Ambrus reformja jelentőségének megértéséhez a legfontosabb  hozzájárulást a patrisztikus latin irodalom egyik leg­mélyebben  gondolkodó kutatójának, Christine Mohrmann-nak köszönhetjük. A németalföldi nyelvésznő ugyanis meggyőző fejlődéstörténeti hátteret festett „e hirtelen ötletnek” tűnő kezdeményezéshez, Ambrus himnuszköltészetét egy a latin kereszténységben végbement, hosszú folyamat betetőzésének látja, párhuzamosan a latin liturgikus nyelv IV. századi, teljes gazdagságában való kibontakozásával (az elért csúcspont a mise vo­nat­kozásában az oráció-anyag megalkotása, a bibliafordításban Jeromos mun­­kája, a szónoklatban Ágoston tevékenysége).

Mohrmann szerint az igazi latin metrikus-strófikus liturgikus költészet megteremtésének szükséglete nem új keletű, hanem két-három évszázados, bár a IV. században erőteljesebben jelentkezik ez az igény. A (görög illetve áttételesen a szír) Kelet példája tehát fontos le­het, de nem perdöntő tényező, mert egy genuin, latin talajon kinőtt kezdeménye­zés következetes átgondolásáról s magas szintű költői megvalósításáról van szó.

A korai keresztény századok két irányú próbálkozásai egyaránt sikerteleneknek bizonyultak. A bibliai, grammatikai párhuzamosságon alapuló költészet tílusában íródott s az első keresztény századok nyelvét változatlan nyerseségében használó versek közül alig maradt ránk a liturgikus gyakorlat révén valami (Te Deum, Exsultet illetve előzményeik és hasonlók). A művelt latin versérzék számára ezek nem voltak versek, nyelvük darabossága, furcsa szavaik még az alapvető megértést is gátolták.

A klasszicizáló irányzat (pl. Iuvencus, Commodianus) viszont szolgaian követte a latin versmértékeket (el­­sősorban a hexametert), s a jellegzetesen keresztény latin nyelvi elemeket le­hetőleg kerülte (pl. angelus helyett nuntius-t, propheta helyett vates-tírt). Később a karoling reneszánsz klasszicizáló irányzata ehhez hasonló szóválasztásokhoz és többféle klasszikus versmértékhez, strófaformához folyamodott.

Mohrmann koncepciója szerint Ambrus versei nem csak önmagukban meglevő esztétikai értékeik miatt tud­tak azokká válni, amik, hanem mert alkotójuk az első keresztény századok szakrális nyelvhasználata és a klasszikus latin (nem is az ezüstkori, hanem az iskolában tanult nagy aranykori szerzők nyelve) között egyensúlyt tudott teremteni. A poézis tekintetében pedig olyan formát alakított ki, —tehát nem készen kapta, hanem bizonyos előzményeket átgondolva kialakította—, amely megfelelt a latin versérzéknek s ugyanakkor illeszkedni tudott a bibliai költészethez is.

Ambrus költészete közvetlen előfutárának mindenekelőtt Hilarius Poietiers-i püspök költészete tekinthető

Himnuszt mondjon minden testvér, himnuszt zengjen énekünk,
dalolván Krisztus királynak köteles dicséretet!

Te Ige az Úr szivéből, Út, Igazság és Ige,
akit Jesse vesszejének, oroszlánnak olvasunk,
atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő,
vőlegény, isten, galamb, láng, égi pásztor és kapu!

Ki prófétákban találtatsz, s századunknak adatál;
századok előtt ki voltál, első század Atyja te!

Atyja égnek, földnek atyja, tengereket sürlelő,
s mindeneknek alkotója amit az Úr élni hív;
te kit Gábriel szavára szűzlány méhe fogadott!

Szent magzattal duzzad a méh; s int az ég hogy hinni kell
e sohsem látott új dolgot: fiatszűlő szűzleányt.

Elsőbb csillagjáró bölcsek imádták a Kisdedet,
aranyat és tömjént hozva mint királyi adományt;
s így jött Heródeshez hír, hogy hatalmára les veszély.

Akkor csecsemőket gyilkol, s támad vértanúsereg.
A gyermeket messzementik hol a Nílus vize foly,
s (Heródes hunytán) nevelni visszakapja Nazarét.

Kicsikorban tett már s ifjan ég kegyéből sok csodát;
sok lappang, sokat fölírtak, sokat látott sok tanu;
mennyek országát hirdette, s tettel pecsétlé a szót.

A gyengéket meggyógyítja, a vakokra fényt derít;
szavától tisztúl a poklos és föltámad a halott.
Borrá, hol a bor hiányzik, váltja a kancsók vizét.

Öt kenyérrel és két hallal lakat ötször ezreket

s még a vendégség morzsáit hordja tizenkét kosár

s a füben nyugvó nép ajkán a dicséret nem apad.

Választ kétszer hat apostolt, hirdetni az Életet,
kik között akadt a Júdás, aki árulója lett.

S Annás főpap katonáit áruló csók vezeti
és az ártatlan rabbá lesz, elhurcolják, nem csatáz;
hamis váddal törnek rá, hogy Ponciushoz átvigyék.

Mindent meghány a helytartó, semmi bűnét nem leli.
De a nép mind azt kiáltja: el kell venni életét
Caesar biztonsága végett! — és a népé lesz a Szent!

Vad szavakkal támadnak rá; tűr korbácsot és köpést.
Végül a Keresztre vonták, gazokért az Igazat.
Aki húst öltött és meghalt: így győzte le a Halált!
Ott függ, és nagy kiáltással hívja atyját, Istenét.

Jön a halál és megoldja Krisztus láncát, tagjait.
Kárpit hasad, templom tárul, a világra éj borul
és kikelnek a sírokból régen elzárt tetemek.

Ott akkor a boldog József dús kenettel keneté
s friss vászonpólyába kötve gyásszal tette föld alá.
Testét Annás őriztetvén katonákat állított,
látni, beváltja-e Krisztus, amit élve megígért?

Remegnek a katonák az Angyaltól, ki szinfehér
köntösének sugarával minden selymeket legyőz;.
Krisztus fölkel, test és lélek, s elmozdítja a követ.
Látja ezt Judaea, látja, és tagadja hazugul.

Legelébb az asszonyok közt kél a hír, hogy Jézus él:
megjelent nekik gyászukban, vidította bánatuk.
Majd apostoloknak adta tudtul, hogy harmadnap őt
halottaiból kikölté égi Atyja jobbkeze.

A választott testvéreknek így mutatja meg magát,
s ha kétkednek, hogy föltámadt, bejön zárt ajtókon át.
Inti a Törvényre őket, küldi Szentlelkét nekik:
Isten lelkét, a Háromság összetartó szellemét.

S szabja, hogy kereszteltetvén világszerte, aki hisz,
az Atya nevét imádva, híven vallva a Fiút,
s a Lélekben megfürödve lássa a hit titkait,
megfürödve, újraszűlve, mint Istennek gyermeke.

Hajnal előtt, minden testvér, zengjük ama Glóriát,
amely megtanított rá, hogy életünk nem múlik el.

Kakas hangja, szárnya tapsa, érzi a kelő napot.
Mi imával s dallal hívjuk, amit jönni vár hitünk
és a végtelen felséget énekelve végtelen
hajnal előtt, világ előtt, zengjük a Krisztus királyt.

Babits Mihály fordítása

Nicetas: Himnusza az Isten dícséretére

A kezdőszavairől Te Deumnak nevezett ókeresztény verset többek közt Ágostonnak és Ambrusnak is tulajdonították. Valószínűleg a jelen formában ismert változata Nicetas műve.

Téged Isten áldunk,        Téged vallunk miurunknak,
Téged az egész föld        úgy imád mint örök Atyját.
Néked minden angyalok,        Néked egek és minden hatalmasságok
Néked kerubok és szeráfok        kiáltoznak szünhetetlen hangon
        „Szent vagy, szent vagy, szent vagy       seregek ura, Istene!
        „Egek és föld telistele        fenségednek sugaraival.”
Téged a dicső        apostolok kórusa,
Téged próféták        dicséretes hadai,
és mártírok fehérruhás        sokasága magasztal.
Néked az egész földön        hitvallást tesz a szent ekklézsia.
Szabadítsd meg a Te népedet, Uram        és áldjad meg a Te
        örökségedet!
Igazgasd őket és emeld föl őket most és        mindörökké!
S naponta nem szűnünk        magasztalni Téged.
És dicsérjük szent nevedet       századokig és századok századain.
Méltóztassál, Uram, ama napon        vétek nélkül megőrizni
        minket!
Könyörülj mirajtunk!        Úristen, könyörülj mirajtunk!
Teljesedjen, Uram, mirajtunk a Te irgalmasságod,
        amiképen reméltünk Tebenned!

Babits Mihály fordítása

Ambrosius liturgikus himnuszai

Az irodalomkritikának a hiteles Ambrus-himnuszokra vonatkozó eredményei részletes ismertetéséről itt lemondva, azokat a következőkben foglalhatjuk össze: három himnuszból —Aeterne rerum Conditor (1) hajnali kakasszóra, „matutínumra”, Iam surgit hora tertia (2) a nap harmadik órájára, „terciára”, Deus Creator omnium (3) estére, „vesperásra” — Szent Ágoston hiteles művei idéz­nek. A karácsonyi In­ten­­­­de qui regis Israel (4) himnuszra való utalás vitatott hitelességű Ágoston-műben fordul elő, de Ambrus szerzőségét egy V. század eleji említés is megerősíti. A himnusz kezdőstrófájának hitelessége is vitatott, hiszen a li­turgikus használatban sok területen —így Magyarországon is— elmaradt s a himnusz a Veni Redem­ptor gentium sorral kezdődött, (ez­zel együtt bizonyos ér­­telmezési eltolódás állt be a himnusz úrjöveti vonatkozásainak fölerősödésével). Ez a tény ugyan magyará­zatra szorul, de azok véleményét ér­zem helyesnek, akik amaz első strófát is Ambrusénak tartják.

E négy himnusz —amelyeket a maga részéről a liturgiatörténet is sokszorosan igazol— képezik Ambrus stílusa vizsgálatának kiindulópontját, és ezek a próbakövek a többi himnusz hitelességének megállapításában is.

A kutatás szerint további 8–9 vers tekinthető még hitelesnek Ambrus prózai műveivel való egyértelmű tartalmi összefüggésük miatt, vagy parafrázisnak tekinthető említések s mindenekelőtt stilisztikai jegyek alapján.

E kétségkívül Ambrusnak tulajdonítható himnuszok a következők:

Splendor paternae gloriae (5)            —        (hajnal, „laudes”)

Amore Christi nobilis (6)                   —        (Szt. János evangelista)

Illuminans Altissimus (7)                   —        (epifánia)

Agnes beatae Virginis (8)                  —        (Ágnes)

Hic est dies verus Dei (9)                 —         (húsvét)

Victor Nabor Felix pii(10)                  —         (3 milánói vértanú)

Grates tibi Iesu novas(11)                —         (Gervasius és Protasius)

Apostolorum passio(12)                    —        (Péter-Pál)

Apostolorum supparem (13)             —         (Lőrinc)

Valószínűleg az alábbi is Ambrusé:

Aeterna Christi munera (14)              —        (vértanúk születésnapja)

Viszont már csak formai okok miatt sem lehetnek Ambrus versei a korábban neki tulajdonított —egyébként igen fontos— himnuszok:

Nunc Sancte nobis Spiritus                 —           (a nap harmadik órája, „tercia”)

Rector potens verax Deus                  —           (a nap hatodik órája, „szexta”)

Rerum Deus tenax vigor                    —           (a nap kilencedik órája, „nóna”)

Iesu corona virginum                        —           (a szüzekről)

Sajátos, megmagyarázandó ellentétben áll tehát egyfelől a rendkívül kis terjedel­mű élet­­­mű — másfelől ennek hallatlan irodalmi és liturgiai jelentősége: először is, hogy évszázadokon keresztül s mindmáig li­­turgikus használatban maradt; majd azzal, hogy követők és utánzók számára mo­­­dellé, Ambrus neve pe­­dig fontos szövegekben műfajnévvé vált (ld. „Am­bro­­­­sianum” Benedek Regu­lá­­jában); végül —de mindenekelőtt, mert az elő­­ző kettőnek is feltétele—, hogy ez a sajátos szűkebb műfaji jelentést nyert „him­­­­nusz” (vagyis az „énekelt isten­­dicséret”) Ambrus által kialakított típusa, akár újabb alakváltozatokkal is, ké­sőbb szervesen be tudott illeszkedni a latin liturgiába mint annak egyetlen olyan nélkülözhetetlen költői eleme, amely nem a Bibliából van véve (mint a zsoltár s a kantikum), nem a bibliai hé­ber költészet formáját követi (mint a Te Deum vagy az Exsultet), hanem ön­álló, strófikus-metrikus (s majd a középkor de­rekától: rímes-ritmikus) szöveg. S az a liturgiai hely, ahol megtalálta a helyét, nem is a mise, hanem —le­szá­mít­va néhány kör­me­ne­ti hasz­ná­latot—  a „pu­ritánabb”, szöveg­anya­gát tekintve is szigorúan „bib­li­kus” zsolozsma.

Mindez nyilvánvalóan nem csupán egy okra vezethető vissza.

Kézenfekvő ok Ambrus mint teológus, hitszónok és egyházvezető, mint művelt és (főhivatalnoki állása elhagyása után is) politikailag befolyásos római arisztokrata tekintélye. E tekintély az őrá hivatkozó Milánónak bizonyos önállóságot biztosított és máig biz­to­sít más liturgiai jellegzetességek megőrzésében is; ezáltal az ambrozián ének Róma gregoriánja mellett a can­­tus pla­nus későókori–koraközépkori vál­to­zatai közül egyedüliként mintegy önálló életet élhetett, és fönnmaradhatott ebben a külön formájában.

A latin költészet stílusában költött versek istentiszteleti használatával szem­beni korábbi, Rómában pedig az ezredforduló tájáig is érvényes ellenállás legyőzésében is ugyanígy nyilván volt szerepe a püspökre való hivatkozásnak, de egy ar­ra méltatlan anyagot még Ambrus tekintélye sem tudott volna ilyen kiemelke­dő szerephez juttatni.

Ok lehetett a himnuszok biblikussága, mert sokszor alig át­­formált bibliai idézeteket találunk (pl. „Verbum Dei factum est caro” — In­ten­­­­de qui regis Israel/­Veni Redemptor gentium), or­to­­dox teológiai tartalmuk, dogmatikai tételek szó szerinti beemelése („ad dex­­teram Patris sedens” — Iam surgit hora tertia, „Christi Patrisque Spi­ri­tum” — Deus Cr­eator omnium) — ellenfelei és ma­­ga Amb­rus is hangsúlyozzák a veseknek a trinitárius hit megerősítésé­­ben ját­szott szerepét.

Az ortodoxiát azonban nem tagadhatjuk meg pl. olyan kor­­társtól sem, mint Hilarius, s annak költészete mégsem tudott egy szűk körön túl elterjedni, a gya­korlatba átmenni. Az viszont már ténylegesen fontos szem­­pont —és a köl­­tészet területére vonatkozik—, hogy Amb­rus a teológiai tartalmat hogyan sű­rí­ti olyan formulákba, olyan képek­be, hogy az eredmény mégsem száraz trak­tá­­tus, hanem költészet legyen.          

Ambrus himnuszai keletkezésének és bevezetésének közvetlen történel­mi körülményei (és az azok által kiváltott sajátos, felfokozott lelkiállapot) is több vo­natkozásban hozzájárulhattak a himnuszok „sikeréhez”.

E tekintetben kiváló és több oldalról is megtámogatott leírásunk van: Szent Ágoston Vallomásainak híres helye, amely azonban, éppen gya­­­­kori idézgetése miatt, alapos átgondolás nélkül inkább félreértések forrása. Augustinus (Con­fes­siones 9,7) a keresztsége (387. április 25.) utáni napokról ezt írja: „Mennyit sír­tam himnuszaidon (hymnis) és énekeiden (can­ti­cis), édesen zengő szentegy­házad hangjain megindulva. [...] Nem régen kezdte gya­­­­korolni a milánói egy­ház a vigasztalásnak és buzdításnak ezt a fajtáját, amely­ben a testvérek össze­hangzó hangjukkal (concinentium vocibus) és szívükkel, nagy igyekezettel vet­tek részt. Tudniillik egy éve lehetett, vagy nem sokkal több —talán kb. 386 hús­vétja, D. B.—, hogy Iustina, a gyermek Valentinianus csá­szár anyja a maga eret­neksége miatt, amelyre az ariánusok tévelyítették el, ül­dözni kezdte a te embe­redet, Ambrust. A jámbor nép a szentegyházban virrasztott, készen arra, hogy püspökével, a te szolgáddal együtt meghaljon. [...] Akkor vezettetett be, hogy himnuszokat énekeljenek a keleti részek szokása szerint —vagy inkább, másik fordítási lehetőséggel élve: a keleti részek szokása szerint énekeljenek himnuszokat és zsoltárokat, D. B. —, nehogy a nép a fájdalomba belefásulva ellanyhuljon; attól fogva mindmáig meg is maradt ez, úgyhogy sok helyütt, sőt szinte mindenhol követi ezt a te nyájad szerte a földkerek­ségen. (Tunc hymni et psalmi ut canerentur secundum morem orientalium partium, ne populus maeroris taedio contabesceret, institutum est; ex illo in hodiernum retentum multis iam ac paene omnibus gregibus tuis et per cetera orbis imitantibus).”

Paulinus, Ambrus titkára, aki Ágoston felkérésére írta meg a püspök életrajzát, a zsoltárok helyett kifejezetten az antifónákra utal, vagyis pontosítja Ágoston inkább szépirodalmi szempontú beszámolóját.

Ágoston nem volt szemtanú —mint ő maga is írja—, továbbá szövege nem irodalomtörténeti vagy liturgiatörténeti traktátus, ezért nem is várhatjuk tő­le, hogy tudományos pontossággal írja le az eseményeket s válaszoljon mai kér­­dé­­seinkre. A „zsoltárok” alatt e helyen valószínűleg a Paulinus is említette an­ti­­fo­ná­lis éneklést kell érteni, nem a zsoltáréneklést általában; valószí­nűleg a „himnusz” sem általános értelemben vett „énekelt istendícséret” (Ágos­ton írja így le a himnuszt, Ex­­positio Psalmi 148,17), hanem már szűkebb értelem­ben véve, az amb­ro­zián formára gondolhatunk, még akkor is, ha Paulinus itt nem említi Ambrus szerzőségét.

A himnuszéneklés (vagy szűkebb értelemben: a strófák váltakozó ének­­lése?) bevezetésének említése még nem jelenti azt, hogy Ambrus ott hely­ben, azokban a napokban írta volna a verseket (ilyen fajta „spontaneitást” legfeljebb a szentek ereklyéi megtalálásának felfokozott lelkiállapota indokol). És hány volt kész ekkor? Melyek? Való­színűsíthető, hogy nem lehetett kész mind a 12–14 himnusz; összesen néhány, két-három perces himnusz tartotta volna a vir­­rasztókban a lelket? Vagy ezek a későbbi gyakorlathoz hasonlóan köl­tői betoldások voltak a zsol­tár­éneklés folyamatába, hiszen pl. a négy napszaki himnusz már a későb­bi, zsolozs­ma­hórákba való elrendezés lehetőségét hordozta magában? Mindezek olyan kér­dések, amelyekre az idézett két szö­veg nem ad­hat kielégítő választ.

A Kelet példája, amelyről Ágoston beszél, természetesen fontos lehetett: ép­pen a császári udvar közelségében erősebben érvényesülhetett a keleti, első­­­sorban, a görög hatás. A keleti hatás említése ugyanakkor semmiképpen nem zárja ki a nyu­­­ga­ti előzményeket, amelyek minden bizonnyal sokkal fontosabbak voltak. (Vajon tudomása lehetett-e Ambrusnak, legalábbis köz­vetve, az őt néhány év­tizeddel megelőző és formailag is hozzá közel álló Szír Szent Efrém-féle him­­nuszköltészetről, amely annyiban is hasonló lenne az övéhez, hogy egy eret­nekség, a Bardaisan-féle gnoszticizmus ellenében jött létre?)                 

Hallgat ez a szöveg az ariánus himnuszéneklésre való ellenhatás tényezőjéről is, pedig ez is a történeti körülményekhez tartozik. A tanaikat énekekkel is népszerűsítő ariánusokkal szemben nemcsak a nevezetes virrasztáskor, hanem a hithirdetésben általában Ambrus nem mondhatott le a latin irodalmi ha­gyományokat követő, metrikus strófikus népénekről.

Ágoston leírása —hogy ti. e liturgiai újításokat vagy legalábbis meggyökereztetésüket a milánói virrasztáshoz köti—, természetesen lényegileg helytálló lehet. Bizonyos, hogy a lelki eseményekkel zsúfolt 386-os év különösen fogékonnyá tehette Milánó keresztényeit: az ariánusok támadásai, elsősorban a ba­­­zilikafoglalás ügye, Gervasius és Protasius ereklyéinek megtalálása; valószínűleg abban az évben történt a karácsony áthelyezése is december 25-re, a ró­mai szokáshoz igazítva.

Mindebből azonban legalább három dolog nem következik.

Az első, hogy a himnuszéneklés bevezetése (s ugyanígy az antifóniáé) valami improvizáció, hirtelen ötlet lett volna, valamilyen keleti szokás varázsütésszerű megoldásként való átültetése a nyugati gyakorlatba; ami ugyanis a him­­­­nuszokat illeti, egyrészt egy különösen átgondolt poétikai elvek szerint meg­va­ló­sult műcsoportról van szó, mint azt majd látni fogjuk, másrészt, ha talán nem is konkrét liturgiai helyet célzott meg Ambrus, de az övéinek tartott himnuszok tematikája azt mutatja, hogy valamilyen liturgikus elv szerinti cik­lus­ban gondolkodott. (Hasonlóan nem a teljes egyházi évet fedi le Prudentius Cathemerinonja).

Másodszor: az egybegyűlt nép és a himnuszoknak a hithirdetésben betöltött szerepe nem jelenti azt, hogy Ambrus számára cél lett volna az újabban, ta­lán a modern helyzetet meg nem engedhető módon a régmúltba visszavetítve, unos-untalan hangoztatott „népszerű­ség” s ezzel összefüggésben —amit a vélt stilisztikai jellemzők közül leginkább szokás kiemelni— az „egy­sze­rű­ség” és az ezzel elért „könnyen-érthetőség”. Ambrus himnuszai stilisztikailag sem „egyszerűek”.

Ha ezek a himnuszok valamilyen értelemben népszerűek lettek, az inkább Milánó gyülekezete lelki és szellemi magasrendűségét bizonyítja, azokét, akik évről-évre Ambrust, ezt a gyors észjárású és gyakorlatias római patríciust, de ugyan­­akkor rendkívül művelt értelmiségit hallgatták.

Még akkor sem gondolhatunk ilyesmire, ha látszólag ezt sejteti maga Ambrus is a himnuszok bevezetésével kapcsolatban (Sermo contra Auxentium 34 — 386-ból!): „Azt mondják, himnuszaim varázsénekével (hymnorum [...] meo­rum carminibus) csaptam be a népet. Bizony, nem is tagadom, nagy dolog ez a varázsének (carmen), nincs nála semmi hatalmasabb. Hiszen mi lehet ha­tal­masabb, mint a Szentháromság megvallása, amely nap mint nap a nép szájá­ban van? Versengve, mindenki igyekszik a hitet megvallani, a versekkel min­­denki tudja hirdetni az Atyát és a Fiút és a Szentlelket. Mind mesterek let­tek tehát, akik tanítványok is alig lehettek volna.”

Harmadszor, a himnuszok bevezetése nem jelenthette azt sem, hogy most versei révén megvilágosult a nép, amit, úgymond, Ambrus évek alatt tanításá­val nem tudott elérni. Van Amb­­rus leírásában egy nem is titkolt, nagyon is em­­beri, éppen ezért szép elégedettség, szinte azt mondhatnánk, büszkeség, hogy egy igen fontos, szinte ön­magától ható eszköz alkalmazásával si­került meg­akadályoznia az ariánus métely terjedését — erre a hatásra utalhat a „car­men” szó, amely a klasszikus latinban a ráolvasás, az inkantáció szakszava is volt.

Mindezzel természetesen nem állítjuk, hogy a mnemotechnikai vagy ka­t­e­che­tikai célú, világos, tö­mör megfogalmazás nem volna lényeges bizonyos liturgikus szövegekben és hogy az hiányoznék Ambrus himnuszaiból.

Az igazán nagy költészetre sokszor, a liturgikus költészetre —s e tekintetben a keresztény liturgikus költészet mindig a zsoltárokat tartotta szem előtt— mindenképpen érvényes az a követelmény, hogy lé­nyegét illetően meg­kö­zelíthető legyen a legegyszerűbb embernek is, de a leg­­művel­tebb se tud­jon so­ha ráunni.

Ambrus himnuszait bizonyos értelemben akár egy­szerűeknek is tarthatjuk. Idézzük fel példaképpen a Splendor paternae gloriae himnusz záró­stró­fá­ját: Aurora cursus provehit, / aurora totus prodeat, / in Patre totus Filius / et totus in Verbo Pater. — Nyersfordításban: „A hajnal a futását előhozza, a hajnal teljesen jöjjön elő, az Atyában teljes(en benne van) a Fiú és teljes(en benne van) az Ígében az Atya.” A költő még a logikai kapcsolatot kifejező kapcsolatos és hasonlító kötőszókkal sem terheli meg „az egyszerű verset”, csak egymásra torlasztja a képeket és a dogmati­kai kifejezéseket! Próbáljuk kifejteni az utolsó két sort: kom­men­tárjául évszázadok krisz­to­lógiai vitáit és azok eredményeit lehetne idézni. S éppen ezért az első két sor sem hajnali csendélet: benne van a Krisztusra értelmezett zsoltároknak, az evan­­géliumoknak s a Zsidókhoz írt levél 1. fejezete —az ezen himnusz nyitósorában is idézett— 3. versének teljes krisztológiai fényszimbolikája, a „lu­­men de lumi­ne” metaforikus dogmatikai tétele, amire szintén utal a himnusz „de luce lucem proferens” (a fényből fényt hozván elő) formában. A sű­rítés legmagasabb foká­val, nem pedig naív vagy keresett egyszerűséggel állunk szemben, amely túl van a „bo­nyo­­lult” és az „egyszerű” ellentétén.

S vajon a népies egyszerűség példája-e az Intende qui regis himnusz strófája?: Pro­cedens e thalamo suo, / pudoris aula regia, / geminae gigas substantiae, / ala­cris ut cur­rat viam. — „Kijővén ágyasházából, a szemérem királyi palotájából, mint ket­­tős természetű óriás, hogy sebesen fussa meg útját.” Ennek valamelyes meg­­értéséhez ismerni kell a kép hátterében álló zsoltárt (18,6: Ipse tamquam spon­sus procedens de thalamo suo, exsultavit ut gigas ad currendam viam), sőt a Krisz­tus kettős természetéről szóló tanítás ismeretében „korrigálni” kell az itt talán költői szabadsággal használt terminust (substantia azaz ‘lényeg’ áll a natura azaz ‘természet’ helyett), ahogyan a milánói hívek is bizonyosan hall­hat­ták a pontos megfogalmazást Ambrustól (biformis geminaeque naturae — „kétféle vagyis kettős természetű” írja abban az évekkel e himnusz keletkezése előtt írt traktátusában, amely e képet fejti ki bővebben, ld. Incarn. 5,35.)

És nem csak Milánó „fogta” a himnuszokat: versenyezve énekelték Észak-Afrikában is Ágoston tanúsága szerint. Liturgiában és azon kívül is, mert Am­brus lírája meghaladja a szubjektív vallásos magánlíra és az objektív liturgikus költészet ellentétét is — de úgy, hogy míg az utóbbit tökéletesen megvalósítja, az maradéktalanul alkalmas a magánáhítatra is. Ágoston A boldogságról c. dialógusában (35) említi, hogy anyja 386-ban születésnapján Cassi­a­­cum­ban a Deus Creator omnium himnuszt énekelte. „Anyám, felidézvén azon szavakat, amelyek mélyen elméjébe vésődtek, örömmel mondta püspökünk verssorát: «Ó, Szentháromság, védd azokat, akik téged hívnak segítségül (Fo­ve precantes, Trinitas)»”. De nem csupán az egyszerű, de erős hitű asszonyt, ha­nem a latin költészeten nevelkedett Ágostont is e vers erősítette meg abban, hogy az alvás valóban Isten ajándékaként oldja fel az emberi lélek borús aggályait; anyja temetése után Augustinus először a fürdőben keresett lelki enyhülést, majd elaludt, s mikor felébredt, úgy találta, hogy nem csekély mértékben csökkent a fájdalma — s ekkor idéződött föl benne e vers. Nincs miért puszta szépírói leleménynek tartanunk a beszámolót (Vallomások 9,12).             

Ambrus püspök tekintélye, a versek ortodox teológiai tartalma, az újításnak kedvező történelmi és irodalomtörténeti körülmények (az ariánus fenyegetés; a keleti indíttatás, az ariánus himnuszok elterjedtsége) nem szolgálnak elegendő magyarázatul a himnuszok hatásához.

Az igazi ok, amit egyrészt a körülmények fölerősítettek, másrészt ami miatt az Am­b­rus-i himnusz az imént jelzett funkciókat betölthette, máshol keresendő: a versek liturgikus poétikai minőségében s abban, hogy az ilyen minőségű poézis a liturgia belső logikájából következő igényeknek felelhetett meg s ugyanakkor a klasszikus latin költészet iránti hiányérzetet is megszüntette.

A következőkben Chr. Mohrmann idézett irodalom- és stílustörténeti vázlatából kiindulva vegyük szemügyre ennek az egyensúlyteremtő munkának néhány területét!

Ami a latin nyelvhasználat lexikai összetevőjét illeti: ennek legfontosabb jel­lemzője egy a misztérium-teológiában gyökerező, sa­játosan pontos és takarékos szóválasztás, amellyel együtt jár néhány fontos szó többszöri megismétlése (s nem egy-egy fogalom szinonimákkal vlaó körüljárása). Hasonlóképpen jellem­ző a klasszikus és a keresztény nyelvhasználat közötti egyensúly is. Meg­vi­lá­gító lehet néhány összevetés a klasszikus nyelvvel, a klasszicizáló keresztények és a sajátos keresztény nyelvhasználatú szerzők szókincsével!

Az Isten teremtő munkájára vonatkozó Creator szó (vö. „Deus, Creator omni­­­­um” — ‘Isten, mindenek Teremtője’, a Deus Creator omnium himnuszkez­­­dő­sora) a klasszikus irodalom idején, sőt előtte is használatos volt, és meg­gyö­ke­re­sedett a keresztény szóhasználatban is; ugyanakkor szinonimája, a Conditor (vö. „Aeterne rerum Con­ditor” — ‘A dolgok örök Alkotója’) jóllehet szórványosan előfordul ezüstkori pogány szerzőknél (pl. Seneca, dial. 1,5,8: Con­­ditor omnium), mégis a keresztény latinság jellegzetes szava (a görög ktistés visszaadására). A „poli rector” (‘az ég kormányzója’, vö. Deus Creator omnium 2. sor) viszont nem megszokott a keresztény latin nyelvben (Iuppi­ter­ről mondták a la­­tinok: „rector Olympi” — ‘az Olympus kormányzója’, a „po­lus” — ‘sark, sarkcsillag, ég’ pedig a szokott keresztény „caelum” — ‘ég, menny’ po­étikus szinonimája). Ambrus tehát egyaránt használja a jellegzetesen keresztény ill. a keresztény és a klasszikus („pogány”) nyelvben közös valamint a kifejezetten klasszicizáló szavakat, kifejezéseket.

A klasszicizáló keresztény költővel, Pruden­ti­usszal való részletes lexikai összevetés helyett most csak a szóhasználat egy te­rü­letének jellegzetes különbségét mutatjuk meg: Prudentius erősen kedveli a görög szavakat, Ambrus csak ak­­kor használja azo­­kat, ha a klasszikus vagy a keresztény latin­­ban már ré­­gen meggyökeresedtek és különleges hangzásukat ezzel elvesz­­tették, vagy ép­­pen szinonimával he­lyettesíthetetlenek. (Már a klasszikus la­­tin szókincsébe is bele­­­tartozott pl. az aula, chorus, gi­gas, hora, my­ste­rium, mysticus, po­lus, pon­­­­­­­­tus, tha­la­­mus, tropaeum; a ke­resztény latin honosította meg az apostolus, Chri­stus, ec­cle­sia, hymnus szavakat — mindezek előfordulnak Ambrusnál).

Az egyéni költői nyelvhasználat jellegzetes vonása a szinonimák mennyisége is. Prudentius részletező, epiko-lírikus stílusában szinte túlzó szóbőséggel, szinonima-gazdagsággal él, míg Ambrus a túlpoétizáló bőség és a prózaira csupaszító szegénység közti klasszikus középutat képviseli. Pl. a Splendor pa­­ter­nae gloriae négy (első és záró két-két) versszakában a „fényesség” leírására a splen­dor (‘ragyogás’), lumen (‘fényesség’), sol (‘Nap’), a lux (‘fény’) —ez négy­szer—, továbbá a fényes napszakokat jelentő diluculum (‘pirkadat’), auro­ra (‘hajnal’) —kétszer—, dies (‘nap, nappal’) —háromszor— és meridies (‘dél’) fő­ne­veken kí­vül, ame­lyek a la­tin biblikus nyelvben mind előfordulnak s mind tisztán latin eredetű szó és nagyobb részük metaforikus tartalmat is hordoz, Amb­rus mind­­­­össze két „poétikus” és egyben nem-bib­­­liai latin szót használ: iubar, ’sugárzó fény’, nitor, ‘fehérlő fény’. Prudentius egy hasonló, fényes égi je­lenségeket leíró himnuszrészletében, az 52 strófás Cathemerinon XII. öt (2-6.) vers­szakában 12 égitest- és fényszinonimát találunk: a latin biblikus nyelvben is megtalálható, görög eredetű astrum, ‘csillag’, aztán a dies, lumen, luna, ‘Hold’, lux, sidus, ‘csillag’ —kétszer—, sol, stella, ‘csillag’ —kétszer— mellett há­­rom nem­-­bibliai, ráadásul görög szó is előfordul, az Arctos, ‘Nagymedve’ —ez rá-a­dá­sul görög ragozással—, cometa, ‘üstökös’, Sirius; s a latin fax, ‘fáklya’ sem sze­­­repel a latin bibliafordításokban az itt használt átvitt értelemben. Míg te­hát Pru­dentius szinte a rokonjelenségek katalogizálására törekszik, keveseb­bet is­métel, sok görög szót használ, addig Ambrus kissé visszafogottabb a szi­no­ni­mák használatában, többször ismétel s ebben az adott eset­­ben még a bevett görög kölcsönszavakról is lemond. — Ki kell emelni Amb­rus­nál a gyakori szó­ismétlések poétikai és értelmi szerepét: ezek el­ső­sorban nem a díszítés esz­közei —bár az ismétlés önmagában véve is a köl­tői in­tenzitás eszköze illetve bi­zonyos nemes játékosságot nem tagadhatunk meg pl. a „de luce lucem pro­fe­­­rens, / lux lucis ...” négyes ismétléstől—, hanem formai–logikai összetartó ele­mek, ugyanakkor a himnuszok stílusát a zsol­tárokéhoz közelítik (ld. Splen­dor pa­­ter­nae gloriae 5–7.:fideli ... fides ... fides ... fides).  

A szavakat egyszerű mondatokká, majd az egyszerű mondatokat összetett mondatokká szervező grammatika szintjén néhány sommás megállapítás­sal jelezzük Ambrus stílusát. Bár előfordul a himnuszokban akár három strófá­ra is kiterjedő —de akkor is világos— körmondat, az egy verssoron túl nem ter­jedő, 3–4 szavas, rövid (egyszerű vagy mellérendelt) mondatok általánosak; lé­nyegesen kevésbé gyakoriak a két sorra kiterjedők (akár önállóan, akár összetett mondatokká szerveződve). Pl. a Deus Creator omnium 1–3. strófájának kör­mondatát a 4. strófa pattogó soreleji szóismétléssel (anaphorával) s párhuza­mos szerkesztéssel is kiemelt rövid mondatai ellensúlyozzák. Az Aeter­ne re­rum Conditor utolsó négy strófájában csak egysoros (tag)mondatokat találunk, sőt a 27. sorban egy alárendeléses összetett mondat két tagmondata is elfér.

A rövid mondatok természetesen nem logikai összefüggés nélkül sorakoznak egymás mellett. Gyakoribb a (jelölt vagy jelöletlen) mellérendeléses összetétel, amelyben a kapcsolatos és ellentétes mondatok uralkodnak; nem hiányzik azonban bántó módon az alárendelés sem. Ez leginkább célhatározó vagy vonatkozó mellékmondatot jelent: az előző a versek buzdító jellegével függ össze, a második tulajdonképpen a jelző mellékmondattá oldása. Igen kevés az idő­határozó mellékmondat, hiszen az Ambrus-i himnuszokban nincs idő mesélésre; ha egyáltalán szükség van azok jelzésére: az időre, feltételességre vonatkozó körülmények inkább participiális szerkezetekbe vannak összesűrítve. Ambrus tehát ötvözi avagy egyensúlyban tartja a mellérendeléses, soroló sémi mondatszerkesztést —a zsoltárok mondattanát— és a klasszikus latin —Ver­gi­lius-i, Horatius-i—, a sorok határain összetett mondatokkal folyton átcsapó strófaszerkesztést.

Nyilván a választott rövidsoros versforma fegyelme is kényszeríti Ambrust a feltűnően gyakori kötőszó nélküli (asyndetonos) szerkesztésre, de ez a kényszer a sűrítés nagy lehetősége is. Ilyenkor nem külsőleges nyelvtani eszköz jel­zi a logikai összefüggést, hanem ennek fölfejtésében a himnusz éneklőjének (hall­gatójának) a maga intenzív értelmi működésére kell támaszkodnia. Ez a fajta, szinte lapidárisan egyszerű és pregnáns szerkesztés bizonnyal nem a klasszikus latin eszménye, de távolítást jelent az (elsősorban mellérendelő) kö­­­tő­szavaktól hemzsegő latin biblikus stílustól is. Figyeljük meg egyetlen példán, hogyan faragja bele Ambrus a himnuszformába a zsoltárszöveget!

Ps. 18,7                                                    Intende qui regis/5     

A summo caelo egressio eius,                        Egressus eius a Patre,

et occursus eius usque ad summum eius.        regressus eius ad Patrem,

                                                               excursus usque ad inferos
                                                               recursus ad sedem Dei.                                                                                                             

Ambrus a grammatikai párhuzamosságon (parallelismus membrorum) alapu­ló zsoltárvers két félversét ill. két kapcsolatos tagmondatát a nyilvánvaló gram­­­­matikai kapcsolatosság (és értelmi ellentétesség) jelöletlenül hagyásával szo­rítja egy-egy sorba, majd a héber gondolkodás szerint az egészet meg­is­métli, sőt az újabb sorokat (tkp. félverseket!) a vonzat (ad) ismét­lé­sével tel­jesen azonos szerkezetűvé teszi. Miközben tehát Ambrus itt (és sok más he­lyen) sok­kal inkább azzal áll közel a zsoltárok stílusához, hogy a gram­­matikai párhu­za­mos­ságra épít, mintsem hogy zsoltáridézeteket para­frazeál, a tömörítéssel el is távolodik a zsoltáros stílus túl „direkt” utánzásától. Az így lét­re­jött Ambrus-i strófa —mint láttuk— erőszaktétel nélkül felfogható két zsoltárpárversnek, tehát nem is áll oly távol a héber stílustól, de természetesen kötött szótagszáma és szigorú metrikus felépítése, eme klas­szikus latin vonása, eltá­vo­lít­ja attól. A klasszikus latin és a bibliai héber költészet formai és grammatikai sajátságai tehát Ambrusnál egy új minőségben olvadnak egységbe. (A merész asyndetonos sűrítés vagy az egyenesen vakmerően tömörítő, paradoxont egybefoglaló szerkezet, mint pl. sobria ebrietas —’józan részegség’— miközben egyaránt elüt a klasszikus latin és a bibliai zsoltáros költészettől, ha valaminek, akkor az ógörög kardalnak távoli stilisztikai rokona.)

A terjedelem ökonómiája nem egyszerűen verstani-formai kérdés, mert a li­tur­gikus takarékosság józansága és a költői bőség mámora (vagyis a liturgikus költői sobria ebrietas) a metrikától (sorfelépítés, strófaszerkesztés, strófaszám) elkezdve a vers teljes kidolgozására vonatkozik.

Vegyük sorra először a verstani terminológiával „ambrozián”-nak nevezett strófa és az abból felépülő ambrozián himnusz formai jellemzőit! Mint a névadás is mutatja, általánosan elismert és senki által nem cáfolt tény Ambrus for­­­ma­teremtő működése: ez a strófa- és versfelépítés az ő himnuszaiban jelenik meg, s a nyomában következő évszázadok alatt (különösen a strófa) lényegileg megőrzi az ambrusi kialakítást. Természetesen e tekintetben nem a semmiből való teremtésről van szó, hanem egy minden bizonnyal egészen tudatos választásról, egy szervesen fejlődő metrikai jelenség egy pontjának rögzítéséről. Ambrus a himnusz alapegységének a jambikus akatalektikus di­me­terből álló verssort választotta, amely —mint láttuk— nem csak külsőleges for­mai keret, hanem a gondolatok sűrített kifejtésének tere is. Alapképlete:

u– ¦ u– ¦ u– ¦ u– ¦

vagyis négy jambus, amelyet az első és a harmadik lábban (de csak ott) helyettesíthet spondeus vagy anapesztus. Ez a sor a klasszikus költészetben is jelen volt, bár alárendelt szerepben és több szabadsággal (helyettesítési lehetőségekkel a hangsúlyos, hosszú szótagon is), pl. Horatius-i epodusok verssorpár­jai második feleként; az ezüstkori költészetben ez a sor nagyobb jelentőségre tett szert, Ambrus korában eposzokat is költöttek rajta.

Közvetlen bizonyítékunk nincs, legföljebb sejthetjük, miért választotta ezt a sor­képletet Milánó püspöke. Törekvése a népének (gyülekezeti ének) megterem­tése volt. Erre a célra a kötött szótagszámú, nem túl hosszú, de nem is túl já­té­kos rövid sorokat vélhette alkalmasnak. Nem tarthatta célszerűnek egyfelől az ál­landóan változó szótagszámú sorokat, mint pl. az egyébként teljesen termé­sze­tes hexametert, talán hosszúsága miatt, de változó helyre eső cezúrái, illetve a spon­deusok és daktilusok szinte szabálytalan váltakozása miatt sem, amelyekre ne­hezen lehetne alkalmazni strófikus dallamokat. (A hexameter vagy
a disz­ti­chon mindvégig kivételes jelenség maradt a latin li­tur­gi­ában.) Másfelől a tel­jesen kötött hosszúságú szótagokból álló verssorokat és a különféle ilyen, sok eset­ben változó hosszúságú sorokból felépülő strófákat, mint pl. a horatiusi-szap­phói strófát sem vélhette alkalmasaknak. (Majd csak később, a klasszicizáló karo­ling kor hozza divatba a változó sorhosszúságú strófákat, a különböző sor- és strófaképleteket használó Prudentiusnak is igaz­ságot szolgáltatva).

Az antik versmértékek közül csak a jambus vagy a trocheus alkalmas igazán népének céljára, hiszen ezek szótagszáma gyakorlatilag változatlan, még­­is kellő változatosságot ad nekik az, hogy rövid ütemegységük részben helyette­síthető hosszúval. A két versmérték közül pedig a jambus a messze természete­sebb és megszokottabb. Ambrus logikusan nem juthatott más döntésre.

Licenciaként az első és a harmadik láb ana­pesz­tus is lehet; ez változatosságot ad, és nem bizonytalanítja el a ritmusérzéket sem (ze­neileg megoldható hangismétléssel). Meggondolandó azonban az a körülmény, hogy a négy bizonyosan hiteles himnusz közül csak az Intende qui regis/Veni Red­emptor gen­tium él ezzel a szabadsággal (regis Is-, thalamo a harmadik lábban, geminae az el­ső lábban), az Ambrusénak tartott többi himnusz nagyobb része sem vagy csak egyszer-egyszer, akkor is sorkezdeten, az első lábban. (Az In­ten­de qui re­gis/Veni Red­emptor gentium különállása, különösen a zsoltárból alig átköltött, ne­hézkes első versszakban, az elízió tekintetében is szembeszökő.)

A kellőképpen kötött sor szükséges lazításához, a mechanikusság meggátlá­sához járul hozzá két elem. Az első, hogy bár ez a rövid sor nem igényel állan­dó cezúrát–cezúrákat, az ebbe a keretbe belesimuló szavak hosszúsága és gram­matikai kapcsolataik változatossága miatt kellő számú finom belső osztás jön létre. A leggyakoribb az 5 + 3-as (egressus eius ¦ a Patre — regressus eius ¦ ad Patrem) s a 3 + 5-ös (aequalis ¦ aeterno Patri — infirma ¦ nostri cor­po­ris), igen pregráns a ritkább 2 + 6-os (Deus ¦ Creator omnium — Veni ¦ Red­em­ptor gentium); nem igazán szerencsés a 4 + 4-es osztás (Verbum Dei ¦ fa­ctum est caro), mert ilyenkor a sor szinte két részre esik szét, de ezt a „szét­esést” a gram­­matikai kapcsolatok is megakadályozhatják (talis decet ¦ partus Deum: a talis és a partus tartozik össze). Természetesen számos sor többféleképpen is tagolható (versatur in templo ¦ Deus: 6 + 2 — versatur ¦ in templo Deus: 3 + 5).

A második elem a verssor metrikai hangsúlyainak (a verslábak ictusainak) s a latin szavak grammatikai hangsúlyának egybeejtése illetve ütköztetése s az ebből adódó finom „játék”. A klasszikus latin poézis igen ma­gas fokra fejlesztet­te ezt a technikát, s nagy tudatossággal alkalmazta; ha küszködést, nehézsé­get akart kifejezni a költő, akkor a verssorban szinte min­den lábban ütközött a kétféle hangsúly, míg ha vidám pergést akart elérni, ak­kor le­he­tőleg egy­beejtette a szavak hangsúlyát és az ictusokat, a szabályos azonban a két vég­let közötti egyensúly volt. Ha pl. megvizsgáljuk Horatius jambikus akata­le­k­­tikus dimeterjeit, ezt az 50 %-os arányt kapjuk. Ambrusnál azonban az egy­be­ejtés aránya mintegy kétharmadra emelkedik, sok olyan sor van, ahol mind a három releváns hangsúly egybeesik (az utolsó szótag hosszúsága, az arra eső grammatikai ill. az utolsó láb ictusára eső vershangsúly közömbös lévén, nem számít bele a statisztikába). Egy strófában egy, legfeljebb két ilyen sor van, csupán a Deus Creator omnium 4. strófájában találunk hármat (Te cór­dis íma cóncinant, / te vóx sonóra cóncrepet, / ... / te méns adóret sóbria — az újkori liturgikus kiadványok szerint vesszővel jelöltük a szavak grammatikai hangsúlyait, s könnyen belátható, hogy megegyeznek a metrikai hangsúlyokkal).

Mi ennek az oka? Ambrus korában, az élő latin nyelv kései szakaszában a szavak dinamikus hangsúlya egyre erősödvén a hangsúlyos szótagok nagyjából megtartották eredeti jellegüket, a hangsúlytalanok viszont kezdték azt elveszteni, az újlatin nyelvekben sokszor le is koptak. A kettőshangzók (dif­ton­gusok) egy magánhangzóba olvadtak össze, s a hosszú és rövid magánhangzók közti különbség egyre erősebben elveszett vagy elvesztette megkülön­­böztető funkcióját. Ezt a beszélt nyelvben gyorsan előrehaladó változást az irod­almi nyelv nem követte, s a költészet alapelve továbbra is a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló időmértékesség maradt. Ambrus himnuszai hibátlanul „skandálhatók” a klasszikus ejtés szerint, ámde —tudva vagy öntudatlanul— a költő bizonyos engedményt tett a népnyelvnek, környezete beszélt nyelvének, mert a szavak grammatikai hangsúlyának nagyobb teret engedett, s ezzel megtette az első lépést a középkori latin hangsúlyos (vagyis a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozására építő) költészet felé.

E ponton is a klasszikus elvek és a korabeli keresztény közeg elvárásai (most valóban a népi nyelv) közötti egyensúlyteremtést ragadhattuk meg.

Ez mondható a hiátus kezeléséről is. A klasszikus latin költészetben ha egy szóvégi és egy szókezdő magánhangzó találkozott, akkor az előbbi kiesett — ugyanígy a szóvégi -m és az azt megelőző magánhangzó is—, ún. elízió történt. A klasszicizáló —s valószínűleg nem énekverset szem előtt tartó— Pru­den­tius sem tért el e szabálytól. Ambrus itt is „félúton” van a klas­szikus nor­­ma és a közép­kori hangsúlyos vers gyakorlata között (emitt ugyanis nem érvényes ilyen szabály): érezhetően kerüli a hiátusokat, amelyek nyilván­va­lóan megnehezítik a szövegnek a dallamra illesztését, de nem mond le róluk tel­­je­sen. Van olyan himnusza, amelyben nincs hiátus (Deus Cre­a­tor omni­um), van, ahol elő-előfordul. Mindenesetre az Intende qui regis első stró­­fájának 3–4. sora a sűrűsödő hiátusok miatt is nehézkes, a többi him­nusz­tól elütő stílusú: „ap­pa­r(e) Ephrem cor(am), excita / potentiam tu(am) et veni.”

A négy négylábas jambikus sor összefűzése strófává, úgy tűnik, kifejezetten Ambrus leleménye. A hiteles Ambrus-himnuszok továbbá mind nyolc strófából állnak, természetesen nem számít ide a későbbi liturgikus használatban hozzájuk csatolt doxologikus versszak). Ez a kötöttség véleményem szerint a tudatosság, az eltervezettség egyik legfontosabb bizonyítéka: nem hirtelen ötlet, nem improvizáció eredménye az ambrozián himnusz! Talán a strófák számának szimbolikus jelentését sem zárhatjuk ki, fontosabb azonban, hogy a költő ideális terjedelmet ért el. Igazolhatjuk ezt „visszafelé” abból, hogy Ambrus him­nuszai teljes terjedelmükben kiállták az idő próbáját — szem­ben Pru­den­ti­us terjedelmes himnuszaival, amelyeket rövidebbre kellett szabni, hogy a liturgia befogadhassa őket. (Természetesen nem egyszerű terjedelmi kérdésről van szó, hanem arról is, hogy akár Prudentius, akár Sedulius híres abecedá­ri­us himnusza „túl sokat markol”— bár sokat is fog.)

Igazolható Ambrus választása „elölről’, a zsoltárok oldaláról is. Ambrus nyolc­­strófás himnuszának terjedelme kb. egy 8–10 párverses zsoltárénak felel meg — s ez a terjedelem mondható a zsoltárok (illetve a divíziók) átlagának. Hosszas, pontos számítgatások nélkül is belátható ez a meglepő párhuzam.

S talán nem is oly meglepő azon sejtésünk, hogy a nyolcas szám eredete a Zsoltárok könyvében keresendő, ha meggondoljuk, hogy Ambrus legnagyobb zsoltárkommentárja éppen a 118(119). zsoltárt magyarázza, melynek eredeti héber szövegében a nyolc-nyolc párverses szakaszok rendre a héber ábécé betűivel kezdődnek. Igaz, hogy a zsoltárkommentár alapjául szol­gáló 22 beszédet valószínűleg 387–388-ban, a „himnuszok esztendeje” után tartotta Milánó püspöke, de miért ne kelthette volna fel érdeklődését korábban is ez a különlegesen szabályos zsoltár!? 

A gondolati-képi kifejtésben vagy a költői szöveget jellem­ző jelzőhasználatban Ambrus takarékos, de ami szükséges, azt igény­be ve­szi. Amit Pruden­ti­us így mond: „Ales diei nuntius / diem propin­quam praecinit” — ‘A nappal szárnyas követe / előre jelzi énekével a közeledő nappalt’ (a Cathemerinon első himnuszának kezdősorai), azt Ambrus pontosan a felére sűrítve mondja el: „Praeco diei iam sonat” — ‘A nappal hír­nöke már kiált’ (az Aeterne rerum Conditor 5. sora), de nem mond le a képes beszédben rejlő költői erőről, hogy pl.: „gallus canit” — ‘kukorékol a kakas’. Ez utób­bi két szó —fél ambrozián sor lenne—: próza, Prudentius, a legnagyobb ó­kori keresztény költő két sora: igazi poézis, Ambrus verssora: liturgikus köl­té­szet, pedig mind a három mon­dat ugyanarról a kukorékolásról beszél.        

Formai-metrikai tekintetben Prudentius példaképe is Horatius, de éppen a külső formai összetartó erőkre rá sem szoruló fegyelem és a kifejtés ökonó­mi­ája, e fontos klasszikus vonások tekintetében távol áll példaképétől. Pru­den­­tius kiváló költő, talán azt is megengedhetjük, hogy nagyobb költő, mint Ambrus, de nem klasszikus költő és legfőképpen: nem liturgikus költő.

Ez a koncentrált kifejtés, egyirányú, egylélegzetű előrehaladás Ambrus köl­tészetének a leginkább klasszikus vonása. Ha szikrázóan is feszült a sűrítettsége miatt —s így nem hűvösen klasszikus—, a téma bejárása, kifejtése klasszi­kusan nyugodt. Ambrus nem markol többet, mint amit nyolc strófa megbír, de azt tökéletesen kitölti: ez a „nyugodt, objektív lírikus mozgás” Horati­us ódáira emlékeztet, mint azt az Ambrust értékelő classica philologia már régen megállapította, és —tegyük hozzá— a liturgikus objektivitás követel­ményét is kielégíti. A megfelelő méretű strófikus nagyforma a maga belső kohézi­ója mi­­­att nem szorul rá bonyolult konstrukciókra sem (mint pl. Pru­den­tiusé a kör­körös és lineáris szerkesztésre); s természetesen Ambrus verse e ponton erősen eltér a zsoltároknak gondolatokat, képeket egymás mellé soroló szerkezetétől is. (Képvilága, metaforikája ugyan­akkor keresetlenségében, ős-erejű egy­sze­rűségében a zsoltárok egyenes ági örököse.)

Ambrus himnuszköltészetének bármely vonását vizsgáljuk, azt észleljük, hogy a nemesen fegyelmezett, csiszolt, de a hevületet is megbíró antik, klasszikus líra és a keleti, gondolatritmusos sémi zsoltárköltészet nagyszerűen kapcsolódik össze benne, s nem azok szervetlen keveréke, hanem a kapott ele­mek fölismerhető volta ellenére is új minőség.

Szent Ambrus: Esti imája