A Maurja-szobrászat jellegzetes ábrázolásai az életnagyságú vagy annál is nagyobb szobrok. Minthogy ezek nem rendszeres ásatás eredményeképpen kerültek felszínre, és feliratot sem viselnek, keletkezésük kora vitatott. A Maurja-korra való datálásukat technikai (a kőfelület fényezése) és stílusbeli sajátosságaik indokolják, melyek a Maurja-kor más alkotásaival (oszlopok, oszlopfők, barlangok ábrázolásai) rokonítják őket, valamint az a tény, hogy valamennyi Pátaliputra (ma: Patna), a Maurja-birodalom egykori fővárosa területéről került elő. Nem tisztázott a szobrok rendeltetése sem, bár a vallási kontextus feltételezése általánosan elfogadott. Hagyományosan jaksákként írják el őket.

A jaksák (nőnemben jaksí) természeti szellemek, tiszteletük Indiában ősi gyökerekre megy vissza. Természetfeletti erővel bírnak, a földmélyi kincsek őrzői, egyesek közülük óriások. A Maurja-kori művészet szabadon álló, életnagyságúnál nagyobb ábrázolásai korpulens megjelenésükkel, nagy testtömegükkel, óriási ékszereikkel hatalmat és gazdagságot sugallnak, ezzel adva alapot jaksaként való meghatározásukhoz. Konkrét ikonográfiai sajátosságaik viszont más következtetést is megengednek. A legyezőttartó nőalakot súlyos idomai, hajviselete és hatalmas bokaperece 2. századi ábrázolásokkal (Mathurá, Kárlí) rokonítja, stiláris és technikai megfontolások alapján mégis általánosabban elfogadott a Maurja-korra való datálás. A testre tapadó, áttetsző alsóruha, a dús ékszerezettség, a ruhátlan felsőtest, mint alapvető ábrázolási sajátosságok, kis variációkkal az egész indiai művészeten végigvonulnak. A kezében tartott jakfark-legyező (csaurí) arra utal, hogy bejárat vagy magasrangú személyt ábrázoló szobor mellett állhatott mellékalakként. A későbbi ikonográfiában az ilyen kísérő alakok párosával fordulnak elő. A csaurítartó nőalaknak egy olyanfajta férfialak lehetett a párja, mint amilyen a szintén legyezőt tartó, pátaliputrai férfszobor.

A Lóhánípurból való férfitorzó mezítelensége és naturalisztikus megformálása szembeszökő hasonlatosságot mutat az Indus-völgyi eredetű harappái férfitorzóval, ami azonban feltehetőleg inkább a hagyomány folytonosságára, semmint a keletkezés időbeli közelségére enged következtetni. A teljes mezítelenség magyarázatára felmerült a dzsaina vallás digambara („égruhájú”, azaz ruhátlan) szektájához való tartozás lehetősége. Míg a kőfelület fényezésének Maurja hagyománya nem élt tovább a későbbi művészetben,addig a Maurja szobrászat más sajátosságai -- az emberi test megjelenítése, a ruhaviselet módja, a kezekben tartott attributumok -- a későbbi művészet alapjául szolgáltak.

Renner Zsuzsanna

1: Csaurítartó nőalak. Dídarganydzs, Pátaliputra (ma Patna, Bihár), Maurja-kor, kb. i.e.3. század. Fényezett homokkő, magasság: 162 cm. Patnai Múzeum, Patna

(Fotó: Bachhofer, Ludwig: Die Frühindische Plastik. Pantheon, Firenze, Kurt Wolff Verlag, München, 1929. I-II. 1. kötet, 9. tábla)

 2: Férfialak. Pátaliputra (ma Patna, Bihár), Maurja-kor, kb. i.e.3. század. Fényezett homokkő, magasság: 162 cm. India Múzeum, Kalkutta

(Fotó: Bachhofer, Ludwig: Die Frühindische Plastik. Pantheon, Firenze, Kurt Wolff Verlag, München, 1929. I-II. 1. kötet, 10. tábla)

3: Férfitorzó. Lóhánípur, Pátaliputra (ma Patna, Bihár), Maurja-kor, kb. i.e.3. század. Fényezett homokkő, magasság: 67 cm. Patnai Múzeum, Patna

(Fotó: Shah, Umakant P.: Studies in Jaina Art. Jaina Cultural Research Society, Banaras, 1955. 2. kép)