A Dalok könyve

A Dalok könyve (Shijing詩經, Si-csing, Si-king) a hagyományos konfuciánus klasszikusok egyike. Összesen 305 költeményt tartalmaz, melyeket a – valószínűleg téves – hagyomány szerint Konfuciusz (Kr. e. 551–479) válogatott össze több mint 3000 versből. A dalok a Kr. e. 11–7. század között keletkeztek. A Dalok könyve négy részre oszlik: a Guofeng (A fejedelemségek szokásai) című rész a legterjedelmesebb (1–160.), ez jórészt a különböző fejedelemségekből származó népdalok szövegeit tartalmazza. A Xiaoya (Kis ünnepi énekek, 161–234.) részben olyan dalok szövegei találhatók, melyeket a hagyomány szerint kisebb előkelőségek ünnepségein adtak elő. A Daya (Nagy ünnepi énekek, 235–265.) főnemesek udvarainak szertartási énekeit tartalmazzák, míg a Song (Himnuszok, 266–305.) rész a királyi udvarhoz kötődik.

1

Sirályok ríjjogása,
szirten víz csillogása,
az a lepke-szép asszony,
urának méltó társa.

Elmerül, libeg, felszáll
lótusz és liliomszál;
látlak, lepke-szép asszony,
gondom körötted kószál.

Álmom öblén kutatlak,
napom rád nyíló ablak,
elsüllyedsz s újra felszállsz,
kereslek és siratlak.

Bukdos a békalencse
a vízben föl-le, föl-le;
azt a lepke-szép asszonyt
lantom, gitárom zengje.

Sulyom, sás, szittyó, káka,
mohák gyöngyös homálya;
kísérjen, lepke-szép asszony,
dobom vad buffogása.

KORMOS ISTVÁN FORDÍTÁSA

66

Hadba küldték édes uramat.
Jaj, ki tudja, meddig lesz uton,
hová veti sorsa, nem tudom.
Nap hanyatlik, este közeleg,
gunnyaszt már a kakas a rudon,
juhot, ökröt pásztora terel.
Hadba küldték édes uramat,
percre is csak hogy feledjem el?

Hadba küldték édes uramat,
számolatlan múlik sok napom.
Napok, évek? mikor láthatom?
Nap hanyatlik, este közeleg,
kakas bólogat a kőfalon,
gulya, csorda hazaérkezik.
Hadba küldték édes uramat.
Ki gondol rá, hogyha éhezik?

RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA

87

Uram, ha szeretsz: felgyűrve szoknyám,
átgázolok a Csen vizén;
uram, ha megvetsz; vajjon más embert,
azt gondolod, nem lelek én?
Hej, fiatalság, bolondság!

Uram, ha szeretsz: felgyűrve szoknyám,
átgázolok a Vej vizén;
uram, ha megvetsz: én azt se bánom,
gondolod, hogy nincs más legény?
Hej, fiatalság, bolondság!

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

93

Keleti kapuba állok,
seregelvek ott a lányok,
felleg-csordában a lányok,
utánuk én sose szállok;
hova lett a legcsudásabb?
Mással szólni nem kívánok.

Ragyog a várkapu tornya,
lányok raja körbe zsongja,
zúgnak, mint a fűzfa lombja,
mind a szerelmébe fonna;
hova lett a legcsudásabb?
Szomjúságom más nem oldja.

KORMOS ISTVÁN PORDÍTÁSA

112

Kop-kop - ütsz a szantál-fára,
kivágod és viszed a folyó partjára,
tiszta és hullámos a széles víz árja.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
mint teszel szert háromszáz messzi birtok magvára?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
mint teszel szert kertedbe-függesztett borz-irhára?
Ama derék nemes ember
nem az álmot lakomázza!

Kop-kop - formálsz kerék-küllőt,
megfogod és viszed a folyó szélére,
a nagy víz csillogva hömpölyög előre.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
lelsz százezer kalászra és háromszáz mércére?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
lelsz faladra-akasztott nemes dámvad bőrére?
Ama derék nemes ember
nem a semmittevés híve!

Kop-kop - kalapálsz kereket,
emeled és viszed a folyó ajkához,
tágas meder árja sokfodrú, kristályos.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
lesz valaha termésed épp háromszázmagtáros?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
lesz valaha kertedben fürjecske, kötve fához?
Ama derék nemes ember
nem a tétlenségnek áldoz!

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

113

Kövér patkány, kövér patkány,
ne fald fel a kölesünket!
Három éve szolgálunk már,
nem kíméltél sose minket.
Elég volt, lám, elmegyünk már,
elérjük a boldog földet,
boldog földet, boldog földet,
ott megleljük a helyünket.

Kövér patkány, kövér patkány,
ne rágcsáld az asztagunkat!
Három éve szolgálunk már,
sose nézted a javunkat.
Elég volt, lám, elmegyünk már,
elérjük mi jó honunkat,
jó honunkat, jó honunkat,
ott megleljük igazunkat.

Kövér patkány, kövér patkány,
ne rágd el zöld vetésünket!
Három éve szolgálunk már,
nem becsültél sose minket.
Elég volt, lám, elmegyünk mát,
elérjük a határ-földet,
határ-földet, határ-földet,
sírva nem járunk mi többet.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

154

Hetedik hónapban hullócsillag árad,
kilencedik hónap: osztják a ruhákat,
első hónapban hózivatar van,
második hónapban sok mennydörgés csattan,
ki jó ruhában, ki koldus-rongyban
a tél végéig eléldegélünk,
harmadik hónap: szántani térünk,
negyedik hónapban sietős a léptünk,
velünk gyermekünk és feleségünk,
mezőre ételt hordanak nékünk,
a felügyelő örül, hogy élünk.

Hetedik hónapban hullócsillag árad,
kilencedik hónap: osztják a ruhákat,
tavasz-napokban enyhe meleg van,
a sárgarigó fütyül a lombban,
lányok indulnak mély kosarakkal,
kis ösvényen lépegetnek,
szeder-levelet kosárba szednek -
tavaszi napok hamar elmennek,
teli a kamránk fehér ürömmel,
a lányok szíve várakozással:
házba mikor térnek a nagyúr fiával?

Hetedik hónapban hullócsillag árad,
nyolcadik hónapban aratják a nádat,
selyemhernyó-hónap: szederlevél-hónap,
a férfiember baltával ballag,
nyesünk kesze-kusza ágat,
tisztítjuk a szederfákat,
hetedik hónap: szól gébics hangja,
nyolcadik hónap: fonás hónapja,
hol sötét, hol sárga a szál,
ragyogó a piros fonál
pirosban a királyfi jár.

Negyedik hónap: fű virágzása,
ötödik hónap: cirpel a sáska,
nyolcadik hónap jó aratásra,
tizedik hónap: levél hullása,
első hónap: borz-vadászat,
összefogjuk a rókákat,
prémes mente készül a király fiának,
második hónap: szerte vadászunk,
eddzük inunk, bátorságunk,
kis vad-malac mind magunké,
az öregebbje király urunké.

Ötödik hónapban mozdul a szöcske lába,
hatodik hónapban megzizzen a szárnya,
hetedikben a mezőn van,
nyolcadikban ereszaljban,
kilencedikben a kapuboltban,
tizedik hónap tücsök hónapja,
benn fészkel az ágyak alatt,
füstöljük a patkányokat,
betömjük az ablakokat;
mikor év végére érünk,
a jó meleg házba térünk.

Hatodik hónapban eszünk szőlőt, szilvát,
hetedik hónapban főzünk babot, mályvát,
nyolcadik hónapban szedjük a datolyát,
tizedik hónap: rizs aratása,
tavaszi bor bugyogása,
hosszú élet és erő forrása,
hetedik hónapban dinnyét lakomázunk,
nyolcadik hónapban lopótököt vágunk,
kilencedik hónap: kender tilolása,
gyűljék a tűzifa, bogyó és saláta,
szántóvetők lakomája.

Kilencedik hónap: döngöljük a hombárt,
tizedik hónapban hordjuk a gabonát,
a kölest, a lassan s gyorsan érő magot,
kendert, búzát, babot, mit kezünk aratott,
szántóvetők, földművelők,
már behordtuk mind, ami nőtt,
kezdődjék a házi munka,
fűért járunk sok kis útra,
éjjel sodrunk sok kötelet,
foltozzuk a házfödelet
s megint vetés ideje lett.

Második hónap: a jeget bontjuk,
harmadik hónap: verembe hordjuk,
negyedik hónap: hajnalban kelünk,
bárányt áldozunk, hagymát szentelünk,
kilencedik hónap: erdőt-rétet dér üt,
tizedik hónapban tisztítjuk a szérűt,
csésze borral ünnepelünk,
bárányt s öreg birkát ölünk,
a szentélybe együtt megyünk,
ivótülköt ott emelünk:
határtalan-hosszan tartson az életünk.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

220

A vendég-had szőnyegre tér,
balra és jobbra rendesen,
ott a sok pjen- és tou-edény,
hús és gyümölcs bőségesen,
jól-kevert rizsbor, nem silány,
ihat kedvére mindahány,
ott a dobok, csengők sora,
összecseng kehely és kupa,
a céltábla versenyre vár,
az íj mind felhúrozva már,
együtt van az íjász-sereg:
mutasd meg ügyességedet,
a nyílvesszőt a célba lődd,
disz-serleget nyerj mind előtt.

Fuvolások tánca forog,
nádsíp sipít és dob dobog,
a száz szertartás teljesül,
az ősök örvendhetnek ott,
a szertartás tökéletes,
egy a másra következik,
belüle gazdagság fakad,
utódok örvendhetnek itt,
kedv, mámor árad szerteszét,
zenét a győztesnek, zenét,
most mind párokká alakul,
jön és segít a háziúr,
megtöltik az ivóedényt,
legszebbnek, legjobbnak zenét!

A vendég-had szőnyegre tér,
mind udvarias, zajtalan,
amíg a mámor messze van,
viselkedésük gáncstalan,
de a mámor megérkezik,
viselkedésük változik,
elhagyják ülóhclyeik,
és táncra tánc következik:
amíg a mámor messze van,
illegnek udvariasan,
de a mámor megérkezik
s viselkedésük gáttalan,
mert részegnek se kint, se bent
nincs semmi gát és semmi rend.

A vendégek kapatosak,
rikácsolnak, rikkantanak,
feldől a pjen- és tou-edény,
kavarognak, mint szellemek,
mert mikor bortól részegek,
nem tudnak semmi illemet,
süvegük félrebillenik,
kör kör után következik:
hogyha elmennek részegen,
lépteiken áldás legyen,
ha itt maradnak részegen,
az erkölcs romokban hever:
egészséges a borivás,
de csupán illedelmesen.

A borivók keringenek,
részeg amaz, józan emez,
egy udvarmester felügyel,
és itt-ott segítségre lel;
ó, a garázda részegek
Fék nélkül szégyentelenek,
szóba se álljatok velük,
hadd érezzék a szégyenük,
illetlent ne fecsegjenek,
ne legyen nyelvükön mocsok,
amíg ugrálnak szerteszét,
akár a szarvatlan kosok
három kupa befűt nekik,
többit fék nélkül vedelik.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

245

Ki népünket sarjasztotta,
a Kjang-béli Jüan nagyasszony,
népünket hogy fakasztotta?
Jött jin- és sze-áldozatra,
hogy a meddőség ne sujtsa,
lépett égi lábnyom nagyujjába,
legott vidám és gazdag lett,
fiu-gyermekkel áldott lett,
fiut szült és fölnevelte
s e gyermek a Köles Herceg.

Hogy a végső hónap megjött,
az elsőszülött előjött:
se repedés, se fájdalom,
se sérülés, se ártalom,
nyilvánvaló menny-oltalom,
magas ősnek segítsége,
kettős áldozat jutalma:
szülés csendes békessége.

Kitették a fiut keskeny útra:
marhák, juhok lábuk közt táplálták;
kitették a síkság erdejébe:
ottan erdő-irtók megtalálták;
kitették a síkos, fagyos jégre;
betakarták a madárkák;
elköltöztek a madárkák,
fázott, sírt a Köles Herceg,
mert erős volt, messze hangzott,
nagy sírása csengett-bongott.

Akkoron csúszkálni kezdett,
aztán lábra állt és lépett,
keresgélte az élelmet,
babbal ültetett be földet,
a bab menten szétindázott,
a gabonán telt kalász volt,
kender, búza kövérré telt,
a tökszár gyümölcsöt érlelt.

Jó gazda volt ama Köles Herceg,
tudta ő a rendjét-módját,
irtotta a buja dudvát,
vetett arany gazdagságot,
szál-növésű búzaszárak
magasodtak, virágzottak,
aztán kalászt is hajtottak;
látta, mennyi öröm abban,
ért kalászban kemény mag van:
hajléka is vala néki Taj-ban.

Minden javunk tőle ered:
dupla-szemű sötét köles,
piros köles, fehér köles;
szétterjedt a sötét köles,
ő aratott, méregetett;
piros köles, fehér köles,
nagy kévéket vállra vetett,
áldozatot hintegetett.

Hogy is, mint ís légyen áldozatunk?
most csépelünk, majd sajtolunk,
most rostálunk, majd taposunk,
majd áztatunk átázásig,
forralunk gőz-gomolygásig;
tanakodunk, gondoskodunk,
virágot és zsírt áldozunk,
keresztúton kost áldozunk,
kos pecsenyét sütünk-főzünk,
új évre így készülődünk.

Megtöltjük a fazekakat,
fazekakat, kondérokat,
lengedezve száll jó illat,
magas ősünk csendben nyughat,
jó az áldozati illat,
Köles Herceg tanította,
a nép tőle megtanulta
és mindmáig megtartotta.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

264

Nézek az égre fölfelé,
nem süt ránk kegyesen a láng,
békességünk rég odavan,
ördögöket küldött le ránk,
a földön minden összedül,
nyüglődünk embertelenül,
rágcsál sok kártékony bogár,
sehol mérték, rend, nyugalom,
a bűnösök büntetlenek,
nincsen a jóknak jutalom.

A népnek szántóföldje van,
s elragadjátok féktelen;
a népnek közössége van,
s megraboljátok szüntelen;
elfogjátok, meggyötritek,
ki makulátlan, bűntelen
és szabadon eresztitek
ki lakolhatna bűnösen.

Falat rak a bölcs férfiú,
falat dönt a bölcs feleség,
szépséges a bölcs feleség,
boszorkány-bagoly-bölcseség,
a nőnek hosszu nyelve van,
a gonoszság pillére lett,
a zűr nem égből származik,
az asszonyoktól született;
kik jobbá nem nevelhetők:
a kiheréltek és a nők.

Ha köszörülik nyelvüket,
legtöbb rájuk ügyet se vet;
azt mondják: Ha nincs alkalom,
mi rosszat tehetnek vajon?
Vágyuk: háromszoros haszon,
jobbfajta ember tudja jól;
nem női gond a vezetés,
csupán a hernyó és szövés.

Mért büntet bennünket az ég?
mért nem szállnak jó szellemek?
Mert országoddal nem törődsz,
s ránk bocsátod gyűlöleted,
nem dobog velünk a szíved,
megrontod méltóságodat,
menekülnek az emberek,
zülleszted országaidat.

Csapásokat küld ránk az ég
és elterjeszti szerteszét,
emberek futnak szerteszét,
s a hű szívekben bánat ég,
csapásokat küld ránk az ég,
érezzük, közelít a vég,
emberek futnak szerteszét,
s a szívben bánat üszke ég.

A forrás magasba szökell,
a forrás mélységből fakad,
ó, az én szívem bánata
mért sajog a jelen miatt?
mért nem sajog a mult miatt?
vagy mért nem a jövő miatt?
A messzi, magas ég kegye
a jóknak biztonságot ad;
kövesd felséges őseid,
és így megmented önmagad.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

Li Bai

Li Bai (李白 Li Paj, Li Taj-po, Li Po 701–762) a kínai költészet egyik legnagyobb alakja volt. Jelentős hivatalt nem kapott életét kóborlással, mecénástól mecénásig való vándorlással töltötte. Egy rövid ideig udvari költő is volt a császári fővárosban. Költészetére a spontaneitás, a játékosság, az egyszerű nyelvezet a jellemző. Összesen 1004 költeményt kötnek a nevéhez, de ezeknek valószínűleg csak egy részét írta ő.

Régi dalok
(SZEMELVÉNYEK)

1

Rég nem írnak már ódákat nálunk.
Kinek mondjam el hanyatlásunkat?
Gaz közé vetve a Dalok könyve
s a Hadak kora tüskét termett csak.
Sárkány- s tigrisként falták föl egymást
s a nagy harc vége Csin vad uralma.
Ó, a helyes hang mért tűnt homályba?
A Száműzetést harag íratta.
Majd Hsziung és Hsziang-zsu versében zengett
az új költészet nagy áradása,
s bár sok újulás követte egymást,
eljött a líra sivár apálya.
Aztán Csien-an kora kezdődött,
a vers pompáját számba se vették
s most, szent uraink korában újra
erény a tiszta tökéletesség.
A tehetségek békében élnek,
mind a pikkelyes sárkányra kapnak.
A külső pompa s a belső lényeg
csillaghálóként fölénk ragyognak.
De a hagyományt én megrostálom,
fényéből ezer tavaszra jusson.
Példám a tökély, nevem megálljon
s ha nem, ecsetem a porba hulljon.

DEMÉNY OTTÓ fordítása

5

Hogy kéklik a Tajpo! Csúcsán sűrű erdő,
fáihoz csillagok gyűlnek sorbaállva.
A világtól messze elszakítva nőtt fel,
az égtől háromszáz mérföld távolságra.
Közepében lakik egy sötét hajú agg,
felhő takarója, havas fenyő ágya.
Sohasem nevet és nem beszél sohasem.
Ott él elrejtőzve öblös barlangjába.
Jöttem, hogy az öreg szenttel találkozzam.
Az életelixírt kértem térdenállva.
Jádekő-fogsora mosolyogva villant,
és megtanított a varázsszer titkára.
Csontjaimba vésve adta át tudását.
Testére lesújtott a felhők villáma,
fölnézek, s hiába, eltűnt mindörökre.
Bánat száll rám, és az öt érzelem lángja.
Az életelixírt fogom kikeverni,
az emberiségtől örökre elválva.

742 körül

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

9

Csuang-ce álmában pillangó lett,
és Csuang-céról semmit nem tudott.
Íme, a lét ily könnyen alakul,
a változások határtalanok.
A halhatatlan lelkek szigetén
a forrásvíz elapad, nem buzog,
s ki egykor Tungling büszke ura volt,
a Kék Kapunál vet dinnyemagot.
Ezt látván érdemes törekednünk?
Mindig így jártak a hatalmasok.

745 körül

DEMÉNY OTTÓ fordítása

MENG HAO-ZSANNAK

Meng Hao-zsan, bölcs mester, szeretlek téged!
Híre jár, hogy nem adsz semmi szokásra.
Még ifjan eldobtad mandarinsapkád,
s erdei felhő ősz fejed párnája.
Holdmámorban lépre csalt a szesz-felség,
s nem császárt, virágot bámulsz káprázva.
Magas hegy, hogyan is nézhetnék fel rád?
Köszöntőt mondok lelked illatára.

730-740

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

BOR MELLETT
HO CSE-CSANGRA EMLÉKEZEM

Ho úr, a trónörökös udvarnagya, Csanganban, a Bíbor Égsark templomában, amint meglátott, elnevezett engem Száműzött Halhatatlannak. Azzal leoldotta övéről arany teknősbékáját, hivatala jelét, s bort vásárolt rajta, hogy együtt vigadnánk. Erre emlékezve írtam ezt a verset.

Bolond vándora a Négy Fény hegyének,
Ho Cse-csang derekas, víg cimbora volt.
Csanganban meglátott, barát a barátot,
Száműzött Örök-Léleknek hívott.
Fenyveserdő földjében porlad már a teste,
szürcsölte hajdan kupaszám a bort.
Arany békáját borra cserélte;
kendőmbe sűrű könnyeket sírok.
Megtért végső helyére, a Négy Fény hegyére,
föld karolja át ott a Tao-barátot.
Tükörtavas birtokán vígan éltünk hajdanán,
tavon és teraszon csuda világ volt!
Lakatlan az öreg ház, meghalt a gazda.
Kinek nyílnak a lótuszvirágok?
Hihetetlen végzet, nyomasztó álom:
süthet a nap, fázom, szótlanul állok.

745 után

ORBÁN OTTÓ fordítása

TU FUVAL INGERKEDEM

Csanglo lejtőjén, Tu Fu, veled összeakadtam,
fejeden szalmakalap, jöttél a déli napban;
most, hogy újra láttalak, arcod igen megapadt;
túl sokat gyötröd magad: verset írsz szakadatlan!

744 után

ORBÁN OTTÓ fordítása

VERSES LEVÉL BARÁTOMNAK

Jaj, be mélyre is tévedtem,
bűntől bűnbe hemperedtem,
most bánkódom - s ötven év nyom.
Volt erő a régiekben:
szótartásban, bűnvallásban
élni frissen, szennyezetlen.
Titkos hiba, takart vétek
forrong minden förtelemben.
Bajba kever, lám, a szépség:
ősz fejjel kell szégyenkeznem.
Késő, késő, most ocsúdnom,
dolgok tűntén, napok multán.
- S bűnös-é a jáde, rászállt
döglegyektől elcsúfulván?
Rakott szekér könnyen roskad
s elnyeli a Sárga Hullám,
de a szárnyas madársereg
magas égig száll csapongván.
Szép a titkon szőtt rágalom,
kagylómintás selyme pompás;
porban, sárban nem ragyoghat
sem a gyöngyszem, sem a gyöngyház.
A hegyoldalt letarló láng
csepp parázsból rakja tornyát,
habból kelnek hullámhegyek,
mik a napot ostromolják.
Négy égtájon zavar támadt,
bezsongja a föld nyolc sarkát,
porvár épül s darázsfészek. -
Szent vagy, bölcs vagy? - Gyanú vár rád.
Ó, jaj nekem, jaj, ki tudja
én egyenes lelkem állhatatosságát?

Bujálkodó férfiaknál, vallom,
különbek a szarkák, a párosak, hűek.
Kicsapongó asszonyoknál, vallom,
különbek az egymást gyámolító fürjek.
Lám, a bölcs, a békességes
ékes szóra sosem éhez.
Kevés minden hajam szála,
hogy a sok bűnt elszámláljam,
gonoszsággal nem vetekszik
a kizúdult tenger árja.
Keserves az emberélet,
botlok cselek hálójába,
arany olvad, gyűl a rontás.
Lantom a bú száraz fája.
Ám a jámbort az ég óvja -
ki lehetne ártalmamra?
Ta Csi lett Csou Hszin veszte,
Csout Pao kisértette.
Égi törvény romlott rendre;
tudjuk, a bajt ki szerezte.
A Han trón Lü asszonyra szállt,
kit Sen Ji-csi támogatott.
Csin korában Taj királynő
Lao Ajjal bujálkodott.
Felhalványult a szivárvány,
felleg födte bé a napot.
Birodalom-szerte a nép,
a szegény nép csak kínzatott!
Szavam elfogy, kedvem elhagy,
szívem elszánt igazában:
sújtson le rám a magas ég,
ha hamisat szólt a szájam!
Ce Je - mint te - jófülü volt,
Li Lou nagy-messze látott,
egy hang sem bújt el előlük,
démonok se szöktek tőlük -
hívem, így láss és ne vess meg,
hű, szilárd szívem tekintsed!

744

GARAI GÁBOR fordítása

VÁLASZ HUCSOUBA CSIA-SÖ
KATONAI BIZTOSNAK,
AKI AZT KÉRDEZTE,
MIFÉLE EMBER VAGYOK

Kék Lótusz remetéje, száműzött halhatatlan.
Tudd meg: kocsmák rejtették hírnevem harminc tavaszon át.
Hucsou biztosa, minek zaklatsz? Mit faggatsz szakadatlan?
Aranyköles vagyok. Otthonom már egy másik világ.

750 körül

ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása

EGYEDÜL ÜLÖK
A CSINGTING HEGYEN

(NÉGYSOROS VERS HAT VÁLTOZATA)

Minden madár a széllel ellebeg,
s velük repülnek mind a fellegek.
De én s a jó öreg csingtingi hegypást
még ernyedetlen kedvvel nézzük egymást.

FRANYÓ ZOLTÁN fordítása

Madarak szállnak,
fellegek s árnyak.
Csak a hegy marad
örök-hű társnak.

KÉPES GÉZA fordítása

A madarak szállnak vidám körökbe,
a felleg is száll, aztán tovamegy.
Csak egy marad mellettem mindörökre:
komor, sötét, szikláival a hegy.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ fordítása

Madárraj rebben,
száll kósza felleg.
Egymást vigyázzuk
én s a Csingting hegy.

SZEDŐ DÉNES fordítása

Magasba rebbent már a madárraj.
Fenn árva felhő vonszolja testét.
Szüntelen nézzük egymást mindketten,
nincs semmi más, csak a Csingting hegység.

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

Fenn madárraj száll, kis felhő kószál,
ragyogva merül a völgykatlanba.
Fáradatlanul bámuljuk egymást,
én és magasban a Csingting orma.

WEÖRES SÁNDOR fordítása

EMLÉKEZÉS RÉGI UTAZÁSAIMRA

CSIAOCSÜNBE, JÜAN HADBIZTOSNAK KÜLDÖM

Emlékszem a hajdani Lojangra, Tung Cao-csiu nevére:
nekünk emelte a orozó Tornyot a Tiencsin-hídtól délre.
Arannyal, jádéval fizettünk, énekeltünk, nevettünk.
Jól felöntöttünk a garatra, fütyültünk a fényes urakra.
Kompániánkban néhány tisztes vándor, vitézek, bölcsek a nagyvilágból,
széllelbéleltek, igen kedvesek, mégsem ölelt egy is a szívére:
hegyen-völgyön gondjaim társa, velem fogtál a vándorlásba,
hegyre mászva, völgybe térve lettél lelkem igaz fivére.
Aztán mégis Huajnanba mentem, törtem kasszia-ágat,
téged meg a Lo folyótól északra várt a bánat.
Mégse tudtunk elszakadni,
szenvedtük a szótlan vágyat.
Végül újból a Szent Városba jöttünk, szépségének szívből örültünk.
Mély a folyóvíz körülötte, harminchat a kanyara meg öble,
amikor először jöttünk, virággal volt a vize terhes,
áttörtünk vagy ezer völgyön, széltől zúgott a fenyves;
földig érő aranybojt-díszes, ezüstös nyergű lovával
Hantung kormányzója elénk jött: maga lelkes, szava kedves.
Ce-jang pedig, az igaz ember, hívott
fújni a jáde-sípot:
a ködnyelő tornyot is rázta az ég zenéje!
Zengett a fák közt a madarak serege, akár a főnix éneke:
hosszú-ujjú a köntösünk, sípszóra madár-módra röpdösünk.
Hantung kormányzója igen berúgott, pörgős-forgós táncba fogott,
selyem köntösét megfogta, fejemre borította,
részeg fővel elaludtam, térde párnaként nyugtatott.
A kilencedik eget döngette duhaj kedvünk akkor este,
éjszaka hulló csillaga, hajnal harmatcseppje.
Csu felé botorkáltunk, folyón eveztünk, hegyet másztunk,
amíg régi vackomra, haza nem értem a hegyre -
te a Vej hídja felől vergődtél haza reggelre.
Leopárd és tigris rokona, szigorú és bátor a családod,
Pingcsouban hatalmadtól kivesztek a barbárok,
átkeltél a Tajhangon az ötödik hónapban.
Úttalan utakon rozoga fogatod rázott:
és akkoriban Pejcsingbe mentem, emlékszem, ott teleltem,
meghatottan, hogy a kincsnél is többre tartod az igazságot.
Gyöngy a kupa, jáde az asztal, előkelő selyemruha vigasztal,
jóvoltodból úgy lerészegedtem, hazatérni sem volt többé kedvem.
Kimentünk a folyópartra, a várostól nyugatra,
Cin templománál megcsillant a folyóvíz smaragdja:
ring a csónak, ring a folyón, zendül a síp meg a dob hangja,
sárkánypikkely a tarajos hullám, zöld sás szökik magasra.
Kedvünk tölteni szép lányt hoztunk, egy kurta éjen át mulatoztunk,
bántuk is, hogy mulandó mindez, akár a hó vagy a fűz virága!
Italtól kipirult arcok, szépek az alkonyatban,
száz láb tiszta tó tükre szépségük látva látja,
kelő hold néz a bűvös népre, a jégmadár-szépre,
fátyol-ruhában a kedvesek, dalolnak, táncba kezdenek,
felkapja dalukat az enyhe szél, édes énekük az égig ér,
árad a szél, a dal lebeg, viszik, viszik a fellegek...
Azt a boldogságot, barátom, soha többé meg nem találom!
Nyugatra indultam a Magas Fűz énekével,
az Északi Kapunál megálltam, kék felhőt sehogyse láttam,
a Keleti hegyhez értem: fejem, ha látnád, belepve dérrel!
Azóta csak a Vej-híd végén láttalak egyszer,
a Can-toronyban élsz most, nem zavar ott sok ember.
Kérded, vágyom-e utánad? Sok-e szívemben a bánat?
Tavasz-esték számtalan szirma, maga a végtelen tenger!
Szóval ki nem mondható,
ésszel föl nem fogható.
Szolgát hívok, meghajol mélyen, pecsét vöröslik a levélen,
szívem vére a levélben, ezer lire élő fivérem!

748 körül

ORBÁN OTTÓ fordítása

NEHÉZ AZ ÚT SUBA

Ó, jaj, milyen félelmetes! Ó, jaj, milyen magas!
Nehéz az út Suba, a kék égbe könnyebben följutok.
Hatalmas ország ez, melyet Can Cung és Jü Fu hódított!
Negyvennyolcezer év telt el azóta már,
és Csin kemence-füstje a határon átcsapott.
A Tajpo hegynél nyugaton van a Madarak Útja,
egészen az Omej hegyig juthat az ember ott.
Föld indult, hegy szakadt, és sok erős vitéz veszett oda,
míg kőpallókkal és létrákkal hegytől hegyig utat nyitott.
Fent a Kaopiao, hol hat sárkány kering a nap körül,
lent kígyóznak habjaikat csapkodva a folyók.
Átrepülni fölöttük a sárga daru se tud.
A majom átkelne, de fél megmászni a kaptatót.
A Csingni útja mind hogy tántorog!
Száz lépés, s a csúcsok körül kilencet kanyarog.
A Sen csillagképbe fogódzom, s ha fölnézek, szívem eláll.
Leülök, kezem keblemen, sóhajtok egy nagyot,
s kérdezem, nyugati utadból mikor térsz vissza majd.
Félek, túl meredek az út, megmászni nem tudod.
Csak egy bús szárnyast látni ott, egy száraz fán zokog.
Hím madár száll párja után, lombok közt kavarog.
Lappantyú sír a holdas éjben, s a hegy mint halott.
Nehéz az út Suba, a kék égbe könnyebben följutok!
Ezt hallva még a piros-pozsgás arc is ráncosra fogy.
Az égbolttól éppen csak egy lábnyira van a hegyek orma.
Kiszáradt fenyők váza ing kopár szirtek vállára rogyva.
Szökő hegyiár s vízesés egymást dörögve túlrikoltja.
Szakadékba sziklák görögnek, ezer szurdoknak zúg a mélye.
Veszély tornyosul itt veszélyre.
Ó, messzi tájak vándora,
miért jöttél erre a vidékre?
Méltósággal emelkedik a Csienko hegyorma az égbe.
Tízezrek sem tudják bevenni, szorosát csak egy férfi védje.
Sakál, farkas lesz, hogyha van rablófaj köztük, őre népe.
Reggel tigristől menekülsz, órjáskígyótól alkonyon.
Csattog a vérszopók foga, mint kendert nyűnek szilajon.
Bár Csincseng boldog város, úgy beszélik.
Jobb hát, ha idején visszatérsz utadon.
Nehéz az út Suba, a kék égbe könnyebben följutok!
Megfordulok, nyugatra nézek s hosszan sóhajtozom.

745-754

RÓNAY GYÖRGY fordítása

DÉLEN VÁRAT VÍVNI

A Szangkan partjánál hadakoztunk tavaly;
a Cungho folyónál hadakoztunk idén.
Kardunkat a tiaocsei tengerben mossuk meg,
a Tiensan hómezőin legelészik a mén.
Tízezernyi mérföldön át húzódik a harcunk,
az egész had elaggott már, vánszorogni is vén.
A hunok úgy öldökölnek, ahogy más szánt, vagy vet,
mezőiken szemünk csupán fehér csontot láthat.
Csin népe nagy falat emelt a barbárok ellen,
Han népe meg szerte rakott vészjelző máglyákat.
Azok a máglyák azóta égnek,
a harc nem ült el soha azóta,
csatamezőn öldöklésben hullanak a holtak,
rémült lovak nyerítése bőg a csillagokba.
Varjak tépik az emberek belét,
száraz ágra aggatják fel, ott hintázik lógva.
Vadon temeti a katonákat,
a tábornok mit tehetett volna?
Tudnivaló, hogy a fegyver baljóslatú szerszám,
a császár is úgy él vele, hétszer megfontolja.

743 körül

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

TIZENHÉT CSIUPUI DAL

(SZEMELVÉNYEK)

Hétezer ölnyi hajam ősz szála.
A bánkódástól nőtt ekkorára.
Nem is tudom, hogy a fényes tükröt
hogy lepte be az ősz zúzmarája?

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

BARÁTI LEVÉL CSANG HAO ÚRHOZ

Lunghsziból sarjadt egész családom,
egy ősöm karddal védte a határt:
a dicsősége felhőkig ért el,
a híre sok-sok ezer lit bejárt.
Győzött sokszor. S hou vált-e belőle?
Az az évszázad sötét gyászban állt.
Örök a Kungtung-hegyi hős híre.
Az őszi szél is róla fújdogált.
S az unokák, kik hátramaradtak,
királyi sarjak ötszáz éven át.
Sokat olvastam volt, még mint gyerek,
nagy okom volt rá, hogy költő legyek.
Könyvtárban laktam, miképp a mennyben,
dédelgettek a császári kegyek.
A többi év elég érdektelen,
rágalmak tettek csúfságot velem.
Eszemben jár Csin hanyatló napja:
gonosz porfelhő ült földön-egen,
fővárosunkban vad martalócok,
nemes uraink mind lándzsahegyen.
Si Lö vetette szemét Kínára.
De császár lett Liu Cung egy reggelen,
éjjel még sírt, s hogy virradt, kirontott,
vitézlő szíve lángolt fényesen.
Esküt ígért, a szörnyet levágja,
s Lojangnál nem maradt írmagja sem.
A hat világtáj esőben állott,
nem volt virág, mely szomjan kókadott.
Poharamat én is kilöttyintem,
legyintek rá s nevetek egy nagyot.
Elpirulok, ha máson segítek,
mert csak a merszre, csak arra adok,
a barbárt verő hősiességre.
Megyek most, boldog tájra suhanok.
Itthagyom cipőm, mint An Csi tette,
hadd nyaldossák a kíváncsi habok.

757 után

BERNÁTH ISTVÁN fordítása

A GRIFFMADÁR

Hajdanában Csianglingban jártam, és találkoztam ott a Tientaj hegyről való Sze-ma Ce-vejjel. Azt mondta nekem, olyan vagyok, mint egy halhatatlan, lényembe itatódott a Tao, és csatlakozhatnám hozzá a nyolc világtáj határain túl tett szellemi vándorlásaiban. Ekkor írtam A Griff találkozását a Ritka Madárral. Ez aztán széltében elterjedt, s jártomban-keltemben sokszor ráakadtam. Fiatalkori munka volt; sajnáltam, hogy a benne fölvillanó nagy távlatokat nem fejtettem ki jobban, s ezért érettebb fejjel kirekesztettem műveim közül. De utóbb olvastam a Cinek Históriájában Jüan Hszüan-ce költeményét, A nagy Griff dicséretét, s ezt olyan szánalmasnak találtam, hogy újra leírtam emlékezetből a magam versét. Ebben már sok helyen eltértem a régi szövegtől; s így visszavettem a mindig kezem ügyében levő versek gyűjteményébe. Hogyan is merném azonban terjeszteni a költők között! Egyébre sem való, mint hogy atyámfiainak, öcséimnek mutogassam. Így hangzik:

A Lakkfa-kertben az ég titkait magyarázta Dél halhatatlan véne,
magasztos tanait nyilatkoztatta fényre,
a végtelent festette csodálatos igéje,
s a csodákat idézte, különbül, mint Ci Hszie.
Elmondta, él egy nagy hal Észak vizeiben;
hogy hány mérföld a hossza, nem tudja senki sem.
Hallgat a hal Leviathán nevére.
Griffmadárrá lesz, alakot cserélve.
a lét anyaméh-káoszát kristályosítja lénye mélye.
Pikkelyt, uszonyt ledob magáról a tenger szigetén,
s kitárja tollas szárnyait az egek kapujához érve.
Űzi a torló tavaszi vizeket szárnya verdesése.
Szálltában megszárítkozik a Fuszang fa hűs hajnalánál.
Fölragyog a világ fölött a fölkelő nap rőt tüzében.
A világ végén rátelepszik nagy teste a Kunlun hegyére.

Rebbenti szárnyait, s ahogy táncolni kezd,
köd örvénylik, sötét porfelleg csap az égre.
Remegve rendül a világ öt szent hegyoszlopa,
partját bedöntve fut a száz folyam előle félre.
Majd elrugaszkodik a földről és az űrbe emelkedik,
felhők rőt falát töri át s a végtelen rétegeit.
Háromezer mérföldet siklik, hirtelen a magasba csap
és kilencvenezer után sebesen megiramodik.
A Tajsan büszke bérceit messze hagyja maga mögött.

Ős felhők kusza tömegében lengeti roppant szárnyait.
Balra fordul, jobbra pereg, árnya suhan.
Fölragyogva villámlik át az élet és a forma ősokán,
úgy éri el a fényes ég szent kapujának küszöbét.
A Szelelőkosár létmagot szitál a Dörgés-Serpenyőbe.
Fordul, s hegy rendül, óceán hányja föl mélyét, ing az ég.

Haragot fú, mert nincs, akin megpróbálhatná erejét.
Képzelhetjük, hogy mily erős,
látva hatalmas termetét.
Lába meg a szivárvány szálaiba akad.
Szeme napláng és holdsugár.
Sebes-nagy szárnyait szélesre tárva száll.
Fuvall egyet s a hat világtáj fölébe felhők tornyosulnak.

Ha tollát szárogatva rázza, a hó ezer mérföldre száll.
Elszáguld Észak vadonától Dél legtávolibb tengerére.
Viszik viharos szárnyai és zúgnak, mint a dob verése.
Orkánnal száguld s vadul vág elébe.
A fáklyás sárkány szája fényt tart, s beragyogja a tárgyakat.
Korbácsával utat hasít előtte a mennykő az égbe.
Szemében a három hegy puszta rög, s az öt tó puszta csésze.

A mozgása akár egy istené,
járása a Tao beteljesedése,
Zsen Kung, ha látja, odahagyja horgát,
Ju-csiung sem merne íjat feszíteni feléje.
Nincs, aki horgászbotját s nyilát ne dobja félre,
és ne bámulja megigézve.
Az Égi Folyó tükörében tükröződik erővel telt alakja.

Háta a bő eget súrolja, hasa a bő földet takarja.
Pan Ku föltárta az eget, de ő is csak ámulva nézi.
Hszi Ho sóhajtva félreáll és rátámaszkodik a napra.
A nyolc vadon közti világ is retteg tőle megzavarva.
A négy tenger közti világ fölött a napfényt elriasztja.
Ahogy a nappalt elfödi a melle,
olyan, mintha az őskáosz még nem volna fényre s árnyra szabva.

Hirtelen fordul, fölcsap és körözve szárnyal a magasba.
Tűnik az ég bíbora akkor, s köd árad szerte rajta.
De aztán, hat hónapban egyszer, a tengerpartra érve megpihen.
Naprejtő sebes szárnyát szétfeszíti, búcsút vesz az égtől, lerebben.

Megpihen a végtelen rengetegben.
Magányba vonul a roppant vizekben.
De oly féktelen erőt áraszt s fúj szét maradék lehelése,
hogy háborogni kezd tőle a tenger méhe,
hegylánccá torlik a hullámok sereglése.
Tien-vu, a nyolcfejű, félve juház elébe,
Haj-zso is rettegőn húzódik tőle félre,
fején tündér-szigettel az órjás-teknős menekszik előle,
a cet fölcsap s héjába rejtezik, bevont uszonnyal bukik le a mélybe.

Nincs aki ránézni ne félne.
Megmérni én sem tudnám, mily hatalmas lénye csodája.
De a teremtés műve így szülte őt világra.
Miért is hasonlítanánk a Penglaj sárga vadlúdjához,
mely krizantém-köntössel ékes, és arany a ruhája?
Hímes pompája és tarka teste ragyog bár:
előtte Cangvu kék főnixe meg nem állna.

Halhatatlanokat szolgáltak s meghódoltak ezek már régen,
szelíd sétahelyük lett a jámbor várak árka.
A csingvej madár gondja is csupán csőrében fát cipelni.
A jüancsü madár is csak búsan néz ételére, italára.
Az égi kakas csak a hajnalt riasztja a csoda-barackfán.
A háromlábú napvarjú csak beleragyog a napsugárba.
Nem szárnyalnak szabad kedvvel a végtelennek,
pedig mit ér, csak ülni a szűköset vigyázva?
Nem jobb ennél a Griffmadár határtalanba szárnyalása?

Nincs is az ég alatt ennek semerre párja.
A bölcs hatalmas, bár hatalmát világgá nem kiáltja.
Az idővel összhangban él, útját szerinte járja.
A Taót tanulja, hogy örök életet érjen.
Belsejét töltöző itala az őspára.
Tréfálva jár-kel a Világos Völgy ölén,
s Jencsout követve példa életének folyása.
De váratlan meglátogatta s így szólt hozzá a Ritka Madár:
"Hatalmas vagy, ó, Griffmadár, s nagynak lenni nagy gyönyörűség.
De az én jobbszárnyam elég a világ nyugatát befedni,
a balszárnyam meg befedi a vadon keleti világot.
Letiprom a föld kötelékét, az ég hálója fölött szállok.
Az ős Formátlanság a fészkem, hazát a Semmiben találok.
Hívlak, emeld a szárnyadat és oszd meg velem utazásod."
Rábólintott a Griffmadár és örömmel követte.
Fölszálltak a végtelen űrbe, s gúnnyal néztek ökörszemekre, verebekre.
Akik a kerítés alól hiába lestek utánuk nevetve.

726 után

RÓNAY GYÖRGY fordítása

MIKOR SOK NYOMORÚSÁG
ÉS HÁNYATTATÁS UTÁN A CSÁSZÁR
KEGYE SZÁMŰZÖTT JELANGBA,
RÉGI KÓBORLÁSAIMRA EMLÉKEZTEM

BARÁTI LEVÉL CSIANGHSZIA KORMÁNYZÓJÁNAK,
VEJ LIANG-CAJNAK

Égben épült a főváros fehér jáde-kövekből.
Tizenkét nagy torony benne, körülötte öt fal van.
Megsimogatták fejemet szent emberek is gyakran,
s így lettem már gyerekfővel örök és halhatatlan.
De vétkeztem, meginogtam: boldogságom kergettem,
megízleltem mindent s éltem rendben és zűrzavarban.
Kilencvenhat nagyhatalmú uralkodó, csupa szent,
hiába írta fel nevét ellengő fellegekre -
nagy szerencsejáték volt ez: elveszett az ég s a föld
és hogy mint vívtak, csatáztak, szívem még nem feledte.
Vetélkedő fejedelmek harcába bonyolódtam,
dicsőségért, méltóságért tolongtam, kapaszkodtam,
ám úgy hozta időm, sorsom: súlyosan megtévedve
hagytam én el mindent s keltem zajgó-zúgó tengerre.
Kardforgatást is tanultam, de mosoly szállt szívemre
s ekképp korholgattam magam: így, igaz bölcs lehetsz-e?
Tízezernyi ellenséggel egy kard nem szállhat szembe.
Négy tenger közt méltatlanul híre kelt tudásomnak,
de ez szóra érdemetlen gyermekes játék volt csak.
Öt jajongó énekemmel mentem a fővárosba,
s mikor el kellett már hagynom, mikor indultam volna
keserű-sós könnyeimben ázott kalapom bojtja.
Jószavadra áhítoztam, kedves társaságodra,
tömegből is kimagasló fényes barátságodra,
lakomával kínálgató szép vendéglátásodra,
és e messzi útra térve, csendes-bölcs vigaszodra.
Dísz-kantáros lovunk úgy szállt, akár felhő a szélbe,
s míg a lovas-fogadóig személyem elkísérted,
ott se dal, se gongszó nem volt vigasz már a gondomra.
Fényes nappal vetődtem be Kunmingba, s odaérve,
a tizedik hónapban már Jucsou felé indultam.
Dárdák, pajzsok fénye villant - csillagokként - az égre,
az Északi Tenger partját uralkodónk feladta.
Elsöpörte uszonyával a Cet egy érintése,
zihált, hörgött, rálehelt a sok folyóra, patakra,
felbolydult a táj nyugalma, felborult békessége
s ennyi vad rombolás közt a szívben sem lakott béke.
Szöktem volna futva én az öröklét szigetére.
Rettegtünk ajzatlan íjjal az égi ordasoktól,
nyilunk ki sem mertük lőni, ottragadt a kezünkbe.
Még az Arany Toronynál is csak könnyünket nyeltük le.
Csak az éghez siránkoztunk, nagy Csao fejedelmünkhöz.
Nemes paripáink csontját nem volt, ki megbecsülje.
Mindhiába ágaskodtam, mint Lü-er az egekre,
itt még akárha Jo Ji is, ha újra megszületne,
balsors várna rá is - senki sorsát el nem kerülte.
Botladozva jártam s célom nem akadt már sehol se.
Vágtató ló hátán értem el Kujhsziang városába,
ott leltem rád ismét: ültél, zenét és dalt hallgattál,
szemlélődő, fennkölt voltál, s nyugodt arcod vonása,
a múltra te emlékeztél száz linyi távolságra,
derűs pihenés közben a régen élt Hszi császárra.
Zenészeket is fogadtunk, s Csangjüe fogadója
lakomájával várt minket, kancsók, kupák egy sorba,
a bölcsek és hősök közt sok finom ifjú leányka,
gyertyáink fényével szemközt szép rendben sorbaállva,
kezdett tarka szőnyegeken kéjes, kavargó táncba,
bájos énekük belengte a tetőgerendákat,
s még vége sem szakadhatott a nagy vigadozásnak,
máris állást, rangot nyertél, s visszatértél Hszienjangba.
Temérdek-sok nép tolongott, búcsúebéd volt nálad,
mert a te lakomáidra a távolból is vágytak.
Ám alighogy elbúcsúztunk, ezer lire voltam már.
Minta hideg és a meleg, olyan dicsőség s bukás.
Pedig melegre a hideg bizony nagyon gyakran vált.
Mind a kilenc tartományban: mindenütt csak pusztulás.
Kínai vértekre csapnak le a barbár katonák.
Felhő-tengert homályosít a felvert por-ragyogás.
Harci harag rázza, tépi mind a füvet és a fát,
sötétségbe borítja a fénylő csillagok hadát.
Fehér csontok halmozódnak, minta dombok és hegyek.
Milyen bűnért? Mit vétettek? Vétettek az emberek?
Hszienkuant védte nagy császárunk, ki volt seregek ura,
s rábízta az ország sorsát a pipogya Ko-sura,
háromszázezernyi éles lándzsahegyre, hosszúra,
de ő a gonosz-özönnek megnyitotta az utat.
Rabszolga lett a nemesből, ebbel, juhval egy sora,
felszabdalva, összevágva hű tanácsadók sora,
aztán a két felséges úr sebesen elvonula,
és lett a két fővárosból kihalt, puszta domb pora.
Ámde császári hercegünk hadjáratot szervezett,
izmos keze zászlót fogott, karja meg sem remegett,
harcban erőt nem kíméltek, mint Huan s Ven idején,
tigrisként vagy medveként is küzdött, harcolt a sereg.
Az emberek szívéből már majd kiveszett a remény.
Ránk lázadók orkán-dühű csapata fenekedett.
Csak te voltál, ki Fanglingot tartotta még, védte még,
s józanságod túlszárnyalta a bátor régieket.
Én az Illatos-hegy csúcsán heverésztem ekkoron.
Hajnali köd a kenyerem, Jáde vize italom.
Kilenc folyó ring lábamnál, ha az ajtóm kinyitom,
végiglátok párnám alatt sorakozó öt tavon.
Éjféltájban érkezett meg a vizihad nagy hajón,
Hszünjang szinte égbeszállt a sok-sok lengő lobogón.
Akkor esett, hogy a hiú hírnév megtántorított,
nem akartam, a hajóra úgy vittek fel, mint rabot,
felmentem hát és kaptam is, igaz, ötszáz aranyat,
de az el is szállt kezemből, mint könnyű füst elfoszlott.
Nem fogadtam el hivatalt, nem kellett a jutalom,
mégis Jelangba száműztek, ott terül el nyugaton,
tízezer mérföldre innen, ott vár rám a messzi ég.
Fővárosunktól nyugatra ér utol az öregség,
most, hogy már a hat égtájat ragyogóra söpörték,
s lám már én is olyan lettem, mint a fű, mit lep a dér.
Napból, holdból mindenkire egyként sugárzik a fény.
Hogy is panaszkodnék azért, hogy az ég hozzám kemény?
Nagy rangodban is tiszteled urunk hírét és nevét
s utat nem ismersz, csak egyet: emberségét, részvétét.
Hogy nem vagyok olyan, mint te, az arcomon szégyen ég.
Háromszor is felmentem a Sárga Daru toronyba,
a tudós Ni Hengre ott fent szégyenkezve gondoltam.
Éppen velem szemközt van a Papagájok szigete.
Elültek a harci szelek, ködben áll a Fan hegye.
Az elhagyott égen-földön szétfolyik az ősz bora.
Folyó-gyűrűs Omej-hegyén fehér a hókorona.
Csillogva ömlik a folyó a három hegyszorosba,
és tízezer bárka jár itt, tízezernyi vitorla,
lassan húz el Jangcsou mellett hosszú dereglyék sora;
tízezer li utat láttam, s jártam be idestova,
ez oszlatja el a búmat, ez gyógyír bánatomra,
hajóm ablakán az égre nyit a függöny fátyola.
Sűrű hajjal lengedezve zöldellnek a parti fák.
Benéz a nap, de még félénk, a hegycsúcsba nem harap.
Vu szépeinek és Jüe gyönyörű lányainak
varázsos szépsége rizsport s rőt festékrudat dicsér.
Jöjjenek csak fel a hágcsón - hívogatom őket én,
fojtott mosollyal kilépnek, kezük a függönyhöz ér,
s lágy intésük tükröződik vendégek tekintetén,
selyemfátyol ruhájukon táncol a tavaszi szél,
én, a vendég, térden esdek, könyörgök kegyelemért,
ám a házigazda kedve magasára még nem ért.
Versed olvasom, barátom, fent írtad a Csing-hegyen:
még Csiang Jen s Pao Csao is meghatódna rímeden,
olyan, mint a lágy víz, melyen fehér lótusz is terem,
ámulok az önnön ékét megtermő természeten,
vegyül benne vad vidámság s nemes, tiszta érzelem,
egyszerű köntösben írtad, százszor is előveszem.
Tigris-vitézek tolongnak nemesúri portákon.
Mekkora erő szikrázik a sorbaállt lándzsákon!
Bambuszt vágnak, sziklát fúrnak, kettéhasad a zátony
a folyóár tiszta és mély körülöttük - ezt látom.
Felballagok a toronyba, kinézek a korláton,
olykor el-elvitatkozom szavakon, poémádon;
nem kell sok szó, de egy többet ér, mint jáde, ha fehér,
egyetlenegy szavad még az aranynál is többet ér,
elmondhatod: nem kell félnem, hogy melletted szégyen ér.
Csak a mennyei kék madár: te érted meg szívemet.
A sokszínű felhők közt a szarkák szárnya ellebeg,
csörögnek fent a magasban, a hír velük ideér,
hozzák a hírt, hogy érkezik már a kegyelem-levél;
véget ér a száműzetés, Jelangba se kell mennem,
magányom völgyét formálja hevével a kegyelem,
lángja, füstje, ha érinti, holt hamvam majd újraél.
Te indulsz a Főnix-tóhoz, lassú lábbal felmégy még.
Egyszeribe elvetették Csia Seng tehetségét.
Csie kutyája még Jaót is megugatná merészen!
A hsziungnuk még Csien-csiun is nevetnek szegényen!
Éjféltájt is sóhajtozom, egész éjszakám oda,
múlhatatlan bánattal tölt el szegény hazám sora.
Zászlóikkal mind belepve a két hegy vonulata,
s közöttük zúg hömpölyögve a nagy Huangho tova,
de onnan még egy fácán se tudna kijutni soha.
Itatáskor csak úgy reszket jó lovaink tompora!
Ji nyíllövő művészetét elérjük-e valaha,
hogy egy nyilunktól lehulljon a barbárok csillaga?

758

ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása

NÉGY VERS ARRÓL, HOGY
EGYEDÜL BOROZTAM A HOLD ALATT

1

(NÉGY VÁLTOZAT)

Magányos borozgatás holdvilágnál

Viráglugasban telt kancsó ragyog -
iszom, iszom, csak jómagam vagyok.
A hold-komát pohárral invitálom -
hopp! itt az árnyék, együtt így a három.
A hold bizony nem ért e víg csudához,
de lám, az árnyék mindent jól utánoz.
A hold kísér s az árny, e vén ravasz,
így dőzsölünk, míg tart a szép tavasz.
Ha dúdolok: a hold ütemre billeg,
ha táncolok: az árnyék frissen illeg.
Így józanul, vidáman összeférünk,
ha már berúgtam, más-más útra térünk.
Remélem, hogy maholnap mind a hárman
közönnyel bolygunk fent a fellegárban.

FRANYÓ ZOLTÁN fordítása

Holdfényben magamban iszom

Kancsó kezemben, virágok között
jó bort magamban hörpölök.
Kancsómat a pajtás holdnak kínálom;
árnyékom a másik ivó-barátom!
Noha a hold nem emel serleget
s árnyékom is csak tétován követ,
barátaimmá ütlek titeket,
mert az öröm kora a kikelet!
Dalolok, a hold elbú, fölmerül,
táncolok, árnyékom majd hasra dűl.
Ivás előtt így társul, aki él,
részegen ki-ki külön útra tér.
Így vagyok én is, amihelyt meglátom
hold-cimborám az égi láthatáron!

ILLYÉS GYULA fordítása

Pityizálás a holddal

Boroskancsóm magamba szopogattam,
künn a virágos réten, a határban.
Kupám emelve szóltam föl a Holdhoz,
hogy küldje le árnyam s legyünk mi hárman.
Csakhogy a vén Hold nem bírt vélem inni,
az árnyam is csetlett-botlott setéten.
De ott maradtak, mint jó cimboráim,
vigasztalgattak a tavaszi éjen.
Aztán daloltam, és a Hold vigyorgott,
táncoltam és árnyam bokázva forgott.
A hű komák lassan hozzám szegődtek,
végül berúgtam s elvesztettem őket.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ fordítása

Virágok közt ültem egy kancsó borral,
s egyedül kortyoltam társ hiányában.
Poharat emelve hívtam a Holdat,
s árnyékommal együtt így lettünk hárman.
Borivásra a Hold ügyefogyott volt,
és nem nyelt, csak majmolt engem az árnyam.
Így ültünk a Holddal, meg árnyékommal,
s hamar berúgtunk a vigadozásban.
Mikor énekeltem, a Hold imbolygott,
s kusza lett az árnyam, ha táncot jártam.
Amíg józan voltam, együtt mulattunk,
részegen otthagytuk egymást mindhárman.
Emlékezzünk kábult mulatásunkra,
s találkozunk majd fenn a magasságban.

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

2

Hogyha nem szeretné az Ég az italt,
nem lenne Borcsillag fenn az egekben;
hogyha nem szeretné a Föld az italt,
nem lenne a földön a Borforrás sem.
Mivel az Ég és Föld szereti a bort,
emiatt nekem se kell szégyenkeznem.
Hallom, Felségesnek hívják a színbort,
s Kiválónak mondják azt, mi fejtetlen.
Elég Felségest és Kiválót ittam,
halhatatlanságra mért törekedjem?
Három pohár után a Taót megértem,
s megistenülök, ha egy akót nyeltem.
Kedvét leli ebben, aki borhoz jut,
s a józanok közül ne hallja egy sem.

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

3

(KÉT VÁLTOZAT)

Tavaszi részegség

Hszienjangban, a harmadik hóban,
lehullt virágokból lágy takaró van.
Ki búslakodhat egyedül tavasszal?
Ki mer, ha józan, szembenézni azzal?
Pénzt és nyomort és életet kimért
az Alkotónk, nem tudni, hogy miért,
de rendbehoz mindent, ha hinni bátor
és igazat szolgáltat egy pohár bor.
Mit nékem, akkor földek és egek,
ágamba bújok és nem rettegek,
végül felejtem azt is, hogy vagyok
s a boldogságom akkor legnagyobb.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ fordítása

Hszienjang városában harmadik hó van,
virít nappal ezer virág brokátja.
Ki lehet tavasszal szomorú, árva?
Itt helyben töltsetek bort poharába.
Hosszú, vagy rövid, a sikert, kudarcot
rég meghatározta az Ég Királya,
s élettel, halállal felér egy korty bor.
Minden dolgok mélyét ugyan ki látja?
Hogyha jól berúgok, eltűnik ég, föld,
épp, hogy rá tudok még dőlni párnámra,
s mintha nem is lennék, megszűnik minden.
Ez a legszebb gyönyör Li Po számára.

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása

4

Tízezer oka van a búbánatnak,
a jó borból nincsen pár száz pohár csak.
Sok a szomorúság és a bor kevés,
de ahol bor árad, ott nincsen bánat.
Ezért mondom én, hogy szent ital a bor.
Hogyha jól berúgunk, szívünk feltámad:
hódítók kölesét nem ette Po-ji,
Jen Huj is gyakorta nyelt üres nyálat.
de inni akkor is mindig szerettek.
hiú dicsőség mit is használhat?
Rákollót mártok az arany italba,
tündérsziget-dombok borseprős tálak.
Jó borral rúgjunk be hát a toronyban,
dicsőségére a szép holdsugárnak.

SZERDAHELYI ISTVÁN fordítása