A háromélű varázstőrök (szanszkrit: kíla, tibeti: phurpa/phurbu, mongol: gadaszun, pürbü) varázsfegyverek. Ugyanazokat a funkciókat látják el, mint a vadzsra, de mindig függőleges, felülről lefelé irányuló mozgással, nagy távolságokra kiterjedő hatással jellemezhetőek. A varázstőr eredetéről több elmélet is létezik (sumer-hettita „szögemberkék”, átvétel Indiából, átvétel a bon vallásból, külön keletkezés Indiában és Tibetben). A tibeti buddhista hagyományok szerint tibeti bevezetése Padmaszambhava nevéhez fűződik, akinek számos ilyen varázslata közül a legjelentősebb az volt, amikor i. sz. 770 körül varázstőr leszúrásával szentelte fel az első tibeti kolostor, a Szamje alapterületét. A legismertebb varázstőrt a Szera kolostorban őrzik, csak az éves nagy ünnepen mutatják meg a Dalai Lámának és a hívőknek.

Tibetben a varázstőröket mind a buddhisták, mint a bonpok használják általában pusztító mágiára, használatukhoz azonban beavatás szükséges. A szertartás lényege a következő: a szerzetes a megfelelő helyre meghívja, mantrákkal ott rögzíti, majd a tőr hegyével szimbolikusan átdöfi, megsemmisíti a démont. A varázstőr istenségét a bon vallásban Padma Kílaja névvel illetik, míg a buddhista istenséget Vadzsrakíla, Vadzsrajaksa, Vadzsrakumára neveken tisztelik a személyiség-eszmeiség védő jidamok között, megjelenése a haragvó istenségek közé sorolja, tésztaáldozatot vagy tűzáldozatot mutatnak be neki.

A buddhista pantheonban viszonylag kevés személyiséget ábrázoltak varázstőr attribútummal, varázslás közben elsősorban Padmaszambhavát vagy Táranátha vörös süveges szerzetest jelenítették meg. A tibeti hagyomány szerint a varázstőrnek meteorvasból kellene készülnie, de általában bronzból, rézből, vasból, fából, csontból, elefántcsontból, esetleg bőrből állítják elő. Használatuk során könnyen megsérülnek, mégsem szabad egyszerűen eldobni őket, pótolják, javítják a sérült részeket (általában a pengét).

A varázstőr két fő alkotó elemből áll: a markolatból és a mindig háromélü pengéből. A penge egy víziszörny szájából indul ki. A pengéken minden esetben az óvatosság-elővigyázatosság jelképei, tekergőző kígyók, esetleg felirat láthatók. A markolat középső részén egymást váltogatva, különböző kombinációkban vadzsra, végtelen fonatok, nyolcszirmú lótuszok váltják egymást, míg a markolat tetején egy istenség feje/fejei láthatók. A Gelukpa hagyomány ezt az istenséget mindenkor Vadzsrakílaként azonosítja, míg az európai tudósok megkülönböztetnek ún. Hájágríva-tőrt (feje felett 1 vagy 3 lófejjel), Mahákála-tőrt (feje felett fél vadzsrával) vagy Vadzsrakíla-tőrt (3 haragvó fejjel).

Vinkovics Judit