A történetírás a klasszikus török prózairodalom fontos műfaja. Az erős perzsa kulturális hatás alatt álló iráni és közép-ázsiai törökségnél ezen a területen a török nyelv nem tudta megtörni a perzsa egyeduralmát. A perzsa krónikák számban és mennyiségben is messze felülmúlják a török nyelvű munkákat. Bár már a klasszikus kelei-török irodalmi hagyomány kodifikálója, Mír Alí-sír Neváji is írt egy rövidebb lélegzetű történeti munkát (Táríh-i mulúk-i ’Adzsem, „Perzsia királyainak története), az első jelentős krónika Bábur (1483–1530) nevéhez fűződik, aki az irodalomtörténetben Bábur-námeként („Bábur könyve”) ismert munkájában saját visszaemlékezéseit írta meg. Szintén a XVI. század első feléből való az ismeretlen szerző tollából származó Teváríh-i güzíde, nuszret-náme („Válogatott történetek, a győzelem könyve”) című munka, mely az özbek uralkodó, Muhammed Sibánínak és őseinek állít emléket.

A XVIII. századad derekán, Hívában uralkodó Abú al-Gází Bahadur kán (1644–1663) nevéhez két történeti munka is fűződik, a rövidebb, a türkmenek történetét feldolgozó Sedzsere-ji terákime („A türkmenek családfája”) és a hosszabb lélegzetű Sedzsere-ji türk („A törökök családfája”), mely az ember teremtésétől a szerző saját koráig tárgyalja a fontosabb eseményeket. A keleti-török történeti munkák sorában fontos megemlíteni a hívai költő és történetíró, Mu’nísz (1778–1829) Firdausz al-ikbál („A jó szerencse égi kertje”) című, a Hívában uralkodó Kongirat-dinasztia történetét bemutató munkáját.

Az Oszmán Birodalomban a XV. században készülnek az első török nyelvű történeti munkák, melyek közül a legjelentősebbeknek Nesrí (megh. 1520. előtt) és Kemálpasazáde (1468–1534) krónikáit tartják. A XVI. századtól kezdődően igen megsokasodnak a török nyelven írt történeti munkák. Történeti, irodalmi értékei miatt kiemelendő Musztafa Álí (1541–1600) Künh ül-ahbár („A történések gyökere”) című világtörténete, mely számos hasonló mű mintájául szolgált. A XVII. század egyik legjelentősebb oszmánli krónikája a Pécsett született Ibráhím Pecseví (1574?–1649) nevéhez fűződik, aki munkájához elsőként használt fel nem muszlim forrásokat. A XVIII. század elején írta meg az 1591–1660 közötti időszak eseményeit feldolgozó művét az első hivatalos történetíró, Najma (1655–1716).

További irodalom:

Köprülü, M. Fuat: Çağatay edebiyatı. In: Edebiyat Araştırmaları. Ankara 2004, pp. 133–167.

Ahmedov, B. A.: Istoriko-geografičeskaja literatura Srednej Azii XVI–XVIII. vv. Taskent 1985.

Bregel, Jurij: Mu’nis. In. Encyclopaedia of Islam. CD-ROM Edition.

Franz , Die Geschichtsschreiber der Osmanen und ihre Werke, Leipzig 1927.

Bábur: Bábur-náme[60]

(részlet)

A panipati[61] csata

Ezen a helyen a harcosok parancsba kapták, hogy kerítsenek annyi szekeret, amennyit csak bírnak. Hétszáz szekér gyűlt így össze. Alí-kuli mester parancsba kapta, hogy oszmán szokás szerint, a szekereket ne lánccal, hanem nyers marhabőrből font szíjakkal kössék egymáshoz, úgy, hogy két szekér között legyen elég hely hat-hét nagyobb palánknak. A puskások e szekerek és palánkok mögül lődöznek majd. A fenti előkészületek végett öt-hat napot időztünk ezen a helyen.

Midőn mindent előkészítettünk és megfelelő módon elrendeztünk, általános haditanácsot tartottunk, melybe hivatalos volt valamennyi bég és az összes bölcs, tapasztalt harcos. A következő elhatározásra jutottunk: Panipat városa jelentős település, sok település tartozik hozzá, és számos háza van. Sokfelé szétszórva helyezkednek el a városhoz tartozó települések, s a házak. Azokat a helyeket, ahol ilyenek nincsenek, erősítsük meg a szekerekkel és mellvédekkel, s e szekerek mögé kell elhelyezni a gyalogosokat és a puskásokat.

Ezen elhatározással felkerekedtünk, majd éjszakára tábort vertünk, s dzsumadi al-áhir hónap utolsó napján[62] Panipatba értünk. Úgy helyezkedtünk el, hogy jobb kéz felől legyen a város és a hozzá tartozó kisebb települések. Közvetlenül előttünk az előkészített palánkok, balra, pedig árkok és mellvédek voltak. Egy nyíllövésnyire egymástól akkora helyet hagytunk, hogy száz-százötven lovas kicsaphasson rajta. Egynémely katonát erős kétségek gyötörtek, és hatalmába kerítette a félelem. Kételkedésük és félelmük azonban teljesen alaptalan volt, hiszen más amúgysem történhet, mint amit a Teremtő az örökkévalóságban megtörténni rendelt. Mégsem szabad azonban ezért elítélni őket, hiszen igazuk volt. Két-háromhavi járóföldre eltávolodtak már hazájuktól, s egy idegen néppel akaszkodtak össze. Sem mi nem bírtuk az ő nyelvüket, sem ők a mienket.

A harcos megremeg, s jaj, elme reszket,

Hadunk lett rabja gondnak: más a nép itt.[63]

Az ellen seregét százezerre becsültük. Magának, s vezéreinek vagy ezer, kétezer elefántja lehetett, s rendelkezésére állott mindaz a kincs, melyet atyja és nagyatyja hagyott reá. Hindusztánban az a szokás, hogy ha efféle dolgokra kerül sor, pénzért fogadnak harcosokat. Az ilyen sereget badhandínak hívják. Ha akarta volna, akár száz-, sőt kétszázezer harcost is fogadhatott volna, de a Teremtő úgy rendelte, hogy ne bírjon se a katonái kedvére tenni, se a kincseit jól felhasználni. Hogy is tehetett volna a katonái kedvére, mikor a fösvénység diadalt aratott természete felett. Tapasztalatlan ifjú volt, aki csak azon fáradozott, hogy mennél többet szerezhessen. Nem volt rendszer abban, ahogy felvonult, s csatarendbe állt, s nem volt gondosság abban, ahogy menetelt és harcolt.

Midőn Panipatnál a sereget körbevettük, s körülkerítettük szekerekkel, árkokkal és mellvédekkel Darvis Muhammad Szarbán így szólt:

– Most, hogy ennyi óvintézkedést tettünk, nem is biztos, hogy eljön.

Erre így feleltem:

– Te ezeket az özbek kánokhoz és szultánokhoz hasonlítod?

 Abban az évben ugyanis, midőn Szamarkandból Hiszárba[64] mentünk, az özbek kánok és szultánok összegyűltek, és úgy határoztak, hogy ellenünk vonulnak. Átaljöttek hát a Vaskapun. Mi pediglen valamennyi katona és mogul házanépét, jószágát a városba vittük, s az utcákat eltorlaszoltuk és megerősítettük. Mivel az özbek kánok és szultánok jól ismerték a hadviselés módozatait és a csatában használatos hadiszereket, s látták, hogy aki él és mozog Hiszárban van, tudták, Hiszárt megerősítettük volt. A város ostromára lehetőséget nem látván a Csagániján tartományban fekvő Navandáknál visszafordultak.

 – Az ittenieket ne hasonlítsd hozzájuk! Ezek honnan is ismerhetnék a hadviselés módozatait, s a csatában használatos hadiszereket?

A Teremtő úgy rendelte, hogy mindaz, amit mondtam, beigazolódjék. Hat-hét napot időztünk Panipatnál. Embereink kis csapatokban az ellenség sűrűjére csaptak, nyilakat lőttek ki rájuk, s fejeket zsákmányoltak. Azok pedig, meg se mozdultak, nem indultak ellenünk. Végül, néhány javunkat óhajtó hindusztáni bég javaslatára Mahdi Hodzsa, Muhammad Szultán Mírza, Ádil Szultán, Huszrav, Sáh Mír Huszajn, Szultán Dzsunajd Barlasz, Abdulazíz főlovászmester, Muhammad Ali Dzsang-dzsang, Kutlugkadam, Valí Házin, Muhibb Ali Halífa, Muhammad Bahsí, Dzsanbek és Karaközi parancsnoksága alatt négy-ötezer embert küldtünk éjjeli portyára. A sötétben nem tudtak jól egyezni, egymástól elszakadva haladtak előre, s így túl sokra nem mentek. Megvirradt, s kivilágosodott, mire az ellenség közelébe értek. Az ellenség táborában megverték a dobokat, s elefántokkal rontottak rájuk. Bár a mieink a dolgukat ily módon el nem végezhették, s az ellenséggel közelharcot vívtak, mégse esett fogságba senki, épen és egészségesen tértek meg valamennyien. Muhammad Ali Dzsang-dzsang lábát nyílvessző találta el, s bár a seb nem volt halálos, a csata napján nem sok hasznát vehettük.

Amikor ezen eseményeknek hírét érkezett, Hümájúnt, serege élén egy-másfél gurúhnyira[65] elibük küldtem. A maradék csapatokat felsorakoztatva magam is elindultam. Az éjjeli portyára indult harcosok Hümájúnhoz csatlakozva érkeztek meg. Mivel az ellenség nem húzódott előrébb, mi is visszavonultunk.

Radzsab havának nyolcadik napján, pénteken[66] hajnalban az előörsök jelentették, hogy az ellenség csatarendben közeledik. Felöltöttük a páncélunkat, felszerelkeztünk és lóra ültünk. A jobbszárnyon helyezkedett el Hümájún, Hodzsa Kalán, Szultán Muhammad duldaj, Hindúbek, Valí Házin és Pírkuli Szísztání. A balszárnyon volt Muhammad Szultán mirza, Mahdi Hodzsa, Ádil Szultán, Sáh Mír Huszajn, Szultán Dzsunajd barlasz, Kultugkadam, Dzsánbek, Muhammad bahsí és Sáh Huszajn Jaragí mogul. A centrum jobb szárnya Csin Temürből, Szulajmán mirzából, Muhammadí kökeltasból, Sáh Manszúr barlaszból, Júnusz Alíból, Darvis Muhammad szárbánból, Abdulláh kitábdárból, bal szárnya pedig Halífából, Hodzsa Mírmíránból, Ahmadí parvánedzsíből, Turdibekből, Kocsbekből, Muhibb Alí halífából és Mirzabek tarhánból állt. Az elővédet Huszrav kökeltas és Muhammad Dzsang-dzsang alkotta. Abdulazíz míráhúrt a tartalékhoz rendeltük. A jobbszárny első soraiból Valí Kizilt, Malik Kászimot és mogul csapatai élén Baba kaskast bíztuk meg a portyázással. A balszárnyon Karaközit, Abul Muhammad nízebázt, Sajh Alít, Sajh Dzsamál barint, Mahdít és Tengrikuli Písgí mogult jelöltük ki a portyázók élére. Ha majd az ellenség a közelünkbe ér a portyázók balról és jobbról a hátukba kerülnek. Feltűnt az ellenséges sereg, s látszott, hogy a jobb szárnyunk felé húzódnak, ezért Abdulazízt, akit a tartalékhoz rendeltünk, most a jobb szárny megsegítésére küldtünk.

Már messziről látszott, hogy Ibráhím szultán serege késlekedés nélkül, sebesen közeledik. A közelünkbe értek, s mikor jól megszemlélték a hadrendünket, elbizonytalanodtak. Nem tudták, megálljanak-e vagy jöjjenek-e előrébb. Így aztán sem megállni nem tudtak, sem olyan sebesen előre nyomulni nem voltak képesek, ahogy azt korábban tették.

Ekkor kiadtuk a parancsot, hogy a portyázókhoz beosztott harcosok jobbról is és balról is kerüljenek az ellenség hátába, zúdítsanak rájuk nyílzáport, s vegyék fel velük a harcot. A jobbszárny és a balszárny is előrenyomult, s összeakaszkodott az ellenséggel. A portyázók eddigre az ellenség hátába kerültek és nyílzáport zúdítottak rájuk. A balszárnyon Mahdi Hodzsa haladt legelöl. Vele szemben egyszer csak egy elefántos osztag bukkant fel. Mahdi Hodzsa és harcosai nyílzápora azonban megfutamította őket. A centrumból a balszárny támogatására küldtük Ahmadí parvánedzsít, Turdibeket, Kocsbeket és Muhibb Alí halífát. Ekkor már a jobbszárnyon is javában folyt a harc.

Muhammad Alí kökeltas, Sáh Manszúr barlasz, Júszuf Alí és Abdulláh ekkor parancsba kapta, hogy a centrum előtt az ellenséget szemtől szembe támadják meg. Alí-kuli mester a centrum előtt néhányszor elsütötte ágyúit. A tüzér Musztafa pedig a centrum bal oldalán felállított szekerekre szerelt ágyúival tüzlet. A jobbszárny, a balszárny, a centrum és a portyázók teljesen bekerítették az ellenség seregét, heves nyílzáport zúdítottak rá és erősen szorongatták. Az ellenség jobb szárnya és bal szárnya igencsak összetorlódott és úgy beszorult, hogy se előre nem bírtak menni, se elmenekülni nem volt lehetőségük.

A nap már egy lándzsányi magasan állott, mikor a csata megkezdődött, s a heves harc délig tartott. Délre az ellenség megtört és vereséget szenvedett, s harcostársaink mind örvendtek és vidámak voltak. A Magasságos Isten Őfelsége kegyelme ezt a nehéz feladatot bizony erősen megkönnyítette számunkra, s a hatalmas sereget fél nap alatt a földdel tette egyenlővé. Csak Ibráhím közelében egy helyen öt-hatezer ember pusztult el. A másutt elesettek számát úgy tizenöt-tizenhatezerre becsültük. Később, mikor Agrába értünk, hindusztániak elbeszéléséből tudtuk meg, hogy a csatában negyven-ötvenezer ember halt meg.

Péri Benedek fordítása

Kemálpasazáde:[67] Mohács-náme

(részlet)

BENCE, itt modernizálni kell a helyesírást, meg az elszkenneléseket is javítottam![p2] BALÁZS, én szívem szerint meghagynám az eredeti helyesírást, de szabad kezet adok. Ha akarod, változtasd meg.

A gonosz király – aki a vele levő, ördög fajzatú és rossz természetű nyakas hitványokat tetőtől-talpig acélba bújtatva jelent meg a csatatéren, melynek fölszálló porfellege elborítá keletet és nyugotot – a világos elméjű pasának világhódító zászlaját tartva szemmel, egyenesen a győzhetetlen sereg közepe fele rohant s az ágyú- és puskagolyók záporát semmibe sem véve, megfélemlíthetetlenül intézett támadást folyamként özönlő lovasságával. Egész tömegével egyszerre rohanta meg a janicsárokat, kik a hit harcosainak legvitézebbjei s kiknek

Fejökön fehér sapkák, mint fehér liliom,

Kezökben alabárd, mint kék liliom.

Mindegyikök eltakarta magát pajzsával,

Mint a rózsatő töviseivel.

Mikor az ágyúüteg közelébe érkezett, a puskás vitézek füstfelleget bocsátva az ég felé úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső esett volna s ezzel elhervasztották a gonosz ellenség életének virágait. A villámként ölő ágyúknak mennydörgésszerű hangja rémületet terjesztett a föld szinén s a félelmes dörgés felhatott az ég kapujáig. Miután ama rossz érzelműek nem bírták áttörni a janicsárok sorait s nem tudtak behatolni közéjök, fordulatot csinálva a bal szárnyon álló lovasságot támadták meg, s mint a gyors patak felhasogatja a hegy oldalát, úgy törték át itt több helyen a sorokat.

Két határtalan tenger csapott itt össze: a lándzsák mint kígyók fonódtak össze, a kardok mint halak ütköztek egymásba.

A két sereg összevegyült s aprította egymást,

A kardok csattogása keletig hallatszott.

A nyilak, lándsák és alabárdok fái

Élesztették a küzdelem tüzét.

A harc hevében a hősök bármerre fordultak lándzsáikkal, mindenütt keresztülszúrták a szíveket és áttörték a sorokat s a súlyos buzogányok csapásaival meggörbítették az ellenség derekát. A hadbontók minden irányban megeresztvén lovaikat éles kardjaikkal egymás után vagdalták le a fejeket és ontották a vért. A kardok csapásaitól összevagdalt páncélok olyan hálóhoz hasonlítottak, melyet elszaggattak a halak. A lándzsákkal lovaikról letaszított lovasok a földön vergődve adták ki lelköket, mint a szárazra kivetett halak. A két sereg egészen összekeveredett egymással, aprította egymást s harc vásárában össze-vissza tolongók csereberélték a sebeket. A harc vásárterén szétszórva levő hadi szerek széltében-hosszában elborították a csatatért. A halál angyala járt-kelt a csatatér utcáin, s vette és árulta a harcosok életét és fejét, mint portékákat. A haszontalan gyauroknak – kik e vásárban vásároltak – nem volt más pénzük, mint az életök, tehát ezzel voltak kénytelenek fizetni. Cserében ehelyett ők is sok portékát vettek a harcból, de azok mind értéktelenek voltak: összetört lándzsák hegyei, kardok letörött pengéje és nyílvasak. Az átkozottak tehát nagyon csalatkoztak reményökben.

E közben a hadrendező pasa rettenetes kardját kezébe véve oroszlánbátorsággal rohant a csatába, a harc legveszélyesebb helyét keresvén.

A felséges Isten kijelentette,

Hogy idő előtt senki sem hal meg, nem kell tehát félnünk.

E szavakkal kitépte a haláltól való félelem nyilát a hősök szívéből, és bátorságot öntött beléjök. A vérontó és lélekrabló lándzsák vashegye előtt szemet sem hunyorított és nem hátrált. E rettenthetetlen hős olyan volt most, mint a sűrű nádasba behatolt oroszlán. A páncélos vitézek látván az Aszaf bölcsességű vezírnek e föl nem tartható támadását, mindenfelől rohanni kezdtek, mint a vihart hozó felleg vagy az oroszlánnal küzdeni akaró tigris. A gonosz ellenségnek hegyi patakként özönlő lovassága előtt szétválva egymással ellenkező irányban vágtattak gyors paripáikon.

Mikor e támadó sereg a harci kiáltást hallatta,

Az ördögök is a Kaf hegy mögé rejtőztek félelmükben.

A gyaurok seregének gonosz vezére, Laos királ, mint egy második Sziavus, rohant a csata félelmes tüzébe, s míg vitéz bégjeinek és derék vezéreinek egy része elesett, más része pedig elfogatott, ő megállta helyét a csatatéren.

Sem nyíltól nem félt, sem golyótól nem rettegett,

Felhőként futó tarka lovon ült.

Úgy jött a vitézség versenyterére,

Mint valami örjöngő rossz szellem.

E közben a megszámlálhatatlan lovasból és gyalogból, szolgából és szabadból álló azon csapatok kezdtek mutatkozni, melyek a világhódító szultán személyét kísérték és a világ menedékhelyéül szolgáló udvarának környezetét alkották. A győzelmet jelentő zászlók – mint a győzelem bájos istennőjének fátyola – s a hősök kezeiben levő lándzsák lobogói egészen elfödték a látóhatárt.

Mikor a sah a csatatér széléhez érkezett,

Az okosság törvénye és terve kívánalma szerint,

majd megállapodott, mint szilárd hegy, majd előrenyomult, mint özönlő folyam. A tengerként hullámzó csapatok ellepték a mezőt, a gyors paripák lábaitól fölvert por eltakarta az eget. A gonosz és szerencsétlen király egyszerre elvesztette küzdő és ellenálló erejét. Amint a szerencsés padisahnak világhódító zászlaja, mint a kelő nap, láthatóvá lőn, az a rosszérzelmű ámulatba esett, elhalványodott, mint a hold s egészen elvesztette a fejét. Két helyen sebet kapván szűk lett neki a világ, szeme előtt a fényes nappal sötét éjszakára változott, s a világnak kellemes rózsaligete tövises lőn neki. Nem bírván többé megállani a helyén, szorult helyzetében megfutott, és elmenekült a reá nézve veszélyes harctérről.

De a nyomorultnak a balszárnyon levő nagy csapata, mely az anatóliai hadosztályt támadta volt meg, rettenthetetlen vitézséggel harcolt. A mi részünkről a hadbontó vitézek úgy harcoltak, hogy a csatatéren pompásan forgolódtak. A gonosz természetűek seregéből hány hitványnak lelke lőn az öldöklés nyilának áldozata s hánynak dereka görbült meg íj módjára a súlyos buzogányok könyörtelen csapásai alatt! Hány makacsnak holtteste lőn a kard martalékává, hánynak feje gördült le, mint a golyó és hánynak fürtjei kerültek díszűl a lándzsára! Hánynak arca lőn ráncossá a félelem nyilától, vagy inkább a nyíltól való félelemből és hánynak a szemei teltek meg kiömlő vérrel! A nyilaknak megmérgezett hegyei, mint a kígyó fogai

Amely testet értek, abból elrabolták a lelket.

Mint a kígyó átfúrja a bőrt hegyes fúlánkjával,

Úgy hatoltak át a nyilak a mellvérteken.

A hatalmas szultán legmagasabb parancsára a puskás janicsár vitézek a tigristermészetű dühös ellenség felé fordultak s egy perc alatt nem százat, hanem több ezret küldtek közűlök a pokolba.

Mikor a puskagolyók hullani kezdtek, mint a jégeső:

A halál árvize emelkedett minden oldalról.

A puskagolyók zápora – mely mint jégeső hullott az ellenségre s mely ellen nem szolgálhatott védelmül sem sisak, sem páncél, sem paizs – a gonoszok haszontalan életének fájáról letördelte a levelet és gyümölcsöt; félelmes mennyiségű tömegöket, mint valami szalmarakást, szétszórta, s mulandó életök gabonáját a megsemmisülés szelének eresztette. A szent harc szele fújván, megtisztította a hódítás kertjét a gazoktól és tövisektől.

A hitetlenek seregéből három Ahrimán-termetű részeg páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat, mint a cikázó villám szokta meghasítani a felhőt, s ijesztő módon termett a khalifaság egének napja előtt. Azonban a padisah személye körül levő s harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életunt vakmerők lovainak lábait megsebesítvén, a bástyatermetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal. Hány ezekhez hasonló, elefánttermetű s a farkasnál vadabb gőgösnek nyaka lőn az éles kardok hüvelyévé, – olyanoké, a kiknek élete palotáját az idő építésze 40–50 év óta építé, de azt most a szultán haragjának árvize egy perc alatt romba döntötte! A lengyeleknek, cseheknek, oroszoknak, engürüszoknak, horvátoknak, madzsaroknak, németeknek, Dimiskárnak, alamánoknak, császárnak, Iszpániának és az e harctéren jelen volt többi gyaur nemzeteknek oroszlán bátorságú vitézei és emírei legyőzettek és tönkretétettek; kemény szívük megtöretett s míg egy részüknek lelke a pusztító nyílnak, teste pedig a kardnak tápláléka lőn, addig más részük foglyul ejtetvén rabláncra veretett.

A gonoszak legravaszabbika és legderekabbja volt a nyomorult és szerencsétlen királynak fővezére, Tomor Pauli, aki azon országban híres vezér s a csatatéren egy második Iszfendiár volt. Olyan volt ez, mint a kemény vas: mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha mint egy veszett kutyát agyonütötték volna, talán még akkor is föléledt volna. Mikor rohanni kezdett, mint az özönlő Nílus, és bömbölt, mint dühös elefánt, még a tigrisek és oroszlánok is kitértek volna előle.

A nyomorult, ki Magyarország végvidékének kapitánya volt,

Haszontalanágot fecsegve mondta:

„Ha lándzsámnak nyelve volna,

Elmondaná, hogy miket követtem el a törökön.”

A nevezett gőgös bánnak ostoba feje üres már a királyi korona elnyerésének gondolatától és vágyától: fűvel van tele. A csatatéren legördűlt mint valami golyó és hajfürtjei a lándzsa díszévé váltak.

Thúry József fordítása[68]

Tezkire

Híres emberek élterajzait összgyűjtő mű. Legfontosabb válfajai a szentek legendáriuma (tezkiret ül-evlijá, „szentek emlékezete”) és a költői antológiák (tezkiret ül-su’ará, „poéták emlékezete”). Ez utóbbiak képviselik a török irodalomtörténet egyik legfontosabb forráscsoportját. A költői antológiák az arra érdemesnek tartott költők rövid életrajzán kívül verseikből is közölnek rövidebb, hosszabb szemelvényeket.

A tezkire műfaja a klasszikus perzsa irodalmi hagyományból került a törökséghez. Az első török nyelvű tezkirét, mely a Medzsálisz ül-nefá”isz („Az elegánsak gyülekezetei”) címet viseli, Mír Alí-sír Nevájí írta keleti-török nyelven. Nevájí antológiája számos későbbi perzsa és török nyelvű munkához szolgált mintaként. Ezek közé tartozik a klasszikus azerí tezkireirodalom egyetlen képviselője, Szádikí kitábdár („Szádikí, a könyvtáros”) Madzsma’ ul-havász („A különlegesek gyülekező helye”) című munkája. A legtöbb török nyelvű költői antológia az Oszmán Birodalomban keletkezett. A legfontosabbak Szehí bejnek (XVI. sz.) a Medzsálisz ül-nefá’isz mintáját követő tezkiréje, Latífí (XVI. sz.), Ahdí (XVI. sz.), Ásik Cselebí (XVI. sz.), Kinalizade Haszan cselebi (XVI. sz.), Rijází (XVII. sz.), Fáizí (XVII. sz.), Szálim (XVIII. sz.), és Eszrár Dede (XVIII. sz.) költői antológiája, melyek mind több száz poéta életrajzát ismertetik meg az olvasóval, s a szemelvényeken keresztül betekintést engednek költészetükbe is.

További irodalom:

Karahan, Abdülkadir: Tezkire. In: İslam Ansiklopedisi. Vol. XII/1. Istanbul 1979, pp. 226–230. 

Szádikí kitábdár: Madzsma ul-havász[69]

(részlet)

Hümájún pádisáh[70]

Megbocsátó, kegyes természetű, vitéz, jókedélyű uralkodó volt. Könyvtára ékesítésében, gazdagításában nagy örömét lelte. Abulgází Szultán Hüszejn mirza után kevés hozzá hasonló vígkedélyű férfiú akadt a csagatáj szultánok között. Miután vereséget szenvedett testvérétől, Kámrántól, a paradicsomban lakozó sáh[71] udvarában keresett menedéket. A győzedelmes kizilbas harcosok segedelmével legyűrte ellenfelét és megnyitotta Hind országának kapuit. A versíráshoz nagy tehetséget mutatott. E két török párverse nagy hírnévre tett szert és felettébb népszerű lett:

A bú, s a baj, ha te távolra mész, elér engem,

E búban, ó, a halál jő, különc az én lelkem,

Midőn velem vagy, az áldás nekem, de elmégy,

Ha élek is, nekem, ó jaj, be csúfos így élnem.[72]

Szülejmán szultán őfelsége, Muhibbí

Igazságos, istenfélő és alattvalóihoz kegyes uralkodó volt. A verselést, s a verselőket igencsak kedvelte és szerette. Őfelségének a költészethez felettébb jó érzéke volt. Verseit Muhibbí („Baráti”) néven jegyezte. Ezt a költői nevet minden bizonnyal akkor választotta, mikor a Paradicsomban lakozó sáh és közte meglévő viszály vonzalommá, az ellenségesség pedig barátsággá változott. Bárhogy van is, e költői névből a jóindulat sugárzik. Az alábbi sorok e kor Salamonjától valók.

Trón s jogar bíz majdan egyszer semmivé lesz, s jő a vég,

Bár Szülejmánként[73] ha ülsz is fönn a trónon, hidd csak el!

Földi létünk ünnepéről egy pohár bort sem vihetsz,

Bort iszol, ám éltető víz az, ha mondom, hidd csak el!

Kertje sorsnak jó szagú rózsát, Muhibbí, nem terem,

Vérvirág, nyílik sebem, mit ejt a gondom, hidd csak el![74]

Péri Benedek fordítása

Útleírás (Szejahat-náme)

Az oszmánli prózairodalom fontos műfaja. Az egyik legismertebb és legterjedelmesebb útleírás Evlija Cselebi (1611–1684) nevéhez fűződik, aki tíz kötetben rögzítette élményeit. Utazásai során bejárta Anatóliát és a Balkán-félszigetet, eljutott Azerbajdzsánba, Egyiptomba, Szudánba, Abesszíniába, és ami a magyarországi török hódoltság kutatása szempontjából fontos, járt Magyarországon és Erdélyben.

Evlija Cselebihez hasonlóan kalandos életet élt Szejdí Alí Re’ísz oszmánli tengerész is, aki számos jelentős tengeri csatában vett részt, mígnem 1554-ben egy portugálok elleni hadművelet során a vihar egészen India partjaiig sodorta. A Kátibí néven oszmánli és kelet-török nyelven is verseket jegyző utazónak nagy megbecsülésben volt része a Mughal Birodalomban, a frissen trónra lépő Akbar egy Nagy Szülejmánnak szóló levelet bízott rá. Hosszú, több évig tartó hazaútja során érintette Kabult, Szamarkandot, Buharát, Meshedet, Rejt. Kalandjait Mir’át ül-memálik („Az országok tüköre”) című művében foglalta össze.

Evlija Cselebi: Szejahat-náme

(részlet)

Az 1072. évi Mohárrem hó kezdetén,[75] a Tisza folyó partján Székelyországba menetelünk

Először a Tisza partjától keleti irányba indultunk vissza a tengernyi sereggel s a sikságokon áthaladva, tizenhárom óra mulva a Matarz[76] folyó partjánál állapodtunk meg. Onnan elindulván Terebesvárra,[77] onnan nyolc órát menve Ak-kelisza[78] állomáshelyre jöttünk. Én szegény itt tizenhat emberrel kelet felé portyázásra mentem, s azon napon a hegyekből huszonöt foglyot hoztunk. Aranyos-Megyes várával szemközt megállapodván, az iszlám sereg újból e vár alá ment és sok zsákmányt foglalt el. A vár katonaságára különösen ágyúztak.

Innen elindulván, ismét keleti irányban, Nagy-Bánya vára köze­lében, az Ezsder[79] folyó partján állapodtunk meg, s kívánságunk szerint a vár kapitánya, bírója és fegyveresei ajándékokkal a szer­dárhoz jöttek, mi pedig valamennyit letartóztattuk és Muhzir Musztafa agának átadtuk, hogy kalauzok legyenek.

Innen elindulván, Kőváró vára alatt állapodtunk meg s itt Melek Áhmed pasa szegbánjai, száridséi és a janicsárok között a hadi zsákmány miatt harc tört ki, s miután nehány ember haszontalanúl elveszett közülök, békesség lett. Innen ismét kelet felé menvén, 5 óra múlva a Szamos folyónál, Rédei István falujában állapodtunk meg. A Szamos partján egy palota van, melyet ha az ember meglát, elbámul rajta. Emberek ugyan nem voltak benne, de pincéjében megszámlálhatatlan kincs volt s ezt a csinos és művészi palotát azonnal felégették. A szőlőiben és kertjeiben levő gyümölcsöt meg­ették, a katonaság jóllakott. Azután a sereg hangyaként ellepte a szőllőket s a gyenge fákat a földdel egyenlővé tették.

Innen 4 órán át ismét a Szamos folyó partján haladván, e folyó túlsó oldalán a hegyeken néhány fogoly tűnt elő, erre néhány ezer ember a hegyek környékét megszállta, a foglyokat összefogdosták, a táborba hozták és eladták. Innen 9 órán keresztül a korábban elpusztított helyeken haladtunk át. E helyen Várad vára felől egy khászeki érkezett a császári irattal s a khászekit Ali pasa saját vezéri sátorában szállásolta el. Ezután diván (tanácsülés) tartatott, s felolvastatott a császári irat, melynek tartalma ez volt: „Mihelyt e császári iratom megérkezik, a sereg menjen Erdélyországba. Egé­szen a németek országáig menjétek. A tatár sereg közvetítésével oktassátok ki azon tartományokat a határaikra. A szokás és erkölcs ellen cselekvőknek életét kínozzátok meg. Okvetetlen tegyetek ki­rállyá valakit, s a kétezer kisze erdélyi adót behajtsátok és Kemény János ellen, mivel a királyságot megkívánta, járjatok el. Magas jegyemnek hitelt adjatok!”

Mihelyt eme királyi fermán megérkezett, az egész megszámlál­hatatlan sereggel e síkon három napig megállapodtunk, s nagy tanácskozások folytak. A fennebb említett Nagy-Bánya várának kapitányait, bíráit kalauzolás végett letartóztattuk. Azoknak kezes­ségével nehány hitetlen bántódás nélkül eljött, s a szerdárral talál­koztak. Ezek királyfiak voltak.

Az 1072. évi Mohárrem hó második péntekjén[80]Apafy Mihály nevű királyfi érkezett oda, aki annak a Betlennek[81]kisze adóját beszedi és megfogadta, hogy Kemény Jánossal, bárhol találja meg, el fog bánni. A szerdárnak azonban ő nem  tetszett meg, hanem inkább Haller Gábor pártján volt és szemével jelet adva mondá: „Ez nem lehet király.” Melek Ahmed pasa urunk pedig így szólt: „Valláhi!, ez jó király lesz, mivel Szulejmán szultán ő felségének tekintete erre a családra esett.” rokonságából való, akit néhai Szulejmán szultán hároméves korában királlyá tett s ügyeit anyjára Elinára[82] bízta. Ez megígérte, hogy a padisah kétezer

Melek Áhmed pasa a muhzir aga fejéről levévén a faszurláját,[83] a királylyá leendő ifjú fejére feltette, s Biszmillát[84] mondva a szerdár kezét megcsókoltatta vele és egy székre ültette. Azonnal egy Fátihát énekeltek s Apafy Mihály királlyá neveztetett ki.

Először a csaus-basi s a többi diván csausok mondták a királynak: „Áldott légy!”; erre a király székéről felkelvén, a vezireknek és mir-i miránoknak kezet csókolt, a jelenlevő kapitányok pedig a királynak csókoltak kezet és őt felavatták.

A hirnökök most kikiáltották: „A király megválasztatott, mostan­tól kezdve a portyázás és rablás tilos. Akik foglyokat és zsákmányt foglalnak el, azoknak a feje levágatik, mint a birkafej.”

Mikor azelőtt követeink Szikel-vilájetbe[85] mentek, ezek nem hó­doltak meg. Az új király is óhajtott ellenük hadjáratba menni s a szerdárt a székely hadjáratra ösztönözte; az egész sereg ezt mondá: „Ha portyázni nem lehet, legalább a székely háborúba menjünk”, s készen állottak. Keletről bal oldalra térvén el, Alláhban bízva, a székelyek felé elindultunk. E gyűlésen a padisáhtól érkezett khásze­ kinek negyven kisze ajándékoztatott. Kétszáz foglyot és prémes ruhákat is kapott ajándékba s a király is öt kisze ajándékot adott akiazután pedig kétezer erdélyi katonát melléje adva, s Huszein pasát is a temesvári sereggel megindítva, a khászekit Várad felé küldötték. Seregünk is megindúlt, s keleten a katonaság lábától még nem taposott virágzó helyeket bejárva és megnézve, Betlenvár várához érkeztünk.

Betlenvár. A Szulejmán szultán korabeli Betlen király építkezé­
se, ezért Betlenvárnak mondják. A már királlyá lett Apafy Mihálynak
öröklött birtoka s az erdélyi királyok alá tartozik, azonban e vár
szász-magyarok vilájetének földjén van. Az erdélyi magyarok uralma itt végződik. A vár lakossága igen örült, hogy a vár tulajdo­nosa Erdély királyává lett, s éjjel-nappal ezer darab ágyúval lövöl­dözve, a várat megnyitották s az iszlám sereget befogadták. A vár kapitánya, duzsjai és bírái a tábort ajándékokkal gazdagítván derék szolgálatot tettek. Azon éjjel nehány ezer lámpával, naftával és kátránnyal a várat kivilágították. Reggelig, egy üteg ágyút, egy üteg puskát és színes légi röppentyűket kilődözvén, vígság volt. A vár a pardicsomhoz hasonló síkságon fekszik, s négy irányban, meddig a szem ellát, dombos vidék van. A hegyek széleit falvak s megszámlálhatatlan szőllők és kertek díszítik. Paradicsomszerű vár ez az itteni. Falai alacsonyak és erős bástyájúak, árka azonban nagyon mély. Mindössze két kapuja van, egyik keletre, másik nyu­gotra nyílik. A vár belső épületeit mind rózsaszínű keramit fedi. Van fogadója, fürdői és hét temploma. Csársija és bazárja nagyon szép. A vár kapitánya mindjárt a királyhoz jött s a tízezer piaszter padisáhi összeget megadván ötezer piasztert a királynak és ötezer piasztert a szerdárnak adott. Falvait sem el nem pusztították, sem ki nem rabolták.

Onnan 2 óra alatt a Kis-Szamos folyóhoz értünk. Ez a folyó Beszvárd hegyeiből jön, s a Nagy Szamossal egyesül. Kis folyó, de jó vize van. Onnan kelet felé menvén, újra a Kis-Szamos folyóhoz jöttünk; ide is igen sok kapitány jött s a királlyal találkoztak. Innen 5 óra alatt Szász-Szamos várához érkeztünk.

Szász-Szamos vára. Ezt is Betlen Gábor király építtette. Kapitá­nyai Erdély királyainak alattvalói, ezért az utódló királynak öröklött birtoka ez, de a szász vilájet földjén van. Népe szász-magyar nép, és sohasem lázadott fel. Ez a vár egy magaslatos domb tövében fekszik, s Kolozsvár váránál nagyobb vár. Úgy mondták, hogy tízezer ház és nagyon művészi paloták vannak benne. Van fogadója és csársija. Népe ügyes kereskedő, s az összes kapitányok, bírák és duzsok eljöttek s a királynak meghódolván, várukba egy oda janicsárságot fogadtak be. A hitharcosok a várba menvén, nagy vígsá­got ültek. E várnak külvárosa nincs, de szőllője és kertje sok van. A padisah adójára itt is hetven kisze jött be a királynak. A király hadserege napról-napra növekedett, ezért elrendeltetett, hogy a tábor mögött külön helyezkedjék el. Innen 6 órát menve, a Kis-Szamos folyóhoz értünk. Ezen a helyen megtudtuk, hogy Beszterce) vár kapitánya nem hódol meg, ezért felhagytunk a kelet felé menéssel. Iszmáil pasa csárkhádsi, miként annak előtte észak felé, úgy most is a sereg előcsapata lett, s elrendeltetett, hogy a tatár sereg is előre induljon.

Beszterce vára. Az erdélyi királyok alá tartozó szász-magyarok­nak vára. Rákóczy idejében bizonyos ürügy alatt ötezer német katona ment a várba s Kemény Jánosnak hívei voltak, most pedig Apafy Mihály király ellen dacolva az összes lakosság a várba zárkó­zott, s az iszlám seregre sok ágyút lőttek ki. Vára egy mocsaras helyen, fellegvárral bíró nagy vár. Erdély váránál[86] nagyobb. Tizen­egy bástyája s öt kapuja van; árka nincs, mert mocsárban van. Különféle mozaikszerü keramit fedi. Palotái, magas épületei, templomai és magas tornyai vannak. Magaslatos dombjai mind szőllők. Lenn, a mocsár mentén tiszta sakktábla alakú kertjei van­nak. Mihelyt a várbeliek látták, hogy a sereg félelem és rettegés nélkül az ágyúk alá száll, szilárdságuk nem maradt meg, hanem az oszmán fenségtől való félelemben kapitányuk a királyhoz jött, aján­dékait bemutatta, a várba pedig Dsán Arszlán pasával egy oda janicsár jászákcsi rendeltetett. Én szegény is ilykép egy éjjel a várban háltam, s gyönyörködve jártam és néztem azt végig. Annyi szépsége van, hogy az le nem írható. Abban a házban is, ahol vendégek voltunk, egy fiatal, rózsaarcú, cseresnyeajkú, szűzleány volt, aki pézsmaillatú haját szétbontván, homlokfürtjeit bodro­sabbnál bodrosabbak voltak, s mikor fehér aranyszövetű szoknyáját s uszályos ruháját felöltve, járni kezdett, észbontó volt.

Karácson Imre fordítása, a jegyzeteket Fodor Pál készítette