Néhány szó az átírásról

Nem egyszerű dolog egységes rendszert teremteni egy olyan antológiában, mely különböző népek és eltérő korok török szövegeit igyekszik bemutatni. Jobb híján ezért egyfelől a török irodalomtörténet, másfelől a magyar oszmanisztika gyakorlatát követtem, mikor minden idegen szót a mai török kiejtés és a magyar helyesírás szerint adtam meg. Amennyiben ez indokoltnak látszott, egyes kifejezések, tulajdonnevek mai török helyesírás szerinti alakját is mellékeltem. Ezek az alakok a lábjegyzetekben találhatók. Földrajzi nevek esetében némiképp más gyakorlatot követtem. Amennyiben az adott névnek létezik magyar változata (pl. Isztanbul), azt használtam, egyéb esetekben a vonatkozó területen érvényes helyesírási szabályokat követtem.

Bevezetés

A ma közel 150 milliós török közösség számtalan népet, népcsoportot foglal magába. Valamennyiük irodalmát e szűk keretek között még csak részleteiben is lehetetlen felvázolni. A szöveggyűjtemény összeállításánál ezért azok a török népek kerültek előtérbe, melyeknél az iszlám felvételét követően kiérlelődött az arab és perzsa mintákat követő klasszikus irodalmi hagyomány. A törökség főbb irodalmi műfajait ismertetni hivatott fejezet két nagy részre osztható, az első műirodalom, a második a folklór fontosabb lírai és prózai szövegeiből válogat.

A szöveggyűjtemény tartalma talán azt sugallja, hogy a török népeknek az iszlám felvétele előtt nem volt irodalmuk. Ez azonban nem így van. Az első török nyelvemlékeink, a Jenyiszej folyó vidékén talált kirgiz feliratok nagy valószínűséggel a VI–VIII. századból valók. A közel kétszáz évig fennálló Türk Birodalom emlékei a mai Mongólia területén, a Tola folyó és az Orhon folyó vidékén talált feliratok, melyek a bölcs hadvezér, Tonjukuk (Kr. u. 726.), illetve Bilge Kagán (Kr. u. 735.) és öccse Köl Tegin (Kr. u. 732.) tetteit örökítik meg. A türkök birodalmát az Ujgur Kaganátus váltotta fel (Kr. u. 745.), melyet a kirgizek (Kr. u. 840.) döntöttek meg. Államuk bukását követően az ujgurok szétszóródtak, s egy nagyobb csoportjuk a Tarim-medence városállamaiban telepedett le. Írásos emlékeiket a XX. század eleji nagy régészeti expedíciók hozták napvilágra. A reánk maradt ujgur szövegek többsége vallási mű, melyek azt mutatják, hogy az ujgurok három vallás, a buddhizmus, a manicheizmus és a nesztoriánus kereszténység hívei közé tartoztak.

Az iszlám térhódításával együtt járt a muszlim, arab-perzsa klasszikus irodalmi formák térnyerése is. A sámánként is tevékenykedő énekmondók – ozanok, bahsík –helyét fokozatosan átvették a muszlim műveltségben jártas, hivatásos költők.

Az első török nyelvű alkotás, mely már a klasszikus arab-perzsa rendszerből átvett időmértékes verseléssel, mutakárib versmértékben, meszneví formában íródott, Júszuf Hász Hádzsib Kutadgu Bilig („A boldogságra vezető tudás”; Kr. u. 1069.) című didaktikus költeménye, mely a Karahanida Birodalom (X–XIII. század) területén keletkezett. Ugyanebből az időből származik Mahmúd Kásgarí enciklopedikus munkája, a Díván lugat at-turk („Török szótárgyűjtemény”, Kr. u. 1072), mely a korabeli török népköltészet kincsestára. A Dívánban foglalt versek még a hagyományos török szótagszámláló és az új időmértékes versformák egymás mellett élését tükrözik.

A művelt muszlimok soraiba törekedő mecénások elvárásai miatt azonban egyre inkább háttérbe szorult nemcsak a hagyományos formavilág, hanem eleinte maga a török nyelv is, melyet még a török anyanyelvű költők, írók is sokáig alkalmatlannak tartottak arra, hogy klasszikus arab-perzsa irodalmi hagyomány kifinomult költeményeivel, cizellált prózai munkáival vetekedjenek. A keleti-török nyelven írt művek majd csak a XV. században, Temür[1] utódai, a timuridák irodalompártoló tevékenységének köszönhetően szaporodnak meg számottevően.

A Karahanida Birodalomban fogant klasszikus keleti-török irodalmi hagyomány mellett a XIII. századi Anatóliában, Iránban is megjelentek az első, klasszikus arab-perzsa mintákat követő török nyelvű alkotások. Ebből a talajból nőtt ki a XIV. századtól kezdődően a térség két egymáshoz közel álló klasszikus török irodalmi hagyománya, a türki-ji ’adzsemínek (iráni török) is nevezett klasszikus azerí és az Oszmán Birodalomban kiteljesedő klasszikus oszmánli. Mindkettő virágkora a XVI. századra esik, mely olyan tehetséges költőket nevelt, mint az azerí Fuzúlí (1480–1556), vagy az oszmánli irodalom jelesei Nagy Szülejmán szultán (1494–1566) és Bákí (1526–1600). A klasszikus keleti-török irodalmi hagyomány némiképp korábban, a timuridák alatt élte virágkorát, nem kis mértékben Mír ’Alí-sír Nevájínak (1441–1501) köszönhetően, aki egész életét, életművét a török nyelvű irodalom ügyének szentelte.

A hétköznapi ember számára nehezen érhető klasszikus irodalom mellett tovább élt és ma is él az énekmondók hagyománya. Bár ritkán, de fel-felbukkannak olyan jeles költők, mint a közép-ázsiai Hodzsa Ahmet Jeszeví[2] és az anatóliai Júnusz Emre,[3] akik szándékosan használták a hagyományos formákat azért, hogy vallási mondanivalójukat sokak számára hozzáférhetővé tegyék. Hasonlóképpen ragaszkodtak a hagyományos formákhoz a verseiket hangszeres kísérettel előadó türkmen, özbeg, karakalpak, kazak énekmondók, bahsík és akinok akik megőrízték és nemzedékről nemzedékre továbbörökítették Közép-Ázsia török népeinek gazdag hősköltészetét. Az anatóliai és azerí énekmondók, az ásikok szigorú keretek közé szorított, vallási miszticizmussal átitatott költészete önálló iskolát teremtett.  

A klasszikus irodalmak korszaka a XIX. századig tartott. A hagyományos keleti társadalmakat egyre erőteljesebben érő nyugati hatás fokozatosan megjelent a török népek irodalmában is. A művelt elit, a klasszikus irodalmi művek fő „fogyasztója” az új műfajok, a novella, a regény, a színdarab felé fordult, s ez mind jobban elhervasztotta klasszikus irodalmi formákat. Bár napjainkban is történnek kísérletek a hagyományos versformák, elsősorban a gazel és a rubá’í felélesztésére, a klasszikus török irodalmak kora visszavonhatatlanul véget ért. Nem így az énekmondók költészete, mely még mindig élő és roppant népszerű, amit jól mutat, hogy Özbegisztánban, Türkmenisztánban, Azerbajdzsánban, Törökországban rendszeresen rendeznek költőtalálkozókat, költői versenyeket.

További irodalom:

Pröhle Vilmos: A török irodalom története. In: Egyetemes irodalomtörténet. Vol. IV. Budapest 1911.

Vincze Frigyes: Az oszmán irodalom főirányai. Budapest 1912.

Thúry József: A közép ázsiai török irodalom. Budapest 1904. (digilib.mtak.hu/B336/toc/vol19.htm)

Mengi, Mine: Eski Türk Edebiyatı Tarihi. Ankara 2000.

Köprülü, M. Fuat: Azerî. In: Edebiyat Araştırmaları. Vol. II. Ankara 2004, pp. 26–83.

A klasszikus török verselés, a díván-költészet alapjai

A klasszikus arab-perzsa verselés időmértékes rendszere (arúz) csak nagy nehézségek és jelentős kompromisszumok árán ültethető át törökre, lévén, a török nyelvekben nincsenek hosszú magánhangzók, és a mássalhangzótorlódás is igen ritka. A török klasszikus költészet ezért e kérdésben viszonylag tág teret ad a költőnek. Igen gyakori jelenség például a török szavak rövid magánhangzóinak megnyújtása (imále) – melyre arab és perzsa szavak esetében nincsen lehetőség –, illetve a szóhatárok mássalhangzóként való kezelése. A két eljárás megítélése nem volt egyforma, míg az előbbi nem számított elegáns megoldásnak, az utóbbit teljesen szokványos eljárásnak tekintették. A rövid magánhangzókkal történő „bűvészkedést” sokan úgy igyekeztek elkerülni, hogy verseiket arab és perzsa eredetű szavakból építették fel.

A klasszikus török költészet az arab-perzsa verselés számos versmértékét (bahr, tsz. buhúr) átvette, ám ezeket nem egyforma gyakorisággal alkalmazta. Voltak népszerű és kevésbé vonzó versmértékek. Török nyelvű versekben a legsűrűbben az alábbiakkal lehet találkozni:

hezedzs-i müszemmen-i szálim: x - - - | x - - - | x - - - | x - - -

A könnyem rózsakertté tette útját kedvesemnek, nézd!

Jajongásom panasszó, bús madár szólítja kertészét.

                                                                 Avní[4]

hezedzs-i müszeddesz-i mahzúf: x - - - | x - - - | x - -

Mosoly nélkül kifosztád árva szívem,

Kegyelmet, bíz, nem adtál, megraboltad.

Hüszejní[5]

hezedzs-i müszemmen-i ahrep-i makfúf-i mahzúf: - - x | x - - x | x - - x | x - -

Bíz, nem lehetünk érdemesek kegyre, tudom jól,

Kérlek legalább minket a búval te gyötörj most!

Taslidzsali Jahjá Bej[6]

remel-i müszemmen-i mahzúf: - x - - | - x - - | - x - - | - x -

Nem panaszkodtam sosem, bár messze voltál, s fájt nagyon,

Kínra gyógyírt nem kerestem, van szerem, mely enyhet ád.

                                                                   Hatájí[7]

remel-i müszeddesz-i mahzúf: - x - - | - x - - | - x -

Testem íjjá lett szemétől, ó, elég!

Ám ha nincs itt, lelkem izzik, majd elég.

                                                                  Lutfí[8]

remel-i müszemmen-i mahbún-i mahzúf: x x - - | x x - - | x x - - | x x - [9]

Én, a szolgád, hitemért, bíz, odaadnám fejemet,

Szavaim halld, padisáh, mit rabod elmond teneked.

Gazájí[10]

redzsez-i müsemmen-i szálim: - - x - | - - x - | - - x - | - - x -

Várát szivemnek, bíz, lerontád, s fel nem építéd, nem ám,

Ó, báj-rubint vagy, kérlek egyszer nézd meg ódon szívromom.

                                                                        Szekkákí[11]

muzári’-i müszemmen-i ahrep-i makfúf: - - x | - x - x | x - - x | - x -

Szív s lélek elmerült szerelem tengerében, ó,

Nem tudta lélek akkor, a test hová lett vajon.

                                                                       Nevájí[12]

mutakárib-i müszemmen-i mahzúf: x - - | x - - | x - - | x -

A könyv címe ez lett: Szerencsés tudás,

Segíted, ki olvas, de ez nem vitás.

Júszuf Hász Hádzsib[13]

A klasszikus török díván-költészet versei formájukat tekintve két nagy csoportba oszthatók: azok, melyek párversekből, bejtekből épülnek és azok, melyek strófákból állnak.

A bejt zárt gondolati egység, mely két azonos versmértékű félversből, miszrából áll. A két miszra a versformától vagy a költeményben elfoglalt helyzetétől függően rímelhet is egymással (bejt-i muszarrá), de ez nem mindig kötelező (bejt-i müfred).

A rím (káfije), mely hangalakját tekintve összecsengő, ám jelentésében különböző szó, szórészlet vagy nyelvtani elem, gyakran nem a sor végén áll. A rímet ugyanis azonos hangalakú, azonos jelentésű szó, szórészlet vagy akár több szóból álló szerkezet is követheti, melyet redífnek neveznek.

További irodalom:

Andrews, Walter G.: An Introduction To Ottoman Poetry. Chicago 1976.

Thiesen Finn: A Manual of Classical Persian Prosody With Chapters On Urdu, Karakhanidic and Ottoman Prosody. Wiesbaden 1982.

Dil¸in, Cem: Örneklerle Türk Şiir Bilgisi. Ankara 2000.

Haluk İpekten: Eski Türk Edebiyatı Nazım Şekilleri ve Aruz. İstanbul 2002.