|
|
 |
AZ ÍRÁSTUDÓK FESTÉSZETE, A BUNJINGA
23.a Ike no Taiga: Remeték a hegyek közt, fusuma (2000 years, 1958)
23.b Ike no Taiga: A Seiko tó látképe (2000 years, 1958)
23.c Yosa Buson: Látogatás a remeténél a bambuszerdőben (2000 years, 1958)
Az írástudók, azaz a tudósok, költők, művészek, hivatalnokok, művelt emberek festményei mind Kínában, mind Japánban nagyrabecsült műalkotásoknak számítottak. Az írástudók festészetét japánul bunjingának vagy pedig nangának, vagyis „déli festészetnek“ nevezik kínai művészeti írások nyomán. Közös jellemzőik a szabad megfogalmazás, lendületes stílus. Japánban az írástudók festészetének stílusa a 17. század második felében kezdett formálódni, a teoretikusok hangsúlyozták a szépírás és a festészet kapcsolatát, amellett, hogy az irodalom, költészet, történelem tanulmányozásának, művelésének jelentőségét is kiemelték. Japánban az írástudók festészetét sokkal szélesebb réteg gyakorolta, mint Kínában, ahol leginkább a hivatalnok-tudós réteg kiváltsága volt. Szamurájok, haiku költők és festők, vagy hivatásos városi festők is művelték, így sokféle téma, stílus sorolható a bunjinga összefoglaló név alá. A kínai „írástudó stílus“ többféle úton jutott Japánba, Kínában járt Zen szerzetes-festők révén, Nagasaki kikötőjébe érkező kínai festők közvetítésével, az importált festményekkel, továbbá a kínai festészeti mintakönyvekkel. Kínai Zen (Chan) szerzetesek is érkeztek Japánba 1644 után, talán ők lehettek az elsők, akik közvetlenül megismertették a japánokat a korabeli kínai festészeti hagyományokkal, a Zen stílusokkal csakúgy mint az írástudók „amatőr“ festészeti világával.
Szinte mindegyik Japánba kerülési út rejtett valamilyen nehézséget a bunjinga stílus követői számára. A Zen szerzetesek elsősorban a Zen témákat közvetítették, mint például a bambusz vagy szilva motívumok, s nem igazán foglalkoztak a tájképfestészettel. A Nagasakiba érkező kínai festők főként nem az első vonalbeli művészek voltak, a fametszetes mintakönyvek pedig nem közvetítették hűen a festmények ecsetvonásait. Ebből következően a japán műkedvelő festők japános elemekkel, s korábbi stílusok felelevenítésével kombinálták a frissen tanultakat.
A bunjinga stílus kialakulásának kezdetén két szamuráj festő és egy nagoyai chōnin képviselték a műfaj két változatát, a korábban kevéssé elismert „szamuráj-stílust“ és a hivatásos festők irányzatát. A második generációt képviselő mesterek, Ike no Taiga (1723-1776) és Yosa Buson (1716-1783) váltak a stílus elismert művelőivé. Mindketten hivatásos festők voltak, megbízásra is dolgoztak. Taiga stílusa nemcsak az írástudók festészetét tükrözte, de hatással volt rá ōgata Kōrin művészete, sőt még az európai festészetből is merített. Egyes kutatók az ő nevével hozzák kapcsolatba az első „valósághű látkép“ (shinkeizu) megalkotását, melyben hangsúlyos szerepet kapott a valóságot tükröző megjelenítés. Buson költőként kezdett festeni, talán azért is, hogy megélhetését biztosítsa. Haiku költőként az egész országot bebarangolta. Később letelepedett Kyotoban, a japán és a kínai festészetet is tanulmányozta, kései műveit az élénk ecsetkezelés, a természeti képek megörökítése, valamint kedves humor jellemzi. A bunjinga festészeti hagyománya a 19. században is folytatódott, főként a kiemelkedően művelt szamurájok közt.
Bincsik Mónika |
