Európa két nagy ókori irodalma nyelvi köntösét illetően eltérő ugyan, de szoros kölcsönhatásban fejlődött: az időben később jelentkező latin nyelvű irodalom hosszú ideig az ógörög irodalmat tekintette példaképnek, s azzal versengve formálta ki a latin nyelvű irodalom sajátos és egyedi arculatát, utóbb pedig már a görög szerzők is merítettek latinul író céhtársaiktól.

A görög és a római irodalom alkotásait eleinte alkalomszerűen, az írni-olvasni tudás terjedése folytán utóbb már szervezetten is másolták és – egészen a könyvnyomtatás feltalálásáig (XV. század) – kéziratos formában terjesztették. A hellenisztikus kortól kezdve az ókori irodalomtudósok, ugyanazon művek több másolatának elemzése és összevetése alapján hovatovább kritikai kiadásokat tudtak közrebocsátani. Időközben magán-, sőt közkönyvtárak létesültek, tudósok rendszerezték és értékelték a fokozatosan gazdagodó irodalmi hagyományt. A történelem meg-megújuló viharai azonban kíméletlenül megtépázták az ókor irodalmi termését. Ritka az a görög és latin író vagy költő, akinek életműve teljesen vagy legalább javarészt ránk maradt, és még a legjelentősebb szerzők esetében is gyakori, hogy írói teljesítményük megítélésében jobb híján más antik szerzők utalásaira és a műveikből más szerzőknél megőrzött rövidebb-hosszabb idézetekre támaszkodhatunk; ezzel párhuzamosan többnyire életük külső körülményeit és időbeli kereteit is kevéssé vagy csak alig-alig ismerjük. Az antik irodalomnak ilyenformán csak apró töredéke érte meg az újkor hajnalát és a könyvnyomtatást. Ami ránk jutott, az megközelítőleg olyasfajta képet mutat, mint ma Tác rommezeje a hajdanvolt Gorsiumhoz képest.

Az európai antik irodalom alkotásait hosszú századokon keresztül papiruszra jegyezték le, mely a Nilus völgyében termő papiruszcserje leveleiből készült, s melyet aztán összegöngyölítve, tekercsenként hoztak forgalomba. A papirusztekercset nagyjából időszámításunk kezdete táján kezdte felváltani a mai könyvhöz már hasonló kódexforma, csak éppen a kódex lapjait huzamos időn keresztül még finomra kikészített bőrből készítették. Ilyen kódexekben őrződtek meg, nemzedékek folyamatos másolómunkájának végső eredményeképp, az ókori görög és latin írók művei, s ezek java része a középkor második feléből való, vagyis nem egy alkotást jó ezredév választ el szerzőik ki tudja milyen sorsot ért eredeti kéziratától. Az antik irodalmi hagyaték azonban ma is bővülőben van: az Egyiptom jól konzerváló homokjából előkerült papiruszleletek már eddig is számos – köztük jeles – szerző elveszettnek hitt alkotá-sait mentették vissza, s a jövő, nem alaptalan a remény, újabb antik írókkal és művekkel ismertethet meg.

Jelen szöveggyűjtemény az ókori görög és római irodalom kereken ezer esztendejének legjelentősebb alkotóitól közöl verses és prózai szemelvényeket, a Kr. e. VIII. századi kezdetek-től egészen a Kr. u. II–III. század fordulójáig, az anyagot a lehetőséghez képest műfajok szerint, azon belül időrendben csoportosítva, de terjedelmi okonál fogva kénytelen lemondani az ókor befejező századainak íróiról és az – időszámításunk kezdete óta – számban és jelentőségben egyre terebélyesedő keresztény irodalom szerzőiről.

Az itt megszólaltatott szerzők kronológiai helyét és a két irodalom egymáshoz viszonyított fejlődését és annak korszakait a következő ábra szemlélteti:

Európa ókori irodalmai, a szöveggyűjteményben sorakozó szerzők olvasásához tanácsos ennek ismeretében hozzáfogni, belső tagozódásukat és az irodalmi kommunikáció formáit illetően sok szempontból eltérnek a mai irodalmaktól.

Ami az irodalmi kommunikációt, vagy más szóval az író és közönsége kapcsolatát illeti, az antik irodalmak alkotásai eleinte szóban, tudományos terminológiával élve orálisan terjedtek, az írót tehát nem annyira olvasták, inkább hallgatták, s műveik bemutatására főként a közösség ünnepei, a nyilvános felolvasások vagy akár a lakomák szolgáltattak alkalmat. Az oralitás még írás megjelenése után is hosszú ideig megőrizte vezető szerepét, meglehetősen későn, nagyjából a Kr. e. III. század folyamán értek meg a feltételek ahhoz, hogy a művek közvetítésében a szóbeliséget háttérbe szoríthassa az írás. Az oralitás azonban, bár egyre csökkenő mértékben, az antikvitás végéig eleven maradt, s tulajdonképpen a jelenkorig nem tünt el véglegesen.

Ma az "irodalom" szó többnyire nem az írásos alkotások összességét, hanem a szűkebb értelemben vett szépirodalmat, közelebbről az elnyűhetetlen három nagy műnem, az epika, a dráma és a líra alkotásait jelenti, de nem foglalja magában a tudományos és filozófiai értekezéseket, a tankönyveket és sok mást. Az ókori görögök és rómaiak viszont a maguk történelmi műveit szinte mindig, s még bölcseleti elképzeléseiket is gyakran "szépirodalmi" igénnyel fogalmazták meg. De az ókori felfogás szerint ilymódon tágabban értelmezett szépirodalomban, mai szem számára alighanem ez a legfeltűnöbb, ha nem hiányzik is, mindenesetre erősen háttérbe szorult a regény és a novella. Az újkori európai irodalom két vezető műfaja azonban viszonylag későn, legkorábban időszámításunk kezdete előtt két-háromszáz évvel született, s az antikvitás utolsó századaiban, igazi lehetőségeit ki sem bontakoztatva, átadta helyét a korai keresztény elbeszélőirodalom olyan műfajainak, mint az amilyenek apostol- és mártirtörténetek, illetve a szentek életrajzai; jellemző, hogy – más irodalomelméleti fogalmaktól eltérőleg, elég csak az eposzt, a drámát és a lirát említeni  – nevüket sem az ókori irodalomtudomány adta és örökítette ránk.