Népmesék (halha ülger, mong. üliger, kalm. tūl’, bur. ontoxo)

A mongol népmeséknek létezik egy belső, a mesélők által használt hagyományos csoportosításuk, s egy a kutatók által használt műfaji besorolásuk. A mesekiadványokban általánosan elterjedt a mesék tartalma, főhőse és részben a mesélés módja hangneme szerint csoportosítás. A mongol mesék tudományos igényű csoportosítása, katalogizálása terén végzett kutatások alapműve Lőrincz László mesekatalógusa, melynek tipológiai csoportjai, motívumai megtalálhatók valamennyi mongol népcsoport mesekincsben is (Lőrincz 1979.).

A mesék legáltalánosabban használt tematikus csoportosítása:

1. állatmesék

2. hősmesék

3. varázsmesék

4. anekdotamesék

5. tréfás mesék.

Maguk a mongolok általában a mesékhez sorolják a domog „mítosz, monda, legenda, aitológiai történet” műfaját is, melyet részletesen a Mongol népek vallásai elektonikus tankönyvfejezetben tárgyalunk.

A felsorolt mesecsoportok között azonban nincs mindig ilyen élesen elhatárolható különbség, gyakoriak az átmeneti típusok, melyek több típus jellegzetességeit is magukon viselik. Az állatmesék között a belső keletkezésű meséken túl a mongolok között elterjedtek a indo-tibeti eredetű buddhista fordításos irodalomból származó allegórikus mesék, melyek gyakran mongol motívumokkal bővülve váltak a mesekincs részévé. A szanszkrit mesék és a buddhista bölcs mondások allegóriái mellett Aesophus fabuláinak szüzséi is megtalálhatók a mongol népmesekincsben (például a tücsökről és a hangyáról szóló mese a kalmükök között a Meklä, šorγol¤n xoyr „Béka és a hangya” címmel ismert). A nagyszámú szanszkrit, perzsa, tibeti, kínai eredetű mesének számos remek fordítása van, kéziratos és fanyomatos formában ismertek. Az egyik legnépszerűbb mesegyűjtemény „Az elvarázsolt holltest meséi” (mong. Sidi-tü kegür-ün üliger, szkr. Vetalapañcavimśatī), mely a mongol mesekutatásban is az egyik legtöbbször feldolgozott téma.

„Az Elvarázsolt holttest meséi” egy keretmesével egybefűzött mesegyűjtemény, melynek több változata is ismert mind Indiában, Tibetben és Mongóliában.

Az indai változat magyar fordítása Vekerdi József (1982) nevéhez fűződik. A tibeti gyűjteményről először A. H. Francke (1923) publikált. A mongol Elvarázsolt holttest meséivel már majdnem másfél százada foglalkoznak a tudósok. Nagy számban jelent meg fordítása európai nyelven, az elsők között, volt B. Bergmann, aki 1804-ben lefordított egy kalmük szöveget németre, későb B. Ja. Vladimircov 1823-ban huszonöt mesét oroszra (ezt 1958-ban újra kiadták). B. Jülg szintén lefordította ezt a mesegyűjteményt kalmükről német nyelvre (1861, 1866), John R. Krueger pedig kiadta a Mongol Society Special Papers sorozatban, mely B. Jülg munkájából készült angol fordítás. A tibeti és mongol változatok összehasonlításával C. Damdinsürüng, Magyarországon pedig Lőrincz László foglalkozott.

A mongol Sidi-tü kegür címben található sidi a szanszkrit siddhi szó mongolos formája, jelentése „tökéletesség, varázserő”, a kegür szó, pedig holttestet jelent.

A mongol változatok kezdetben minden valószínűséggel a tibeti tizenhárom mesét tartalmazó változatok alapján keletkeztek, illetve tibeti nyelvről fordították. Ezt alátámasztja az, hogy az ismert mongol változatok közül mindegyik első tizenhárom meséje megegyezik a tibeti tizenhárom mesét tartalmazó változattal. Damdinsüren a következőképpen foglalta össze a mesék eredetéről és további sorsáról alkotott nézeteit: ugyan indiai eredetűnek tartják a mongol változatokat, de a sok száz évsorán bekövetkezett változások miatt, már nincs sok köze az eredeti szövegekhez. Tibetben és Mongóliában beleépítették az adott nép folklórjára jellemző mesemotívumokat és meséket is.

A mongol gyűjteményeket két nagy csoportra lehet felosztani: az egyik tizenhárom, a másik  és huszonhat mesét tartalmaz. A tizenhármas csoport vagy teljes egészében a tibeti tizenhárom mesés változat fordítása, vagy ezekből kiemelt mesék mellett mongol népmesék is találhatók benne. A huszonhat meséből álló gyűjteményben átvették a tibeti tizenhárom mesét, és ezt kiegészítették még tizenhárom mongol mesével. Az alábbiakban a keretmes fordítását közöljük.

Az Elvarázsolt holtest meséi (Keretmese)

Boldogság az élőlényeknek!

„Hódolatomat ajánlom a győzedelmes útmutatónak Nágárdzsunának,[1], aki kívül-belül megtisztult, aki a világot világossá tette, aki az igaz gondolatú madhyamaka[2] nézetet tanítja, és aki a legkiválóbb bölcs”. – Ezen invokációt követően Nágárdzsuna mesternek és Bde-spjong bzang-po királynak[3] csodálatos tettei következnek, mely bármely bölcs, vagy egyszerű ember számára legyen megérthető és fogadják be elméjükbe, akár magyarázzák, akár hallgatják, vagy ha csak beszélnek róla. Minden tökéletesség akadálytalanul jelenjen meg! Ezt hagyományt tizenhárom fejezeten keresztül mutatjuk be.

Íme a bevezetése:

India közepén élt hét varázsló, tőlük nem messze pedig egy királyi testvér pár lakott. A nagyobbik testvér elment a varázslók földjére, hogy megtanuljon varázsolni. Bár hét évig tanították őt, a varázslók irigységből és rosszindulatból nem tanították meg neki a varázslás igazi lényegét. Mivel a király nagyon ostoba volt, a varázslás tudományát nem ismerte meg.

Egyszer az öccse elment, hogy élelmet vigyen a bátyjának, és meglátta az ajtón keresztül, amikor a hét varázsló varázsolt. Amint meglátta őket, megértette a varázslás lényegét. Az élelmet oda sem adva, visszavitte bátyját a saját országukba.

Akkor azt mondta a bátyjának:

- Te bár tanultad a varázslást, a tudásod mégsem biztos. Van az udvarunkban egy olyan szép ló, melynek nem lehet betelni a látványával. Vezesd el azt a lovat, de ne üld meg és nemenj a hét varázsló lakhelye irányába! Add el a lovat, fogd az értékét, de tartsd meg a zablát!

A fiatalabb testvér maga változott egy szép lóvá. A bátya azt mondta:

- Én ugyan hét évig tanultam, nem lettem tudós. Lám az öcsém meg ilyen csodás szép lóvá változott, ezért miért ne ülnék rá? - így ráült a lóra, és elment, hogy eladja.

Az varázslást tanuló élőlények képessége a hét varázsló lakhelyére vezette őket. Amikor megérkeztek [a ló] megriadt, de elmenekülni nem volt képes. A hét varázsló behívta őket.

- Az öcsém ezzé a szép lóvá változott, ti utoléritek-e? – kérdezte. Akkor a hét varázsló felismerte. a varázslovat

- Ha sok varázsló lesz, mi nem leszünk csodálatosak. Ezért kapjon [a fiú] drágaköveket, mi pedig öljük meg azt a lovat! – gondolták. A lovat tehát megvették, a kívánt árat kifizették.

Aztán erősen odakötötték a lovat egy fekete kerítéshez. Amikor elérkezett az idő, hogy a lovat megöljék, előkészítettek egy edényt, hogy a vérét felhígítsák vízzel. Úgy vezették, hogy egyesek az orrát fogták, egyesek a lábait, egyesek a farkát, sörényét tartották. Nem engedték, hogy elmenjen és egy folyó partjára mentek vele. A lóvá változott [kiráylfi] azt gondolta:

- Bátyám, mivel felelőtlen és gyerekes voltál és a zablát nem voltál képes megtartani, ezeknek a kezébe juttatattál. Legyek hát valamilyen élőlényhez hasonlóvá! - a vízben egy hal volt éppen, beleugrott mellé és ahhoz hasonlóvá változott.

A hét varázsló is hét vízi madárrá változott és követni kezdték. A hal, mivel nem tudott megmenekülni, egy égen szálló galambbá változott. Ők heten hét héjává változtak és hegyen völgyön keresztül követték, és nagyon megközelítették. Akkor a galamb a déli Beda ország Dicsőség nevezetű hegyen lévő Boldogságot okozó nevű barlangban élő Nágárdzsuna mester kebléhez menekült. A hét héja szintén a barlang bejáratához ment és hét pamutruhát viselő emberré változtak. A mester azt gondolta:

- Ezt a galambot vajon mi okból üldözi ez a hét héja?

- Galamb, félelmednek és ijedségednek mi az oka? - kérdezte. Akkor [a galamb] részletesen elmondta, hgoy mi történt, majd így kérlelte:

- A barlangod bejáratánál hét pamutruhás ember van, amikor azok Mester közeledbe jönnek, ezt fogják mondani „Add ide a kézi füzéredet!” Akkor én a kézi füzérnek csomójává változom és várok. Te, pedig a csomót vedd a szádba, és a többit szórd kifelé szerteszét!” - így kérte a galamb.

Akkor megjelent a hét pamutruhás:

- Mester, add ide a kézifüzéredet! - kérték. A mester a csomót a szájába vette és a füzért kifelé, szerte szétszórta. [A füzér gyöngyei] egy pillanat alatt férgekké lettek, a hét pamutruhás, pedig tyúkká változott, hogy a férgeket megegyék. A mester rögtön kivette szájából a csomót, az, pedig emberré változott. Fogta a mester botját és megölte a hét férfit, akikből hét emberi holttest lett.

Akkor a mester nagyon elkeseredett:

- Én a te egyetlen életed megmentéséért, ártottam ennek a hét férfinek. Ez így nagyon helytelen.” - mondta. Az királyfi erre ezt mondta:

- Én egy királynak a fia vagyok. Mester az én életemet mentetted meg az ő életük árán. bármit mondasz teljesítem, hogy e bűnt megtisztítsam és a kegyelmet visszaszerezzem.

A mester erre ezt válaszolta:

- A Hűvös liget nevű nagy temetőben van egy Elvarázsolt holttest nevezetű Buddha, aki derékon alul aranyból, derékonfelül türkizből készült és fején egy kagylófejdísz van. Bátor szívvel meg tudod-e szerezni? Ha képes vagy rá, én ellátlak útravalókkal. Ha így lesz, akkor Dzambudvip[4] emberi lényeimindegyik elérik a hatvanezer évet, és eljön a csodás tökéletesség.” [A királyfi] pedig megfogadta:

- Az utat, amin mennem kell, a módot, ahogy cselekednem kell, és az útravalót, azaz a módszereket, tanítsd meg nekem, kérlek, és parancsod szerint cselekszem.

A mester:

- Ha erről az útról egy mérföldet mész egy fogvacogtató, nagyon félelmetes, és ijesztő völgybe [érsz], ami tele van óriási hullákkal, amikor te odaérsz azok, mindannyian felállnak és elindulnak feléd. Akkor mondd azoknak a nagy holttesteknek: „Ha-la ha-la svá-há!” és szórj áldozatot! Aztán amikor az egyik völgyet elhagytad sok apró holttest lesz ott, azoknak mondd: „Hu-lu hu-lu svá-ha!” és szórj szét áldozatot. Aztán amikor egy másik völgyet is elhagysz, sok csecsemővel teli helyre [érsz]. A csecsemő holttesteknek: „Ti-ra-pa-tah!” mondd és szórj áldozatot! Akkor, annak a [jelynek] közepéből az elvarázsolt holttest elmenekül, egy mangófa törzsére mászik, és ott várakozik. Te ezzel a Fehérhold nevű fejszével, tégy úgy, mintha ki akarnád vágni a fa gyökerét, akkor le fog ereszkedni. Rakd őt egy százakat tartalmazó színes zsákba és százakból összefont színes kötéllel kösd össze. Ezután ezt a soha el nem fogyó ételt edd meg és hozd ide [a holttestet] miután ezeket a nehézségeket leküzdötted. Amíg a holttestet el nem hozod hozzám, addig ne nézz vissza, ne szólalj meg, ne aludj, és még csak meg se pihenj! Ha ezek bármelyikét megszeged, nem érsz ide vissza. Eegy szót sem ejthetsz ki a szádon, amíg ide nem érkezel. Királyfi, ha visszatérsz a Nagy Boldogság barlangba neved, Bde-spjod bzang-po legyen! - így mondta, megmutatta az utat, és elbocsátotta.

A királyfi ment mendegélt a mester által mutatott úton, megszabadulta félelmeitól, majd megérkezett. Egyszer csak meglátta az elvarázsolt holttestet, követte amint egy mangófa törzsére felmászott. [A királyfi] beliáltott a törzs gyökerének egy résébe:

„Mesterem Nágárdzsuna,

Fejszém Fehérhold,

Élelmen soha el nem fogyó étel,

Zsákom százakat tartalmazó színes zsák,

(Kötelem százakat összekötő színes kötél),

Én magam Bde-spjong bzang-po vagyok,

Te holttest, leereszkedsz-e,vagy,

A fa törzsének belsejét messze ledöntöm.

Erre a holttest:

- Ne döntsd ki a fát! - és magától leereszkedett. A királyfi, pedig belerakta a zsákba, a zsákot a kötéllel összekötötte, az ételt megette és a holttestet a hátára véve elindult. Sok napon keresztül ment egyszer csak az elvarázsolt holttest megszólalt:

- A nap is hosszú, a táv is befejeződik, bánat is van. Vagy te mondasz egy szép mesét, vagy én mondok bölcs meséket. A királyfi semmit sem szólt, erre a holttest azt mondta:

- Ha semmit sem akarsz szólni, akkor bólogass, ha te mondasz mesét, s emeld fel a fejedet ha nekem kell mesét mondanom! - A királyfi felemelte a fejét.

Akkor a holttest elmondott egy mesét:

Állatmesék

Az állatmesék között sok az aitologiai típusú, voltaképpen egy-egy eredetmagyarázó mítosz, vagy monda mesei változatai. Ilyen például a kakas és a páva története, mely elmeséli, hogy a páva csalással (gyakori aitologiai motívum) szerezte pompázatos farkát: kalm. Taka toγstn xoyr „A kakas úr és a páva úr”.

Az állatmesék között jellegzetesen mongol mesének tekinthetőek azok, melyekben farkas szerepel, a róka megjelenése is legtöbbször belső keletkezésű mesére utal, bár a rókával kapcsolatos mongol mesekincset és néphagyományt befolyásolták a kínai és indiai motívumok is. Ilyen mesék például a Čon, arat, tuula γurwn „A fakas, a róka és a nyúl”, Bars, čon, arat, temän dörwn „A párduc, a farkas, a róka és a teve”. Számos mongol nép között elterjedt mese a rókát is becsapó kisrágcsáló (mezeiegér, ürge) története, mely ravaszságával megóvja a madár (szarka vagy kárókatona) tojásait (kalm. Bakl’g, arat, zurmn gurwn).

Régen történt.

Élt egy

kárókatona

Forrásvíz volt az itala,

Fűzfa volt az árnyasa.

Egyszer a kárókatona odaadta a tojását a rókának és sírdogált. Amint így sírt sírdogált, odajött az ürge:

– Kárókatona ugyan miért sírsz? –

– Jött egy róka és azt mondta, hogy:

– Forrásvizedet felhörpintem,

Fűzfádat kettéharapom, add oda egy tojásodat. És én odaadtam egy tojásomat, és nagyon nekibúsultam. Akkor az ürge kitanította a madarat:

– Ha a róka még egyszer eljön mond, hogy:

– Hol a pofád, mely felissza forrásom vizét?

Hol a fogad, mely kettéharapja fűzfámat? Csak azt ne mond a rókának, hogy  tőlem hallottad ezt. – Miután ez elmondta, az ürge elfutott. Nem sokkal ezután jött a róka, s mint korábban riogatni próbálta a madarat:

– Forrásvizedet felhörpintem,

Fűzfádat kettéharapom, add oda még egy tojásodat! – a kárókatona így kérdezősködött:

– Hol a pofád, mely felissza forrásom vizét?

Hol a fogad, mely kettéharapja fűzfámat?

– Ki tanított téged ezekre a szavakra? – kérdezte a róka, s akkor a kárókatona ijedtében megmondta:

– Az ürge! – A róka ezt meghallván:

– Megállj ürge! – mondta és elfutott keresni az ürgét. Jobb felé futott és egyszer csak az ürge kidugta előtte a fejét az ürgelyukból. „Hogy szedhetnélek rá?” gondolkodott a róka, s így ravaszkodott:

– Menyétszépségű, szép nyaka ez itt, nyúlszépségű háta vajon milyen? – s akkor az ürge, hogy megmutassa nyúlszépségű hátát, kifutott. Ahogy azonban kifutott a lyukból, a róka megfogta, s készült bekapni, de az ürge így szólt:

– Ostoba állat, ha vagy, most rögvest kapsz be itt, eszes-okos állat, ha vagy nyolcig számolsz, úgy kapsz be. – A róka eszes-okos állat lévén elkezdte:

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc… – s az utolsó számnál nagyra tátotta száját,[6] erre az ürge kiszakította magát és befutott az ürgelyukba.

A róka meg ott maradt tátott szájjal.

Anekdotamesék vagy gyalogmesék (halha yawgan ülger)

Az anekdota mesék közé sorolják azokat a meséket is, melyek szereplői, valós személyek, típusok, akár a mesélő kortársai: öregember, öregasszony, zsugori gazdag, vándorszerzetes, kolostori szerzetes, stb. E mesék között tetemes számban képviselteti magát a szerzetesekkel kapcsolatos, általában a szerzetesek jellegzetes viselkedését kifigurázó, szokásaikon élcelődő történetcsoport. A szerzetesek viselt dolgairól számos közmondás is szól, lásd a Közmondások, találós kérdések című alfejezetet.

Egy kalmüknek meghalt az édesanyja. Kérte hát a kalmük a szerzetest, hogy imáival juttassa anyja lelkét egyenesen a mennyországba.

A lámanövendékét magával víve elindult a szerzetes a kalmük jurtájába. A szerzetesnek eszébe jutott, hogy kereshetne többet is, s ezért elfogott az úton egy egérfiat, odaadta a növendéknek és kioktatta: amikor rákezdenek a lélekhívó imára, a fiú engedje el az egeret. A kalmük meg majd azt hiszi, hogy az az anyja lelke, s még többet fizet – gondolta a ravasz szerzetes.

Megérkeztek. A szerzetes elkezdte az imát, s a növendék vele imádkozott. A szerzetes azonban az ima szövege helyett így énekelt:

– Engedd el az egeret, engedd el az egeret! - a növendék így válaszolt:

– Véletlenül összenyomtam, véletlenül összenyomtam. – a feldühödött szerzetes így énekelt az ima szövege helyett:

– Ó te szukafi, ó te szukafi! Legalább engedj ki innen! Legszívesebben lenyakaználak! – a fiú azonban nem ijedt meg, így énekelt vissza:

– Csak próbálj meg hozzám nyúlni! Minden kalmüknek elmondom, hogy az orruknál fogva vezeted őket!

Végre megértette a kalmük is, hogy miről énekel a szerzetes és a növendék az ima helyett, s kizavarta őket a jurtából.

Hősmesék (halha bātarlag ülger)

A mongol mesekutatásban általánosan vallott nézet, hogy a hősmesék külön csoportot alkotnak, s hogy a legtöbb hősmesének egy eposz az előképe. W. Heissig kutatásaiban részletesen kitér az eposz és a mese viszonyára, elemezve vajon meg lehet-e állapítani, hogy egyik a másiknak időbeli előzménye lehet-e, s hogy milyen módon változnak az azonos motívumok (Heissig 1991.). Általában a hősmeséket az eposzok lerövidült, esetenként torzult változatának tartják. Az alább következő mese, jól ismert a mongol népek körében, s jól ismert az epikus változata is. Választásunk többek között is eset rá, mert benne számos motívumcsoport egyesül, megtalálhatóak a hősének-hősmese jellemzői, a varázsmesék sajátos motívumai, s az indo-tibeti mesevilág elemei is.

Réges-régen élt egy Ar¤ Bur¤ nevű kán, s volt neki egy Aawin Agsg Ulan[9] nevű lova. Ezt a lovat elvitte egyszer egy hosszú fekete ember, akinek csak egyetlen szeme volt a feje tetején. A kán olyannyira búsúlt a lova miatt, hogy a szeme világa kialudt és megvakult. Ar¤ Bur¤ kánnak volt három fia. Ez a három fiú szép lassan felnőtt. Egy alkalommal a három fiú megkérdezte az apját:

– Apánk, apánk! Hogyan lehetne a látását visszaadni? – kérdezték. Mire a kán így válaszolt:

– Ha olyan vidéket látnátok, amit én még nem láttam, akkor bizonyosan visszatér a látásom. – mondta.

A legnagyobb fiú felmálházott tíz tevét, magához vett tíz embert és elindult. Ment-mendegélt, míg megérkezett egy helyre, ahol egy szigeten a fű azt susogja, hogy miŋγn zeewa, miŋγn zeewa.[10]

– Ezt még nem látta az én apám! – gondolta és visszatért. Ott előadta a kánnak, hogy miként is járt oda, s mit látott.

– Mentünk egy darabon és akkor egy szigeten a fű azt susuogja miŋγn zeewa, miŋγn zeewa – mondta. – Úgy gondoltuk, hogy te azt a vidéket még nem láttad, és visszatértünk.

– Ismerem azt a vidéket, ha reggel elindulok délre oda is érek – szólt erre a kán.

A középső fiú is felmálházott hát tíz tevét, magához vett tíz embert és elidult. Ahogy ment-mendegélt, átkelt az „miŋγn zeewa” vidékén, s elért egy helyre, ahol egy szigeten a fű azt susogta, hogy „Ohm mani padme hum”.

– Ezt a földet biztos nem látta még az apám! – gondolta, s miután evett-ivott, a tíz emberével együtt hazatért. Otthon elmondta apjaurának, hogy milyen vidéken is járt.

– Miután elhagytuk a „miŋγn zeewa” nevű vidéket, egy szigethez értünk, s azon a szigeten a fű azt susogja, hogy „Ohm mani padme hum, Ohm mani padme hum”. Ekkor azt gondoltuk, hogy édesapám ezt a földet bizonyára még nem látta, és visszatértünk.

– Ismerem azt a vidéket, ha reggel elindulok, estére oda is érek – mondta a kán. Így aztán a legkisebb fiú is vándorbotot fogott és elindult. Ahogy ment-mendegélt, találkozott egy lámával, aki éppen teát ivott. A láma megkínálta a fiút is.

– Én mindenét megiszom, s jóllakom, de ő maga ugyan mit iszik akkor? – gondolta a fiú. A fiú is jóllakott, a láma is jóllakott, ám a tea mégis ugyanannyi maradt, mint előtte volt.

– Hát te merre mész? – kérdezte a láma.

– Az apámnak kialudt a szeme világa és megvakult. Mikor megkérdeztük, hogy miként térne vissza a látása, azt mondta, hogy ha olyan földet találunk, amit ő még nem látott, akkor meggyógyul – mondta. – A nagyobbik bátyám elindult tíz emberrel és tíz megrakott tevével. Ahogy ment-mendegélt, elért egy helyre, ahol a fű azt susogta, hogy miŋγn zeewa, s erre ő visszatért. De kiderült, hogy apám már ismeri azt a vidéket, s ha reggel elindul, estére oda is ér. Ekkor a kisebbik bátyám indult neki tíz emberrel és tíz felmálházott tevével. Miután elhagyta a miŋγn zeewa susogó helyet, elért egy szigethez, ahol a fű azt susogta, hogy „Ohm mani padme hum”. Arra gondolt, hogy édesapánk ezt még bizonnyal nem látta, s visszafordult. Mikor apánkhoz ért és elmondta, ő azt válaszolta, hogy neki az csak egynapi járóföld. Így aztán nem volt mit tenni, én is nekiindultam – mondta.

– Hát akkor térj haza és édesanyád tejéből csináltass három darab szárított túrót, kovácsoltass három vasbotot és varrass három csizmát! Gyere vissza ehhez a nagy tengerhez, fagyaszd be az esővarázsló kővel, majd kelj át rajta. A ti apátoknak volt egy kedves lova. Azt a lovat elragadta egy hosszú fekete ember, a feje tetején egyetlen szemmel. Az a hosszú fekete ember ezen a tengeren túl él. Van ott három lyuk. A középső lyukban van az a hosszú fekete ember az apátok lovával együtt. Mikor odaérsz a lyukhoz, üss rá egyet, s kiáltsd be, hogy „Te, a fejed tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember, itt vagy-e? Gyere ki!”. Annak a feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete embernek üss a feje közepére a vasbottal. Mikor aztán feléd a száját kitátja és a háta meggörbül, hajíts oda egy darab szárított túrót! Mondd neki, hogy adja elő Aawin Agsg Ulan-t, és üss a fejére a bottal! – mondta a láma. A fiú erre megfordult és hazatért.

Az anyja tejéből három darab szárított túrót csináltatott, három vasbotot kovácsoltatott és három csizmát varratott. Felhúzta az egyik csizmát, kezébe fogta az egyik botját és elindult a tengerhez. Mire oda megérkezett, lábán a csizmát elnyűtte, kezében a botot elkoptatta. Levette hát a csizmáját és eldobta. Fogott egy másik botot, az esővarázsló kővel befagyasztotta a tengert és átkelt rajta.

Közben kezében a botját elkoptatta, lábán a csizmáját elnyűtte. Felhúzta az utolsó csizmát, kezébe fogta az utolsó botját és továbbment. Ahogy ment-mendegélt, három lyuk látszódott. Odament a középsőhöz és ráütött.

– Te, a fejed tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember, itt vagy-e? Gyere ki! – szólt. Ahogy kiáltott és a botjával odakoppintott, kijött a feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember és száját kitátva a hátát görbítette. A fiú a feje közepére suhintott a vasbottal, de az csak tátotta a száját és görbítette a hátát, így odadobott egy darab szárított túrót, mire az elkapta. A feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember mohón enni kezdte.

– Add elő Aawin Agsg Ulan-t! – mondta a fiú és a vasbottal a fejére sújtott. A hosszú fekete ember erre beszaladt a lyukba.

– Ha azt mondom, hogy hozd ki Aawin Agsg Ulan-t, akkor miért nem teszed? – szólt a fiú és ráütött a lyukra. A hosszú fekete ember másodszorra is kiszaladt és száját tátotta, hátát görbítette. A fiú odadobott még egy darab szárított túrót, mire az elkapta és falni kezdte.

– Add elő Aawin Agsg Ulan-t! – mondta a fiú és a fejére húzott a vasbottal. Az meg beszaladt lyukba és kihozta Aawin Agsg Ulan-t szénástul-zabostul, nyergestül-kantárostul. A fiú felpattant Aawin Agsg Ulan-ra és odaszólt a feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete embernek:

– Bátyámuram, Aawin Agsg Ulan-t megőrizted, most maradj itt békében! – mondta. A feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember azonban a száját tátotta, s a hátát görbítette. A fiú odavetett még egy darab szárított túrót, a feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember meg elkapta és felfalta. A fiú a botjával rácsapott a feje közepére, mire a feje tetején egyetlen szemű, hosszú fekete ember megragadta Aawin Agsg Ulan farkát és két oldalról ütni kezdte. A fiú kirántotta kardját és a lova farkát a sarokínjáig levágta. Aawin Agsg Ulan lebegve felszállott és átkelt a tengeren.

– Milyen ház füstnyílása látszik ott? – kérdezte a fiú Aawin Agsg Ulan-t.

– Ez a vizikánok urának a lányának a háza. Ez a lány ötszáz fekete hóka kanca tejéből készít kumiszt és azt issza – válaszolta.

– Hát én őt elviszem!

– Jól van, én a füstnyílás fölé repülök, s ha elég ügyes vagy, leugorhatsz rá, de ha nem vagy elég ügyes, akkor beleesel a tengerbe és meghalsz.

– Megcsinálom! – mondta a fiú, s Aawin Agsg Ulan a füstnyílás fölé lebegett. A fiú leugrott, bement a házba, a vizikánok urának lányát becsavarta egy hófehér selyemkendőbe, majd miután a kebelébe rejtette, felment a füstnyílásra. Aawin Agsg Ulan odalebegett, a fiú egy ugrással a nyeregben termett és átrepültek a tengeren.

Elővette a vizkánok urának lányát a kebeléből, Aawin Agsg Ulan-t elengedte legelni, s lepihent. Így szólt hozzá a lány:

– Abból, amit ti esztek, én nem tudok ételt készíteni. Inkább kancatej kumiszból csinálnék! – mondta a vizikánok urának lánya, mire a fiú odament Aawin Agsg Ulan-hoz:

– A vizikánok urának lánya azt mondja, hogy abból, amit mi eszünk, ő nem tud ételt készíteni. Inkább kancatej kumiszból csinálna. Most mit tegyünk? Aawin Agsg Ulan, találj ki valamit!

Aawin Agsg Ulan így válaszolt:

– Keress hetven papírtűt, fordítsd a hegyüket a föld felé és szúrd belém őket. Én nyerítek egyet a tenger felé és odavágtatok, aztán pedig visszavágtatok. A lány méneséből a hóka fekete csődör üldözőbe fog venni engem. Én a közeledbe érve felbucskázom, akkor az a csődör meg akarja harapni a nyakamat, hogy legyőzzön, s én megsuhintom, akkor te vess rá kantárt és fogd meg! Mikor elvezeted, nyeríteni fog, s ahogy nyerít, azok a kancák mind idejönnek.– mondta.

– Meg tudom fogni! – mondta a fiú és keresett hetven papírtűt. A hegyüket a föld felé fordította és mindegyiket beleszúrta Aawin Agsg Ulan-ba. A fiú maga a vizikánok urának lányával elrejtőzött a fűben. Aawin Agsg Ulan nyerített egyet a tenger felé és odavágtatott, aztán nyerített egyet a gazdája felé és visszavágtatott. A lány ménesének hóka fekete csődöre üldözőbe vette Aawin Agsg Ulan-t. Aawin Agsg Ulan a gazdája közelébe érve felbucskázott. A fekete hóka csődör jött, hogy a nyakát megharapja, de Aawin Agsg Ulan megsuhintotta. Aawin Agsg Ulan akkor felkelt és megharapta a másik csődör nyakát. A gazdája is felkelt, kantárt vetett rá és megfogta. Aawin Agsg Ulan-ra ő maga ült, míg a hóka fekete csődörre a vizikánok urának lányát ültette. A tenger partja mentén lovagolva egy madarat láttak.

– Micsoda szép madár! Milyen madár ez? – kérdezte a fiú.

– Ez az aranytúzok. Fogjuk meg! – válaszolta Aawin Agsg Ulan. – Keríts hetven szekér gabonát, ha abból jóllakik, nem tud majd felrepülni.

A fiú kerített hetven szekér gabonát és szétszórta. A madár enni is szeretett volna, de félt is, ám végül nekilátott. A fiú, a lány, Aawin Agsg Ulan és a hóka fekete csődör elbújtak a fűben. Ahogy az aranytúzok eszegetett, úgy jól lakott, hogy nem tudott felrepülni. Ekkor Aawin Agsg Ulan és a fiú felkelt, s megfogta az aranytúzokot. Így már öten mentek tovább. Egyszer a hóka fekete csődör elnyerítette magát, s az ötszáz hóka fekete kanca ötszáz hóka fekete csikajával mind idejött a tengertől. Ahogy továbbrepültek, elhagytak egy nagy fehér palotát és egy aranyszájú, ezüstfenekű kutat. Mikor a saját földjük szélére értek, házat építettek, ott megtelepedtek és megpihentek. Egyszer aztán egy tevepásztor, miközben elveszett tevéjét kereste, odatévedt az aranyszájú, ezüstfenekű kúthoz. Rácsodálkozott, hogy micsoda szép kút ez, s maga sem tudta meddig ámult ott. Aztán körülnézett, hogy milyen jószág lehet az, amelyik ilyen szép kútból iszik. Meglátta a kantáránál fogva kikötött Aawin Agsg Ulan-t, s rácsodálkozott. Ki tudja meddig csodálkozott a tevepásztor, míg továbbment, megnézni, mi is van itt még. Ráakadt az ötszáz hóka fekete kancára az ötszáz hóka fekete csikajával és a hóka fekete csődörrel. Ezeken is elámult, s hogy megtudja, ki lehet a gazdájuk, továbbment. Összeakadt az aranytúzok madárral, amint az a ház felett repkedett és dalolt. Rácsodálkozott, hogy micsoda csodálatos madár ez, s ki tudja meddig csodálkozott, míg aztán, benyitott a házba, hogy megnézze, ki a gazdája. Benyitott az első ajtón, s a ház csodálatosan szép volt. Benyitott a második ajtón, s ott még sokkal szebb lett. Benyitott a harmadik ajtón, s ott már azt sem tudta hova legyen a gyönyörűségtől.

De aztán a tevepásztor hirtelen magához tért és hazaszaladt. Útközben a kán tevepásztoraival találkozott, akik innen is, onnan is szedegették össze az elkóborolt tevéket.

– Hát te meg merre jársz? Elment az eszed? Szélnek eresztetted a kán tevéit! Most a fejedet akarja venni! – mondták neki, s a kán elé vonszolták. A kán nagyon dühös volt a tevepásztorra.

– Szélnek eresztetted azt a rengeteg tevét, hol jártál? – förmedt rá.

– Oka van annak, hogy elmentem – válaszolt a tevepásztor.

– No és mi az oka?

– Ahogy az egyik tevét kerestem, találtam egy aranyszájú, ezüstfenekű kutat. Elámultam, s nem is tudom meddig csodálkoztam, de aztán továbbmentem, hogy megnézzem, micsoda jószág ihat egy ilyen szép kútból. Láttam egy Aawin Agsg Ulan nevű lovat a kantáránál fogva kikötve, és azon is ki tudja meddig ámultam. No de továbbmentem körülnézni, s ráakadtam ötszáz hóka fekete kancára az ötszáz hóka fekete csikajával és egy hóka fekete csődörrel. Itt is csak csodálkoztam, de mentem tovább, s megláttam egy aranytúzokot, ahogy egy ház felett repkedett. Gondoltam is magamban, hogy micsoda szépséges madár ez, s hogy megtudjam ki mindennek a gazdája, továbbmentem. Ráakadtam egy sárga-tarka házra, s azon is igen elámultam. Aztán kinyitottam az első ajtót és belül még szebb volt. Kinyitottam a második ajtót és annál is szebb lett. Kinyitottam a harmadik ajtót is, de akkor már azt sem tudtam hova legyek a gyönyörűségtől. Ekkor hirtelen magamhoz tértem és visszaindultam, de útközben találkoztam ezekkel, akik idevonszoltak és mondták, hogy a kán a fejemet akarja vétetni.

A kán így szólott:

– Jól van, nem vagy bűnös. A legkisebb fiam hozta meg Aawin Agsg Ulan-t – mondta, s visszatért a látása. A fiú jószágostul-jurtástul hazaköltözött a menyasszonyával és nagy lakodalmat csaptak. Mindannyian gazdagok lettek, s egész életükben boldogan vigadtak.

Tréfás mesék

Az ostoba tolvaj

Egyszer régen egy fiú úgy határozott, hogy ellopja a kán kerítésének ezüstcsengettyűjét, majd eladja, és így meggazdagszik. Aznap éjjel lopakodva kúszott. A kán kapujának őrei aludtak. A fiút a kapun felfelé mászva a csengettyű felé közeledett. A katonák semmit sem vettek észre. Túlságosan elbízta magát, így mikor elvette, a csengő megszólalt. A fiú arra gondolt, cselhez folyamodik. Fortélyos eszén fellelkesült, majd ingét levetette, ügyesen két fülét, állát jól betömte. „Most a csengettyű akár meg is szólalhat, semmi nem hallatszik.” – így szólva a csengettyűt kihúzta, és mikor leereszkedett, a kán katonái elkapták. Az ostoba tolvaj nevetség tárgya lett.