Lírai népköltészet

Népdalok

Máni

A törökség több ágánál ismert típus, a török szótagszámláló lírai népköltészet egyik legelterjedtebb formája. A máni dalok nagy többségükben egy versszakból és négy hétszótagos sorból állnak, melyek rímképlete aaxa. A négysoros dalokon kívül léteznek öt-, hat-, hét-, nyolc-, tíz- és tizennégysoros versszakból álló máni dalok is.

További irodalom:

Dizdaroğlu, Hikmet: Halk Şiirinde Türler. Ankara 1969, pp. 51–68.

Kúnos Ignác: Oszmán-török népköltési gyűjtemény. Vol. II. Budapest 1889.

Koszovói török mánik

Falamon egy szép kelim,

Szeretőm neve Szelim.

Lennék én a mátkája,

Ha mondaná, légy enyim!

Péri Benedek fordítása

Út végén áll a malom,

Ott sokat unatkozom.

Néked adnám szívemet,

Másnak, bíz, én nem adom.

Péri Benedek fordítása

Bulgáriai török máni

Lovon nem állsz meg könnyen,

Folyvást hullik a könnyem,

Szeretőmet szeretem,

Nem felejtem egykönnyen.

Péri Benedek fordítása

Iraki török máni

Barna szemben fekete,

Sebet üt a szívembe,

Meg nem haltam, még élek,

Nincs gyógyír a lelkemre.

Péri Benedek fordítása

Krími tatár mánik

Lejöttem a hegyről ma,

Kezemben aranykanna,

Szeretőmet nem láttam,

Se tegnap, jaj, se máma.

Péri Benedek fordítása

Tóban terem meg a nád,

Nyárban nyílik ki rózsád,

Nem szólítlak rózsámnak,

Hamar hervad a virág.

Péri Benedek fordítása

Hojrat

Az Irakban élő törökség jellegzetes műfaja, de Anatólia egyes részein is ismert. A hojrat szótagszámláló versforma, mely egyetlen három és félsoros versszakból áll. A teljes sorok szótagszáma hét, a versszak rímképlete aaxa. A hojrat rímei homofón rímek.

További irodalom:

Dâkûkî, İbrahim: İrak Türkmenleri. Ankara 1970, pp. 96–115.

Türkiye Dışındaki Türk Edebiyatları Antolojisi. Vol. VI. İrak (Kerkük) Türk Edebiyatı. Ankara 1997. 

http://www.kultur.gov.tr/TR/dosyagoster.aspx?DIL=1&BELGEANAH=109848&DOSYAISIM=xoyratlar.pdf

Kegyetlen

Rút a zsarnok, kegyetlen,

Rózsát a te arcodról,

Venni jövök Egyetlen!

Péri Benedek fordítása

Bajatí

Egyetlen négysoros verszakból álló, szótagszámláló azerí versforma. A sorok általában hét szótagból állnak, a versszak rímképlete többnyire aaxa, a rímek jobbára homofón rímek. A bajatí nemcsak a népköltészetben, de az azerí ásikköltészetben is ismert és kedvelt.

További irodalom:

Türkiye Dışındaki Türk Edebiyatları Antolojisi. Vol. I. Azerbaycan Türk Edebiyatı. Ankara   1992. (http://www.kultur.gov.tr/TR/dosyagoster.aspx?DIL=1&BELGEANAH=109861&DOSYAISIM=Bayatilar.pdf)

 Türkiye Dışındaki Türk Edebiyatları Antolojisi. Vol. II. Azerbaycan Türk Edebiyatı. Ankara 1993. 1992.http://www.kultur.gov.tr/TR/dosyagoster.aspx?DIL=1&BELGEANAH=109863&DOSYAISIM=giris1.pdf)

Hegyek csúcsa eget ér,

Onnan hoz sok vizet ér,

Bőg az ég, sír a felhő,

Ha valaki sírba tér.

Péri Benedek fordítása

Türkü (népdal)

A törökség népdalainak formavilága roppant gazdag, a dalok alaptípusa három- vagy négysoros versszakokból áll. Egyes daloknál a verszakokat refrén zárja le. A szótagszámláló sorok szótagszáma egy dalban mindig azonos, de népdalonként változó lehet. Hasonlóképpen eltérő lehet az egyes népdalok rímképlete is. Témájuk szerint a török népdalok lehetnek altatók, siratók, katonadalok, szerelmi dalok, munkadalok, stb. A népdalok elnevezése népenként, tájegységenként és a népdal témája szerint is változhat.

További irodalom:

Kúnos Ignác: Oszmán-török népköltési gyűjtemény. Vol. II. Budapest 1889.

Kúnos Ignác: Ada-kálei török népdalok. Budapest 1906.

Kúnos Ignác: A török népköltés. Budapest 1999. (http://terebess.hu/keletkultinfo/kunos.html)

Sipos János: Bartók nyomában Anatóliában. Hasonló magyar és török dallamok. Budapest 2002.

Egy Plevna nevű kicsinyke városba’,

Mint fűszál annyi a muszka katona,

Sok levágott fejet hordtak halomba.

Plevna városában ők tábort üttek,

Hős Oszmán pasába golyóbist lőttek,

Negyvenezer bakát foglyul ejtettek.

Jó puskám csöve ezüsttel díszített,

Kipödrött bajszom fényéből veszített,

Sok buta kozák mikor bekerített.

Péri Benedek fordítása

Hidat vertek át a Dunán

Nyakát szegte sok katonánk.

Sírjunk immár hittestvérek,

Meglőtték jó Oszmán pasánk.

Plevnából ágyúval lőttek,

Moszkvával mind egyek lettek.

Testvéreim hull a könnyünk,

Török nép mert dobra vertek.

Fekete az égnek alja,

De sok vitéz borult gyászba.

Ma kiontják piros vérünk,

Bajonéttal szúrnak hátba.

Folyik, meg nem áll a Duna,

Szakad, omlik le a partja.

Híres vitéz Oszmán pasa,

Fejet hajtva megy rabságba.

Hé ti, urak, hogyan lehet,

Urat lőhet meg a gyerek.

Ez a világ, árulóink,

Azt hiszik, hogy övük lehet?

Péri Benedek fordítása

Esztergon vára nagy erőd a vízen,

Gond s bánat rongálja az én bús szívem,

Csak reá gondol, messze az én hívem,

Ne folyj, Duna, ne folyj, szánjál meg engem,

A sorsom sötét, nem lelem kedvesem.

Esztergon vára egy nagy magos szikla,

Szívem a szerelem, jaj, nagyon bántja,

Szánj meg, ne kínozz, jöjj el hozzám már ma,

Ne folyj, Duna, ne folyj, szánjál meg engem,

A sorsom sötét, nem lelem kedvesem.

Esztergon vára áll a víznek martján,

Bagoly huhog ott, hallgat a csalogány,

Gyaurok zászlaja leng fenn a tornyán,

Ne folyj, Duna, ne folyj, szánjál meg engem,

A sorsom sötét, nem lelem kedvesem.

Esztergon vára beh magas és büszke,

Messzire ér fel, csillagos egekbe,

Mégis eladtuk idegen kezekbe,

Ne folyj, Duna, ne folyj, szánjál meg engem,

A sorsom sötét, nem lelem kedvesem.

Péri Benedek fordítása

Ölen

Az özbek népköltészet jellegzetes műfaja, ünnepi alkalmakkor énekelt, vidám népdal. Zahíraddin Muhammad Bábur (1484-1526) verstani munkájában már megemlékezik a műfajról, mely a mai özbekség körében elsősorban a Fergana-völgyben, Andidzsán és Namangán környékén elterjedt. Formájukat tekintve az ölenek többnyire négy 11 vagy 12 szótagos sorból állnak. A négy sor rímképlete: aaxa.

Hó lepi a magas-magas hegyeket,

Láthatsz köztük sast és sólymot eleget.

Ölent mondunk, nem dicsekszünk, kérkedünk,

Vitéz ifjú, bátyád a te szégyened.

Felhős az ég, nap nem látszik, jó az est,

Völgyet, folyót láttál, te csizmád levesd,

Évem húsz lett, szabad vagy már azt mondod,

Gyér szakáll közt az ősz szálat ne keresd!

Péri Benedek fordítása

Próza

Desztán

A desztán, a hőseposz a török népek folklórjának egyik legfontosabb műfaja. A mítikus vagy legendás hősök, vagy éppen legendás tulajdonságokkal felruházott történeti személyek kalandjait elbeszélő történetek szinte valamennyi török népnél ismertek. Az első ránk maradt desztánok a török népeknek az iszlám felvétele előtti történetébe engednek bepillantást. A kipcsak népek egy részénél (tatár, baskír, kazak, kirigiz) és a szibériai törökségnél a desztánt a szótagszámláló, verses forma, míg az oguz törökség (anatóliai törökség, azerík, türkmenek), néhány kipcsak nép (krími tatár, nogaj) és az özbegek desztánkincsét a versbetétekkel tűzdelt próza jellemzi. A legnagyobb terjedelmű török hőseposz a kirgiz Manasz-trilógia, melynek legteljesebb változata 400 000 sorból áll. A verses desztánokat, illetve a prózai desztánok versbetéteit mesélőik mindig hangszeres kisérettel, recitálva adják elő.

További irodalom:

El¸in, Şükrü: Halk Edebiyatına Giriş. Ankara 1981, pp. 72–155.

Žirmunskij, V.M.: Tjurkskij geroičeskij epos. Leningrad 1974.

Hatto, A. T.: Dastān. iv. – Central Asia. In: Encyclopaedia of Islam. CD-ROM Edition.

Manasz. Kirgiz hősének. Fordította Bede Anna. Budapest 1979.

Köroğlu

Az anatóliai törökségnél, azeríknél, türkmeneknél és özbegeknél ismert desztán. Főszereplője, Köroğlu a XVI. században élt, az oszmán központi kormányzat elleni felkelések során magának hírnevet szerzett történeti személy. Az eposznak sok változata ismert, az alább közölt fejezet az azerí változatból való. A történet egy magyar népmesei párhuzam miatt figyelemreméltó. A történetben Köroğlu, akinek villámból kovácsolt, legyőzhetetlen kardja és táltos paripája van, mindezek ellenére nem bír ellenfelével, későbbi barátjával, Deli Haszannal. Hiába mennek kardra, kopjára, buzogányra, csak a birkózásban sikerül felülkerekednie, akárcsak a magyar népmesék sárkánnyal küzdő hősének.

További irodalom:

Boratav, Pertev Naili: Köroğlu Destanı. İstanbul 1931.

Köroğlu és Deli Haszan

Egy nap Köroğlu Girat nevű lovára pattant és a Csanlibel-hegy lejtőjén kanyargó útra fordult. Egyszer csak látja ám, hogy néhány állig felfegyverzett lovas közeledik. A lovasok élén egy ifjú állt, de olyan deli legény, akihez fogható dalia ritkán terem széles e világon. Orcájáról, szeméből vitéz bátorság sugárzott. Az ifjú, amint Köroğlut észrevette, mondott valamit a társainak. A lovasok egy szempillantás alatt körbevették Köroğlut. Köroğlu megállt, s figyelt, hadd lám, mi sül ki ebből. Az ifjú a lovát körbe járatta, majd Köroğluval szemközt megállt. Hol Köroğlut, hol annak lovát vizslatta, majd így szólt:

– Hé, te! Ki vagy? Mit keresel itt?

Köroğlu azt mondta:

– Utazó vagyok.

Az ifjú Köroğlu lovára pillantva megkérdezte:

– Ezt a lovat meg kitől szerezted?

Köroğlu azt válaszolta:

– Az enyém.

Az ifjú ráripakodott:

– Ugorj csak le a lovadról, mert ez a ló mostantól az enyém!

Köroğlu erre így felelt:

– Azt ajánlom, menj utadra, máskülönben csúful járhatsz.

Az ifjú méregbe gurult. Dühösen megrántotta a lova kantárját, s az felágaskodott. Az ifjú Köroğluhoz fordult:

– Látszik, hogy nem tudod, ki vagyok. Ha tudnád, nem beszélnél velem így. Engem Deli Haszannak hívnak. Aki erre az útra téved, az bizony nekem mind vámot fizet.

Köroğlu felismerte, s tudta, ő az a Deli Haszan, akiről már atyja is mesélt. Alaposan szemügyre vette a lovát, s aztán őt magát is. Látta jól, hogy Deli Haszan valóban vitéz ifjú. Azóta, hogy atyja meghalt, Köroğlu mind csak őt kereste. Szeretett volna megismerkedni, összebarátkozni vele. Ám jól tudta, hogy ez nem lesz egyszerű. Harc nélkül nem fog menni. Azon gondolkozott, vajon most mitévő legyen. Amint ezen tűnődött, Deli Haszan ráripakodott:

– Hát nem azt mondtam, hogy szállj le arról a lóról, mert különben véged?

Köroğlu nagy nyugalommal így felelt:

– Deli Haszan! Miért hangoskodsz? A vitéz nem a szájával, a kezével harcol!

Deli Haszan erre így válaszolt:

– Hát ki vagy te, hogy ilyen hangon mersz beszélni velem?

– Várj csak egy kicsit, és megtudod, ki vagyok!

Avval Köroğlu megrántotta lova kantárját. A mén felágaskodott, de úgy, hogy a patája alól kipattanó kő több embernyi magasságban elrepült Deli Haszan feje felett, s csak messze túlnan hullott a földre. A lovasok, akik körülfogták Köroğlut igencsak megriadtak. Köroglu leakasztotta válláról a szazát[1] és énekelni kezdett:

Üdv néked te perzsa ifjú, béke veled,

Harcra kész vagy, de tudd, e tér mind enyém.

Magam vitéz vagyok, Giratom harci mén,

Kardom lesújt, nézd, s az ellen hidd, enyém.

Harcolni kész vagy, láttál már sok csatát,

Nézd, én is vágyom mind, mit Allah ád.

Jól küzdök én is, hisz vitéz vagyok, ládd,

Merre szem ellát, e szép táj itt enyém.

Nevemet kérded, Rövsen fia vagyok,

Köroğlu, mert atyám szeme nem ragyog[2]

Itt, e vidéken félnek tőlem nagyok,

Kelet és nyugat – hírét vidd – enyém!

Deli Haszan hol Köroğlura, hol az embereire nézett, aztán hangosan felkacagott. A lovasok is vele kacagtak. Nevetésük sértette Köroğlut. Már azon volt, hogy előhúzza egyiptomi szablyáját s móresre tanítja őket. De csak elkanyarította magát, és kézbe vette a hangszerét. Lássuk csak, miről dalolt!

Ha a vitéz csatára kész,

Forrjon szívében bősz harag,

Ha a sorsnak lett adósa,

Végzetétől el nem szalad.

Ellenségem szava nem kell,

Allah haragja érje el,

Kit az igazság vezérel,

A másétől, bíz, elmarad.

Én, Köroğlu a csatában,

Nem bánom, ha vagytok százan,

Tanácsomat neked szántam,

Nagyra vágyni ládd, nem szabad.

Magas lóról beszélt Köroğlu, s ezzel Deli Haszant sikerült is felbosszantania. Köroğlura akart rontani, s már jelt is adott társainak, ám Köroğlu így szólt:

Állj meg te, Deli Haszan, nézd, mit mondok,

Fogadd barátságom, ne folyjék ma vér,

Ha nem, hát oroszlánként verekedem,

Fogadd barátságom, ne folyjék ma vér.

Bátor vitéz árulótól elváljon,

Rút ellen a mély völgyekbe behulljon,

Mi közöttünk béke utat találjon,

Fogadd barátságom, ne folyjék ma vér.

Utadat elvágom szablyámmal, legény,

Jó vitéz vagyok, bátor, erős, kemény,

Szívemben nincs harag, csak éltető remény,

Fogadd barátságom, ne folyjék ma vér.

Deli Haszan azt hitte, Köroğlunak inába szállt a bátorsága, s így szólt társaihoz:

– Eddig valóban azt gondoltam, hogy ez a legény igazi vitéz. De úgy tűnik, hogy csupán egy szószátyár szájhős. Na, legények, kapjátok el, s mert olyan nagyra volt magával, vegyétek el a lovát, csapjatok rá egyet-kettőt, aztán hadd menjen Isten hírével!

Köroğlu már látta, hogy innen bizony nem egy könnyen szabadul. Kivonta egyiptomi szablyáját, s hadd lám. mit mondott!

Ne mérgelődj, Deli Haszan,

Szablyám fogom a kezembe

Mint sebes nyíl reád rontok,

Lyukat vágok a beledbe.

Mit kérkedik, aki gyáva,

S fogadkozik mind hiába,

Pányvám vetem a nyakába,

Bár bújjék el az egekbe.

Miért bámulsz, mint ki gyáva,

S reszketsz, mint a gyenge nyárfa,

S én akár egy rabszolgára,

Bilincsem rakom kezedre.

Kiáltva a térre lépek,

Vízként folyik el a véred,

Elfogok én kánt és béget,

S kötéllel kötöm nyergemre.

Hős Köroğlu szíve tiszta,

Szavát tudd meg, ő betartja,

Rabként viszlek Aleppóba,

S kiraklak a piactérre.

Köroglu szavai igencsak felbosszantották Deli Haszant, s az embereinek meg is parancsolta, hogy fogják el. A vitézek Köroğlura rontottak, ám ő megsarkantyúzta lovát, s bősz oroszlánként vetette magát rájuk. Köroğlu is és Girat is bátran küzdött, s nem tellett bele sok idő, s a támadókat megugrasztották. A sebesültek a földön hevertek, a többi meg a nyaka közé szedte a lábát és megfutamodott. Köroğlu most a félrehúzódva álldogáló Deli Haszan felé fordította lovát. S hadd lám, mit mondott neki:

Megsarkantyúzom lovam, jó Giratom,

Bajnokod ha van, jó levente, jöjjön!

Hadd lássam, karját feszíti-e erő!

Hadd fesse testét vér veresre, jöjjön!

Nem félek szultántól, kántól, pasától,

Hírnév, bíz, nem számít, jöjjön, ki bátor.

Férfi nem retten meg a vér szagától,

Csatára készen üljön nyeregbe, jöjjön!

Köroğlut ellenség meg sohasem töri,

Vitézek elméjét sok gond, baj gyötri,

Csatakiáltásom világot betölti,

Végső ítélet vár ellenemre, jöjjön!

Deli Haszan és Köroğlu így vívott meg egymással. Kardot rántottak és összecsaptak, de nem bírtak egymással. Akkor buzogányra váltottak, ám győzni egyikük sem tudott. No, hamar kopjára kaptak, de az sem segített. Ekkor leugrottak a lovukról és ölre mentek. Hol egyikük, hol másikuk kerekedett fölül. Hős Köroglu összeszedte minden erejét, nagyot kiáltott és földhöz teremtette Deli Haszant. Mellére térdelt és megmarkolta a kardját. Deli Haszan felsóhajtott.

– Félsz, hogy véred veszem, azért sóhajtozol? – kérdezte Köroglu.

– Jó levente! Nem életemet féltem. Esküt tettem, s eskümet megtartani nem bírom.

– Miféle esküt tettél? – kédezte Köroğlu.

– Megfogadtam, hogy aki engem legyőz, annak testvére, igaz barátja leszek, s nem tágítok mellőle halálom napjáig. Te most legyőztél, de meg is ölsz, s így szavamat nem állhatom. Köroğlut igencsak megörvendeztették Deli Haszan szavai. Felállt, s Deli Haszant is felsegítette, majd háromszor hátba vágta. Deli Haszan háromszor átbújt legyőzője kardja alatt, s erős esküvéssel megfogadta, hogy halála napjáig testvére, sőt szolgája lesz.

– Hős Köroğlu, épp hét éve, hogy itt az utak ura vagyok, s ezen idő alatt senki sem akadt, aki velem elbírt volna. Ez alatt a hét év alatt itt kalmár, kereskedő át nem mehetett úgy, hogy vámot ne fizetett volna. Mindazt az aranyat, ezüstöt, drágakövet, s sok egyéb értékes holmit, mit nagyuraktól, kánoktól, kalmároktól elvettem, s halomba hordtam, eddig jól megőriztem. Ám ahogy az vitézek közt szokás, most mindet neked adom. Kérlek, jöjj, legyen mind a tiéd!

Köroğlu eleinte ugyancsak hitetlenkedett. Gyanakodott, tartott tőle, hogy tőrbe csalják. Aztán némi habozás után így szólt magában:

 – Nagy baj nem lehet belőle. Most legalább próbára tehetem, s kiderül, vajon bajnok vitéz-e, avagy hitvány szószegő – gondolta. Felpattant Girat hátára, s Deli Haszanhoz fordult:

– Szállj fel te is a lovadra, s menjünk!

Deli Haszan elöl, Köroğlu mögötte. Így mentek, mendegéltek, míg egy meredek sziklafal lábához nem értek. A szikla aljában sűrű bozót nőtt. Deli Haszan egyenesen a bozótba léptetett, Köroğlu a nyomában. Hamarosan egy barlang előtt találták magukat. Deli Haszan leszállt a lováról, s megfogta Girat kantárját.

– Megjöttünk. Szállj le, menjünk beljebb!

Köroğlu Deli Haszan előtt lépett a barlangba. A sok arany és ezüst bizony több volt, mint amennyit hét pádisáh kincstárában talált volna. Köroğlu a barlang minden zegét-zugát bejárta. Mindent alaposan szemügyre vett.

– Most maradjon csak minden itt! – fordult Deli Haszanhoz. – Egyelőre nincs szükségünk rá. Ám, majd ha Csanlibelben berendezkedünk, s vitézek, bajnokok gyűlnek körénk, ezekre is sor kerül.

Ez bizony éppen így történt. Ettől a naptól fogva egyre többen szegődtek Köroğlu társául. Nem tellett bele sok idő, s Csanlibel lett az a hely, ahol a jó vitézek, bátor leventék igazi otthonra leltek.

Péri Benedek fordítása

Alpamis

Három közép-ázsiai török népnél – özbegeknél, karakalpakoknál, kazakoknál – ismert desztán, melynek nemzetenként több változata is létezik. A leghosszabb ezek közül a Fazil Juldasoglitól lejegyzett özbeg eposz. Az Alpamis egyes motívumainak magyar párhuzamaira Vargyas Lajos és Demény István Pál hívta fel a figyelmet.

További irodalom:

Žirmunszkij, V. M.: Skazanie ob Alpamiše i bogatyrskaja skazka. Moskva 1960.

Demény István Pál: Kerekes Izsák legendája. Bukarest 1980.

Reichl, Karl: Das usbekische Heldenepos Alpomish. Einführung, Text, Übersetzung. Wiesbaden 2001.

Réges régen, a tizenhat törzset számláló kongirat nép közt élt egy Danbanbij nevű ember. Született egy fia, Alpinbij. Alpinbijnak két fia volt. A nagyobbikat Bajbörinek, a kisebbiket Bajszarinak nevezte el. Bajböri és Bajszari szépen felcseperedtek. Bajszariból lett nagygazda, Bajböriből népe sahja, ám a gyermekáldást mind a kettő hiába várta.

A tizenhat törzset számláló kongirat nép egyszer hatalmas ünnepséget rendezett, melyre boldog-boldogtalant elvártak, melyre az egész népet meghívták. A lakoma hírére összesereglett a nép. A bégek is eljöttek. A tiszteletreméltó öregek azonban nem köszöntötték őket, s lovaik kantárját meg nem fogták, ahogy az régi szokás szerint illett volna.

– Az emberek nem tudják, hogy megérkeztünk – mondták a bégek. Miután enkezükkel megkötötték lovaikat, beléptek a nagy terembe, és leültek.

A bégeket azonban senki sem méltatta figyelemre. Kedvüket senki nem kereste. Lovaikról nem gondoskodtak, eléjük abroszt nem terítettek. Hozták az ételt, de abból bizony csak a véknyát, maradékát adták nekik. A bégek e különös viselkedés láttán kérdőre vonták az embereket, akik korábban illő tisztelettel bántak velük.

– A tizenhat törzset számláló kongirat nép között egyikünk nagygazda, másikunk meg népe sahja. Régebben, ha eljöttünk, lovaink kantárját megfogtátok, a kedvünket kerestétek, elénk raktatok terítéket. Mi rosszat tettünk, hogy velünk most ily csúfságot műveltetek?

Felpattant erre egy siheder legény, egy nagygazda fia:

– Ezen az ünnepen, akinek fia van, azt a fia látja vendégül, akinek lánya, azt lánya látja vendégül. Benneteket ki vendégel meg? Ha meghaltok, örökösötök nincs, minden vagyonotok idegeneké lesz. Ezért kaptátok csak az étel maradékát. Vajon mi látunk-e valamit is a ti gazdagságotokból?

A bégek e szavak hallatán igencsak búnak eresztették a fejüket. A lakoma rendezőinek otthagytak nyolcvan aranypénzt, s avval kimentek a teremből. Eloldották gyorslábú lovaikat, nyeregbe szálltak és haza indultak. Útközben alaposan meghányták-vetették a dolgot, mert a siheder szavai igencsak bántották mindkettejüket.

– Kedves öcsém, Bajszari! Megöregszünk, s a vagyonunk idegenekre száll. Hát nekünk már sohasem születik gyermekünk?

– Gyermek földben nem terem, lopni pedig nem merem, s gyermeket a piacon sem árulnak. Ha a Teremtő nem ajándékoz meg vele, honnan vegyünk? – kérdezte Bajszari.

– A szentéletű Sáhimerdán kertje csupán háromnapi járásra van innen. Sokan éjszakáztak már ott, hogy fohászuk meghallgatásra találjon. A vagyon után vágyakozó gazdagságért fohászkodott, a gyermektelen gyermekért, az istenkereső hitért. Eddig még mindenkinek teljesült a vágya, ha negyven éjszakát virrasztott ott. Mi is siessünk és terjesszük kérésünket Sáhimerdán elé, töltsük ott az éjszakát és fohászkodjunk egy gyermekért, hátha szerencsével járunk! – javasolta Bajböri.

Tetszett ez a beszéd mindkettejüknek, s rögtön útnak is eredtek, hogy kérésüket Sáhimerdán elé terjesszék. Gyorslábú lovaikra szálltak, s megállás nélkül három álló napon át lovagoltak. A kertbe érve a szentéletű Sáhimerdán előtt előadták kérésüket, s egész éjszaka virrasztottak. Már egy híján negyven napja voltak ott, amikor szózatot hallottak:

– Bajszari és Bajböri. Már egy híján negyven éjszakát virrasztottatok. Teremtő Istenetek mégsem áld meg gyermekkel benneteket.

– Kevés híján negyven napja érkeztünk és negyven napja virrasztunk. Ha te vagy a Teremtő hős vitéze, szót emelsz érettünk, hogy áldjon meg minket egy gyermekkel. Ha ügyünkben mégsem jársz közben, hazugság, hogy a Teremtő hős vitéze voltál, hazugság, hogy szentéletű férfi voltál – mondták, s avval a földre hanyatlottak, és az éjszakát a szent férfiú sírján fekve töltötték.

Alig telt el a negyvenedik nap is, ismét felhangzott a szózat:

– Bajböri, neked az Isten egy fiút és egy leányt adott. Kaptál tehát most gyermeket, nem is egyet, szép ikreket. Bajszari, neked, pedig egy leányt küldött az Úr. Kaptál most már, nézd, gyermeket, nem ikreket, te csak egyet. Most pedig menjetek haza, ismerjétek meg gyermekeiteket, öleljétek meg asszonyaitokat, és rendezzetek nagy ünnepséget. A lakomára vándordervis képében magam is elmegyek, és gyermekeiteknek nevet adok.

E szavak hallatán igen megörvendett a két bég.

– Imánk meghallgatásra talált. – mondták. Szívük csordultig telt örömmel, s sebeslábú lovaikra szállva sietősen hazaindultak. Vidáman ügettek három nap, három éjen át, míg Bajszin-kongirat földjére nem értek. Asszonyukat megölelték, népüket egybe gyűjtötték, s jó sorsukat negyven nap és negyven éjjel ünnepelték. Negyven nap és negyven éjjel mind eltelt, s a sok vendég szétszéledt és útra kelt. Akik maradtak, álomra hajtották fejüket. A bégek, hogy a vendégeket nyugovóra tértek, maguk is hazaindultak. Asszonyaik a fekhelyüket már elkészítették. A bégek ruháikat levetették, s mindenki a saját házában, a saját ágyában, a saját takarója alatt gyorsan nyugovóra tért. S aznap éjjel a bégek és asszonyaik megölelték egymást.

Az asszonyok áldott állapotba kerültek. Teltek-múltak a napok, hónapok. Kilenc hónap, kilenc nap és kilenc óra telt így el. Az idő egyre közeledett.

– Urakhoz illő dolgot teszünk – mondták a bégek. – Vadászni megyünk. Ha a gyermekek megszületnek, s valaki a jó hírrel jön el hozzánk, mi arannyal-ezüsttel jutalmazzuk meg.

Avval gyorsan útnak is eredtek.

Az asszonyok fájásai meg egyre erősödtek, s megjöttek a bábaasszonyok. A bégek feleségeit, mint csaholó kopók a rókát, úgy vették körbe. A férfiak épp ekkor tértek meg a vadászatból. A gyermekek pont ebben a pillanatban születtek meg. Néhányan a bégek színe elé járultak és megkapták az örömhír hozójának járó jutalmat. A bégek módfelett örvendtek. Hazamentek és mindenfelé szétkürtölték a jó hírt. Úgy határoztak, ünnepséget rendeznek:

– Összegyűjtjük a tizenhat törzsből álló kongirat nép valamennyi bégjét, kicsit és nagyot, a bölcs öreg fehérszakállúakat és házuk népét, s nagy lakomát csapunk – mondták.

Az ünnepségnek híre ment az egész birodalomban. Kicsinyek és nagyok mind eljöttek, hogy jókívánságaikat kifejezzék. Eljött mindenki, hogy tiszteletét tegye. Eljött az, akinek a barátai örvendenek, az, akitől ellenségei rettegnek, eljött az, kinek bajára nincs gyógyír, s az is, aki akkor is szomorkodik, ha senki sem bántotta. Jött a tizenhat törzsből álló kongirat nép valamennyi férfija, mindenki, aki a hírt hallotta. Csapatostul jöttek mind. Megérkeztek kicsik és nagyok, s a lakomát előkészítették. Az állatokat levágták, az ételeket, pilafokat megfőzték. A szegények, özvegyek s az árvák mind jóllaktak. Negyven nap és negyven északa telt el így.

Negyven nap és negyven éj elmúltán eljött az a nap, mikor asztalt bontottak. Egyszer csak látják ám a bégek, hogy a távolból egy vándordervis közeledik. S akkor eszükbe jutott a szózat, melyet a kertben hallottak:

– Vándordervis képében magam jövök majd el, hogy nevet adjak nekik.

És most valóban közeledett egy fénytől sugárzó, ihletett állapotban lévő vándordervis. A vendégek is látták hogy egy rózsásarcú, édesszavú, nagyhatalmú, dervisruhába öltözött férfi közeledik feléjük. Azt azonban nem tudták, hogy ki is ő valójában.

A bégek felálltak, elébe siettek, illő tisztelettel köszöntötték és bevezették a tanácsterembe. A gyermekeket is odahozták, mind a hármat, s a nagytiszteletű férfi közelébe tették őket.

A szentéletű Sáhimerdán Bajböri fiát Hakimbegnek nevezte el, s kezét a fiúcska jobb vállára tette. Tenyerének vörös lenyomata jól láthatóan ott maradt a gyermek bőrén. Ez után Bajböri leányának a Kaldirgacs-ajim, Bajszari leányának, pedig az Aj-barcsin nevet adta. Hakimbeget ott rögtön eljegyezte Aj-barcsinnal:

– Ez a kettő legyen férj és feleség! – mondta. – Hakimbeggel soha ne osztozhassék senki! Ámen, Alláh hatalmas! – fohászkodott a dervis, avval felállt és elment.

– A Teremtő meghallgatta a bégek kérését, hallgassa meg most a dervis fohászát is! – mondogatták az emberek. Mindaz pedig, aki jelen volt, igen megerősödött a szeretetben.

A vendégek aztán szépen felszedelődzködtek, és mindenki ment a maga dolgára. A távolról jött vendégek szétszéledtek, mindenki hazatért. A bégek és házuk népe magára maradt.

Teltek-múltak a napok, hónapok, s a gyermekek szépen cseperedtek. Eltelt egy év, aztán kettő, majd három, megeredt a nyelvük, s kezdtek a többiekkel játszani. Mikor már megeredt a nyelvük, s kezdtek a többiekkel játszani, mind a hármat iskolába adták. A gyermekek tanultak, okosodtak. Vagy hét évesek lehettek, s már olyan ügyesen írtak-olvastak, s olyan szépen beszéltek, akár egy mullá.

– A fiam már úgy ír-olvas, akár egy mullá. Itt az ideje, hogy megtanítsátok az uralkodás, a vitézség tudományára! – rendelkezett Bajböri, s avval a legénykét ki is vette az iskolából. Bajszari is követte testvére példáját, és nem engedte többé Aj-barcsint iskolába.

– A Kökkamis-tónál mutassátok meg neki, hogyan kell a jószágot megfejni, hadd tanulja ki a pásztorságot, s legyen mestere a fejésnek! - adta ki a parancsot.

Hakimbeg betöltötte a hetedik életévét. Alpinbíj után maradt volt egy tizennégy batman súlyú, nehéz rézből készült íj. Ezt a tizennégy batman súlyú íjat a hétéves Hakimbeg felkapta és megfeszítette. Aztán tartotta és tartotta, míg végül nagy sokára a nyilat kilőtte. A nyíl oly sebesen szállt, akár a villám, átröppent az Akszak-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s víjjogása betöltötte az egész világot. Az ellenségei is felfigyeltek a hangra és erősen neki búsultak:

– Ez a fiúcska ugyancsak megerősödött, s most mindenki őt bámulja. Senki sem veheti fel vele a versenyt. Hát hogy lehet képes erre egy hétéves gyermek?

A barátai azonban felettéb örvendeztek.

A hír hallatára összegyűltek mind az emberek, s ezt beszélték maguk között:

– Eleddig egy híján kilencven hős bajnok élt e világon. A hősök között a legendás Rusztem volt a legelső, a legutolsó hős bajnok pedig, bizony, Alpamis lesz.

Így tehát aztán Alpamisbíjből hős bajnok lett, egy a kilencven hős bajnok közül. Hét évesen az Alpamis nevet adták neki, s egy évvel később felruházták a „hős bajnok” címmel. Hét éves korában megfeszítette az íjat, s evvel kiérdemlette az „Alpamis a híres bajnok” nevet.

Egyszer egy nap Hakimbeg épp egy könyvet olvasott, mikor hallja ám, hogy a jólelkűségről s az alávalóságról, fösvénységről folyik a szó.

– Ki a jólelkű, s ki az alávaló, a fösvény? – kérdezte tőle Bajböri.

– Ha valakihez vendég érkezik – légyen az bár a legalkalmatlanabb időben –, s az vendége lováról gondoskodik, s ha van hozzá tehetsége, vendégét jól tartja, az bizony jólelkű. Ha azonban valakinek a tehetsége megvolna hozzá, de letagadja, s vendégét el nem látja, mi több, elzavarja, az bizony alávaló. Ha egy embernek egy sírkert előtt visz az útja, s ő a bal lábát a kengyelből kiveszi, és egy fohászt mond a megholtakért, akkor az az ember jólelkű. Ha azonban lábát a kengyelből ki nem húzza, s a fohászt el nem mondja, alávaló. Ha valaki az adót megfizeti, az bizony jólelkű, de ha ezt meg nem teszi, akkor alávaló.

Bajböri elgondolkozott Hakimbeg szavain:

– A tizenhat törzsből álló kongirat nép közt nagygazda is vagyok, s a nép sahja is vagyok. Én bizony alamizsnát, adót, s efélét emberfiának nem kell, hogy fizessek. Az országomban most már csak az a fösvény öcsém, Bajszari az, aki a törvény szerinti adót nem fizeti meg. Ez nem mehet így tovább! – gondolta magában. – Bajszarinak is le kell rónia a nekem járó adót!

Avval négy hűséges emberének parancsba adta:

– Mondjátok meg Bajszarinak, egyezzék bele, hogy ezen túl adót fizet nekem, s adjon egy hízott kecskét, adó helyett az is jó lesz. Hisz az mégsem járja, hogy Bajszari fösvény, alávaló hírébe keveredjék!

Bajszaribíj a tízezer házat számláló kongirat néppel a Kökkamis-tónált verte fel a sátrait, s ott legeltette, hízlalta állatait. A tízezer házat számláló kongirat nép nemes úrfijai összegyűltek, selyem sátrat állítottak, s a sátorban kumiszt ittak. A kumisztól erősen lerészegedtek és nagy vígan mulatozni kezdtek. Ekkor érkezett meg arany szerszámmal ékesített lován Bajböri tizennégy hűséges embere, akit uruk Bajszarihoz küldött követségbe. A nemes úrfiak a követek érkeztének hírére kiléptek a sátorból, s a küldöttek lovait gondjaikba vették, gazdáikat pedig a sátorba vezették. A küldöttek illendően köszöntek, s a sátorban leültek. Bajszari megkérdezte tőlük, hogy mi járatban vannak. A küldöttek a kérdésre így feleltek:

– Bátyád adószedői vagyunk, s vagyonod után neki járó adóért jöttünk. Nekünk bátyád azt parancsolta:

– Menjetek, szedjétek be az adót, s amit kaptok, hozzátok el!

A küldöttek szavaitól nehéz lett Bajszari szíve.

– Eleddig adót fizetnünk nem kellett, s most hogy bátyánknak fia lett, tőlünk adót követel.

Bajszarit az adót emlegető üzenet igencsak felbosszantotta, s az embereinek kiadta a parancsot:

– Fogjátok le ezeket a kurafiakat!

A nemes úrfiak a követeket egyenként megragadták, s hetük gyomrát egy karóval átaldöfték, s ezt a hetet így megölték. A másik hétnek orrát, fülét lemetszették, s bizony velük megetették. Majd fordítva nyeregbe ültették őket, s a lovak farára nagyot üttek.

– Ez az adó, mely nektek jár! – kiáltozták, s a lovakat Kongirat-ország felé elzavarták.

A történtek után Bajszaribíj erőst gondolkodóba esett.

– Üldözöttek lettünk saját hazánkban. Ha a bátyámnak nem fizetek adót, bizony itt nem lesz tovább maradásunk – gondolta.

Aztán a tízezer házat számláló kongirat néphez fordult:

– Mi légyen a megoldás? – kérdezte, s népéhez a következő szavakat intézte:

Nyíl sebez, és könny patakzik, meg a vér,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Szép Aj-barcsin haja már a földig ér,

Gyötrelmeket vállaljunk egy zsarnokér’?

Kongiratból az adóért küldtenek,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Átkozott légy, mullá lettél, Hakimbeg

Adó nélkül vagyonom már nem lehet?

Kongiratból az adóért küldtenek,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Ó én hitvány, kinek mondjam bánatom,

Elválás tüzén a szívem izzítom,

Szép hazámban én, bíz el nem bújdosom,

Zsarnok báttynak a vagyonom nem adom.

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Őszi kertben hervad a sok szép virág,

Búba taszít minket e csalfa világ,

Bajböri adója nékünk húsba vág,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Most segíts meg, ó, Teremtőm, mit tegyek,

Én bátyámnak adót miért fizessek?

Míg bátyámnak adót én nem fizetek,

Külországban csak bujdosó lehetek.

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Bajböritől egy kis csapat érkezett,

Adót kért és régi szokást megszegett

Én e nép közt nemes vagyok, úr vagyok,

Mi lesz sorsom, arról semmit nem tudok,

Égi döntés ellen tenni nem bírok,

Bátyám ellen én vajon mit tehetek?

Ha bátyámnak adót én nem fizetek,

Kalmükökhöz menedékért elmegyek.

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Figyelj, hallgasd bátyám, Bajszari, szavát,

Bátyjától csak bút és bajt és gondot lát,

Itt hagyom most Bajszin földjét, az árvát,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Rút elnyomás kardja szívem átdöfte,

Bajbörinek szava lelkem égette,

Adószedők teste-lelke sínylette,

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Bajböritől tizennégyen jöttenek,

„Fizess adót!” – mondták az üzenetet,

Zöld és kék volt rajtam az én köpenyem,

Ily beszédet nem hallottam még itten,

Bajböri, lám, ezt üzente énnekem.

Adj tanácsot, mit csináljunk, mondd, testvér!

Itt az adó nem volt eddig törvényben.

                        Péri Benedek fordítása

Monda, legenda

A török népek körében számtalan, nevezetes helyekhez, történeti eseményekhez, történeti személyekhez kötődő monda (efszáne, rivájet) és szent emberek csodás tetteit, jámbor cselekedeteit megörökítő legenda (menkibe) kering. Az alábbiakban két neves hadvezérről, uralkodóról szóló özbeg monda olvasható.

Temür hadjárata

A világhódító Temür, ha Szamarkandból katonáival, társaival akár hadjáratra, akár kereskedni, utazni indult, mindig Türkisztán fele vette az útját, s ott elzarándokolt a lelki vezetőjének választott Hodzsa Ahmed Jeszeví – Alláh kegyelme szálljon reá – síremlékéhez, s csak ezután ment tovább. Történt egyszer, hogy a Világhódító Kínára vetvén szemét nagy hadat toborzott, s a hadjáratra készülődvén így szólt:

– A kínai hadjárat nem okoz majd sok fejfájást. Ezért nem is a könnyen járható úton, Andidzsán felé megyünk, hanem egy másik, sokkal rögösebb úton, mely azonban Türkisztánon keresztül vezet.

A sereg parancsnokai, s a birodalom tisztségviselői erre így szóltak:

– Azon az úton meglehetősen sok veszély leselkedik ránk, s egy ilyen úton egy hadsereg bizony nagy nehézségekkel jár.

– Márpedig más út nincs számunkra. Hosszú hadjáratra nem indulok el anélkül, hogy a nagytiszteletű mester, Hodzsa Ahmed Jeszeví sírjához el ne zarándokolnék – mondta a Világhódító, avval lovát Türkisztán felé fordította.

A sereg pedig szó nélkül követte. Már egészen közel jártak, mikor hirtelen nagyon hidegre fordult, és nagy hóvihar kerekedett. A levegő úgy lehűlt, hogy az emberek köpése még a levegőben megfagyott. A sereg soraiban a legkülönfélébb rémhírek kaptak szárnyra, s mindenkin, a közvitézeken, a vezéreken, udvari embereken az aggodalom és kétségbeesés lett úrrá:

– Megfagyunk, mind itt pusztulunk. Ahogy a mondás tartja: „ha az úton nagy baj ér, tested bíz a sírba tér”. Csontjainkon, meglássátok, farkasok lakmároznak majd!

A rémhírek Temür őfelsége fülébe is eljutottak, s a kíséretében lévő jámbor hittanítók egyike így szólt a fejedelemhez:

– Ó, világ menedéke, a Föld országainak hódoltatója! Magad is láthatod, hogy az emberek köpése röptében megfagy. Az asztrológusok szerint a hideg nem enyhül, sőt, egyre zordabbra fordul. A legjobb tán az volna, ha megszakítanánk utunkat, itt töltenénk a telet, s csak tavasszal mennénk tovább. Vagy azt is megtehetnénk, hogy visszatérünk Szamarkandba, s tavasszal onnan indulnánk a hódító útra.

– Én, Temür Taragaj emír, ha egyszer lóra szálttam, s egy idegen ország hódoltatására elindultam, vissza nem fordulok, a szavamat meg nem másítom – felelte a hadvezér. – Azt mondod, olyan hideg van, hogy a köpés röptében megfagy? De mi, még ezt a hideget is kibírjuk, s megyünk tovább célunk felé.

A levegő bár egyre hűlt, a világ menedéke levetette fövegét s a köpenyét, és egy szál ingben lépett ki sátrából. Fölballagott a domb tetejére és magához hivatta a borbélyát.

– A hajamat és a szakállamat itt, ennek a dombnak a tetején nyírd le! – adta ki a parancsot. – Meg akarom mutatni ezeknek a nyúlszívűeknek, hogy ha csatára készül az ember, még az ilyen farkasordító hidegben sincs szükség több ruhára, mint egy szál ingre.

A borbély munkához látott. Az egész sereg kővé dermedve bámulta, ahogy abban a szörnyű hidegben, amikor még a köpés is röptében megfagy, a Világhódító egy szál ingben, egy domb tetején ülve nyiratkozik. Amikor kész lett, a nagy hadvezér magára vette ruháit és leballagott a dombról. A Világhódítót, aki a csontig hatoló fagyban, egy szál ingben, egy domb tetején lenyiratta a haját, s a szakállát, a sereg megéljenezte. A vitézek példájából erőt merítettek, s a sereg folytatta útját.

Péri Benedek fordítása

Árva ne maradjon!

Bábur mirza atyja, Umar-sajh mirza igen szeretett vadászni. Kedvelt időtöltésének hódolva bejárta a magas hegyeket, a dombvidéket, és bebarangolta a pusztaságot. A vadászatokra Bábur mirzát is mindig magával vitte. Egy nap megint útnak indultak. Hajnaltól késő éjszakáig mentek, de bizony egy vad, egy madár nem sok, annyit sem láttak. Umar-sajh felettébb elkedvetlenedett, úgy döntött, az előttük magasodó dombon megpihennek. Egyszer csak látja ám, hogy egy szarvas bukkan fel a közelben. Umar-sajh ahogy volt, úgy ültében célba vette. Bábur mirza erre sebesen felkapta az íját, és atyját megelőzve kilőtte nyilát.

Umar-sajh dühbe gurult:

– Mirza, ezt mire volt jó? Nem volt elég neked, hogy eddig teljesen hiábavalóan koslattunk? Miért művelted ezt? – vonta kérdőre fiát.

– Tiszteletre méltó atyám! A szarvas mellett, melyet célba vettél, ott futott fiatal borja is. Ha az atyját lelőtted volna, mi történt volna szegény árvával? Arra gondolj, hogy ha a te életed oltaná ki egy nyílvessző, nélküled rám milyen sors várna! – felete Bábur.

Umar-sajhot szíven ütötték Bábur szavai. Nyomban véget is vetett a vadászatnak, s ezután, ha vadászni ment is, soha többé egyetlen állatot sem bántott.

Péri Benedek fordítása

Népmese[3]

A törökség folklórjának egyik leggazdagabb és a magyar népmesei párhuzamok miatt egyik legérdekesebb ága. Az alábbi karakalpak népmesében több olyan motívum is szerepel, mely magyar népmesékben is előfordul.[4]

További irodalom:

Kúnos Ignác: Adakále mesekertje. Török népmesék. Budapest 1923.

Bénli-bári a macska. Török népmesék. Frodította Bartócz Ilona. Budapest 1959.

Szamárfülű kán. Tuvai népmesék. Fordította Hegyi Imre. Budapest 1959.

A fakó lovacska. Kazah népmesék. Válogatta Kovács Zoltán, Fordította Balázs Béla, Geréb László, Rab Zsuzsa. Budapest 1958.

Kúnos Ignác: A szótlan szultánkisasszony. Budapest 1980.

A szürke héja. Kirgiz népmesék. Fordította Buda Ferenc. Budapest 1988.

Török mesék. Naki Tezel gyűjtéséből válogatta és fordította: Adorján Imre
Barnaföldi Archívum Kiadó, 2002. (http://www.terebess.hu/keletkultinfo/torokmesek.html)

A pasa fia meg a világszépe. Török népmesék. Fordította Tasnádi Edit. Budapest 2000.

A fiú, aki megkereste a kalickában élő madarat

Egy gazdag embernek volt három fia. Volt egy kertje is, melyben bőven termett a füge, az alma és a szőlő. Ebbe a kertbe minden áldott nap megjelent egy lény, mely minden ehetőt megevett, minden törhetőt összetört. A gazdag ember megbízta a legnagyobbik fiát, hogy járjon utána, mi okozza ezt a töméntelen kárt. A fiút azonban minden áldott nap elnyomta az álom, mert úgy félt attól a sokszínű, piros, kék zöld valamitől, ott a kertben, hogy a szemét erősen behunyta, a fülét befogta, összehúzta magát, s ott kucorgott hajnalhasadtáig.

A harmadik nap a legkisebb fiún volt az őrködés sora. Ott üldögélt a kertben egész álló éjszaka, mígnem nagy surrogás-burrogás közepette megjelent egy sokszínű teremtmény, s ahogy addig is mindennap, leszállt a kertbe. A legény nem volt rest, s azon nyomban rávetette magát. A nagy bátran feléje rohanó fiú láttán a madár nagy sebesen szárnyra kapott. Szerencsésen a levegőbe emelkedett, ám egy tolla a földre hullott. A legény töviről-hegyire elmesélt az apjának mindent. A gazdag ember a toll láttán nagyon, de nagyon beleszeretett a madárba.

– Ha ezt a madarat nekem el nem hozod, nem vagy többé a fiam – mondta.

Így hát a legény hajnalban útnak eredt. Ment, mendegélt, míg egy hármas útelágazáshoz nem ért. Az első olyan út volt, melyen, ha valaki elindult, bizonyosan vissza is tért. Ha azonban a másodikra lépett, kétséges volt, hogy azt egyszer visszafele is megteszi-e. A harmadik pedig olyan volt, hogy aki arra tévedt, az sohasem jött vissza. A legény Teremtőjéhez fohászkodott, majd a harmadik útra kanyarodott. Egyszer csak meglátott egy hatalmas fát. Arra a fára rakta fészkét a csodás madár, a Szimurg, mely minden áldott nap megkerülte a földet. No, ennek a Szimurgnak három fiókája volt, egyik szebb, mint a másik, de jól látszott, hogy valami nagyon bántja őket.

– Na – gondolta magában a fiú, – segítek én rajtatok.

Ahogy ott üldögélt, egyszer csak egy roppant fergeteg kerekedett, s a bokrokat úgy tépte ki, s vitte magával, mintha gyönge fűszálakkal játszadoznék. Közeledett a kegyetlen sárkány. A legény kirántotta a kardját, s lesújtott. A kard pont kettészelte a sárkányt. Megörvendtek erre a fiókák, akik már nagyon várták az anyjukat, s kacagtak erősen. Hamarosan megérkezett az anyjuk is, s a fiókák töviről-hegyire elmeséltek neki mindent. A Szimurg köszönte a legénynek, ami tett, s megígérte, hogy mindenben a segítségére lesz. Örök barátságot fogadott neki, majd a hátára vette. Öt-hat napig egyfolytában repültek. Repültek hidegben, repültek melegben, magas hegyek fölött, míg a Csalogányhangú madárhoz nem értek.

A sas akkor így szólt a legényhez:

– Hé, te legény! A madár, melyet keresel, itt lakik a pádisáh palotájában. Menj, fogd meg, de jól vigyázz, a kalickájához hozzá ne érj! Mert ha csak megérinted, bizony rabságba esel. Csak fogd a madarat, és igyekezz, a kalickával ne bajolj, mert ehhez a kalickához van kötve a pádisáh összes kulcsa!

– Úgy lesz – mondta a legény, s ment a dolgára. Meg is fogja a madarat, de látja ám, hogy a kalicka szépségben messze túltesz a madáron.

– Ha ezt itt hagyom, az pont olyan volna, mintha kantár nélkül szállnék fel a lóra – gondolta magában. – Én bizony magammal viszem ezt is.

Avval kinyújtotta a kezét, ám amikor a kalickához ért, hangos csengés-bongás támadt. Mindenfelől lovasok bukkantak fel, és elfogták. A pádisáh színe elé hurcolták.

– Tündér vagy-é, avagy dzsinn? Vitéz levente vagy-é, avagy szellem? Honnan jöttél, mely nemzet fia vagy? – kérdezte a pádisáh.

– A hathónapnyi járóföldre fekvő pusztán, a hathónapnyi járóföldre lévő tavon átkelve jöttem a tolvaj madár nyomában.

– De hiszen ez a madár még sohasem röpült ki ebből a kalickából – mondta a pádisáh. – Ne beszélj itt össze-vissza! Jól mondják, hogy hazug ember halottat hív tanúnak.

– Fenség! Ez a madár minden áldott nap leszállt a kertünkben, és tönkretette az egész termést. Hogy volna ez hazugság, mikor itt van, ni egy elhullajtott farktolla. Ezért követtem a nyomát, egészen idáig.

– Hogy lehetne már egy levegőben szárnyaló madárnak nyoma? Ugyan, ne beszélj bolondokat!

– Való igaz, hogy nyomot nem hagyott, de jelet igen, s az a vitéz, aki arra rálel, a madarat magát is megtalálja – mondta a legény, aki evvel is azt akarta mutani, hogy ő is vitéz, s nem holmi jött-ment ember.

A pádisáh úgy gondolta, lehet valami igazság abban, amit a legény állít, ezért így szólt:

– Ha a madár valóban feldúlta a kerteteket, neked adom, de csak egy feltétellel. A Zöld-tenger partján, a Fehér-tengeren túl él az azivi uralkodó leánya. Az ő szeme fénye, tejének édes krémje, háza népének ékessége, a mézszavú, holdarcú, gyöngyfogsorú Ahivzar. Ha őt elhozod, a madár a tiéd lesz.

– Ha ez kell, hát megyek – egyezett bele a legény. Visszament a Szimurghoz, s bevallotta neki, hogy nem fogadta meg a tanácsát. A sas azonban már tudta, mi történt.

– Ó, te hitvány! Nyers tejet szoptál, s nekem újabb gondot okoztál. De ne habozz soká, hanem mondd hamar, hogy vigyelek el! – bíztatta a sas, s avval kitárta a szárnyát, a legény meg felült a hátára.

– Zöld-tenger, Fehér-tenger, vajon merre lehettek? – tűnődött a sas.

Repültek hidegben, repültek melegben, magas hegyek fölött, míg végül a sas leszállt egy magas fa tetejére.

– Barátom, most pedig elmondom, mi a teendőd – mondta a legénynek. – Indulj el ezen az úton. Miután egy jó darabot haladtál, látsz három perlekedő embert. Egy szőnyeg, egy kucsma és egy bot miatt kaptak hajba. Ez a szőnyeg a tengeren csónak, a levegőben pedig égi hajó. Ha a kucsmát a fejedbe nyomod, senki meg nem láthat. A botban pedig egy pádisáh hatalma rejtezik. Az a három ember már hosszú napok óta nem képes megosztozni rajtuk. Igyekezz, és szerezd meg mind a hármat, mert ha kudarcot vallasz, a feladatodat el nem végezheted. Ám, ha mindet megszerzed, minden kívánságod teljesül – tanította ki a legényt a madár, aztán búcsút vett tőle.

A legény el is indult arra, amerre a madár mutatta. Hát, egyszer csak látja ám, hogy egy ember erősen szorít valamit, két másik meg próbálja elvenni tőle, s mind azt kiáltozza:

– Ez az enyém, ez az enyém!

A legény odelépett hozzájuk:

– Barátaim, mi folyik itt? – kérdezte.

– Már jó néhány napja huzakodunk, mert nem bírunk megosztozni ezeken a holmikon – válaszolták az ifjak. – Ha sietős az utad, menj csak, de ha nem, tégy közöttünk igazságot! – kérlelték.

– Csúnyán összevesztetek, s ez egyikőtöknek sem jó, na, de én majd megbékítelek benneteket úgy, hogy hálásak lesztek nekem – mondta a legény. – Barátaim, hallgassatok csak ide! Kapaszkodjatok fel arra a dombra. Az utat nem ismerem, de ti csak menjetek, ne késlekedjetek! Én itt maradok. Ha a kezemmel intek, fussatok ide hozzám. Aki elsőnek ér ide, az megkapja azt a holmit, amelyet kiválaszt, a többiek meg megosztoznak a másik kettőn. Ha azt teszitek, amit mondok, megosztoztok, és nem lesz több veszekedés.

Megtetszett az ötlet az ifjaknak, és fel is kapaszkodtak a dombra. Mihelyt alakjuk a távolba veszett, a legény összeszedte zsákmányát. A szőnyeget a hátára vette, a kucsmát a fejébe nyomta, fogta a botot és nekiindult. A domb tetején meg a három ifjú csak várta, csak várta, hogy mikor ad már jelet a vándor. A Zöld-tengerhez érve a legény a vízre terítette a szőnyeget, és a közpére telepedett. Egy szemhúnyásnyi idő alatt átkelt a tengeren, s egy forráshoz ért. Ahogy ott feküdt, megkérdezte a sastól, hogy most mitévő legyen. Heveréssz csak nyugodtan. Szerdán reggel a leány, két másik leánnyal együtt ide jön majd. Jól nézd meg őket, s a középsőt kapd gyorsan a hátadra, és siess hozzám. De jól vigyázz, a kucsma le ne essék a fejedről. Azon a vidéken igen sokan élnek, de olyan sokan, hogy még leülni sem tudnak, s a tengerben úszva élnek.

Így hát a legény folytatta a heverészést. Aztán eljött a szerda reggel, s vele együtt a három leány. A fiú fejébe csapta a kucsmát, s ahogy ezek hárman ott sétálgattak a forrásnál, egy hang nélkül a hátára kapta a leányt, és meg sem állt vele, míg a sashoz nem ért. A sas a zsákmánnyel együtt elvitte annak a pádisáhnak az országába, aki a legénynek a madarat odaigérte. Időközben azonban a régi uralkodó meghalt, és már más ült a trónon.

– Én bizony neked adom a madarat is és a leányt is, csak hozd el nekem a kígyók országából a napként ragyogó, Gyémánt Paripa nevű lovat. Ezüstből van a sörénye és a farka, a fogai színaranyból, a patája meg elefántcsontból. Ha ezt a lovat elhozod nekem, még külön meg is jutalmazlak.

A legény beleegyezett. Hátára vetette a szőnyeget, fogta a botját, a kucsmát meg hol feltette, hol levette, s elindult. A sas is készen állt már, hogy a segítségére legyen. Öt teljes hónapon át repültek, míg végül elértek a kígyók országába.

– Ne légy mohó, egyszer már rajtavesztettél! Ne akard a ló nyergét is magaddal hozni! Mert bizony, ahogy ott a kalickához, úgy itt ehhez a nyereghez kötötték a pádisáh valamennyi kulcsát, s benne rejlik minden hatalma. Ne is vágyakozz rá, mert ha csak hozzáérsz, bizony fogságba esel!

A legény egy alkalmas pillanatban elment arra a helyre, ahol a lovat tartották. A lovat maga mögött vezetve elindult vissza, de egyszer csak eszébe jutott, hogy a nyerget mégis elviszi. Avval a kucsmát a fejébe ütötte, s megragadta a nyerget. Hát, iszonyú csengés-bongás támadt. A pádisáh katonái azon nyomban körülfogták. A nyereg is, a ló is a helyén volt, a szörnyű hangzavar mégsem akart csendesedni. A fiút egyikük sem láthatta, csak meresztgették a szemüket, és három álló napig nem mozdultak. A szörnyű hangzavart nem bírták tovább elviselni.

– Ez csak valami dzsinn vagy ördögfajzat műve lehet – gondolták és továbbálltak. A legény érezte, hogy ő is igencsak elfáradt. A nyerget a ló hátára tette és visszament a sashoz. Jó néhány nap telt el azóta, hogy elindult, s most a megbeszélt találkozóhelyre ment, ahol a sassal meghányták-vetették, hogy mitévők legyenek. A sas így szólt:

– A lóhoz is és a leányhoz is ragaszkodom. Ha a pádisáhot nem tudod rászedni valami furfanggal, biztos nem menekülsz, s tudd meg, nagy bajba kerülsz. Várj meg itt, egy óra múlva visszajövök – mondta, avval elrepült. Nem sokára vissza is tért egy csikóval, meg egy gazdag ember szolgálójával. Őket szépen feldíszítette, kicsinosította. A csikó olyan lett, mint egy telivér paripa, a leány pedig, mint egy mesebeli tündér. Így mentek a pádisáh színe elé.

A pádisáh, mikor meglátta öket, erősen megörvendett.

– A kalickát is és a leányt is neked adom. Ráadásként pedig ellátlak minden földi jóval, sőt még az országomat is neked ajándékozom, öcsém – mondta a pádisáh.

– Nem úgy van az, uram! Az ígéret szép szó. Atyámnak nem a leány kell, hanem a madár. A leány pádisáhhoz illik, tegyen téged boldoggá!

A legény csak a madarat fogadta el, s vele együtt visszatért arra a helyre, ahol a többi szerzeményt hagyta. Egy kicsit még megpihent, aztán nekikészült, hogy hazatérjen a saját országába. A sas megmutatta az utat a legénynek, aztán így szólt:

– Ha akár atyád bukkan is fel előtted, amíg házába be nem lépsz, el ne meséld senkinek, hogy mi minden történt veled! – mondta, avval elbúcsúzott.

A legény felültette a leányt a lóra, maga elé vette a botot, hátára terítette a szőnyeget, fejébe nyomta a kucsmát és útnak eredt. A hármas útelágazáshoz érve a két bátyjába botlott, akik őt siratták. Hamar lekapta fejéről a kucsmát, és üdvözölte őket. Azon a helyen egy kicsikét megpihent. A két bátyja elirigyelte öccsétől mindazt, amit hozott, s megölték. Úgy tettek, mintha mindet ők szerezték volna, s büszkén mentek haza, várva a dicséretet.

Most hallgassátok meg, mi történt a legkisebb fiúval! Amikor bátyjai elől menekülni próbált, beleesett a tűzbe. A lángok hamar körülfogták, s mikor már a derekát érték, átégették az erszényt, amelyben a madár farktollát őrizte. A madár rögtön tudta, hogy baj van. Azonnal a legény mellett termett, s látta, hogy az életnek már csak egy apró szikrája pislákol benne. De az is alig-alig. Kitépte hát egy tollát, avval a legényt megsimogatta, s az mindjárt talpra is szökött.

– Soha sem fogadod meg a tanácsaimat. No, most indulj el ezen az úton! Egyszer csak egy erdőbe érsz. Annak a rengetegnek a közepén van egy palota, oda menj be. A palotában találsz egy táltos paripát. Arra ülj fel, s akkor benned senki kárt nem tehet. Menj tovább azon az úton, és egy másik erdőbe érsz. Ennek a rengetegnek a közepén találsz egy napnál is fényesebben csillogó kupolát. Oda menj be! Ha valaki azt mondja neked, menj el, nehogy engedelmeskedj! Bármit mondanak ott neked, csak annyit felelj, „Igenis, uram!”, de többet egy szót se szólj! Végül aztán mondanak neked valamit. A további sorsod ettől függ.

A legény elindult azon az úton, melyet a sas mutatott. Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőbe nem ért. A rengeteg közepében megtalálta a palotát. A palotában pedig ott volt a felszerszámozott táltos paripa. A legény evett-ivott, s még egy kicsit meg is pihent. Aztán lóra szállt, és elindult. A következő erdőben rálelt a kupolára. Ott is volt minden földi jó. A kupolában talált egy öregasszonyt meg egy öregembert. Köszönt illendően, aztán leszállt a lováról, és elsírta nekik a bánatát. Ha azt mondták, menj el, nem mozdult, csak feküdt, és sírt. Egy nap az öregasszony anyai szíve meglágyult, és megszánta a legényt. Addig-addig könyörgött az urának, míg az ráállt, hogy eligazítja a legényt.

– Fiam, a leányt, akit keresel, elrabolta az óriások királya, aki a Vörös-tengeren túl lakik. Nem sokkal azután, hogy a fivéreid oly csúful elbántak veled, megjelent az óriáskirály, a hazádat feldúlta, mindenkit elvarázsolt, kővé változtatott. Ha el akarsz jutni hozzá, sok akadályon kell átvágnod magad. Először át kell kelned a Vörös-tengeren, ami nem lesz egyszerű feladat. Ha átvergődtél, látsz majd egy hatalmas nyárfát. Annak a gyökerét ásd ki, de egy percre se lankadj! A fában találsz majd egy ládikát. Azt óvatosan nyisd ki! Találsz benne egy szarvánál fogva felakasztott, vérszomjas fekete kost. Mielőtt kiszabadulhatna, vágd le, és a hasát nyisd fel. Lesz benne egy félszemű liba. Azt kapd el, és jól szorítsd meg a nyakát, akkor tojik egy tojást. A libát ereszd el, a tojásra meg jól vigyázz, mert abban rejlik az óriás ereje! Ha azt a tojást feltöröd, a leányt elrabló óriásnak is vége. Ha mindent úgy teszel, ahogy tanácsoltam, mindent visszakapsz, ám ha nem, az életedtől is elbúcsúzhatsz.

A legény felpattant a táltos paripára, megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. A táltos a napig szökellt, és hat nap alatt hathónapnyi utat járt be. A felhabzó Vörös-tengerhez értek. Ott egy kicsit megpihent a legény, s megpihent a táltos is. Akkor a legény segítségül hívta a sast. Addig esedezett, könyörgött neki, míg végül a madár átrepítette őket a tengeren. Felásta a fa gyökereit, és előkerült a ládika. Kinyitotta, és meglátta benne a vérszomjas kost. Le is vágta, akkor előbukkant a félszemű liba. A legény azonban nem volt elég gyors, és a liba szárnyra kapott. Igen ám, de meglátta a sast, s úgy megrémült, hogy tojt egy tojás. A tojás meg belepottyant a tengerbe és elmerült. A víz hirtelen felhabzott, és amennyi hal csak volt, az mind feljött a felszínre. A legény egyenként felvágta a hasukat. Már majd összerogyott a fáradtságtól, amikor a fehér hal nevű hal gyomrából előkerült a tojás. A legény kapta a tojást, s elvágtatott az óriás palotájához. Ott fejébe csapta a kucsmát, s úgy állt a leány és az óriás elé.

– Ma nagyon gyengének érzem magam. Csikar a hasam erősen – mondta az óriás. Nehezen vette a levegőt, és a leányra kellett támaszkodnia.

A legény lekapta fejéről a kucsmát, megmutatta magát az óriásnak, és feltörte a tojást. Az óriás abban a minutumbam meghalt. Akkor a leánnyal együtt elpusztították az óriások birodalmát. Amikor hazaértek, hát látják ám, hogy az átoknak vége, s a két fivére, meg a többi ember mind életre kelt. Volt is nagy öröm és vigasság. A legény megkereste anyját, apját, de hogy a két bátyja örök életére emlékezzék arra, hogy mit művelt, egy-egy fülüket levágta, s elvette tőlük mindazt, ami őt illette. Most már a madár is dalra fakadt a kalickában. A legény hatalmas mulatságot rendezett. Aztán hol a lova hátán, hol a táltos paripán vagy a szőnyegen ülve hat nap alatt a világot megkerülte. Rövid idő alatt sok csodát látott, s minden vágya, kívánsága beteljesült.

Péri Benedek fordítása

Anekdota (fikra, latífe)

A török népköltészet egyik kedvelt műfaja a rövid, csattanóval záruló történet. A legismertebb török anekdoták főszereplője a hol bölcs, hol magát együgyűnek mutató Naszreddín Hodzsa. Naszreddín alakja nemcsak az anatóliai törökségnél ismert, de kedvelt figurája iraki török (Milla Naszreddín), azerí (Molla Naszreddín), krími tatár (Naszreddín Odzsa), türkmen (Hodzsa Ependí) vagy özbek (Naszreddín Efendi) történeteknek is. Az anatóliai törökségnél Naszreddin Hodzsa mellett számos adoma főszereplői a bektasi dervisek, a Fekete-tenger partvidékéről érkező atyafiak, de számos anekdota tréfálkozik az anatóliai Kayseri lakónak rovására is.

További irodalom:

El¸in, Şükrü: Halk Edebiyatına Giriş. Ankara 1986, pp. 566–588.

Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái. Budapest 1997.

(http://www.terebess.hu/keletkultinfo/hodzsa.html)

A furfangos dervis. 99 bektasi dervis tréfa. Fordította Szőllősy Gábor. Budapest 2001.

A Hodzsa és a vakok (anatóliai török)

Egyszer egy nap a Hodzsa a folyó partján üldögélt, amikor felbukkant tíz vak ember. Híd nem lévén hosszasan tanakodtak, miként jussanak át a túlsó partra. Végül megállapodtak a Hodzsával, hogy fejenként egy pénzért átviszi őket. Neki is indultak, s minden rendben is haladt, ám hirtelen az egyiküket elragadta az ár. A többiek erre elkezdenek jajgatni, kiabálni.

– Mit óbégattok – mondja a Hodzsa, – legfeljebb egy pénzzel kevesebbet fizettek.

Péri Benedek fordítása

Az időjárás (iraki török anekdota)

Egy nap a Milla egyik barátja azt mondja:

- Nem értem az embereket. Ha hideg van, a telet szidják, ha meg meleg, akkor a nyárra panaszkodnak.

Mılla erre így válaszol:

– Testvérem, a tavaszra senki egy rossz szót sem szól.

Péri Benedek fordítása

A nyúl biztosan eltévedt (azerí)

A molla egy nap kiballag a piacra. Ahogy ott lófrál, egyszer csak észrevesz egy vadászt, aki két nyulat árul. Minden pénzét összekotorja, megveszi, és hazaviszi mind a két nyulat. A felesége a két nyulat látva kérdőre vonja:

– Hé, ember, hát ezeket a nyulakat meg minek vetted?

A Molla azt mondja:

– Ne óbégass, asszony! Rászedem a bírót, s keresek egy kis pénzt.

A felesége erre:

– Ember! Te megbolondultál? Mégis, hogy akarsz ezekkel pénzt keresni?

– Na, figyelj, asszony! Az egyik nyulat itthon megkötöm, a másikat meg elviszem a bíróhoz. Főzz egy jó levest, a kertből meg hozz be egy dinnyét, a többit csak bízd rám!

Az asszony nekilát a főzésnek, a Molla meg kiköti az egyik nyulat egy karóhoz. Aztán fogja a másikat és elballag a bíróhoz. Illő módon köszönti, majd így szól:

– Nézd, bíró! Van egy nyulam, mely emberi nyelven is tud beszélni. Nagyon megszorultam, és nincs mit tenni, el kell, hogy adjam. De nem szeretném, ha valami jött-ment venné meg. Úgy gondoltam, te igazán méltó vagy rá, ezért elhoztam.

A bíró igencsak hitetlenkedik:

– Ugyan, már hogy tudna emberi nyelven beszélni! Egy állat nem tudhat beszélni!

– Márpedig minden úgy van, ahogy mondtam.

– Lehetetlen, egy szavadat sem hiszem – mondta a bíró.

– Hát, ha akarod, tegyünk próbát – javasolta a Molla.

A bíró ráállt, a Molla pedig a nyúl füléhez hajolt, és azt mondta neki:

– Eredj, te nyúl, és mond meg otthon az asszonynak, hogy főzzön egy jó levest és a kertből szedjen fel egy-két szép dinnyét, mert a bíró ma nálunk ebédel.

Avval a Molla a nyulat szabadon ereszti, az meg lábát a nyaka közé szedi, és eliszkol. Még egy darabig beszélgetnek, aztán a Molla így szól a bíróhoz:

– Ha nem okoz nagy fáradságot, kérlek, induljunk, menjünk el hozzánk!

Fel is kerekednek, s haza érve a Molla látja, hogy a leves a tűzhelyen rotyog, a szép dinnyék meg ott kelletik magukat a konyhában. A nyúl is ott volt, a házban. A Molla úgy tett, mintha nem vette volna észre:

– Asszony, hát a nyúl megjött-e?

– Meg, meg. Meg is csináltam mindent, ahogy vele üzented.

A bíró, akit a látottak végképp meggyőztek, megkérdezte:

– Molla, mennyiért adod a nyulat?

– Olcsón megszámítom, mindössze ezer tümen az ára.

A bíró nem sokat habozik, leszámolja a pénzt. Megkapja a nyulat, leoldja nyakáról a madzagot, s a fülébe súgja:

– Eredj a feleségemhez, és mondd meg neki, hogy főzzön valami finomat, mert a Molla vendégségbe jön hozzánk.

A bíró elengedi a nyulat, az meg, mintha puskából lőtték volna ki, elinal. Amikor a bíró a Mollával hazaér, látja, hogy a felesége a szobában üldögél. Megkérdezi:

– Asszony, a nyúl hazaért-e?

– Miféle nyúl? – értetlenkedik az asszony.

– Hát a nyúl, amelyikkel azt üzentem, hogy készíts valamit, mert a Molla vendégségbe jön.

Az asszony azt hiszi, az ura megbolondult.

– Jaj, te ember, te biztosan beteg vagy. Eridj, menj el egy mullához, és írass magadnak egy betegség elleni imát!

A bíró töviről-hegyire elmesél mindent és győzködi a feleségét:

– Úgy van, ahogy mondtam, beszéli az emberek nyelvét.

Az asszony elgondolkodik a dolgon.

– Ó, te ügyefogyott! Ezt jól megcsináltad. Elengedted. Márpedig nekem kell egy ilyen nyúl, amelyik hozza-viszi az üzeneteket. Hadd lássa a többi asszony, hogy nem akárki vagyok.

A bíró tanácstalanul a Mollához fordul:

– Szerinted mi történhetett a nyúllal?

A Molla helyett a bíró felesége válaszol:

– Lehet, hogy valamerre eltévedt.

A Molla kapva kap a szón:

– Amikor hazaküldted, a címet, s hogy merre menjen megmondtad-e?

A bíró a fejéhez kap:

– Látjátok, ez teljesen kiment a fejemből.

Az asszony erre elkezdi hangosan szapulni a férjét:

– Hogy te mekkora bolond vagy! Kiengedsz a kezedből egy ilyen nyulat! Most már bottal üthetjük a nyomát.

Péri Benedek fordítása

Nem a bazárban (krími tatár)

Egy nap, ahogy Naszreddín Odzsa az úton ballagott, szembe jött vele egy ember, aki madzagra kötve egy kutyát vezetett.

– Hol szerezted ezt a kutyát? – kérdezte Naszreddín Odzsa.

– Eladni viszem a bazárba – felelte az ember.

– Muzulmán ember nem árul kutyát a bazárban. Tiltja a vallása.

– Márpedig én haza nem viszem – mondta az ember. – Nesze, fogd, csinálj vele, amit akarsz!

Naszreddín fogja a kutyát, és ahogy ballag az úton, szembetalálkozik egy másik emberrel.

– Odzsa, nem adnád el nekem a kutyádat? – kérdezte.

– Dehogynem – felelte Naszreddín, avval az ingyen kapott kutyát jó pénzért továbbadta. Egyszercsak, hogy-hogy nem előkerül az az ember, akitől a kutyát kapta.

– Hát nem azt mondtad, hogy muzulmán ember nem árul kutyát? Te meg most mégis eladtad! – vonja kérdőre az Odzsát méltatlankodva.

– Én csak azt mondtam, hogy a bazárban nem.

Nekem hiszel, vagy a szamárnak (türkmen)

Egyszer egy ember kölcsön akarta kérni az Ependi szamarát.

– Nincs itthon a szamaram – utasított vissza a kérést az Ependi.

Ahogy ezt kimondta, a szamár iszonyatos üvöltésbe kezdett az istállóban.

– Hodzsa – mondta az ember, – azt mondtad, nincs itthon a szamaram. Hát akkor ez mi?

– Hékám – válaszolta az Ependi, – hogy te milyen ostoba vagy. Ha azt mondom nincs, akkor az azt is jelenti, hogy nincs. Te most egy embernek vagy egy szamárnak hiszel-e inkább?

Péri Benedek fordítása

A szamár terhe (özbek)

Történt egyszer, hogy a padisah, a főminisztere és az Efendi együtt indultak vadászni. Az úton a padisáh levette a kabátját, s hogy ne kelljen cipelnie, az Efendire terítette. Hamarosan a főminiszter is így tett. A padisah csípkelődve megkérdezte:

– Te Efendi, a hátadon nem egy szamár terhét cipeled?

– Dehogy uram – válaszolt az Efendi –, hát nem látja, hogy két szamár terhe van a hátamon?

Péri Benedek fordítása

Bektasi anekdoták

Vajon mit gondol?

Egy bektasi a szamara hátán tűzifát fuvarozott a városba. Szembejött vele két ember. A ruhájukról lerítt, hogy kereskedők.

– Na, most jól megvicceljük a babát – gondolták.

Amikor a dervis mellé értek, illendően köszöntötték, aztán megkérdezték:

– A szamarad min gondolkodik?

– Igen megunta már a tűzifa cipelését, és éppen azon gondolkodik, hogy inkább kereskedő lesz a városban.

Péri Benedek fordítása

Allah most éppen mit csinál?

Egyszer egy bektasi baktatott az úton. Váratlanul felbukkant előtte egy lovas.

– Baba, van egy óriási gondom – szólította meg a dervist. – Segítenél rajtam?

– Haj, haj, fiam, bizony megteszek érted minden tőlem telhetőt – válaszolt a baba.

– Azt szeretném megtudni, hogy Allah most éppen mit csinál.

A dervist bántotta a pimasz kérdés, de nem mutatta.

– Szívesen válaszolok neked, de csak akkor, ha te leszállsz a lóról, én meg felülhetek rá.

– Hát ezt meg miért?

– Azért fiam, mert egy efféle emelkedett kérdésre csak a magasból lehet felelni.

Így hát a lovas lekászálódott a lóról, a bektasi meg felkapaszkodott rá.

– Na, mond már, Allah most éppen mit csinál?

– Hogy most éppen mit csinál? – kezdte a dervis. – Hát egy hozzád hasonló ostobától elveszi a lovát, és odaadja egy olyan éleseszű fickónak, mint amilyen én vagyok.

Avval megsarkantyúzta a lovat és elvágtatott.

Péri Benedek fordítása

A repülőgép

Két Fekete-tenger vidéki atyafi repülőre száll. Egyszer csak leáll a gép egyik motorja. A pilóta az utasokhoz fordul:

– A gép egyik motorja meghibásodott, de aggodalomra semmi ok.

Nemsokára a másik motor is leáll. A pilóta megint az utasokhoz fodul:

– A másik motor is meghibásodott…

Azt mondja erre Temel Durszunnak:

– Te Durszun! Há mingyá aszongya, hogy itt tőtjük az éccakát!

Péri Benedek fordítása

A török népi színjáték

Az anatóliai török népi szinjátszásnak három ismertebb műfaja van. A bábjáték, a kukla, az árnyjáték (Karagöz) és az élő szereplőkkel előadott komédia, a szellemes párbeszédekre, szócsatákra épülő, sokszor éles társadalomkritikát megfogalmazó ortaoyunu.

További irodalom:

Kúnos Ignác: A török népköltés. Budapest 1999. (http://terebess.hu/keletkultinfo/kunos.html)

Kúnos Ignác: Orta-ojunu: török népszínjáték. Budapest 1889.

Kúnos Ignác: Három karagöz-játék. Budapest 1886.

Karagöz

A néphagyomány szerint a török árnyjáték a burszai Ulu Dzsámi építkezésén dolgozó két mesterember elmés szópárbajaiból nőtt ki, és fejlődött bőrből készült bábokkal, egy hátulról megvilágított színfal mögött játszott színpadi műfajjá. Más elképzelések szerint az árnyjáték Szelim szultán 1517-es egyiptomi hadjárata nyomán került az Oszmán Birodalom területére. A Karagöz ma is élő műfaj, jelenleg mintegy húsz régi és újabb keletkezésű színdarabja ismert. A Karagöz darabok két főszereplője, a vidékről Isztanbulba költözött, éleseszű, vicceskedvű Karagöz és a rátarti városi értelmiségi, Hadzsivat. A darabok gerincét kettejük szójátékokra, szándékos félreértésekre épülő párbeszéde adja.

A civakodás

(részlet)

Hadzsivat: (Egy dalt énekelve megjelenik a színen. A dalt befejezi, és az alábbi verset recitálja: „Ó, jaj, Istenem, nem ilyen hely az, ahol szerelmesek andalognak”, majd elmondja a „Kezét, arcát megmosta” címen ismert anekdotát. Ennek befejeztével újra dalra fakad.). – Szeretőt, szeretőt, vígkedélyű szeretőt nekem! (Ekkor nagy dérrel-dúrral megjelenik Karagöz és elkezdi püfölni Hadzsivatot.)

Hadzsivat: – Jaj, jaj, jaj Karagöz! Csókolom a kezed-lábad, miért ez a hevület? (Avval eltűnik a színről.)

Karagöz: – Brrrr. Engem sem ismer, de magát sem ismeri ez a tiszteletlen gézengúz. Mi az, hogy odajössz a kapu elé, avval hogy: „téglán van a cékla, a cékla maradéka”? Zrr, zrr, mrr, mrr! (Hadzsivat megjelenik, de Karagöz rámordul, s erre eliszkol.) Te céklafejű hülye! Hát annyit se tudsz kérdezni, hogy Karagöz, bátyámuram dühös-e, rühös-e, bágyadt-e, fáradt-e, vagy tán álmában félrebeszél, vagy nézi, hogy fúj az üres erszénybe szél! (Hadzsivat ismét előmerészkedik.)

Hadzsivat: – Adjon Isten kellemetes jó estét!

Karagöz: – Ma, bíz el nem mehettem.

Hadzsivat: – Hát aztán hova?

Karagöz: – Hol láthatja a vak is, hogy ott terem a baksis.

Hadzsivat: – Fiacskám, beszéltem én neked baksisról?

Karagöz: – És én neked ajándékról? (Avval megint kezdi ütni.)

Hadzsivat: – Isten hozott!

Karagöz: – Ő lehet, hogy igen, de én otthon felejtettem.

Hadzsivat: – Mit?

Karagöz: – A botomat.

Hadzsivat: – Fiú, szóltam én egy szót is botról? (Pofon vágja Karagözt.)

Karagöz: – Hát én néked egy óriási bunkóról? (Visszaadja a pofont.)

Hadzsivat: – Né, mi törént! Elmentem, vettem egy föveget, s visszafele jövet úgy elfáradtam, gondoltam, beugrom egy kicsit az én Karagöz barátomhoz.

Karagöz: – Mit csináljak én a te fövegeddel?

Hadzsivat: – Fiacskám! Nem ezt kell ilyenkor mondani!

Karagöz: – Hát akkor mit mondjak?

Hadzsivat: – Használd egészséggel, a fejeden menjen szét!

Karagöz: – Használd egészséggel, a fejeden menjen szét!

Hadzsivat: – Na, látod ez már derék! Aztán, képzeld, otthon elfogyott a tüzifa. Erre elküldtek, hogy vegyek. Ki is mentem a fapiacra, vettem is öt-tíz ölnyit.

Karagöz: – Használd egészséggel, a fejeden menjen szét!

Hadzsivat: – Ne beszélj bolondokat fiacskám! Nem fövegről beszélek, hanem tüzelni való fáról. Fáról, érted?

Karagöz: – Használd egészséggel, a fejeden menjen szét!

Hadzsivat: – Szét is repedne a koponyám.

Karagöz: – Használd egészséggel, a fejeden menjen szét!

Hadzsivat: – Fiacskám! Nem ezt kell ilyenkor mondani!

Karagöz: – Te tanítottál rá!

Hadzsivat: – Fiacskám, az csak a fövegre vonatkozott.

Karagöz: – Hát akkor mit mondjak?

Hadzsivat: – Legyen mindég elég, melegedj tüzénél, míg elég!

Karagöz: – Tényleg? Valóban? Legyen mindég elég, melegedj tüzénél, míg elég!

Hadzsivat: – Na, emlékeszel, tegnap úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A tetőn meg a cserepek repedésein folyt befelé a víz. Hívtam aztán néhány ácsot, s azok kicserélték a cserepeket, és a tetőt is megreparálták ahol kellett. A ház rendben van. Most már nincs több baj.

Karagöz: – Legyen mindég elég, melegedj tüzénél, míg elég!

Hadzsivat: – Fiacskám hát nem érted, rendbehozattam a házam. Nincs már baj.

Karagöz: – Legyen mindég elég, melegedj tüzénél, míg elég!

Hadzsivat: – Fiacskám, hát nem sajnálnád?

Karagöz: – Legyen mindég elég, melegedj tüzénél, míg elég!

Hadzsivat: – Nem ezt kell ilyenkor mondani!

Karagöz: – Hát akkor mit?

Hadzsivat: – Fiacskám nem azt szokás-e erre mondani, hogy „Alláhnak hála, felettébb örvendek, érezd magad jól benne, el ne hagyd soha!”?

Karagöz: – Alláhnak hála, felettébb örvendek, érezd magad jól benne, el ne hagyd soha!

Hadzsivat: – No aztán testvér, volt egy adósom, s az azt mondta: „ennek a Hadzsivatnak hogy felvitte az Isten a dolgát. Né, megcsináltatta a házát, hozzám meg eljön a pénzért”. De én biza minden filléremet elköltöttem. Így aztán összevesztünk, hajba kaptunk, aztán a bíróságon kötöttünk ki. Mind a kettőnket dutyiba zártak.

Karagöz: – Alláhnak hála, felettéb örvendek, érezd magad jól benne, el ne hagyd soha!

Hadzsivat: – Na de testvér, dutyiba zártak, dutyiba!

Karagöz: – Alláhnak hála, felettébb örvendek, érezd magad jól benne, el ne hagyd soha!

Hadzsivat: – Hát nem sajnálsz?

Karagöz: – Alláhnak hála, felettébb örvendek, érezd magad jól benne, el ne hagyd soha!

Hadzsivat: – Fiacskám, nem ezt kell ilyenkor mondani!

Karagöz: – Honnan tudjam, mit kell mondani? Erre is te tanítottál.

Hadzsivat: – Fiacskám! Amit tanítottam, azt a házra mondtam. Szerinted ez most is megállja a helyét?

Karagöz: – Hát akkor mit kéne mondanom?

Hadzsivat: – Ha Alláh is úgy akarja, hamarosan csak segít valaki, és akkor kijön. Ne aggódjék, hamarosan a másik is kijön majd.

Karagöz: – Ha Alláh is úgy akarja, hamarosan csak segít valaki, és akkor kijön. Ne aggódjék, hamarosan a másik is kijön majd.

Hadzsivat: – Na, Karagöz, addig-addig csűrtük, csavartuk a dolgot, míg kiengedtek bennünket. Nagy örömmel szaladtam haza, el a pék műhelye előtt. A pék meg éppen a kenyeret vette ki a kemencéből, s a lapát nyelével úgy képen törölt, majd kiverte a szemem.

Karagöz: – Ha Alláh is úgy akarja, hamarosan csak segít valaki, és akkor kijön. Ne aggódjék, hamarosan a másik is kijön majd.

Hadzsivat: – Fiacskám, a szemem majd kifolyt.

Karagöz: – Ha Alláh is úgy akarja, hamarosan csak segít valaki, és akkor kijön. Ne aggódjék, a másik is kijön majd.

Hadzsivat: – Fiacskám, hát azt akarod, hogy a másik is kifolyjék?

Karagöz: – Ha Alláh is úgy akarja, hamarosan csak segít valaki, és akkor kijön. Ne aggódjék, a másik is kijön majd.

Hadzsivat: – Fiacskám, nem azt kéne-e mondanod, hogy „Gyógyuljon meg hamarosan, nyoma se maradjon!”?

Karagöz: – Gyógyuljon meg hamarosan, nyoma se maradjon!

Hadzsivat: – Roppant mód örvendek, barátom!

Karagöz: – Roppant nagy ökör lett, barátom!

Hadzsivat: – Fiacskám! Nem „ökör lett”, hanem „örvendek”.

Karagöz: – Hát az meg mit jelent?

Hadzsivat: – Azt, hogy örülök, örömömre szolgál.

Karagöz: – Akkor mondd azt, és ne beszélj nekem arról, hogy vödör lett, meg tömör lett!

Hadzsivat: – Hé, te tanulatlan, hát anyád nem nevelt meg? Hogy mi az illem, veled soha le nem tisztázta?

Karagöz: – De biza, hogy megtette.

Hadzsivat: – És hát le így tisztázta?

Karagöz: – Jaj, dehogy is. A jó múltkorjában a konyhában lábatlankodtam, s anyám úgy megharagudott, s rámborította, amit épp készített, s a fejemet, biza, jól letésztázta.

Péri Benedek fordítása