Tibet kultúráját olyannyira áthatották a buddhista műveltség elemei, hogy nyugati értelemben vett szépirodalomról csak elvétve szólhatunk. Kivételt jelentenek a szájhagyomány útján terjedő népköltészeti műfajok, amelyeknek írásos nyomait azonban csak buddhista szellemiségű művekben találjuk meg.

Az igen terjedelmes tibeti irodalom legrégibb ága kétségtelenül a népköltés, mely Tibet egész történelmében jelen van, az írásbeliség előtti időtől mind a mai napig. A tibeti világi irodalom birtokunkban levő legősibb darabjait Kelet-Turkesztán homokba temetett romjainál találták, a tunhuangi barlangkönyvtárban, mely féltucatnyi nyelven írt hatalmas irodalmi emlékanyagot rejtett, zömmel a 9-10. századból.

Az ősi folklór szövegek vallási háttere semmilyen kapcsolatot nem mutat a buddhizmussal, inkább a népi vallás hitvilágról árulkodik. A buddhizmus későbbi megjelenése azonban erős hatást gyakorolt a világi irodalom és népköltészet műfajaira is. Ezt a hatást csak elmélyítette, hogy az egyház a világi irodalmat és a népköltészetet saját céljai szolgálatába igyekezett állítani, továbbá a népies indiai irodalom fordításait és a vallásos irodalom egyes alkotásainak népies feldolgozását terjesztette, ötvözve a tibeti irodalom és népköltészet hagyományos formáit a vallásos irodalom indiai eredetű műfajaival.

Főbb műfajai: a dinasztikus vagy nemzetségi krónika (tibeti: gyelrab, dungrab); népies epikus művek (tibeti: dung); a pokoljárás-történet (tibeti: delog), mely olyan emberek élményeit írja le, akik képesek voltak eljutni a túlvilágra, majd vissza is térni onnan; képmutogató történet (tibeti: mani); kozmológikus és geneológikus találós kérdésekből és válaszokból álló felelgetős ének (tibeti: leu); népi énekek (tibeti: lu); egyszakaszos táncdallamra szerzett, tánc, játék vagy szórakozás közben énekelt metaforikus vagy nyílt szerelmi nép- és ivódal (tibeti: zse); szerelmi vagy természetfestő, gyakran játékos-tréfás hangú, sorismétlő vagy refrénes többszakaszos népdal (tibeti: gurma); álarcos misztériumjáték (tibeti: csam); és a vándorszínészek által – általában egy világi személy portájának udvarán, egy elkerített területen – előadott népies színjáték (tibeti: dögar).

Dinasztikus vagy nemzetségi krónika

Egy nemzetség genealógiáját és történetét mutatja be. Olyan epikus műfaj, amely vagy egy uralkodóház és állam, vagy a magukat közös legendás őstől származtató törzsek, nemzetségek, családok története. A nagyszabású krónikák színesen elbeszélt mondák, katalógusok, dalok, művészileg megformált elbeszélések, verses párbeszédek és monológok láncolatából állnak. A műfajhoz tartozó művek többsége rövidebb lélegzetű, csupán száraz esemény-felsorolást nyújtanak.

A legterjedelmesebb és irodalmi szempontból a legjelentősebb az Ótibeti krónika (1. szemelvény), mely Tibet történetét írja le az őskortól a 8. század második feléig.

Népies epikus művek

A műfaj magába foglalja különböző meséket (2. szemelvény), regéket, eredet- és hősmondákat, melyek szép számmal maradtak ránk a 8-10. századi emlékek között. A művek eredetében és hagyományozásában az irodalmi forrásoknak és az írott verzióknak sokszor igen nagy szerepük van, de ezek elsősorban mégis szájhagyományokban élnek és alakulnak. Előadójuk a tibeti énekmondók (tibeti: dunken), akik csak révületben képesek előadni és ilyenkor nem kész szöveget reprodukálnak, hanem rögtönöznek: kész fordulatokból újraalkotják, vagy új részekkel, fejezetekkel bővítik az adott művet, szemben a közönséges elbeszélőkkel és énekmondókkal, akik csak ismétlik a szóból vagy írásból elsajátított szöveget.

Az eredeti tibeti mesék mellett jelentős szerepet kapnak a más népektől, különösen az indiaiaktól átvett mesék, melyeket sokszor a tibeti tájhoz, életmódhoz igazítottak. Az egyik – már semmilyen indiai nyelven nem létező – indiai könyv változata A hulladémon regéje, melyben a mesék számottevő hányada már eredeti tibeti eredetű. A mese a 11. századtól mutatható ki, de ma is több írott és szájhagyományos verzióban él.

Népi énekek

A népköltészet nagy része dal (3. szemelvény), mely a tibeti népi irodalom metaforákkal zsúfolt, politikai, kozmológikus vagy vallási tárgyú, szertartásos vagy rögtönzött vitázó műfaja. Ezeket ünnepségeken, alkalmi összejöveteleken, szóharcokban adják elő szertartásos táncok kíséretében, de széleskörűen alkalmazzák krónikákban, népi elbeszélő műfajokban és drámákban is.

Az énekek rendszerint több strófából, a strófák pedig – gyakran egy éneken belül is változóan – 2-10 sorból állnak. A sorok kötött szótagszámúak: a 10. századig mindig hatosok, a 11. századtól kezdve már csak hetesek, nyolcasok és kilencesek, a kultikus és a lakodalmi énekekben pedig szép számmal akadnak hosszabb sorok is.

Témái a kozmogónia; teogónia, istenek és királyok származástörténetei; és az „eredettörténetek”, melyek az esküvő, ruházat, fejfedők, szokások stb. kialakulását írják le. A helyi istenségek kultuszában és a lakodalmi szertartásokon előadott dalok régies nyelvezetű áldások, dicsérő énekek, imák, kérdés-feleletek stb. Ilyen felelgetős ének például a menyasszony hozzátartozói és a vőlegény hét barátja között váltott esküvői dal is, amelyben a vőlegény barátai úgy próbálnak bejutni a menyasszonyi házba, hogy egymást követő nehéz és részletes kérdésekre választ adnak. Ha helytelen válaszaikért nem vesszőzik el őket, bebocsátást nyernek a házba, ahol különböző sör-dalokba kezdenek.

A vallási háttér olykor a buddhizmus és a bon hatását mutatja, de az általános hangnemet mindig a népi vallás határozza meg, ahogy ezt a Geszár-eposz (4. szemelvény) – a néphagyomány legfontosabb nem-buddhista tibeti történeti mondaköre – is mutatja. A Caesar név bizánci és iráni közvetítéssel jutott Tibetbe, ahol kozmológikus és legendás történeti katalógusok a 9-10. századtól kezdve gyakran említik Geszárt, mint a négy égtáj királyainak egyikét, a seregek urát. A 14. század végén a Gling fejedelemség hagyományaival kapcsolták össze a legendás király alakját, kialakítva így a Gling-Geszárról szóló mondakört. A mű gerincét Geszár életének különböző epizódjai (születés, szerelem, harc, pokoljárás stb.) alkotják, de az egyes változatok magukba olvasztották a helyi történeti mondák, a népmesék és különböző helyi vallásos szekták szent történeteinek számos elemét.

Csam tánc

Tibeti és mongol álarcos, táncos misztériumjáték, mely a buddhizmus előtti időkre nyúlik vissza, és termékenységi, démonűző szertartások részét képezte. Az ilyen táncokat szöveg nélküli zene kíséri és gyakran az újévi ünnepségek alkalmából mutatják be. A buddhizmus befogadta ezeket a táncokat, de buddhista újításokat, kiegészítéseket és újraértelmezéseket vezetett be. Ezeket a táncokat ma is a szabadban, általában a kolostorok udvarán adják elő.

A csam a hagyományok szerint Indiából származik és Tibetben az ország legendás buddhista térítője Padmaszambhava honosította meg a 8. század második felében, de hitelesen csak a 13. század közepétől lehet kimutatni.

A csam táncoknak két fő fajtája van. 1. rituális pantomim, mely ismert mondát, legendát jelenít meg a buddhizmus vagy a bon vallás valamelyik ellenségének vagy egy démonnak megsemmisítéséről. Az előadást a legkisebb részletig szcenárium (tibeti: csamjig) szabályozza, mely a zenei kíséret „kottáját” is megadja. 2. félig rögtönzött színjáték, melyet mind Tibetben, mind Mongóliában ma is gyakran játszanak. Ebben Milarepa életének egyik jelenetét, a költő és a vadász beszélgetését viszi színre, ami számos lehetőséget ad egyházi és világi hatalmasságok visszaéléseit kipellengérező rögtönzésekre. 

Folyót, sej, duzzasztottak,

Falat, sej, zúzni küldtek.

Vár, Juszna, sej, omlott,

Gugri Zingpordzse, sej, pusztult,

Mangpordzse Szumbu, sej, drugu földre futott.

Tavaly, sej, még előbb,

Víznek, sej, túlpartján,

Jarnak, sej, túlpartján

Gugrit, sej, Zingpordzsét

Ízre, sej, szaggatták,

Ölék, sej, ízenként.

(Fordította Uray Géza)

Élt egy hatalmas országban egy nagy király, akit Pacsának hívtak. Egy nap a király szórakozni ment, ahol nagy ünnepséget adott. Több ezer vendég vett részt az ünnepen. Amikor az étkezést befejezték, továbbálltak. Minden főtt rizst, ami evés közben a szájukból kihullott, a földre sepertek. A földre esett rizsszemeket a hangyák megtalálták, és magukkal vitték a várukba.

Eközben, egy másik ország nagy királya is felkerekedett, hogy háborút kezdjen a lakomát adó királlyal. A hadsereg megállt azon a helyen, ahol az ünnepséget tartották. Nem maradt ott semmi sem, sem fa, sem víz. A katonák, pedig nagyon éhesek voltak. A hangyák látták, hogy az egész hadsereg éhezik és az általuk összegyűjtött rizst a katonáknak odaajándékozták, akik jól laktak.

A parancsnok így szólt a hangyákhoz:

– Ó, hangyák! Ezt a sok főtt rizst honnan gyűjtöttétek össze?

A hangyák:

– Ó, király! Ott, abban az országban, a másik parton egy nagy király él. A király idejött és nagy ünnepséget adott. Amikor az utolsó falatot is megették, elmentek és mi minden földre hullott rizsszemet összeszedtünk és a föld alá vittünk.

Ekkor az emberek elcsodálkoztak és a hadvezér így szólt:

– Úgy gondolom, hogy ez a király nagy hadsereggel rendelkezik és egy hatalmas ország felett uralkodik. Jobb lenne, ha nem háborúznánk vele. Úgy vélem, mi nem tudjuk legyőzni őt. – Így szólt és a seregét hazavezette.

(Fordította Szilágyiné Kovács Gyöngyvér)

Barna felhő mélyén

Türkiz sárkány bömböl.

Hulló permet hangja

Gazdag termést jósol.

(Fordította Uray Géza)

Kakukk! Kakukk!

Kicsiny völgyem csupa arany. Kakukk! Kakukk!

Kicsiny völgyem csupa arany. Kakukk! Kakukk!

Kakukk! Kakukk!

Csupa arany, lelkem örvend. Kakukk! Kakukk!

Csupa arany, lelkem örvend. Kakukk! Kakukk!

Kakukk! Kakukk!

Égbe szállok, földre ülök. Kakukk! Kakukk!

Égbe szállok, földre ülök. Kakukk! Kakukk!

(Fordította Uray Géza)

Kint fényes páva tolldíszét

Bent szennyes törzse tölti ki

(…)

Rút fején bakbőr sapka,

Rút testén borjú bunda,

Rút lábán lóláb csizma.

(Fordította Uray Géza)