Szent Ágoston: A Szentháromságról

I, 4–6.

4. A hit tanítása a Szentháromságról

7. Amit az ó és újszövetségi könyvek katolikus magyarázói előttem a Szentháromság egy igaz Istenről írtak, és amelyeket el tudtam olvasni, azok a Szentírás alapján azt tanítják, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanazon lényegűek, s egyetlen, osztatlan isteni egységet alkotnak. Ezért nincs három isten, hanem egy Isten van. Az Atya szüli a Fiút és így a Fiú különbözik az Atyától. A Fiú születik az Atyától azért az Atya különbözik a Fiútól. A Szentlélek nem azonos az Atyával és a Fiúval, hanem ő az Atya és a Fiú Lelke, s amellett egylényegű az Atyával és a Fiúval, s hozzátartozik a Háromság egységéhez.

Nem a Háromság született Szűz Máriától, nem a Háromság szenvedett kereszthalált Poncius Pilátus alatt, nem a Háromságot temették el, nem az támadt fel harmadnapra és ment a mennybe, hanem csak a Fiú. Nem a Háromság szállt le galamb képében Jézus megkeresztelésekor (Mt 3,16), s Jézus mennybemenetele után, pünkösdkor sem az szállt le a jelenlevőkre az égből jövő zúgás és lángnyelvek alakjában, hanem csak a Szentlélek (ApCsel 2, 24). Nem a Háromság tette a kijelentést, hogy Te vagy az én Fiam (Mk 1,11), amikor János megkeresztelte Jézust, vagy amikor a hegyen vele volt a három tanítvány (Mt 17, 5), vagy amikor szózat hallatszott az égből, hogy Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem nevemet (Jn 12, 28), hanem mindig az Atya szólt a Fiúhoz. Ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlanok, úgy elválaszthatatlanul tevékenykednek is. Én ezt hiszem, mert ez a katolikus hit.

5. Nehézségek a Háromság egysége ellen

8. Egyesek zavarba jönnek, amikor hallják, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek, és ez a Háromság mégsem három isten, hanem egy Isten. Vagy ha ezt megértik, akkor azt kérdezik, hogyan tevékenykedhet a Háromság elválaszthatatlanul minden dologban, amit Isten tesz, és mégis az Atya szava hangzott el, nem a Fiúé? Azután egyedül a Fiú született testben, szenvedett, feltámadt és felment a mennybe. Galamb képében pedig csak a Szentlélek jelent meg. Ezek tehát tudni akarják, hogy mi része van a Háromságnak abban a szózatban, ami csak az Atyáé, vagy hogyan teremtette a Háromság azt a testet, amit csak a Fiú vett magára a Szent Szűztől, vagy hogyan hozta létre a Háromság a galamb képét, amelyben csak a Szentlélek jelent meg.

Tehát úgy látszik, hogy a Háromság mégsem elválaszthatatlanul tevékenykedik, hanem mást tesz az Atya, mást a Fiú és mást a Szentlélek. Ha pedig egyszer együtt tesznek valamit, máskor külön-külön, akkor a Háromság már nem elválaszthatatlan.

Kérdezik azt is, hogyan van a Szentlélek a Háromságban, hiszen őt sem az Atya, sem a Fiú, sem a kettő együtt nem szülte, hanem ő az Atya és a Fiú Lelke. Mivel tehát az emberek ezeket a kérdéseket az unalomig felvetik, azért amennyiben Isten kegyelme képesíti rá gyarló elménket, megfelelünk nekik, amennyire tudunk, s nem epesztő irigységgel akarunk utunkon haladni (Bölcs 6, 23).

Ha kijelentenénk, hogy ezeken a dolgokon nem szabad töprengeni, hazudnánk. Viszont ha bevalljuk, hogy azok benne élnek gondolatainkban, mert az igazság megtalálásának szeretete hajt bennünket, akkor a szeretet jogán megkövetelhetik ők is, hogy kifejtsük előttük, aminek ismeretére már eljutottunk. Nem kaptam meg, hogy már tökéletes legyek (hiszen ha Pál apostol így nyilatkozott, menynyivel alatta vagyok én a megértésben?), de a magam módján elfelejtem, ami mögöttem van, s nekifeszülök annak, ami előttem van, s tudatosan törekszem az égi hivatás koszorújára (Fil 3, 12-14). Ha ezen az úton haladok és pályafutásom céljához érkezem, akkor egyengethetem az utat azok előtt is, akik ezt elvárják tőlem, és akiknek szolgálatára sarkall az igazi szeretet.

Amellett szükséges, és Isten meg is engedi, hogy amikor olvasóimnak szolgálok, akkor magam is gyarapodjam, és amikor a kérdezőknek választ adok, magam is megtaláljam, amit keresek. Urunk, Istenünk sugallatára és segítségével nem úgy kezdem meg a munkát, mintha ismert dolgokról tekintéllyel akarnék beszélni, hanem úgy, hogy alázatos kutatással magam is megismerjem azokat.

6. A Fiú az Atyával egylényegű igaz Isten. A Teremtés a Fiútól is van, nemcsak az Atyától. A Szentlélek az Atyával és a Fiúval egylényegű Isten.

9. Akik azt állítják, hogy Urunk, Jézus Krisztus nem Isten, vagy nem valóságos Isten, vagy nem egy igaz Isten az Atyával együtt, vagy nem halhatatlan, mert változik, azokat az isteni kinyilatkoztatás nyilvánvalóan, egyértelműen megcáfolja. Ilyeneket találunk a Szentírásban: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Márpedig nyilvánvaló, hogy az Isten Igéje, az Isten egyszülött Fia jött közénk, hiszen később azt mondja róla, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakott. Ez akkor történt, amikor test szerint időben született a Szent Szűztől.

Azután azt is kinyilvánítja, hogy ő nemcsak Isten, hanem egylényegű az Atyával, hiszen ezt olvassuk: És Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett (Jn 1,1–14; 1,2–3). A mindent arra vonatkoztatja, ami lett, vagyis minden teremtményre. Nyilvánvaló tehát, hogy az maga nem lett, aki által minden lett. Ha pedig nem lett, akkor nem teremtmény. Ha viszont nem teremtmény, akkor egylényegű az Atyával. Minden létező, ami nem Isten, az teremtmény, ami azonban nem teremtmény, az Isten. Ha a Fiú nem egylényegű lenne az Atyával, akkor teremtett létező lenne. Ha pedig teremtett létező, akkor nem lehetett minden általa. Márpedig minden, ami lett, általa lett. Ö tehát egylényegű az Atyával. Nemcsak Isten, hanem igaz Isten. János is világosan mondja levelében: Tudjuk, hogy az Isten Fia eljött, és megadta nekünk az értelmet ahhoz, hogy megismerjük az igaz Istent, és igaz Fiában, Jézus Krisztusban legyünk. Ő az igaz Isten és az örök élet (1 Jn 5, 20).

10. Ebből érthető, hogy az apostol nemcsak az Atyáról állítja, hogy egyedül halhatatlan, hanem az egy igaz Istenről, aki maga a Háromság. Az örök élet nem is lehet halandó valamilyen változandóság következményeként. Ha tehát az Isten Fia az örök élet, akkor őt is együtt kell érteni az Atyával, amikor arról van szó, hogy egyedül halhatatlan. Az örök életnek mi is részesévé válunk a magunk módján. De más az az örök élet, amelyben részesedünk, és mások vagyunk mi, akik csak a benne való részesedés által élünk örökké. Mégha így mondta volna is az apostol: Akit kellő időben megmutat a boldog és egyedül hatalmas Atya, a Királyok Királya, és az Urak Ura, aki egyedül halhatatlan (cf. 1 Tim 6, 15), még akkor sem kellene a Fiút a halhatatlanságból kizárva értelmezni.

Másutt a Fiú a Bölcsesség szavával beszélve (ő ugyanis Isten Bölcsessége, 1 Kor 1, 24) ezt mondja: Bejártam egymagam az égi köröket (Sír 24,5). De itt sem választja el magától az Atyát. Ezért egyáltalán nem szükséges, hogy a Fiú mellőzésével csak az Atyára vonatkoztassuk, amikor így szól: Aki egyedül halhatatlan. Az összefüggő szöveg ugyanis ez: Teljesítsd megbízatásodat büntetlenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Ezt kellő időben végbe viszi a boldog és egyedül uralkodó, a Királyok Királya és az Urak Ura, aki egyedül halhatatlan, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, akit senki nem látott, és nem is láthat: övé a dicsőség és a hatalom mindörökké. Amen (1 Tim 6, 14–16).

Ebben a kijelentésben sem az Atyát külön nem nevezi meg, sem a Fiút, sem a Szentlelket, hanem csak a boldog és egyedül uralkodót, a Királyok Királyát és az Urak Urát, aki maga az egy igaz Isten, a Szentháromság.

11. De ami ott következik, az talán megzavarja az értelmet. Ezt írja ugyanis: Akit senki sem látott és nem is láthat. Ezt úgy kell venni, hogy Krisztusra is vonatkozik istensége szerint. Ezt a zsidók sem látták, legföljebb testét látták, és azt feszítették keresztre. Az istenség emberi szemmel semmiképpen sem látható. Csak olyan látással látható, amelyre ha valaki eljutott, már nem egyszerűen ember, hanem túl van az emberi állapoton. Tehát helyesen értelmezzük magára a háromszemélyű Istenre, hogy egyedül boldog és egyedül uralkodó, s ő valósítja meg kellő időben Urunknak, Jézus Krisztusnak az eljövetelét. Amikor tehát azt olvassuk, hogy egyedül halhatatlan, azt úgy kell venni, mint ezt: egyedül visz végbe csodát (Zsolt 72, 18).

Azt kutatom tehát, hogy az ilyen kijelentéseket kire vonatkoztatják. Ha csak az Atyára, akkor hogyan lehet igaz, amit a Fiú mond: Amit az Atya tesz, azt hasonlóképpen a Fiú is teszi? És mi csodálatosabb a csodálatos dolgok között, mint a holtak feltámasztása és újraélesztése?De ugyanaz a Fiú mondja: Amint az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar (Jn 5,21). Hogyan visz végbe tehát egyedül az Atya csodákat, amikor azok sem az Atyára, sem a Fiúra nem vonatkoznak, hanem egyedül az igaz Istenre, az Atya, Fiú, Szentlélekre?

12. Ugyanaz az értelme az apostol másik kijelentésének: Nekünk egy az Istenünk, az Atya, akitől minden származik, és akiben mi is vagyunk, s egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk (1 Kor 8, 6). Ki kételkednék azon, hogy a mindenen a teremtményeket érti, ahogy János is ebben a kijelentésében: Minden általa lett? Ezért azt kérdezem, hogy más helyen kiről állítja ezt: Minden belőle, általa és érte van, dicsőség neki örökké. Amen (Róm 11, 36). Ha az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, akkor mindegyik személynek tulajdonít valamit: a belőle az Atyára, az általa a Fiúra, a benne a Szentlélekre vonatkozik. De akkor az is nyilvánvaló, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten. Ezért teszi hozzá egyes számban, hogy dicsőség neki mindörökké. Azért hangoztatom ezt az értelmet, mert nem úgy mondja, hogy mekkora mélysége az Atya, a Fiú és a Szentlélek gazdagságának, bölcsességének és tudásának, hanem azt, hogy Isten bölcsességének és tudásának. Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! Vajon ki látta az Úr gondolatát és tanácsot adott neki?Ki kölcsönzött neki, hogy visszakövetelhetné tőle? Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké. Amen. (Róm 11, 33–36).

Ha azonban ezt csak az Atyára akarjuk vonatkoztatni, akkor hogyan van minden az Atya által, ahogy itt olvassuk, és hogyan van minden a Fiú által, ahogy a Korintusi levélben áll: Egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden lett, vagy ahogy János evangéliumában található: Minden általa lett? Ha ugyanis egyes dolgok az Atya által, mások a Fiú által lettek, akkor már nem lett minden az Atya által és nem lett minden a Fiú által. Viszont ha minden az Atya által és minden a Fiú által lett, akkor ugyanaz lett az Atya által, mint a Fiú által. Vagyis a Fiú egyenlő az Atyával, s az Atya és a Fiú tevékenysége elválaszthatatlan. Ha az Atya akár csak a Fiút teremtette volna, amit a Fiú nem tett, akkor nem minden lenne a Fiú által. Pedig minden a Fiú által lett, és éppen ezért ő maga nem lett, mert csak így teremthette az Atyával együtt mindazt, ami lett. Magát az Isten szót sem hallgatja el az apostol, hanem nyíltan kimondja: ő mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell (Fil 2, 6). Istenen pontosan az Atyát érti, mint másutt is: Krisztus feje pedig az Isten (1 Kor 11,3).

13. Hasonlóképpen a Szentlélekre vonatkozólag is összegyűjtöttek olyan adatokat, amelyeket azok, akik már előttünk ezekről vitáztak, bőségesen felhasználtak annak igazolására, hogy ő nem teremtmény, hanem Isten. Ha pedig nem teremtmény, akkor nemcsak Isten (hiszen embereket is mondanak isteneknek, Zsolt 82, 6), hanem valóságos Isten. Vagyis teljesen egyenlő az Atyával és a Fiúval, és a Háromság egységében egylényegű, s velük együtt örökkévaló.

Főleg azon a helyen világos, hogy a Szentlélek nem teremtmény, ahol arra kapunk figyelmeztetést, hogy ne szolgáljunk a teremtményeknek, hanem a Teremtőnek (Róm 1, 25). Nem olyan módon, ahogy a szeretetben egymásnak kell szolgálunk (Gal 5, 13), amit a görög nyelv a doulein szóval fejez ki, hanem úgy, ahogy csak Istennek szolgálunk, amit a görög latreuein-nekmond. Azért bálványimádók azok, akik a képmásnak olyan szolgálatot mutatnak, ami csak Istennek jár ki. Ebben az értelemben mondja az Írás: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. A megkülönböztetés a Szentírásban is megtalálható a latreuseis szóban.

Ha tehát ilyen szolgálattal nem fordulhatunk a teremtmények felé, – hiszen meg van írva, hogy Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj, s az apostol is elmarasztalja azokat, akik a teremtmények előtt hódolnak s azoknak szolgálnak, nem pedig a Teremtőnek, – akkor a Szentlélek semmiképpen sem teremtmény, mert neki az apostol felhívása szerint ilyen szolgálattal tartozunk: A körülmetéltek mi vagyunk, akik Isten Lelkének szolgálunk (Fil 3,3), s a görög szöveg latreuontes-tmond. Nagyon sok latin kódexben is így áll: Isten Lelkének szolgálunk. A görög kódexek pedig mind, vagy majdnem mind így mondják. Csak néhány latin kódexben találjuk úgy, hogy lélekben szolgálunk Istennek.

De akik itt tévednek és vonakodnak engedelmeskedni a hivatalos tekintélynek, azok erre vonatkozólag is találnak eltérést a kódexekben: Nem tudjátok, hogy testetek temploma a Szentléleknek, akit Istentől kaptatok? Mi oktalanabb és elvetemültebb állítás, mint azt mondani, hogy Krisztus tagja olyan valakinek a temploma, aki kisebb Krisztusnál? Hiszen más helyen ez áll: Testetek Krisztus tagja. Márpedig ha Krisztus tagjai a Szentlélek templomát alkotják, akkor a Szentlélek nem teremtmény. Amikor testünket neki templomul adjuk, olyan szolgálatot mutatunk feléje, ami csak Istennek jár ki, s a görög éppen ezt nevezi latreia-nak. Ezért jogosan írja ezt is: Dicsőítsétek meg Istent testetekben (1Kor 6,15–20).

Gál Ferenc fordítása

Szent Ágoston: Vallomások

Augustinus, Confessiones I, 7.11.

11. Hallgass meg Isten. Jaj az emberek bűneinek! És, aki így beszél: ember s te megkönyörülsz rajta, mert te teremtetted őt, s bűnt nem teremtettél belé.

Ki emlékeztet csecsemőkorom bűneire? Mert senkisem tiszta a bűntől a te színed előtt, még a csecsemő sem, aki egy napot élt ezen a földön. Ki emlékeztet rá? Talán akármelyik mai kisded, akiben meglátom, amire magam nem emlékezem?

Mi volt hát akkor a vétkem? Tán, hogy sírva vágytam a tápláló kebel után? Mert ha most tenném ezt, ha nem az anyatej, de a koromhoz illő táplálék után így siránkoznék, méltán nevetnének ki érte és érne megróvás. Akkor olyasmit tettem tehát, amiért jogos megrovás jár, de a józan ész és a szokás elnémította a megróvó szót – hiszen úgysem értettem meg. Felnőve kiirtjuk és elhagyjuk e szokásainkat; már pedig soha senkit sem láttam, hogy valamit megtisztított, s közben tudatosan a jót is kiirtotta volna. Avagy talán, koromat tekintve, még jó is volt mindez: hogy sírva kértem, amit csak káromra kaphattam volna meg, hogy kegyetlenül méltatlankodtam a felnőtteken, akik a gyermekeknek nem engedelmeskednek; hogy a nagyoknak, szüleimnek s minden értelmesebb embernek, ha kényemet-kedvemet nem teljesítették, amennyire lehetett, ütlegekkel próbáltam ártani, mert parancsaimat nem fogadták meg, – hiszen csak káromra fogadhatták volna meg?

Így ártatlan a gyermeki test ügyefogyottsága, ám a gyermeki lélek nem. Magam láttam és megfigyeltem egy irigy kisdedet: még beszélni sem tudott és sápadtan, keserű pillantással méregette tejtestvérét. Ki ne ismerné ezt? Anyák s dajkák azt állítják, hogy ilyesmit – nem tudom, mi módon – el lehet simítani. Avagy talán ártatlanságszámba megy-e az is, mikor a gyermek a tej bőségesen csurgó gazdag forrásánál nem tűri meg társát, aki pedig rászorul s csak ebből az egy táplálékból él? De elnézően tűrik mindezt, nem azért mert számba sem jövő, vagy csekély hibák, hanem mert a korral eltűnnek; ez az egyetlen mentség, hiszen e hibákat már nem tűrik el egykönnyen, ha magasabb korban tapasztalják.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones I, 12.19.

19. Ezekben a gyermekéveimben – amelyektől kevésbbé féltettek, mint ifjúkoromtól, – nem szerettem a tanulást és gyűlöltem, hogy reá fogtak. Pedig mégis csak kényszerítettek rá, s ez jó volt nékem, de én nem cselekedtem jól: mert hiszen nem tanultam volna, ha nem kényszerítenek rá. Mert senki akarata ellenére jól nem cselekszik, még ha jó is, amit tesz. Azok sem cselekedtek jól, akik a tanulásra kényszerítettek, de hála néked, Istenem, javamra vált. Mert hogy mire fordítom majd a tudományt, aminek tanulására fogtak, ez nékik gondjuk nem volt, csupán egy cél volt szemük előtt: hogy a dúskálkodó ínség s a szégyenteljes dicsőség kielégíthetetlen vágyát kielégítsem. De te, aki «számon tartod hajszálainkat,» mindazoknak tévedését, akik a tanulásra kényszerítettek, hasznomra fordítottad, az én tévedésemet pedig, aki vonakodtam a tanulástól, büntetésemre váltottad; e büntetésben – alig embernyi ember s akkora bűnös! – nem volt érdemtelenül részem: így azok által, akik nem cselekedtek jól, te jót tettél velem, s a magam bűnéért igazságosan büntettél. Mert te rendelted s így is van, hogy minden rendezetlen lélek tulajdonmagának legyen büntetése.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones I, 14.23–16.26.

23. De hát miért gyűlöltem a görög irodalmat is, holott az ilyeneket zengedez? Hiszen Homérosz is ért az ilyen mesécskék szövéséhez, ő is édesdeden hívságos s mégis keserű volt nekem, a gyermeknek. Azt hiszem, hogy a görög fiúknak épp ilyen Vergilius, ha úgy kell tanulniok, ahogy nékem Homéroszt. Nyilvánvalóan a nehézség: az idegen nyelv alapos megtanulásának nehézsége mintegy epével öntötte le a regényes elbeszélések minden görög édességét. Egy szót sem tudtam a nyelvből s rémítő fenyegetésekkel és büntetésekkel keményen szorítottak rá, hogy megtanuljam.

Hiszen volt idő, mikor – mint kis gyermek – latinul sem tudtam semmit, s mégis megtanultam, pusztán megfigyelés útján, minden félelem és kínzás nélkül, sőt: dajkáim becézgetése, a rám mosolygók mókái s játszótársaim derűje közepette. Megtanultam így latinul, anélkül, hogy valaki büntetések nyűgös fenyegetéseivel sarkalt volna rá: hiszen tulajdon szívem sarkalt, hogy gondolataimat világra hozzam. S ez csak úgy volt lehetséges, ha tanultam egy-egy szót – nem azoktól, akik tanítottak, hanem beszélgetőktől, akiknek fülében életet kaptak az én vajudó gondolataim.

Eléggé kiviláglik ebből, hogy a nyelvek tanulására a szabadjára eresztett kíváncsiság erősebben sarkal, mint a fenyegetésekkel terhes kénytelenség. De a szabad kíváncsiság folyamát megköti a kénytelenség a te törvényeid által, Isten; a te törvényeiddel: a tanító vesszejétől a mártírok megpróbáltatásáig; a te törvényed képes reá, hogy üdvös keserűséget vegyítsen mindenhová és így visszahív hozzád bennünket a vészes vígasságból, ahová tőled eltávoztunk.

…

25. De jaj neked, emberi szokásnak folyama! Ki áll néked ellen? Kiapadsz-e valaha? Meddig hömpölygeted még Éva gyermekeit a nagy és rettentő tengerbe, amelyen még azok is csak kínnalbajjal kelnek át, akik a keresztre hágva teszik meg ezt az utat? Nem benned olvastam-e a mennydörgő s a házasságtörő Jupiterről? Persze: mind a kettő nem lehetett. De színpadra vitték, hogy utánzója, aki valóságos házasságtörést követ el, az ő tekintélyére hivatkozhassak s közben az álmennydörgés a kerítő szerepét játssza.

Van-e penulá-t viselő mester, aki megütközés nélkül hallaná, ha egy másik, vele egy porból való ember így kiált, ezt hajtogatja: «Homérosz költeménye az emberi sajátságokat az istenekre ruházta. Jobb szeretném, ha isteni sajátságokat reánk ruházott volna?» Helyesebb volna, ha azt mondanánk, hogy: költemény ez bizony, de a költő a bűnös embernek isteni díszt adott, hogy a bűn ne tessék bűnnek s aki bűnt követ el, ne tűnjék olybá, mintha megtévedt embereket, hanem mintha mennybeli isteneket utánozna.

26. S mégis beléd dobják, pokol folyója, az emberfiakat a tanítópénzzel egyetemben, hogy efféléket megtanuljanak. S nagy dolog, ha ez nyilvánosan, a fórumon lejátszódik, a törvények színe előtt, melyek a fizetségen kívül még jutalmat is juttatnak a tanítónak: te pedig, pokol folyója, sziklapartodat csapkodod s nagy hangon hirdeted: „itt tanulják a beszédet, itt szerzik meg az ékesszólást, mely nagyon szükséges a dolgok elhitetéséhez s a gondolatok megértéséhez". Nem tanultuk volna meg az ilyen szavakat, mint:arany, eső, öl, csalás, égi csarnok, és más szavakat, amik ugyanott olvashatók, ha Terentius nem vinne egy léha ifjút a színpadra, aki Jupitert választja példaképeül a bujálkodásban. Valami falfestményt nézeget, amely ezt ábrázolja: Jupiter aranyesőt küld Danaé ölébe s ezzel megcsalja a nőt. S lám csak, hogy ingerli magát az ifjú a gyönyörre, mintegy a mennybeli mester tanításán okulva :

«S minő Isten! – úgymond – Fölséges dörgésével megrengeti az égi csarnokokat! Én apró ember, ne tenném, amit ő? – Megtettem és – jól esett!»

Nem, nem! Ez aljasság révén nem tanuljuk meg könnyebben e szavakat; de e szavak rávisznek, hogy nagyobb bizalommal cselekedjünk ilyetén aljasságot. Nem a szavakat vádolom én, e válogatott, drága edényeket, hanem abort, amit bennük részeg tanítóink elénk töltöttek s ha nem ittunk, verést kaptunk s nem volt józanfejű bíránk, akihez föllebbezhettünk volna.

De Istenem, akinek színe előtt immár nyugodtan emlékezem meg minderről – én szívesen tanultam ilyeneket, örömömet leltem bennük, én nyomorult, és ezért «szépreményű» fiúnak mondtak.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones I, 4–6.

5. Abban az esztendőben tanulmányaim szüneteltek. Madaurából, a szomszéd városból, ahol már egy ideig tartózkodtam, hogy megkezdjem az irodalom és a retorika tanulását, hazatértem; közben szüleim egy huzamosabb karthágói tartózkodás költségeit készítették elő, – ambicióval inkább, semmint atyám vagyoni állapota szerint: hiszen atyám igen szerény tagastei polgár volt.

Kinek mondom el ezt? Nem neked, Istenem, hanem a te színed előtt nememnek, az emberi nemnek, bármily apró töredékének jut is ez írásom kezébe. És mi végből teszem ezt? Nyilván azért, hogy én s bárki, aki e könyvet olvassa, meggondoljuk: mily mélységből kell hozzád kiáltanunk. S áll-e valami közelebb a te szívedhez, mint ha szív vallomást tesz és az élet a hitből fakad?

Volt-e valaki, aki nem halmozta el dicsérettel atyámat, mert a család anyagi erején felül gondoskodott róla, hogy a tanulmányok kedvéért idegenben tartózkodó fia semmiben szükséget ne szenvedjen. Sok, jóval tehetősebb polgár nem viselte így gondját gyermekeinek. Ám ugyanez az én atyám semmit sem törődött vele, hogy számodra milyen emberré cseperedem s hogy tiszta életű maradok-e: legyek csak ékes beszédű és művelt, ha a te művelésedben nincs is részem, aki pedig egyedül igaz és jó míves ura vagy földednek: az én szívemnek.

6. De akkor – tizenhatodik esztendőmben – amikor házi nehézségek miatt semmiféle iskolát nem látogattam s szüleimnél tartózkodtam, a bujaság tövisei borították el fejemet, és kéz, mely kiirtsa, nem volt sehol. Sőt ellenkezőleg, mikor apám a fürdőben meglátta, hogy érett vagyok és rajtam a mohó ifjúság, mintha ebből már unokákra számíthatna, örömmel újságolta anyámnak. Örvendett, mert ittas volt – ebben az ittasságban a világ megfeledkezik rólad, Teremtőjéről, és teremtményedet helyetted szereti, – mivel megittasodott romlott és alantas indulatokra hajló akaratának láthatatlan borától. De anyám keblében már megkezdted templomodat és szent lakásodnak alapját megvetetted, holott apám még csak katehumenusz s mint ilyen is újdonsült volt. Anyám tehát felújongott jámbor félelmében és rettegésében és bár még nem • voltam hívő, féltett mégis tekervényes, görbe utaktól, amilyeneken azok járnak, akik «hátukat» fordítják néked, nem «arcukat».

7. Jaj nekem! s azt merem mondani, hogy hallgattál Istenem, mikor eltávolodtam tőled? Hallgattál-é? Vajjon kinek a szavai voltak hát, ha nem a tiéid, amiket anyám által, a te híved által folyvást fülembe zengtél. De ebből semmi sem szállt le szivem mélyére, hogy tetté váltsam. Mert anyám azt akarta és, emlékszem, négyszemközt szörnyű aggodalommal intett is rá, hogy ne fajtalankodjam és főkép ne csábítsam el más ember feleségét. Asszonyi intelemnek vettem ezt, s szégyeltem volna, ha megfogadom. Pedig a te intelmed volt, és én nem tudtam; azt hittem, hogy te hallgatsz s ő beszél, aki által te hallattad szavadat s az ő személyében vetettelek meg én, – én az ő fia, a te szolgálód fia: a te szolgád. De én nem tudtam ezt, s vakságom, amellyel hanyatt-homlok rohantam vesztembe, oly nagy volt, hogy egykorú társaim közt szégyenkeztem, ha kevesebb volt a szégyelnivalóm, mint az övék. Mert hallottam, mint kérkedtek ők vétkeikkel s annál nagyobb volt dicsekvésük, minél alábbvalóak voltak. Így nem csupán a cselekedet, hanem az elismerés is tettre csábított.

Mi méltóbb a korholásra, mint a bűn? Én pedig mind bűnösebbé váltam, nehogy hibáztassanak, s amikor a valóságban nem követtem el semmit, amivel versenyre kelhettem volna elvetemült társaimmal, úgy tettem, mintha megcselekedtem volna, amit nem cselekedtem meg, nehogy megvessenek, mert ártatlanabb, és lenézzenek, mert szemérmetesebb vagyok.

8. Íme, ilyenek voltak társaim, akikkel Babilon utait jártam és sarában úgy fetrengtem, mint a fűszeres, jóillatú fürdőben s drága balzsamokban. S hogy minél mélyebben ragadjak benn kellős közepében, rám tiport a láthatatlan ellenség s elcsábított, mert hajlottam a csábításra. Anyám, aki «Babilón közepéből») elmenekült volt, de egyébként lassabban haladt, – testi anyám szemérmetességre intett ugyan, de ő sem igyekezett érzékiségemet, amelyről férjétől hallott s amelyet maga is félelmetesnek és jövőmre nézve veszedelmesnek érzett, a házasság korlátai közé terelni, noha ez lett volna kívánatos, ha már úgy nem tudta kimetszeni, hogy a vágás elevenbe is hasson, Nem igyekezett ezen, mert félő volt, hogy a házasság bilincsei akadálya lesznek majd «reménységemnek», – nem a túlvilági élet reményének, amelyre nézve hitt tebenned anyám, hanem a tudóspálya reményének. Mert hogy tudjak, nagyon óhajtották szüleim mind a ketten. Atyám azért, mivel tefelőled jóformán semmi gondolata nem volt, rólam pedig hiú dolgok jártak az eszében. Anyám pedig azért, mivel azt tartotta, hogy a szokásos tudós tanulmányok nemcsak káromra nem lehetnek, hanem ellenkezőleg: hozzásegítenek majd, hogy téged elérjelek.

Ilyenformán találgatom – emlékezetemből, amennyire tudom – szüleim felfogását. Lazán fogták a gyeplőket, hogy szabadon szórakozhassam, – lazábban, semmint a mértéktartó szigorúság megkívánta volna, – s hogy ezerféle szenvedély lazaságába tévedjek. Mindebben köd zárt körül és vette el, Istenem, igazságodnak fényét s ,,mint a kövér földből, elétört a gonoszságom".

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones II, 6.12.

12. Én nyomorult, mit szerettem hát benned, lopásom, tizenhatodik esztendőm egy éjszakai vétke?! Mert szép nem voltál, hiszen – lopás voltál. Vagy egyáltalán vagy-é valami, hogy szólok hozzád? Szép volt a gyümölcs, amit loptunk, mert a te teremtésed volt, a tied, ó mindenségnek legszebbje, – mindeneknek teremtője, jó Isten, aki a legfőbb Jó vagy, Isten, az én igazi javam! Szép volt az a gyümölcs, de nem arra vágyott az én nyomorult lelkem. Mert hiszen bőven volt nekem jobb gyümölcsöm is, s én csak azért szedtem le, hogy lopjak. Mert amit leszedtem, el is dobtam s belőle csak a magam gazságát fogyasztottam el s ezt élvezve, örültem. Mert ha ettem is egy keveset a gyümölcsből, a jóízét – a bűn adta meg.

S most – Uram Istenem – azt kérdem, mi gyönyörködtetett a lopásomban és ime: nincsen benne semmi szép. Nem olyas szépre gondolok, amilyen az igazságban és a bölcseségben van, – de még olyan szép sem volt, amilyen szépséget az ember elméje emlékezete, érzékei vagy szervi élete rejt magában; olyan sem volt, amilyen szépek a csillagok, amint a maguk helyén ragyognak, s a föld meg a tenger, ahol nyüzsögnek az élők s a pusztulókat új és új teremtmények követik. Még a megejtő vétkek fogyatékos árnyék-szépsége sem volt meg benne.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones III, 1.1–2.2.

1. Karthágóba érkeztemés köröttem sistergett mindenfelől a bűnös szerelmek boszorkányüstje. Még nem szerettem és szerettem volna szeretni, és valami titkos hiányérzet gyűlöletre sarkalt önmagam ellen, aki nem eléggé éreztem a hiányt. Kerestem, hogy mit szeressek, mint olyan, aki szeretne szeretni. Nem szenvedhettem a biztonságot és az utat csapda nélkül, mivel élt bensőmben az éhség a belső kenyér után, te utánad, Istenem, de ez az éhség nem kínzott; e romolhatatlan étkek vágya nélkül éltem, nem mintha jóllaktam volna, hanem minél üresebb voltam tőlük, annál nagyobb volt a csömöröm. Lelkem ezért volt beteg, sebhedten kivetette magát a világba, hogy mohó érintkezésben az érzéki dolgokkal szánalmasan zsongító hatást leljen. Ám ha az érzékelhető világnak nem volna lelke, nem szeretném.

Szeretni és szerelmet kapni édesebb volt nékem, ha egyben a szerelmes lény testét is élvezhettem. A barátság forrásait bemocskoltam hát a testi vágyak szennyével, tündöklő egét beborítottam a mámor poklából felszálló köddel; s noha rút voltam és nyomorult, túltengő hiúságomban finomnak és műveltnek akartam feltűnni. Így rohantam bele a szerelembe, melynek rabul akartam esni. Istenem, Irgalmasságom, mennyi epével hintetted tele nekem ezt az édességet s közben mily jó voltál hozzám! Mert megkaptam a szerelmet is, rejtett utakon el is jutottam a kötelékig, mely az élvezetet jelentette, s vígan köttettem meg magam a gyászos szíjakkal, hogy aztán végigverjenek rajtam a féltés, a gyanú, a félelem, a harag s a perpatvar tüzes vaspálcái.

2. Elragadtak a színjátékok, melyek tele voltak nyomorúságom képeivel és olyan anyaggal, mi a bennem égő tüzet táplálta. Hogy van az, hogy az ember bánkódni akar, amikor olyan gyászos és tragikus eseményeket néz végig, miket elszenvedni mégsem volna hajlandó? És mégis a fájdalmat kívánja belőlük elszenvedni a néző, s a fájdalom maga az ő gyönyörűsége. Ugyan mi ez, ha nem nyomorúságos esztelenség? Mert minél kevésbbé gyógyultunk ki magunk az ilyen szenvedésekből, annál könnyebben indulunk fel ábrázolásukon; ha maga szenved az ember, nyomorúságnak hívjuk, ha mások szenvedéseiben vesz részt, könyörületnek. De miféle 'könyörület' ez a képzelet és a színpad játékaiban? Mert a hallgatót nem segítségre szólítják fel, hanem csupán a szenvedésre hívják meg s e fantáziák szerzőjének annál jobban tapsol, minél jobban fáj a szíve. S ha az emberek régmúlt vagy képzelt szenvedéseit úgy játsszák el, hogy nézőjük nem szenved, unottan és bírálgatva megy el a színházból; ha ellenben szenved: ottmarad, figyel és élvez.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones IV, 1.1–2.2.

1. E kilenc esztendő alatt – tizenkilencedik évemtől a huszonnyolcadikig – csábított és csábító voltam, csalódott és csaló a legkülönbözőbb gyönyörökben. Nyilvánosan az ú. n. 'szabad' művészetek segélyével és alattomban a vallás hamis cégére alatt: ott gőgös, itt babonás, – de mindenütt léha voltam. Ott a hiú népszerűséget hajszoltam, egész a színházi tapsig, költőverseny díját, a mérkőzést hervadó koszorúkért, színházi léhaságokat és féktelen gyönyörűségeket: itt viszont azon voltam, hogy mind e szennytől megtisztuljak, mikor azoknak, akiket 'szenteknek és választottaknak' hívnak, ételt hordtunk, hogy belőle gyomruk műhelyében angyalokat és isteneket gyártsanak, akik aztán bennünket megszabadítanak. Ez volt a becsvágyam, ilyesmit műveltem barátaimmal, akiket megcsaltam és akik velem együtt félrevezetettek voltak. Ám űzzenek csak gúnyt belőlem az elhízottak s akiket te, Istenem, saját üdvösségükre még nem aláztál és törtél meg, én mégis hadd tegyek vallomást rút cselekedeteimről a te dicséretedre. Könyörgök, engedd, hogy most emlékezetemben még egyszer végigjárjam egykori tévedéseim utait és «örömáldozatot» hozzak néked. Mert mi vagyok nálad nélkül? Vezető, ki a bukásba visz. Avagy mi vagyok, ha jól megy a sorom? Csecsemő, aki a te tejedet szopja, vagy téged élvez: a romolhatatlan ételt. És miféle ember akármelyik ember, amikor csak – ember! Ám nevessenek rajtunk az erősek és hatalmasok: mi gyengék és gyámoltalanok, hadd tegyünk néked vallomást.

2. Ezekben az években a szónoklás művészetét tanítottam és árultam a győzelemrevivő fecsegést, aki magam is a vágyak legyőzöttje voltam. De tudod, Uram, hogy jobb szívvel láttam, ha jó tanítványaim voltak, – már amilyeneket 'jók'-nak hívnak –- akiket aztán álnokság nélkül tanítottam álnokságra, nem avégből, hogy az ártatlan ellen fordítsák, hanem, hogy egyszer-egyszer a vétkes baján enyhítsenek vele. És te, Isten, láttál, mint tántorogtam a sikamlós úton és mint pislákolt a nagy füstben hitemnek egy kis szikrája, mit azoknak, akik a hívságot kedvelik és a hazugságot keresik, tanításomban társukként nyújtottam.

Ezekben az években egy nővel éltem, akihez ugyan nem az ú. n. törvényes házasság kapcsolt, hanem akit kósza, balga vágyam hajtott fel, de mégis csak egy volt s én hű voltam hozzá. Így tulajdon példámon tanultam meg, mily nagy a különbség a hitvestársak frigye között, melyet a faj fenntartására kötöttek és a gyönyörűséget vadászó viszony között, amelyből éppenséggel a szülők kedve ellenére jő gyermek a világra, – bár, ha egyszer már megszületett, kikényszeríti a szeretetet magának.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 3.3–6.

3. Hadd mondjam el színed előtt huszonkilencedik esztendőm történetét.

Eljött Karthágóba egy manichéus-püspök, név szerint Faustus, az «ördögnek» nagy «kelepcéje», és sokan belézuhantak, kecsegtető ékesszólásának áldozataiként. E készségét dicsértem ugyan, de megkülönböztettem már a dolgok igazságától, miknek megtanulására mohón vágytam s nem azt vizsgáltam, hogy a stílus minő edényében, hanem hogy minő tudományt tálal elém étel gyanánt ama Faustus, aki őnáluk oly nevezetes. Mert híréből előre arról értesültem, hogy minden szép tudományban igen jártas és különösen művelt a 'szabad disciplinákban'. Minthogy eddig a filozófusok műveiből sokat elolvastam és elraktároztam emlékezetembe, egy s mást ebből egybevetettem a manicheusok hosszú meséivel, s valószínűbbnek tűnt fel mindaz, amit azok mondtak, akik «képesek voltak rá, hogy fölbecsüljék e világot»: noha «urát semmikép sem találták még meg». «Mert nagy vagy, Uram, s meglátod az alázatost, a kevélyt pedig távolról megismered», s csupán azokhoz közeledel, akiknek «szívük megtört». A fennhéjázók nem tudnak megtalálni, még ha megszámlálják is kiváncsi találékonyságukkal a csillagokat s a homokszemeket, ha fölmérik is a mennyboltot és az égitestek útját!

4. Elméjükkel kutatják a titkokat és szellemükkel, melyet te adtál nekik, sokat megfejtettek és évekkel korábban megjósoltak: nap- és holdfogyatkozásokat, mely napon, mely órában, mily mértékben fognak bekövetkezni és számításuk nem csalta meg őket. S úgy történt, ahogy megjósolták, a fölismert törvényeket leírták, máig is olvassák ezeket és jósolnak belőlük: melyik év melyik havában, a hó melyik napján, a nap mely órájában s fényük mely részében fog a hold vagy a nap megfogyatkozni: ahogy megmondták, úgy történik. Ámulnak ezen az emberek, csodálják, akik nem értenek hozzá, ujjonganak s büszkék, akik értik. Hitetlen fennhéjázásukban eltávolodnak a te nagy világosságodtól s megfogyatkozva benne, a napfogyatkozás előtt előrelátják ugyan az elkövetkezőt, de a saját jelenlévő fogyatékosságukat nem látják meg: a mert nem keresik hívő lélekkel, honnan kapták a szellemet, mellyel mindazt keresik. Mikor pedig rájönnek, hogy te alkottad őket, nem adják át magukat néked, hogy megőrizd őket: alkotásaidat; és amaz alakjukban, melyben önmagukat kiformálták, nem is áldozzák fel magukat tenéked s nem pusztítják el gőgjüket, mint a «madarakat», kíváncsiságukat, mint a «tenger halait», melyekkel «a mélység ösvényeit járják» s mint «a mezőnek vadait» buja kívánságaikat, hogy te Isten, miként «az emésztő tűz» elhamvasszad az ő halálos szenvedélyeiket, miközben újjáteremted őket a halhatatlanságra.

5. Ám nem ismerik «az utat»: a te igédet, mellyel megteremtetted, amit ők számolgatnak s őket magukat, akik számolgatnak s érzékeiket, melyekkel észlelik, amit számlálnak, értelmüket, melynek segélyével a számolást végzik: «a te bölcseségednek nincsen száma s mértéke». Egyszülött fiad «bölcseségünk lőn nékünk, igazságunk és szentségünk», közénk számíttatott és a Caesarnak adót fizetett. Nem ismerik azt az utat, amelyen önmagukból leszállhatnának hozzá s általa felemelkednének hozzá; azt vélik, hogy olyan magasan vannak, mint a csillagok és olyan fényesek, de íme, lezuhantak a földre s «balgatag szívük elsötétedett». Sok igazat mondanak a teremtésről, de az igazságot, a teremtés alkotóművészét, nem keresik hívő szívvel s ezért nem is találják meg, ha pedig megtalálják, «Istent nem Istenként» dicsőítik s nem adnak neki hálát; hiú gondolatokban szóródnak szét, azt állítják magukról, hogy bölcsek, miközben önmaguknak tulajdonítják, ami a tiéd, s esztelen vaksággal arra törekszenek ezáltal, hogy néked tulajdonítsák, ami viszont az övék. Más szóval hazugságot visznek át reád, aki az igazság vagy és «fölcserélik a halhatatlan Isten dicsőségét a halandó embernek, sőt madaraknak, négylábúaknak és csúszómászóknak a képmásával», az «igazságot hazugságra cserélik át», és «inkább tisztelik és szolgálják a teremtményt, mint a Teremtőt».

6. Ennek ellenére sok helyes, magából a teremtésből merített megfigyelésüket jegyeztem meg magamnak, számvetésekből, időrendi összehasonlításból és a csillagok látható tanúbizonyságából észszerű magyarázatot kaptam, mindezt egybevetettem egy manichéus nyilatkozataival, aki ezekről a kérdésekről hosszadalmas esztelenségeket írt össze; nála azonban nem fedeztem fel sem a napfordulások, sem a nap-éj-egyenlőségek, sem a nap- és holdfogyatkozások okait, semmit abból, amit a világi bölcselkedés könyveiből megtanultam. Itt csupán azt a parancsot kaptam, hogy: higyjek, de ez a parancs nem egyezett a számvetésekből és szemlátomásból kiderülő értelemmel, sőt szerfelett eltérő volt amattól.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 8.14.

14. Te cselekedted velem azt is, hogy rábeszéltek: utazzam Rómába s tanítsam inkább ott, amit Karthágóban tanítottam.

Nem fogom elmulasztani, hogy megvalljam, milyen érvekkel beszéltek rá, hiszen mindebben meg kell látnunk és magasztalnunk a te elhatározásaid titokzatos mélységeit és mindig jelenvaló könyörületedet irántunk.

Nem azért akartam Rómába költözni, mivel barátaim, akik rábeszéltek, ott nagyobb keresetet és több megbecsülést ígértek, – noha ezek az érvek is hatással voltak rám, – hanem az igazi s úgyszólván egyedüli ok az volt, hogy a tanulóifjúság – mint hallottam – ott békésebben viselkedik és szigorúbb fegyelmi rend tartja őket kordában: nem törnek be vakmerően és csapatosan olyan tanárok óráira, akiket nem hallgatnak s nem is kapnak belépési engedélyt, csupán ha a tanár hozzájárul. Ezzel szemben Karthágóban a diákok szabadossága éktelenné és mértéktelenné fajult: szemtelenül hatolnak be a termekbe, s szinte őrjöngve bontják meg a fegyelmet, melyet a tanár diákjai előmenetele érdekében elrendelt. Csodálatos elvakultságukban sok gazságot követnek el, miket a törvények is büntetnének, ha nem pártfogolná őket a szokás; ám épp e szokás mutatja meg viselkedésük nyomorult voltát, hiszen olyasmit, amit a te örök törvényed folytán sohasem volna szabad megtenni, úgy követnek el, mintha megengedett lenne. Azt hiszik, hogy büntetlenül cselekszenek, holott bünteti őket saját cselekedeteik vaksága és hasonlíthatatlanul rosszabbat szenvednek, semmint cselekszenek.

Diákkoromban e szokásokat nem tettem a magaméivá, most pedig, mikor tanár lettem, másoktól kénytelen voltam elszenvedni; ezért szívesebben mentem oda, ahol tájékozottak tanúbizonysága szerint ilyen dolgok nem történtek. Ám a végből, hogy lelkem üdvösségére megváltoztassam lakóhelyemet, te «reménységem és örökségem az élőknek földjén», egyfelől éreztetted velem ösztöködet, hogy onnan eltávozzam, másfelől Róma csábításait tártad elém, melyek odavonzzanak, s mindezt olyan emberek által cselekedted, akik szeretik ezt a halálos életet, egyfelől balgaságot mívelnek, másfelől hiúságot ígérnek; lépteim helyreigazítására titokban felhasználtad mind az ő romlottságukat, mind a magamét. Mert hiszen azok is, akik nyugalmamat megzavarták, vakok voltak éktelen dühükben, s azok is, akik máshova hívtak, csak földi gondolatokkal jártak, én pedig, aki itt valóságos nyomorúságtól fordultam el, ott hamis boldogságot kerestem.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 9.16.

16. S íme, ott testi betegség korbácsa fogad: szinte már a «poklokra» mentem, magammal víve minden bűnömet, amit ellened, önmagam és mások ellen elkövettem, sok és súlyos vétket, az eredendő bűn bilincsén felül, mellyel «mindnyájan Ádámban» meghalunk. Mert e vétkek közül még egyet sem bocsátottál volt meg nékem Krisztusban; a keresztrefeszített Krisztus még nem oldta fel haragodat, melyet bűneimmel magamra zúdítottam. Hogy is oldhatta volna fel a keresztről, melyen – ahogy én hittem – valami fantom függött! Amily hamisnak tűnt fel nékem az Ő testi halála, olyan valóságos volt az én lelkemé, s amilyen valóságos volt az Ő testi halála, olyan hamis volt a magam lelki élete, – lelkemé, mely mindezt nem hitte.

Lázam emelkedett, s én már-már indultam, – vesztem felé mentem. Hova is mentem volna, ha akkor innen elmegyek, ha nem a «tűzbe» s a kínok közé, miket cselekedeteimmel kiérdemeltem – a te rendednek igazsága szerint? Anyám nem tudta ezt s a távolban mégis imádkozott érettem. Te pedig, mindenütt jelenvaló, ahol ő volt, meghallgattad őt s ahol én voltam, megkönyörültél rajtam, hogy visszaszerezzem testi épségemet, aki szentségsértő szívemben még beteg voltam.

Mert még ebben a nagy veszedelemben sem áhítoztam keresztséged után: még gyermekként is jobb voltam, mikor hívő anyámtól követeltem a keresztségét, – ahogy ezt már említettem és megvallottam. Ám szégyenemre megnőttem s most őrültként kikacagtam a te orvosságod tanácsait, aki nem engedted, hogy ebben az állapotomban kétszer meghaljak. Ha ez a seb érte volna az anyai szívet, sohasem épült volna fel belőle. Mert nem tudom elég ékesen elmondani, milyen érzelmekkel volt irányomban s hogy mennyire nagyobb gonddal vajúdott velem lelkében, mint testében, mikor e világra szült.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 9.19.

19. Így az a gondolat is felébredt bennem, hogy a filozófusok, akiket ‘akadémikusoknak’ hívnak, a többieknél bölcsebbek voltak, mivelhogy véleményük szerint mindenben kételkedni kellett, s arra az eredményre jutottak, hogy az ember semi igazat fel nem ismerhet. Mert hogy ez az ő nézetük, nékem is, aki az ő szándékukat még nem ismertem, az általános felfogással megegyezően nyilvánvalónak látszott. Nem is mulasztottam el, hogy vendéglátó gazdám túlzott bizalmát megrendítsem, melyet – mint tapasztaltam – a mesék iránt mutatott, mikkel a manichéusok könyvei teli vannak. Ennek ellenére bizalmasabb barátságban éltem velük, mint más emberekkel, akik ennek az eretnekségnek nem voltak részesei. Ám nem védtem már a manicheizmust a régi szenvedéllyel, de a velük való baráti kapcsolatom – és Rómában számosan lappangtak közülük – lanyhábbá tett abban, hogy más után kutassak; különösen pedig kétségbeestem afelől, hogy a te egyházadban, ég s föld Ura, minden láthatónak és láthatatlannak teremtője, megtaláljam az igazságot, melytől ők elfordítottak. Nagyon megszégyenítőnek tartottam, hogy azt higyjem rólad: emberi test alakjában élsz és a mi tagjaink módjára szabott körvonalak határolnak. Ha viszont Istenre akartam gondolni, másként rágondolni, mint valami testi tömegre, nem tudtam – hiszen úgy látszott, hogy nem létezik semmi sem, ami ne lenne ilyen –; ez volt a legfőbb, szinte egyedüli oka az én elkerülhetetlen tévedéseimnek.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 13.23.

23. Mikor Rómába a város prefektusához fordultak kérelemmel, gondoskodnék retorika-tanárról Mediolanium számára, biztosítván számára az ingyen utazást is, – magam is pályáztam az állásra. Felhasználtam azok segítségét, akik ittasak voltak a manichéus balgaságoktól (sem ők, sem én nem sejtettük még, de azért mentem én el, hogy tőlük elszakadjak), – felhasználtam őket, hogy Symmachus, az akkori prefektus próbaszónoklat alapján engem választván ki, elküldjön erre az állásra.

Mediolaniumban Ambrus püspökhöz vitt utam, akit az egész világon kiváló emberként ismertek s aki kegyes híved volt; szónoklataiban buzgón osztotta népednek «java búzádat», «olajod örömét», borodnak «józan részegségét».' Tudtomon kívül te vezettél el őhozzá, hogy utóbb aztán már tudtommal ő vezessen el tehozzád.

Atyailag fogadott engem «Isten embere» s püspökhöz méltó módon adott kifejezést jöttöm fölött való örömének.

Ambrus iránt szeretet ébredt bennem, eleinte nem az igazság tanítójaként szerettem, – hiszen teljességgel elvesztettem reményemet, hogy egyházadban megtalálhatom az igazságot – hanem olyan emberként, aki nyájas volt hozzám. Szorgalmasan hallgattam a népnek szóló előadásait, nem azzal a szándékkal, mellyel illett volna, hanem mintegy fürkészvén, vajjon előadókészsége megfelel-e hírnevének, felülmulja-e vagy alatta marad-e annak, amit hirdettek róla. Feszült figyelemmel csüggtem szavain, – úgy álltam ott, mint akit a tartalom nem érdekel, sőt lenézi, de gyönyörködtem a beszéd édességében; műveltebb volt beszéde, mint Faustusé, de az előadás módját tekintve, kevésbbé derűs és megnyerő. Egyébiránt mondanivalójukra nézve semmi összehasonlítás nem volt lehetséges: egyikük manichéus délibábok közt tévelygett, a másikuk pedig üdvös tanítással hirdette az üdvösséget. De «távol az üdvösség a bűnösöktől», aminő magam voltam ottan. És mégis: lassanként és tudtomon kívül közeledni kezdtem.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones V, 14.25.

25. … Így aztán elhatároztam, hogy addig leszek katechumenus a katolikus egyházban, melyet szüleim javalltak nékem, míg valamely bizonyosság nem ragyog fel előttem, mely felé utamat irányíthatnám.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VI, 2.2.

2. A szentek emlékkápolnájába, mint az Afrikában szokás, kását, kenyeret és bort vitt s az ajtónálló megakadályozta szándékában. Mikor megtudta, hogy a tilalom a püspöktől ered, oly kegyesen és engedelmesen szívlelte meg ezt, hogy magam is csodálkoztam, mennyivel könnyebben lett saját szokásának vádlója, semhogy perbe szállt volna a tilalommal. Mert lelkét nem ülte meg az ital szenvedélye, a bor szeretete nem is sarkalta haragra az igazság ellen, mint sok embert – férfit és nőt, – akik elundorodnak a józanság énekétől, mint a részegek, ha vizet adnak eléjük, ő ellenben, mikor kosarat hozott ilyen ünnepi eledelekkel, melyek kóstolásra, majd szétosztásra voltak szánva, nem tett belé több bort, mint egy kicsiny kancsóra valót s ezt is vízzel hígította fel, mint ahogy mértékletes ínyének megfelelt; ennyivel élt 'tisztesség okáért'. Ha pedig egyszerre több elhunyt emlékét kellett megünnepelni, körbe vitte ugyanazt a kicsiny kancsót, melyet mindenütt letett: a bort, mely most már nemcsak vizes volt, hanem egész langyos is, megosztotta társaival, kikkel kis kortyonként ittak belőle, mert kegyességet keresett ott s nem gyönyörűséget.

Mikor tehát megtudta, hogy a hitnek híres hirdetője és elöljárója volt az, aki elrendelte, hogy mindezt azok se tegyék többé, akik józanul cselekedték, nehogy az iszákosok így ürügyet kapjanak a lerészegedésre, de azért sem, mert az ilyen 'halotti ünnepek' (szinte 'parentaliák')a pogány babonákra is igen hasonlítanak, – szíves örömest tartózkodott tőlük. Megtanulta: a mártírok emlékoltáraihoz földi gyümölcsökkel teli kosarak helyett tiszta vágyakkal teli szívet kell vinni, hogy amit a szűkölködőknek adhat, így megadja s emódon megünnepelje a részesedést az Úr testében, akinek szenvedését utánozván, feláldozták magukat és elnyerték koronájukat a vértanúk.

Ám úgy tetszik nékem, Uram Istenem és szívem a te színed előtt efelől úgy érez, hogy anyám talán nem nyugodott volna meg ilyen könnyen szokásának korlátozásában, ha más tiltotta volna el tőle, akit nem szeretett úgy, mint Ambrosiust. Az én üdvösségemért szerette nagyon anyám Ambrust, az anyámat pedig Ambrus mélyen vallásos viselkedéséért, hiszen jó tettekért «hevülő lélekkel» látogatta a templomot. A püspök gyakorta anyám dicséretében tört ki, mikor meglátott engem és szerencsét kívánt, hogy ilyen anyám van, nem tudván, hogy anyámnak milyen a fia, aki kételkedtem mindebben és a legkevésbé sem gondoltam, hogy az «élet útját» meg lehet találni.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VI, 13.23.

23. Fáradhatatlanul unszoltak, hogy keressek feleséget. Már megkértem a kezét, már igent is mondtak. Anyám mindebben különösen fáradozott, hogy a házasság alkalmával az üdvös keresztség megtisztítson. Örömmel látta, hogy a keresztségre napról-napra alkalmasabbnak mutatkozom, és hogy vágyai s a te ígéreteid hitemben már kiteljesednek. De amikor az én kérésemre s a maga vágya szerint is szívének hangos szavával mindennap azt kérte tőled, hogy látomás alakjában mutass néki valamit jövő házaséletemből, sosem voltál rá hajlandó. Látott ugyan üres és képzeletalkotta képeket, aminőket az egy dolgon töprengő emberi lélek vágya alkot; elmondta ezeket nékem, de nem azzal a bizalommal, amellyel azokat a látomásokat szokta elbeszélni, amiket te mutattál néki, hanem bizonyos megvetéssel. Azt hangoztatta ugyanis, hogy valamely szavakba nem foglalható édesség megérzi, mi a különbség közted, aki megnyilatkozol és saját lelkének álomlátásai között. De azért mégis unszoltak s én megkértem a lány kezét. Két éve hiányzott ahhoz, hogy férjhez mehessen s minthogy tetszett a lány, vártam reá.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VI, 15.25.

25. Közben szaporodtak bűneim, s mikor elszakították mellőlem a nőt, akivel együtt éltem, mint házasságomnak akadályát, szívem ott, ahol hozzágyökerezett, vágást kapott, megsebződött és vér serkent belőle. Ő visszatért Afrikába, fogadalmat téve, hogy soha más férfit nem fog ismerni s hátrahagyta nálam természetes fiamat, aki tőle született.

Én szerencsétlen azonban még egy asszonynak példáját sem tudtam követni: türelmetlen voltam, mivel a leányt, akit nőül kértem, csak két esztendő multán kaphattam meg, s mert nem a házasságot szerettem, hanem az élvezetnek voltam rabja, más nőt – nem hitvestársat – vettem magam mellé, hogy lelkem betegségét szítsam és meghosszabbítsam, s a megrögzött szokás védelme alatt változatlanul vagy súlyosabban vihessem át a házasélet birodalmába. A seb ellenben, mely akkor keletkezett, mikor első barátnőmet elszakították tőlem, nem gyógyult, hanem az első és metsző fájdalom után elüszkösödött, s így valamiképpen hidegebben, de annál kétségbeesettebben kínzott.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VII, 6.8.

8. Már a matematikusok megtévesztő jóslatait és istentelen fonákságait is elvetettem magamtól. Lelkem legtitkosabb mélyéről hadd valljam meg néked ebben a kapcsolatban is könyörületedet, Istenem! Mert te voltál, egyedül te – ugyan ki más hív minket vissza a tévedés halálából, ha nem az Élet, mely halált nem ismer, s a Bölcseség, mely a szűkölködő lelkeket megvilágítja, holott magának nincsen világosságra szüksége, és amely e világot egészen a röpke falevélig igazgatja? – te voltál, aki gondodba vetted nyakasságomat, mellyel szembeszegültem Vindicianusszal, az éleseszű öreggel és Nebridiusszal, a csodálatos lelkű ifjúval. Az előbbi szenvedélyesen erősítgette, az utóbbi, bár némi kétellyel, de mégis sűrűn hangoztatta, hogy nem valami művészet ez, mellyel a jövőt előre látnánk, hanem úgy van, hogy az emberek találgatása gyakorta jóserőt kap; aki sokmindent mond, nem egyszer megmondja azt is, ami elkövetkezik, anélkül, hogy tudná, mit beszél, hanem egyszerűen úgy, hogy ráhibáz, az igazságra, mikor nem hallgat. Te gondoskodtál számomra barátról, olyan emberről, aki a matematikusok tanácsát nem volt rest kikérni, bár irodalmukhoz nem nagyon konyított, hanem – mint mondám – kíváncsi jósoltató volt. Ám tudott egy esetet, melyről azt állította, hogy apjától hallotta: hogy mennyire alkalmas volt ez az eset, hogy a jósművészetbe vetett hitet lerontsa, nem is sejtette.

Ez az ember – név szerint Firminus – 'szabad' műveltséget kapott és tanult szónok volt. Egy ízben ügyes-bajos dolgaira nézve (melyektől földiekhez tapadt reménysége csak úgy dagadozott), kikérte tanácsomat, mintha legkedvesebb barátai közé tartoznék, s közben azt is megkérdezte, hogy mi a nézetem az ő 'konstellációiról' – ahogy ők mondják. Én, aki lassan már hajlani kezdtem ebben a tekintetben Nebridiusnak felfogása felé, nem értem be vele, hogy találgatásokba bocsátkozzam s elmondjam, ami éppen tétova eszembe ötlött, hanem azt is odavetettem, hogy mind ennek nevetséges és meddő voltáról szinte már meg vagyok győződve. Firminus erre elmondotta, hogy atyja a jóskönyvek kíváncsi olvasója volt s hogy volt egy barátja, aki hozzá hasonlóan és vele együtt űzte mindezt. Izzó lélekkel csüggtek ezeken a hiábavalóságokon, melyekben közös kutatás és együttes munka fűzte őket össze; annyira mentek, hogy a házaikban világra jött netán néma állatoknak is megfigyeltek a születési perceit és ehhez feljegyezték a csillagok állását, s mindebből mondvacsinált 'tudományuknak' mintegy tapasztalati anyagát gyűjtötték össze.

Azt is elbeszélte, hogy atyjától a következő történetet hallotta. Mikor őt – Firminust – anyja a szíve alatt hordozta, hasonlóképpen egyik atyai barátjuk szolgálója is teherbe esett. Ez nem kerülhette el gazdája figyelmét, aki még kutyáinak kölykezését is körülményes gondossággal kívánta nyomon követni. Így történt aztán, hogy miközben az egyik feleségénél, a másik szolgálójánál aprólékos figyelemmel számlálta a napokat, az órákat, s az órák perceit, a két asszony egyszerre betegedett le, s igy a két újszülöttnek a legapróbb részletekig azonos 'konstellációt' voltak kénytelenek felállítani – az egyik saját fiának, a másik a rabszolgagyermeknek. Mert mikor megkezdődött az asszonyok szülése, a két jóbarát jelezte egymásnak, hogy házuktáján mi történik, és készenlétben tartották az egymáshoz bocsátandó küldöncöket, akik nyomban jelentsék, mihelyt világra jő a gyermek, kivel anyja vajúdik: hogy pedig nyomban hír menjen, könnyű volt mindegyiknek a maga kis birodalmában elérni. Az elbeszélés szerint a kétfelől elindított küldöncök a két háztól egészen azonos távolságra találkoztak egymással s így nem volt rá mód, hogy akár egyik is a csillagoknak más helyzetképét, vagy más percet jelezzen. S Firminus mégis módos család házában jött a világra és fényes pályát futott meg ebben a világban, vagyona gyarapodott, felmagasztalta a tisztesség, míg a rabszolga sorsának nyűgét enyhület nélkül hordozta, ahogy nékem maga az beszélte el, aki ismerte őt.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VII, 18.24–21.27.

24. Kerestem az útját, miként gyűjthetnék erőt, mely alkalmassá tesz, hogy téged élvezzelek s meg nem találhattam, míg át nem öleltem még «a közvetítőt az Isten s az emberek között: az ember Krisztus Jézust», aki «mindenekfölött való örökké áldandó Isten», aki hív bennünket s így szól: «Én vagyok az út, az igazság és az élet», aki az ételt, melynek befogadására erőtlen voltam, a testtel elegyíti, – mert «az Ige testté lett» – hogy a te bölcseséged, mellyel mindent megteremtettél, kisded mivoltunknak szoptató tejévé váljék.

Nem voltam még eléggé alázatos, hogy az alázatos Jézust, Istenemet, tarthassam s azt sem értettem még, hogy mire tanít az ő esendősége. Mert a te Igéd, örök Igazság, teremtésednek magaslatai fölött tornyosul s azokat, akik alávetik magukat, felemeli önmagához; a teremtés alsó régióiban ellenben szerény hajlékot épített magának a mi vályogunkból s ezzel azokat, akiket alávetni kívánt, önmaguktól elszakítván, meggörnyesztette és sajátmagához áthajlította, s így gyógyította fennhéjázásukat és táplálta a szeretetet. Azt akarta, hogy. önhittségükben ne távolodjanak el még jobban, hanem ott látván lábuk előtt az «esendő istenséget», mely fölölté a mi 'bőrköntösünket', inkább maguk is esendőknek érezzék magukat s lankadtan boruljanak le előtte, ő azonban fölkelvén emelje fel őket.

25. Én azonban másként gondolkodtam s Uramról, Krisztusról úgy vélekedtem, mint kiválóan bölcs emberről, akihez senki sem fogható, s főként azért nem, mert csodálatosan született a Szűzanyától s az érettünk való isteni gondviselés a Tanító kivételes tekintélyével ruházta fel, hogy például szolgáljon nékünk rá, miként kell megvetni mindazt, ami e világból való s így érdemelni ki a halhatatlanságot. Hogy e szavak: «az Ige testté lőn», minő titkot rejtettek magukban, még csak gyanítani sem tudtam abból, amit felőle az írások megörökítettek, – hogy evett és ivott, aludt és el-elbeszélgetett, járt-kélt, fölvidult, elszomorodott – mindössze annyit tudtam meg, hogy az a test másként nem köthetett frigyet Igéddel, mint az emberi lélekkel és elmével való egyesülés útján. Tudja ezt mindenki, aki ismeri Igédnek változhatatlanságát, melyet én is ismertem, amennyire lehetett, s nem is volt ebben az irányban semmi kétségem. Mert hiszen testünk tagjait egyszer mozgatni akarattal, másszor nem; egyszer érezni valamit, másszor viszont nem; jelek útján egyszer bölcs mondatokat kifejezni, másszor hallgatásba merülni: mindezek a lélek és az értelem változandóságának sajátságai. Ha ezeket róla hamisan jegyezték volna fel, a róla szóló írásos hagyomány valótlan, a hazugság gyanujával minden egyéb is meginogna s a Könyvekben nem maradna az emberi nem számára többé semmi üdvösséges hit. Minthogy pedig igaz a tartalmuk,egész embert ismertem fel Krisztusban, nem csupán az embernek testét vagy testtel felruházott lelket, de értelem nélkül; de erről az emberről azt tartottam, hogy minden más ember felett áll, nem azért, mivel ő a személyes Igazság, hanememberi természetének tündöklő kiválósága és a bölcseségben való teljesebb részesedése miatt.

Alypius ellenben úgy vélte, hogy a katolikusok hite szerint Isten teljesen testbe öltözött, s hogy Istenen és a testen kívül Krisztusban nincsen lélek is, s azt gondolta, hogy a tanítás szerint nincsen benne emberi értelem. Mivel pedig meggyőződése volt, hogy mindaz, amit a hagyomány Krisztusról megőrzött, csupán élettel és értelemmel teljes lény esetében tehető fel, csak nagyresten kezdett a keresztény hithez közeledni. De később rájött, hogy ez a tévedés az apollinarista eretnekségből ered s örömmel fordult a katolikus hit felé, melyben megnyugvást talált.

Én magam, megvallom, csak valamivel későbben tanultam meg, hogy az «Ige testté lőn» szavakban miként válik el a katolikus igazság Photinus téves tanításától. Az eretnekségek cáfolata teszi nyilvánvalóvá, hogy a te egyházad mint vélekedik s hogy az üdvösséges tanítás mit tartalmaz. «Mert szükséges volt, hogy meghasonlások is legyenek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalók legyenek» «a hitben gyöngék között».

26. Mikor azonban a platonikusok könyveit elolvastam és belőlük azt az intelmet merítettem, hogy a testi világon kívül keressem az igazságot, szemem előtt feltűnt, «ami tebenned láthatatlan és értelmem felismerte a teremtmények révén»: s noha (e próbálkozásomban) visszavettettem, mégis éreztem, hogy mi az, amit lelkem sötétsége miatt meglátnom nem adatott. Biztos voltam benne, hogy vagy, hogy végtelen vagy s mégsem ömlesz el véges avagy végtelen tereken; hogy igazán vagy, aki mindig ugyanaz vagy és semmi részben és semmi mozzanatban nem vagy más vagy pedig másként, hogy továbbá minden egyéb belőled ered, amaz egyetlen szilárd tanúbizonyság erején, hogy: van! Biztos voltam mindebben, de nagyon is gyenge, hogy téged élvezhettelek volna. Ügy szaporítottam a szót, mint aki mindebben járntos, holott ha a te utadat nem «Krisztusban, a te Megváltódban» keresem, nem 'járatos' lettem, hanem veszteni felé rohantam volna. Már bölcsnek akartam látszani holott teli voltam bűnhödesem terhével és nem sírtam – sőt még a tudákosság gőgje is dagasztott. Hol volt az a szeretet, mely az alázatosság alapjára épít, azaz Krisztus Jézusra? Vajjon azok a könyvek valaha is megtaníthattak volna engem erre az alázatosságra? Hogy ezekre a könyvekre reábukkanjak, mielőtt a te Irataidba elmélyedtem volna, azt hiszem, azért akartad, hogy emlékezetembe bevésődjék, mily erős hatást tettek reám; mikor aztán a te Könyveidben meghiggadtam és sebeimet a te gyógyító ujjad megérintette, már képes voltam rá, hogy megítéljem és különbséget tegyek a fölfuvalkodottság és alázatos vallomás közt – egyfelől azok közt, akik látják, hova kell menni, de nem látják, merre, és az út között másfelől, mely a boldogító haza felé visz, hogy ne csupán lássuk, hanem lakjunk is benne.

Mert ha elsőbben a te szent Könyveid oktatásában részesedtem volna s velük megbarátkozván, a te édességedet élveztem volna, és utóbb bukkantam volna amazokra a könyvekre, esetleg elszakítottak volna a hit szilárd alapjaitól, vagy pedig ha állhatatosan megmaradok is abban az érzésben, mellyel üdvösen teleszívtam magam, azt hittem volna, hogy ezt az érzésvilágot ama könyvekből is el lehet sajátítani, ha valaki csupán csak azok tanulmányára adja magát.

27. Így hát mohón nyúltam szellemednek tiszteletreméltó Igéi és mindenekelőtt Szent Pál után. Mindama kérdések, melyekben – így láttam egykor – önmagának ellentmond és amelyekben szövege nincsen összhangban a Törvény és a próféták tanúbizonyságával, egyszeriben semmivé váltak. Szemem előtt feltündökölt szűztiszta igéidnek egységes arculata és megtanultam, mint kell «reszketéssel örvendeni».

Hozzákezdvén az olvasáshoz úgy találtam, hogy mindaz, ami igazat amott – a platonikusoknál – olvastam, itt – Szent Pálnál – a te kegyelmednek ajánlatával jelentkezik, hogy az, aki lát, ne «dicsekedjék, mintha nem kapta volna», nem csupán azt, amit lát, hanem abban a tekintetben is, hogy egyáltalán lát: ugyan «mije van, amit nem kapott?» S nem csupán arra kap intelmet, hogy téged, aki mindig ugyanaz vagy, lásson, hanem egyben meggyógyul is, hogy erősen tarthasson téged. Az pedig, aki távolról nem képes látni, járjon mégis csak ezen az úton, amelyen hozzád mehet, láthat és megtarthat téged. Mert ha az ember «gyönyörűségét találja az Isten törvényében belső emberi volta szerint», mit kezd majd azzal «a másik törvénnyel, mely az ő tagjaiban küzd értelmének törvénye ellen s a bűn törvényének foglyává lesz, amely tagjaiban van». «Mert igazságos vagy», Uram; mi ellenben vétkeztünk, istentelenül cselekedtünk s «rám nehezedék a te kezed» és méltán adattunk át a régi bűnösnek, a Halál fejedelmének, aki rábírta akaratunkat, hogy az ő akaratához hasonlóan módosuljon akaratunk pedig «az igazságban meg nem állott». Mit fog hát «a nyomorúság embere» tenni? «Ki szabadít meg e halálnak testétől, ha nem az Istennek kegyelme, Jézus Krisztus a mi Urunk által», akit veled együtt örökkévalónak nemzettél és «utadnak kezdetén teremtettél»? Őbenne «e világnak fejedelme» nem talált semmi halálra-érdemeset, s mégis megölte őt s «megszűnt az okmány, mely ellenünk szólt».

Mindez nincs benn azokban a könyvekben, – nem találjuk azokon a lapokon az áhítat arcát, a vallomások könnyeit, «a néked kedves áldozatot, a töredelmes lelket, a megtört és bűnbánó szívet,» a nép üdvösségét, «a jegyes várost, a szent Lélek zálogát», a mi váltságunk kelyhét.

Senki sem énekli ott: «Lelkem nincs-e Istennek alávetve? Tőle van az én szabadulásom, – csak ő az én Istenem, kősziklám és az én szabadulásom, azért nem rendülök meg ezentúl». Senki sem hallja itt a kiáltást: «Jöjjetek hozzám, akik szenvedők vagytok!» Nem méltatják őt rá, hogy tanuljanak tőle, «minthogy szelíd ő és alázatos szívű.» «Mert mindezt elrejtetted a bölcsektől és okosaktól, és kinyilatkoztattad a kisdedeknek». S bizony más dolog, ha az erdős hegytetőről megpillantjuk a béke hazáját, az odavezető utat ellenben nem találjuk s hasztalan vergődünk úttalan utakon, miközben köröttünk settenkednek, ránklesnek a kóbor szökevények, vezérükkel az oroszlán-sárkánnyal; és ismét más, egészen más, ha megmaradunk az úton, melyen az égi fejedelem gondja őrködik s amely nem prédája a mennybéli hadsereg katonaszökevényeinek: mert úgy kerülik, mint a kínhalált.

Ezek a gondolatok csodálatos módon hatoltak be lelkem mélyére, mikor apostolaid legkisebbjét olvastam. Műved szemléletébe mélyedtem el és ámulatba estem.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VIII, 2.5.

5. Eljött végre a hitvallás órája is. Rómában ez olykép történik, hogy azok, akik a te kegyelmedhez bocsájtatnak, egy magaslatról a hívek jelenlétében előre megállapított és betanult szöveget emlékezetből mondanak el. De Victorinusnak – így beszélte Simplicianus – felajánlották a papok, hogy ezt zárt ajtók mögött végezze el, amint szokás volt megengedni egyeseknek, akiknél tartani lehetett tőle, hogy félénkségük zavarba ejti őket. Victorinus azonban üdvösségét a jámbor sokaság előtt akarta megvallani. Hiszen nem volt üdvösség, amit a retorikában tanított és mégis nyíltan hirdette! Hogy is kellett volna szégyenkeznie szelíd nyájad előtt, mikor a te Igédet adta elő, holott a maga szaván szólván, nem szégyenkezett a balgák tömege előtt. Mikor tehát fölment, hogy a szöveget elmondja, aki csak ismerte, örömmámorral adta tovább nevét a másiknak. S ugyan állt-e ott valaki, aki nem ismerte? A közös örömben egyesülő tömeg ajkáról elnyomott kiáltásként hangzott: «Victorinus! Victorinus!» Hirtelen törtek ki az örömzajban s hirtelen némultak el, hogy figyelemmel hallgassák. Tündöklő bizalommal hallatta az igazi hitvallást s mindenki szíve mélyébe szerette volna őt zárni. S gondolatban kiki oda is zárta: a tömeg szeretete és öröme voltak az ölelő karok.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VIII, 5.10.

10. De mikor a te szolgád, Simplicianus Victorinusról mindezt elmondta volt, izzó vágy kélt bennem, hogy példáját kövessem: hiszen Simplicianus elbeszélésének ez is volt a célja. Miután pedig még azt is hozzátette, hogy Victorinus alávetette magát a Julianus császár alatt hozott törvénynek, mely szerint tilos a keresztényeknek az irodalom s a szónoklás tanítása s hajlandóbb volt elhagyni a szófecsérlő iskolát, semmint a te igédet, amellyel a «csecsemők nyelvét ékesen szólóvá» teszed, – úgy tűnt fel nékem, hogy nemcsak erős, de boldog is volt, mert módot talált rá, hogy csupán néked szolgáljon. Erre áhítoztam én, aki békókben voltam: nem idegen bilincsekre verve, hanem tulajdon bilincselő akaratom rabja. Akaratom az ellenség prédája volt, láncot kovácsolt belőle és megkötözött vele. Mert a ferde úton járó akaratból: szenvedély lett, s míg a szenvedélynek hódoltam, szokás lett belőle, s hogy a szokásnak ellen nem álltam, szükséggé vált. Ezek láncszemek módjára fonódtak egybe – ezért beszéltem előbb láncról – s kemény szolgaságban tartottak. Gerjedezett ugyan már bennem az új akarat: magadért kívántalak tisztelni s élvezni, Istenem, te egyedülvaló gyönyörűség; de ez új akarat még nem volt elég erős rá, hogy legyőzze a régit, mely az idő során megrögződött. Ilykép két akarat harcolt egymással bennem: egy régi s egy új, az egyik testi, a másik szellemi – s küzdelmük szétzilálta lelkemet.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VIII, 8.19.

19. Míg ’belső otthonomban’ lejátszódik e nagy küzdelem, melyet lelkemmel felidéztem kis szobámban: szívemben, zavarodott arccal és zavart kedéllyel hirtelen Alypiusra támadok, s így kiáltok rá: „Mire várunk? Tudod-e, mit hallottál? Fölkelnek a tudatlanok és megragadják az eget s íme, mi, a magunk szívtelen tudákosságával húsban és vérben fetrengünk! Szégyen talán követnünk őket, mivel megelőztek és nem szégyen-e, hogy még csak nem is követjük őket"?

Ilyesformán beszéltem és indulatom elragadott tőle, aki hallgatott és csodálkozva nézett rám. Mert nem megszokott beszédem volt ez. Homlokom, arcom, szemem, színem s hanghordozásom többet mondtak lelkiállapotomról, mint szavaim.

Lakásunk mellett egy kis kert volt, melyet használhattunk, éppúgy, mint az egész házat; mert a ház ura nem lakott ott. Oda vitt lelkem vihara, hogy senki meg ne akadályozzon a kétségbeesett harcban, melybe magammal elegyedtem, míg le nem zajlik, – hogy miképp: te tudtad, én nem. Üdvös őrület szállt meg, életre haldokoltam. Tudtam gonosz voltomat, és nem sejtettem, hogy kevéssel utóbb mi jó lesz bennem.

Kimentem hát a kertbe s Alypius nyomon követett. Hiszen magam voltam akkor is, ha ő velem volt. S hogy is hagyhatott volna ilyen tépelődésben egyedül!

Leültünk, amennyire lehetett távol a háztól. Reszkettem lelkemben, zűrzavaros harag tombolt bennem, hogy még nem egyeztem meg veled, nem kötöttem szövetséget veled, Istenem, pedig «minden tagom» e szövetségre serkentett s dicséretével a mennybe emelte. Nem hajóval vagy kocsin haladtunk e cél felé, vagy gyalog, még annyira sem volt, ahány lépést a házból kerti helyünkig tettem, ahol leültünk. Mert azodainduláshoz, sőt az oda érkezéshez nem kellett egyéb, mint hogy menni akarjak, de, hogy erősen és egészen akarjak, s hogy ide s oda ne hányjam a féligsebesült akaratot, melyben az emelkedő rész, a másikával, a süllyedővel küzködik.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones VIII, 12.28–29.

28. De mikor mélyenjáró elmélkedésem egész nyomorúságomat előhúzta rejtekéről s lelki szemeim előtt fölhalmozta, rettentő vihar s nyomában rettentő könnyzápor támadt. S hogy szavakban is egészen kitombolhassa magát, fölkeltem Alypius mellől: valahogy jobban illett a síráshoz az egyedüllét s így messzebb mentem, ahol jelenléte már nem volt terhemre.

Ilyen állapotban voltam akkor s Alypius érezte ezt: mert szóltam néki valamit s ő hallotta, hogy hangom már sírástól terhes. Ott maradt hát – nagy csodálkozásban – ahol együtt ültünk. Én, azt sem tudom már, hogyan, egy fügefa alá dobtam magamat és szabadjára eresztettem könnyeimet. S előtört szemem patakja – kedves áldozat tenéked! – s ha nem is szavakkal, de ilyen értelemmel sokat beszéltem hozzád: «S te, Uram, meddig haragszol,– meddig? Ne emlékezzél meg mi ellenünk régi bűneinkről!» – mert úgy éreztem, hogy foglyuk vagyok még. S nyomorultan kiáltottam: "meddig, meddig tart még ez a «holnap és holnap?» Miért nem mindjárt? Miért nincs még szégyenemnek ebben az órában vége?"

29. Így szóltam és sírtam szívemnek marcangoló keserűségében. És íme – a szomszéd házból hangot hallok – lány hangja volt-é vagy fiúé, nem tudom, amint énekli és sűrűn ismétli, hogy: „tolle, lege – tolle, lege!" (Vedd, olvasd). Arcom tüstént elváltozott és töprengtem legottan, vajjon van-e olyan játék, amelyben a gyermekek ilyest énekelnek, de nem jutott eszembe, hogy valaha is hallottam volna ezt. S megtartóztattam könnyeim áradatát és fölkeltem; nem magyarázhattam másként a dolgot, mint hogy az isteni akarat azt parancsolja, hogy könyvet nyissak föl s azt a fejezetet olvassam, amelyre legelébb esik pillantásom. Mert azt hallottam Antoniusról, hogy a véletlenül keze ügyébe került Evangéliumnak olvasásából buzdítást merített, mintha néki mondanák, amit olvasott: «menj el, add el minden marhádat és osztogasd a szegényeknek és kincsed lészen a mennyben; és jöjj, kövess engem!»

Izgatottan visszamentem hát arra a helyre, ahol Alypius ült: mert itt tettem le az Apostol könyvét, mikor fölkeltem. Megragadtam, s fölnyitottam és elolvastam némán a szakaszt, amelyre legelébb esett pillantásom: «Nem tobzódásokban és részegségekben, nem ágyasházakban való bujálkodásokban, és mértéktelenségben, nem versengésben és irigységben – hanem öltözzétek föl az Úr Jézus Krisztust; és a testet ne tápláljátok az ő kívánságaiban». Nem akartam tovább olvasni s nem is volt rá szükség. Amint a mondat végére értem, mintegy a biztosság fénye tódult szívembe s a kétségnek minden sötétsége szétoszlott.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones IX, 5.13–7.15.

13. Mikor a szüreti szünidő végére járt, bejelentettem a milánóiaknak: gondoskodjanak diákjaik számára más emberről, aki szavakkal kereskedik, mert én a te szolgálatodba szegődtem s eddigi szolgálatomnak többé nem tehetek eleget, mert nehéz a lélegzetem s beteg a mellem.

Levelet írtam szent püspöködnek, Ambrosiusnak, elébe tártam egykori tévedéseimet s mostani elhatározásomat; kértem, adjon tanácsot: a Szentírásnak leginkább melyik könyvét olvassam, hogy alkalmas és felkészült legyek nagy kegyelmed befogadására. Ő Izsaiás prófétát ajánlotta, – gondolom azért, mert ez a próféta a többieknél világosabban jósolta meg az evangéliumot s a pogányok elhivattatását. Ám első olvasásra nem értettem meg, s azt hívén, hogy ilyen az egész, megismétlését arra az időre halasztottam, amikor az isteni szózatban járatosabb leszek.

14. Mikor aztán eljött az idő, amelyben a keresztségre jelentkeznem kellett, elhagytuk a falut s visszatértünk Milánóba.

Alypius is elszánta magát, hogy velem együtt benned újjászülessék. Már felöltötte az alázatot, amely illő a te szentségeidhez s testét oly kemény fegyelemre fogta, hogy szokatlan bátorsággal még Itália fagyos talaját is mezítelen lábbal taposta. Magunkkal vittük Adeodatust is, testemnek bűnömből született gyermekét. Jótéteményeiddel elhalmoztad őt. Közel tizenöt esztendős volt, de értelemre már különb sok komoly és tudós embernél. Vallomást teszek néked a te ajándékaidról, Uram, Istenem, mindenek teremtője, aki képes vagy rá, hogy újraalkosd, ami bennünk alaktalan: mert nékem e fiúban – egy bűnömet leszámítva – semmi részem nincsen. Hogy a te fegyelmedben neveljük őt, azt is te sugalltad, senki más: a te ajándékaidat vallom meg tenéked.

Egyik munkámnak ez a címe: «A tanítómester”. Fiam az, aki e párbeszédben velem beszél. Te tudod, hogy minden gondolat, amit itt a velem vitázó személy elmond, tőle eredt, pedig csak tizenhat esztendős volt. Sok más csodálatos dolgot is tapasztaltam benne. Éles elméje szinte félelmetes volt nékem: s ugyan ki más művel ilyen csodákat, ha nem te.

Korán elvetted földi életét s nyugodtabb lélekkel emlékezek meg róla most, hogy nem remegek már gyermekkoráért, ifjúságáért, vagy egyáltalán: embervoltáért.

Mint egykorú társunkat a te kegyelmedben magunk mellé vettük őt, hogy a te fegyelmedben nevelkedjék: megkeresztelkedtünk és fölszabadultunk korábbi életünk minden gondjától.

Nem tudtam azonban a napokban betelni a csodálatos édességgel, amelyet akkor élveztem, ha mély bölcseségeden elmélkedtem, amellyel az emberinemet üdvére kormányzod. Mennyit sírtam, himnuszaid és énekeid közben, zengő templomod hangjaitól mélyen megindítva! E hangok fülembe ömlöttek, az Igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak s boldog érzés fogott el sírásom közepette.

15. Nem régóta karolta fel a milánói egyház a vigasz s a buzdítás ez ünnepi formáját, amelyben buzgó szándék egyesítette az együtt éneklő testvérek hangját és szívét. Esztendeje volt csak, vagy kevéssel több, hogy Justina, a gyermek Valentinianus császár anyja, eretnekségében, melyre az arianusok csábították, üldözőbe vette a te emberedet, Ambrosiust. A hívők tömege ott virrasztott a templomokban, készen rá, hogy meghaljon püspökével, a te szolgáddal. Az én anyám, szolgálóleányod, ebből a gondból és virrasztásból a javarészt vette ki: csak imából élt. A város ámulata és zavara bennünket is felizgatott, akik pedig akkor még hidegek voltunk, mert Szentlelked melege nem érintett meg bennünket. Ekkor határozták el, hogy keleti községek módjára majd himnuszokat és zsoltárokat énekelnek, nehogy a népet a bánat egyhangúsága eltompítsa: attól a naptól fogva mindmáig megmaradt ez a szokás s világszerte sokhelyütt szinte minden nyájad követi.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones IX, 10.23–25.

23. Mikor közelgett a nap, amelyen anyámnak ebből az életből meg kellett válnia, – te tudtad ezt a napot, mi nem sejtettük – a te titokzatos rendelkezésed folytán anyám meg én egyedül álltunk egy ablaknak dőlve, amely szállásunk kert-udvarára nyílt. Ostiában volt ez, a Tiberis mellett, ahol a város tülekedésétől távol hosszú utazásunk fáradalmait pihentük ki és erőt gyűjtöttünk a hajóútra. Édesen beszélgettünk ott egymagunkban s «a multat feledve, arra gondoltunk, ami előttünk állt». Rólad, a mindenütt jelenvaló Igazságról szólva, találgattuk, vajjon milyen a szentek örök élete, amelyet «szem nem látott, fül nem hallott, amely emberi szívbe még nem hatolt belé». De lelki szájunk «a te forrásod, az Élet forrása» után áhítozott, hogy szent vizével eltelve e nagy kérdésről csekély képességünk szerint elmélkedjünk.

24. Mikor arra került a szó, hogy az érzéki élvezet, legyen bármekkora s bármily testi fény övezze is, a másvilág gyönyörűsége mellett még csak említésre sem méltó, – egybevetésről szó sem lehet –; mind égőbb vággyal fordultunk «ama másik» élet felé és fokról-fokra végigjártuk mindazt, ami testi és magát az eget, ahonnan nap, hold s csillagok világítanak a földre. S bensőnkben elmélkedve, beszélgetve, műveidet csodálva mind följebb emelkedtünk. Eljutottunk elménk világába és áthaladtunk rajta, hogy a kifogyhatatlan bőség birodalmát elérjük, ahol «az Igazság eledelével örökké táplálod Izraelt», s ahol az élet a Bölcseség, amely létrehozza mindazt, ami volt és lesz. A Bölcseség azonban maga nem jő létre; olyan, amilyen volt és olyan is lesz mindig; 'volt' és 'lesz' nincsen számára, csupán 'van', mert örökkévaló; a 'volt' és 'lesz' pedig nem örökkévaló. S míg így beszélünk s áhítozunk utána egész szívünk megdobbanásával mintha hozzáérnénk – sóhaj szakadt ki belőlünk, és odahagyván «lelkünk zsengéit» visszatértünk hangunk morajához, ahol a szónak kezdete és végé van. De mi hasonló a te szavadhoz, Uram, amely önmagában örökké megmarad, el nem avul és mindent megújít?

25. Így szóltunk tehát: ,,Ha valakiben elnémul a test vihara, elnémul a föld, víz és lég képe, elnémul a mennybolt és maga a lélek is elnémul és önfeledten meghaladja önmagát, ha elnémulnak az álmok és a látomások, ha minden nyelv és minden jel és minden mulandó általában elnémulna számára – mert annak, aki szavukra figyel, mindnyája ezt mondja: 'Nem mi teremtettük magunkat, hanem az teremtett bennünket, aki örökkön él', – de ha e szavak után mégis elhallgatnának, mivel Teremtőjük felé fordultak figyelmükkel és ha csupán Ő szólna, nem általuk, hanem önmaga által, hogy szavát halljuk, nem emberi nyelv, nem angyali hang és nem rejtélyes hasonlat által, – de ha őt magát, akit a megnyilatkozás mind e formáiban szeretünk, ezek nélkül hallanók, ahogy most felemelkedtünk és sebes gondolattal elértük az örök és változatlan Bölcseséget, – ha ez folytatódnék, ha eltűnnének a merőben másfajta látomások, csupán ez az egy ragadná magával, ez színá föl, ez merítené el szemlélőjét a legbensőbb örömbe, hogy olyan legyen az örök élet, amilyen a megértésnek az a perce volt, amely után sóhajtottunk, – nem ez volna-e az Ige beteljesülése: «Menj bé a te Uradnak örömébe?» S mikor lesz ez? Vajjon akkor-e, amikor «mindnyájan feltámadunk majd, de nem mindnyájan változunk el»?

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones IX, 12.32.

32. Mikor a holttestet kivitték, kimentem s visszatértem könny nélkül. Mert még annál az imánál sem, amelyet megváltásunknak anyámért bemutatott áldozatánál néked mondtunk, mielőtt a sír mellé helyezett tetemet belefektettük volna, (ahogy az ott szokás) – mondom, még ennél az imánál sem sírtam, hanem egész napra elrejtőztem, keserű bánatommal és zavart lélekkel kértelek téged, ahogy csak tudtam, hogy gyógyítsd meg fájdalmamat. Nem tetted meg, – gondolom azért, hogy mintegy példában megmutassad: menynyire szokás rabja még az az ész is, amely már nem táplálkozik hazug igékkel. Eszembe jutott, hogy elmegyek a fürdőbe: hallottam ugyanis, hogy a görögök a fürdőt balaneion-nak hívják, állítólag azért, mert elűzi a gondot a lélekből. Íme, hát azt is bevallom irgalmad előtt, «árváknak» atyja, hogy megfürödtem s csak olyan voltam, amilyen a fürdő előtt. Mert a fájdalom keserűsége nem olvadt le a szívemről. Aztán elaludtam s felébredtem és úgy találtam, hogy fájdalmam nem csekély mértékben csillapodott. Mikor ágyamon feküdtem egyedül, eszembe jutottak Ambrosiusnak igaz versei: hiszen te vagy

Isten, te mindentalkotó
egek vezére, aki dús
fénnyel ruházod a napot,
álom-malaszttal a vak éjt,

hogy oldott tagjainkat új
munkára edzze a szünet
s fáradt velőnket és borús
aggályainkat oldja föl.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones X, 33.49–34.51.

49. Már szorosabban font be a fül gyönyörűsége és leigázott: de te kioldottál és megszabadítottál engem. A dallamokban, melyeket igéid éltetnek, mikor édes és művészi hangon éneklik őket, megvallom, most is megnyugvást találok, nem annyira ugyan, hogy hozzájuk volnék láncolva, sőt akkor kelek fel tőlük, amikor akarok. Ám az igékkel együtt, amelyek életet adnak s bebocsájtást szereznek nékik, bizonyos fokig méltó helyet keresnek szívemben, s alig tudok nekik illőt kijelölni. Mert úgy tűnik fel nékem, hogy olykor több tisztességben részesítem őket, semmint illik, amikor t. i. úgy érzem, hogy lelkünket a hit tüzében áhítatosabb és forróbb indulatra késztetik maguk e szent igék, ha így éneklik őket, mint késztetnék akkor, ha nem így énekelnék őket. Mintha lelkünk különböző érzelmeinek meg volna a nékik megfelelő hang- és dalárnyalata, mely valamely titkos egyetértés folytán idézi fel ezeket az érzelmeket. De érzékeim gyönyörűsége, melynek nem helyes a lelket elernyesztésre átengedni, gyakran megtéveszt engem, mikor érzékünk nem úgyköveti az értelmet, hogy türelmesen haladna mögötte, hanem mindenképpen arra törekszik, hogy eléje futhasson és vezethesse, holott csak az értelemnek köszöni bebocsájtatását. Így vétkezem ezekben a nélkül, hogy észrevenném, de utóbb észre is veszem.

50. Néha azonban mértéken túl megyek, mikor ezt a megtévesztő játékot kerülöm és tévedek, mikor túlzott szigorúsággal ítélem meg. Olykor annyira vagyok, hogy azt szeretném, ha az édes énekek mindenféle dallama, aminőkkel Dávid zsoltárait művelik, fülemtől eltávoznék; biztosabbnak látszik nékem Alexandria püspökének, Athanasiusnak elve, aki – mint gyakran hallottam róla – a zsoltárolvasónak csupán oly mérsékelt hanglejtést engedett, hogy közelebb állt az a szövegmondáshoz, mint az énekléshez.

Másfelől, mikor eszembe jutnak könnyeim, amelyeket Egyházad énekeinek hallatára ontottam hitem megújulásának első időszakában, és hogy ma is menynyire megindít – nem az ének, hanem az ének tartalma, mikor tiszta hanggal és illő dallamra énekelnek, – megint el kell ismernem ennek a szokásnak nagy hasznát.

Így ingadozom az érzéki gyönyörűség veszélye és a kipróbált üdvös hatás között s a nélkül persze, hogy feltétlen véleményt mondanék, mindinkább hajlamos vagyok rá, hogy helyeseljem az Egyház énekszokásait – azt, t. i. hogy a gyengébb lélek a fül gyönyörűsége útján az áhítat érzéseihez felemelkedjék. Ennek ellenére, ha megesik velem, hogy az ének jobban indít meg, mint a szöveg, melyet énekelnek, megvallom: büntetendő vétekbe estem s ilyenkor jobb szeretném, ha nem is hallanám az énekest!

Íme, itt tartok! Sírjatok velem és sírjatok érettem, akik képesek vagytok rá, hogy bensőtökben valami jót cselekedjetek s ebből tett következik. Mert akik erre nem vagytok képesek, titeket mindez nem indít meg. Te azonban, uram Istenem «hallgass meg, tekints reám, láss, könyörülj meg rajtam és gyógyíts meg», – te, akinek szemében kérdés lettem önmagam számára s éppen ez a gyengeségem.

51. Hátra van még testi szemeim gyönyörűsége: hadd tegyek erről is vallomást s templomod fülei hallják meg ezt, a testvéri és kegyes fülek, hogy ezzel aztán lezártuk légyen a testi vágyak kísértéseinek sorát, amelyek még most is ostromolnak engem, aki sóhajtozom miattuk s arra vágyódom, hogy «magamra ölthessem mennybéli hajlékomat». Szemünk a szép és változatos formákat szereti, a tündöklő és kellemes színeket. Rabul ne ejtsék ezek szememet: Isten ejtse rabságába, aki ezeket a «nagy jó» dolgokat teremtette, de az én kincsem ő és nem ezek a dolgok. Egész nap, míg csak ébren vagyok, hatnak reám s nincsen tőlük nyugtom, amint nyugtot adnak a zengő hangok – olykor éppenséggelminden hang, ha csend van köröttem. Maga a színek királynője, a Fény, elborít mindent, amit csak látunk; bárhol vagyok is a nap folyamán, különféle formákban elém árad s hízeleg nékem, aki mással vagyok elfoglalva s észre sem veszem. Olyan erővel lopja be magát, hogy ha nagyhirtelen elvonják előlünk, mohón fogjuk keresni, s ha soká van tőlünk távol, lelkünket elszomorítja.

Balogh József fordítása

Augustinus, Confessiones X, 34.53–35.54.

53. Mily számtalan mesterkedésükkel toldották meg az emberek azt, ami a szemet megejti, – különféle művészetekkel, a ruházkodás iparával, sarukkal, edényekkel és mindenfajta holmival, festményekkel és különböző műtárgyakkal, – vagyis csupa olyasmivel, ami a szükséges és mértéktartó használat határán túlnő és jámbor értelmét meghaladja. Hozzátapadnak kívül a saját alkotásaikhoz, belül ellenben elhagyják azt, aki alkotta őket és semmivé teszik önmagukban a Teremtő alkotását.

Ám én, Istenem és Díszem, – én ebből is anyagot merítek rá, hogy himnuszt mondjak néked és dicsérettel adózom annak, aki érettem áldozza fel magát. Mert a szép, mely a lelkeken át jut el a művész kezéig, attól a Szépségtől ered, amely a lelkek felett szárnyal s amely felé az én lelkem is éjjel és nappal sóhajtozik. Hanem a külső szépségeknek művészei és élvezői innen merítik ugyan tetszésük mértékét, de nem innen merítik a mértéket, amely szerint e szépségekkel éljenek. Itt van előttük a Mérték és nem látják, holott ha látnák, nem mennének messzebb érte, – erejüket számodra őriznék meg és nem pazarolnák ernyedt élvezetekre!

Én pedig, aki mindezt elmondom és felismerem, – léptemben én magam is belekeveredem e szépségek csapdájába, de te kiszabadítasz, Uram, – te szabadítasz ki onnan, mert «könyörülcted a szemem előtt van». Nyomorultul belézuhanok a csapdába s te könyörületesen kiszabadítasz onnan, néha úgy, hogy nem is érzem, mivel éppen csak hogy megérintettem a csapdát, olykor pedig fájdalom árán, mivel a csapdába már beléfészkelődtem.

54. A kísértésnek egy másik, sokszorosan veszedelmesebb formája kapcsolódik ehhez. Mert a testi vágyon kívül, mely ott rejlik minden érzékünk kéjes gyönyörködtetésében s amelynek szolgálatában senyvednek mindazok, akik tőled eltávolodtak, van a lélekben egy másik mohóság is, amely ugyane testi érzékek révén nem ugyan a testnek szerez örömet, hanem a test útján nyújt tapasztalatot: hiú és kíváncsi ez a mohóság, köntöse a 'megismerés' és a 'tudomány' nevével fedezi magát. Mivel a megismerés óhajából táplálkozik, a megismerésben pedig szemünk a vezető-érzék, isteni nyelven «a szemek vágyának» hívják.

Mert a látás sajátlagosan a szemek tiszte. Már pedig e szóval élünk egyéb érzékeinket illetően is, mikor ezeket a megismerés szolgálatába állítjuk. Mert nem mondjuk: 'halljad csak, hogy szikrázik' vagy 'szagold csak, hogy fénylik', vagy: 'tapintsd csak, hogy ragyog', vagy: 'ízleld csak meg, hogy tündöklik'; minderről azt mondjuk, hogyláthatók. Ám nemcsak azt mondjuk: 'lám, minő fény!' – amit egyedül a szem észlelhet –, hanem azt is, hogy: 'lám, minő hang! lám, minő szag! lám, minő íz! lám csak, milyen kemény!'

Mindezért az érzékek általános tapasztalatát, ahogy mondtam, «a szem vágyának» hívjuk, minthogy a látás műveletét, melyben a szemé az elsőbbség, hasonlóság alapján, a többi érzékünk is bitorolja, mikor valami ismeretre kívánnak szert tenni.

Balogh József fordítása

Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszéde

A beszéd eredeti kezdőszavai: Exsultemus in Domino

Örvendezzünk az Úrban, szerelmeseim, és lelki vigassággal örüljünk, mert fölfénylett nekünk az új megváltás napja, a régi megjavításé, az örök boldogságé! Mert megjavíttatik bennünk a mi üdvösségünk évenkénti körforgásával a szentség, mely kezdettől megígértetett, végezetül megadatott, vég nélkül megmarad. E napon méltó magasba igazított szívvel imádnunk az isteni misztériumot, hogy ami az Isten nagy jótéteménye által megy végbe, azt az Egyház nagy örömmel ülje meg. Mert a mindenható és kegyelmes Isten, kinek természete jóság, kinek akarata hatalom, kinek cselekedete könyörületesség, mindjárt, ahogy az ördögi gonoszság minket az ő gyűlölségének halált hozó mérgével megmart, már a világ első dolgai közepette előre jelezte önnön kegyességének a halandók megújítására eleve rendelt orvosszerét, hirdetvén a kígyónak az asszony leendő magvát, ki ártó fejének fölemelését a maga erejével megrontaná: tudniillik a Krisztust jelezvén ezzel mint testben eljövendő Istent és embert, ki megszületvén a Szűztől, az emberi faj erőszaktevőjét romlatlan születésével büntetné. És mivel dicsekedett az ördög, hogy az ember az ő cselvetésétől menvén lépre, híjával lett az isteni ajándékoknak, megmezteleníttetett a halhatatlanság adományától és a halál kemény ítélete alá került, s hogy ő maga az ő nyomorúságaiban e hitszegő sorsosságában nyer némi vigasztalást, sőt hogy az Isten is, midőn igaz szigorúságának számadása úgy kívánta, az ember iránt, kit akkora tisztességben teremtett, megváltoztatta korábbi ítéletét, szükséges volt, szerelmeseim, hogy a gondviselés titokzatos mérlegelése szerint a változhatatlan Isten, kinek akarata az ő jóságától el nem választható, kegyességének első szándékát rejtettebb misztériummal teljesítse be, és az ember, kit az ördögi álnokság ravaszkodása bűnbe vitt, az Isten rendelésével szemben el ne vesszen. Eljővén tehát az idők, szerelmeseim, melyek az emberek megváltására voltak kijelölve, belép e világ gyöngeségébe az Isten Fia, leszállván mennyei székéről, de az atyai dicsőségből el nem távozván, új rend szerint, új születéssel fogantatván. Új rend szerint, mert aki láthatatlan a maga mivoltában, láthatóvá lett a miénkben. Mint fölfoghatatlan úgy akarta, hogy fölfoghassuk, az idők előtt létezvén időtől fogva kezdett lenni. A mindenség Ura, árnyékban hagyván az ő fölségének méltóságát, szolgai alakot öltött. A szenved­hetetlen Isten nem gondolta méltatlannak, hogy szenvedhető ember legyen, és halhatatlanként a halál törvényeinek legyen alávetve. Új születéssel fogantatott pedig, mert a sértetlen szüzesség vágyakozást nem ismert, hanem az emberi lényegnek adta eredetét. Természet, de nem bűn vétetett az Úr anyjától. Szolgai test teremtetett a szolga állapota nélkül, és az új ember úgy elegyíttetett a régivel, hogy valóban fölvegye annak származását, de kizárja a régről eredő bűnt: mert az Isten igaz könyörületessége, jóllehet az emberi nem megjavítására elmondhatatlanul sokféle módja lett volna, mégis éppen ezt az útját választotta az orvoslásnak, mely az ördög csinálmányának lerontására nem hatalma erejét, hanem igazságossága mértékét használja. Mert az ősi ellenség kevélysége nem érdemtelenül követelt magának zsarnoki jogot minden emberrel szemben, sem nem nyomta el törvénytelen uralommal azokat, akik csábítására önként engedelmes­ked­tek az Isten parancsolatja ellenében az ő akaratának. Nem vesztette volna el tehát jogosan az emberi nem eredendő szolgálatát, ha nem azáltal, akit leigázott, győzetik le. Kigúnyoltatott ezért a magabízó ellenség fortélya, aki az emberi nem üdvösségéért világra jött gyermek születését éppen úgy, mint bármely megszületőkét, magára ártalmatlannak vélte. Mert látta nyögdécselve és sírva, látta pólyába tekerve, a körülmetélésnek alávetve, és hogy a törvényben szabott áldozat fölajánlását is betöltötte. Tapasztalta azután a gyermekek szokott növekedését, és egészen a férfikorig nem kételkedett, hogy a természet szerint gyarapszik. Tudván pedig, hogy az emberi természetet méreggel fertőzte meg, a leg­kevésbé sem hitte, hogy távol maradhat a törvényszegéstől az, akinek halandó voltáról annyi jelből bizonyosodott meg. Kitart tehát a nyomorult kalóz és a keserű behajtó az ellen, akinek semmi tartozása nincs vele szemben, és míg a bűnös eredetet sújtó általános ítélettel üldözi, épp azt az adóslevelet veszti el, amelyre hivatkozott, azon kérvén számon az álnokság büntetését, akiben semmi bűnt nem talált. Föloldatik hát a halált hozó szerződés gonoszul sugallt írása, amaz erős megköttetik önnön bilincseivel, és megkötöztetvén a világ fejedelme, fogságának edényei elragadtatnak (vö. Mt 12,29): visszatér az ő tisztességébe az ősi foltoktól megtisztult természet. Aki tehát a keresztény névvel kegyesen és híven dicsekedel, e kiengesztelődés kegyelmét igaz ítélettel vedd fontolóra! Mert neked, aki egykor elvetett voltál, neked, aki kivettettél a paradicsom helyéről, neked, aki hosszú számkivetésben időztél, neked, aki porrá és hamuvá oszoltál, akinek már nem volt semmi reménye az életre, az Ige megtestesülése által hatalom adatott, hogy a távolból visszatérj a te Alkotódhoz, újra fölismerd Szülődet, szabaddá tétessél szolgából, idegenből fiúvá lépj elő, hogy aki romlékony testtől születtél, Isten Lelkétől újjászülessél, és elnyerd a malasztot, amelyben a természet általnincs részed. Minthogy ekkora reményben van bizodalmatok, szerelmeseim, a hitben, amelyben megerősödtetek, állhatatosan tartsatok ki, nehogy ugyanazon kísértő, akinek birodalmát a Krisztus immár eltávoztatta tőlünk, cselvetéseivel ismét félrevezessen minket, és épp e jelenvaló nap örömeit rontsa meg csalárd mesterkedésével, gúnyt űzvén az egyszerűbb lelkekből némelyek dögletességet hozó meggyőződése által, kiknek a mi ünnepünknek e napja nem annyira a Krisz­tus születése, mint inkább – amint mondják – az új nap fölkelte miatt tiszteletre­méltó: kiknek szíve irdatlan homályba borul, és az igaz világosság minden növekedésétől idegen! Mert még mindig a pogányság ostoba tévelygéseinek nyomában járnak, és a világban szolgáló világosítókat isteni tiszteletben részesítik. Távol legyen a keresztény lelkektől minden istentelen babona és rémisztő hazugság! Mert mérhetetlenül távol vannak az örök dolgoktól a múlandók, a testetlenektől a testiek, az Uralkodótól az alattvalók. Ezek jóllehet csodálatosanszépek, még sincs bennük imádandó istenség. Ezért azt az erőt, azt a bölcsességet, egyedül azt a fölséget szabad imádni, mely a világ teljességét teremtette a sem­mi­ből, és amilyen alakba és mértékbe csak akarta, minden földi és mennyei állatot fölnövelt. A nap, a hold és a csillagok legyenek kellemesek azoknak, akik használják őket, legyenek ékesek azoknak, akik rájuk tekintenek, de úgy, hogy értük az Alkotót illesse hálaadás, és imád­tassék az Isten, ki ezeket teremtette, és ne a teremtmény, amely szolgál. Dicsérjétek tehát az Urat, szerelmeseim, minden munkában és ítéletben! Legyen bennetek kétség nélküli, szűzi érintetlenségű hit, és az ember újjáalkotásának isteni misztériumát őszinte szolgálattal tiszteljétek meg! Öleljétek magatokhoz a Krisztust a mi testünkben megszületvén, hogy méltókká legyetek meglátni dicsőséges Istenként, az ő fölségében uralkodván az Atyával és a Szentlélekkel együtt!

 
Földváry Miklós fordítása