Válogatás az arab prózai művekből

Abú Oszmán Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz:

Al-Kindí története

(Részlet a Fösvények könyve c. műből)

            Amr ibn Nihjawajhi mesélte a következőket:

            Al-Kindí folyton azt mondogatta az albérlőinek, sőt néha még a szomszédainak is: "A házamban él egy terhes nő. A terhes nők pedig mindenfélét megkívánnak, s akkor könnyen elvetélhetnek a fazekakból szállongó jó illatoktól. Ezért aztán jó volna, ha a kedvére tennétek, legalább egy merőkanálnyi étellel vagy pár jó falattal, mert az ember lelkét oly kevéssel ki lehet elégíteni! Ha pedig most, miután figyelmeztettelek benneteket, mégsem teszitek meg ezt a csekélységet, akkor az esetleges szörnyű következményekért egy rabszolgát vagy egy rabnőt kell jóvátételként fizetnetek! Fizetnetek kell majd, akár tetszik, akár nem!"

            Ily módon aztán időnként annyi étel került a háztartásába a bérlők és szomszédok fazekaiból, amennyi napokig elég volt neki. A legtöbb lakó persze tisztában volt vele, miről is szól a dolog, de úgy tettek, mintha nem tudnák. Al-Kindí pedig azt mondogatta a családja tagjainak: "Nektek sokkal, de sokkal jobb dolgotok van, mint a gazdag földbirtokosoknak: azoknál egy háztartásban egy nap csak egyféle ételt esznek, ti meg kaptok ilyet is, olyat is."

             Egy nap nála ebédeltem, amikor belépett hozzá az egyik szomszédja, aki egyébként nekem is jóbarátom volt. Al-Kindí nem kínálta meg semmiféle étellel, mire én szégyelltem el magam helyette is, s így szóltam: "Volna kedved harapni velünk egy kicsit?" Udvariasan azt válaszolta: "Istenemre, már ettem." Mire al-Kindí sietve közbeszólt: "Ha Istenre esküdsz, nem lehet ellenvetés."

            Ezzel aztán úgy gúzsba kötötte szegény szomszédot, hogy se erre, se arra nem mozdulhatott a boldogtalan. Mert ha ezek után egy falatot is evett volna, úgy al-Kindí egész biztosan istentagadással és hitetlenséggel vádolta volna meg!

             Egyszer megint nála voltam, amikor a másik szobából olyan zaj hallatszott, mint amikor egy vizeskorsó fölborul. Erre elordította magát: "Mi volt ez, Kaszáfi?!" Mire a szólított rabszolganő visszakiáltott: "Az életedre esküszöm, csak a kútból húztam vizet!" E rabnő lélekjelenléte túltett még Al-Kindí kicsinyességén is![1]

            A következőket Maabad mesélte:

            Egy évnél tovább laktunk Al-Kindínél albérletben, s mindvégig idejében kifizettük a lakbért, intéztük az ő saját ügyes-bajos dolgait, s tartottuk magunkat a feltételhez.

            Erre megkérdeztem: "Azt értem, mit jelent a lakbér kifizetése, más ügyeinek az intézése, de miféle feltétel az, amihez tartottátok magatokat?" Maabad így válaszolt:

            Azt a feltételt köti ki az albérlőinek, hogy övé az összes hátasállat trágyája, a birkák ürüléke, az állatok által meghagyott takarmánytörmelék; az albérlőknek tilos kidobniuk a legkisebb csontdarabkát, a fölsöprögetett hulladékot is. Al-Kindít illeti minden egyes datolyamag, gránátalmahéj, továbbá egy merőkanálnyi minden fazékból, amelyben étel fő, na persze "a lakásában élő terhes nő" számára. Mindezt fokozatosan, fondorlatosan rótta ki a lakókra. A bérlők pedig eltűrték tőle, mert kedves, noha legendásan zsugori ember volt, és szórakoztató társalgó.

             Ott éltem tehát a házában. Egyszer aztán vendégem érkezett: az egyik unokatestvérem, s vele együtt az ő egyik unokatestvére. Rövidesen jön al-Kindítől egy cédula, rajta ezzel az üzenettel: "Ha ez a két jövevény csupán egy vagy két éjszakát tölt nálad, elviselem őket, bár jól tudom, hogy ha csak egyetlen éjjelt illetően is engedékenyek vagyunk a bérlővel, az rögtön többet akar." Erre visszaírok neki: "Márpedig itt fognak lakni nálam körülbelül egy hónapon át." Ő megint küld egy üzenetet: "A lakbéred harminc dirham. Hatan éltek egy lakásban, az fejenként öt dirham. Ha két fővel nő a lakók száma, akkor kétszer öttel nő a lakbér is. Úgyhogy a mai naptól fogva negyven dirhamért lakhatsz a lakásban." Na, erre én is rögtön írok neki: "Ugyan mi bajod származik abból, hogy itt vannak? A testük súlyát a föld hordja, az meg még a hegyeket is elbírja, az ellátásuk pedig az én gondom, nem a tiéd! Szeretném, ha közölnéd, miféle mentséged van erre a viselkedésre." Nem voltam azonban tisztában azzal, milyen fába is vágtam a fejszémet, s miféle válaszra ingereltem al-Kindít, aki a következőket írta vissza:

             "Amit megmondtam, arra ezer okom van, s ezek mindegyike valós és elfogadható ok. Ilyen például az, hogy a latrina gyorsabban megtelik majd, s a tisztítása egy egész vagyonba kerül. Ilyen az is, hogy ha több láb tapodja egy ház földjét, akkor többet járkálnak a bevakolt tetőkön, a szobák fehérre meszelt padlózatán, többet mászkálnak föl-le a lépcsőkön. Ettől aztán lepattogzik a vakolat, lemorzsolódik a meszelés, széttöredezik a küszöb. Elhajlanak a tetőgerendák, annyit lépkednek rajtuk, s megrepedeznek, annyi súly nehezedik rájuk. Ha többen jönnek be, mennek ki, nyitják és csukják az ajtót, használják és rángatják a zárat, akkor az ajtók megrongálódnak, a zárak pedig kimozdulnak a helyükből. Ha több a kisgyermek és megsokasodik a család, kiszedik az ajtók szögeit, kiszerelik a zárszerkezeteket, elcsenik a zárakat, letördelik a diófákat, a golyózáshoz lyukakat fúrnak a földbe, tönkreteszik a padló borítását a fadarabokkal, amelyeken játékból ide-oda csúszkálnak. Továbbá a falakat is megrongálják a belevert akasztókkal és a polcnak használt fadarabokkal.

            Azután: Ha több a családtag és a látogató, a vendég és az ivócimbora, akkor a szokásosnál sokszorta több szétlocsolt vízre, párologtató vizeskancsóra, hűvösítő vizesedényre van szükség. És hányszor előfordult már, hogy egy falnak szétrothadt az alapzata, szétporladt a teteje, összerogyott az alapozása, s leomlott az egész! S mindennek oka nem egyéb, mint a kancsókból szétöntözött, korsókból elszivárogtatott, kútból fölös mennyiségben fölhúzott víz, vagyis az ostoba szokások!

            Mennél többen vannak a lakók, annál gyakoribb a kenyérsütés, a főzés, annál több melegítésre és tüzelőre van szükség. Márpedig a tűz nem kímél semmit és soha semminek sem kegyelmez. A tűz számára a házak csak tűzifa-halmok, s ami ingóság bennük található, az a tűznek mind jó táplálék. Hány tűzvészt láthattunk már, amely mindenétől megfosztotta a kárvallottakat, s erre aztán ti, albérlők, a legsúlyosabb jóvátételt követelitek a tulajdonostól! Mindeközben könnyen lehet, hogy ő van a legszorultabb helyzetben, valódi mélyponton. Megesik, hogy a tragikus csapás továbbterjed a szomszédos házakra is, s kárt tesz emberben s vagyonban egyaránt. Ha az ilyen helyzetben az emberek magára hagynák a háztulajdonost szörnyű bajában, borzasztó balszerencséjében, azt talán még el lehetne viselni. De nem, attól a pillanattól fogva bajt hozó vészmadárként kezelik őt s még említeni sem szeretik a nevét; váltig szidják-kárhoztatják a szerencsétlent.

            Bizony így megy ez! Továbbá: Egyes albérlők a fölső szobákat és a tetőket szeretik konyhának használni, jóllehet a ház földszintjén több mint elegendő a hely, az udvaron éppen megfelelő körülmények vannak arra, hogy ott főzzenek. Egy pillanatig sem zavarja őket, hogy ezzel életeket sodorhatnak veszélybe, kockázatnak tehetik ki a vagyontárgyakat, s hogy ha egy éjjel tűz üt ki, a családok nőtagjait kiteszik a csőcselék kényének-kedvének, hogy akkor bárki beronthat a ház romjai közé és ráakadhat valami féltve őrizgetett titokra, elrejtenivalóra: hatóság elől rejtőzködő menedékkérőre, magányt kereső házigazdára, tiltott italra, eretnekgyanús irományra, elásásra váró vagyonra, melyet már nem tudtak földbe rejteni, mert a tűzvész gyorsabbnak bizonyult, és még sok más efféle dologra, melyet az emberek szívesebben tartanak titokban mások elől. - A lakók tehát a tűzhelyet csak a tetőn állítják föl, s ott főzőcskéznek a fazekakban, ahol a tűz és a tető fája-nádja között semmi más nincs, csak egy alig-alig szigetelő vékony vakolatréteg. Teszik mindezt annak ellenére, hogy igen csekély összegbe kerülne a megfelelő megoldás, amelytől megnyugodhatna az ember szíve, hogy a főzés nem torkollik pusztulásba. Őszintén megmondom: ha mindezt a felelőtlenséget a veszélyek tudatában teszitek, az igencsak furcsa viselkedés. Ha viszont egyszerűen nem foglalkoztok sem a saját vagyonotok, sem a miénk épségével, hát az még sokkal furcsább.

            Továbbá: Sokan közületek halasztgatják a lakbér kifizetését és állandóan késlekednek a pénzzel. Azután, ha már több hónapnyi bérrel adósak, meglógnak és otthagyják a főbérlőt, hadd éhezzen és rágja a körmét, miért is kellett olyan megértőnek és jólelkűnek lennie velük. A hála, a köszönet végül mindig ez: tesznek a főbérlő jogaira, s magukkal viszik az őt illető pénzt.

            Az albérlő lakik a házban, amíg lakik. Mi előtte gondosan kisöprögettünk, kitisztítottuk a lakást, hogy a bérlők szemében csinosabb legyen, s örömmel költözzön be bárki, aki megszemléli a szobákat. Amikor aztán kiköltözik a lakó, szemétdombot és romhalmazt hagy maga után, amelyet csak keserves költségek árán lehet rendbehozni. És persze nincs retesz, amelyet el ne lopnának, sem létra, amelyet magukkal ne hurcolnának. Minden letörhető épületrészt elvisznek, minden vízhűtő korsót elemelnek. A fehérítendő ruhák ütögetését és a mozsár használatát képtelenek a ház udvarán intézni, ehelyett a kiálló fatönkökön, a padokon és a polcokon csapkodnak. S még ha a ház gipsszel van is vakolva vagy égetett agyagtéglákkal kirakva, és a tulajdonos az egyik sarokban el is helyezett egy kődarabot, hogy azon ütögessenek bármit, amit kell, s hogy az megvédje a burkolatot, a bérlők felelőtlen, gonosz, aljas és szemét módon ott csapkodnak, ahol éppen le találtak ülni, s egyáltalán nem érdekli őket, mit tesznek ezzel tönkre. A bérlő az ilyenért sohasem ad jóvátételt, nem kéri rá a tulajdonos engedélyét, s még magában sem kéri Isten bocsánatát azért, amit tesz. Minezek után soknak tartja, hogy évente tíz dirhamot kifizessen a saját zsebéből, azt viszont nem érzi soknak, hogy a főbérlő havonta akár ezer dínárt is kiadjon. Azt számon tudja tartani, mennyit nyerünk mi, tulajdonosok - bármilyen kevés is ez -, azt viszont nem, mennyit nyer ő maga, pedig az sokkalta több!

            Az idő múlása, amely minden szilárdat elpusztít, minden újat megvénít, s minden egybegyűjtöttet szétszór, éppúgy szétrágja a házakat, akár a kemény sziklákat. Éppúgy tönkreteszi az épületeket, ahogy minden üde vagy szikkadt tárgyat is tönkretesz: az üdét kiszikkasztja, a szikkadtat szétporlasztja, a szétporladtat pedig a szelek szárnyán szórja szét.

            A házak végső pusztulása roppant rövid idő kérdése. A bérlő az, aki a ház hasznát látja, kényelmét élvezi. Ugyancsak ő az, aki az új házat lepusztítja, a szépségét eltünteti; miatta megy tönkre, miatta vénül meg az épület, amilyen felelőtlenül a legtöbb lakó viselkedik. Ha megnézzük a helyreállítás költségeit, amikor tönkremegy a ház, továbbá a fölépítése árát, meg közben az ezerféle javítgatást és tatarozást, aztán összehasonlítjuk ezt az összegeta lakbérekből befolyt pénzzel, az összeszedett haszonnal, akkor láthatóvá válik, hogy a tulajdonos éppen annyit veszt az egészen, amennyit a bérlők nyernek! S a tetejében az általunk kiadott pénz egy összegben ment el, míg a lakbérek csak apró részletekben juttnak a zsebünkbe. Aztán ott van persze az is, hogy az albérlők csak vonakodva hajlandóak fizetni, nekünk pedig folyton rimánkodnunk kell a jussunkért. Az albérlők hevesen gyűlölik a ház tulajdonosát, az meg hőn szereti az albérlőket. A főbérlő ugyanis mindig azt kívánja, hogy a lakó teste egészséges legyen és minél jobban menjen neki, akár kereskedőként, akár kézművesként keresi a kenyerét. Ezzel szemben az albérlő azt szeretné, ha a Jóisten elfordítaná róla háztulajdonos figyelmét, mindegy, mi módon, ahogy csak lehetséges: gonddal, sorscsapással, bebörtönzéssel, halállal. A lényeg csak az, hogy ne legyen módja az albérlővel foglalkozni, s az már tökéletesen mindegy, hogy ez mi által következik be. Ámde mennél nagyobb dolog az, ami a tulajdonos figyelmét elvonja, annál kedvesebb az az albérlőnek, mert annál nagyobb nyugalmat és békességet ígér neki. Ha a bérlőnek rosszul megy a sora, ha pang az üzlet, váltig azt követeli, hogy csökkentsék le a lakbérét, engedjenek a kifizetendő összegből. Aztán amikor az Isten jó hozzá és nyereséget juttat neki a kereskedelemben, föllendíti az üzletét, akkor a bérlőnek persze eszébe sem jut, hogy esetleg akár egy karáttal is többet fizessen lakbérként, vagy akár egy falszot is hamarabb kifizessen, mint amikor már valóban esedékes.

            Továbbá: Ha a bérlő a fizetését nagy címletű, veretes érmékben kapja meg, a bért akkor is aprópénzben számolja ki, ha pedig fél- és negyeddínárosokban kapja a pénzét, a legeslegapróbb pénzérmékben adja át a lakbért. Ahány higannyal bevont hamispénz, ahány ócska utánzat, értéktelen érme, érvénytelen dínár a kezébe kerül, mindet megpróbálja a főbérlőre sózni, hátha be tudja csapni; minden lehetséges trükköt megkísérel, minden elképzelhető módon ügyeskedni próbál. Ha aztán bármit is visszalök neki a tulajdonos, hazugul megesküszik, hogy az a dirham ugyan nem őtőle származik, soha nem is volt az övé, nem is látta, soha a kezében sem volt!

            Ha esetleg a háztulajdonos üzeneteit egy rabszolgaleány szokta hozni, azt a bérlő biztosan elcsábítja, sőt néha még teherbe is ejti. Ha a küldönc egy rabszolgafiú, akkor azt pedig átveri, sőt esetenként meg is rontja. Emellett a bérlők belátnak a szomszédok magánügyeibe, zaklatják a szomszédban lakó asszonynépet, levadásszák a közelben lakók galambjait, aztán nekünk kell folyton a szomszédok panaszait hallgatni. Van olyan is, hogy a bérlő ostobának találja a közelben élőket, és kiterveli, hogy átveri és tönkreteszi őket. Kölcsönt kölcsön után ad nekik, biztatja őket, hogy élvezzék az életet, és bőven adogatja nekik a pénzt, hogy később semmiképpen ne tudják visszaadni a kölcsönt, ám mégis kamatostul megtérüljön a befektetése. Amikor aztán biztosan a kezében vannak már, hirtelen követelni kezdi a pénzét: rájuk csapja a csapdát, hogy csak a házuk egy részének eladásával vagy az egész elzálogosításával tudjanak megszabadulni tőle. Így egy jövedelmi forrást is a kezébe kaparint, és hosszú lakásbérlés után a bérfizetéstől is megszabadul. Néha a bérlő formailag megveszi a házat, de valójában elzálogosítják neki. Az ilyen esetben aztán haladék nélkül követeli tőlük a jussát, és mielőtt járna neki, már magának követeli a házat.

            Előfordul, hogy annyira ostobának nézi a háziakat és annyira nem akaródzik neki bért fizetnie, hogy azzal áll elő, hogy a ház egy része az ő tulajdona, illetve neki is jogai vannak abban, s ezzel pert indít, és követelődzik.

            Az is előfordul, hogy a leendő bérlő átveszi a lakás kulcsát, de jön vele egy nő is, hogy aztán ott paráználkodjanak. Magyarán lakásbérlés és lakások megszemlélése ürügyén különböző lakásokba jut be rövid időre. Amikor aztán beszabadul a lakásba, közösül a nővel, aztán már adja is vissza a kulcsot a tulajdonosnak. Van olyan is, aki kibérel egy lakást, ahol látszólag műhelyt rendez be, megvéve pár javításra szoruló holmit, majd kiszemel segédnek egy jól öltözött embert, illetve kifigyeli a jómódú, sokféle ingósággal rendelkező szomszédokat. Amikor aztán nem figyel a segéd, mindent összeszed, amit csak tud, és ott hagy mindenkit az ingóságaik nélkül, kétségbeejtő bajban. Mások meg szándékosan börtön mellett bérelnek ki lakást, hogy a bebörtönzöttek földalatti járatot fúrhassanak a lakásig, - vagy éppen egy pénzváltó hivatala mellett, hogy járatot fúrhassanak odáig a föld alatt. Így biztosítják maguknak a megfelelő időt és a leplet, hogy zavartalanul intézhessék üzelmeiket. Néha meg olyan bűntettet követ el az albérlő, amely miatt lerombolják az egész házat: például meggyilkol egy fontos embert, vagy megsebesíti a Próféta egyik leszármazottját. Amikor aztán az uralkodó emberei megjönnek, a ház tulajdonosai esetleg távol vannak, vagy éppenséggel apátlan-anyátlan árvák vagy nyomorultak, így aztán semmi más nem lehet a dolog vége, mint hogy a ház a földdel tétetik egyenlővé.

            Ezen fölül: A házak védtelenek minden csapással szemben, s a tulajdonosaik úgyszintén. Ők minden emberfia közül a leginkább átverhetőek, s a legkevésbé ők ismerhetik a nyugodt bizakodás érzését. Mégpedig azért, mert aki átadja egy számára teljesen ismeretlen vadidegennek a házát, annak omladozó szegleteit, tikfa-elemeit, ajtóit, vas-alkatrészeit, értékes tetőzetét[2], az az egészet könnyelműen a legnagyobb veszélynek teszi ki. Az ilyen pont olyan helyzetben van, mint aki letétbe helyez valamit, míg az albérlő olyan, mint akinél letétbe helyezték azt a valamit. A hitszegés és gondatlan kezelés pedig semmilyen letétnél nem olyan általános, mint éppen a házak esetében. És még a legtisztességesebb lakó si megteszi, ha mondjuk talál a lakásban valami javításra szoruló dolgot, aminek a megjavítását aztán rábízzák azzal, hogy a hónap eleji fizetéskor majd levonják a lakbérből a költségeket, hogy a munkálatokból alig-alig végez el valamit, de a számlát, azt jócskán fölkerekíti. Hát mit gondoljunk egy olyan bandáról, akik közül még az ilyenek a legbecsületesebbek és a legkiválóbbak?

            Ti, albérlők is sokszor megteszitek, hogy valaki más földjét kibérlitek, aztán továbbadjátok bérbe, méghozzá többért, mint amennyiért ti magatok bérbe vettétek. Hát csak viselkedjetek velünk is úgy, ahogy a saját bérlőitekkel, és fizessetek nekünk is annyit, amennyit ti is elvártok amazoktól! Néha meg épületet emeltek a földbirtokon, s mivel az épület a ti kezetek munkája - noha a földterület másé -, közös tulajdonnak tekintitek, s úgy tesztek, mintha csak bérbe adnátok át, míg végül szinte örökölt tulajdonotokká, apai örökségetekké nem lesz.

            Aztán még egy jellemző gaztett részetekről: miattatok ment tönkre a vagyonunk forrása, vált semmivé a megélhetésünk, mert az albérlők hitvány viselkedése nyomja le a házak - vagyis a pénzforrásunk - árát, hogy hovatovább a lakáskiadásból származó jövedelem a semmivel ér egyet a gazdagok, sőt a köznép és a csőcselék szemében is. Hovatovább mindenki megpróbál megszabadulni tőletek, albérlőktől, s a vagyonát inkább ezer más módon próbálja fialtatni. Hovatovább Ubajdalláh ibn al-Haszannak[3] olyan mondásra kellett ragadtatnia magát, amely közmondássá vált, s amely minket, lakáskiadókat minősít és károsít; azt mondta tudniillik: "A házból származó jövedelem az éhenhaláshoz elég, a pálmakertből származó eltartja az embert. Az igazi jövedelem csak a termékeny föld és a szaporítható állat." Mindezt azzal sikerült elérnünk, hogy tisztességesen bánunk veletek, s eltűrjük tőletek a kelletlenkedést, amikor fizetnetek kellene. Kis részletekben adjátok ide a pénzt, miközben ti egy összegben juttok hozzá, és mindig késve fizettek, bár ott van nálatok a pénz. Hát ezért lett a lakáskiadásból szerzett jövedelem - bár nem keveset hoz a konyhára - minden más jövedelemforrásnál kevesebbre tartott és lenézettebb vagyon.

            Ti ezért kártékonyabbak vagytok számunkra, mint az indusok, a bizánciak, a törökök vagy a dajlamiak,[4] mivelhogy ti állandóan kínzó bajt, szüntelen gondot jelentetek számunkra. És mindezeket a gazságokat, ezt a tisztességtelen viselkedést, olyasmivel kapcsolatban tanúsítjátok, amelyre mindenképpen rászorultok. Vajon akkor mifélének bizonyulnátok valami olyan ügyben, amely nélkül el tudnátok lenni, amelyben többféle választási lehetőségetek is van, ahol a ti kezetekben van a döntés és nem éreztek semmilyen kényszert?

            Azt szoktátok mondogatni: Bérházban lakni bölcsebb, mint saját tulajdonú lakásban. És hozzáteszitek: Mégpedig azért, mert aki házat vesz, az végleges függésbe kerül, önmagára szab ki kötelezettségeket, az a ház összes gondját is megveszi, az mindig a ház ára után fut már. Aki házat vesz, az felelősséget vesz, amelynek nem tud megfelelni, az feladatot kap, amellyel nem bír elszámolni. Ha el kell utaznia, mindig hazavágyik, ha pedig otthon van, a ház tenger gondot rak a vállára, és az elégedetlenkedés mindig ott motoszkál benne miatta: ha rossz a szomszédság, ha nem érzi jól magát azon a környéken, ha távol van a mecset, ahol imádkozni szokott, ha messzire kell menni bevásárolni, ha nem jönnek össze a dolgok úgy, ahogy szeretné - úgy érzi, hogy hiba volt éppen azt a házat kiválasztania, s tévedés volt éppen azt a legjobbnak látnia. Az ilyen a háza rabszolgájává, a környék elnyomottjává vált.

            Aki viszont bérelt lakásban lakik, annak a saját kezében van a döntés, az a maga ura. Ha úgy akarja, minden ház az ő szórakozóhelye, ha úgy akarja, a boltja, ha úgy akarja, a lakhelye. A legcsekélyebb megaláztatás, fejfájás nem éri a lakása miatt, nem ismeri a szégyenkezést, nem kell az arcának égnie. Nem kell az irigyeitől tartania, sem a vonakodó adósoknak udvarolnia.

            Aki házat vásárol, annak keserű kortyokat kell lenyelnie, az a düh poharát issza ki nap mint nap, az az igényeit fáradságos munkával elégítheti csak ki, s tűrnie kell a megaláztatást, akármilyen büszke is a lelke. Ha elenged valamit a bérből, azt fogcsikorgatva teszi, s nem tekintik másnak a gesztusát, mint a tehetetlenség jelének. Ha pedig maradéktalanul ragaszkodik a jussához, akkor még nagyobb bajba kerül, mint amitől egyébként is tartania kellene. A Próféta mondta: "Jól nézd meg szomszédodat a beköltözés, útitársadat a fölkerekedés előtt!"

            Ti albérlők, magatok állítjátok, hogy a lakbér kifizetése viszonylag kis teher, mivelhogy kis részletekben történik. Mert ha a sorscsapások egyszerre sújtanak le, elsöprik a legerősebbet is; míg ha kis részletekben, lépésről-lépésre érkeznek, nem is törődik velük, csak aki szántszándékkal fölemlegeti és ébren tartja a rossz emlékeket. Nos, a ház vásárlásakor a pénz egy összegben tűnik el, s a maga mögött hagyott űr az ember vagyonában tátongóan széles, s a csapás igazán lesújtó. És nem minden lyukat lehet befoltozni, nem minden eltávozott tér vissza! - Emez - az albérlő - biztonságban érezheti magát tűzvésztől, árvíztől, oszlopok megroggyanásától, tetőgerenda megroppanásától, alapzat szétporladásától, közfalak beomlásától, rossz szomszédtól, irigykedő sorstárstól. Amaz - a tulajdonos - azonban szüntelenül vagy valamilyen bajjal küszködik, vagy várhatja, mikor csap az le.

            Azt is mondjátok: "Ha valaki kereskedő, akkor egy ház árának összegét hasznosabb inkább mindenféle kereskedelmi ügyletbe fektetnie, okosabb ilyen-olyan adásvételekre fölhasználnia. Ha pedig valaki nem kereskedő, akkor is elrettentheti a házvásárlástól, amit fölvázoltunk, visszariaszthatja, amit elősoroltunk." Vagyis semmit sem számít nektek a szomszédnak kijáró tapintat, a mellettetek lakó elemi joga, sem rászorultságotok a lakásra és a lakás megfelelő volta: mindenképpen azt tanácsoljátok az embereknek, hogy ne vásároljanak házat. Márpedig a lakáspiac pangása leviszi a házak árát, megnöveli a bérlők arcátlanságát, csökkenti a lakáskiadás hasznát, s ezzel a vagyonunknak okoz kárt.

            Állítjátok, hogy csak nekünk tesztek jót, amikor az embereket a lakásbérlésre buzdítjátok, mivel az növeli a keresletet a lakásokra és jómódot hoz nekünk. Csakhogy ti nem a javunkat akarjátok, az albérlet előnyeit ecsetelvén, hanem a kárunkat, a házvásárlás ellen szólván. És mindenkit csak a szándéka, a reá legjellemzőbb indítékok alapján lehet megítélni.

            Mindezek a visszataszító jegyek ott vannak bennetek, albérlőkben - megannyi érv ellenetek! Mind arra int, hogy gyanakodva kezeljünk titeket, s résen legyünk veletek szemben. S nincs bennetek egyetlen dicséretes tulajdonság, elégedettségre okot adó vonás sem.

            Föntebb kimutattuk, hogy a futó vendégek ugyanúgy kezelendőek, mint az állandó lakók, s hogy minden létszámnövekedés többlet-fizetést kell jelentsen. Ha eltekintek nálad, te baszrai, két további személy jelenlététől, akkor több mint valószínű - az eddigi tapasztalataim alapján -, hogy ezt neked kijáró jognak fogod majd tekinteni, míg végül egy ember lakbére éppannyi lesz, mint ezeré, s az ott-tartózkodás épp annyit számít majd, mint a továbbállás, a lakás használata épp annyit, mint a kiköltözés. S mindeközben, ha eltekintenék a veled szembeni követelésemtől, ha nem tartanám pontosan számon, mivel tartozol nekem, akkor is teljesen hasztalan lenne a jóindulatom, mivel semmi becsülete nem lenne a szemedben a kapott kedvezménynek.

            Egy régi költő[5] mondta:

            "A hálátlanság bepiszkítja a jótevő lelkét is..."

            Egy másik költő pedig így fogalmazott:

            "A jótetteket most rosszakra cserélem: néha elhagyja a jótetteket, ki nem lel viszonzásra!"

            Olyan heves gyűlölettel követelődzöl tőlem, mint amit a mu'taziliták éreznek a síiták, vagy a kúfaiak a baszraiak iránt; olyan ellenséges vagy velem, mint az Aszad és a Kinda törzs egymással, mint minden albérlő a bérbeadó iránt.[6] De Isten majd megsegít ellened! Üdvözöllek."

            A következőket Iszmáíl ibn Ghazwán mesélte:

            Micsoda koponya volt ez az al-Kindí! Milyen bölcs volt, milyen szavakész, milyen átgondolt, milyen következetes! Egyszer láttam, amint odaállt egy csoport elé, amely kivétel nélkül rosszéletű, másokat is rossz útra csábító emberekből állott: volt köztük költő, aki attól boldog, ha mindenki túllép a szertelenségen s eljut az őrültségig; szélhámos, aki rátenné kezét a legnyomorultabbak vagyonára is; és a hatalmasok körül sündörgő talpnyaló. Hát ezekhez fordult e szavakkal:

            "Azt, aki a vagyonát megóvja a hibás döntésektől, őrzi-védelmezi, tartva az elszegényedéstől, vigyáz rá, a lecsúszást elkerülendő, ti fösvénynek nevezitek! Mindezzel szégyenbe akarjátok hozni, rossz hírét kelteni? Azt meg, akinek fogalma sincs a gazdagság áldásairól és a szegénység szégyenéről, s bolondul szórja a pénzét, nem is törődve azzal, micsoda hibát követ el, aki elherdálja a javait, s másokat fölemelve magát alázza meg - azt ti nagylelkűnek nevezitek! Őt meg talán dicsérni-áldani akarjátok ezzel? Mindig gyanakodjatok arra, aki titeket előbbre valónak tart magamagánál! Mert aki magával szemben hibát követ el, az sokkal inkább követ el hibát mással szemben, s aki megtéved a legnyilvánvalóbb, evilági ügyletekben, az sokkal inkább képes tévedni az észt igénylő, vallásos dolgokban. Ti pedig dicséritek azt, aki minden elképzelhető hibát egybegyűjt, s elítélitek azt, aki az ésszerű viselkedés minden válfaját gyűjti egybe. Pedig óvakodjatok az ilyenektől, ahogy csak bírtok, s soha, semmilyen téren ne bízzatok meg bennük!"

            Iszmáíl így folytatta:

            Egyszer meg a következőket hallottam al-Kindí szájából: "A pénz csak azé legyen, aki őrzi is, a vagyon csak azé, aki ragaszkodik is hozzá! A vagyon őrzésére építik a falakat, zárják az ajtókat, veszik a vasládikókat, készítik a lakatokat, használják a bélyegzőt és a pecsétet, tanulják a számtant és az írást! Hát ugyan mire szolgál mindez az elővigyázatosság, ha közben ti magatok vagytok a vagyonotok legnagyobb ellensége, a hernyó és a szú, amely szétrágja? A régiek azt mondták: "Védelmezd meg felebarátodat mindentől, kivéve önmagától." Mert tegyük föl, hogy felebarátodat egy erődbe rejted, sziklaszirtek tetejére, s hollétéről nem tud még jóbarát, próféta, jótevő sem; azt vajon ki garantálja neked, hogy saját énje nem okoz nagyobb kárt neki, mint egy tolvaj, nem bizonyul nagyobb ellenségnek, mint egy gonosztevő? Tegyük föl, hogy biztonságba helyezted minden olyan kéz elől, amely el nem érheti: hogyan biztosíthatod, hogy biztonságban legyen attól a kéztől - a sajátjától -, amely nagyon is elérheti, s amely a legnagyobb hatalommal bír fölötte? Jól tudjuk, hogy a vagyont megőrizni nehezebb, mint összegyűjteni. S vajon elbuktak-e az emberek valaha bármi más, mint elsősorban saját maguk, másodsorban pedig bizalmasaik miatt? Legyen tehát a vagyon csak azé, aki őrzi is, a bánat pedig azé, aki elherdálja! S kiadni a pénzt annyit tesz, mint elherdálni, még ha finomkodó kifejezésekkel illetitek is, s szépítő álneveket próbáltok is találni neki!

            Azt állítjátok, hogy mi a fösvénységet nevezzük észszerűségnek, a zsugoriságot hívjuk takarékosságnak, miként egyesek a vereséget visszavonulásnak, a közönségességet szókimondásnak, a hatalom elvesztését távolságtartásnak, az alattvalók kifosztását adófegyelemnek becézik. Ám éppen ti vagytok azok, akik a pénzszórást bőkezűségnek, a hivalkodást nagyvonalúságnak, önmagunk és családunk tönkretevését bőkezűségnek nevezitek! Isten Prófétája azt mondta: "Az legyen számodra az első, akit te tartasz el!" Ti viszont saját családotok elszegényítése árán másokat akartok gazdaggá tenni, saját rokonaitok nyomorúsága árán idegeneket boldogítani, azokra pazarolni a jóindulatotokat, akik nem tisztességesek veletek: akiknek ha örökkön-örökké csak adnátok, örökkön-örökké elfogadnának!

            Biztosan tudjátok, mit mondott egyik ismerősünk egy Taghlib-törzsbeli embernek: "Te Taghlib gyermeke, az én kezemből mindig csak folyt az adomány, mint ez a patak itt; adakoztam akkor is, amikor már kiszáradt a jövedelmem forrása. Istenemre mondom, ha most adnék neked, ezzel olyanokat rövidítenék meg, akik méltóbbak az adományomra, mint te! Ha az embereket rászabadítanám a vagyonomra, még a házamat is szertehordanák téglánként. Istenemre, csak az maradt meg a vagyonomból, amit megtagadtam az emberektől. És bizony azt mondom: ha az embereket magamra szabadítanám, végül - miután mindenemet széthordták - még azt is állítanák, hogy a rabszolgájuk vagyok!"

            Iszmáíl mesélte ezt is:

            Egyszer meg azt hallottam al-Kindítől: "Föl nem foghatom, hogyan képes aludni az, akinek kevés a dirham a zsebében? Nem egyforma ám, ha valaki örömében vagy bánatában nem tud aludni! A Próféta azt a tanácsot adta a szegénységgel küszködő embernek, aki közeledni érzi a halála percét: "Adakozz egyharmadot: egyharmad igen sok!" Ezt a jogtudósok aztán követendő alapelvnek tartották, sőt egyes istenes életűek még le is akartak venni valamicskét az egyharmadból, hiszen a Próféta "igen sok"-nak nevezte azt, és mert még azt is mondta: "Családodat gazdagként itthagynod jobb, mint rászorultakként, hogy másoktól kolduljanak." Márpedig a Próféta csak azután aggódik a családunkért, hogy értünk már kellőképpen aggódott; hogyan is kívánhatjátok hát tőlem, hogy jobb legyek hozzátok, mint saját magamhoz, hogy családotokat a sajátom elé helyezzem, hogy üres dicshimnuszokra cseréljem a gazdagságomat, s hogy arany-ezüst helyett levegőt és délibábot hordjak a raktárba?"[7]

            És ezt is Iszmáíl mesélte:

            Máskor meg hallottam, amint azt mondja a családtagjainak és a barátainak: "Tartóztassátok meg magatokat az érett datolyától és a friss gyümölcstől, amikor kezdődik az idény, mert az emberi lélek minden újdonságra azonnal szökken, minden újért bolondul. Az új édes és varázslatos, a szokatlan fölvidít és elbolondít. De ha visszavered a lelked rohamát, visszavonul; ha megálljt parancsolsz neki, megtorpan. A lélek képes megtartóztatni magát, a lélek engedelmes; ami terhet ráraksz, azt hordja, ám ha elhanyagolod, elzüllik. Ha tehát nem fojtod vissza a vágyait, ha nem vetsz gátat a hóbortjainak már a legelső föllépésük pillanatában, akkor a lelked hadereje megrendül, tettereje gyengül. Ha a friss gyümölcs vágya már befészkelte magát a lelkedbe, meríts erőt a magas árak és az elszegényedés gondolatából, mert a drágaság és a szegénység réme jogos ellenérv, s nagy hatású elrettentő erő. Ha azután epekedésedet a korai gyümölcsök iránt már kordában tudod tartani, folytasd ugyanezt az érvelést, amikor a gyümölcsből már kezd bőséggel lenni a piacon, s egyre csökkenő vágyakozásodat már az egyre olcsóbb árak és egyre bőségesebb kínálat ellenére is el tudod majd nyomni. Ilyen módon a vágyódással holnap sem lesz nehezebb elbánnod, mint ma, míg végül elmúlik a gyümölcs szezonja, s nem állsz rosszabbul anyagilag, mint a kezdetén, amikor a vágyaid elleni küzdelmet megkezdted. Ha azonban a kívánságokat nem tekinted kísértésnek, a vágyakban nem látsz ellenséget, nagy bajba kerülsz miattuk és nem bírsz majd velük. Gyanútlanul fogadod majd őket, miközben ők a leghajthatatlanabb ellenségeid, a legaljasabb vendégeid.

            Csak a vágyak első rohamának álljatok ellen, s én kezeskedem, hogy végig ki fogtok tartani! Ezzel a módszerrel megőrzitek a jóléteteket, büszkeség költözik a szívetekbe, a gazdagság utódaitoknak is megmarad, s az emberek mindig fölnéznek majd rátok. Mert ha a nagy vagyonnak semmi más haszna nem lenne, csak az, hogy váltig fölnéznek rád olyanok, akik tőled soha egy lyukas dirhamot nem kaptak, már akkor is nyilvánvaló lenne, hogy érdemes és kifizetődő gazdagnak lenni. Már az is bőven elég lenne, ha más áldása nem volna a jómódnak és gazdagságnak, mint a következő: Ha a vagyonos ember egy hatalmas király környezetébe kerül, és az udvarban van, aki - habár pénze alig van, s vagyona csekély - mégis sokkal érdemesebb a tiszteletre, régebben szolgál, hűségesebb, szórakoztatóbb, hasznosabb, jobb tanácsadó: amikor arra kerül sor, hogy a király adományokat oszt, ritka kincseket ajándékoz, bizony csak a gazdag embernek fog többet adni, hiába, hogy minden téren kevesebbet ér, mint a többiek, s a vékonypénzűnek bizony kevesebb jut, hiába, hogy minden téren fölülmúlja a többit!"

Ford. Szombathy Zoltán.

                                 Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz: 

                             A hadászat szakértõi (Szináat al-kuwwád)

                                                          [Ajánlás a kalifának]

            Isten vezessen az igaz útra és adja, hogy értékükön tudd becsülni az intelligens embereket! Isten segítsen neked, hogy mindig helyesen viselkedj, s adja, hogy olyan emberré válhass, aki világosan látja a mûveltség elõnyeit, éppen úgy, ahogy a vagyon áldásait is értékelni tudod!

                             [Bevezetés: A beszéd és a mûveltség sokféle hasznáról]

            (Abú Oszmán Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz, e mû szerzõje így mesélt:)

            Egyszer fölkerestem a hivõk urát, Al-Mu'taszim Billáh kalifát, s ezzel fordultam hozzá:

            Ó, minden hivõk ura! Az ember nyelve, ez az aprócska testrész, tíz fontos szerepet is betölt. Eszköz, hogy a mondandónkat érthetõen adhassuk elõ. Tanú, ki híven beszámol a lélek mélyének titkairól. Döntõbíró a perlekedõ emberek ügyeiben. Közvetítõ az ember ügyes-bajos dolgaiban. Hírmondó, kinek segítségével megismerhetõ a világ. Tanácsadó, ki figyelmeztet a rosszra. Támasz, mely erõt ad s elûzi a bánatot. Elõkelõség, ki méltán büszkélkedik az érdemeivel. Szórakoztató elõadó, ki megörvendezteti a fület.

            Haszan al-Baszrí egyszer azt mondta: "A magasságos Isten kétségkívül különleges rangot adott a nyelvnek. Nincs ugyanis az embernek még egy olyan szerve, amellyel Istent dicsérni tudná: erre csak a nyelv képes."

            Egy nagy tudású ember mondta valamikor: "A lehetõ legnagyobb ajándék egy férfiúnak az éles ész, melyet születésekor kapott. Ha ebbõl nem jutott neki, akkor a nagy vagyon, amelyért tisztelik az emberek. Ha még erre sincs mód, akkor a hatalmas tudás, amelybõl megélhet. Ha ez is hiányzik, akkor pedig a gyors halál, hogy írmagja se maradjon a föld színén."

            Khálid ibn Szafwán pedig így fogalmazott: "Ha a nyelv nem volna, az ember csupán egy elkóborolt lábasjószág, szabadjára engedett barom, tartalom nélküli forma lenne."

            Al-Ahnaf társaságában szóba kerültek a hallgatás és a beszéd elõnyei, ez a régi téma. Valaki így vélekedett: "A hallgatás helyesebb magatartás és méltóbb a dicséretre." Al-Ahnaf erre ezt válaszolta: "A hallgatás csak annak az egy személynek hasznos, aki hallgat, míg a beszédb_l egyaránt hasznot húz az, aki beszél és az, aki hallja. A helyes beszéd ér a legtöbbet."

            A hagyomány szerint a Próféta - Isten áldása legyen rajta - egyszer így szólt: "Isten megkönyörül az olyan embernek, aki a jó szolgálatába állítja a nyelvét."

            Egy ember egyszer páratlan ékesszólással adta elõ gondját-baját Omar ibn Abd al-Azíz kalifa füle hallatára, mire a kalifa így szólt: "Istenemre, ez az a mágia, amit a vallás sem tilt!"

            Maszlama ibn Abd al-Malik pedig így fogalmazott: "Ha jön egy ember és kér tõlem valamit, a lelkem nem tudja megtagadni tõle. Ha azonban hibás nyelvezettel adja elõ mondandóját, a lelkem rögtön elutasítja."

            Egy ember egyszer elment Zijádhoz, a kormányzóhoz, s így szólt hozzá: "Isten segítsen meg, emír; az apám meghótt, a testvérem meg ráûtt az örökségre, oszt hiába is rimánkodnák neki!" Zijád erre így válaszolt: "Többet vesztettél el az anyanyelvedbõl, mint az apai örökségedbõl!"

            Egy bölcs ember így szólt a fiaihoz: "Fiaim, fordítsatok gondot a nyelvetekre, mert ha az embert valami nagy szerencsétlenség éri, hátasállatot és ruhát kölcsön tud kérni, de nyelvet soha!"

            Sabíb ibn Sajba egyszer látott egy szegény embert, aki kerékbe törte az arab nyelvet, mire ezt mondta: "Testvérem, a mûveltség többet érne a leghatalmasabb vagyonnál is!"

            A költõ is ezt mondja:

            "Hány ember van, ki, hogyha hallgat, derék férfiúnak tûnik; de értékét csak úgy tudhatod, ha megszólal;

            Az ember fele értékét a nyelve adja, felét pedig a szíve - a többi nem más, mint pár fontnyi hús és vér."

            Tegyél hát róla, ó, minden hivõk kalifája, hogy a fiaid a mûveltség minden ágával megismerkedjenek! Ha csak egyfajta tudást sajátíttatsz el velük, aztán éppen valami másról kérdezik õket, mit sem tudnak majd felelni.

                                                        [A szakbarbárság átka]

            Errõl eszembe jut az az eset, amikor összeakadtam Hizámmal, a lovassereg vezérével. A kalifa éppen akkor tért vissza a bizánciak elleni hadjáratáról, s vele együtt a hadvezér is. Megkérdeztem Hizámot a háborúról, milyen is volt? Erre ezt válaszolta:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint az istálló udvara. Annyi idõbe sem telt, amíg valaki lecsutakolja a paripáját, s már be is szorítottuk az ellenséget egy lóvakarónál is kisebb helyre. Halomra vágtuk õket, úgy maradtak ott, mint ezernyi szétszórt trágyarakás. Ha elhajítottunk volna egy szem lóganajt, egész biztosan egy elpusztult hátasállat farkára esett volna."

            Amikor meg szerelmes volt, ilyen verset költött:

            "Bár a visszautasítás földig rombolja testem jászolát, szívemet mégis csordultig tölti a vágy szénája;

            Oly férfi vagyok, kit a szerelem zablája fog, s kit kedvesének távolléte mint gyeplõ köt a bánathoz;

            Seregnyi éjszakát töltenék õvele; foglyul ejtette éjjeli nyugalmam, s nincs váltságdíj, mi segíthetne rajtam;

            Kedvesem eloldotta az együttlét kötõfékét, s a szakítással mint lóvakaró késsel fenyegetett engem;

            Ám ma, kilépve a szerelem istállójából, a felejtés sisakját húzom fejemre, s a vágyódást a trágyadombra hajítom."

            Máskor meg a híres orvost, Bakhtísút kérdeztem errõl a hadjáratról, s õ ezt mesélte:

            "Egy olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint az ispotály udvara. Annyi idõbe sem telt, amíg a beteg kétszer elmegy az árnyékszékre, s már be is szorítottuk az ellenséget egy fecskendõnél is szorultabb helyzetbe. Mind egy szálig levágtuk õket, s ha valaki elhajított volna ott egy boncolókést, az biztosan egy halott ember ütõerére esett volna."

            Szerelmes vers gyanánt pedig e sorokat agyalta ki:

            "Boldog együttlétünk megitta a válás hashajtóját, s a szerelem úgy kiürült kedvesem bensõjébõl, mintha hasmenés kínozná;

            Addig hazudoztak az irigyeim neki, míg elhagyott! ó, jobban fáj ez nékem, mint a hascsikarás!

            Szerelmesemet csupán tüdõbaj kínozza, ám az én kínom sokkal nagyobb, hisz' többé nem gondol rám;

            Beteg a szívem, gyulladástól szenved; jaj, nem tudok már gyógymódot erre a szörnyû bajra;

            Ha Hippokratész vagy Galénosz ilyen kórban szenvedett volna, biztos, hogy õk is csüggedten föladják!"

            Ismét máskor a szabómestert, Dzsáfart kérdeztem az említett hadjáratról, s õ így mesélt:

            "Egy olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint a használt ruhák sora a piacon. Annyi idõbe sem telt, amíg az ember beszeg egy kis darab szövetet, s már halomra is vágtuk õket. Mind holtan maradtak ott, egy ing zsebénél is szûkebb helyen. Ha eldobtunk volna egy tût, egész biztosan egy halott ember fejkendõjére esett volna."

            Amikor szerelmes lett, a következõ verset állította össze:

            "Elfordultál tõlem, s szétszaggattad a szerelem varrását; hûtlenséged tûje mélyen belém hatolt;

            Szívem úgy botladozik nagy erõlködéssel, mintha túl szûk nadrágot húzott volna magára;

            Kedvesem távolléte súlyos turbánként nehezedik reám; elmondhatatlan a gyötrelem, mit érzek;

            Szemeim mintha gomblyukak lennének, s mindkettõben egyszerre ezernyi gomb: a könnyeim;

            Ó, szívem gyûszûcskéje, ó, szívem hímzett szegélye: fáj most visszaemlékezni rég volt ígéreteidre;

            Élesre fent pengéjû ollóval, egy csapásra vágtad el a régi bizalmat, ami köztünk volt;

            Ó te, lelkem korca, ó, lelkem beszegett vége, nem élhetek nélküled, szükségem van reád;

            Ó te, minden örömemet magába foglaló zseb, életem keszkenõje, nem tartottad meg a szavad!"

            Egy másik alkalommal Iszhák ibn Ibráhímot kérdeztem ugyanarról a hadjáratról. Õ, aki földmûves volt, a következõ szavakkal adta elõ a történteket:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint két nadrágszíj-parcella. Nem telt több id_be, mint amíg az ember megöntöz egy kis földdarabot, s már le is vágtuk mindet. Kisebb helyen halmozódtak össze a holttestek, mint egy kertkapu. Mintha csak kicsépelt kalászok lettek volna, s ha netán eldobott volna valaki egy jármot, az biztosan egy halott hátára esik."

            Amikor pedig szerelmes verset kívánt mondani, így szólt:

            "Szerelmemet a tiszta érzés ágyásába vetettem el, s hûség és tartós érzelmek vizével öntöztem meg;

            Aztán megtrágyáztam a beteljesülés boldogságával, s azon szorgoskodtam, hogy ezzel megtarthassam õt;

            Végül magasra nõtt a hajtás s szépen zöldülni kezdett, de jaj! a szerelem kalászait a válás hernyója rágta le."

            Ismét máskor egy péket, Faradzs ar-Rukkhadzsít kérdeztem ugyanarról a hadjáratról. _ így mesélt:

            "Egy olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint a kenyérsütõ kemence. Annyi id_be sem telt, amíg az ember megsüt öt kenyeret, s már halomra is vágtuk õket, egy kemencesutnál is kisebb területen. Ha leesett volna ott egy szem parázs, egészen biztosan egy holttestre hullott volna."

            Amikor meg szerelmes volt, ezt a verset faragta:

            "A hûtlen elhagyás a szerelmet mint tésztát gyúrta meg, visszautasítás fájából faragott teknõben;

            Megkelt hát a szerelem halála: az epekedés tüzét immár az elválás ganaja táplálja;

            Ha péklapátot ragadnál is, s azzal keresgélnél a kemencében, nem találnál már egyet sem a vágy cipóiból;

            A régmúlt ígéretek kenyere ehetetlenné száradt, a fájdalom kenyérlevesébe aprították bele."

            Megint más alkalommal egy tanítót, Abdalláh ibn Abd asz-Szamad ibn Abí Dáwúdot kérdeztem az említett csatáról. Az õ beszámolója így szólt:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint a Korán-iskola udvara. Annyi idõbe sem telt, amíg egy kisiskolás fölolvassa az aznapi penzumot, s már be is szorítottuk õket egy helyre, amely kisebb volt az írásjelek pontjainál is. Mindet leöltük, s ha valaki elhajított volna egy tintatartót, az föltétlenül egy halott ölébe esett volna."

            Amikor pedig szerelmes lett, ezt a verset találta ki:

            "Szeretõm hûtlensége kiirtotta a szívemben élõ kisfiút, s szívem most az õrület rabjaként senyved;

            A szerelem kudarca összetörte szívem írótábláját; már nem remélhetem érzelmeim viszonzását;

            Akit imádok, az letörölte az életem írásjeleinek értelmet adó pontokat, s tudni sem akar rólam többé;

            Egész köteteket másolt a szívembe a szerelem fóliánsaiból; óh, beteggé tett ez a hatalmas teher;

            Írásra termett ujjai szívembe markolnak, s szemembõl, mióta kedvesem elhagyott, tintaként ömlenek a könnyek;

            A válás óta arcom úgy elsötétült, mintha végigdörzsölték volna egy gyapot itatóspamaccsal."

            Ismét máskor az ismert fürdõtulajdonost, Alí ibn al-Dzsahm ibn Jazídot kérdeztem ugyanarról a csatáról, s õ így felelt:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint egy fáskamra. Annyi idõbe sem telt, amíg egy ember megmossa a fejét, s már be is szorítottuk õket egy földdarabra, mely a fûtõkemence ajtajánál is szûkebb volt. Ha eldobtunk volna egy darab tûzre való pálmafaháncsot[8], egész biztosan egy holttest fejére hullott volna."

            S amikor szerelembe esett, a következõ verset szavalta el:

            "A boldog szerelemnek, mintha leborotválták volna, nyoma sem maradt. Föllobbant kedvesemben az ellenszenv pálmaháncsa:

            Vajh meddig marad a szenvedés medencéjébe mártva viszonzatlan sóvárgásom törülközõje?

            Kérlek, legalább egyszer gyújtsd lángra a beteljesülés fûtõkemencéjét, egy kosárnyi szerelemmel!

            Kedvesem távollététõl tûzforró a szívem fürdõje, s vágy lengi át e fürdõ öltözõszobáit;

            De igaz szerelmünket úgy elrontotta szerelmesem szószegése, mint a fürdõzés utáni csemegét a belékerült korpa."

            Ismét máskor Al-Haszan ibn Abí Kumását kérdeztem az említett hadjáratról. Õ, aki takarítóként kereste kenyerét, így mesélt:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint a palota udvara. Annyi idõbe sem telt, amíg valaki összesöpröget egy kosárnyi szemetet, s már be is szorítottuk õket egy latrina nyílásánál is szûkebb helyre. Olyan nagy pusztítást vittünk végbe a soraikban, mint egy árnyékszék kitakarításáért járó fizetség. Ha valaki eldobott volna ott egy svábbogarat, az biztosan egy holttest szájának lefolyójába hullik."

            Amikor pedig szerelmes verset akart költeni, ez lett az eredmény:

            "Szívem azelõtt a szerelem gyûjtõcsatornája volt, de ma a hûtlenség segge ürítkezett bele;

            A svábbogarak nagyobb türelemmel viselik az éhséget, mint én a mellemet szorító vágyakozást;

            A szerelem elmúlta mint csótánysereg kínoz, már nem sokáig bírok tovább tûrni;

            Az õrült szerelem galandférgei beteggé tettek, mert a viszonzatlan szerelem belészart az életembe."

            Ismét máskor Ahmadot, a kocsmárost kérdeztem az említett hadjáratról, õ pedig ezt mondta róla:

            "Olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint a kocsma udvara. Annyi idõbe sem telt, amíg az ember kitisztít egy borostömlõt, s már be is szorítottuk õket egy kancsónál is szûkebb helyre, aztán mindet levágtuk. Ha eldobtunk volna ott egy almát[9], egész biztosan egy részegként heverõ test orrára esett volna."

            Szerelmes vers gyanánt pedig a következõ sorokkal állt elõ:

            "Tele pohárral hajtottam föl a szerelmet, de a beteljesülés bora alig-alig lötyög az ivókupa alján;

            Szomjas vágyamat csak növeli a beteljesületlenség; kiszakadtak a búbánat tömlõi és rám ömlött, mi bennük volt;

            A poharamban lévõ szörnyû lõre: a vágy szomjúsága, egy csésze cserbenhagyás és két pohárka becsapás."

            Megint máskor egy szakácsot, Abdalláh ibn Táhirt kérdeztem ugyanarról a hadjáratról. Abdalláh így mesélt:

            "Egy olyan szûk helyen csaptunk össze velük, mint egy konyha. Kevesebb idõbe telt, mint amíg megsüt az ember egy fiatal bárányt, s már be is szorítottuk az ellenséget egy tûzhelynél is szûkebb térre, aztán mind egy szálig levágtuk õket. Ha valaki elhajított volna ott egy merõkanalat, kétségkívül egy nyitott szájba hullott volna."

            Amikor pedig szerelmes volt, a következõ verset költötte:

            "Ó te, kinek orcája pirosra sült fánkocska, s ki az éhes lélek számára ízesebb a mandulás süteménynél;

            Ó, szívem diós süteménye, ki oly lágy vagy, mint a halovány színû datolyazselé;

            Elteltem a szerelemmel, mint ecetes hússal a gyomor, ha túl van már a pecsenyén s a pitén;[10]

            Ó te, ki oly kellemes vagy, mint a fazekak illata a lakodalomban, s oly édes, mint a sárga méz;

            Jobban vágyik szívem terád, mint a legjobb datolyára s a vajra vacsoraidõben;

            Irigyeink eledele több fogásnyi dühöngés, bajjal-gonddal díszített tálakon fölszolgálva;

            Ám szívem, mióta távol kerültél tõlem, úgy fölforrott, ahogy a kondér forr a tûzhelyen;

            Szívem egyre csak sajog, mióta a bánat fakanalai kavarták meg boldogságom üstjeit;

            Kérlek, áldozd egy napodat a szerelem mártírjának: tölts velem némi idõt, s hadd dühöngjenek rosszakaróim;

            Etess meg, megtört szívû szerelmest, az együttlét ízes húsostáskájával: ez majd kigyógyít minden bajomból!"

            Ismét máskor Muhammad ibn Dáwúd at-Túszít, a háziszolgát kérdeztem az említett hadjáratról, s õ a következõket mondta:

            "Olyan szûk területen csaptunk össze velük, mint egy kisebbfajta szõnyeg. Annyi idõbe sem telt, amíg az ember esténként megágyaz, s már be is szorítottuk õket egy helyre, amely kisebb volt egy díványnál is, azután pedig leöltük mindet. Ha valaki elejtett volna ott egy párnát, az biztosan egy örök álmát alvó félrenyaklott fejére esik."

            Amikor pedig szerelmes lett, ezt a költeményt szerezte:

            "A boldog együttlétet kisöpörték szobánkból, s a tiszta érzelmekre az elválás rázta ki mocskos porolóját;

            Félretehetjük most a tollal töltött könyöklõ-párnákat: akkor vesszük majd elõ, ha megint együtt leszünk;

            A hûtlenség ágyazott meg a búval telt szobákban, s fejem alá a válás párnáját helyezte;

            Én a beteljesült szerelem baldachinos ágyát készítettem elõ, s körben a gyönyör_ség függönyeit aggattam volna rá;

            De a hûtlenség göröngyös földre ágyazott meg nekem; kavicsos talajon kell ma ledõlnöm;

            Könyörülj, szerelmem! megkínoztak a vágyódás poloskái, éjjel-nappal a véremet szívogatják!"

                                                                   [Tanulság]

            Amikor a kalifa végighallgatta mindezt, elkezdett kacagni, s valósággal hasát fogta nevettében. Aztán elõhívatta fiai nevelõjét, s megparancsolta neki, hogy az összes tudományágban megfelelõ képzést kapjanak a gyerekek.

            (Itt végzõdik Al-Dzsáhiz elbeszélése. Isten minden jótétemény adományozója, az Õ kezében van minden erõ és hatalom, s ha valami jól sikerül, azért Neki jár köszönet. Hála Istennek most és mindörökké, és Isten áldása legyen Mohamed prófétán, egész nemzetségén és összes hívein!)

Fordította: Szombathy Zoltán

Tawfīq al-Hakīm, Akit a Paradicsomból kiűztek

(részlet)

-         A paradicsomba megyünk!

-         Egy hosszú élet után? Adja az Isten!

-         Most!

Ezt mondta jókedélyű cimborám, s ezen az estén Kairó egy mulatójába vitt, melynek ajtaján zöld betűkkel a „Paradicsom bár” felirat állt.

Rögtön le is ültetett egy nyilvánvalóan neki fenntartott és előkészített asztalhoz, és maga is leült. Majd körbenézett, tekintetével köszöntve a bártulajdonost és társait, a húrikat és az ifjakat. Tapssal jelezte, hogy italt kér, közben a Koránt idézte:

-         Mondotta a Magasságos: „és mi az életünk, ha nem mulatság…”.

-         Fejezd is be a verset, kérlek!

-         Most nem jut eszembe több.

A pincér, kezében tálcával, felénk tartott, cimborám pedig át is akart nyújtani nekem egy poharat, de én elutasítottam:

-         Jaj, így is sokat vétkeztem, már „betelt a pohár”. Nem szeretném még borral is tetézni. Ha mégis szeretnél velem valami jót tenni, inkább vacsorával vendégelj meg.

Teljesítette kérésem, ételt hozatott, én pedig rögtön hozzá is láttam. Ő kortyolgatni kezdett poharából, és így szólt:

-         Tetszik nekem, ha az ember tudatában van, hogy bűnös. Ha ismerjük bűneinket, ismerjük korlátainkat is. És ha ismerjük korlátainkat, akkor ragaszkodunk hozzájuk, és nem akarjuk átlépni őket. Lám, te is, megtagadtad, hogy átlépd korlátaidat! Elmesélek neked egy történetet – hidd el, nem részeg képzeletem szüleménye, hanem valóban megtörtént, méghozzá pontosan ezen a helyen. Ha nekem nem hiszel, kérdezz csak meg bárkit, aki itt van. De hisz tudod, hogy sosem hazudtam neked.

Mivel tele szájjal nem tudtam felelni, elégségesnek véltem, ha fejemmel intek egyetértésem jeléül. Így barátom folytatta a történet elbeszélését.

-         Nem emlékszem, meséltem-e már korábban is neked a kegyes sejkről, kinek közbenjárásáért folyamodnak a vidékiek: Ilés sejkről. Olyan férfi ő, ki két szemmel született ugyan, de csak az égre tekint velük. Mindig is úgy tűnt, hogy amint elhagyta anyja méhét, rögtön üveg alá zárták, hogy ne érje az emberiség levegője, és ne fertőzhesse meg a gonosz valamely kórja. Olyan ember ő, aki nem tudja, mi a bűn, a rossz, a botlás, de még csak azt sem, hogy mi a kísértés. Sosem láttuk másként, mint térdelve és isteni dolgokba merülve. Nem gondolt sem magára, és a körülötte levőkkel sem törődött. Nem tett különbséget az emberek és a csúszómászók közt. Légynek sem, embernek sem ártott, és nem volt más tulajdona e földön, mint egy kavicsokból álló olvasó, egy borotva, mivel haját nyírta, egy öreg turbán, viseltes rongyai és hosszú, lobogó szakálla. Így élt. Néha füvet legelt, mint a vadak. Vagy azt a kenyeret majszolta el, amit a jótevők csak bedobni tudtak hozzá, mivel ő elzárkózott, s nem törődött velük. Sosem kért senkitől semmit, s nem keresett evilági boldogságot. Ez így folyt, mígnem a sejk még negyvenéves kora előtt meghalt egy napon. Véletlenül épp arrafelé tartózkodtam, s többedmagammal láttam is őt helyén elnyúlva, a földön elterülve. Turbánja elgurult, s borotvált feje olyannak tetszett, mint egy fényes, sima kő. Olvasója is mellé esett a földre; övéből kikandikált a borotva markolata; s a mindig csak Allah dicséretére rezdülő szakáll mozgása is elcsitult. Az embereken elhatalmasodott megilletődés érzete, s összegyűltek, hogy síremléket emeljenek neki. Mire elhagytam a vidéket, már állt a síremlék Ilés sejk maradványai felett. Én is kivettem részem az építésből elfogódott, meghatott szívvel, alázatos lélekkel. Visszatértem Kairóba, hozzám pedig visszatért istenverte gyengeségem, s lábaim e lokálba, megszokott helyemre hoztak. Végül is emberek vagyunk, s a Magasságos csupán pillanatokat íratott a lelkünkbe (?). Telt-múlt az idő. Majd egy napon, e helyen ülve dulakodás hangjait hallottam. Odafordultam, s ennél a hátam mögötti asztalnál egy rongyos külsejű sejket láttam, akit körbevettek a bárszolgák. Veszekedtek vele, majd kitessékelték, és tudomására hozták, hogy nincs semmi keresnivalója ezen a helyen, s jobban teszi, ha szépen elvonul. Követtem a beszélgetés fonalát, majd vetettem egy pillantást a sejkre is. S szörnyű, mit láttam! Ez nem lehet! Bizony nem képzelődés, nem részegség, s nem is az őrület műve mindez, hanem tényleg Ilés sejk áll itt személyesen: a maga hús-vér valójában, turbánjával, rongyaival, olvasójával és borotvájával együtt. Megdörzsöltem szemeimet, és rendeltem egy csésze erős kávét, hogy felébredjek. A bártulajdonost kértem, hogy tegye próbára értelmemet/agyamat, és a helyi szépségek egyikéhez fordultam, hogy vizsgálja meg: magamnál vagyok-e. Eleinte kétkedve/megütközve néztek rám, de addig erősködtem, míg megtették, amit kértem. Nem eresztettem őket, míg mindketten meg nem állapították, hogy ép elméjű vagyok. Így hát odaléptem a sejkhez, elhajtottam mellőle a szolgákat, s reszkető hangon kérdeztem:

-         Mi a neved, sejk?

Meglepett, a komolyság, a tiszta, határozott hang, mellyel válaszolt.

-         Ilés.

A hang s a kiejtés az övé. Közel álltam ahhoz, hogy megbolonduljak. Mégis tovább kérdezősködtem:

-         Ilés sejk … – melyik vidékről?

Erre pontosan a mi vidékünk és falunk nevét mondta, ezek után egy csepp kétségem sem maradt.

-         Annak a mauzóleumnak a lakója, melynek építésében én is …

-         Igen.

-         És hogy hagytad el sírhelyedet, s jöttél ide? A saját két szememmel láttalak holtan.

-         Igen, valóban meghaltam. Be is akartam lépni a Paradicsomba, de kiutasítottak!

-         Paradicsom?! Létezik, hogy az ember így összekeverjen két dolgot? Hát nem tudsz te, az istenfélő sejk, különbséget tenni a mennybéli Paradicsom és az ‛Imād ud-Dīn utcai Paradicsom Bár közt?

-         Én nem kevertem össze semmit. Valóban felszálltam a mennybe, s kopogtattam a Paradicsom ajtaján. Az ajtónálló azonban nem engedett be, mondván, hogy nem tartozom oda. Azt tanácsolta, hogy a Pokol ajtaján zörgessek. Így is tettem, bár meglepve és szomorúan: a Pokol kapuján kopogtam. De az ajtónálló itt sem engedett be, mondván, hogy ide sem tartozom. Teljesen megzavarodtam. Panaszos hangon kiáltottam útmutatást, sorsom eldöntését kérve. Végül így szóltak hozzám: nincs helyem a mennyben. A világ ugyanis jó és rossz küzdelme. Az erény és a gonoszság versenyének színtere pedig az emberi lélek, s ha a jó győzedelmeskedik benne, akkor kerül az ember a Jó birodalmába, a Paradicsomba, ha azonban a rossz győzedelmeskedik, akkor a Gonoszság birodalmába, a Pokolba jut. Az én lelkemben nem zajlott küzdelem, következésképp nem is győzhetett egyik erő sem. És sosem néztem szembe a rosszal, hogy legyőzhessem. Olyannak tekintenek, mint a csatatérről futamodót, vagy a vizsga elől menekülőt. Hogyan is jutalmazhatnának vagy büntethetnének, ha egyszer én nem tettem ki lelkem az élet eseményinek, hogy megmutatkozzék jó vagy rossz természete. Szemükben cseles csaló vagyok, aki a legkönnyebb utat választotta, hogy veszélyek(kockázat) nélkül nyerje el díját/jutalmát. Végül közölték velem ügyemben hozott döntésüket: érvénytelenítik első életemet, és úgy veszik, mintha nem is lett volna. Száműznek a mennyekből, hogy még egyszer éljek a földön, ugyanabban a testben, ugyanazzal a lélekkel és személyiséggel, mígcsak nem teszem le a nehéz vizsgát, nem nézek szembe a gonosszal, hogy megküzdjek vele. Így majd meglátják, amire eddig nem derült fény életemben. Ezután visszahajítottak a világba, úgy, ahogy voltam, ugyanabban a ruhában, és Kairóban landoltam. Még mindig evett a paradicsomom elvesztése felett érzett bánat és keserűség, s mint aki megháborodott, magamon kívül hajtogattam: „A Paradicsom… A Paradicsom…”. Az egyik járókelő hozott ide mondván: „Ez itt a Paradicsom!”. Beléptem, s láss csodát, ismét ki akarnak innen is rekeszteni! Mígcsak meg nem mentettél, te jó ember.

Tetszett a sejk története, s elfogott az együttérzés. Így szóltam hát hozzá:

-         Ó te kegyes sejk! Ne aggódj! Ami veled történt, az egy földi halandóval sem esett még meg. Isten kegyeltjeinek járó ajándék, ha kétszer élhetsz e világban.

Ezután gyengéden felsegítettem, s nagy tisztelettel asztalomhoz invitáltam. Majd megkérdeztem:

-         És most? Mi a szándékod az új életeddel?

-         Szembenézek a gonosszal. Ha segíteni szeretnél rajtam, jóember, mutasd meg, hol találom a gonoszt.

Nevettem egy kicsit, majd így szóltam:

-         Mi sem egyszerűbb. Ha nincs gyakorlatod ezen a téren, akkor majd én megismertetem veled a rosszat a legegyszerűbb formájában.

Jeleztem a pincérnek, jött, s rendeltem.

-         Egy üveg pezsgőt a sejk tiszteletére!

Kerek szemekkel meredt rám a pincér, de összeszedte magát, és sietve eleget tett kívánságomnak. Nem is telt bele sok idő, s már jött is a bejegelt üveggel. Kibontotta ezüstös abroncsát, a dugó pedig kirobbant, mintha ágyúból lőtték volna ki. Már a helyi szépségek is felfigyeltek ránk, és meglepett, értetlen pillantásokat lövelltek felénk. A pillantásokat mosolygás követte, majd halk kuncogással kísérték e nem mindennapi látványt.

-         Egészségedre!

Felemeltem pohara, s a sejknek is jeleztem, hogy tegyen így. Remegő kézzel nyúlt utána, s oly óvatosan hörpintett belőle, mintha mérget inna. Nekem pedig eszembe sem jutott, hogy valóban oly méreggel itatom, mely mélyen átitatja majd új életét, s nagy tettekre indítja. S nem is törődtem az egésszel, egészen addig, míg a sejk már a harmadik pohárral is végzett, és részegen éneklésbe nem fogott. Hol vallásos dalokat, prófétai dicshimnuszokat döngicsélt, majd olvasóját morzsolva Allah neveit zengte részeg hangon. Nem is tudott volna mást énekelni: a részegség is csak ezt hozhatta ki belőle. Minden erőmet latba vetettem, hogy elhallgattassam. Egyrészt botránytól tartottam, másrészt mégsem való, hogy a mi helyzetünkben és ezen a helyen vallásos dolgokat emlegessünk. Sikerült meggyőznöm a sejket; abbahagyta a szent énekek dalolását. Jobbra-balra fordulva megpillantott egy csábos leányzót, köhintett (csettintett belefér?) egyet, majd így szólt:

-         Ezt a húrit kérem!

Intettem a lánynak, s ő elfogadva a meghívást, asztalunkhoz ült. Megkértem, hogy szórakoztassa a sejket, s ő addig incselkedett vele és mulattatta, míg a sejk elvesztette a maradék eszét is. Ezen a ponton, mikor hangulata a tetőfokra hágott, eszébe jutott a sejknek, hogy megkérdezze a nevem. Elhárítottam a kérdést, erre ő ezt mondta:

-         Bár minek is kérdezlek? Azt hiszed, nem ismerlek?

-         Miért, ismersz?

-         Hát persze! Te vagy Ridwān, a Paradicsom őre, aki beeresztett a húrik e Mennyországába!

Majd jót kacagott, és a lány felé fordult, hogy magához húzza. Éjfél felé járt az idő, majd az egyet is elütötte az óra. Lassanként kiürült a mulató, a tulaj pedig zárni akart. Ekkor hirtelen elszállt az ittasság, s helyébe lépett a fejtörés: mit is kezdjek én ezzel a csoda-sejkkel? Hol fog lakni? Hol talál szálláshelyet? Nem lenne okos dolog magammal vinnem a saját lakásomba. De az sem lenne ésszerű megoldás, ha visszaküldeném vidékre a mauzóleumába. Mi legyen a megoldás? Hol töltse az éjszakát?

Eltöprengtem ezen egy darabig. Majd így szólta magamhoz: Na és miért törném magam miatta? Mi dolgom Allah kegyes sejkjével? Hát kijelölt engem valaki a sejk gyámjául? Tán azért hajították vissza az égből, hogy én cipeljem a hátamon?

Allah elvezetett a megoldáshoz: kifizettem egy bizonyos összeget a lánynak, hogy szabadítson meg a problémától: tartsa maga mellett a sejket, míg én eloldalgok. Aztán majd rajta áll, hogy elszállásolja-e, vagy kidobja.

Sikerrel végrehajtottam, amit így elterveztem: megmentett a nagylelkű lány, én pedig hazatértem. Egy hétig messze elkerültem a mulatót, mivel tartottam a sejkkel való találkozástól. Nehogy a nyakamba varrja magát! Aztán viselhetem érte a felelőséget, törhetem a fejem a helyzetén, jelen és jövőbeli gondjain.

Elmúlt a hét, és nem kockáztattam meg, hogy arra menjek. Jobbnak láttam felhívni a bártulajdonost. Amint meghallotta hangomat, hangos jajveszékelésbe kezdett:

-         Hát micsoda gondot akasztottál a nyakunkba!?

-         Miféle gondot?

-         Barátodat, a sejket! Nem hajlandó kitenni a lábát a mulatóból sem éjjel, sem nappal! S ha ezt meg akarjuk vele vitatni, mindig kiabálni kezd, hogy „Nem megyek el soha! A hívőt nem lehet kétszer száműzni a Paradicsomból!”

-         Na és mit tettetek vele?

-         Semmit. Csináltunk neki egy cipőtisztító dobozt, és lecsupaszítottuk az állát. Djilbábot húztunk rá. És alkalmaztuk: nappal a mulatót takarítja, éjjel a vendégek cipőjét pucolja.

-         Ragyogó ötlet.

Teljesen őszintén és csodálattal mondtam ezt, de továbbra is kitartottam elhatározásom mellett, hogy nem megyek a mulató felé, míg Ilés sejk teljesen nem azonosul új szerepével.

Ford. Tamás Gábor