DÉL-INDIAI TEMPLOMÉPÍTÉSZET A PALLAVA-KORSZAKBAN

A Pallaváknak a 7. század elején létrehozott, ándhra és tamil területeket magában foglaló, erős királysága Dél-India meghatározó politikai ereje volt a 8. század közepéig. Az ő nevükhüz fűződik annak a markáns jegyekkel bíró dél-indiai művészeti stílusnak a biztos megalapozása, amely a következő korszakok művészetének kiindulópontját jelentette, s amelynek hatása India határain túlra -- Délkelet-Ázsiára és Srí Lankára -- is kisugárzott.

Dél-India építészetének és szobrászatának legkorábbi emlékei minden ismert előzmény nélkül, teljesen kiforrott formában jelennek meg a 7. században. Feltételezik, hogy az áhítatos, feltétlen istenszeretetet, az egyénnek az istenség iránti odaadását hirdető bhakti kultuszok terjedése adhatott lökést a templomépítésnek és az ábrázoló művészetnek. A Pallava építészet korai korszakára inkább a sziklaszentélyek – barlangok (Tirucsirápalli, Mámallapuram) és monolit szentélyek (Mámallapuram) – kialakítása jellemző, míg a 8. századtól az épített templomok dominálnak. A fejlődés általános tendenciája az egyszerűbb formáktól az összetettebbek, a részletek nagyobb kidolgozottsága felé mutat, jóllehet az északi tendenciákkal összevetve a déli stílus mindvégig sokkal többet megőriz kezdeti tiszta formáiból.

A szabadon álló Pallava templomok (Mámallapuram: „Parti”-templom; Kánycsípuram: Rádzsaszimhésvara- és Vaikunthapérumál-templom) a dél-indiai (drávida) templomépítészet sajátos jegyeit mutatják. Ezek elsősorban a szentély és tornya (vimána) felépítésében ragadhatók meg. A szentély külső falának domborművesen kifaragott féloszlopok adnak ritmikus, függőleges tagoltságot. A falakat lezáró koronapárkányzatot szamárhátív-motívomok díszítik, s ugyanilyen párkányok választják el a piramis alakú, emeletekre tagolt tetőszerkezet egyes szintjeit is. A dél-indiai templomépítészet kétféle tetőcsúcs-elemet ismer: egy kupolaszerű formát és egy dongaboltozatot utánzó elemet. Előbbi a szentélytorony tetején, utóbbi a templomot körülvevő fal bejárati tornyain (gópura) állandósul, de a két jellegzetes elem kicsinyített változatai a szentélytorony emeleteinek sarkain, illetve oldalai mentén is állandó szerkezeti elemmé válnak.

A Pallava-korszak gópurái még meglehetősen kis méretűek, s egyelőre csak formájukkal és a templomszerkezetben betöltött szerepükkel előlegezik meg a későbbi korok dél-indiai templomépítészetének monumentális, vizuálisan is meghatározó építményeit.