Az írásbeliség szempontjából Tibet története két fő korszakra osztható:

7-14. század: a fordítások kora.

A tibeti irodalom alapját a szanszkritból (szórványosan kínaiból és más nyelvekből) lefordított buddhista szent iratok jelentik. A hitelesített művekből összeállított tibeti kánont, a Kágyur (Buddha kinyilatkoztatásainak fordítása) és a Tengyur (A tanítások magyarázatának fordítása) gyűjteményeit (összterjedelmük mintegy 250 000 oldalra tehető) 1325-ben véglegesíti Butön. A kánonba fel nem vett fordítások mennyisége is számottevő.

A buddhista művek lefordítása hatalmas lendületet adott Tibet szellemi fejlődésének, a buddhizmus felvétele és a buddhizmuson keresztül a már akkor nagy múltú indiai kultúra sokrétű értékeinek elsajátítása rövid idő alatt egy magas kultúra vérkeringésébe kapcsolta be a nomád létből épphogy kiszakadó tibeti államot.

A lefordított műveknek nem csak Tibet szempontjából van jelentősége, értéküket az is növeli, hogy a szanszkrit nyelvű buddhista iratok nagy része a történelem zűrzavaros évszázadaiban elveszett, megsemmisült, többségük kizárólag tibeti fordításban maradt fenn.

11. századtól: az önálló tibeti irodalom kora.

Bár már a 7-8. században is születtek önálló tibeti művek (buddhista szótárok, nyelvtanok stb.) a tibeti irodalom a 11. században jött létre. Az azóta eltelt 1000 év során jelentős mennyiségű, magas színvonalú, döntő többségében vallási tárgyú mű keletkezett. A magasan képzett szerzetesek legkiválóbbjai több kötetes életművet (tibeti: szumbum) hagytak hátra, Buddha tanainak minél jobb megvilágítása érdekében a buddhista tudományok számos területén igyekeztek maradandót alkotni. A 17. századtól kezdődően pedig a tibeti kolostori képzésben részesülő mongol szerzetesek is bőségesen hozzájárultak a tibeti nyelvű irodalom gyarapításához (a kutatások szerint több mint 200 mongol szerzetes gazdagította több kötetes életművel a tibeti nyelvű irodalmat).

A tibeti írásbeliség két területe:

1. világi irodalom – a tibeti nyelvű irodalom egészéhez képest csekély terjedelmű; okiratokat, kancelláriai iratokat, rendeleteket, általában véve levéltári anyagot jelent, valamint a népköltészetet: Geszar eposz, népdalok különféle fajtáit, népmeséket stb.

2. vallásos irodalom – a tibeti írásbeliség legnagyobb része ide tartozik. Két osztálya:

a) a lefordított buddhista iratok (kánonikus és extra-kánonikus művek)

b) az eredeti, tibeti nyelven készült könyvek, azaz az önálló tibeti irodalmi tevékenység termékeinek halmaza.