(részlet)

A mű egyetlen példányát megőrző papirusz (Papyrus Berlin 3024 + Papyrus Amherst III) négy másik irodalmi kézirattal együtt az ún. „berlini könyvtár” része lehetett, amely feltehetően a thébai nekropolisz egy eddig nem azonosított késő középbirodalmi sírjából kerülhetett elő.

Fordítási nehézségei miatt a klasszikus irodalom egyik legvitatottabb darabja a sirámok (lamentatio) közé sorolható mű. Egy életvágyától elhagyott, halál után vágyakozó ember folytat benne dialógust lelkével (egyiptomiul bá), amely emiatt elhagyásával fenyegeti. A párbeszédes formában írt szövegben a két szembehelyezkedő álláspontot, szerzője egymást követő, retorikai hatásokra építő beszédekben bontja ki. A változó hosszúságban kifejtett érveket sokszor múlt és jelen szembeállításán alapuló megfogalmazások és rövid refrénes szakaszok jellemzik.

Az idézet lírikus részlet az ember utolsó beszédéből, amelyben a halált hazatérésként értelmezi és magasztalja.

Papyrus Berlin 3024:

A. Erman, Gespräch eines Lebensmüden mit seiner Seele, Abhandlungen der Preussischen Akademie der Wissenschaften, Berlin, 1896.

R. B. Parkinson, The missing beginning of ’The Dialogue of a Man and his Ba’: P. Amherst III and the History of the Berlin Library, ZÄS 130 (2003) 120-133.

Ford.: Dobrovits A. (szerk. és ford.), Egyiptomi irodalom, in: Trencsényi-Waldapfel I. (szerk.), Világirodalmi antológia, I. köt.: Szilágyi J. Gy. - Trencsényi-Waldapfel I. (szerk.), Ókor, Budapest, 1952, 37.

Olyan előttem ma a halál,

mint midőn meggyógyul egy beteg,

mint kimenni újra baleset után.

Olyan előttem ma a halál,

mint a balzsam illata,

mint vitorla alatt ülni, szeles napon.

Olyan előttem ma a halál,

mint a lótusz illata,

mint ülni a részegség partjain.

Olyan előttem ma a halál,

mint az út esőben,

mint midőn katonáskodásból házába tér meg az ember.

----------------------------------------------------

Olyan előttem ma a halál,

mintha vágyik újra látni házát az ember,

ki fogságban töltött el sok-sok évet.

A hajótörött története

A mű eddig egyetlen késő középbirodalmi kéziratból ismert (Papyrus Hermitage 1115), amelynek másolója a papirusz végén található kolofon szerint egy bizonyos Ameni fia, Amon-aa írnok volt.

A csalóka egyszerűséggel megírt kalandos történet egyben moralizáló mondanivalót hordozó szimbolikus narratíva is. Formailag történetek történetekben. A kerettörténet szerint egy délről visszatérő sikertelen expedíció, éppen ezért a következményektől félő vezetőjének aggodalmait enyhítendő az egyik résztvevő vigasztalásul egy hasonlóan balszerencsés, de végül jól végződött történetet mesél el. A didaktikus és humoros elemeket is felvonultató történetben a mesélő elhagyja Egyiptomot, hajótörése után megmenekül a haláltól, majd sikeresen visszatér Egyiptomba, miután találkozik a „ka szigetén” élő isteni kígyóval. A középbirodalmi irodalmi szövegek közül ez az, amely leginkább mítoszt is felhasznál: a kígyó története voltaképpen egy vallásos szövegekből ismert világvége leírás utalásszerű előadása. Valójában az istenivel való közvetlen találkozás leírása, amely élmény hatására a hős immár megváltozott emberként térhet haza.

Papyrus Hermitage 1115:

W. Golenischeff, Papyrus hiératiques nos. 1115, 1116A et 1116B de l’Ermitage impérial à St-Petersbourg, St. Petersburg, 1916, pls. 1-8.

A. M. Blackman, Middle Egyptian Stories, Bibliotheca Aegyptiaca II, Bruxelles, 1932, 41-48.

Dobrovits A. (szerk. és ford.), A paraszt panaszai, Budapest, 1963, 41-43.

Így szól a kitűnő kísérő:

Örvendjen a szíved, Fejedelem, mert íme elértük a Székhelyet! Elkapják a sulykot, a kikötőcöveket beverik, az orrkötél partot ér. Örvendezés és isten dicsőítése; mindenki megöleli a társát. Legénységünk épségben jött meg, nincs veszteség katonáink közt. Elértük Núbia (Vavat) legtávolabbi széleit, elhaladtunk Szenmut előtt, és íme békében jöttünk meg, a mi földünket, azt értük el.

Hallgass hát rám, Fejedelem! Én nem vagyok túlzó! Mosd meg magadat, önts vizet ujjaidra! Ó, válaszolj, ha kérdeznek, beszélj a király előtt, s szíved helyén legyen! Válaszolj habozás nélkül: az embert szája menti meg, és ha beszél, elrejti arcát. Cselekedj szíved szándéka szerint! Fáraszt, amit mondok neked? Elmondok hát valami hasonlót, ami énvelem történt, amikor a király ércbányáihoz mentem, és tengerre szálltam egy százötven rőf hosszú, negyven rőf széles hajóval; százötven evezős ült benne, Egyiptom válogatottjai közül. Az eget nézik, a földet nézik, szívük éberebb, mint az oroszláné. Megjósolják a vihart, mielőtt jönne, az orkánt, mielőtt kitörne.

A vihar kitör. A tengeren vagyunk, mielőtt földet értünk volna, szél emelkedik újra meg újra, benne nyolc rőf hullám. Egy fadarabot sodort felém. S a hajó? Meghaltak, akik rajta voltak, egy sem maradt meg belőlük.

A tenger hullámverésévei egy szigetre jutottam. Három napot töltöttem egyedül, a szívem volt csak társam. Fa rejtekében aludtam, az árnyékot öleltem át… Kinyújtottam lábaimat, hogy megtudjam, mit adhatok számnak.

Találtam ott fügét, szőlőt, mindenféle pompás hagymát, kaut, szikomórgyümölcsöt és uborkát, mintha ültetve lett volna, voltak ott halak és madarak, semmi nincsen, ami ne lenne ott.

Teleettem magamat, a földön is hagytam belőle, mert sok volt karjaimnak; akkor vettem a tűzszerszámot, és tüzet élesztettem, fát aprítottam: az isteneknek szánt égőáldozathoz.

Dörgő hangot hallottam; gondoltam, a tenger hullámverése az. A fák összeroppantak, a föld megmozdult; felfedtem arcomat, s észrevettem, hogy egy kígyó közeledik, harminc rőfnyi, szakálla hosszabb két rőfnél, teste arannyal bevonva, szakálla valódi lazúrkőből.

Előregörnyedt, száját nyitotta felém – hason feküdtem előtte –, és így szólt hozzám:

– Ki hozott téged, Kicsiny?! Ki hozott téged? Ha vonakodsz megmondani, ki hozott erre a szigetre, tudd meg, hogy hamuvá válsz és láthatatlanná lész. Te beszélsz hozzám, de én nem hallom; előtted vagyok, hát nem ismersz engem?

Szájába vett és nyugvóhelyére vitt, lefektetett anélkül, hogy érintett volna, ép voltam, nem tett kárt bennem. Száját nyitotta felém – hason feküdtem előtte –, és így szólt hozzám:

– Ki hozott téged, Kicsiny, ki hozott téged a tengernek erre a szigetére, melynek szélei a hullámokban vannak?

Válaszoltam neki, karomat meghajlítva előtte; így szóltam hozzá:

– Én az ércbányához utaztam a király megbízásából egy százötven rőf hosszú, negyven rőf széles hajón; százötven evezős ül benne Egyiptom válogatottjai közül. Az eget nézik, a földet nézik, szívük éberebb, mint az oroszláné. Megjósolják a vihart, mielőtt jönne, az orkánt, mielőtt kitörne. Egyikük szíve éberebb, karja erősebb, mint a másiké; nincs közöttük tudatlan. S a vihar kitör. A tengeren vagyunk. Mielőtt földet értünk volna, szél kerekedik újra meg újra, benne nyolc rőfnyi hullám. Egy fadarabot sodort felém. A hajó? Meghaltak, akik rajta voltak, egy sem maradt rajtam kívül. És íme, én nálad vagyok, a tenger hullámverése hozott erre a szigetre.

Ő pedig így szólt hozzám:

– Ne félj, ne félj, Kicsiny! Ne aggódj, miután hozzám jutottál! Lásd, az isten tartott életben téged, ő hozott a Kának erre a szigetére. Semmi nincsen, ami ne volna itt. Telve van mindenféle gyönyörűséggel. Íme eltöltesz hónapot hónapra, míg betöltesz négy hónapot a sziget belsejében. Hajó fog jönni a Székhelyről, rajta hajósok, akiket ismersz. Elmégy velük a Székhelyre, és városodban fogsz meghalni!

Mily öröm beszélni a megízleltekről annak, ki keresztülment gonosz dolgokon! Valami hasonlót fogok hát elmondani neked, ami ezen a szigeten történt. Testvéreimmel együtt éltem itt – közöttük gyermekek; összesen hetvenöten voltunk kígyók: gyermekeim és testvéreim; nem említem neked azt a kis leányt, akit hozzám a gondviselés hozott. Egy csillag hullott alá, ettől tüzet fogtak ők, úgy történt, hogy nem voltam velük, amikor elégtek; nem voltam közöttük. Meghaltam miattuk, mikor megtaláltam őket, holttesteket egy halomban. Ha erős vagy és szíved szilárd, meg fogod ölelni gyermekeidet, megcsókolod feleségedet, meglátod házadat, szebb ez mindennél. Eléred a Székhelyet, és testvéreiddel együtt leszel ott.

Akkor én hasra borultam, és megérintettem a földet előtte:

– Én pedig mondom neked! Beszélek hatalmadról a királynak, hírt adok a te nagyságodról. Hozatok neked ibi-balzsamot, az örvendezés olaját, judneb-illatszert, füstölőszereket, a templomok tömjénjét, amelyben minden isten gyönyörűségét leli. Beszélni fogok neki arról, ami velem történt, és amit a király hatalma által láttam! Dicsérni fognak téged a Városban az egész ország hivatalnoksága előtt. Bikákat vágatok le neked égő áldozatul, és szárnyasokat ölök. Hozatok hajókat, megrakva Egyiptom minden ékességével, ahogy ezt egy isten számára tenni kell, aki szereti az embereket egy távoli országban, és akit nem ismernek az emberek!

Ő nevetett rajtam és azon, mit mondtam neki, mint valami szíve számára helytelen dolgon, és így szólott hozzám:

–Nincs neked sok balzsamod! A tömjén urává lettél? De hát én Punt királya vagyok, és a tömjén az enyém benne. Az örvendezés olaja, amiről azt mondottad, hogy hozni fogják, ennek a szigetnek legfőbb java! És ha meg fogsz válni ettől a helytől, sohasem látod többé ezt a szigetet, hullámmá változik át.

A hajó pedig jött, ahogy ő megjósolta előre. Elmentem, és egy magas fára másztam, felismertem azokat, akik rajta voltak. Elmentem, hogy ezt jelentsem, és úgy találtam, hogy ő már tudja. Azt mondta nekem:

– Egészséget, egészséget, Kicsiny, házadig! Lásd meg gyermekeidet, tedd neved széppé városodban; íme ez az én kívánságom.

Hasra borultam, karjaimat meghajlítva előtte. Adott nekem egy rakomány balzsamot, örvendezés-olajat, judneb-balzsamot, füstölőszereket, saasz-balzsamot, szemfestéket, zsiráf-farkakat, tömjént nagy tömbökben, elefánt-agyarakat, agarakat, cerkóf-majmokat, páviánokat és mindenféle szép drágaságokat.

Én mindezt felraktam a hajóra. Akkor hasra borultam, hogy dicsőítsem őt. Ő pedig így szólt hozzám:

– Íme két hónapon belül megérkezel a Székhelyre, meg fogod ölelni gyermekeidet, és megújulsz sírodban!

Lementem a kikötőpartra, a hajó közelében, és hívtam a katonákat, kik a hajón voltak. Dicsőítettem a Sziget Urát a kikötőben, és akik ott voltak, hasonlóképpen cselekedtek.

Északnak hajóztunk a király székhelye felé. Elérkeztünk a Székhelyre, két hónap alatt, egészen, ahogy megmondotta. És akkor beléptem a király elé, hogy előhozassam az ajándékokat, melyeket a sziget belsejéből hoztam. Ő megdicsért engem az egész ország hivatalnoksága előtt, kísérővé tett, és megajándékozott emberekkel.

Láss engem hát, miután partot értem, miután láttam mindazt, amit tapasztaltam. Lásd, jó hallgatni az emberekre!

Ő pedig így szólt hozzám:

– Ne légy oly kitűnő, Barátom! Vajon adnak-e vizet a madárnak lemészároltatása reggelének hajnalán?

Készen van, kezdetétől a végéig, ahogy az írásban találtatott. Írta az ügyes ujjú írnok, Ameni-Amon-aa, élet, boldogság, egészség neki!

Khufu és a varázslók

Az elbeszélés egyetlen példánya a II. Átmeneti korra (kb. Kr. e. 1700-1550) keltezett és első újkori tulajdonosáról elnevezett Westcar papiruszon (=Papyrus Berlin 3033) maradt fenn. Keletkezésének ideje bizonytalan, nyelvészeti szempontok, elsősorban a klasszikus idiómától való érzékelhető távolodás alapján vagy a késő Középbirodalom idején vagy a II. Átmeneti korban írhatták. Irodalmi, elsősorban szórakoztató jellegét tekintve átmenetet jelent a középbirodalmi és az újbirodalmi elbeszélések között.

A mű, amelynek eleje és vége is elveszett, öt epizód lineáris sorozatából áll össze. Az uralkodó szórakoztatására elmesélt történetek jól ismert irodalmi eszközével élve a kerettörténet a Középbirodalomban már mitikus múlttá stilizált IV. dinasztia korára, ezen belül is Khufu (Kheopsz, Kr. e. 2551- 2528) udvarába helyezi a cselekményt. Khufu három fia, Dzsedefré (az elveszett első történetet feltehető mesélője), Khafré (Khephren) és Baufré egy-egy múltbéli csodás történetet mesél el, míg negyedik fia, Hordzsedef herceg, ezzel szemben egy akkor élő varázslóra, Dzsedire hívja fel atyja figyelmét. Khufu udvarába hívja Dzsedit, hogy bizonyítsa képességeit, amit az meg is tesz. A mű Dzsedi jóslatával zárul, amelyben az V. dinasztia jövendőbeli első három uralkodója, Uszerkaf (Kr. e. 2465-2458), Szahuré (Kr. e. 2458-2446) és Neferirkaré Kakai (Kr. e. 2446-2426) csodás születését jövendöli meg.

Papyrus Westcar (=Papyrus Berlin 3033):

A. Erman, Die Märchen des Papyrus Westcar, Königliche Museen zu Berlin, Mitteilungen aus den orientalischen Sammlungen 5-6, Berlin 1890.

A. M. Blackman, The Story of King Kheops and the Magicians. Transcribed from Papyrus Westcar (Berlin Papyrus 3033), edited by W. V. Davies, Whitestable, 1988.

Dobrovits A. (szerk. és ford.), A paraszt panaszai, Budapest, 1963, 47-56.

Így szólt Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Khufu: – Áldozatul ezer kenyeret, száz korsó sört, egy szarvasmarhát és két golyó tömjént adjanak Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igaz hangú Dzsószernak. Adjanak ezen kívül egy kalácsot, egy kancsó sört, nagy adag húst és egy golyó tömjént a főpapnak… mert láttam a tudományát.

Mindenben úgy cselekedtek, ahogyan Őfelsége megparancsolta.

Ekkor Khafré királyfi emelkedett szólásra, és így beszélt:

– Meghallgattatok felségeddel egy csodát, mely atyád, az igazhangú Nebka idejében történt, amikor Ptahnak, a Két Ország Élete urának templomába ment.

Mikor Öfelsége elment… elhívatta… Uba Aner főpapot… Uba Aner felesége beleszeretett egy közrendű férfibe… és ácsoltatott neki egy ládát, tele ruhákkal. A közember eljött a szolgálólánnyal. Sok nap telt el ezután. Uba Aner kertjében pedig egy lakocska állt. A közember így szólt Uba Aner feleségéhez:

– Hiszen egy lakocska van Uba Aner kertjében! Töltsük hát ott az időt. Uba Aner felesége ekkor elküldött a felügyelőért, aki a kertet gondozta, mondván:

– Lássák el a tónál levő lakot minden jóval!

… Ott időzött ezután, és ivott a közemberrel… A nap lenyugodott… Mikor éjszaka lett, a férfi megjött és leszállt a tóba. A szolgálólány pedig elmondott mindent a kert gondozójának…

Mikor a föld kivilágosodott és nappal lett, a kert gondozója elment urához, hogy elmondja neki ezt az ügyet…. Uba Aner így szólt:

–… hozd ide nekem… ébenfából és fehéraranyból készült varázspálcámat…

Készített egy hét ujjnyi nagyságú viaszkrokodilust. Varázslatot olvasott fel:

„Olvasd… amikor jön, hogy megfürödjék az én tavamban… a közember”… Odaadta azt a felügyelőnek, és így szólt hozzá:

– Miután leszállt a közember a tóhoz, mindennapi szokása szerint, dobd csak mögéje a krokodilust!

A felügyelő ekkor elment, s a viaszkrokodilust is magával vitte.

Uba Aner felesége üzent a felügyelőnek, aki a kertet gondozta, mondván:

– Lássák el minden jóval a kerti lakot a tónál. Íme, én majd eljövök, hogy abban időzzem.

A kerti lakot pedig ellátták minden jóval. El is jöttek, s egy kellemes napot töltöttek el – a közemberrel. Mikor aztán éjszaka lett, s a közember a tóhoz jött mindennapi szokása szerint, a felügyelő mögéje dobta a viaszkrokodilust a vízbe. Ez pedig egy hétrőfös krokodilussá változott, és megragadta a közembert…

Uba Aner még hét napig időzött Felső- és Alsó-Egyiptom királyával, az igazhangú Nebkával. A közember pedig a vízben volt elzárva lélegzetvétel nélkül… Mikor aztán a hét nap letelt. Felső- és Alsó-Egyiptom királyai az igaz hangú Nebka eljött… a főpap eléje ment. Uba Aner így beszélt:

– Jöjjön, Felséged, hogy meglássa azt a csodát, mely Felséged idejében történt….

Uba Aner hívta a krokodilust, mondván:

– Hozd elő a közembert!

A krokodilus pedig előjött… Így szólt a főpap. Uba Aner… Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Nebka így beszélt:

– Ez a krokodilus bizony szörnyű!

Uba Aner ekkor lehajolt, megragadta azt, s a kezében viaszkrokodilussá lett. Ekkor Uba Aner főpap tudtul adta Őfelségének, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igazhangú Nebkának, amit a közember tett házában a feleségével. Őfelsége erre így szólt a krokodilushoz:

– Vidd el magadnak, ami a tiéd!

A krokodilus ekkor leszállt a tó mélyére. Nem ismerik azt a helyet, ahová a közemberrel ment. Őfelsége, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Nebka, ekkor elhurcoltatta Uba Aner feleségét a Székhelytől északra fekvő földre. Elégettette, és hamuját a folyóba szóratta.

Íme a csoda, mely atyád. Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Nebka idején történt, s amelyet a főpap, Uba Aner vitt véghez.

Így szólt ekkor Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Khufu: – Áldozatul ezer kenyeret, száz korsó sört, egy szarvasmarhát és két golyó tömjént adjanak Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igazhangú Nebkának. Adjanak ezenkívül egy kalácsot, egy kancsó sört, nagy adag húst, és egy golyó tömjént a főpapnak, Uba Anernak, mert láttam a tudományát.

Mindenben úgy cselekedtek, ahogyan Őfelsége megparancsolta.

Ekkor Baufré emelkedett szólásra, és így beszélt.

– Meghallgattatom Felségeddel azt a csodát, mely atyádnak, az igazhangú Sznofrunak idejében történt, s amelyet a főpap, Dzsadzsaemankh vitt véghez…

Nap, ne történjék… Sznofru király rosszkedvű volt… a királyi palotának (Élet, Üdv, Egészség neki!), hogy keressen magának egy helyet ahol felfrissülhet, de nem talált; erre így szólt:

– Menjetek, hozzátok ide nekem a főpapot, a könyvek írnokát, Dzsadzsaemankhot.

Azonnal odahozták neki. Őfelsége így szólt hozzá:

–… bejártam a szobáit a királyi palotának (Élet, Üdv, Egészség neki!), hogy keressek magamnak egy helyet, ahol felfrissülhetek, de nem találtam.

Dzsadzsaemankh így szólt hozzá:

– Menjen hát Felséged a palota (Élet, Üdv, Egészség neki!) tavához, szerelj fel magadnak egy csónakot a palotád belsejében lakó összes szép nőkkel. Felséged szíve fel fog vidámodni, amint nézi, hogyan eveznek lefelé és felfelé. Látni fogod tavad szép nádasait, látni fogod tisztásait, szép partjait, és a szíved meg fog enyhülni ettől.

A király így szólt:

– Bizony meg is rendezem magamnak az evezést! Hozzanak nekem húsz evezőt ébenfából, arannyal kiverve, a rúdjuk világos fából legyen, fehérarannyal kiverve. Hozzanak nekem húsz olyan nőt, akiknek szép a teste, a kebleik és hajfürtjeik, s még nem nyíltak meg szüléskor. Hozzanak nekem továbbá húsz hálót, és adják a hálókat ezeknek a nőknek, miután levetették ruháikat.

Megtettek mindent úgy, ahogyan Őfelsége megparancsolta. Ők pedig eveztek lefelé és felfelé. Őfelsége szíve örült, mikor látta, hogyan eveznek. Ekkor az egyik csónak orrán ülő lány a hajához kapott, s az új malachitból készült, hal formájú hajtű a vízbe esett. Erre elhallgatott és nem evezett tovább. Az egész sor is elhallgatott, és nem evezett. Őfelsége így szólt:

– Hát nem eveztek?

Ők ezt mondták:

– A vezetőnk leállt, nem evez.

Őfelsége így szólt hozzá:

– Miért nem evezel?

Ő ezt mondta:

– Az az új malachit hajtű vízbe esett…

Akkor a király egy ugyanolyant kínált neki kárpótlásul.

Ő ezt mondta:

– Jobban szeretném a saját holmimat a másolatánál.

Őfelsége úgy szólt:

– Menjetek, hozzátok ide nekem Dzsadzsaemankh főpapot!

Odahozták neki azonnal. Őfelsége így szólt:

– Dzsadzsaemankh, testvérem, úgy tettem, ahogyan mondtad, s Őfelsége szíve vidám volt, mikor látta, hogyan eveznek. De az egyik vezető új malachitból készült hajtűje a vízbe esett. Erre elhallgatott, nem evezett, s így megzavarta sorát. Így szóltam hozzá: „Miért nem evezel?” Ezt mondta nekem: „Az az új malachit hajtű a vízbe esett.” Én ezt mondtam neki: „Evezz csak, íme én kárpótlom.” Ő azonban így szólt hozzám: „Jobban szeretném a saját holmimat a másolatánál.”

Ekkor Dzsadzsaemankh főpap szólt, varázslatot mondott, s a tó vizének egyik felét a másikra tette. Megtalálta a hajtűt egy cserépdarabon fekve. Felhozta azt, és odaadta úrnőjének. A víz szintje pedig, mely tizenkét rőfös volt a közepén, elérte a huszonnégy rőföt, miután megfordította. Ekkor szólt, varázsigét mondott, és a tó vizét visszatette a helyére. Őfelsége egy szép napot töltött el az egész királyi házzal együtt. Dzsadzsaemankh főpapot pedig megajándékozta minden jóval.

Íme, ez a csoda történt a te atyádnak, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igazhangú Sznofrunak idejében, melyet a főpap, a könyvek írnoka, Dzsadzsaemankh vitt véghez.

Ekkor így szólt Őfelsége, az igaz hangú Khufu:

– Áldozatul ezer kenyeret, száz korsó sört, egy szarvasmarhát és két golyó tömjént adjanak Őfelségének, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igazhangú Sznofrunak. Adjanak ezenkívül egy kalácsot, egy kancsó sört, egy golyó tömjént a főpapnak, a könyvek írnokának, Dzsadzsaemankhnak, mert láttam a tudományát.

Mindenben úgy cselekedtek, ahogyan Őfelsége megparancsolta.

Ekkor Dzsedefhór királyfi emelkedett szólásra.

Így beszélt:

– Eddig csak olyan dolgokat hallottál, amelyekről csupán azok tudtak, akik már eltávoztak, s nem lehet tudni, hogy igazság-e vagy hazugság. Él azonban, Felség, a te korodban is egy varázsló.

Őfelsége így szólt:

– Ki az, Ó, Dzsedefhór? …

Dzsedefhór így beszélt:

– Egy közember, akinek Dzsedi a neve és Dzsed-Sznofru-Máá-Kheruban lakik. Egy száztíz éves közember ő, ötszáz kenyeret eszik meg, és egy ökörcombot hús gyanánt; megiszik ezenkívül száz korsó sört, egészen a mai napig. Fel tudja erősíteni a levágott fejet, és meg tudja tenni, hogy az oroszlán kövesse őt, miközben a kötele a földön van. Ismeri Thot szentélye kamráinak a számát.

Őfelsége, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Khufu már régen kutatott Thot szentélye kamráinak a száma után, hogy hasonlót készítsen magának horizontja részére.

Így szólt Őfelsége:

– Te magad hozd el őt hozzám, fiam, Dzsedefhór.

Teherhajókat szereltek fel Dzsedefhór királyfi számára. Elment a folyón felfelé hajózván Dzsed-Sznofru-Máá-Kheruba. Miután a hajók kikötöttek, szárazföldön utazott tovább, egy ébenfa-hordszéken. A hordszékrúdjai szeszenedzsem fából voltak, arannyal kiverve. Végül elérkezett Dzsedihez. Letették a hordszéket, s felállt, hogy köszöntse őt. Egy gyékényen fekve találta háza küszöbén. Az egyik szolga fejét kente, a másik lábát dörzsölte. Dzsedefhór királyfi így szólt:

– Olyan állapotban vagy, mint aki még nem is az öregkort éli. Mert az aggság a „kikötésnek” a helye, a temetés helye, a földbe kerülés helye. Te azonban olyan vagy,aki világos nappalig alszik, nincs betegsége, nem köhög. (Így köszöntenek, egy tiszteletreméltót.) Idejöttem, hogy meghívjalak atyámnak, az igazhangú Khufunak megbízásából, hogy pompás dolgokat ehess, amit a király ad az ő kíséretében levőknek táplálékul, hogy szép élettel vezessen téged a te atyáidhoz, akik a túlvilágon vannak.

Ekkor Dzsedi így szólt:

– Békében, békében, Dzsedefhór királyfi, atyjának kedveltje. Dicsérjen téged atyád, az igazhangú Khufu. Tegye elsővé helyedet az öregek között. Küzdjön Ká-d ellenséged ellen. Ismerje Bá-d „A fáradt betakarója” kapujához vezető utat. (Így köszöntenek egy királyfit).

Dzsedefhór királyfi karjait nyújtotta neki, felállította, a kikötőbe ment vele, s közben belékarolt.

Dzsedi így szólt:

– Adjanak nekem egy hajót, hogy elhozza velem gyermekeimet könyveimmel együtt.

Két hajót állítottak neki, legénységükkel együtt. Dzsedi pedig azon a hajón utazott északra, melyen a királyfi tartózkodott. Miután megérkezett a székhelyre, Dzsedefhór királyfi bement, hogy jelentse ezt Őfelségének, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igazhangú Khufunak. Dzsedefhór királyfi így szólt:

– Király (Élet, Üdv, Egészség neki!), uram! Elhoztam Dzsedit, akiről azt mondta Őfelsége: „Menj, hozd el nekem őt!”

Őfelsége a palota (Élet, Üdv, Egészség neki!) oszlopcsarnokába ment. Elébe vezették Dzsedit. Őfelsége így szólt:

– Mit jelent ez, Dzsedi, hogy még nem láttalak?

Dzsedi így beszélt:

– Akit hívnak, az jön. A király (Élet, Üdv, Egészség neki!) hivatott engem, s íme én eljöttem.

Őfelsége így szólt:

– Igaz-e az, amit mondanak, hogy vissza tudod illeszteni a levágott fejet?

Dzsedi ezt mondta:

– Igen, tudom, ó, király (Élet, Üdv, Egészség neki!), uram.

Őfelsége így szólt:

– Hozzanak nekem egy foglyot, aki a börtönben van, és hajtsák végre büntetését.

Dzsedi így beszélt:

– Mégse az emberek közül, ó, király (Élet, Üdv, Egészség neki!), uram! Ne parancsolják meg, hogy ilyesmit tegyenek a felséges nyájjal!

Egy libát hoztak neki, s levágták a fejét. A libát a csarnok nyugati oldalára tették, a fejét a csarnok keleti oldalára. Dzsedi pedig szólt, varázsigét mondott. A liba ekkor vergődött, felállt vergődve, feje hasonlóképpen. Végül elérte egyik a másikat, s a liba ott állt gágogva. Ekkor egy kacsát hozatott magának, és ugyanígy tett vele.

Őfelsége egy ökröt hozatott neki, s fejét lecsapták a földre. Dzsedi szólt, varázsigét mondott, az ökör mögötte állt, s kötele le volt esve a földre.

Ekkor így szólt az igazhangú Khufu király:

– Mit jelent az, amit mondanak, hogy ismered Thot szentélye kamráinak a számát?

Dzsedi így beszélt:

– Légy dicsérve, de nem tudom a számát, ó, király (Élet, Üdv, Egészség!), uram. Ismerem azonban azt a helyet, ahol ez van.

Őfelsége így szólt:

– Hol van hát?

Dzsedi ezt mondta:

– Van egy láda kovakőből a „Számonkérő” nevű kamrában Héliopoliszban. A ládában van.

A király így szólt: Hozd el nekem azt!

Dzsedi ezt mondta:

– Király (Élet, Üdv, Egészség neki!), uram! Íme nem én fogom neked elhozni.

Őfelsége így szólt:

– Hát ki fogja elhozni nekem?

Dzsedi így beszélt:

– A legidősebb a három gyermek közül, akik Ruddzsedet testében vannak. Ö fogja neked elhozni azt.

Így szólt Őfelsége:

– Szeretném, hogy megmondd nekem, ki az a Ruddzsedet!

Dzsedi így beszélt:

- A szakhebui Ré papjának felesége, Rének, Szakhebu urának három gyermekével van teherben. Megmondta neki Ré, hogy ők fogják gyakorolni ezt a felséges hivatalt ebben az egész országban. A legidősebb közülük „a látók legnagyobbja” lesz Héliopoliszban.

Őfelségének a szíve pedig elszomorodott emiatt. Dzsedi ezt mondta: – Mit jelent ez a hangulat, király (Élet, Üdv, Egészség neki!), uram? Talán amiatt van, amit mondtam a három gyermekről? Az így történik majd: a te fiad fog uralkodni, az ő fia, s csak azután egy közülük.

Őfelsége így szólt:

– Mikor szül ő, Ruddzsedet?

– A sarjadás első hónapjának 15. napján.

Őfelsége így szólt:

– Ha a Két hal-csatorna partjai kilátszanak, magam fogok odamenni, szolgám, hogy meglássam Rének, Szahebu urának templomát.

Dzsedi ezt mondta:

– Akkor én négy rőf magas vizet teremtek a Két hal-kerület partján.

Őfelsége bevonult palotájába. Így szólt Őfelsége:

– Bízzák meg …-t, hogy vigye Dzsedit Dzsedefhór királyfi házába, s az lakjék vele együtt. Tápláléka legyen: ezer kenyér, száz korsó sör, egy ökör és száz köteg hagyma.

Mindenben úgy cselekedtek, ahogyan Őfelsége megparancsolta.

Ezen napok egyikén történt, hogy Ruddzsedet szenvedni kezdett, fájdalmas volt a szülése. Őfelsége Ré, Szakhebu ura így szólt Iziszhez, Nephthyszhez, Meszkhenethez, Hekethez és Khnumhoz:

– Menjetek hát, segédkezzetek Ruddzsedetnek a három gyermek megszülésénél, akik a testében vannak, hogy gyakorolják ezt a felséges hivatalt ebben az egész országban. Ők majd felépítik templomaitokat, táplálják oltáraitokat, felfrissítik asztalaitokat, nagyobbá teszik isteni áldozataitokat.

Elindultak ekkor ezek az istenek, s táncosnőkké változtak át. Khnum mint hordszékvivő volt velük. Elérkeztek Rauszer házához. Úgy találták, amint rendetlen ruházatban állt. Odavitték hozzá nyakékeiket és csörgőiket. Ő így szólt hozzájuk:

– Úrnőim, íme van itt egy asszony, aki szenved, fájdalmas a szülése.

Ők ezt mondták:

– Hadd lássuk őt! Íme mi értünk a bábáskodáshoz.

Ekkor így szólt hozzájuk:

– Gyertek!

Bementek Ruddzsedethez, s rázárták a szobát. Izisz eléje állt, Nephthysz mögéje, Heket siettette a szülést. Izisz így szólt:

– Ne erőlködj a testében a te Uszer nevednél fogva.

A gyermek lesiklott a karjain. Egyrőfös erős csontú gyermek volt. Bőre aranyból volt, fejkötője valódi lazúrkőből. Lemosták, elvágták köldökzsinórját, és a téglákon lévő lepedőre tették. Meszkhenet hozzálépett, és így szólt:

– Király ő, aki a királyságot fogja gyakorolni ebben az egész országban.

Khnum egészségessé tette tagjait.

lzisz ekkor Ruddzsedet elé állt, Nephthysz mögéje, Heket siettette a szülést. Izisz így szólt:

– Ne közeledj a testében a te Szahuré nevednél fogva.

A gyermek lesiklott a karjain. Egyrőfös erős csontú gyermek volt. Bőre aranyból volt, fejkötője valódi lazúrkőből. Lemosták, elvágták köldökzsinórját, és a téglákon levő lepedőre tették. Meszkhenet hozzálépett, és így szólt:

– Király ő, aki a királyságot fogja gyakorolni ebben az egész országban.

Khnum egészségessé tette tagjait.

Izisz ekkor Ruddzsedet elé állt, Nephthysz mögéje, Heket siettette a szülést. Izisz így szólt:

– Ne légy sötét a testében a te Kekui nevednél fogva.

A gyermek lesiklott a karjain. Egyrőfös erős csontú gyermek volt. Bőre aranyból volt, fejkötője valódi lazúrkőből. Meszkhenet hozzálépett, és így szólt:

– Király ő, aki a királyságot fogja gyakorolni ebben az egész országban.

Khnum egészségessé tette tagjait. Lemosták, elvágták köldökzsinórját, és a téglákon levő lepedőre tették.

Az istenek ekkor kimentek, miután segédkeztek Ruddzsedetnek a három gyermek megszülésénél. Így szóltak:

– Örvendjen a szíved, Rauszer, íme három gyermek született neked!

Ő így szólt hozzájuk:

– Úrnőim, mit tegyek értetek? Adjátok ezt az árpát a hordszékvivőtöknek. Vigyétek el azt magatokkal fizetségül edényeitekbe.

Khnum megrakodott az árpával, s ők elmentek arra a helyre, ahonnan jöttek. Izisz így szólt ezekhez az istenekhez:

– Miért jöttünk el hozzá, ha nem teszünk csodát a gyermekek számára, amiről mesélhetünk az ő atyjuknak, aki minket küldött?

Erre megalkották az Úr (Élet, Üdv, Egészség neki!) isteni koronáit, s beletették az árpába. Ezután viharos szelet és esőt támasztottak az égen, és visszatértek a házba. Így szóltak:

– Tegyétek el az árpát itt egy lezárt kamrában, amíg visszajövünk északi tartózkodásunk után.

Ekkor letették az árpát egy zárt kamrába.

Ruddzsedet megtisztította magát tizennégy napos tisztálkodással. Így szólt szolgálójához:

– El van látva a ház?

Az így beszélt:

– El van látva minden jóval, kivéve az árpásedényeket. Ezeket nem hoztak.

Ruddzsedet ekkor így szólt:

– Hát miért nem hoztak árpásedényeket?

A szolgálónő így szólt:

– Nem lehet most ezen segíteni, csak ezeknek a táncosnőknek az árpájából. A kamrában van, a pecsétjükkel lezárva.

Ruddzsedet így szólt:

– Menj csak le, hozz belőle, Rauszer majd kárpótolja nekik, ha megjön.

A szolgáló elment, s kinyitotta a kamrát. Ekkor éneklés, dalolás, tánc és ujjongás hangját hallotta meg a kamrában, ahogyan mindez a király előtt történik. Kiment, és elmesélte Ruddzsedetnek mindazt, amit hallott. Ő körüljárta a kamrát, de nem találta azt a helyet, ahol ezt tették. Ekkor halántékát a tartályhoz illesztette, s úgy találta, hogy annak belsejében teszik. Egy ládára helyezte tehát ezt, majd bőrrel körültekerve egy másik lezárt ládába. Betette a kamrába, melyben edényei voltak, és lepecsételte. Rauszer hazajött, megérkezve a mezőről, s ekkor Ruddzsedet elmondta neki ezt a dolgot. Rauszer szíve mindennél boldogabb lett, leültek, s egy szép napot töltöttek el.

Napok teltek el ezután, s egyszer Ruddzsedet veszekedett a szolgálólánnyal. Veréssel büntette meg. Ekkor így szólt a szolgálólánya házbeliekhez:

– Ezt kellett tenni? … Három királyt szült. Elmegyek, s megmondom ezt Őfelségének, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, az igaz hangú Khufunak.

El is ment, s rátalált anyjától való legidősebb testvérére, amint a szérűn lent kötözött csomókba. Az így szólt hozzá:

– Hová mész, kicsi lány?

Ő elmesélte neki ezt a dolgot. Ekkor így szólt hozzá a fivére:

– S még elém mertél jönni, s én részes legyek az árulásban?

Felragadott egy köteg lent, s gonoszul megverte. A szolgálólány elment, hogy hozzon magának egy merítés vizet, ekkor elragadta őt egy krokodilus.

A testvére elindult, hogy elmondja ezt Ruddzsedetnek. Térdére hajtott fejjel ülve találta Ruddzsedetet, a szíve mindennél szomorúbb volt. Így szólt hozzá:

– Úrnőm. miért szomorkodsz?

Ő így beszélt:

– Ez a kicsi, aki ebben a házban nőtt fel, íme ő elment mondván: „Elmegyek és feljelentést teszek!”

Ekkor az lehajtotta a fejét, és így szólt:

– Úrnőm! Íme, ő eljött hozzám, hogy megmondja nekem… mellém lépett, s ekkor gonoszul megvertem. Elment, hogy vizet merítsen magának. Ekkor elragadta őt egy krokodilus…………………………………………………………….………………

A paraszt panaszai

A teljes szöveget négy, egyenként töredékes papirusz tartalmazza (Papyrus Berlin 3023 + Papyrus Berlin 3025 + Papyrus Berlin 10499 + Papyrus Butler 527 = Papyrus BM EA 10274), amelyek más klasszikus irodalmi művekkel együtt Thébából két sírmellékletként elhelyezett kéziratgyűjteményből, az ún. „Ramesszeum-” és „berlini könyvtárakból” származnak.

Szerkezetét tekintve a késő középbirodalmi szöveg kilenc poétikus beszédből vagy szónoklatból és egy ezeket keretező elbeszélésből áll. Műfaji összetettségére jellemző, hogy a szónoklatokban intelmek és sirámok elemei keverednek egymással, sőt az egyikben egy rövidebb onomasztikon is megjelenik.

A kerettörténet szerint egy Vádi Nátrunból áruival piacra készülő, de útközben megrablott oázislakó, Huninpu egy helyi elöljáróhoz fordul igazáért. Első beszéde hatására és a király biztatására az elöljáró kiszámított hallgatásba burkolózva halogatja az igazságtételt, hogy ezzel további beszédekre, egyre nagyobb retorikai teljesítményre sarkalja az oázislakót. A szónoklatról szónoklatra egyre kétségbeesettebb oázislakó a műfaji követelményeknek megfelelően végül elnyeri megérdemelt és méltó jutalmát.

A mű központi témája itt is, mint más sirámokban a világ romlottsága. Azzal, hogy a szerző az I. Átmeneti kor zűrzavaros időszakába helyezi hősét, módja nyílik ennek beszédeiben szembesíteni saját korának uralkodó ideológiáját a valósággal. A hős, Huninpu mondanivalója természetesen nem egy oázislakóé, habár alakjában, ahogyan a klasszikus irodalom több művében is, egy a saját társadalmi közegétől idegen környezetbe került egyén szenvedésének motívuma jelenik meg. Kritikája hűen a sirámok műfajához nem általános társadalomkritika, hanem egy elit értekezés az igazságosságról és az ettől való eltávolodás következményeiről.

Papyrus Berlin 3023 + Papyrus Berlin 3025 + Papyrus Berlin 10499 + Papyrus Butler 527 (=Papyrus BM EA 10274):

F. Vogelsang - A. H. Gardiner, Die Klagen des Bauern, Literarische Texte des Mittleren Reiches I, Berlin, 1908.

R. B. Parkinson, The Tale of the Eloquent Peasant, Oxford, 1991.

Ford.: Dobrovits A. (szerk. és ford.), A paraszt panaszai, Budapest, 1963, 7-18.

Volt egy ember, Khunanup volt a neve, paraszt volt a Sós mezőről. Felesége is volt, neve Meret.

Azt mondja a paraszt a feleségének:

– Íme én lemegyek Egyiptomba, hogy élelmet hozzak onnan gyermekeimnek. Menj és mérj nekem árpát, ami a csűrben van a maradékból tavalyról!

Aztán az asszony lemért neki nyolc vékával. Azt mondta a paraszt a feleségének:

– Íme két véka táplálékul neked és a gyermekeknek, nekem pedig készíts hat vékából kenyeret, sört, minden napra, hogy abból éljek.

Lement hát ez a paraszt Egyiptomba, telerakta szamarait jaa-val, redemettel, nátronnal, sóval, a puszta fájával, auntfával a Farafra-oázisból, párducprémekkel, farkasbőrökkel, finom mészkővel, tenem-növénnyel, kheperur-növénnyel, szahut-növénnyel, szakszuttal, miszut-növénnyel, zent-kővel, ábu-kővel, ibsza-növénnyel, imbi-növénnyel, galambokkal, naru-madarakkal, ugesz-madarakkal, tebu-növényekkel, uben-növényekkel, tebszu-növényekkel, genugenet-növénnyel, a föld hajával, ánizzsal – a Sósmező minden jó terményéveI.

Délnek ment ez a paraszt, Neni-Niszut irányában. Eljutott Perfefi tájára, Medenittől északra. Találkozott ott egy emberrel, aki a parti gáton állott, akinek neve Dzsehuti-Nekht volt, egy Iszeri nevű ember fia, Meru fia Renzinek, a nagy házelöljárónak emberei voltak. Így szólt Dzsehuti-Nekht, amikor meglátta a paraszt szamarait, melyek nagyon megtetszettek szívének:

– Ó, bár volna valamiféle kitűnő istenszobrom, hogy elrabolhassam ennek a parasztnak a holmiját!

Dzsehuti-Nekht háza pedig ott volt a part szélén az út torkolatánál, mely szűk volt és nem széles, szélessége egy ruhányit tett ki. Egyik oldala víz alatt volt, másik oldalán árpa volt. Így szólt Dzsehuti-Nekht kísérőjének:

– Eredj és hozz nékem egy lepedőt a házamból!

Ezt azonnal hozták neki. Akkor ő kiterítette a part szélére, úgy, hogy rojtos széle a vízen volt, beszegett széle az árpán.

A paraszt mindenki útján ment. Így szólt Dzsehuti-Nekht:

– Maradj veszteg, paraszt! Vagy rálépsz a ruhámra?

Így szólt a paraszt:

– Tetszésed szerint teszek, jó az én utam!

Akkor a paraszt felfelé ment.

Így szólt Dzsehuti-Nekht:

– Hát az árpám neked út, paraszt?

Így szólt a paraszt:

– Jó az én utam. A part magas, az út árpa alatt van, te pedig elzárod utunkat ruháddal. Hát nem akarsz engedni minket áthaladni az úton? Odáig jutott, hogy ezt a beszédet mondja, amikor egyik szamara megtöltötte száját árpakalásszal.

Így szólt Dzsehuti-Nekht:

– Lásd, én elveszem a szamaradat, paraszt, mivel megette az árpámat, és taposni fog, mert letaposta.

Így szólt a paraszt:

– Jó az én utam. Minthogy az egyik járhatatlan volt, szamaramat az elzárton keresztül vittem. És ha te elveszed, mert megtöltötte száját árpakalásszal, én ismerem ennek a területnek az urát. Ez Meru fia Renzié, a nagy házelöljáróé, s éppen ő az, aki üldöz minden rablót ebben az egész országban. És én éppen az ő területén legyek megrabolva?

Így szólt Dzsehuti-Nekht:

– Hát nem az-e a szólásmondás, amit az emberek beszélnek, hogy a szegény nevét ura miatt említik? Én vagyok az, aki beszélek hozzád; te pedig a nagy házelöljárót emlegeted.

Akkor megragadott egy zöld tamariszkuszvesszőt, összeverte vele a paraszt minden tagját, elvette szamarait és bevezette azokat birtokára.

A paraszt meg igen-igen sírt a gonoszság miatt, amit rajta elkövettek. Így szólt Dzsehuti-Nekht:

– Ne oly hangosan, paraszt! Te a Hallgatás Urának földjénél vagy!

Így szólt a paraszt:

– Te megversz engem, elrablod holmimat, és még a panaszt is elveszed számtól! Hallgatás Ura! Add vissza hát az én vagyonomat, hogy ne siránkozzam a tőled való félelem miatt!

A paraszt tíz napnyi időt töltött el, hogy könyörögjön Dzsehuti-Nekhtnek, de az nem fordította feléje fülét. Délnek ment hát a paraszt Neni-Niszutba, hogy könyörögjön Renzinek, Meru fiának, a nagy házelöljárónak. Ott találta őt, amint éppen kijött házának kapuján, a parton, hogy beszálljon hivatali hajójába.

Így szólt a paraszt:

– Ó, bárcsak megörvendeztetném szívedet evvel az üggyel! Küldd hozzám kedvenc kísérődet, hogy általa üzenhessek neked erről!

Erre a nagy házelöljáró, Renzi, Meru fia elküldte hozzá az ő legkedvesebb kísérőjét, hogy a paraszt üzenhessen neki az ügyről a maga teljes egészében.

A nagy házelöljáró, Renzi, Meru fia, tudósította tisztségviselőit, akik vele voltak, Dzsehuti-Nekhtről.

Azt mondották neki:

- Uram, ez valószínűleg az ő parasztja, aki máshoz ment őhelyette. Lásd, mind így csinálnak ők parasztjaikkal, akik máshoz mennek helyettük. Lásd, ez az, amit tesznek. Hát ok-e ez arra, hogy megbüntessék Dzsehuti-Nekhtet egy kis nátronért és sóért? Parancsolják meg neki, hogy adjon kárpótlást, hát ad majd kárpótlást!

A nagy házelöljáró, Renzi, Meru fia azonban hallgatott, nem válaszolt tisztségviselőinek, és nem válaszolt a parasztnak sem.

A PARASZT ELSŐ PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön a nagy házelöljárónak, Renzinek, Meru fiának. Így szólt:

– Nagy házelöljáró, uram! Nagyok nagyja! Vezetője annak, ami nincs és ami van!

Ha az igazság tavára szállsz s azon hajózol, kedvező széllel, és vitorlád nincs megfosztva vásznától, hajód nem lesz lassú, nem éri károsodás árbocodat, nem törnek el keresztgerendáid, nem töretsz össze, mikor örvendezel a földnek, az áradat nem ragad el, nem ízleled meg a folyó gonoszságát, nem látsz félelemben lévő arcot, a félénk halak is hozzád jönnek, és eléred a kövér madarakat.

Mert te apja vagy az árvának, férje az özvegynek, fivére az elvált asszonynak, köténye az anyátlannak. Hadd tegyem nevedet minden jó törvénynél többé ebben az országban! Harácsolás nélkül való vezető, alacsonyság nélkül való nagy! Semmisítsd meg a hazugságot, adj létet az igazságnak, sújtsd a gonoszságot a földre, jöjj a hangra, amit szám ad! Azért beszélek, hogy meghallgass! Tégy igazságot, megdicsért, kit dicsérnek a megdicsőültek! Pusztítsd el ínségemet, lásd, terhelt vagyok a bánattól! Lásd, gyenge vagyok miatta, végy engem számba, lásd, veszteségben vagyok!

A paraszt pedig őfelsége, az igaz hangú Nebkauré király idejében mondotta ezeket. A nagy házelöljáró, Meru fia Renzi őfelsége elé ment, mondván:

– Uram, a parasztok egyikére találtam, aki valóban szépen beszél. Egy ember, aki az én környezetemből való, megrabolta a vagyonától, és ő eljött, hogy könyörögjön nekem emiatt.

Őfelsége így válaszolt:

– Amiként te engem egészségesnek kívánsz látni, tartsd itt őt anélkül, hogy válaszolnál neki mindarra, amit mond. És hogy folytassa a beszédet, hallgass! És hozzák el nekünk beszédét írásban, hogy meghalljuk. De gondod legyen rá, hogy felesége és gyermekei életben maradjanak, mert nem jön egy is e parasztok közül, amíg földig nem üres a háza. Hogy éljen ez a paraszt maga is, ezért adass neki élelmet. De ne hagyd, hogy megtudja, hogy te adod azt neki. Adassék a barátainak, s a barátai adják neki.

És akkor adtak a parasztnak négy kenyeret és két korsó sört mindennap. A nagy házelöljáró, Meru fia Renzi adta ezt a barátjának, és az adta neki. És írt Meru fia Renzi a Sósmező várparancsnokának, hogy adasson élelmet a paraszt feleségének, mindennap egy negyed véka árpát.

A PARASZT MÁSODIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön neki másodszor, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Nagyok nagyja! Gazdagok gazdagja, aki nagyobb nagyjainál és gazdagabb gazdagjainál! Ég kormánylapátja, föld cövekje, mérőzsinór, mely a nehezéket hordja. Kormánylapát, ne vigyél hajótörésbe, cövek, ne ferdülj el, mérőzsinór, ne inogj! Egy nagy úr rabol attól, kinek nincsen ura, és kifoszt egy magányos embert?! Ami ellátásodhoz kell, házadban van, egy korsó sör és három kenyér. Mit meríthetsz ki még, hogy jóllakasd háznépedet? Meghal-e a halandó háznépévei együtt? Az örökkévalóság embere lettél-e?

Nem rossz dolog-e a mérleg, amely ferde, a mérlegnehezék, mely eltéved, az igaz ember, ki megtéved?

Íme az igazság, amelyet elűztek helyéről, téged talál el. Az elöljárók gonoszat tesznek, az ügyek számadója oldalra tesz. A kihallgatást végzők ragadoznak. Akinek meg kellene ragadnia az egyenes ügy meghamisítóit, maga zavarja azt össze. Akinek levegőt kellene adnia, nélkülözi a leheletet, amit adnia kell, hogy belélegezhessék. Az osztó rabol, akinek el kellene hárítania a nyomort, úgy rendelkezik, hogy elárassza a várost. Akinek a bűnt meg kellene torolnia, gonoszat cselekszik.

Így szólt a nagy házelöljáró. Meru fia Renzi:

– Vajon többet ér-e szívednek, ami a tied, mint hogy elvezessen szolgám?

Így szólt a paraszt:

– A halomban lévő gabona mérlegelője csal magának, aki másnak mér, megkárosítja környezetét. Akinek a törvényhez kellene vezetnie, parancsot ad a rablásra. Ki űzi el a gonoszságot, mikor az, akinek a jogtalanságot el kellene hárítania, megtéved? Akinek mást kellene kiegyenesítenie, elgörbül és helyesel másnak a gonoszsághoz. Hát magadra ismersz-e?

Aki szembeszegül a megtorlóval, a gonoszságot hosszabbítja meg. A jó példa tegnapi helyére tér. Ez hát a parancs: cselekedj, hogy cselekedjen, akinek cselekedtetnie kell, adj hálát neki, hogy megteszi. Ne utasítsd vissza, amit még nem dobtál el, ne adj parancsot annak, akinek már van feladata.

Ó, bár egy pillanat elpusztítaná és felforgatná lugasodat, megtizedelné szárnyasaidat, kiirtaná vízimadaraidat! A látó vakká, a halló süketté, a vezető megtévesztővé lett.

…………………………………………………………………………………………..

Íme te erős és hatalmas vagy, karod kihívó, szíved pedig harácsoló. A jóindulat elhaladt melletted. Mily szánalomraméltó a nyomorult, a te tönkretetted! Hasonlítasz a krokodilus követeihez, s te magad pedig túlteszel a Dögvész Úrnőjén! Ami számára nincs, számodra sincs, ha ő nincs, hát te sem vagy, s amit nem teszel meg te, nem teszi meg ő sem, te jóindulatú!

Ajándékok ura, börtöntöltelékek bajnoka, példaképe azoknak, kik kirabolják azokat, kiknek semmijük sincs, s aki ellopja még egy haramia vagyonát is! Nyomorult dolog ez annak számára, ki nem szenved semmiben hiányt, hát nem megrovandó-e az, aki még keresi is ezt magának? Te azonban jóllaktál kenyereddel és megrészegedtél sörödtől. Gazdagabb vagy minden hatalmasnál. A kormányos arca előre tekint, a hajó mégis tetszése szerint tévelyeg. A királya palota belsejében van, a kormánylapát a te kezedben: szerencsétlenség szakad környezetedre. Hosszú a könyörgésem, nehéz, s még azt mondják, mi az ott? Légy menedékhely, s legyen kikötőd nyugalomban, mert íme városod telve van krokodilussal. Nyelved igaz legyen, és ne tévedj! Emiatt az ember elveszítheti testének egy részét. Ne mondj hazugságot: óvd attól tisztségviselőidet is! Olyan kosár ez, mely a bírákat megrontja. Ha hazugságot mondanak, legelőjük az, könnyű dolog szívük számára. Te ismered minden ember ügyét, hát nem ismered az enyémet? Te, aki elhárítasz minden víziveszélyt, lásd, az én utam hajó nélkül való. Te, aki partra viszel minden fuldoklót, te, aki megmented a hajótöröttet, segíts rajtam!

A PARASZT HARMADIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy harmadszor könyörögjön neki, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Te Ré vagy, az ég ura, udvari népeddel együtt. Az, amire mindenkinek szüksége van, te vagy: az áradat. Te vagy a Nílus, aki kizöldíti a mezőket és betelepíti a fölkapált földeket.

Űzd el a rablókat, védd a nyomorultakat, s ne légy áradat a könyörgővel szemben. Vigyázz arra, hogy az örökkévalóság közeledik. Óhajts hosszan élni a mondás szerint: az igazság cselekvése az orr lehelete. Büntesd meg azokat, akiket meg kell büntetni, és senki sem éri el számadásodat!

Vajon téved-e a kézimérleg, oldalra hajlik-e az állómérleg, és elnéző-e Thot? – akkor tégy te is rosszat. Légy e három mása, ha e három elnéző, akkor elnéző lehetsz te is!

Ne válaszolj rosszal a jóra, ne tedd egyiket a másik helyére! Beszédem jobban nő, mint a szenemet-növény, jobban, mint az a szaglásra kellemes lenne. Ne válaszolj rá: a rosszat öntözöd, hogy kisarjaszd azt, ami elkendőz, háromszor jobban, mintha cselekedtettél volna.

Ha a kormánylapátot a vitorla szerint igazítod, az áradat az igaz cselekedet felé ragad. Amikor átkelsz, vigyázz a kormánykötélre! Az ország egyensúlya az igazság cselekvése.

Ne mondj hazugságot, hiszen te nagy vagy! Ne légy könnyű, hiszen te súlyos vagy! Ne hazudj, te vagy a mérleg! Ne légy hamis, hiszen te vagy a Számadás!

Íme te egy vagy a mérleggel. Ha az elhajlik, te is elhajolhatsz. Ne szenvedj hajótörést, mikor a kormánylapátot kezeled, és ragadd meg a kormánykötelet. Ne rabolj, cselekedj az ellen, aki rabol! Nem nagy az a nagy, aki harácsoló. Nyelved a mérleg súlya, szíved a nehezéke, ajkaid karjai. Ha elfátyolozod arcod az erőszakos előtt, ki űzi el a nyomorúságot?

Íme olyan vagy, mint egy nyomorult ruhamosó, harácsoló, ki megkárosítja barátját, ki elhagyja azt, aki őt megajándékozta háznépe kedvéért, mert az a testvére, aki azért jön, hogy hozzon neki.

Íme olyan vagy, aki csak a megfelelő viteldíjjal bírót vinné át, de el van vágva hajókötele.

Íme te olyan vagy, mint a csűr főnöke, aki nem engedi el a hiányzó hátralékot.

Íme te olyan vagy a nép számára, mint a ragadozó madár, amelyik a szárnyasok nyomorultjából él.

Íme te olyan vagy, mint a szakács, öröme a mészárlás, és csonkításait nem róják fel neki.

Íme te olyan vagy, mint a pásztor. Nem rossz-e az, hogy nem adsz számadást?

Ó, bár lenne veszteséged a falánk krokodilus által – a menedékhelyek távol vannak a falvaktól az egész országban! Meghallgató, ki nem hallgat meg –, hát mért nem hallgatsz meg?! Ma visszavertem a dühöngőt, a krokodilus menekül, mikor lesz ez elég számodra? Meg fogják találni az elrejtett igazságot, és hátára fektetik a hazugságot a földön. Ne építs a holnapra, mielőtt eljött volna, nem lehet tudni, milyen rosszat hoz!

Amikor ezeket a szavakat mondta a paraszt a Kapu bejáratában a nagy házelöljárónak, Meru fia Renzinek, akkor az küldött két őrt korbáccsal s azok elverték a paraszt minden tagját.

Így szólt a paraszt:

– Hát téved Meru fia! Arca vak a látásra, süket a hallgatásra, feledékeny szívű arra, amire emlékeznie kellene!

Íme te olyan vagy, mint a város, melynek nincsen parancsnoka, mint egy testület, melynek nincsen elöljárója, mint egy hajó, melynek nincsen kapitánya, mint egy csapat, melynek nincsen vezetője.

Íme te százados vagy, aki rabol, városparancsnok, aki elfogad, kerületi elöljáró, akinek meg kellene büntetnie a rablást, de aki annak megtételében jár élen!

A PARASZT NEGYEDIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy negyedszer könyörögjön neki. Amikor rátalált, a nagy házelöljáró éppen kijött Herisef templomának kapuján. Így szólt:

– Te megdicsőült, kit dicsérjen meg Herisef, akinek házából kijöttél. Kárt szenvedett a jó, és senki sem dicsekedhet avval, hogy a hazugság hátát földre vetette.

Ha a bárka már pihenőre tért, mivel kel át az ember? S mégis meg kell ezt tennie, még ha gyűlöletes is, két szandál hátán átkelni a folyón. Jó-e az átkelés? – Nem!

Ki alszik hát napfölkeltéig? Károsodik, aki éjszaka megy, és aki nappal jár, és az az ember, aki előállt igaz és jó ügyéért. Lásd, nincs vége annak, hogy ezt mondjam neked, elment melletted a jóindulat. Meddig könyörögjön a nyomorult, kit tönkretettél?

Íme te vadász vagy, ki örömét lelj abban, hogy kedve szerint cselekedhessék, vízilovakat ejtsen el, vad tulkokat lőjön, halakra támadjon, és madarakat fogjon hálóba.

Nincs hirtelenszavú, ki mentes volna az elhamarkodottságtól, nincs könnyűszívű, ki mélyebb szándékait illetően megfontolt volna. Legyen hát szíved szilárd! Ismerd meg az igazságot! Légy ura annak, amit választottál, akként, hogy az jó legyen annak, kit hozzád hallgatagon bevezetnek. Nincs olyan féktelen, ki az erény útján járna. Nincs oly heves vérmérsékletű, kinek karja kívánatos lenne. Ha a szemek látnak, a szív örvendezik. Ne dorongolj le hatalmad mértékében, így nem ér el a rossz. Ám ha elhanyagolod a rosszat egy alkalommal, kettő lesz belőle. Az ízlel, aki eszik, a kérdezett felel, az lát álmokat, aki alszik. Ám az a bíró, kit meg kellene büntetni – éppen ő az, aki ebben élen jár. Bolond, íme elértek téged, tudatlan, íme kérdeznek téged, vizet kimerő, íme beléd látnak.

Kormányos, hajód ne süllyedjen el, éltető, ne engedj meghalni, elpusztító, ne engedj elpusztulni, árnyék, ne száríts ki, menedékhely, ne engedd rabolni a krokodilust!

Negyedszer könyörgök már neked, meddig töltsem hát evvel az időmet?!

A PARASZT ÖTÖDIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy ötödször könyörögjön neki:

– A khudu-halász …………….. a ju-halász lemészárolja a ji-halat, a halra lövő elejti az aubebu-halat, a dzsabehu-halász a paker-hal ellen van, a vetőhálós felkapálja a folyót, íme te hozzájuk vagy hason­latos.

Ne rabold meg a szegényt vagyonától, a gyengét, akit ismersz, a nyomorult holmija: lélegzete, és aki elveszi orrától, megfojtja őt.

Téged a ki hallgatással bíztak meg, hogy ítélj a két fél között, hogy megbüntesd a rablót. De íme, te a rablót támogatod, ezt teszed te! Bíznak benned, és te is bűnös lettél. A nyomorult gátjává tettek, aki őrzi, hogy meg ne fulladjon, s íme te az ő tava lettél, heves áramlású!

A PARASZT HATODIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön neki hatodszor, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Mindenki, aki elmulasztja a hazugságot, megteremti az igazságot, megteremti a jót és elpusztítja a rosszat, olyan, mint amikor jön a jóllakás, mely véget vet az éhségnek, a ruha, mely véget vet a meztelenségnek, mint heves vihar után az ég nyugalma, mely megmelegít minden fagyoskodót, mint a tűz, mely megfőzi a nyerset, mint a víz, mely a szomjat oltja.

Lásd meg szemeiddel! Akinek osztania kellene, rabló, akinek megnyugtatnia kellene, fájdalmat, akinek megszépítenie kellene, szenvedést okoz. A csaló megkisebbíti az igazságot: aki jól tölt, se nem csonkítja, csordultig se önti az igazságot. Ha hozol, adj embertársadnak. Amit megrágtak, híján van a helyes mértéknek.

Az én bánatom elvezetett engem a válásig, helyzetem elhozta a távozást, ám nem lehet tudni, mi van a szívben? Ne habozz, cselekedj a jelentettek szerint. Ha te elszakítasz, ki köt meg? A horgony nálad van, ám ha kioldódik áradás alkalmából, ha a hajó befut, az ár elragadja, rakománya tönkremegy az ország számára minden partnál.

Tudott dolog: tanult vagy, mester vagy, tökéletes vagy, de nem azért, hogy rabolj. A példakép vagy mindenki számára és körülötted elhajlás van. Az igaz mérték vagy mindenki számára, te egész ország csalója, gyalázatosság kertésze, aki megöntözi kertjét bűnnel, hogy teremjen kertje hazugságot, hogy megöntözze a rossz a földeket!

A PARASZT HETEDIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön neki hetedszer, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Te vagy az egész ország kormánylapátja, az ország a te parancsod szerint hajózik. Te Thot mása vagy, aki ítél anélkül, hogy pártos volna. Uram, engedd meg, hogy egy ember igaz ügyében hozzád folyamodjon! Ne nehezteljen meg szíved, nem számodra való az. A széles látókörű aggodalmassá lesz. Ne dühöngj amiatt, ami nem jön, ne örvendj amiatt, ami nem történt meg! A türelem meghosszabbítja a barátságot és megsemmisíti a megtörténtet, de nem lehet tudni, mi van a szívben. Aki megtöri a törvényt és kárt tesz a számadásban: – nem él a nyomorult, kit megrabolt, és nem kérdezi őt meg az igazság!

Mert testem telve van, és megterhelt a szívem, mindez testemből jött elő állapotom miatt, szakadás ez a gáton, és vize kiárad, ezért nyílik meg szám a beszédre.

Megharcoltam a kikötőpartomat, kiürítettem áradatomat, kiárasztottam, ami testemben volt, kimostam szennyesemet. Beszédem megtörtént, nyomorom teljesen eléd tárult, mi kell még neked? Késlekedésed bűnösségeddé válik, harácsolásod károdra lesz, falánkságod megteremti ellenségeidet.

De hát találsz-e még egy hozzám hasonló parasztot? Vajon nem idejét vesztegető-e, aki könyörög házad ajtajánál állva? Nincs hallgató, kit beszédre késztetnél, sem alvó, kit felébresztenél, ügyetlen, kit megügyesítenél, sem bezárt ajak, melyet megnyitnál, sem tudatlan, kit tudóvá tennél, sem ostoba, kit tanulttá tennél. A gonosz elűzői: az elöljárók, a jó urai ők, mesterei mindannak, ami keletkezik, felillesztői a levágott fejnek.

A PARASZT NYOLCADIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön neki nyolcadszor, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Az ember messzire eshet a kapzsiság miatt. A harácsolónak nincs lehetősége, mert az ő lehetősége a sikertelenség. Te harácsolsz, nem illik ez hozzád. Te rabolsz, nincs ez hasznodra, hiszen neked támogatnod kellene az embert jó és igazságos ügyében. Amire szükséged van, házadban van, hasad telve, gabonád bőséges, táncol s a fölösleg tönkremegy az ország számára!

Rablók, fosztogatók, sarcolók: elöljárók, kik azért alkottattak, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget: menedékhely ők a kártevőknek, elöljárók, akik azért alkottattak, hogy elhárítsák a hazugságot.

Nem a tőled való félelem okozta, hogy könyörögjek neked! Nem ismerted fel szívemet: egy hallgatag, aki visszatér hozzád, hogy intelmeit megtegye számodra, nem fél, hogy előterjessze ezt, nem hozza társát hozzád.

Szántóföldjeid vannak a mezőkön, járandóságaid a kerületből, táplálékaid a csűrökben. A tisztségviselők megajándékoznak és te még elveszel? Nem rabolsz-e, mikor katonákat vonultatnak fel veled a földek felosztásához?

Tedd az igazságot az Igazság Ura számára, kinek igazságossága az ő igazságáé. Te íróvessző, papirusztekercs, Thot írótáblája, te jó, te jó vagy, jobb vagy a jóságnál!

Mert az igazság az örökkévalóság számára van, és az alvilágba száll azzal, aki cselekedte. Amikor eltemetik és a föld egyesül vele, neve nem töröltetik el a földön, megemlékeznek róla a jó miatt az isteni szavak számbavételekor. Ha kézimérleg, ne legyen ferde, ha állómérleg, ne hajoljon oldalra!

Íme én vagyok-e az, aki jövök, vagy más-e, aki jönni fog, kérdezd meg, mint aki válaszol, mint aki kérdezi a hallgatót, mint aki eléri azt, aki nem ér el téged.

Te nem vagy kegyes és nem vagy szenvedő, nem pusztulsz el, és nem adsz kárpótlást azért a szép beszédért, mely magának Rének szájából jön: Mondd az igazságot, tedd az igazságot, mert az nagy, hatalmas, tartós, és ha megtalálják, ő az, aki leleplez és elvezet a megdicsőültek közé.

Vajon ha a kézimérleg ferde, tányérjai megmérik-e a dolgokat, és nem lesz-e fölösleg a számadásban? Egy nyomorult ügy nem éri el a célt, míg a hátrább levő földet ér.

A PARASZT KILENCEDIK PANASZA

Eljött a paraszt, hogy könyörögjön neki kilencedszer, mondván:

– Nagy házelöljáró, uram! Az emberek mérlege nyelvük, és a kézimérleg az, mely megkeresi a maradékot. Büntesd meg azt, akit meg kell büntetni, és nem múlják felül számadásodat.

… a hazugság az ő szüksége szerint és visszatér az igazság az ő helyességébe. Az a hazugság sajátossága, hogy az igazság az, melyet felvirágoztat, ez nincs…

Ha útnak indul a hazugság, eltéved, nem kel át a kompon, nem… aki meggazdagszik vele, nincsenek gyermekei, nincs örököse a földön, ha hajózik vele. nem éri el a földet, nem köt ki hajója kikötőjében.

Ne légy súlyos, úgysem vagy könnyű, ne légy lassú, úgysem sietsz, ne légy részrehajló, ne hallgass a szívre, ne rejtsd el arcodat az előtt, akit ismersz. Ne legyen arcod vak annak számára, akire ránéztél. Ne utasítsd el, aki kér tőled, mikor leszállsz. Ne maradj késlekedő rendeletedet kihirdetni. Cselekedj annak érdekében, aki számodra cselekszik. Ne hallgass mindenkire, mikor egy ember folyamodik hozzád igaz ügyében.

Nincs tegnap a késlekedő számára, nincs barátja annak, aki süket az igazság számára, nincs szép napja a harácsolónak.

A feljelentő nyomorulttá lesz, a nyomorult könyörgővé, ellenfele gyilkossá. Íme itt vagyok, hogy könyörögjek hozzád, s te nem hallgatod meg azt.

Elmegyek, hogy könyörögjek miattad Anubisznak!

A nagy házelöljáró, Meru fia Renzi, két őrt küldött utána, hogy térjen vissza. Ám a paraszt félt, mert azt hitte, hogy azért teszik ezt, hogy megbüntessék a miatt a beszéd miatt, amit mondott.

Akkor azt mondta a paraszt:

– Akik a szomjazót megkönnyítik vízzel, akik a csecsszopó gyermek szájának tejet nyújtanak… a könyörgő, aki látja jövetelét, eljön, hogy elhalassza halálát.

Így szólt a nagy házelöljáró, Meru fia Renzi:

– Ne félj, paraszt! Íme ezt azért tették számodra, hogy nálam maradj.

A paraszt pedig megesküdött, mondván:

– Eszem kenyeredből, iszom sörödből örökké.

Így szólt a nagy házelöljáró, Meru fia Renzi:

– Várj csak itt, paraszt, hallgasd meg könyörgéseidet!

Hozatott új papirusztekercset. Minden könyörgéssel, napja szerint. A nagy házelöljáró, Meru fia Renzi elküldte ezt őfelségének, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának az igaz hangú Nebkaurénak, és ez kellemesebb volt őfelsége szíve számára minden dolognál ebben az országban.

Így szólt őfelsége:

– Ítélj te magad, Meru fia!

A nagy házelöljáró, Meru fia Renzi, előhivatott két őrt, hogy elhozzák a parasztot, és követeket küldött a Sósmezőre, hogy beszámoljanak háznépéről: hat fő azonkívül… felső-egyiptomi árpája, búzája, szamarai, disznai. Dzsehuti Nekhtet pedig a parasztnak adták, valamint minden vagyonát örökre. A nagy házelöljáró így szólt Dzsehuti Nekhtnek:

………………………………………………………………………..… készen van…

Ipuwer intelmei

A késői Középbirodalom korára keltezett mű egyetlen papirusz (Papyrus Leiden I 344) kéziratból ismert, amely írásképe alapján a korai XIX. dinasztia idején készülhetett. Az erősen töredékes tizenhét oldalas kézirat eleje és vége hiányzik, míg magában a szövegben a hagyományozódás következtében keletkező szövegromlás több jele (kihagyások, torzulások) is megtalálható.

Műfajilag a sirámokhoz tartozó műben egy bölcs, Ipuwer, a káoszba süllyedt Egyiptom képét festi le „őfelségének, a mindenség urának”, aki egy király vagy a teremtőisten lehetett. Az anarchikus állapotokat, a társadalmi rend idegenek betöréseivel kísért felborulását a mű, mint műfajának legkésőbbi ismert példája élénk, sokszor végletesen túlzó és ismétlésektől sem mentes módon írja le. Míg a korábbi, historizáló olvasat a műben az I. Átmeneti kor (vagy más keltezés szerint a II. Átmeneti kor) viszonyainak többé-kevésbé hű leírását látta, addig mai recepciója ettől a felfogástól eltávolodott és a társadalmi káosz általános témájának egyik irodalmi megfogalmazásának tekinti.

A szöveg nagyobb egységeit az azonos és többségükben rubrikált sorkezdetek jelzik (ld. bizony, íme, semmisítsétek meg, gondoljatok, oly szép azonban az), ezeken belül pedig verspontok tagolják.

Papyrus Leiden I 344 recto:

A. H. Gardiner, The Admonitions o fan Egyptian Sage from a hieratic papyrus in Leiden, Leipzig, 1909.

Ford.: Kákosy L., Ipu, a Főrangú intelmei, Antik Tanulmányok 4 (1957) 323-.

(megjegyzés: az eredeti magyar fordítás újratördelése és szakaszolása S. Quirke, Egyptian Literature 1800 BC: questions and readings, London, 2004, 140-150, alapján történt)

1 (1,1 – 1,9)

… "Az ajtón [állók] így szólnak: Menjünk, fosztogassunk…

… A madárászok csatasorba állnak…

… A mocsár [lakók?] pajzsokat viselnek…

… Az ember úgy tekint fiára, mint ellenségére…

… Ezeket (?) határozták el számotokra Horus idejében…

… A jellemes ember szomorúan járkál azok miatt, amik az országban történnek…

… A pusztalakók (pedig) emberekké (egyiptomiakká) lettek mindenütt.

2 (1,9 – 2,4)

Bizony az arc sápadt… … Az elődök megjósolták…

… Az ország bandákkal van tele…

Az ember pajzsával megy ki szántani…

Bizony az [arc] sápadt. Az íjász fel van szerelve…

Jogtalanság mindenütt! Nincsen tegnapi ember…

Bizony a Nílus kiárad, (de) nem szántanak neki.

Minden ember így szól: «nem tudjuk, mi fog történni az országban.»

Bizony, az asszonyok meddők, nincsen fogamzás.

Hnum nem teremt az ország állapota miatt.

3 (2,4 – 2,9)

Bizony a szegények pompás dolgok birokosai lettek.

Aki szandált sem készített magának, (most) készletek tulajdonosa.

Bizony, (hü?) szolgáik szíve szomorú.

A főrangúak nem csatlakoznak ujjongó] embereikhez.

Bizony a [szív] erőszakos. Szenvedés (v. járvány) van az országban, s vér mindenütt.

Nem <hiányzik> a halál, s a múmiapólya beszél,

mielőtt közelednének hozzá.

Bizony, sok halottat a folyóba temetnek.

Az áradat (lett) a sír; a balzsamozó (pedig) csarnok olyan lett, mint az áradat.

Bizony, az előkelők panaszkodásban vannak. A szegények örvendeznek.

Minden város így szól: «nosza, űzzük el az erőseket közülünk!»

Bizony, az emberek olyanok, mint a fekete íbiszek. Piszok van az országban.

Nincs, bizony, olyan, akinek fehér a ruhája ebben az időben.

Bizony, az ország megfordul, mint a fazekaskorong teszi.

A rabló készletek ura (lett)…

4 (2,9 – 2,14)

Bizony, a folyó olyan, mintha vérré vált volna.

Mikor isznak belőle, visszariadnak az emberektől, (hiszen) vízre szomjaznak.

Bizony, a kapuk, az oszlopok és a falak elégtek.

A királyi palota (élet, üdv, egészség) építménye(?) (azonban) maradjon meg, és legyen szilárd.

Bizony, a Dél hajója recseg.

A városokat szétrombolják. Felső-Egyiptom üres (v. száraz) pusztasággá lett.

Bizony, a krokodilusok jóllaknak(?) azzal, amit visznek nekik.

Az emberek önként mennek hozzájuk…

Bizony, az emberek kevesen vannak,

s aki a testvérét a földbe teszi, (olyan) van mindenütt…

Bizony, az [előkelő?] férfi fiát… alig ismerik meg.

Úrnőjének a szülötte szolganője fiává lett.

5 (3,1 – 3,6)

Bizony, a Vörös Föld (sivatag) van az országban. A kerületeket szétdúlják.

Egy külső idegen nép jött be Egyiptomba…

Nicsenek, bizony, emberek (egyiptomiak) seholsem.

Bizony, arany, lapisz lazuli, ezüst, malachit,

karnalin, bronz, ibheti-kő…

van a szolganők nyakába fűzve.

Az előkelő hölgyek szerte az országban bolyonganak, s a házak úrnői így szólnak:

Ó, bárcsak lenne mit ennünk!

Bizony, … az előkelő hölgyek… a testük szánalmas a régi rongyok miatt.

A szívük fáj a köszöntések alkalmával.

Bizony az ébenfa ládákat feltörik.

A pompás akácfát ágyakká darabolják…

6 (3,6 – 3,10)

Bizony, a (piramisok?) építői földművesekké lettek.

Akik az isten hajójában voltak, azokat igába (?) fogták…

Bizony, nem hajóznak (Byb)losba manapság.

Mit tegyünk múmiáink cédrusfájáért?

A papokat ezek termékeivel temették.

Azok olajával balzsamozták be az előkelőket (egészen) Kréta szigetéig.

(Most) nem jönnek. Hiányzik az arany…

A királyi palota, (élet üdv, egészség) …ja ki van ürítve.

Milyen nagy dolog (most), hogy az oázislakók jönnek az ünnepi gyékényeikkel…

a friss növényekkel…

7 (3,10-3,13)

Bizony, Elephantine, Thinis, s a felsőegyiptomi (szent)ély

nem adózik a (láza)dás miatt.

Hiányzik a …, faszén, irtyu, maau-fa, nut-fa, setau-fa a kézművesek munkájához…

Mire való a kincstár az adói nélkül?

A király szíve azonban (már azzal is) boldog,

hogy az igazság jön hozzá. …

(Közben pedig) minden puszta (így szól): ez a mi vizünk, szerencsések vagyunk! Mit teszünk ez ellen? Úton (vagyunk) a pusztulás felé.

8 (3,13 – 4,8)

Bizony, a nevetés megszűnik, (nem) gyakorolják.

Gyász az, ami az országban van vegyülve panasszal.

Bizony… akik emberek (egyiptomiak) voltak,

idegenekké lettek, kidobva az utcára.

Bizony, mindenkinek a haja kihullik.

Nem különböztetik meg a férfi fiát attól, akinek nincsen ez. …

Bizony … Nincs vége a zajongásnak.

Bizony, az öreg és a gyermek (így szól): «meghalni szeretnék»!

A pici gyermekek így szólnak: «(bár) ne adta volna ő, hogy éljek!»

Bizony, a főrangúak szülötteit a falakhoz vágják.

A kívánt gyermekeket kiteszik a pusztába.

Bizony, akik a balzsamozó csarnokban voltak, (azokat) a pusztába teszik,

a balzsamozók titkait rá hajítják.

Bizony, tönkrement az, amit tegnap látni lehetett.

Az ország gyengeségben van, mint a kitépett len.

Bizony, az egész mocsár (Delta vidék) nincs elrejtve.

Alsó-Egyiptom belseje kitaposott út lett.

Mi az, amit az ember tenni fog…

Azt beszélik, s mondják: «átok a titkos helyekre!»

Íme az (ti. a Delta) éppenúgy azoknak a kezében (is) van, akik nem ismerik azt, mint akik ismerik azt.

A sivataglakók (most) járatosak a mocsári (deltai) foglalkozásokban.

9 (4,8 – 4,13)

Bizony, a polgártársakat (most) malomkövekhez tették.

Azokat, akik finom vászonba vannak öltözve, ütlegelik …vel.

Akik nem látták a napvilágot, (most) előjönnek akadálytalanul.

Akik férjük ágyában voltak, nosza aludjanak bőrtömlőn. …

Beszélek, bár nehezebb ez nekem a tömjénes mozsárnál…

Előkelő hölgyek (úgy) szomorkodnak (v. szenvednek), mint a szolganők.

Az énekesnők a kamrákban, a szövőműhelyek belsejében szomorúan énekelnek Meretnek.

10 (4,13 – 5,2)

Bizony, minden szolganő szájaskodik.

(Mikor) úrnőjük beszél,

terhes az a szolgáknak.

Bizony, a (f)ák ki vannak vágva, az ágak csupaszok…

Az emberek ezt mondják, mikor hallják:

«a legtöbb gyermeknek hiányzik a kalács.»…

11 (5,2 – 5,9)

Bizony, a főrangúak kínlódva éheznek.

A szolgákat szolgálják(?)…

Bizony, a heveskedő így szól: «ha… tudnám, hol az Isten, áldoznék neki.»

Bizony, (bár) névlegesen igazság van az országban, bűn az, amit elkövetnek,

miközben róla (ti. az igazságról) hazudoznak…

Bizony minden barom szíve sír.

A nyájak gyászban vannak az ország állapota miatt.

Bizony, a főrangúak szülötteit a falakhoz vágják.

A kívánt gyermekeket kiteszik a pusztába

Hnum gyászol (hiábavaló) fáradozása miatt. …

Az ember megöli anyjától való testvérét…

12 (5,9 – 6,1)

Bizony, az utakat… útvonalakat(?) őrzik. (ti. a rablók)

A bokrokba ülnek, amíg jön egy esti vándor,

hogy elvegyék a terhét,

elragadják, ami rajta van. Megízleli a botverést,

s megölik jogtalanul.

Bizony, elpusztult az, amit tegnap (még) látni lehetett.

Az ország gyengeségben van,

mint a kitépett len. …

Ó, bárcsak vége lenne már az embereknek! Ne lenne fogamzás, ne lenne szülés!

Csendesedne el az ország a zajongástól, s ne lenne zűrzavar.

13 (6,1 – 6,5)

Bizony, növényekkel táplálkoznak,

s vízzel nyelik le.

Nem találni növénymagot a madarak számára.

Elragadják a …-t a disznó szájától,

s nem szólnak így, (mint régen): «jobb neked ez, mint nekem» – az éhség miatt.

Bizony az árpa elpusztul minden oldalon.

(Az ember) meg van fosztva a ruháktól, a heszait-illatszertől, az olajoktól.

Mindenki így szól: «nincsen».

A raktár üres, az őrzője földre van terítve.

Kellemes és nagyszerű volna a szívemnek, ha teljesen készen lennék.

Ó, bár befejezhetném (?) beszédemet ebben a pillatatban.

Ez megmentene attól a szenvedéstől, ami vele jár.

14 (6,5 – 6,14)

Bizony, a pompás bíróság iratait elhurcolták.

A volt (?) titkok helyét felfedték.

Bizony, a varázslatokat felfedték, a semu és a szehenu (ráolvasás) szellemi zűrzavart okoznak,

mivel emlékeznek rájuk az emberek.

Bizony, a (hivatali) csarnokok (levéltárak) nyitva vannak. Összeírási íveiket elvitték.

A szolgarendű emberek (ezért) szolgarendűek urává lettek.

Bizony, ... a (hivatalnokokat (?)) megölik, irataikat elviszik.

Ó, de rossz nekem a nyomorúság miatt egy ilyen korban!

Bizony a zsákírnokok iratait eldobták.

Egyiptom élelmiszere «bemegyek, és hozok nekem» lett.

Bizony, a bíróság törvényeit kidobták.

Bizony, rajtuk járkálnak a sikátorokban,

a «nyomorult» felszakítja azokat az utcákon.

Bizony a «nyomorult» az isteni kilencség állapotába jutott.

A Harmincak Bíróságának azt a lényegét felfedték.

Bizony, a nagy bíróság «gyere ki, hogy ő bejőjjön» lett.

A «nyomorult» megy-jön a «nagy paloták»-ban.

Bizony, a főrangúak szülöttei ki vannak dobva az utcára.

Az okos azt mondja: «igen», az ostoba azt mondja: «nem».

Aki nem ismeri, az előtt szép. …

15 (7,1 – 7,7)

Íme, magasodjék a láng felfelé,

s (törjön) tüze az ország ellenségei ellen.

Íme, (olyan) dolgokat tesznek, amilyenek sohasem történtek.

A nyomorultak elhurcolták a királyt.

Íme, akit sólyomként temettek el, (most) ravatalon van.

Amit a piramis rejtett, üressé lesz.

Íme, néhány törvényt nem ismerő ember azon van, hogy megfossza az országot a királyságtól.

Íme, azon vannak, hogy fellázadjanak az ureusz kígyó,

Ré (védője) ellen, aki elégedetté teszi a két országot.

Íme, az ország titkát, melynek határai nem ismeretesek, felfedték.

A székhely összeomlott (egy) óra alatt…

Íme, a Kerhet-kígyót elhurcolták a barlangjából.

A felső- és alsó-egyiptomi királyok titkait felfedték.

Íme, a székváros fél a szükség miatt.

A (jogar) ura zűrzavart idéz fel, s nincs ellenállás.

16 (7,7 – 7,14)

Íme, az ország… tele bandákkal.

A vitéznek a gyáva elragadja a (vagyon)át...

Íme, …

Aki szarkofágot sem csinált magának, az (most) sír tulajdonosa.

Íme, a pompás balzsamozó csarnok tulajdonosait a pusztába dobták.

Aki koporsót sem csinált magának, az (most) a «két ezüstház» (kincstár) ura.

Íme, ezek történtek az emberek (ellen?).

Aki kamrát sem épített magának, az (most) kerítés (?) (v. palota) tulajdonosa.

Íme, az ország hivatalnokait üldözik az országban…

elűzik a királyság házaiból.

Íme, az előkelő hölgyek bőrtömlőn (feküsznek), a főrangúak kényszermunka házakban (vannak).

Aki (még) kerítésen (?) sem aludt, (most) ágy tulajdonosa.

Íme, a vagyon tulajdonosa szomjasan alszik (el).

Aki a falatjait (?) koldulta magának, az (most) szeheru-ital (erős sör?) tulajdonosa.

Íme, a ruhák tulajdonosai régi rongyokban vannak.

Aki nem (is) szőtt magának, az (most) finom vászon tulajdonosa.

Íme, aki csónakot sem ácsolt magának,

(most) (hajó) tulajdonosa.

A (régi) gazdája nézi őket, de (a hajó) nem az övé már.

Íme, akinek nem volt árnyéka, (most) árnyék tulajdonosa.

Az árnyékok (régi) gazdái a szélviharok fergetegében vannak.

Íme, aki nem ismerte a dzsadzsat-hárfát sem, az most benet-hárfa tulajdonosa.

Aki nem (is) énekelt magának,

az (most) Meretet dicsőíti.

Íme, akik bronz étel asztalok tulajdonosai voltak,

azoknak egyetlen edényt sem díszítenek fel ebből.

17 (7,14 – 8,7)

Íme, aki a nyomor miatt özvegyen aludt,

(most) (előkelő hölgyeket?) talál…

Íme, akinek nem volt vagyona, (most) halmazok tulajdonosa (gazdag ember).

A főrangú dicséri őt.

Íme, az ország szegényei gazdaggá lettek,

a vagyonok (tulajdonosa) nincstelenné.

Íme, … szolgálók uraivá lettek.

Aki küldönc volt, az (most) mást küld.

Íme, akinek kenyere sem volt, most raktár tulajdonosa.

A csűre (azonban) másnak a vagyonával van ellátva.

Íme, a kopasz, akinek nem volt olaja, kellemes (édes) mirrhával (töltött) korsók tulajdonosa lett.

Íme, akinek (pe)desz-ládája sem volt, az most atep-láda tulajdonosa.

Amelyik nő a vízben nézte az arcát, az (most) tükör tulajdonosa. …

Íme, (akkor) boldog az ember, mikor az ennivalóját eszi.

Fogyaszd el a vagyonodat vidáman,

ne tartsd vissza magad!

Az a hasznos az embernek, ha az ennivalóját eszi.

Elrendeli (?) az Isten azt annak, aki dicséri őt.

(Íme), aki nem (is) (isme)rte Istenét, (most) áldozatot mutat be neki – másnak a tömjénéből…

18 (8,7 – 8,14)

(Ím)e, az előkelő hölgyek, a nagyasszonyok, a pompás dolgok tulajdonosai

gyermekeiket ágyakba adják. (prostituálják.) …

Íme, a hivatalnokok szülöttei rongyokban vannak…

Íme, aki nem (is) ölt magának, az (most) undzsu-marhákat öl…

Íme, a mészárosok rá-libákat vágnak le,

amelyeket az isteneknek adnak a marhák helyett…

Íme, az előkelő hölgyek(?) menekülnek….

(gyermek)eiket(?) eldobják a halálfélelem miatt.

Az ország előkelői futnak…

19 (9,1 – 9,8)

Íme, az ágyak tulajdonosai a földön (feküsznek).

Aki mocsokban aludt, (most) bőrpárnát töm ki magának…

Íme, az előkelő hölgyek kiéheznek:

A mészárosok (közben) jóllaknak azzal, amit elkészítettek.

Íme, egy hivatal sincs a helyén,

(olyanok), mint a tévelygő nyáj pásztor nélkül.

Íme, a marhák kóborolnak. Nincs, aki gondoskodnék róluk.

Minden ember visz magának, s billogozza a (saját) nevével.

Íme, az embert megölik a testvére mellett…

Íme, akinek nem volt igája, most nyáj tulajdonosa.

Aki szántó marhákat sem talált, (most) gulya tulajdonosa.

Íme, akinek nem volt vetőmagja sem, (most) magtárak tulajdonosa.

Aki kölcsön gabonát vitt magának, most maga adja ki azt. (ti. a kölcsönt. )

Íme, akinek szomszédai sem voltak, (most) cselédek ura.

Aki (főrangú) volt, (most) maga vállal megbízatást.

Íme, az ország hatalmasai(nak?) nem jelentik a nép állapotát.

Az ország pusztulóban van.

Íme, egyetlen kézműves sem dolgozik.

Az ellenségek megfosztják az országot a művészetétől…

20 (9,8 – 10,3)

Elrontják a szolgák azt, ami miatt elküldték őket uraik megbízásában.

Nincsen félelmük…

21 (10,3 – 10,5)

Alsó-Egyiptom sír.

A királyi csűr «bemegyek és hoznak nekem» lett mindenki számára.

Az egész királyi palota (élet, üdv, egészség) nélkülözi az adóit,

(holott) az övé az árpa, a búza, a madarak, a halak,

övé a fehér vászon, a finom paket-vászon, az ércek, az olaj,

övé a gyékény és a szőnyeg… a hordszék és minden hasznos adó…

22 (10,6 – 10,12)

«Semmisítsétek meg annak a pompás fővárosnak – melynek kiváló hivatalnokai vannak – az ellenségeit. ….

Megy bizony a város elöljárója, s nincsenek rendőrei…

(Semmisítsétek meg) annak a pompás fővárosnak – melynek sok törvénye van – (az ellenségeit.)…

(Semmisítsétek meg) annak a pompás fővárosnak – melynek sok a hivatalterme – (az ellenségeit.)…

23 (10,12 – 11,12)

Gondoljatok… a füstölésre a tömjénnel,

s a vízáldozatra a korsóból reggel.

Gondoljatok a kövér rá-libák, a terep-1ibák (11,2) és a szet-libák (hozására),

s az isteni áldozatok felajánlására az istenek számára.

Gondoljatok a nátron rágására, s arra,

mikor az ember elkészíti a fehér kenyeret a fej benedvesítésének napján.

Gondoljatok a zászlórudak felállítására, a sztélé kivésésére,

(s arra, hogyan) tisztítja meg a pap a templomokat.

(Gondoljatok arra, mikor) az isten háza ki van meszelve, mint a tej,

megédesítik a horizont illatát, s állandóvá teszik a kenyér(áldozatokat).

Gondoljatok az előírások betartására, a napok beosztására…

Gondoljatok a marhák leölésére…

Gondoljatok…

A rá-libák tűzre tételére…

24 (11,12 – 12,6)

Íme, minek akart teremte(ni)

a félénket nem különböztetve meg az erőszakos szívűtől.

Csak jönne, s hozna enyhülést a forróságba!

Azt mondják, mindenki pásztora Ő,

s nincs gonoszság a szívében.

(Ha) a nyája megfogyatkozik, azzal tölti a napot, hogy gondoskodjék róla. …

Ó, bár felismerte volna a jellemüket az első nemzedékben,

hogy lesújtotta volna gonoszságot, kinyújtotta volna a karját,

és megsemmisítette volna a magjukat és örökségüket.

Szülni vágyakoznak, (bár) szenvedés keletkezik

és nyomorúság minden oldalon.

Így van az, s nem távozik el (ti. a szenvedés), míg az istenek köztük vannak. …

Nincsen kormányos az ő órájukban.

Hol van Ő ma?

Talán alszik Ő?

Íme, (12,6) nem látni a hatalmát.

25 (12,6 – 12,12)

Mikor elszomorítottak minket, nem találtalak meg téged…

Aki ez ellen (fordul), azt gyűlölöd. …

26 (12,12 – 13,2)

Hut és Sziát eltávolították. Az Igazság van veled,

(mégis) lázadás az, amit adsz az országnak

és a zavargás (v. zavargók) lármája.

Íme, az egyik leüti a másikat.

Áthágják, azt amit parancsolsz.

Ha három ember ment az úton,

(később már csak) kettőt lehet megtalálni.

Íme, a többség megöli a kisebbséget.

Szereti-e a pásztor a halált?

Parancsold meg hát a válaszadást… (hiszen) az egyik gyűlöli a másikat…

Megfogyatkoznak az alakjaik minden oldalon…

Úgy cselekedtél, hogy ezt hoztad létre. Hazugságot mondanak neked.

27 (13,2 – 13,8)

Az ország olyan, mint a káká-növény. Az embereket elpusztítják…

Minden év lázadásban telik el.

Megölik az embert a (saját) háztetején,

miközben virrasztania (kell), mintha határ(menti) házában (lenne).

Az erős megmenti magát, élve marad…

(A szolga?) megy az úton, s (amíg) távolba (?) néz,

elzárják az utat. Megáll bánatosan,

elveszik, ami rajta van, megízleli a botverést,

s megölik jogtalanul.

Ó, csak kóstolnál meg valamit ebből a nyomorból,

akkor (másként) mondanál (mindent)…

28 (13,9 – 14,5)

(Oly) szép (azonban az,) mikor a hajók folyón felfelé utaznak…

(Oly) szép (azonban az,) mikor behúzzák a hálót,

s összekötik a madarakat…

Oly szép azonban az, mikor az emberek karjai piramisokat építenek,

tavakat ásnak, hogy ligeteket telepítsenek fákból az istenek számára.

Oly szép azonban az, mikor az emberek ittasak,

mikor… isznak és a szívük vidám.

Oly szép azonban az, mikor ujjongás van a szájakban,

a kerületek előkelői állnak,

és nézik az ujjongókat a házukban.

Finom hatiu-vászonba vannak öltözve, megtisztálkodva,

… megerősített szívvel. (?)

Oly szép azonban az, mikor az ágyak ki vannak tömve, …

s zárt ajtó van azon, aki bokorban alszik.

Oly szép azonban az, mikor a finom paket-vászon ki van terítve újév (?) napján…

29 (14,6 – 14,9)

elveszett

30 (14,10 – 15,13)

A núbiaiak így szólnak: «mi intézzük a védelmeteket.»

megsokszorozzák a haderőket az íjász nép távoltartására.

ukból áll? Ismét megcsináljuk!»'«Timeh

(Milyen jóindulatúak a medzsai Egyiptommal!

(Közben pedig) hogyan van az, hogy minden ember (egyiptomi) megöli a testvérét?

Az ifjúsági csapat, melyet magunknak szerveztünk, íjakká lett,

s azon van, hogy szétrombolja az (hazáját), ahol keletkezett,

megismertetve a beduinokat az ország jellegével.

(Hajdan) azonban az összes pusztalakók féltek tőle…

31 (15,13)

Ez az, amit Ipu, a Főrangú mondott,

mikor válaszolt őfelségének, a mindenség urának…

32 (16,1 – 16,2)

«Volt egy ember, aki aggastyánná lett, mielőtt meghalt.

A fia (még) tudatlan gyermek volt…

(Még) nem nyitotta meg a száját, hogy beszéljen (?) hozzátok.

Halálnak halálával ragadtátok el őt…

Szinuhe története

A klasszikus irodalom legismertebb elbeszélésének legteljesebb kéziratát (Papyrus Berlin 3022 + Amherst töredékek) az ún. „berlini könyvtár”, míg első felét a „Ramesszeum könyvtár” egy papirusza (Papyrus Berlin 10499) őrizte meg. Három további középbirodalmi kézirattöredék mellett (Papyrus Buenos Aires, Papyrus Haraga 1, Papyrus UC 32106C), töredékes formában újbirodalmi papiruszokon (Papyrus Pushkin MFA 4657, Papyrus Turin 54015), szövegrészleteiben pedig számos osztrakonon, köztük a majdnem teljes művet tartalmazó Ashmolean osztrakonon maradt fenn.

Az egyes szám első személyben elbeszélt Szinuhe története fiktív önéletrajz, az óbirodalmi elitsírokban megjelenő önéletrajzok, ezen belül is az „életpálya-biográfia” altípusának irodalmi átültetése. A ciklikus szerkezetű mű ismeretlen szerzőjére nem csupán virtuóz nyelv- és témakezelés jellemző, de a mód is, ahogyan beépített elbeszélésébe egyes, a szépirodalom keretein kívül eső műfajokat is, mint például a rituális líra, a formális levél, vagy az eulógia.

A mű egy I. Amenemhat (1975-1945) halálhírére Egyiptomból elmenekülő előkelő, Szinuhe történetét meséli el. Számos viszontagság után Szíriába érve a főhős sikeresen kezd új életet egy számára idegen világban, amelynek során többek között egy helyi bajnokkal is párbajt kell vívnia. Idős korára azonban egyre késztetőbb vágyat érez, hogy az új király, I. Szenuszert (1955-1913) hívásának eleget téve hazatérjen és életét már ismét egyiptomiként fejezze be. Az érzékletesen megírt cselekmény és hősének belső vívódásai írója számára alkalmat teremtett, hogy egyfelől az egyéni választás morális lehetőségeit kutassa. Másfelől a Szinuhe számára kulturális alternatívát kínáló szíriai életet és identitást pozitív fényben láttatva, érzékeltetni tudta annak az emberi vágynak az erejét, amely a halál közeledtével saját eredeti kulturális közegébe való visszatérésre indíthatja a száműzöttet.

Papyrus Berlin 3022 + Papyrus Berlin 10499:

A. H. Gardiner, Die Erzählung des Sinuhe und die Hirtengeschichte, in A. Erman, Literarische Texte des mittleren Reiches, Hieratische Papyrus aus den königlichen Museen zu Berlin V/2, Leipzig, 1909.

A. M. Blackman, Middle Egyptian Stories, Bibliotheca Aegyptiaca II, Bruxelles, 1932, 1-41.

R. Koch, Die Erzählung des Sinuhe, Bruxelles, 1990.

Dobrovits A. (szerk. és ford.), A paraszt panaszai, Budapest, 1963, 19-37.

A fejedelem, a főnök, az uralkodó helytartója az "íjászok" országaiban, a valóságos királyi ismerős, az ő szeretettje, a kísérő, Szinuhe így szól:

Én kísérő vagyok, aki az ő urát kíséri; a tiszteletre méltó Noferunak, a kegyencnők nagyjának, királyi feleségnek Khnumszutban, Amenemhat király leányának Kanoferuban háremszolgája.

A harmincadik évben, az áradás évszaka harmadik hónapjának hetedik napján

felment az isten az ő horizontjára,

Felső- és Alsó-Egyiptom királya

Szehotepib-Ré eltávozott az égbe,

egyesült a napkoronggal.

Az isteni test elvegyült az őt Alkotóval.

A Székhely hallgatásban van,

a szívek gyászban.

A kettős nagy kapu le van pecsételve.

Az udvari nép feje térdén,

a nép jajveszékel.

Őfelsége azonban éppen katonákat küldött a líbiaiak országába,

legidősebb fia, a Jó Isten, Szeszosztrisz élükön.

Azért küldetett, hogy leverje az "országokat",

hogy lemészárolja, akik Líbiában vannak.

Ekkor azonban már jön!

Hozott foglyokat Líbiából,

mindenféle nyájakat határtalanul.

A "Királyi Vár barátai" Nyugat felé üzentek,

hogy tudtul adják a királyfinak

a trónteremben történt eseményeket.

Úton találták őt a követek,

estének idején érték el őt.

Mit sem várakozott ő, a sólyom sokat:

elrepült kísérőivel.

Nem tudatta ezt katonáival.

Ám üzent a királyi gyermekeknek,

akik kíséretében voltak a sereggel:

Egynek üzentek közülük.

Én azonban ott álltam,

hallottam hangját, amint beszélt,

mert kis távolságban voltam.

Szívem zavart, karom kitárul,

reszketés esik minden tagomba.

Szökve szöktem, hogy rejtekhelyet keressek.

Két cserje közé veszem be magam,

hogy eltávolodjam az úttól és a rajta járótól.

Dél felé megyek.

nem szándékozom a Székhelyre jutni,

úgy véltem: lázadás van,

nem hittem, hogy éljek utána.

Átkeltem a Mááti-csatornán a Szikomórfa közelében,

kikötöttem Sznofru szigetén,

ott éjszakáztam a szántóföld szélén.

Fölkeltem, amint nappal lett.

Találkoztam egy férfival, aki az út torkolatában állt.

Tiszteletadásban részesített, ki tőle féltem.

Vacsora idején történt,

hogy elértem Negau faluhoz.

Teherhajón keltem át – nem volt kormánylapátja –,

nyugati széllel.

Elhaladtam keletre a kőfejtőtől

a „Vörös-hegy Úrnője” fölött.

Északnak veszem utamat gyalog.

Elértem a király falát,

mely az „íjászok” visszaverésére készíttetett,

hogy szétzúzza a homokon csavargókat.

A cserjében görnyedtem,

félve, hogy meglátnak az őrök a fal tetején,

a nappaliak.

Estefelé tovább mentem,

s amikor megvirradt,

elértem Petent.

Megállapodtam a Keserű-tavak szigeténél.

Szomjúság zuhant rám, megrohant engem.

Eltikkadok, torkom poros.

Mondtam, a halál íze ez.

Ám felemeltem szívemet, összeszedtem tagjaim:

nyáj bőgésének hangját hallottam,

megpillantottam az „íjászokat”.

Megismert engem vezetőjük,

mert volt már Egyiptomban.

Vizet adott nekem,

melegített nekem tejet.

Elmentem vele törzséhez.

Jó volt, amit cselekedtek.

Ország országnak adott engem.

Áthaladtam Bybloszon,

elmentem Kedembe,

fél évet töltöttem el ott.

Elhozott engem Amunensi,

Felső-Retenu fejedelme.

Így szól hozzám:

„Jó neked nálam,

hallod az egyiptomi szót!”

Ezt mondta ő:

ismerte személyemet, hallott ügyességemről,

tanúskodtak rólam az egyiptomiak, akik nála voltak.

Azután így szólt hozzám:

„Miért jöttél ide?

Vajon történt valami a Székhelyen?”

Én pedig mondottam neki:

„Felső- és Alsó-Egyiptom királya,

Szehotepib-Ré eltávozott a Horizontra,

és nem lehet tudni, mi történt azután emiatt”.

És azt mondtam, álnokul:

„Jöttem a líbiaiak országa elleni hadjáratról,

jelentést tettek nekem.

Szívem erőtlen,

szívem nincs testemben,

a szökés útjára hozott engem.

Nem tárgyalnak rólam,

nem köpnek az arcomba,

nem hallok gyalázó szót,

nem hallatszik nevem a hírnök szájából.

Nem tudom, mi hozott engem ebbe az országba.

Olyan ez, mint isteni végzés,

mintha a deltabeli Elephantinében látná magát,

a mocsarak embere Núbiában.”

Ő pedig így beszélt előttem:

„Miként lesz hát avval az országgal

e tökéletes isten nélkül,

kinek félelme áthatja az országokat,

mint Zekhmet a dögvész évét?”

Én pedig így szólok hozzá, válaszolván neki:

„Belép ám az ő fia a Palotába,

és megragadta atyja örökségét.

Mert isten ez, nincsen párja,

nem keletkezett hasonló ezelőtt!

A bölcsesség ura,

terveiben jeles,

rendeleteiben tökéletes.

Jönnek, mennek parancsa szerint.

Ö vetette alá az »országokat«.

Míg atyja a Palotája belsejében van:

jelentik neki, hogy mit elhatározott, már megtörténik.

Hős ő, ki erejével cselekszik.

Bajnok, kinek nincsen mása,

mikor látják, hogy rárohan az »íjászokra«,

mikor rátör az ellenségre.

A szarvat meghajlítja, elgyöngíti a kezet.

Nincs parancsnoka ellenségeinek, a csatasoroknak.

Éles tekintetű, ki behasítja a homlokokat,

nincs megállás a közelében.

Széles léptű, ki megsemmisíti a menekülőt.

Nincs hátvédje annak, ki neki hátat mutat.

Állhatatos szívű a roham idején.

Visszafordít, de nem mutatja hátát.

Bátor szívű, mikor a sokaságot látja,

és nem hagy nyugalmaskodókat maga mögött.

Kihívó, látva a véget.

Örvend, mikor lecsap az »íjászokra«.

Amikor megragadja pajzsát és letipor,

az öldöklést karja nem ismétli.

Nincs menekvés nyilaitól:

bár fel sem húzta íját,

menekülnek az »íjászok« karjaitól,

mint az Ureusz hatalmától.

Mikor harcol, nem ismer hátvédet,

nincs őrség számára. semmi maradék.

Szeretetre méltó ő, nagy édességű,

ki szeretetével ragad meg.

Szereti őt városa, jobban önmagánál,

és jobban magasztalja istenénél.

A férfiak és nők felvonulnak,

hogy dicsőítsék őt,

aki királyként hódított már a tojásban,

és erre fordult arca születése óta.

Megdúsítja ő a vele születetteket.

Egyetlen ő, kit isten adott.

Mint örvend az ország, mely uralja őt:

határainak kiszélesítője ő,

ki meghódítva a dél országait,

még nem gondolt az észak országaira,

bár arra alkottatott, hogy leverje az »íjászokat«,

hogy szétzúzza a homokon csavargókat.

Küldj hozzá, hogy ismerje meg neved,

és ne igézz varázslatot Őfelsége ellen!

Mert bizony jót tesz annak az »országnak«,

mely az ő vizein van!”

Ő pedig így szólt előttem:

„No bizony jó is Egyiptomnak,

mivelhogy az ismeri az ő gyarapodását.

De lásd, te itt vagy, velem vagy,

és jó az, amit én teszek neked!”

Gyermekei élére helyezett.

Összeházasított engem legidősebb lányával.

Választanom engedett országai közül,

a kiválasztottak közül, melyek övéi voltak

egy másik ország határánál.

Jó ország ez, neve Jáá.

Füge van ott és szőlő.

Több a bora, mint a víz.

Sok a méze, olaja rengeteg.

Fáin mindenféle gyümölcs.

Van ott árpa, búza.

Nincs határa mindenfajta nyájainak.

Sok jövedelmem volt alattvalóimtól, járandóságként,

mert törzsek fejedelmévé tett engem

kiválasztott országában.

Megvolt a kenyerem, must, bor,

mindennapi szükségletem szerint,

főtt hús, szárnyasok sütve,

azonkívül a puszta vadja,

mit csapdában fogtak nekem,

mit elejtettek,

s amit még agaraim hoztak számomra.

Sok mindent készítettek nekem,

tejet mindenféle főzetben.

Sok évet töltöttem itt.

Gyermekeim daliákká lettek,

törzsén uralkodott mindegyik.

A követ, ki ment északnak-délnek a Székhelyre,

megpihent nálam.

Megpihentettem minden embert.

Vizet adtam a szomjazónak,

útba igazítottam a vándort,

megmentettem a kiraboltat.

Az „íjászok”, felbuzdulván

az „országok” királyainak visszaverésére, –

én voltam tanácsadójuk hadjárataikban.

Retenu királya ugyanis

engem tett meg sok éven át

katonái parancsnokává.

Minden országgal, amely ellen vonultam,

győztesen harcoltam:

megtámadva legelőiken és kútjaiknál

zsákmányul ejtettem nyájaikat,

elhurcoltam lakosságukat,

elraboltam élelmüket,

lemészároltam az embereket bennük –

erőmmel, íjammal, felvonulásaimmal,

kitűnő terveimmel.

Kedves voltam a király szíve előtt.

Szeretett engem, megismerte erőmet,

Gyermekei élére helyezett,

mert látta karjaim szilárdságát.

Jött egy bajnok Retenuból,

hogy kihívjon engem sátoromban,

egy kötekedő, kinek nincsen párja,

ki legyőzte az egész országot.

Azt mondta, harcol velem.

Úgy vélte, kifoszt engem,

gondolta, zsákmányul ejti nyájaim,

törzse tanácsára.

A király tanácskozott velem. Mondtam:

„Nem ismerem őt,

nem vagyok társa,

ki bejáratos táborába.

Vagy én vagyok-e, ki felnyitottam karámját,

ledöntöttem palánkjait?

Írigység ez,

mert látta megbízásaid teljesítenem.

De hát én olyan vagyok,

mint a bika a ridegmarhák közül más nyáj közepében.

Megtámadja őt a csorda bikája,

és megragadja őt a barom.

Vajon szeretett lesz-e a szolga az elöljáró rendeletére?

Egy »íjász« se társul deltabelihez!

Mi tartja a papiruszt a hegyen?!

Vajon van bika, mely harcolni szeret –

kötekedő, mely karámban maradna,

félve a tőle egyenlőtől!?

Ha a szíve harcot kíván,

mondja csak meg szíve vágyát.

Nem ismeri-e isten, mit elhatározott?

Ám miként lehet ezt megtudni?”

Éjszaka megfeszítettem íjamat,

kilőttem nyilaimat,

járattam tőrömet,

kifényesítettem fegyvereimet.

Amikor megvirradt,

Retenu jött, egybegyűjtötte a törzseket

összecsődítette a szomszéd országokat,

erre a harcra gondolt.

Amikor ő bevonult felém, ott álltam,

közelébe mentem.

Minden szív értem izzott,

férfiak, nők aggódtak,

minden szív részvéttel tele,

Így szóltak:

„Van-e másik hős, ki harcolhat ellene?”

Akkor pajzsa, baltája, ölre való fegyvere leesett.

Miután elővétettem fegyvereit,

hagytam suhanni nyilait fölöttem,

nem maradt egy sem.

Egymáshoz közeledtünk.

Akkor erejéhez folyamodott,

vélte, zsákmányul ejt engem.

Reám rontott.

Lelőttem őt.

Nyílvesszőm megállt tarkójában.

Fölordított,

orrára esett,

és elejtettem őt baltájával.

Hátán diadalt kiáltottam.

Minden barbár üvöltött.

Én Montut dicsőítettem.

Háznépe gyászolta.

A király, Amunensi,

karjai közé vett engem.

Én meg elhoztam vagyonát,

nyájait elzsákmányoltam.

Mit hitt, hogy tesz velem,

azt tettem én vele.

Elraboltam, ami csak sátrában volt,

kifosztottam táborát.

Nagy lettem abból,

bőséges vagyonomban,

megsokasodtam nyájaimban.

Mert ezt tette isten, hogy megbékítse,

akit büntetett, idegen országba csábított.

Ma kegyes a szíve.

Szökött a szökevény környezetétől:

rólam tanúskodnak a Székhelyen!

Csúszott a csúszó az éhség miatt:

én adok kenyeret szomszédaimnak!

Elhagyta a férfi országát mezítelenségben:

fehér lenruháim vannak!

Futott a férfi, mert nem volt, kit küldjön:

alattvalóm sok, házam szép, birtokom tágas,

megemlékeznek rólam a Palotában is!

Bármely isten, ki elhatároztad ezt a szökést:

Békülj meg!

Juttass a Székhelyre!

Ó, hát láttasd meg azt a helyet,

ahol szívem időz!

Mi nagyobb, mint eltemetkeznem

abban az országban, ahol születtem?!

Jöjj, történjék ezután valami jó!

Legyen isten hozzám kegyes,

intézze úgy a dolgokat,

hogy megszépítse végét annak,

akit megszomorított.

Legyen szíve részvéttel az iránt,

kit idegen országban élni száműzött.

Ma ő az, ki kegyes:

meghallgatja a távolból könyörgőt,

újra nyújtja karját,

ahhoz, kit földre sújtott vele

a helyre, ahonnan elhozta őt.

Legyen hozzám kegyes Egyiptom királya!

Éljek békéjében,

hódoljak az Ország Úrnőjének,

aki a király palotájában van,

halljam gyermekei megbízatásait!

Újuljanak meg tagjaim!

Mert az öregség közeledik,

az aggkor rohant meg,

elnehezültek szemeim,

karjaim erőtlenek,

lábaim megszűntek követni a fáradt szívet.

Közel vagyok az elmúláshoz.

Kikísérnek az örökkévalóság városába.

Követem a Mindenség Úrnőjét.

Ó, bár beszélne nekem gyermekei jólétéről,

és töltené az Örökkévalóságot fölöttem!

Íme hát beszéltek Felső- és Alsó-Egyiptom királyának,

az igaz hangú Kheper-ka-Rének

azokról a körülményekről, melyek közt vagyok.

Akkor őfelsége üzent nekem,

királytól való ajándékokkal

hogy megörvendeztesse a Szolga szívét,

mint bármely ország fejedelméét.

A királyi gyermekeknek, akik a Palotában vannak:

hadd halljam meg üzeneteiket.

A parancs másolata, amit ennek a szolgának hoztak, hogy visszahívják Egyiptomba:

"Hórusz, a születésekben élő,

a Két Úrnő, a születésekben élő

Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Kheper-Ka-Ré,

Ré fia, Amenemhat, a mindörökkön örökké élő.

Királyi parancs Szinuhénak, a kísérőnek:

íme, ez a királyi parancs hozatik neked,

hogy tudtodra adja a következőket:

Bejártad az idegen országokat

Kedemből kijőve Retenuig,

ország országnak adott téged

a te szíved tanácsára.

Mit tettél, és mit tesznek ellened?

Nem gyalázkodsz, hogy szembeszegüljenek szavaddal,

nem beszélsz a főurak tanácsában,

hogy állításaiddal ellenkezzenek.

Az a végzés, mit szíved hozott,

még sincs a szíved szerint.

A te Eged, aki a palotában van,

tartós, és virul ma is.

Fejét az Ország királysága koszorúzza,

gyermekei a belső Palotában vannak,

kincseket gyűjtesz adományaikból,

élsz ajándékaikból.

Jöjj hát Egyiptomba!

Meglátod a Székhelyet, ahol létrejöttél,

megcsókolod a földet a Kettős Nagy Kapunál,

társulsz a »barátokhoz«!

Íme, ma elkezdtél öregedni,

elvesztetted férfierődet,

a temetésed napjára gondoltál,

amikor megdicsőülésre kísérnek!

Kijelöltetik számodra egy este,

olajjal, vászonnal a Szövés-istennő kezéből.

Gyászmenetet alakítanak földdel való egyesülésed napján.

A koporsó arany, feje lazúr.

Föléd borul az Ég, mikor szánra tesznek,

ökrök húzzák, előtted énekesek.

Halotti táncokat járnak sírod bejáratánál.

Áldozati könyörgést idéznek neked.

Mészárolnak számodra sírkőajtód előtt.

Fehér kőből építik oszlopaidat

a királyi gyermekek(é) között.

Nem halsz meg idegenben!

Nem barbárok kísérnek ki,

nem burkolnak birkabőrbe,

amikor sírgödörbe tesznek.

Itt a vég, hogy földre sújtson!

Gondolj tetemedre!

Jőjj hát!”

Amikor ez a parancs elért engem,

törzsem közepette voltam.

Felolvastatott nekem.

Hasra vágódtam.

Megérintettem a földet

és mellemre szórtam.

Ujjongva szaladtam táborom körül, mondván:

„Miként történhetett ez egy Szolgával,

kit szíve idegen országba csábított?

Mert bizony jó és könyörületes szívű az,

ki megment engem a haláltól!

Mert megengedi Ká-d,

hogy testem elmúlását a Székhelyen érjem meg!”

A parancs megválaszolásának másolata:

A Palota szolgája, Szinuhe, így szól:

„Békében!

Nagyon szép, hogy ismeretes ez a szökés,

amit ez a Szolga tudatlanságból elkövetett,

a te Ká-d előtt, Jó Isten, a Két Ország Ura,

Ré szeretettje, Montu, Théba Urának dicsőítettje!

Ámon, a Két Ország trónjának Ura,

Szobek, Ré, Hórusz, Háthor,

Tum és az ő Kilencsége,

Szopdu, Noferbau,

Szemszeru, a keleti Hórusz,

az Alvilág Úrnője – társuljon fejedhez –

az Ősvizek élén álló isteni Testület,

Min, aki Hórusz az idegen országok közepette,

az Ureusz-kígyó, Punt Úrnője,

Nut, az Öreg Hórusz, Ré,

Egyiptom és a Tenger szigeteinek minden istene

adjanak életet,

szerencsét orrodnak,

árasszanak el ajándékaikkal.

Adjanak neked határtalan öröklétet,

vég nélküli örökkévalóságot!

Hírül adatik a Te félelmetességed az idegen országoknak,

alávettetik Neked, mit a Napkorong megkerül!

A Szolga könyörgése ez az ő Urához,

ki megment az Alvilágból!

A Megismerés Urát, ki ismeri az embereket,

ismerte ő meg

a Felségben, a Palotában!

Ezért félelemben van a Szolga elmondani ezt,

mert igen nagy dolog hírül adni ezt!

De a Nagy Isten, Ré képmása

megokosítja azt is, aki neki szolgál,

mert ez a Szolga úgyis gondoskodása alatt áll

és úgyis végzése alá adatott!

Mert Felséged a Hódító Hórusz,

s erősek karjaid minden országgal szemben!

De parancsolja meg Felséged, hogy elhívattassanak

Meki Kedemből, Khentijaus Khentkesuból

Menusz a főníciaiak országából:

hitelt érdemlő nevű uralkodók ezek,

kik szeretetedben nőttek fel,

Retenut meg sem említve:

tieid azok, miként agaraid!

Ez a szökés, mit a Szolga tett,

nem szándékos,

nincs szívemben,

meg nem fontolom,

nem tudom, hogy elszakadok a Helytől!

Olyan ez, mint egy álombeli esemény,

mintha a deltabeli Elephantinében látná magát,

a mocsarak lakója Núbiában.

Nem félelem!

Nincs, aki üldözzön,

nem hallok gyalázó szót,

nem hallatszik nevem a hírnök szájában,

– eltekintve, hogy testem borzong,

lábaim elfutnak,

szívem elvezérel.

E szökést elhatározó isten ragad el engem!

Nem vagyok én ám fennhéjázó:

fél az ember, ki megismeri országát,

s Ré elterjesztette félelmedet az Országon át,

rettegésedet minden idegen országban.

Legyek bár a Székhelyen,

legyek ezen a helyen,

Te vagy, ki a Horizontot eltakarod,

s a Napkorong kívánságod szerint kel fel,

a folyó vizét akaratod szerint isszák,

az ég levegőjét óhajod szerint lélegzik be!

Ez a Szolga most átadja helytartóságát,

mit ez a Szolga ezen a helyen betöltött.

Tegyen Felséged tetszése szerint:

abból a levegőből élünk, mit te adsz!

Szeresse Ré, Hórusz, Háthor tiszteletreméltó orrodat,

Montunak, Théba urának szeretettje, ki örökkön él.”

Jöttek ehhez a Szolgához:

még egy napot tölthettem el Jáá-ban,

hogy átadjam vagyonomat gyermekeimnek:

legidősebb fiam törzseim élén,

minden törzsem, vagyonom övé,

minden háznépem, nyájam,

minden gyümölcsöm, datolyafám!

A Szolga dél felé haladt.

Megállapodtam Hórusz Útjánál.

A parancsnok, ki a határőrség élén állt,

követeket küldött a Székhelyre,

hogy tudtul adja ezt,

Őfelsége a „parasztok egy kitűnő elöljáróját” küldte a királyi házból

megrakott teherhajók parancsnokaként

királytól való ajándékokkal

az „íjászok” számára, kik velem jöttek,

hogy elkísérjenek Hórusz Útjáig.

Név szerint bemutattam mindegyiket.

Miközben minden szolga kötelességét teljesítette,

befogtam, megterheltem a szelet.

Sört főztek-szűrtek mellettem,

mígnem elértem Itetu városát.

Mikor megvirradt, kora hajnalban

jöttek, hogy hívjanak engem,

tíz ember jövet, tíz ember menet,

hogy a Palotába kísérjenek.

Földre borultam a szfinxek között.

A királyi gyermekek a kapuban álltak, hogy találkozzanak velem.

A „Barátok” az oszlopcsarnokba kísértek,

hogy utat mutassanak a Palota belsejébe.

Őfelségét nagy trónján találtam fehérarany fülkében.

S míg hasraborulva maradtam,

semmiről sem tudtam előtte.

Ez az isten pedig megszólított barátságosan,

– s én olyan vagyok, mint a homályban elragadott ember:

lelkem elhagy, testem erőtlen,

szívem nincs keblemben,

hogy tudjam, inkább élek, mint halok.

Őfelsége pedig így szólt a „barátok” közül egynek:

„Emeld fel őt! Hadd beszéljen hozzám!”

Így szólt Őfelsége:

„Íme, te megjöttél,

miután bejártad az idegen országokat, megszöktél.

Megragad téged az öregség,

elérted az aggkort.

Nem csekély dolog eltemetkezned,

s hogy nem az »íjászok« kísérnek ki!

Ne tégy hát magad ellen,

hogy nem beszélsz,

mikor neveden szólítanak!”

Féltem szembelépni,

mikor válaszoltam, egy félő válaszával:

„Mi az, amit Uram mondott nekem?

Bár válaszolhatnék erre!

Nem én vagyok, ki ezt teszem:

isten keze ez,

a félelem, mely testemben van,

mint ahogy létrehozta az elhatározott szökést!

Íme, én előtted vagyok:

Tied az élet!

Cselekedjék Felséged kívánsága szerint!”

Bekísértette Őfelsége a királyi gyermekeket.

Így szólt Őfelsége a királyi feleségnek:

„Lásd a megjött Szinuhét,

mint barbárt, az »íjászok« teremtményeként.”

A királynő hangosan felkiáltott,

a királyi gyermekek is egyetlen kiáltással

így szóltak Őfelsége előtt:

„Nem ő az valóban, királyom, uram!”

Így szólt Őfelsége:

„Ő az, valóban!”

Ők pedig előhozták nyakláncaikat, csörgőiket,

s vele szisztrumaikat és Őfelségének nyújtották:

„Tedd kezedet e Szépre, állhatatos Király,

az Ég Úrnőjének ékességére

s adjon az Arany Istennő életet orrodnak,

a Csillagok Úrnője társuljon hozzád!

Északnak hajózik Felső-Egyiptom, délnek Alsó-Egyiptom koronája,

s eggyé alakulnak Felséged szájában!

Ajándékoztassék virulás homlokodnak,

s távolíttassék el tőled, ki rosszért könyörög!

Békítsen meg Téged Ré, az Országok Ura,

s ujjongjanak előtted, mint a Mindenség Úrnője előtt!

Hajlítsd el szarvadat, oldozd el nyiladat!

Adj levegőt annak, aki azt szomjúhozza!

Add nekünk ezt a mi szép ajándékunkat,

ezt a »törzsfőnököt«, az Észak Fiát,

az Egyiptom földjén született »íjászt«,

aki elszökött tőled féltében,

elhagyta az országot tőled rettegve:

ám nincs rémület az arc számára, mely látja arcodat,

nincs félelme a szemnek, mely megpillantott Téged!”

Így szólt Őfelsége:

„Ne féljen!

Ne gyötrődjék a rettegés miatt!

Legyen „baráttá” az előkelők között!

Helyeztessék el az udvari nép körében!

Menjetek a Palota belsejébe,

hogy tisztségébe iktassuk!”

Kivonultam a Palota belsejéből

– a királyi gyermekek karjukat nyújtották –

keresztül haladtunk a Kettős Nagy Kapun.

A Királyfi házába mentem.

Drágaságok voltak benne,

hűsítő hely volt benne,

a Horizontnak a Kincstárból való értékes istenszobrai voltak benne,

királyi vászonból való ruhák,

balzsam, a király előkelőinek finom olaja,

– amit Ö szeret – minden szobában.

Minden szolga kötelességét teljesítette:

elsuhantatták felettem az éveket.

Átöltözöm, megfésülik hajamat,

átadom a mocskot a pusztaságnak,

a ruhákat a homokon bolyongóknak,

felöltözöm finom vászonba,

finom olajjal kenekedem,

ágyban alszom!

Átadom a homokot azoknak, akik közepette vannak,

a faolajat, kik magukat avval kenik!

Adnak nekem egy kerti lakot,

mint aki maga is „barát”.

Sok mester építi,

minden fáját újra ültetik.

Hoznak nekem ételeket a Palotából,

háromszor-négyszer naponta,

azonkívül, mit a királyi gyermekek adnak

szűnös-szűntelenül.

Építenek nekem kőből piramist a piramisok között.

Piramisépítő kőművesek osztották be alapját.A festők elöljárója festett benne,

a szobrászok elöljárója faragott benne,

a halottak városához tartozó munkafelügyelők mozgatták meg a földet hozzá.

Mindenfajta tárgy, mit a sírba adni szoktak,

készül szükség szerint.

Adnak nekem halotti papokat,

készítenek nekem síri kertet, szántófölddel

a „város” elején,

ahogy ezt tenni szokás egy „első osztályú barát” számára.

Szobrom arannyal van bevonva,

köténye fehérarannyal.

Őfelsége az, aki készíttette azt.

Nem csekély ember az, kinek hasonlót tesznek!

A király kegyében vagyok

halálom napjának eljöttéig!