Priszkosz: Küldetés Attilához

Néhány folyón átkelvén, megérkeztünk a legnagyobb faluba, ahol – mint mondották – Attilának valamennyi közül leghíresebb szállása volt, fából és gyalult deszkából összeillesztve és fakerítéssel körülvéve, amely nem biztonság végett, hanem csak dísznek volt ott. A királyé után Onegeszioszé vált ki, amely szintén fakerítéssel volt ellátva, de tornyokkal nem volt díszítve, mint az Attiláé. Nem messze a kerítéstől fürdő volt, amelyet az Attila után a szkithák közt leghatalmasabb Onegesziosz építtetett, a pannonok földjéről hozatván a hozzá való követ, mert semmijök, sem kövük, sem fájuk nincs az e tájon lakó barbároknak, hanem éppen azért máshonnan hordott fát használnak. A fürdő építője, aki Sirmiumból hadifogolyként került ide, találmányának díjául szabadságot remélt, azonban még több fáradsággal járó foglalkozásba cseppent, mint amennyivel a szkitha szolgaság jár; Onegesziosz ugyanis fürdősévé tette meg őt, s a fürdésnél segédkeznie kellett neki és a hozzátartozóknak.

Midőn e faluba bevonult Attila, lányok mentek elébe sorban, finom és jó hosszúra nyúló fehér fátylak alatt úgy, hogy minden egyes fátyol alatt, melyet kétfelől nők tartottak föl kezükkel, hét vagy még több leány haladt (ilyen fátyolsor pedig sok volt) szkitha dalok éneklése közben. Amint Onegesziosz házának közelébe érkezett – közöttük vitt ugyanis az út a királyi palota felé –, kijött Onegesziosz felesége egy csapat szolgával, akik részint ételeket, részint pedig bort hoztak, ami a szkitháknál igen nagy megtiszteltetésszámba megy; üdvözölte Attilát, s kínálta, vegyen abból, amit jó szívvel elébe hozott.

Attila meghitt embere iránti udvariasságból evett is lóháton, mialatt a körülötte levő barbárok az ezüsttálat fölemelve tartótták; s miután a neki nyújtott pohár tartalmát is megízlelte, a királyi lakba vonult, amely a többieknél magasabb volt, és emelt helyen feküdt.

Mi Onegesziosz fölszólítására az ő lakásán maradtunk, ő ugyanis Attila fiával már hazaérkezett volt. Ebédeltünk, miután felesége és rokonai üdvözöltek bennünket; maga ugyanis, minthogy visszatérte óta most találkozott először Attilával, s jelentést kellett tennie azon ügyről, melyben kiküldetett volt, és az Attila fiával történt balesetről, aki leesett és kitörte a jobb kezét: nem ért rá velünk lakomázni. Az ebéd végeztével elhagytuk Onegesziosz szállását, s Attiláéhoz közel ütöttünk sátort, hogy Maximinoszt – akinek el kellett mennie Attilához vagy legalább a kíséretével beszélnie kellett –, ne válassza el tőle nagy távolság.

Miután az éjszakát ott, ahol letelepedtünk, eltöltöttük, Maximinosz napkeltével elküldött Onegeszioszhoz, hogy adjam át mindazokat az ajándékokat, amelyet maga adott, mind pedig azokat, melyeket a császár küldött, és hogy megtudhassa, hol és mikor óhajt Onegesziosz vele beszélni; miután pedig az ajándéktárgyakat vivő szolgákkal együtt elmentem, vártam (mivel az ajtók még zárva voltak), míg valaki, aki kijön, jelentheti jövetelünket.

Amint így töltöttem az időt, és járkálgattam a szállás kerítése előtt, egyszerre csak közeledik valaki – akit szkitha ruházatáról barbárnak gondoltam –, és hellénül üdvözöl, „Isten hozott”-at kiáltva felém. Csodálkoztam. Hát hellénül beszél ez a szkitha? Hiszen igaz, hogy ezek mint vegyülék nép szeretik használni akár a hun, akár a gót, akár pedig a latin nyelvet – ez utóbbit azok, akik a rómaiakkal gyakrabban érintkeznek: de nem könynyű közülük olyat találni, aki hellén nyelven beszél, kivéve azokat, akiket Thrákiában és a tenger melléki Illyriában ejtettek fogságba.

Hanem ezeket akárki megismerheti szakadozott ruháikról és borzas fejükről (hiszen balsorsra jutottak), de ez szép öltözetével és körös-körül megnyírt fejével jómódú szkitha benyomását keltette. Viszonoztam köszöntését, s kérdeztem tőle, kicsoda és honnan való, hogy e barbár földre jutott, és szkitha életmódot folytat. Erre azt viszonzá, miért akarom ezt tudni. Én kíváncsiságom okául az ő hellén beszédét említettem. Erre elmosolyodva elmondta, hogy görög származású, és kereskedés végett ment Viminaciumba, a moesiaiak Iszter melletti városába.

Sok ideig tartózkodott ottan, és nőül vett egy igen gazdag nőt. Innen származó jóléte azonban véget ért, midőn a város a barbárok hatalmába került, és gazdagsága miatt Onegesziosz éppen őt választotta ki magának a zsákmány szétosztásakor. A foglyokat ugyanis a gazdagok közül szokták volt magoknak kiválasztani Attila s őutána a szkithák kiváló emberei, mivel azokat lehetett legdrágábban eladni. Mivel pedig a rómaiak és az akatzirok ellen folytatott későbbi csatákban kitüntette magát, szabadságot nyert jutalmul, miután barbár gazdájának a szkitháknál fönnálló szokás szerint átadta mindazt, amit a háború folyamán szerzett.

Barbár feleséget vett, már gyermekei is vannak; Onegeszioszszal közös asztalt tart, s jelenlegi életét jobbnak tartja az előbbinél. A szkitha föld lakói ugyanis háború után nyugodalomban élnek, amennyiben mindenki élvezi vagyonát, és éppen nem, vagy kismértékben van terhére másnak, vagy más neki. Ellenben a rómaiak között lakók háborúban könnyen tönkremennek, mert másoktól várják megmentésöket, mivel zsarnokaik nem engedik meg, hogy mindenki fegyvert viseljen; azok számára pedig, akik viselhetnek, a hadvezérek hozzá nem értése a veszedelmes, mivel ezek egyáltalán nem tudják megállni helyüket a háborúban.

Békében pedig még keservesebb az életük folyása, a túl szigorú adóztatás és a gonoszoktól szenvedett károk miatt, mert a törvény nem áll mindenki fölött, hanem ha a bűnös történetesen gazdag, megtörténik, hogy nem lakol gazságáért, ha pedig szegény, és nem tudja ügyét védelmezni, ki kell állnia a törvény által kiszabott büntetést, ha ugyan még ítélethozatal előtt meg nem hal, mert a per lefolyásához sok idő kell és sok költség. Ami az egészben a legkeservesebb: csak pénzért nyerhetni igazságot, mert senki a megsértettnek igazságot nem szolgáltat, hacsak pénzt nem ad a bírónak és a bíró környezetének.

Miután efféléket és sok egyebet beszélt, közbevágtam, és arra kértem, hogy hallgassa meg nyugodtan az én válaszomat is; aztán így szóltam: „A római alkotmány föltalálói, a bölcs és derék emberek, nehogy az államügyeket helytelenül intézzék, úgy rendelték, hogy mások legyenek a törvények őrei, és ismét másoké legyen a fegyverek gondja és a hadügy intézése, s ez utóbbiaknak csak arra legyen gondjuk, hogy harcra készek legyenek, és az állandó gyakorlás következtében bátran menjenek háborúba, amelynek félelmes voltát elfeledteti velük a megszokás; továbbá, hogy a földmívelők ne csak magukat, hanem azokat is eltartsák, akik őérettük harcolnak, és hadijárulékot fizessenek; ismét mások gondoskodjanak azokról, akik jogtalanságot szenvedtek, és erősítsék meg azoknak az igazát, akik ezt tudásuk hiánya miatt nem tudják érvényesíteni, és vigyázzanak a bírákra, hogy úgy ítélnek-e, amint a törvény kívánja; végül volt gondjuk azokra is, akiket a bírák mellé rendeltek, ezeknek arról kell gondoskodniok, hogy igazságos ítéletet nyerjen az, aki a törvényszék elé kerül, meg hogy ne hajtsanak be az elítélten többet, mint amennyit a bírói ítélet megállapít. Mert ha nem volnának, akik erre ügyeljenek, akkor ez ügy egy másik ügyet szülne, mert vagy a nyertes fél lépne föl súlyosabb követeléssel, vagy pedig a vesztes ragaszkodhatnék jogtalan nézetéhez.

Mármost, amint a földmívesek a fegyvereseknek, éppen úgy fizetnek pénzt a pörlekedők ezeknek. Vagy nem helyes segítőnket eltartanunk, s viszonoznunk jóindulatát? Aminthogy illő dolog a lovasra nézve lovának, a pásztorra barmainak, a vadászra kutyáinak eltartása, s egyáltalán mindannak gondozása, amit a maguk őrizetére és hasznára tartanak az emberek. Midőn a perköltséget a vesztes fél fizeti, ez a maga jogtalanságának s ne másnak tulajdonítsa a maga kárát.

A per netaláni hosszadalmassága pedig az igazságos ítélkezés végett van, hogy sietségükben el ne vétsék a bírák az igazságot; jobb későn fejezni be az eljárást, mint elhamarkodottan nem csak az egyes emberen követni el jogtalanságot, hanem az igazságot föltaláló Isten ellen is véteni. S a törvények mindenki fölött állanak, úgyhogy még a császár is engedelmeskedik nekik, s nem áll az – amit te állítottál –, hogy a gazdagok a szegényeket bántatlanul fosztogathatnák; legfeljebb furfanggal kerülik ki néha a büntetést. De erre nemcsak a gazdagoknál, hanem a szegényeknél is találhatni példát; megtörténik ugyanis, hogy vétkeznek, de bizonyíték hiányában nem büntetik őket. S ez mindenütt megesik, nemcsak a rómaiaknál van így.

A te fölszabadulásodért pedig a sorsnak légy hálás és ne gazdádnak, aki téged háborúba vitt; hiszen nem is értesz a katonáskodáshoz, s így akár az ellenség megölhetett volna, akár – ha szökni próbálsz – gazdád büntethetett volna meg. És rabszolgáikkal is jobban bánnak a rómaiak; ugyanis apa vagy tanító módjára bánnak velök, hogy óvakodjanak a bűntől, és abból vegyék ki részüket, amit gazdáik jónak tartanak. S úgy javítják őket, ha hibát követnek el, mint saját gyermekeiket; mert nem szabad megölniök őket, nem úgy, mint a szkitháknál. A fölszabadulásra is sok alkalma van a római rabszolgának, és ezt nemcsak életében, hanem halála után is élvezi, mert úgy rendelkezik hagyatékáról, ahogy csak akar, és törvény az, amit ki-ki halálos ágyán vagyonáról elrendel.”

Ő pedig könnyezve azt mondta, hogy szépek e törvények, s jó a római alkotmány, de ezt bemocskolják a hatalom birtokosai, mert nem olyan lelkületűek, mint az elődjeik voltak hajdanában...

Miközben mi ezekről beszélgettünk, jött valaki belülről, és kinyitotta az udvar kapuját. Én hozzásietve kérdezősködtem, mi dolga most Onegesziosznak, mert a rómaiaktól jött követ üzenetét akarnám neki átadni. Erre ő azt felelte, hogy találkozhatom vele, ha várok kissé, mert éppen ki akar jönni. Így hát nem sok idő múlva, amint láttam, hogy jön, odamentem hozzá, és előadtam, hogy a rómaiak követének tiszteletét és ajándékát hozom, a császár által küldött arannyal együtt, s minthogy a követ néhány szót óhajtana vele váltani, azt kérdeztem tőle, hol és mikor kíván vele érintkezni. Erre ő fölszólította hozzátartozóit, hogy az aranyat és az ajándékokat fogadják el, velem meg azt közölte: adjam tudtul Maximinosznak, hogy rögtön elmegy hozzá. Ezek után visszatértem, és tudattam Onegesziosz jövetelét, aki nemsokára meg is érkezett sátorunkba. Maximinoszhoz intézve szavait azt mondta, hogy köszöni az ajándékokat, mind neki, mind a császárnak, aztán kérdezte, mit akar neki mondani, hogy érte küldött. Maximinosz pedig elmondta, hogy itt az alkalom, hogy Onegesziosz az emberek előtt kiváló dicsőségre tegyen szert, ha ugyanis elmegy a császárhoz, s bölcs belátásával eligazítja a viszályt, s helyreállítja az egyetértést a rómaiak és a hunok közt. Mert ebből nemcsak a két népre háramlik majd haszon, hanem saját házára is nagy szerencsét hoz; mindig kedves lesz mind ő, mind fiai, mind a császár, mind környezete előtt. Onegesziosz erre azt kérdezte, hogy mit tehet ő a császár kedvére, s miképpen szüntetheti meg a viszályt. Maximinosz azt felelte, hogy csak menjen a római birodalomba, ezzel máris megszerzi a császár háláját, és ha az okokat kipuhatolja, és békeszerződést köthetnek, a viszályt máris megszüntetheti. Erre ő kereken kijelentette, hogy csak azt mondaná a császárnak és hozzátartozóinak, amit Attila akar. „Vagy – folytatta – azt hiszik a rómaiak, hogy engem rá tudnak venni kérésükkel arra, hogy uramat eláruljam, és elfeledkezzem szkitha nevelkedésemről, feleségeimről, gyermekeimről, és ne becsüljem többre Attila mellett még a szolgaságot is a római birodalomban nyerhető gazdagságnál? Úgy hiszem, többet használhatok, ha itthon maradok lecsillapítani uram indulatát, ha valamiért haragszik a rómaiakra, mint ha elmegyek hozzátok, és akkor azon vád érhet majd, hogy másban fáradozom, nem pedig uram érdekében.”

…

Amint visszatértünk sátrunkba, jött Tatulus, Oresztész atyja, azon üzenettel, hogy Attila meghív ebédre mindkettőnket, az ebéd pedig a napnak kilencedik órája körül lesz. Midőn pedig a kijelölt időt megvártuk, és megjelentünk ebédre mi és a nyugatrómai birodalom követei: megálltunk a küszöbön, szemközt Attilával. A pohárnokok ottani szokás szerint kelyheket nyújtottak át, hogy köszöntsük Attilára, mielőtt leülnénk.

Miután ez megtörtént, és ittunk a kehelyből, a székekhez mentünk, melyeken ülnünk kellett ebéd közben. A szoba falai mellett volt az összes szék két oldalról. Középütt kereveten Attila ült, mögötte pedig egy másik kerevet volt, mely mögött lépcsők vittek ágyához; ez díszes fátylakkal és tarka függönyökkel volt letakarva, amilyeneket a hellének és rómaiak szoktak menyegzőre készíteni.

Az első hely az étkezésnél Attila jobb, a második pedig bal oldalán volt; itt foglaltunk helyet mi, de előttünk ült egy szkitha főember, Berikhosz. Onegesziosz a király kerevetétől jobbra ült, vele átellenben pedig Attila két fia foglalt helyet, a legidősebbik ugyanis atyja kerevetén ült, de bizonyos távolságra tőle, a szélén, s atyja iránti tiszteletből lesütötte szemét. Midőn mindnyájan letelepedtünk, jött a pohárnok, és borral telt serleget nyújtott Attilának.

Ez átvette, és a sor szerint elsőt felköszöntötte, aki a köszöntéstől megtisztelve fölállott, s nem ülhetett le addig, míg megízlelvén vagy kiürítvén, a pohárnoknak a serleget vissza nem adta. Ugyanily módon köszöntötte az ülő Attilát a többi jelenlevő, elfogadván és köszöntés után megízlelvén a serlegeket. Mindenkinek egy-egy pohárnok állt a szolgálatára, és ezeknek sorjában kellett előállniok, miután az Attiláé félreállott. És miután a másodikat és sorban a többieket is megtisztelte Attila, és így reánk került a sor, bennünket is köszöntött.

Mikor már mindnyájunkat megtisztelt köszöntésével, félrevonultak a pohárnokok. Most mások asztalokat helyeztek előbb Attila elé, aztán elébünk, három-négy vagy esetleg több emberre is számítva egyet-egyet. Mindenki vehetett az ő asztalára rakott eledelekből, de a székek rendjét nem volt szabad megbontani. Először Attila szolgája jött be hússal telt tállal; utána azok, akik minket szolgáltak ki, kenyeret és étkeket tettek asztalainkra. A többi barbárnak és nekünk ezüsttálcákra finom ételeket raktak, Attilának azonban csak húst hoztak fatálon, semmi egyebet.

Mértékletes volt minden egyéb tekintetben is; a vendégeknek ugyanis arany meg ezüst serlegeket adtak, míg az ő ivóedénye fából volt. Egyszerű volt a ruhája is, csupán csak tisztaságban volt különb a többiekénél; sem az oldalán levő kard, sem barbár sarujának szíjai, sem lovának zabiája nem volt olyan, mint a többi szkitháé: arannyal, drágakővel vagy bármi más drágasággal ékes. Miután az első tálakon levő ételeket elköltöttük, valamennyien felállottunk, s aki csak fölállt, le nem ült addig, míg az előbbi rendben a neki nyújtott, borral telt serleget Attila egészségére ki nem ürítette. Miután pedig ily módon köszöntöttük, újra elfoglaltuk helyünket, s a második tál ételt rakták asztalainkra.

Miután ebből is evett mindenki, hasonlóképpen fölállottunk, ittunk, és visszaültünk helyeinkre. Este fáklyákat gyújtottak, s két barbár jött be Attilával szemközt. Ezek maguk költötte dalokat énekeltek Attila győzelmeiről és hadi dicsőségéről.

A vendégek nézték őket: egyesek gyönyörködtek a költeményekben, mások lelkét fölvillanyozta az elmúlt háborúk emléke, mások pedig, akiknek testét koruk már elgyengítette, s így hevük csillapulni volt kénytelen, könnyekre fakadtak. A dalok után szkitha udvari bolond lépett be, aki furcsa és nevetséges balgaságaival mindnyájunkat megnevettetett. Utána Zerkon jött be, külsejével, ruhájával, hangjával és zagyva beszédével – amenynyiben latin, hun és gót szavakat kevert össze – mindnyájunkat fölvidított, s szűnni nem akaró kacajra fakasztott. Csak Attilát nem: őt nem indította meg semmi, s tekintete változatlan maradt. Nem is láttuk, hogy nevetve mondott vagy tett volna valamit, mindössze legifjabb fiának, Ernasznak simogatta meg arcát, amint bejött, s melléállott, s nyájasan nézett reá. S midőn csodálkoztam, hogy többi fiával nem törődik, hanem csak ehhez vonzódik, a mellettem ülő barbár, aki tudott latinul, s előre figyelmeztetett, hogy semmit se áruljak el abból, amit mond: fölvilágosított, hogy a jövendőmondók azt jósolták Attilának: családja le fog hanyatlani, s ezen fia fogja azt ismét felemelni. Mivel pedig tudtuk, hogy a többiek lakomával töltik az egész éjszakát, eltávoztunk, hogy nagyon bele ne merüljünk az ivásba.

Szilágyi Sándor fordítása

Prokopiosz: A vandál háborúk – Alarikhosz Rómában

Mások szerint Alarikhosz nem így, hanem a következőképpen foglalta el Rómát. Egy Probé nevű asszony, aki vagyona és tekintélye révén a római szenátori rend legelőkelőbbjei közé tartozott, megsajnálta az éhségtől és annyi más bajtól gyötört rómaiakat, akik már egymás húsát is megkóstolták. Látván, hogy minden reményüket elvesztették, mert az ellenség hatalmába kerítette a folyót és a kikötőt, éjszaka kinyittatta szolgáival a városkaput.

Alarikhosz Rómából való kivonulása előtt az egyik patríciust, Attaloszt, római császárnak nyilvánította, s felruházta a diadémmal, a bíborköpennyel és a császári hatalom többi jelvényével. Az volt a szándéka, hogy Honoriust megfosztja az uralomtól, s a nyugati birodalomban minden hatalmat Attaloszra ruház. Ezzel az elhatározással támadta meg Attalosz és Alarikhosz nagy haderővel Ravennát. Attalosz maga képtelen volt bármit eltervezni, de nem is hallgatott a jótanácsra. Haderő nélkül tiszteket küldött Libyába, holott Alarikhosz erről lebeszélte. Ez pedig így történt.

Britannia-sziget elszakadt a rómaiaktól, s az ott állomásozó katonák Konsztantinoszt választották meg uralkodónak, egy nem jelentéktelen embert. Ez rövidesen hajóhadat s számottevő haderőt gyűjtött, aztán Hispánia és Gallia meghódítására erős hadsereget küldött. Honorius már készenlétben tartotta a hajóit, csak még a híreket várta Libyából: ha visszaűzik Attalosz küldötteit, akkor majd maga megy oda, s birodalmának maradékán uralkodik; ha viszont kedvezőtlenül fordulnak ott számára a dolgok, Theodoszioszhoz megy, és nála marad. Arkadiosz ugyanis már jóval előbb meghalt, s a keleti birodalom Theodoszioszra, a fiára szállt, ki még egészen fiatal volt. Miközben Honorius várakozott, s a változékony szerencse hullámain hánykolódott, csodálatos szerencse érte. Mert gyakran megsegíti az isten és megmenti végső szorultságukban az ostobákat és tehetetleneket, ha nem terheli őket bűn. Ilyesmi történt a császárral is. Váratlanul az a hír érkezett Libyából, hogy Attalosz tisztjei elpusztultak, Bizáncból pedig nagyszámú hajó érkezett segítségére, katonák tömegével megrakva, pedig erre nem is számított. Alarikhosznak meg nézeteltérése támadt Attalosszal, megfosztotta a császári rangtól, s mint magánembert őrizetben tartotta. Alarikhosz azután megbetegedett és meghalt, s a vízigótok serege Adaulphosz vezetése alatt Galliába vonult. Konsztantinosz pedig egy csatában vereséget szenvedett, s a fiaival együtt elesett. Britanniát azonban nem tudták már megmenteni a rómaiak, ettől fogva lázadók uralma alatt volt. A gótok átkeltek a Dunán, s először Pannóniát birtokolták, aztán a császár adományaként a thrák vidéket lakták. Itt azonban nem sokáig időztek, hanem a nyugati birodalmat kerítették hatalmukba. Ezt azonban majd a gótokról szóló részben mondom el.

A Maiótisz-tó környékén lakó vandálok éhínségtől szorongatva a ma frankoknak nevezett germánok s a Rajna folyó felé vonultak, miután egy gót törzs, az alánok csatlakoztak hozzájuk. Aztán innen továbbvonulva Gódiszklosz vezetése alatt Hispániában telepedtek meg. Ez a római birodalom első tartománya az Óceántól számítva. Honorius ekkor megegyezett Gódiszklosszal, hogy ne pusztítsák a tartományt. A rómaiaknak van egy törvényük, eszerint ha valakinek a birtoka idegen kézben van, s eltelik harminc év, nincsen már joga a bitorlóval szemben fellépni, s a per felvétele az elévülés miatt nem lehetséges. Honorius most azt a törvényt hozta, hogy arra az időre, amit a vandálok a római birodalom területén eltöltenek, nem vonatkozik a harmincéves elévülés. Ez volt a helyzet nyugaton, amikor Honorius betegségben meghalt. A császári méltóság Konsztantioszé, Plakidiának, Honorius és Arkadiosz nővérének a férjéé volt, akivel Honorius már előzőleg megosztotta az uralmat. Ez csak néhány napot élt meg a főhatalom birtokában, s aztán nehéz betegségben elhunyt. Honorius életében egyetlen említésre méltó szava vagy tette nem lehetett, s az az idő is kevés volt számára, amit császárként megélt. Konsztantinosz fia, Valentinianosz, akit nem rég választottak csak el a dajkától, Theodosziosz palotájában nevelkedett. A római császári udvar népe egy ottani katonát, Ióannészt választja meg császárnak. Jóindulatú ember volt, értelmes, s erényekben jeles.

Öt évig tartó törvénytelen uralmát mérsékelten gyakorolta, nem hallgatta meg a rágalmazókat, beleegyezésével nem öltek meg senkit jogellenesen, s nem harácsolt kincseket. A barbárok ellen nem tehetett semmit, mivel Bizánc ellensége volt. Ióannész ellen Theodosziosz, Arkadiosz fia erős hadsereget küldött Aszparosz és Ardaburiosz, Aszparosz fia vezérlete alatt, megdöntötte törvénytelen uralmát, s a császári hatalmat a még gyermek Valentinianoszra ruházta. Ióannészt Valentinianosz élve fogta el. Aquileia amphitheatrumában diadalmenetben szamáron vitték, fél kezét levágták, s miután a nézőktől sok csúfolódást és bántalmat viselt el, megölték. Így vette át Valentinianosz a nyugati birodalom uralmát. Anyja, Plakidia, nőies kényeztetéssel vette körül és nevelte a császárt, s ennek következtében gonoszság töltötte el gyermekkorától fogva. Sokat érintkezett méregkeverőkkel és a csillagjósokkal. Nagymértékben hajszolta mások feleségének a szerelmét, s rendkívül kicsapongó életet élt, bár hitvestársa feltűnően szép nő volt. A birodalomnak egyetlen korábban elvesztett tartományát sem szerezte vissza, hanem még Libyát is elvesztette, s maga is elpusztult. Halála után felesége és gyermekei fogságba estek.

Kapitánffy István fordítása

Prokopiosz: Titkos történet – Jusztinianosz igazi arca

A jellemét nem tudnám pontosan leírni. Gonosz volt ez az ember és könnyen befolyásolható, mint azok, akiket gonosz ostobáknak nevezünk. Senkihez nem volt őszinte, akivel szembekerült. Szavait és tetteit mindig hátsó gondolatok vezették, de könnyűszerrel rászedhették, akik be akarták csapni. Valami szokatlan keveréke volt ostobaságnak és gonoszságnak. Jószerivel úgy állt vele a helyzet, ahogy hajdan az egyik peripatetikus filozófus mondotta: az emberi természetben a legellentétesebb vonások fordulnak elő, mint a színek keverésekor. Azt írom le, amiről sikerült megbizonyosodnom. A császár tehát gúnyos, ravasz, álnok, haragját rejtegető, kétszínű, félelmetes ember volt; tökéletesen el tudta rejteni szándékát, könnyet nem ejtett sem örömében, sem bánatában: de tettetésből akkor jelentek meg a szemében, amikor szüksége volt rá; mindig hazudott, de nemcsak úgy vaktában, hanem írásba is foglalta hazugságait, s a legszörnyűbb esküvésekkel erősítette meg, még saját alattvalói előtt is. Ígéreteit, esküit könnyűszerrel megszegte, mint azok a hitvány rabszolgák, akik a kínvallatástól való félelmükben bevallják azt is, amire megesküdtek, hogy nem árulják el. Megbízhatatlan barát, engesztelhetetlen ellenség, a vér és a kincs szenvedélyes megszállottja, kötekedő és örök nyughatatlan, a rosszra mindig kész, de semmiféle biztatással nem vehető rá a jóra, villámgyors a gonoszság kitervelésében és végrehajtásában, ám a jónak még a híre is keserű számára.

Ki tudná szavakkal kifejezni Jusztinianosz jellemvonásait? Mintha minden emberi mértéket meghaladott volna benne mindez a gonoszság, és még sokkal több is, mintha a természet minden alávalóságot a többi embertől elvéve ennek az egynek a lelkébe öntötte volna. Mindig nyitva volt a füle mások megrágalmazása előtt, s gyors volt az ítélet kiszabásában. Sohasem az ügy tisztázása után ítélkezett, hanem meghallgatta a rágalmazót, s elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását. Habozás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek országok leigázását, városok felgyújtását, egész népek rabszíjra fűzését parancsolták, minden ok nélkül.

Kapitánffy István fordítása

A Nagy Sándor-regény Mikhaél Glükasz Khronographiájában

Amikor Artaxerxész fia, Okhosz elfoglalta Egyiptomot, annak királya, Nektenavo, aki edényjóslat segítségével már előre értesült Egyiptom elfoglalásáról, álruhát öltve Makedóniába menekült. Ott hasonló varázserők segítségével ismerkedett meg Philipposszal s annak hitvesével, Olümpiásszal is, akivel titkos szerelmi viszonyt is folytatva nemzette Alexandroszt. Philliposz, Makedónia királya, midőn uralma alá hajtotta Thesszáliát is, ott egy várost építtetett, és azt Thesszalonikénak nevezte el. Őt Alexandrosz követte, aki, amikor a perzsák és a médek ellen hadat indított, a zsidóktól kért szövetséget. Amikor ez nem sikerült (mivel azok már szerződést kötöttek Dareiosszal, hogy nem harcolnak egymás ellen), csapatával tüstént ellenük indult. Akkor a főpap, hogy döbbenetet keltsen, díszes ünnepi ruháját öltve fel Alexandrosz elé ment. Az a bámulattól nyomban leszállt lováról, és a főpap lábai elé vetette magát. A szintén bámulatba esett idegeneknek pedig ezeket mondotta: „Nem a pap előtt hajolok meg, hanem az általa tisztelt Isten előtt; ilyen alakban láttam ugyanis az Istent, amikor a perzsák ellen igyekeztem.” Ezért áldozatot is bemutatott ott az Istennek.

Mindent nagy bölcsességgel és ügyességgel foglalt el. Álruhát öltve ugyanis mindenhová bejutott, és miután mindent kikémlelt, sikerült is győznie. Egy özvegyasszonynál, Kandakénál azonban csapdába esett. Az asszony ugyanis tudomást szerezvén különös ismertetőjegyeiről (az egyik szeme kék volt, a másik pedig fekete) alighogy megpillantotta őt, így szólt hozzá: „Alexandrosz király, te az egész világot elfoglaltad, téged viszont egy asszony kerített a hatalmába.” Feleségül is vette őt, aztán Egyiptomba utazott, ahol megalapította a hatalmas Alexandriát. Harminckét éves korában tért vissza Babülonba. Akkor már tizenkét esztendeje volt uralkodó, valamennyi ember között a legbölcsebb és a legbátrabb. Egy próféta egyszer száguldó párduc alakjában látta őt. Ezzel akarta az uralkodó hevességét és gyorsaságát bizonyítani, aki győzelmeivel váratlanul átrepüli az egész földkerekségei. Beszélik, hogy egyszer, amikor egy filozófustól azt hallotta, hogy a világ végtelen, nagyot sóhajtva így szólt: „Ebből a végtelenségből semmit sem tartok a birtokomban.” Csodálták józanságát is, Dareiosz lányait ugyanis, akiket a fogságában tartott, még csak látni sem óhajtotta, mondván: méltatlan dolog, ha az, aki férfiakat szokott legyőzni, asszonyok hatalmába kerül. Hasonlóképpen csodálták bölcsességét és gyors észjárását is, elvégre Arisztotelésztől tanult. S minthogy nagyon harcias és bátor volt, amikor véletlenül öszszetalálkozott egy hasonló nevű, de gyáván harcoló ifjúval, így szólt hozzá: „Vagy a harcmodorodon, vagy a neveden változtass!”

Alexandrosz eljutott a legtávolabb lakó indusokhoz, egészen az óceánig, sőt a brahmanok óriási szigetére is. Bámulatba ejtette az ottaniak csodálatos életmódja, és meglepte istentiszteletük s istenimádatuk is. Egy oszlopot emeltetett ott, és arra a következőket íratta: „Én, a nagy Alexandrosz eddig a helyig jutottam el.” Azon a szigeten az úgynevezett hosszúéletűek laktak, akiknek többsége ugyanis a kedvező éghajlat és az istenek kifürkészhetetlen döntése folytán százötven évig élt. Egyetlen évszakban sem hiányzott náluk az érett gyümölcs. Voltak ott hatalmas diófák, illatos növények meg mágneskő. Viszont ismeretlen volt náluk a négylábú állat, a bor, a ruházat. Apró gyümölcsökkel és vízzel táplálkoztak, a folyó mentén laktak, és az Istent őszintén tisztelték. A férfiak a folyó egyik oldalán éltek, asszonyaik viszont a másik parton, ott, ahol a Gangész az indiai részen az óceánba ömlik. A férfiak az asszonyokhoz júliusban és augusztusban mentek át, lévén hogy ilyenkor az ő partjukon nagyobb hidegek voltak, hiszen a nap mifelénk kelt fel. Így megfelelő hőmérsékletre jutva nagyon jól érezték magukat. Negyven napot töltvén az asszonyoknál, ismét visszatértek. Az az asszony pedig, aki már szült két gyermeket, többet nem közösült férfival. Ha pedig valamelyik ötvenéves koráig érintetlen maradt, egy bizonyos kultusz szerint többé már nem is érintkezhetett férfival. A folyón egyébként nehéz volt átjutni a királyagyarú állat miatt, amely olyan hatalmas kétéltű, hogy még az elefántokat is lenyelte, noha az átkelő férfiakat nem bántotta. Az elhagyatottabb helyeken hetven pékhüsz nagyságú sárkányok, egy pékhüsznyi kígyók és óriáshangyák éltek. Ezért ezek a helyek lakatlanok is maradtak, az elefántok viszont csordákban legelésztek itt. Beljebb emberhússal táplálkozó emberek laktak. A khaldaioszoknál törvény engedte, hogy az anyját is elvegye bárki, és hogy nővéreit meg a lányait is megronthassa. Az agilaoiszoknál viszont a férfiak voltak az asszonyok hatalmában, akik azzal közösültek, akivel akartak, és a férfiak ezért mégsem vetették meg őket. Hiszen ők foglalkoztak a földműveléssel, a házépítéssel is, és minden más férfimunkát is ők végeztek. Az amazónoknak nem volt férjük, hanem oktalan állatok módjára tavasszal szomszédaikkal közösültek, majd nagy ünnepi vigasság közepette hazatértek. Mikor aztán eljött a szülés ideje, a fiúgyermekeket eldobták, a leánygyermekeket pedig felnevelték. (Brettaniában viszont a legtöbb férfi egy asszonnyal hált, sok asszony pedig egyetlen férfival.)

Ezen, őseiktől átvett szokások a különböző helyeken lakó nemzetségeknél lassanként törvényes formát kezdtek ölteni, majd a nagy Királyi Fenség írásba foglalta őket. Alexandrosz halála után pedig királysága több kisebb birodalomra oszlott. Az uralkodók egymást követték, míg a római birodalom az öszszes helyi királyságot meg nem szüntette. Ennyit ezen dolgokról.

Vári Ibolya fordítása

Fiziológus (részletek)

Az oroszlán

Az oroszlánról fogunk most beszélni, az állatok királyáról. Jákob is ezekkel a szavakkal áldotta meg Józsefet: „Oroszlánkölyök Juda, édes fiam.”

A Fiziológus, amikor az oroszlánról beszélt, azt állította, hogy annak három tulajdonsága van. Először is, amikor körbejárja az erdőt, és vadászok szagát szimatolja, farkával eltünteti lábnyomait, nehogy a vadászok nyomon kövessék, megtalálják a barlangját, és elejtsék őt. Dávid gyökere, a Juda nemzetségéből való képzeletbeli győztes oroszlán, a mi Megváltónk, ugyanígy cselekedett: amikor az Örökéletű Atya leküldte őt a földre, ő is elrejtette képzeletbeli nyomait: istenségét. Angyallá lett az angyalok között, emberré az emberek között, hatalommá a hatalmak között, amíg a földön járt. Mert alászállt Mária méhébe, hogy megmentse az emberek eltévelyedett lelkét. „És az ige testté lett és lakozik miközöttünk.” Nem ismerték fel őt, aki fentről jött, és ezt mondogatták: „Kicsoda ez a dicsőség királya ?” A Szentlélek pedig így válaszolt: „A seregek Ura, ő a dicsőség királya.”

Az oroszlán második tulajdonsága: amikor alszik, őrködnek a szemei. Amint Salamon mondja az Énekek Énekében: „Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala.” A test, tudniillik az Úr teste alszik, de istensége őrködik az Atya jobbján. „Íme, nem szunnyad és nem alszik az Izraelnek őrzője.”

A harmadik tulajdonsága pedig: Amikor a nősténye fiat szül, élettelen ez a fiú. Őrzi őt három napon át, akkor eljő a hím, és leheletével életre kelti. A Mindenható isten, mindenek atyja, ugyanígy támasztotta fel halottaiból a harmadik napon Jézus Krisztust, Urunkat, aki minden teremtménynek előtte született. Helyesen szólt Jákob: „Mint az oroszlánkölyök … ki veri őt fel?”

A főnixmadár

A mi Urunk Jézus Krisztus azt mondta: „Van hatalmam letenni az életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt.” A zsidók pedig felháborodtak ezen a kijelentésen.

Van egy madár Indiában, amelyet főnixnek neveznek. Ez a madár ötven évenként felkeresi a libanoni cédrusligetet, és ott szárnyait megtölti illatokkal. Az új hónapban, Niszánban vagy Adarban jelt ad Héliopolisz papjának. Miután jelt adott, bemegy Héliopoliszba, illatokkal megtelve, felmegy az oltárra, meggyújtja az oltár tüzét, és elégeti magát. Másnap a pap átkutatja az oltárt, és a hamuban egy férget talál. A következő napon a féregnek szárnyai nőnek, és madárfióka lesz belőle. Harmadnap már ismét ugyanolyan, mint annak előtte volt, üdvözli a papot, felszáll a levegőbe, és visszatér régi helyére. Ha tehát a madár megteheti, hogy megöli magát, majd ismét életre kel, hogyan is háborodhatnak fel balga emberek a mi Urunk Jézus Krisztus szavain: „Van hatalmam letenni az életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt.” A főnixmadár a mi Megváltónk jelképe. Mert őneki is, midőn leszállt az égből, szárnyai telve voltak illatokkal, azaz szent égi igékkel, azért, hogy mi is imádkozzunk, és az ég felé tárjuk kezeinket, és felfelé szálljon igaz életünk illata...

Helyesen beszélt hát a Fiziológus a főnixmadárról.

Horváth Judit fordítása

Ióannész Damaszkénosz: Az ortodox hitről III, 5–6.

A természetek számáról

5. Ami az Istenséget illeti, annak egy természetét valljuk, de azt mondjuk, hogy abban valójában három személyi tulajdonság van; és míg mindent, ami az isteni természethez és lényeghez tartozik, egyszerűnek mondunk, a személyi tulajdonságok közti különbséget azok háromféle sajátosságában elkülönülten ismerjük fel; vagyis: az ősok nélkül való atyai sajátosságban, az okozott fiúiban és az okozott eredőben. Ezeket elidegeníthetetleneknek, egymással szorosan összefüggőeknek és egyesülteknek, valamint egymásban összevegyülhetetlenül közlekedőknek tudjuk. Egyrészt tehát összevegyületlenül egyesültek – mert noha egyesültek, mégis hárman vannak –, másrészt pedig szétválaszthatatlanul oszlanak meg. Jóllehet mindegyikük önmagában létezik, vagyis teljes személyi tulajdonság, és mindegyiknek megvan a maga külön sajátossága, másféle létezési módja, a három mégis egységes a lényegben és a természeti sajátságokban, valamint abban, hogy nem szakad el, sem el nem távolodik az Atya személyétől, s így ők hárman egy Isten, és annak is neveztetnek. Ugyanígy a Szent Háromság egyikének, az Ige Istennek és a mi Jézus Krisztus Urunknak isteni, kimondhatatlan és minden értelmet és felfogóképességet meghaladó leereszkedését illetően azt valljuk, hogy őbenne két természet van, az isteni és az emberi – amelyek párosultak és személyében egyesültek –, valamint egy személyi tulajdonság, amely a természetekből összetéve jött létre. Azt mondjuk, hogy a két természet az egy összetett személyben – vagyis az egy Krisztusban – történt egyesülés után is megmarad, s a kettő valóságosan megvan a természeti sajátságaival együtt. Ugyanis összevegyülhetetlenül egyesültek, és oszthatatlanul is megkülönböztethetők, megszámolhatók. Amiképpen a Szent Háromság három személyi tulajdonsága összevegyülhetetlenül egységes, és oszthatatlanul is megkülönböztethető és megszámolható, és ez a szám nem jelent sem megoszlást, sem szakadást, sem elidegenedést, sem szétválást a személyek között – hiszen az Atyát, a Fiút és a Szent Lelket egy Istennek ismerjük –, ugyanúgy Krisztus természetei is noha egyesültek, összevegyületlenül egyesültek; és közlekednek egymásban, de egyik a másikban átalakulást, változást nem okoz. Mert mindegyikük változatlanul őrzi a maga természeti sajátosságát. S ezért is megszámolhatók, de számuk nem hoz megoszlást. Mert egy a Krisztus, és mind isteni, mind emberi mivoltában teljes. Ugyanis a szám önmagában sem megoszlást, sem egyesülést nem hoz létre, hanem csupán a megszámoltak mennyiségét jelenti, akár egységben vannak azok, akár megoszlanak. Példa az egységre: ez a fal ötven kőből áll; a megosztottságra pedig példa: ötven kő hever ezen a mezőn. Vagy pedig az egységre értve: a parázsban két természet van, a tűzé és a fáé; a megosztottságra: más a tűz természete, és más a fáé. Mert más dolog egyesíti és osztja meg ezeket, nem a számuk. Amiként tehát az Istenség három személyi tulajdonságát – bár egységben vannak egymással – nem mondhatjuk egynek, nehogy a személyi tulajdonságok közti különbséget elmossuk és eltüntessük, ugyanúgy a Krisztus két természetét sem mondhatjuk egy természetnek – az egy személyben történt egyesülésük ellenére sem –, nehogy a köztük levő különbséget eltüntessük, elmossuk, megsemmisítsük.

Arról, hogy a teljes isteni természet a maga egyik személyi tulajdonságában a teljes emberi természettel egyesült, nem pedig annak csupán egy részével

6. A közös és általános dolgokat kimutatják az alájuk rendelt, rész szerint való dolgok. Közös az isteni lényeg, mint általános alkat, rész szerint való pedig a személyi tulajdonság. De nem azért rész szerint való, mintha a természetnek csak egy részét birtokolná, a másik részét pedig nem, hanem számánál fogva, mint egyén. Ugyanis a személyeket csak a számuk szerint különböztetjük meg egymástól, nem pedig a természetük szerint. A személyi tulajdonság kimutatja az isteni lényeget, mivel az egy alkatú személyek mindegyikében a teljes isteni lényeg van meg. Ezért is a személyek nem a lényegük szerint különböznek egymástól, hanem a járulékaik szerint, amelyek azok jellegzetes sajátságai. Ezek a személynek, nem pedig az isteni természetnek a jellemzői. Ugyanis a személyi tulajdonságot az isteni lényeg és a járulékok együttesen határozzák meg. Így tehát a személyi tulajdonságban megvan a közös és vele együtt a sajátos is, valamint az önmagában való lét; az isteni lényeg viszont nem önmagában külön áll fenn, hanem a személyi tulajdonságokon belül érzékelhető. Ezért ha egy a személyek közül szenved, lévén az egész isteni lényeg érzékeny a személy szenvedésére, azt mondjuk, hogy az az egyik személyi tulajdonságában szenved; mindazonáltal nem szükséges a többi személynek is együtt szenvedni a szenvedő személlyel.

Így tehát az isteni természetről azt valljuk, hogy az egész, a maga teljességében benne van a személyek mindegyikében: az egész benne van az Atyában, az egész a Fiúban, s az egész a Szent Lélekben; ezért tökéletes Isten az Atya, tökéletes Isten a Fiú, és tökéletes Isten a Szent Lélek. Így a Szent Háromság egyikének, az Ige Istennek a megtestesüléséről is azt mondjuk, hogy az Istenség teljes és tökéletes természete egyesült a maga egyik személyi tulajdonságán belül a teljes emberi természettel, nem pedig rész a résszel. Hiszen azt mondja az isteni apostol, hogy „őbenne (Krisztusban) lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2, 9.), vagyis az ő testében. Az apostol istenes tanítványa s az isteni dolgok ismeretében hatalmas Dionüsziosz szerint pedig az Istenség a maga teljes egészében lépett közösségre velünk egyik személyében. Ezzel nem kényszerülünk azt mondani, hogy a szent Istenség valamennyi, azaz három személyi tulajdonsága az emberiség valamennyi egyéni tulajdonságával személy szerint egyesült volna. Mert az Atya és a Szent Lélek semmiképpen nem részesedett az Ige Isten megtestesülésében, egyedül csak tetszése és akarata révén. Másfelől viszont azt mondjuk, hogy a teljes isteni lényeg a teljes emberi természettel egyesült. Mert mindabból, amit az Ige Isten – amikor kezdetben megalkotott minket – a természetünkbe plántált, semmit nem mellőzött el, hanem valamennyit felvette: a testet, az értelmes és eszes lelket, valamint azok sajátságait. Hiszen az olyan lény, amely ezek egyikét nélkülözi, nem ember. Az ő teljessége tehát felvette az én teljességemet, s az egész az egészszel egyesült, hogy az egésznek szerezzen üdvösséget. Mert amit nem vett volna fel, gyógyulatlan maradna.

Berki Feriz fordítása