KÖZÉPBIRODALOM (KR. E. 2040 - 1648)

IV.

A templomok és szentélyek számára készült, a király állandó jelenlétét és az istenekkel való folyamatos kapcsolatát biztosító királyszobrok sorozata a Középbirodalom idején is folytatódott. Ekkor válnak gyakorivá a vörös gránitból faragott ülő vagy álló kolosszusok, melyeket a későbbi korokban, különösen az Újbirodalom második felében gyakran átfaragtak és új helyen állítottak fel. Stílusukat tekintve, elsősorban időrendi okokra visszavezethetően, nagy eltérés figyelhető meg a XII. dinasztia piramiskörzeteiben és a templomokban ekkor felállított uralkodói szobrok között. Az első esetében, mint ahogy ezt jól példázzák I. Szenuszert listi ülőszobrai, a nagyfokú idealizálás magyarázata a késő óbirodalmi előképek imitációjában keresendő. Ezzel szemben a dinasztia második felében, III. Szenuszert és III. Amenemhat alatt készült templomi szobrok naturalisztikus, portrészerűnek tűnő stílusa, amelyet sokszor tévesen realistának neveznek, egy újfajta ideál, az uralkodás magányos terhét belátással viselő király megfogalmazásai (1. kép).

A XII. dinasztia kori plasztika sajátosságai közé tartozik a királynői szobrok feltűnő előtérbe kerülése többek között olyan új szobortípusok bevezetésével is, mint a nő szfinxek.

Szintén a korszak újdonságának számít a magánplasztika megjelenése a templomokban, elsősorban ezek külső tereiben, ahová a királyon és a papokon kívül élőként mások is beléphettek. Két alapvető megjelenési formájukat is ez határozta meg, hiszen mind a korszak nagy újításának számító kockaszobor, mind pedig az óbirodalmi írnokszobrokhoz hasonló ülő típus az „alázatos vendég” ideáltípusát jelenítette meg. Stílusukat döntően meghatározta, hogy nagyrészük királyi műhelyekben készült, arcvonásaik pedig szándékos visszatükrözései az éppen uralkodó király hivatalos képmásainak.

Képek:

1. Karnak – királyszobor