Szánycsí koraibuddhista központ volt Észak-Közép-Indiában (ma: Madhja Pradés), amelynek az i.sz. 1. századra virágzó buddhista közössége alakult ki. A sztúpa legkorábbi formáját innen ismerjük. A sztúpa buddhista emlékmű, ereklyetartó. Eredetét tekintve korábbi, mint a buddhizmus (kezdetben nem is csak a buddhisták emeltek sztúpákat). Funkciója és jelképisége alapján részben a más kultúrákból is ismert sírhalommal, a tumulussal, részben a világtengelyt (axis mundi) jelképező oszlop megtámasztására szolgáló földhalommal hozzák kapcsolatba. Újabban a dekkáni és dél-indiai megalitok egyik típusával is rokoníthatónak vélik. Az első sztúpákat a hagyomány szerint a Buddha halála (kb. i.e. 483) után, a Buddha szétosztott ereklyéi felett emelték. A következő évszázadokban a Buddha életével kapcsolatos helyeken emlékműként, a buddhista közösség (szangha) jeles tagjai hamvainak elhelyezésére, buddhista kolostorokban kultusztárgyként és buddhista szent helyeken fogadalmi felajánlásként is épültek sztúpák.

Szánycsí három, viszonylagos épségben fennmaradt sztúpája közül az I. sztúpa („Nagy Sztúpa”) az i.e.3. század--i.sz.1. század között épült, magja az Asóka Maurja (kb. i.e. 268-231) által emeltetett téglasztúpa. Ez a legnagyobb fennmaradt indiai sztúpa, szobrászatilag is igen jelentős. A kör alakú talapzaton (médhi) álló, félgömb alakú építmény az eget jelképezi. Kerítés (védiká) veszi körül, mely négy égtáj felé nyíló kapuival (tórana) szvasztika (jobbra forduló karú horogkereszt; ősi napjelkép, a jólét és termékenység szimbóluma) alaprajzot ad. Mind a védiká és az alapzat, mind a talapzatot körülölelő kerítés és a sztúpatest (anda, = „tojás”) közötti, négy oldalról lépcsőkön (szópana) megközelíthető folyosó az óramutató járása szerinti rituális körüljárás (pradaksina) céljára szolgál. A sztúpatest középtengelyében magasodó, szintén kerítéssel (harmiká) körülvett oszlop (jasti) a világtengelyt jelképezi, rajta a felfelé kisebbedő ernyők (cshattra) hatalmi szimbólumok. A sztúpakerítés és a kapuk domborműves ábrázolásai a Buddha életének jeleneteit és előző születéseinek történeteit (dzsátakák) elevenítik meg. Szánycsíban és Bhárhutban közös a több idősík, az egymást követő események megjelenítése egyazon képtáblán belül, valamint a Buddha szimbólumokkal való ábrázolása. Szánycsí szobrászatára Bhárhut archaikusabb stílusával szemben a létforgatagot idézően mindent elborító, realisztikus és érzéki ábrázolások jellemzőek, melyek a korai indiai buddhista művészet remekművei.