A szanszkrit nyelvű buddhista szent könyvek lefordítása a 7. században, a korábbi megtérés idején kezdődik meg. Triszong Decen, majd Ralpacsen király hathatós támogatásával számos (általában 1 tibeti fordítóból és 2 indiai panditból álló) fordítócsoport nagy mennyiségű könyvet fordít le. A vallásos nyelvezet nyelvtani szabályait és buddhista szakszókincset a 9. században Ralpacsen törvényben rögzíti, ez a tibeti irodalmi nyelv (= klasszikus tibeti) létrejöttét jelenti.

A későbbi megtérés idején új lendületet vesz a fordítás, újabb könyvek lefordítása mellett a régebbi fordításokat is ellenőrzik, szükség esetén javítják, egységesítik.

Az évszázadok során lefordított több ezer művet Butön (1290-1364) rendszerezi és kiválogatja közülük a hitelesnek elfogadható műveket, ezek alkotják a 108 kötetes (kötetenként kb. 800 oldal) Kágyur és a 225 kötetes Tengyur gyűjteményeit. A kánon létrehozása egyben a fordítói korszak végét jelenti.

Kezdetben csak kézzel írott példányai voltak, a 15. századtól általánossá vált a kínaiaktól átvett fadúcos nyomtatás, ennek nyomán lehetőség nyílt arra, hogy egyes kolostorok saját nyomdát alakítsanak ki és ott a kánon köteteit kivésessék és kinyomtassák.

A tibeti kánon a szanszkrit Tripitakánál („Hármas kosár”) jóval bővebb. Tartalmáról még ma, 150 év elteltével is Kőrösi Csoma Sándor leírása az egyetlen részletes beszámoló.

A szanszkrit kánon Szerzetesi rendszabályzatán (szanszkrit: Vinaja, tibeti: Dulva) és Példázatgyűjteményein (szanszkrit: Szútra, tibeti: Do) kívül a Kágyurba bekerültek a későbbi időkből származó művek: a Tökéletes bölcsesség könyvei (szanszkrit: Pradnyápáramitá, tibeti: Sercsin) és a Misztikus tanítások, beavatások gyűjteménye (szanszkrit: Tantra, tibeti: Gyü).

A Tengyurban kapott helyet a szanszkrit kánon harmadik „kosara” a Tan elmélete (szanszkrit: Abhidharma, tibeti: Cshöngönpa), azaz ezt Butön nem fogadta el Buddha kinyilatkoztatásaként, hanem tanításaiból készített kivonatnak tekintve a magyarázatok közé sorolta. Emellett itt kaptak helyet a Kágyurban található művek kommentárjai („Példázatok magyarázata”, tibeti: Dodrel 136 kötetben és „Misztikus tanítások, beavatások magyarázata”, tibeti: Gyüdrel 87 kötetben), indiai buddhista mesterek művei (például Nágárdzsunának a mádhjamaka elméletet vagy Aszanga jógácsára rendszert kifejtő művei). Ezen felül tartalmazza a buddhista tudományok alapműveit.

Az arányok tekintetében fontos megjegyezni egyrészt, hogy a tibeti kánon terjedelme kb. hatszorosa a szanszkrit Tripitakának, másrészt, hogy a kánonnak csaknem egyharmadát a tantrikus művek teszik ki.

A fordítások között néhány eredeti tibeti művet is találunk, melyeket a tibeti kánon összeállítója olyan nagy jelentőségűnek ítélt, hogy helyet adott nekik a szent könyvek között. Ezek közé tartozik Thonmi Szambhota két fennmaradt nyelvészeti műve, a tibeti nyelv és írás foglalatai, valamint a szanszkrit–tibeti buddhista szakszótár. Ez utóbbi fontosságát Kőrösi Csoma Sándor is felismerte és elkészítette angol megfelelőkkel ellátott kiadását.

A kánon lezárása után újabb mű nem kerülhet a szent gyűjteménybe, a kánonba fel nem vett, szanszkritból fordított művek között kiemelkedő pl. a tibeti gyógyászat alapműve, a Négy tantra (tibeti: Gyüsi).

A Kágyur és a Tengyur, valamint a kánonon kívüli fordítások nagy halmaza jelenti a tibeti nyelvű írásbeliség alapját (mennyiség szempontjából szerény alapját). A fordítói korszak befejeződése előtt, már a későbbi megtérés kezdetekor megindult az önálló irodalmi tevékenység. A létrejövő buddhista rendek a kánon elismerésén túlmenően az irányzatuk szempontjából fontosnak tartott művekhez saját kommentárokat készítettek. Kommentárok készítésére sarkallta a tudós szerzeteseket az egyházi hierarchiában való előrelépés ambíciója is. Minél nagyobb tudású a teológus, annál több témában jártas, annál többféle műhöz tud kommentárt írni, így a kiváló tudósok több kötetes életművel (tibeti: szumbum) gyarapították a tibeti vallásos irodalmat.

A tibeti teológusok az indiai hagyományokat követték, mely szerint a buddhista szerző legfontosabb feladatának nem azt tartja, hogy új elméletet hozzon létre, hanem azt, hogy Buddha tanításait még világosabb formában fogalmazza meg, nehezen érthető pontjait megmagyarázza, a tanokat még közérthetőbbé tegye, új rendszerezési szempontból vizsgálja vagy egy addig nem eléggé értékelt elemét emelje ki. Ezért a legelterjedtebb műfaj a kommentár (tibeti: drelpa), amely a témában alapműnek (tibeti: cava) tekintett munkára épül. A kommentároknak sok fajtája van: részletes magyarázat (szóról-szóra), nehéz részek magyarázata, rövid összefoglalás, az alapmű lényege versbe szedve stb.

A lamaizmus mongóliai térhódításával a tibeti nyelvű irodalom művelőinek köre kibővül (a mongolok között is a tibeti az egyik egyházi nyelv): nyelvtankönyvek, kétnyelvű szótárok, értelmező szótárok és más alapvető fontosságú művek születnek a lamaizmus megismerésének megkönnyítésére.

A tibeti irodalom egyik legjelentősebb csoportját alkotják a történeti művek, számuk a legszigorúbb számítások szerint is meghaladja a 700-at. Értéküket növeli, hogy nemcsak Tibetnek, hanem szomszédainak a történetéhez is forrásul szolgálhatnak, különösen India története szempontjából fontosak, ahol ilyen jellegű művek nem készültek.

Főbb fajtái:

–   vallástörténet (tibeti: cshödzsung): a buddhizmus története Indiában, Tibetben, Mongóliában, egy-egy rend története, egy-egy hagyományláncolat története a továbbvivő mesterek életrajzával, kolostorok története. Ezek között kiemelkedő pl.: Táranátha: A magasztos tan virágzása Indiában; Gö locáva: Kék krónika; Butön vallástörténete.

–   világi történeti munkák: évkönyvek (tibeti: logyü); királykrónikák (tibeti: gyelrab) (5. szemelvény); egy-egy nemzetség, család története (tibeti: dungrab). Általában ezek sem teljes egészében világi munkák, fontos szempont, hogy az adott személyiségek hogyan segítették elő a buddhizmus felvirágzását.

Zarándoklatok leírása a szent helyek, kolostorok történetének, kegytárgyainak bemutatásával.

A buddhizmus a tudományokat 10 területre osztja fel, öt nagy és öt kis tudományra, melyek mind a vallás szolgálatában állnak.

Az öt nagy tudomány a nyelvészet, a logika, a gyógyászat (6. szemelvény), a technika (azaz a vallásos ábrázolás technikája: ikonometria, ikonográfia) (7. szemelvény) és a „belső” tudomány (azaz a vallási tanokat kifejtő művek).

Az öt kis tudomány az asztrológia, a stilisztika, a metaforák tudománya, a metrika és a dráma.

Egy másfajta felosztás külső és belső tudományok között tesz különbséget. Belső tudománynak csak az öt nagy tudomány sorában szereplő belső tudomány számít, azaz a vallással kapcsolatos elméleti tudomány. A többi kilenc a külső tudományok közé tartozik.

Nemcsak a belső, hanem a külső tudományok alapjait is szanszkrit művek jelentik. A kis tudományok közül négy az irodalomtudomány, költészetelmélet tárgykörébe sorolható, tibeti művelőik számára ezek esetében is a magas színvonalú szanszkrit alapművek számítanak etalonnak.

A tibeti buddhista tudós szerzetesek nem szolgai másolói a nagy tekintélyű indiai mesterek műveiben foglaltaknak, ők is ugyanarra törekednek, mint indiai elődeik: minél világosabbá tenni Buddha tanításait. Munkásságuk során ők is létrehoztak sajátos rendszereket, módszereket annak érdekében, hogy a gyakorlók számára megkönnyítsék Buddha tanításainak megértését, a helyes életmód, viselkedés, szemlélet gyakorlását.

Lamrim-irodalom

A Gelukpa-rend alaptanítása, azaz a lamaizmus lényegét kifejtő művek csoportja, mely Atísa: A szentté válás útját megvilágító mécses című rövid, verses műve alapján jött létre. Legjelesebb képviselője Congkapa, akinek főműve A megtisztulás fokozatos útja, részletes kifejtésben (írott tibeti: Bjang-cshub lam-rim cshen-mo, röviden Lam-rim cshen-mo). A címbeli „részletes kifejtés” sugallja, hogy ugyanennek a kb. 800 oldalas műnek léteznek rövidebb, tömörebb változatai is: egy közepes terjedelmű kifejtés (kb. 400 old.) és egy néhány oldalas verses összefoglaló (a verses forma célja a memorizálás megkönnyítése). A megtisztulás fokozatos útja a lamaizmus alapműve, a tibeti buddhizmus exoterikus tanainak legfontosabb forrása. A másik fontos képviselője Gampopa, aki főművét A megszabadulás ékkövét, szintén Atísa A szentté válás útját megvilágító mécses című művére támaszkodva alkotta meg. Ebben részletesen magyarázza az Atísa által rangsorolt három lelki-szellemi fejlettségi szintet. (8. szemelvény)

Életrajzok (tibeti: namtar)

Egy-egy szentként tisztelt szerzetes élete, azaz „üdvözüléstörténete”. Minden szumbum a szerző élettörténetével kezdődik, de léteznek önálló életrajzok is (pl. Milarepa üdvözüléstörténete, 9. szemelvény).

Bölcs mondások (aforizmák) (tibeti: legse)

Életbölcsességek verses megfogalmazásai. Egyik legjelesebb képviselője Szakja Pandita. A bölcsesség kincsestára című versgyűjteménye volt az első tibeti mű, ami európai nyelven megjelent, Kőrösi Csoma Sándor fordította angolra.

Terma-irodalom „elrejtett kincs”

Sajátos csoportot képviselnek azok az „elrejtett kincs”-nek tekintett, buddhista és nem buddhista könyvek, melyeket kiválasztott személyek találnak meg. Ezek között kiemelkedő A köztes lét könyvei, (10. szemelvény) mely a halál és az újraszületés közötti átmeneti időszak bolyongásainak kalauza; a Szongcen Gampo legendás történetét tartalmazó Manikábum és a bon megalapítójának tartott Senrab Mivo élettörténetét és tanításait bemutató Kulcs az emlékezetnek (tibeti: Szermig).

Bár a tibeti irodalom csaknem teljes egészében a buddhizmus szolgálatában áll, számtalan művet találhatunk, amelyek vallásos alapjellegük mellett szépirodalmi értékeket is hordoznak.

Hoffmann, Helmut 2001: A tibeti műveltség kézikönyve. Budapest, Terebess Kiadó.

Kara György (ford.) 1986: A köztes lét könyvei. Budapest Európa Könyvkiadó.

Király István (főszerkesztő) 1984: Világirodalmi lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szaszkja Pandita 1984: A bölcsesség kincsestára. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Szakirodalom idegen nyelven:

Atisa 1983: A Lamp for the Path and Commentary. London.

Cabezón, J. I.–Jackson, R. R. (eds.) 1996b: Tibetan Literature. Studies in Genre. Ithaca, New York, Snow Lion.

Gampopa 1998: The Jewel Ornament of Liberation. The Wish-fulfilling Gem of the Noble Teachings. Translated by Khenpo Konchog Rinpoche. Ithaca, New York, Snow Lion.

Mi-la-ras-pa 1970: The Hundred Thousand Songs of Milarepa. New York–London, Harper & Row.

Szakjapa Szönam Gyelcen (1302-1375) a Szamje kolostor egyik apátja volt, aki munkájában a buddhista események és dátumok leírásakor a szakjapa hagyományt követte. Tizenhat évesen kezdett hozzá A királyok származását megvilágító tükör megszerkesztéséhez. Rengeteg könyvet gyűjtött össze és olvasott el a buddhizmus történetéről. Az íráshoz több olyan könyvet felhasznált, amelyek nem maradtak fenn. Sok éven át dolgozott az alapszövegen, amit később számos jegyzettel és magyarázattal látott el. Ezeket a kiegészítéseket 1368 körül fűzte a szöveghez, amikor könyve alapszövegét befejezte.

A tizennyolc fejezetes műben több rész foglalkozik kizárólag a buddhizmus történetével, buddhista események leírásával, de van néhány fejezet, amiben tibeti népi mondák és legendák vannak.

Az idézett szemelvény, mely Ralpacsen királyról szól, a 8. fejezetből való. Ennek a fejezetnek nincsen külön címe, de ez tartalmazza Tibet történetét az első tankirály halálától (650) a 13. század végéig.

A legidősebb herceg Cangma azért nem volt alkalmas uralkodónak, mert a tanban lelte örömét és szerzetesnek állt, Darma pedig azért, mert a bűnös tettekben, így a középső hercegre, Ralpacsenre bízták a hatalmat. Gadag Ralpacsen a hím tűz kutya évében született és tizenkét éves korában, apja halálát követően emelték trónra. Az országot ezután Thranka Palgji Jontan miniszter segítségével irányította. Feleségei Csogroza Palgji Nangcul és a többiek lettek, összesen öt nagy felesége és öt kisebb felesége volt. A király, aki a tíz erény szerint kormányozta birodalmát, Indiából olyan híres panditokat hívott meg, mint Dzsinamitra, Silendrabodhi, Danasíla és a többiek. A fordítók: Kaba Pelceg, Csogro Luigyelcen és Jesede lefordították a tant tibetire és minden buddhista iratot az új nyelvi szabályok szerint átnéztek és indiai mintára három csoportba (tibeti: bre, szrang, zso) rendszereztek.

Később három meditációs iskolát alapított tanulásra, elmélkedésre és meditációra, három magyarázó iskolát a szövegmagyarázat, a viták és a helyes megfogalmazás segítésére és összesen harminc iskolát hozott létre a gyülekezet számára. Ezek közt voltak vinaja iskolák is a szerzetesek eszességét, vallásba vetett hitét és becsületességét ellenőrizendő. Elrendelte továbbá, hogy hét-hét háztartásnak kell gondoskodnia minden egyes szerzetesről.

A király a középpontba tette a trónját és haját egy-egy selyemdarabbal két oldalon varkocsba fonta. A király jobb és bal oldalán foglaltak helyet a szerzetesrend tagjai, akiket azzal tisztelt meg, hogy a fején levő hajából kiinduló két selyemdarabon ülhettek. Ők ezért a „fej csoportja” néven lettek ismertek.

A király építeni szeretett volna Ucangdoban a személyes védelmező istensége számára egy templomot, melynek neve Páratlan, Szerencsét és Erényt Gyarapító Templom. A kilenc emeletes templom építéséhez ezért különböző művészeti ágakban jártas khotáni és nepáli mesterembereket, festőket és kőműveseket hívott Tibetbe. (…)

Később a király vallási vezetői Nyang Saicsan és a többiek néhány miniszterrel együtt megépítették Lhásza keleti részén a Karu és Meru templomot, délen a Gaba és Gabaiö templomot és északon a Thrakang és Thrakang-thama templomot. (…)

Ralpacsen király, akinek erejétől és bátorságától a rosszindulatú démonok megrettentek, a négy égtájon mindenhol diadalt aratott és a világ kétharmada fölött gyakorolta hatalmát.

(Fordította Péter Alexa)

Tibet leghíresebb orvostudományi munkája, a Négy tantra, olyan rendszert ír le, amely különféle orvosi iskolák ötvözéséből jött létre. A mai formáját a 12. században egy tibeti orvos Gjutok Jontan Gonpo jóvoltából nyerte el, aki kommentárt is készített hozzá.

A négy tantra közül az első, az Alaptantra, a gyógyászat alapjaival foglalkozik hat fejezetben. A második kötet a Magyarázatok tantrája, melyben többek közt az embrió méhen belüli fejlődéséről, a test felépítéséről, a halál jeleiről és hasonlókról olvashatunk. A harmadik a Tanító tantra, mely a három fő betegségtípussal, az életmóddal, étkezéssel és orvosi eszközökkel foglalkozik. A legutolsó rész a Végső tantra, melynek tárgya a pulzusdiagnosztika, a vizeletelemzés, a gyógyszerfajták és különböző külső gyógymódok. A fejezet végén röviden összefoglalja a négy ismertetett tantra lényegét és hagyományozási vonalát.

A kivonatot az a Szangye Puncog készítette, aki a zanglai kolostor főlámája és Kőrösi Csoma Sándor legfontosabb segítője volt mind a beszélt, mind pedig az irodalmi tibeti nyelv elsajátításában. A láma járatos volt a tibeti nyelvtanban, a retorikában, a költészetben, a dialektikában, a orvostudományban és az asztrológiában. Másik három lámával együtt rövid eligazító sillabuszokat készített a buddhista irodalom alaptémáiról Csoma számára. Az egyik ilyen ún. Alexander-könyv tartalmazza a Négy tantra rövid kivonatát is, melyből az ártókról (tibeti: nyepa) szóló szemelvény származik.

Az Alaptantra tanítását egy indiai fügefa ábrázolásának segítségével magyarázzák: a három gyökérből ágazik el kilenc fácska, abból negyvenhét ágacska, amin kétszázhuszonnégy levél, két virág és három termés van. A részletes kifejtésben az első gyökér és az abból kiágazó fák, ágak és levelek a egészséges (meg nem változott) állapotot és a beteg (megváltozott) állapotot jelenítik meg. Következzék először a három ártó (testnedv) leírása:

Az első ártó (testnedv) a szél (tibeti: lung), melynek öt fajtája van: az életfenntartó, a felfelé mozgó, a szétterjedő, a tűzszerű és a lefelé tisztító.

A második ártó az epe (tibeti: thripa), aminek öt fajtája van: az emésztő, a színtelenítő, a meghatározó, a láttató és a színnel fölragyogtató.

A harmadik ártó a nyálka (tibeti: badkan), aminek szintén öt fajtája van: a támasztó, a lebontó, a ízleltető, a gyönyört adó és az összekötő. (…)

A nyálka, az epe és a szél három részen található meg leginkább az emberi testben: a nemtudásból eredő nyálka a test felső részében, az agyvelőben, a haragból eredő epe a test középső részében, a vágyból eredő szél pedig a test alsó részében, a csípőben és a derékban található. (…)

A három ártó a következő életkorokban meghatározó: az öregkorban a szél, a felnőttkorban az epe és a gyerekkorban pedig a nyálka.

Az élőhely szerinti hatásuk alapján a szél a hideg, nyirkos helyeken, az epe a száraz, forró helyeken, míg a nyálka a nedves, olajos helyeken található meg leginkább.

Az évszakok és napszakok szerint felosztva a szél a nyári időszakban, nappal, este és virradatkor, az epe ősszel, délben és éjszaka, míg a nyálka tavasszal, alkonyatkor és reggel fejti ki leginkább hatását.

(Fordította Péter Alexa)

A tibeti buddhizmusban két nagyobb istenségcsoport van. a „világból elmúltak őrei”, akik kívül helyezkednek a létezés hat szféráján, nem képesek benne alakot ölteni és nem lehetnek befolyással az ott élőkre, illetve a „világban tartózkodók őrei”, akik több hatalommal bírnak a földi halandók felett. Ez utóbbi csoportba tartoznak a tanvédő istenségek, akik kegyetlen és harcias megjelenésükkel elriasztják, vagy ha szükséges, mágikus fegyvereikkel elpusztítják a démonokat és más, a megvilágosodást gátló erőket. A tanvédők legnépszerűbb és legismertebb csoportja a „nyolc rettenetes hóhér”, akiknek egyik tagja Mahákála a „Fekete vagy Fehér Oltalmazó”, a gazdagság és jólét istene.

A tibeti szöveg, melyből a lefordított részlet származik, Kőrösi Csoma Sándor hagyatékának részeként kézirat és mikrofilm formájában található meg a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteményében. Az eredeti tibeti szöveg fadúcos nyomatási eljárással, fejes írással hagyományos könyv formátumban készült, a fedőlappal együtt összesen 9 oldalon.

Az Oltalmazó Kívánságot Teljesítő Drágakő fehér és vörös, ragyogó testszínekkel megjelenik. Haragvó és borzongató látványú, egy arcú és hat karú, jobb első kezével a becses drágakövet, a kívánságot teljesítő gyémántot, bal első kezével, bal csípőjéhez szorítva a drágakövekkel teli koponyacsészét tartva minden kívánság esőjét hullatja. A középső kettőben a szegénységtől elválasztó gyémánt bárdot és a három birodalmat leigázó szigonyt tartja. Alsó két kezében a három világ égjárónőit hívő kis dobot, függőlegesen a mellénél pedig elefántösztökét tart. Szemöldöke és szakálla lefelé áll és sárgán lángol, haja világossárga felfelé álló, tetején fent gazdagon sorakoznak a drágakövek és mindenféle drágakőből készült fejdísz, fülbevaló, nyaklánc, karkötő, lábperec és hasonlók. (…)

Az Oltalmazó Kívánságot Teljesítő Drágakő, a részvéttel teljes

Teste hószínű, fehér fényt árasztó

Egy arcú, hat karú, két lábával Vaisravanán tapos.

A szegények szenvedéseit eloszlatónak hódolat!

Jobb első kezében kívánságot teljesítő drágakövet tart,

A középsőben a szegénységet elvágó bárdot,

Az utolsóval koponyadobon játszik.

Ösztönző égjárónők, nektek hódolat!

Bal kezében drágakővel teli koponyacsészét tart,

Középső az égjárónők erejét összegyűjtő szigonyt,

Az utolsóban elefántösztöke, a kárhozatba születés létformájától megszabadító.

Az Oltalmazó Könyörületes Kincsnek hódolat!”

(Fordította Zsuppán Fabiola)

Gampopa (1074-1153) elismert tantra-mester és gyógyító volt. Elsőként az Atísa-iskola nézeteit tanulmányozta, később más irányzatok hagyományaiban is jártasságot szerzett. Így vált kora meghatározó személyiségévé. Harminckét éves volt, amikor mesterével, Milarepával, a kagyüpa rend megalapítójának, Marpának a tanítványával találkozott. Később ő vitte tovább a kagyüpa hagyomány fő vonalát, tanítványai pedig a kagyüpa iskola különböző ágainak fejei lettek.

Fő művét, melynek A megszabadulás ékköve címet adta, Atísa A szentté válás útját megvilágító mécses című művére támaszkodva alkotta meg. A huszonegy fejezetes mű hat lépcsőből álló, mindig egymásra épülő gyakorlatok leírásával jelöli ki az utat a végső cél, a buddhaság állapotának eléréséig. A leírás olyan pontos és következetes, hogy bárki, aki a buddhista tanok iránt érdeklődik, elsajátíthatja és beépítheti azokat saját gyakorlatai közé.

A nagy értékű emberi test leírásáról szóló fejezetben kapott helyet a szemelvényhez lefordított részlet a háromféle emberről.

A szanszkrit purusa szó, amelyet embernek fordítunk, azt jelenti erővel vagy képességekkel rendelkező. (…) A háromféle képesség szerint az emberek is háromfélék lehetnek: nagyok, közepesek és csekélyek.

A csekély emberekben megvan a képesség, hogy ne zuhanjanak a rosszul járt világokba, hanem isteni vagy emberi léthez jussanak. Ahogy a Bódhipatha-pradípában írva van:

     Aki bármilyen módon

     A körforgás silány örömeit

     Önmagának hajszolja

     Azt az embert alacsonyrendűnek mondjuk.

A közepes emberben megvan az a képesség, hogy megszabadulva a körforgásból, a boldog nyugalom állapotába jusson. Ahogy a Bódhipatha-pradípában írva van:

     A lét örömeinek hátat fordítót,

     A vétkes tettektől elfordulót,

     Aki csak a maga nyugalmát keresi;

     Ilyen embert mondanak közepesnek.

A magasrendű emberben megvan az a képesség, hogy a lények érdekében érje el a buddhaságot. Ahogy a Bódhipatha-pradípában írva van:

     Aki a szenvedést önmagában felismerve

     Mások minden szenvedését is

     Teljességgel meg akarja szüntetni,

     Az az ember kiváló.

(Fordította Péter Alexa)

Milarepa (1040-1123) a kagyüpa rend hírneves mestere. A rendalapító Marpa fő tanítványa, aszkéta és költő.

Rubpe Gyelcen (1452-1507), aki Cangi megszállott néven vált ismertté, kagyüpa rendbeli szerzetes, jógi, misztikus író és költő. Műveiben a tibeti társadalomnak arra a válságára próbál feleletet adni, amely a phagmodrupa dinasztia közép-tibeti államának széthullásában és a tartományurak és szerzetesrendek háborúiban nyilvánult meg. Alkotásaival nem a hatalmasokhoz és a kolostorok lakóihoz szól, hanem a néphez, éppen ezért nyelvként a dél-közép-tibeti népnyelvet használja. A népköltészetből ismert egyszerű versekkel, énekekkel szólaltatja meg a buddhista tanítások elvont tételeit, a misztikus elragadtatás élményeit. Így a buddhista misztikának és az ősi tibeti formáknak olyan szintézisét teremtve meg, amely egyedülálló a tibeti irodalomban.

Milarepáról írt életrajzában, melyből a lefordított szemelvény származik, az egykori bön mágus megtérését, próbatételét, beavatását, a világról való teljes lemondását, elmélkedéseit, tanító tevékenységét és halálát mutatja be, szembeállítva hősét a kolostorok skolasztikus spekulációkat folytató, hiú, anyagias és hatalomra törő lámáival.

Törzsem és nemzetségem az Ü-tartomány északi részén élő nagy pásztornépek közül a Khjungpo törzs. Egy régi hagyományt követő láma fia, egy Dzsosze nevű jógi, aki védőszentjének hatalma folytán varázsmondások birtokában volt, elindult, hogy a megtisztult birodalmának szenthelyeit bejárja és a kegyhelyeket meglátogassa. Megérkezett a Felső-Cang északi részén fekvő Csungpacsi nevű faluba. Mivel megfékezte a gonosz szellemeket és áldásos képességekkel rendelkezett, nagy hasznára vált a környékbelieknek. Tevékenysége nagy jelentőségű lett, így hát néhány évig azon a vidéken maradt. Khjungpo Dzsosze néven szólították, és amikor a környéken betegség, gonosz szellem vagy bármi más gond támadt, őhozzá fordultak.

Egyszer azon a vidéken felbukkant egy félelmetes gonosz szellem, aki Dzsoszének nyomába sem léphet, de rajta kívül más nem tudott volna elbánni vele. Egy olyan családnál telepedett meg, akik Dzsoszében nem hittek. Mivel sokat gyötörte őket, hívtak egy lámát, de az hiába vetette be varázslatait és áldásait, semmi foganatja nem volt, a szellem csak locsogott, nevetett, és tovább zaklatta őket. Akkor a falshitű család egyik rokona a gonosz szellem háta mögött azt javasolta, hogy hívják Khjungpo Dzsoszét:

– Ha a seben segít, legyen az akár a kutya szalonnája, használni kell!

Akkor az az ember elhívta Dzsoszét. A szellem tanyája felé közeledve Dzsosze büszkén és hangosan így szólt:

– Én jövök itt, Khjungpo Dzsosze! Akadékoskodó szellemek húsát eszem, vérét iszom! Na várj csak! — mondta, miközben gyorsan közeledett. Még oda sem ért Dzsosze a házhoz, a szellem a rémülettől döbbenten hajtogatni kezdte:

— Phapha mila mila – motyogta és jajgatott félelmében.

Amikor Dzsosze odaért, a szellem így szólt hozzá:

– Te ember, én a te területedre sohasem léptem, hagyd meg hát az életemet.

Dzsosze pedig megeskette a szellemet, hogy többé soha senkit nem fog zaklatni, s azzal elengedte. A szellem egy tisztelőjének a családjánál húzta meg magát.

– Mila mila, nincs még egy ilyen rettenetes és veszedelmes ember — mesélte.

A család faggatta:

— Ki az az ember?

— Khjungpo Dzsosze az, aki az életemre tört és megesketett.

Ezután amikor csak Dzsosze érdemeit és nagyságát dicsőítették, mindenki „mila”-ként emlegette, ezért aztán Mila néven vált híressé. A szellem pedig a továbbiakban semmiféle gonosztettet nem követett el, az emberek mind úgy gondolták, hogy életet váltott.

Később Khjung-po Dzsosze megházasodott és fia született. Annak pedig két fia volt. a nagyobbikat Mila Példázattanító Oroszlánnak hívták, az ő fiát pedig Mila Gyémántoroszlánnak. Attól fogva minden leszármazottnak egy fia született.

Minthogy Mila Gyémántoroszlán kiválóan értett a kockavetéshez, nagy nyereményre tett szert. Ugyanott élt egy ügyes kockajátékos csaló, akinek kiterjedt rokonsága volt. Egy alkalommal próbára akarta tenni Mila Gyémántoroszlán képességét, ezért eleinte csak kis tétekkel játszott. A játék közben az ellenfelét kipuhatolta és aznap csak annyit nyert, amennyi természetesnek tűnhetett. Mila Gyémántoroszlán elégedetlen volt:

– Játsszunk holnap visszavágót – javasolta.

– Rendben – egyezett bele a másik.

Az előzőnél nagyobb tétet tett s így kockáztak. A csaló, nehogy gyanút keltsen, háromszor hagyta magát megverni, majd így szólt:

– Most játsszunk még egy visszavágót.

– Rendben van – hangzott a válasz.

Megegyeztek a tétben: földet, házat, vagyont, mindent feltettek, s hogy visszalépni ne lehessen, írásba foglalták. Kockáztak és a csaló nyert. A föld, a ház, az egész vagyon a csaló rokonainak birtokába került. Mindentől megfosztva, a két Mila, apa és fia elhagyta az országot. Egészen a Mang országbeli Gungtang tartomány Kjangaca nevű falujáig mentek és ott letelepedtek. Az apa, Példázattanító Oroszlán, vándorpapként járta a vidéket és a környékbelieknek szentkönyveket olvasott fel, szertartásokat végzett, jégesőtől védte őket, a gyermekeket megóvta a rossz szellemektől és más ehhez hasonló tevékenységet folytatott, s ezzel sok ajándékra tett szert. Fia, Gyémántoroszlán hosszú kereskedő úton járt télen dél felé, Nepálban, nyáron pedig északon a pásztoroknál. Mang országban és Gungtang tartományban pedig kisebb kereskedelmi utakra járt. Ily módon apa és fia nagy vagyont gyűjtött össze.

Abban az időben egy helybelinek a szeretett lánya és Gyémántoroszlán megkedvelték egymást és egybekeltek. Született egy fiuk, akinek Mila Bölcsességzászló lett a neve. A fiú kisgyermek volt, amikor meghalt a nagyapa, Példázattanító Oroszlán és nagyszabású halotti tort tartottak. Ezt követően Mila Gyémántoroszlán kereskedéssel gyarapította vagyonát és még gazdagabb lett, mint korábban.

Egy Ca környékbeli embernek, akit Wormának hívtak, volt Caban egy háromszög alakú, kiváló termőföldje. A kereskedésből származó arannyal és az északról és délről hozott árukkal fizetve megvette és elnevezte Worma-háromszögnek.

Annak a földnek a szélén állt egy házrom, amely a szomszéd tulajdona volt. Azt is megvásárolta és lefektette az alapokat egy vár felépítéséhez. Mialatt az építkezés folyt, Mila Bölcsességzászló húsz éves lett. Élt Caban egy Nyang törzsbeli nemes, akinek volt egy lánya, Fehér Ékszer. Gyönyörű küllemű volt, a világi szokásokban jól eligazodott, ellenség és barát iránt gyűlöletét és szeretetét világosan kinyilvánította. Feleségül vette és Nyangca Fehér Ékszernek nevezték.

Az építkezés tovább folytatódott, a harmadik szintre, a tetőhelyiségbe raktár és konyha került. Ez az épület volt a legremekebb ház egész Kjangacában, és minthogy négy oszlopa és nyolc gerendája volt, Négy-oszlop-nyolc-gerenda lett a neve. Benne boldogságban és jó hírnévnek örvendve éltek.

Mikor a rokonok megtudták, hogy Csungban Mila Példázattanító Oroszlán és családja jólétben él, Mila Gyémántoroszlán unokatestvére, Keresztes Zászló családjával és nővérével, Khjungca Nemes Vetélytárssal együtt elhagyta lakhelyét és Kjangacába érkezett. Mivel Mila Gyémántoroszlán nagyon szerette rokonait, nagyon megörült nekik, befogadta és segítette őket. A kereskedés fortélyait is megtanította nekik, hogy talpra tudjanak állni. Kereskedni kezdtek, és ők is nagy vagyonra tettek szert.

Ezután egy alkalommal, mikor Nyangca Fehér Ékszer áldott állapotban volt, Mila Bölcsességzászló éppen rengeteg árút szállított délről, és az északon fekvő Tigriscsúcs felé tartott, hogy ott eladja. Már régóta úton volt, s ezenközben a víz-hím-sárkány év első őszi hónapjának 25. napján, a Győztes csillagzat jegye alatt anyám világra hozott engem. Nyomban futárt küldött apám után ezzel az üzenettel:

„Az őszi munkák ideje közeleg, meg a fiam is megszületett. Gyere gyorsan, hogy nevet adjunk a fiúnak és megtartsuk a névadási ünnepséget.”

A futár a levelet átadta és a történteket szóban is részletesen elmesélte. Apám nagyon megörült:

– Remek, remek! Már meg is van a neve. A mi családunkban minden ágon csak egy fiú született. Most nekem is megszületett a fiam. A hír nagy örömömre szolgál, legyen a neve Örömhír. Elintéztem az üzleti ügyemet, máris megyek haza – mondta és elindult hazafelé.

Örömhír lett a nevem, nagy névadási ünnepséget rendeztek. Szeretetben cseperedtem fel, kellemes hangom lett, aki csak hallotta, gyönyörködött benne. Az emberek így beszéltek:

– Örömhír, nagyon illik rá ez a név!

Amikor négy éves lettem, a mamának született egy lánya, aki a Boldogságőre nevet kapta. Minthogy Peta volt a beceneve, mindenki Peta Boldogságőre néven ismerte. Emlékszem, leomló fürtjeink aranylón és feketén ragyogtak. Vidékünkön családunk szava tiszteletnek örvendett, hallgattak ránk, erős hatalmunk volt. A környék nemesei a szövetségeseink voltak, a parasztok pedig minket szolgáltak.

Némelyek így beszéltek:

– Ezek az emberek idegen jövevények a mi földünkön és mégis ők a leghatalmasabbak és a leggazdagabbak a környéken. Nézzétek csak a házukat, földjüket, vagyonukat vagy az úr és az úrnő ékszereit! Dúskálnak mindenben.

Mila Gyémántoroszlán úgy halt meg, hogy minden vágya teljesült. Családunk pazar temetési szertartást rendezett búcsúztatására.

Így szólott a mester.

Ekként ér véget világrajöttének cselekedete, az első fejezet.

(Fordította Tóth Erzsébet)

Milarepa Százezer éneke lelki-szellemi élményeit és életének külsőségeit fogalja össze teljes részletességgel. A tibeti irodalom világszerte is egyik legismertebb és legnépszerűbb versgyűjteménye.

A Megtisztulás Hőse várának remeteleka ez:

a hegyi bérceken a hatalmas isten fehér jéghegyei tornyosulnak,

a lenti völgyekben az erényes hívők sokasodnak;

mögöttem fehér gleccserfüggöny-sujtás,

előttem buja erdő-tobzódás.

Az alpesi mezők szélesre tárulnak,

bódító, illatos lótuszokban hatlábú döngicsélőket,

a kicsiny tavacskák partjain imbolygó nyakú kócsagokat látok.

Terebélyes, lombos fák ágain pompázó madárraj csivitelve röppen,

illaton libbenő, hűs szellő jő, s a vízszomjas fák ágai táncolva ringanak.

A magasan tündöklő lombos fák csúcsain

tirka-tarka majomcsapat játszik,

zsengezöld széles mezők a hajladozó állatoknak tárulnak élelmül.

Az őket őrző pásztorok éneke, fuvolája váltakozva hallik,

a világhoz vonzódó szorgos embersereg beborítja a földet.

Mindezt szemlélem én, a Nyugalmat Elért.

A tündöklő drágakő-szikla tetején

a létvilág csak ingatag délibábnak sejlik;

az érzéki világ káprázó víztükrébe mélyedek,

s az evilágot álomképnek látom.

A megkülönböztetni nem tudókra együttérezve gondolok,

magam az égbolt ürességét veszem eledelül.

A tévelygés nélküli elmélkedésbe mélyedek:

minden, ami van, csak gondolatomban létezik.

Ó, három világot betöltő tantörvény, a nem létező létvilág nagy csodatevője!

(Fordította Terjék József)

A köztes lét könyvei tibeti nyelven több, bővebb és szűkebb változatban, kéziratos és fanyomatos alakban is ismeretes. A gyűjtemény utószavában a megtalálóról csak annyit ír, hogy Karmalingpa, azaz Karmaling-beli személy, aki Gampodar hegyén fedezte fel könyvkincsét, melyet a hagyomány a 8. századi, legendás indiai térítőnek, Padmaszambhavának tulajdonít.

A könyvben háromféle köztes létről, halál és újjászületés közti háromféle közbülső állapotról van szó. Az első a Halál órájakori köztes lét, mely a haldoklás folyamatát írja le, a második a Törvénylényegű köztes lét, melyben különböző békés és haragvó istenalakok jelennek meg, a harmadik pedig a Létel köztes léte, mely a forgatagba való visszajutásról szól. Ez utóbbi köztes lét leírásából olvasható a következő szemelvény.

Ó, nemesi sarj! Téged a Tett nyugtalan szele hajt. Szabadságod nincs, és nincs értelmednek támasza. Szélhordta pehelyként, lehelet-ló hátán sodródsz és lebbensz és fordulsz és térülsz, és közben ezt gondolod: ’Mind e síróknak hasztalan mondom: itt vagyok, ne sírjatok! Szavaim nem értik, én hát halott vagyok.’ – és ettől a gondolattól igen nagy fájdalom fog el. Nem kell azonban annyira szenvedned. Éjjel és nappal egybemosódik, s egy, az őszi hajnalokéhoz hasonló, fehéres derengés világlik majd előtted szüntelen. Az akkénti köztes létben egy hétig vagy kettőig, háromig vagy négyig, ötig, hatig vagy hétig, összesen legfeljebb negyvenkilenc napig lehetsz. Közönségesen a Létel köztes létének kínja huszonegy napon át tart – így szól a tanítás. (…)

Ó, most, hogy az életút végére értem,

s e világból nincsen társam, ki segíthet,

s a köztes létben egymagam bolyongok,

borítson a győztes Nyugvók s Haragvók irgalma!

Tisztuljon a tudatlanság sűrű sötétsége!

Kedves baráttól megválva hogy magam bolyongok,

s önvilágom űrének sok képalakja támad,

borítson a Megtisztultan Kiterjedtek irgalma!

Köztes létből rettenet ne szülessék bennem!

Ha a világos Tudás öt fénye támad,

hadd ne féljek, ne rettegjek; hadd ismerjem önnön arcomul!

Ha a Nyugvók és Haragvók képalakja támad,

hadd ne féljek, s bízva hadd ismerjek a köztes létre!

Ha a Rossz Tett hatalmából szenvedés gyötör,

oszlassák el kínom a győztes Nyugvók és Haragvók!

Ha a Törvénylényeg hangja ezer sárkányként dörög,

változzék a Nagy Jármű Törvényének hangjává!

(…)

Az Egyetemes Jó, a Nyugvók s Haragvók, az áradó irgalom,

s Törvénylényegű tiszta igazság ereje

és az Igét bírók egyhegyűn teljes áldásával

teljesüljön akként ez a kívánság-fohász!”

(Fordította: Kara György