KELET-INDIAI BRONZSZOBRÁSZAT

A kőszobrászat alkotásai mellett az indiai művészet legjellegzetesebb alkotásai a bronzszobrok. A legrégibb bronzok az Indus-völgyi civilizáció korából származnak, majd -- hosszú hiátus után, melyet csak egy az i.e. 2. évezred közepére datált leletegyüttes szakít meg – a hagyomány a Kusán- és a Gupta-korban folytatdik. A klasszikus Gupta-művészet örökségét elsősorban a kelet-indiai – bihári, bengáli, bangládési – bronzszobrászat viszi tovább, mely az indiai bronzszobrászat történetének egyik legnagyszerűbb fejezete. A kelet-indiai bronzok készítése két jól elkülönülő, mégis sok szálon kapcsolódó periódusban történt: a Pála-dinasztiát megelőző korszakban (i.sz. 600-750), illetve a Pála-korszakban (i.sz. 750-1215).

Míg a korábbi korszakból csak kevés bronzszobor maradt fenn – ezek közül több a híres bihári monasztikus központból, Nálandából való -- , addig a későbbi korszak alkotásai nagy számban kerültek elő különböző lelőhelyeken, például a bihári Szultánganydzsban, Kurkihárban és Nálandában, továbbá a bangládési Mainámatíban és Dzshéváríban. A Pála-kori bronzok jellegzetessége az alakok karcsúsága és dús ékszerezettsége, továbbá a lépcsős talapzat és az oválissá nyújtott dicsfény (prabhámandala). Bár a kelet-indiai bronzok többsége buddhista alkotás, a hindu istenek és istennők ábrázolása sem hiányzik. Mindkét vallás mellékistenségei is gyakran kerülnek megörökítésre.

A Nálandában készült bronzok különösen nagy jelentőségűek: hatásuk északon Nepálon át Tibetig, délkeleten Jáváig sugárzott ki. Az indiai bronzöntés technikája a legkorábbi időktől fogva az ún. viaszvesztéses eljárás (cire perdue, indiai nevén madhúccshista). Az indiai bronzok egy része tömör öntvény, de a viaszvesztéses eljárás üreges, sőt egészen vékony falú tárgyak létrehozására is alkalmas. A munkamenet a következő: a figurát viaszból kifaragják (üreges tárgy létrehozásánál egy belső agyagmag köré), vékony agyagréteggel vonják be, majd száradás után kiégetik. A kiolvadt viasz helyére öntik a megolvasztott fémet. A szobrokhoz különböző összetételű ötvözeteket használnak, melyekben az alkotórészek száma a nyolcat is elérheti (astadhátu, „nyolc fém”). Miután az öntvény kihűlt, az agyag öntőformát összetörik, ezért a viaszvesztéses eljárással készült szobrok minden esetben egyediek. A külön öntött részeket összeillesztik, és a felületen elvégzik a szükséges finomításokat: véséssel, trébeléssel, esetleg aranyozással alakítják ki a szobor végleges megjelenését.

Renner Zsuzsanna