Nagy Szent Baszileiosz: Homília arról, hogy „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1)

1. Az evangéliumok hangja egészében nemesebb a Lélek többi tanításánál, minthogy azokban a szolgák, a próféták által szólt hozzánk, az evangéliumokban viszont személyesen beszélt velünk az Uralkodó. Az evangéliumi igehirdetők között pedig a legékesszólóbb János, a mennydörgés fia, aki minden hallott dolognál magasztosabb és minden értelmet felülmúló dolgokról beszél. Az ő evangéliumi könyve bevezetésének felolvasását hallottuk az imént: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige" (Jn 1,1). Tudom, hogy sokan vannak azok között is, akik az igazság tanításától távol járnak, és a világi bölcsességre büszkék, akik megcsodálták ezt és arra vetemedtek, hogy beillesszék műveikbe. Bizony, tolvaj az ördög, és a mi dolgainkat közli mítoszként saját jósaival! Ha tehát a testies bölcsesség ennyire elcsodálkozott a szavak erején, mit tegyünk mi, a Lélek tanítványai: vajon felületesen hallgassuk és kicsinek véljük a benne rejlő erőt? De ki az, aki ilyen érzéketlenségben szenved, hogy ekkora gondolati szépség és ilyen utolérhetetlen tanbeli mélység nem ejti ámulatba és nem vágyik rá, hogy valóban felfogja azokat? Hiszen nem az a nehéz, hogy a szép dolgokat megcsodáljuk, hanem azt érjük el nehezen és keservesen, hogy pontosan értsük meg azokat a dolgokat, amiket megcsodáltunk. Senki sincs ugyanis, aki ne dicsérné mértéken felül ezt az érzékelhető Napot is, nagyságát és szépségét, sugarainak aranyát, és ne fogadná szívesen ragyogó fényét, de ha erőszakkal igyekszik tekintetét a napkorongra rászegezni, nemcsak hogy nem látja azt, amit nagyon szeretett volna szemlélni, hanem éles látása még ráadásul meg is romlik. Úgy vélem, ilyen kárt szenved annak az értelme is, aki tüzetesen óhajtja megvizsgálni ezeket a bizonyos szavakat: „Kezdetben volt az Ige". Ki fogja fel méltóképpen a kezdettel kapcsolatos dolgokat? Hol van a szavaknak olyan ereje, mely a tárgyhoz illő módon tudná kifejezni a gondolt dolgot? Aki ránk akarta hagyományozni az Isten Fia teológiájával kapcsolatos dolgokat, semmilyen más kezdetet nem adott a szónak, mint a mindenség kezdetét. Látta a Szentlélek azokat, akik az Egyszülött dicsősége ellen acsarkodnak, előre látta azokat, akik majd szofizmákat hoznak fel nekünk, melyeket azért agyaltak ki, hogy hallgatóikat tönkre tegyék, mégpedig azt, hogy: „Ha született, akkor nem volt", és: „Mielőtt született, nem volt", meg: „A nemlétezőkből vette létezését". Ilyeneket beszélnek azok a nyelvek, melyeket a tetszetős beszéd lobban kifent, mint ahogy valami kétélű kardot kifennek. Hogy tehát senki se mondhasson ilyeneket, megelőzésképpen így szól a Szentlélek az evangélium által: „Kezdetben volt az Ige". Ha ehhez a szóhoz tartod magadat, a csalóknak semmilyen megdöbbentő ármánya nem kerít hatalmába. Ha ugyanis az azt mondaná: „Ha született, akkor nem volt", te mondd azt: „Kezdetben volt". De – mondja – hogyan volt, mielőtt született? Te ne ereszd el a „volt"-ot, ne hagyd el a „kezdetben"-t! A kezdetnek a legvégét nem lehet felfogni, a kezdetnek a legtávolabbi pontját nem lehet megtalálni. Ne levesszen meg téged valaki, aki hamisan érvel a szó többfajta értelmével! Sok dolognak ugyanis sok kezdete van ebben az életben, de mindenek felett egyetlen kezdet az, ami túl van minden kezdeten, vagyis a jó út kezdete, mondta a Példabeszéd (16,5). De az út kezdete az első mozgás, ahonnan elindulunk, aminek a megelőző részét fel lehet fedezni. És "a bölcsesség kezdete az Úr félelme" (Zsolt 110,10). Ennek a kezdetnek is van valamilyen más megelőző része, hiszen a művészetek elsajátításának kezdete az elemi oktatás. A bölcsesség elemi része tehát az Úr félelme, de ennél a kezdetnél van valami korábbi: a lélek állapota, amikor az még nem bölcselkedik, és nem kapta meg Isten félelmét. Hatóságoknak nevezik a városi kormányzóságot is, a felsőbb méltóságokat, de ezek a hatóságok valakiknek a hatóságai, és mindegyik valamire vonatkozik. A vonal kezdete ugyanis a pont, és a felület eredete a vonal, a test eredete pedig a felület, és az összetett beszéd elemei a betűk.

2. Biztos, hogy nem ilyen ez a kezdet. Ugyanis semmihez sem kapcsolódik, semmit sem szolgál, semmivel sem szemlélik együtt, hanem szabad, semmi sem uralkodik felette, minden viszonytól mentes, az ész nem tudja utolérni, a gondolatok nem szárnyalhatnak túl rajta, rajta túl levő dolgokat nem lehet felfedezni. Ha ugyanis a szellem képzelődésével igyekeznél túlszárnyalni a kezdetet, rájönnél, hogy ő mindig megelőz téged, és előtte jár a gondolatoknak. Engedd, hogy szellemed úgy fusson, ahogy csak akar és igyekezzen felfelé törni, aztán rájössz, hogy miután számtalan helyet bebarangolt és sok területet bejárt, újból visszatér önmagához, mert nem képes önmagánál későbbivé tenni a kezdetet. Ezért mindig az elgondoltnál még inkább túl levőnek és magasabbnak bizonyul a kezdet. Tehát „kezdetben volt az Ige". Ó, milyen csoda! Hogy vágytak egyaránt egymásra mindig az összes szavak! A „volt" azonos lehet a „kezdetben"-nel. Hol van a káromló? Hol van a Krisztussal tusakodó nyelv, mely azt mondja: „Volt (idő), amikor még nem volt"? Halld az evangéliumot: „Kezdetben volt"! Ha pedig kezdetben volt, mikor nem volt? Istentelenségüket sirassam vagy bűnüktől irtózzak? „De mielőtt született, nem volt". Tudod, hogy mikor született, hogy a „mielőtt"-öt az időhöz kapcsolod? Hiszen a „mielőtt" időhatározó, mely a múlt szempontjából az egyik dolgot a másik elé helyezi. Hogy lenne ésszerű pedig az, hogy az idő Alkotójának olyan születése legyen, mely alá van vetve az időbeli elnevezéseknek? Tehát „kezdetben volt". Ha nem távolítod el a „volt"-ot, semmilyen alkalmat sem adsz rá, hogy a gonosz káromlás besettenkedjék. Amint ugyanis a tengeren hajózók fittyet hánynak a hullámoknak, amikor két horgonnyal kikötve hánykódnak, úgy te is kigúnyolod majd ezt a zavart, melyet a gonoszság szellemei keltettek az életben, és sokak hitét megingatták, ha ezeknek a szavaknak a szilárdsága által lelked lehorgonyozva nyugszik, mint egy kikötőben.

3. Értelmünk azt kutatja, ki volt kezdetben. „Az Ige", mondja. Milyen ige? Az emberi ige? Vagy az angyalok igéje? Hiszen az apostol sejtette velünk, hogy az angyaloknak is van saját nyelvük, amikor azt mondta: „Ha emberek vagy ;mgyalok nyelvén beszélnék" (1Kor 13,1). De az igének is kettős jelentése van. Az egyik az, amikor a hang útján kimondjuk, és ez a kiejtés után elvész a levegőben; a másik az, amikor belül marad, a szívünkben van, és ez az értelmi ige. És más az ügyes szónoki beszéd. Íme, sose vezessen fölre téged a szó különböző jelentése! Hogyan volt kezdetben az emberi beszéd, amikor az ember valamikor később kapta meg léte kezdetét? Az ember előtt megvoltak az állatok, az a barmok, az összes csúszómászó, szárazföldi és tengeri, azég madarai, csillagok, Nap, Hold, növények, magok, föld, tenger, ég. Nem volt tehát kezdetben az emberi ige, de az angyali sem. Az egész teremtés ugyanis későbbi az örökkévalóságnál, és létének kezdetét a Teremtőtől kapta. A szívben levő ige pedig minden egyes elgondolt dolognál is újabb. De hallgasd csak Istenhez illő módon az Igét. Amikor ugyanis az Egyszülöttről magyaráz neked, Igének mondja öt. Amint ugyanis hamarosan fényről, életről és feltámadásról fog beszélni, amikor azt hallod, hogy fény, nehogy erre az érzéki és szemmel látható fényre térj vissza; amikor azt hallod, hogy élet, nehogy erre a közönséges életre gondolj, amelyet az értelmetlen lények is élnek; így tehát amikor azt hallod, hogy Ige, óvakodj attól, hogy értelmi gyengeséged miatt földhözragadt és alantas gondolatokra ragadtasd magad! Hanem kutasd a szó értelmét! Miért Ige? Hogy megmutassa, hogy az értelemből származott. Miért Ige? Mert szenvedély nélkül született. Miért Ige? Mert a szülő képe, aki a teljes szülőt megmutatja önmagában, semmit sem vesz el belőle, és önmagában tökéletesen létezik, amint a mi igénk is teljes gondolatunknak képét nyújtja. Amit ugyanis szívünkben kieszeltünk, azokat a szó által fejeztük ki, és a kimondott dolog a szívben levő gondolat képmása. Hiszen a szív bőségéből jön a szó. Szívünk olyan, mint valami forrás, a kimondott szó pedig olyan, mint ebből a forrásból kicsorduló patak. Amekkora tehát az, ami kicsordul, akkora az, ami először felszínre kerül, és amilyen az elrejtett, olyan a napvilágra került is. Igét mondott tehát, hogy megmutassa neked az Atya szenvedélymentes nemzését, elmondja neked mint isteni dolgot a Fiú tökéletes létezését, és ezek által kifejtse a Fiúnak az Atyához való időtlen kapcsolódását. Hiszen a mi igénk a szellem szüleménye, mely szenvedély nélkül született, ugyanis se nem vágják el, se nem oszlik meg, se nem folyik, hanem miközben a szellem teljes marad saját létének állagában, teljesként és tökéletesként hozza létre az igét, és amikor kijön az ige, az őt szülő szellemnek egész erejét tartalmazza. Amennyi istenfélő tehát, annyit meríts az ige jelentéséből az Egyszülött teológiájához, és ha ezt látszólag értelmetlennek és abszurdnak találnád, kerüld el és ne törődj semmiféle kitalálással! „Kezdetben volt az Ige." Ha pedig azt mondta volna: „Kezdetben volt a Fiú", a Fiú névvel együtt a szenvedéllyel kapcsolatos gondolat is eszedbe jutott volna. Mivel ugyanis nálunk a nemzők időben nemzenek és szenvedéllyel nemzenek, ezért mondott inkább Igét, és így előre helyreigazította a méltatlan feltételezéseket, hogy sértetlenül őrizze meg lelkedet.

4. „És az Ige Istennél volt". Ismét a „volt" azok miatt, akik káromkodva azt mondják, hogy nem volt. Hol volt az Ige? Nem helyen, hiszen hely nem veheti körül a körülírhatatlan dolgokat. De hol volt? „Istennél". Sem az Atya nincs helyen, sem a Fiút nem lehet valamely területre és meghatározott, körülírt korlátok közé szorítani, hanem határtalan az Atya, és határtalan a Fiú. Mindent, amit csak kitalálnál és ahová eljutnál szellemeddel, Istennel eltelve találnád, mindenütt ugyanúgy vele együtt kiterjedve találod a Fiú személyi valóságát. „És az Ige Istennél volt." Csodáld meg, milyen pontos minden egyes szó! Nem azt mondta: „Istenben volt az Ige", hanem „Istennél", hogy megállapítsa a személy önállóságát. Nem azt mondta, hogy „Istenben", nehogy ürügyet szolgáltasson a személy összekeverésére. Gonosz azoknak a káromlása is, akik mindent össze akarnak keverni, és azt mondják, hogy egy alany az Atya és a Fiú és a Szentlélek, és hogy különböző neveket tulajdonítanak egy dolognak. Gonosz ez az istentelenség, és nem kevésbé kell kerülni, mint azokét, akik azt mondják, hogy az Isten Fia lényegileg nem olyan, mint az Isten és Atya. „És az Ige Istennél volt." Mivel az Ige szót használva rámutatott a szülésben" szenvedélytelenségre, rögtön ki is küszöbölte azt az értelmet, ami számunkra az Ige használatából eredt. És mintegy kiszabadítva magát a káromlók rágalmából azt mondta: „Mi az Ige?" „Isten volt az Ige." Ne csűrd-csavard nekem a szót bizonyos jelentésbeli különbségekkel, ne hozz fel gonosz mesterségedből valamilyen káromlást a Lélek tanításával szemben! Itt van előtted az állítás: vesd alá magad az Úrnak! „Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél." Ismét öszszefoglalja néhány szóban egész teológiáját, amit az Egyszülöttről az evangélista nekünk átadott. „Ez" az Ige, az Isten. Miután tisztán kifejtette neked fogalmát, mintegy belevéste lelkedbe a tanítás által azt, amit nem tudtál, és Krisztust, az Igét beköltöztette szívedbe, így szól: „Ez". Melyik „ez"? Ne kétfelé nézz, miközben körültekintve azt keresed, akit a felhívó hang mutat neked, hanem menj be lelked rejtekébe, és Őt fedezd fel és csodáld, akiről megtanultad, hogy a kezdetben létező Isten, aki mint Ige jött elő, az Istennél van, és leborulva Uralkodód előtt, aki a tanítás által beszélt hozzád, ismerd fel, hogy Ő volt kezdetben, vagyis mindig Istennél, az ő Atyjánál. Ezt a pár szót olyan hűségesen őrizzétek meg nekem, mint az emlékezetetekbe vésett pecsétet! Ezek szétrombolhatatlan várfalul szolgálnak majd az összeesküvést szövők betörései ellen, ezek a lelketek üdvös bástyái lesznek a rájuk támadókkal szemben. Ha valaki hozzád lépve mondaná: „Nem lévén, született; ha ugyanis volt, hogyan született", ördögi hangként távolítsd el az Egyszülött dicsősége elleni káromlást! Te pedig visszafordulva jöjj az evangéliumi szavakhoz: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben az Istennél." Negyedszer mondd a „volt"-ot, és rontsd le az ő „nem volt"-jukat! Rendületlenek maradjanak a hitnek ezek az alapjai! Ezekre építjük majd Isten segítségével a többit is. Nem magyarázhatunk meg ugyanis egyszerre mindent nektek, nehogy a hosszú beszéddel zavarossá tegyük számotokra azt, amit fáradságosan gyűjtöttetek össze. Az az elme ugyanis, mely kifáradt attól, hogy mindent egyszerre fogjon fel, hasonló kínt áll ki, mint a gyomor, mely annyira jóllakott, hogy nem képes már megemészteni az elfogyasztott ételeket. Azt kívánom tehát, hogy kellemes érzést keltsen bennetek az ízlelés, és hasznotokra váljék a megemésztés. Én pedig kész vagyok, hogy a továbbiakban szolgálatotokra álljak Krisztus Jézusban, a mi Urunkban, akinek legyen dicsőség és hatalom mindörökkön-örökké. Amen.

Baán István fordítása

Euszebiosz: Az ígért mű tárgya (Egyháztörténet I, 1.)

1. Elhatároztam, hogy írásban fektetem le a szent apostolok utódlási sorait (diadokhé) éppúgy, mint az Üdvözítőnk óta eltelt időt, mindazokat a nagy eseményeket, melyekről azt mondják, hogy az egyház története folyamán megestek; mindazokat a személyiségeket, akik a legkiválóbb egyházakat (paroikia)  dicséretes módon kormányozták és ezeknek elöljárói voltak; mindazokat, akik minden egyes nemzedék idején szavaik vagy írásaik által Isten szavának megbízottai voltak; mindazoknak a nevét, mivoltát és korát, akik az újítás szenvedélyes vágyától a legszélsőségesebb tévedésig űzetve a hamis tudás szerzőivé kiáltották ki magukat, és ragadozó farkasokként könyörtelenül rátörtek Krisztus nyájára.

2. Ezen felül megemlékezem azokról a bajokról, melyek az egész zsidó néppel rögtön az Üdvözítőnk elleni összeesküvés után történtek, aztán arról, hogy mennyit, milyen módon és mikor harcolt a pogányokkal szemben az isteni tanítás; azokról a kiváló emberekről, akik az idők folyamán egészen vérük ontásáig és a kínvallatásig küzdöttek ezért a tanításért; napjaink vértanúiról és végül Üdvözítőnknek mindnyájunkra kiáradt, örvendetes és nagylelkű segítségéről. Nem másutt, mint az elején fogok ezért hozzá Üdvözítőnk és Urunk, Jézus, az Isten Fia üdvtörténetének (oikonomia) leírásához.

3. A jóakaratú olvasók elnézését kérem azonban a mű tárgyára való tekintettel, mivel megvallom, hogy az ígért mű annyira meghaladja erőmet, hogy ígéretemet nem tudom teljesen és tökéletesen beváltani. Valójában amikor most elsőként foglalkozom ezzel a témával, mintegy járatlan és kitaposatlan útra lépek. Azért imádkozom, hogy Isten vezessen, és az Úr ereje együtt munkálkodjon velem! Egyáltalán nem találtam olyan nyomokra, melyeket az ugyanezen az úton járók hagytak volna, eltekintve egyedül és kizárólag azoktól a jelentéktelen megjegyzésektől, melyekben egyesek így, mások pedig úgy hagytak hátra számomra töredékes híradásokat azokról az időkről, melyben éltek. Szavuk messziről világító fáklyához hasonlít, mint valami távoli őrhelyről, úgy szólnak hozzám valahonnan a régmúltból, és útba igazít, hogy merre menjek, merre irányítsam az elbeszélés menetét úgy, hogy elkerüljem a tévedéseket és a veszélyeket.

4. Mindazt tehát, amiről azt véltem, hogy hasznos lehet vállalkozásomhoz, összegyűjtöttem szétszórtan található visszaemlékezéseikből, és mint szellemi rétről a virágokat, úgy szedtem össze a régi íróktól az alkalmas idézeteket, s arra törekszem majd, hogy történeti sorrendbe szedjem őket,' amikor át szeretném menteni az elkövetkező korokra Üdvözítőnk legkiválóbb apostolainak – ha nem is az összesnek – a legkiemelkedőbb és legemlítésreméltóbb egyházakban megőrzött utódlási sorait.

5. Égetően szükségesnek hiszem, hogy ezzel a munkával foglalkozzak, mivel mindeddig egyetlen olyan egyházi írót sem ismerek, aki a maga részéről vállalkozott volna rá, hogy erről írjon. Remélem, hogy bőséges hasznot hajt majd azoknak, akik lelkesen keresik a történelem hasznos tanulságait. 6. Igaz ugyan, hogy ezekről az eseményekről már a korábban elkészült „Króniká"-m „Kánonjai"-ban kivonatosan beszámoltam, jelen művemben azonban kimerítőbb módon igyekszem leírni őket.

7. Elbeszélésemet, mint említettem, Krisztus üdvtörténetével és istenségével (teologia) kezdem, mely felülmúlja az emberi értelmet. 8. Aki ugyanis egyháztörténeti értekezést akar írni, fentről kell kezdenie, magának Krisztusnak az üdvtörténetével (hiszen Krisztustól származott át ránk mintegy méltóságként a keresztény név), mely sokkal istenibb, semmint sokaknak tűnik.

Baán István fordítása

Euszebiosz: Az edesszai királyról szóló történetet (Egyháztörténet I, 13.)

1. Thaddaiosszal pedig ez történt: Urunk és Üdvözítőnk istensége, melyet csodatevő hatalma miatt minden ember megismert, ezreket vonzott magához a Júdeától nagyon távoli, idegen országok lakói közül, akiket betegségek és mindenféle fájdalmak kínoztak, és gyógyulásukat remélték tőle. 2. Ezért Abgár király, aki dicsőségesen kormányozta az Eufráteszen túli népeket, mivel testét szörnyű és emberi erővel nem gyógyítható fájdalom kínozta, amikor sokat hallott Jézus nevéről és csodáiról, melyekről mindenki egybehangzólag tanúskodott, küldönc útján könyörgő levelet küldött neki, hogy szabadítsa meg betegségéből. 3. Krisztus nem fogadta ugyan el a meghívást, de mindenesetre arra méltatta, hogy sajátmaga írt levelet neki, melyben megígérte, hogy elküldi egyik tanítványát, hogy gyógyítsa meg betegségét és egyúttal üdvösséget nyújtson neki és összes hozzátartozójának. 4. Nemsokára be is teljesedett rajta, amiről ígéretet kapott. Krisztusnak a halottak közül való feltámadása és mennybemenetele után Tamás, a tizenkét apostol egyike isteni indítás alapján elküldte Thaddaioszt, aki maga is Krisztus hetven tanítványa közé tartozott, Edesszába, hogy hirdesse a Krisztusról szóló tanítás örömhírét, és mindaz, amit Üdvözítőnk megígért, általa be is következett.

5. Mindezekről írásos tanúbizonyságot is találsz, mely az akkori királyi város, Edessza levéltárából származik. Az ottani állami okmányokban, melyek felölelik mindazt, ami régen esett meg és ami Abgárral történt, ezeket az eseményeket is mindmáig megőrizve meg lehet találni. Legjobb lesz azonban, ha magukra a levelekre figyelünk, melyeket a levéltárból szereztem, és szír nyelvből szó szerint így fordítottam le:

Az Abgár fejedelem által jézusnak írt és Ananiás futárral neki
Jeruzsálembe küldött levél másolata

6. „Abgár fejedelem, Ukhamasz fia, üdvözli Jézust, a Jeruzsálem vidékén feltűnt jó Üdvözítőt!

Eljutott hozzám híred és gyógyításaid híre, melyeket gyógyszerek és növények nélkül cselekedtél. Azt mondják ugyanis, hogy vakoknak adod vissza látásukat, bénákat járóvá teszel, leprásokat tisztítasz meg, tisztátalan lelkeket és ördögöket űzöl ki, régóta betegeskedőket gyógyítasz meg és halottakat támasztasz fel. 7. Mivel mindezt hallottam rólad, azt mondtam magamban: Két dolog lehetséges: vagy Te vagy az Isten, és a mennyből leszállva cselekszed ezeket, vagy az Isten Fia vagy, aki ezeket teszed. 8. Ezért írok tehát neked, és arra kérlek, fáradj el hozzám és gyógyítsd meg fájdalmamat, melyben szenvedek. Azt hallottam ugyanis, hogy a zsidók zúgolódnak ellened és károdat akarják. Igaz ugyan, hogy városom nagyon kicsi, de tisztes: mindketten megférünk benne."

9. (Ezt és így írta Abgár, amíg az isteni fénynek egy sugara kissé rá nem ragyogott. Érdemes meghallgatni azt a levelet is, melyet Jézus küldött neki ugyanazon futár által, és amely rövid, de velős. Így szól:)

Jézus válasza Ananiás futár által Abgár fejedelemnek

10. „Boldog vagy, mert hittél bennem, bár nem láttál engem. Meg van írva ugyanis rólam, hogy akik látnak engem, nem hisznek majd bennem, azért, hogy akik nem láttak engem, higgyenek és éljenek. Ami pedig az általad írt meghívást illeti, hogy menjek el hozzád, azt válaszolom, hogy most be kell töltenem mindazt, ami végett elküldettem, és miután így betöltöttem, vissza kell térnem ahhoz, Aki küldött engem. Visszatérésem után azonban elküldöm majd hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg fájdalmadat és életet adjon neked meg hozzátartozóidnak."

11. Ezekhez a levelekhez még ezt is hozzáfűzték szír nyelven: „Jézus mennybemenetele után Júdás, akit Tamásnak is neveztek, elküldte Abgárhoz Thaddaiosz apostolt, a hetven közül az egyiket, aki elment, és Tóbiásnál, Tóbiás fiánál lakott. Amint elterjedt a híre, jelentették Abgárnak: »Megérkezett Jézus egyik apostola, amint levélben közölte veled.« 12. Thaddaiosz tehát Isten erejével kezdett meggyógyítani minden betegséget és gyengeséget, úgyhogy mindenki ámulatba esett. Amikor pedig Abgár hallott azokról a nagyszerű tettekről és csodálatos dolgokról, amiket tett, és hogy gyógyított, arra gondolt, hogy ez az, akiről Jézus levelében így írt: »Visszatérésem után elküldöm hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg fájdalmaidat.« 13. Magához hívatta tehát Tóbiást, akinél Thaddaiosz lakott, és azt mondta neki: »Hallottam, hogy egy csodatevő ember érkezett és házadban lakik. Vezesd őt hozzám!« Tóbiás Thaddaioszhoz ment, és jelentette neki: »Abgár fejedelem magához hívatott engem, és azt mondta, vezesselek hozzá, hogy gyógyítsd meg.« Thaddaiosz erre azt válaszolta: »Felkelek, mert hatalommal küldettem hozzá.«

14. Másnap korán reggel felkelt Tóbiás, magához vette Thaddaioszt, és Abgárhoz ment. Amikor beléptek (jelen voltak ugyanis és körülötte álltak főemberei), még alig lépett, hirtelen olyan leírhatatlannak pillantotta meg Abgár Thaddaiosz apostol arcát, hogy ezt látva leborult előtte, a körülötte állók pedig nagyon csodálkoztak rajta. Ők ugyanis nem pillantották meg a látványt, mely egyedül csak Abgárnak jelent meg. 15. Abgár megkérdezte Thaddaioszt; »Vajon valóban tanítványa vagy Jézusnak, az Isten Fiának, aki azt mondta nekem: Elküldöm hozzád egyik tanítványomat, aki majd meggyógyít és életet ad neked?« Thaddaiosz így felelt: »Mivel nagyon hittél abban, aki küld engem, ezért küldettem hozzád. És ha ismét hiszel benne, beteljesedik az, amit szíved kíván, amint hiszed.« 16. Abgár erre azt mondta neki: »Úgy hittem benne, hogy arra is képes lettem volna, hogy hadsereggel verjem szét az Őt keresztre feszítő zsidókat, ha a római birodalom meg nem akadályozott volna benne.« Thaddaiosz azt mondta: »Urunk beteljesítette Atyjának akaratát, és miután beteljesítette, visszatért az Atyához.« 17. Abgár azt válaszolta neki: »Én is hittem benne és Atyjában.« Thaddaiosz erre így szólt: »Ezért teszem rád kezemet az ő nevében.« És amint megtette, Abgár rögtön meggyógyult betegségéből és fájdalmából.

18. Elcsodálkozott Abgár, hogy amint Jézusról hallotta, valóban úgy látta tanítványánál, Thaddaiosznál, aki gyógyszerek és növények nélkül gyógyította meg, és nemcsak őt, hanem a vízkóros Abdoszt, Abdosz fiát is. Ő is eljött Thaddaioszhoz, térdre esett előtte, ő pedig imádkozva rátette kezét, és meggyógyult. Sok mást is meggyógyított a városban, csodálatos és nagy dolgokat művelt és hirdette Isten igéjét. 19. Ezután így szólt Abgár: »Te, Thaddaiosz, az Isten erejének segítségével tetted ezt, és mi megcsodáltuk. Ezen túlmenőleg, kérlek, magyarázd el nekünk, hogyan jött el Jézus, beszélj hatalmáról és arról, hogy milyen képesség birtokában tette mindazt, amit hallottam róla!«

20. Thaddaiosz erre így kezdett el beszélni: »Most hallgatni fogok ugyan, de mivel azért küldettem, hogy hirdessem az igét, holnap gyűjtsd össze nekem összes alattvalódat, és előttük hirdetem majd és hintem el bennük az élet igéjét arról, hogyan is jött el Jézus, mi volt a megbízatása, miért küldte el Őt az Atya, milyen ereje volt, mit tett és milyen titkokról beszélt a világban, milyen képesség birtokában tette mindezt, mi volt igehirdetésének újdonsága, milyen szerény és alázatos volt, hogyan alázta meg magát, mintegy lefokozta magát és lecsökkentette istenségét (apetheto kai eszmikrünen autu tén theotéta), hogyan feszítették keresztre, hogyan szállt le az alvilágba és hogyan rombolta le azt a börtönt, mely ősidők óta lerombolhatatlanul állt, hogyan támasztotta fel a halottakat, és bár egyedül szállt alá, népes sereg kíséretében tért vissza Atyjához.«

21. Megparancsolta tehát Abgár, hogy reggel gyűljenek öszsze alattvalói, és hallgassák meg Thaddaiosz igehirdetését, utána pedig parancsba adta, hogy adjanak neki aranyat pénz és nemesfém formájában. Ő azonban nem fogadta el, hanem azt mondta: »Ha saját javainkat elhagytuk, hogyan vehetnénk el másokét?« 22. Mindez a háromszáznegyvenedik évben történt."

Azt hiszem, hogy ezt a szír nyelvből szó szerint lefordított, nem minden hasznot nélkülöző történetet idejében helyeztem ide.

Baán István fordítása

Euszebiosz: A Nero alatt kitört üldözésről, melynek folyamán Rómában Pál és Péter hitükért a vértanúsággal lettek megtisztelve (Egyháztörténet I, 25.)

1. Amikor Nero hatalma már megszilárdult, szentségtörő cselekedetekre tért át és nem más, mint a mindenek Istenét imádó vallás ellen támadt. Hogy milyen elvetemült volt, annak leírására most nincs időnk. 2. Mivel sokan vannak, akik nagyon pontosan leírták tetteit, ezért lehetőség nyílik rá, hogy akinek csak kedve tartja, ezek alapján behatóan megvizsgálja ennek a különc férfinak durva őrületét. Ennek az lett a következménye, hogy miután minden ok nélkül számtalan embert megöletett, olyan borzalmas gyilkosságokra vetemedett, hogy még legközelebbi rokonait és legbizalmasabb barátait sem kímélte: anyjával éppúgy, mint testvéreivel és feleségével meg számtalan más rokonával úgy bánt, mint az ellenséggel és támadóval, és változatos halálnemekkel végeztette ki őket.

3. Tetteihez még ráadásul azt is fel kell jegyezni, hogy ő volt az első császár, aki ellenségesen viselkedett az Istent imádó vallással szemben. 4. Erről ismét a római Tertullianus emlékezik meg, ekképpen: „Olvassátok csak el történeti könyveiteket! Ott majd megtaláljátok, hogy elsőként Nero üldözte ezt a szektát, amikor Kelet teljes meghódítása után leginkább Rómában kegyetlenkedett mindenkivel. Mi dicsekszünk vele, hogy ilyen ember indította el ellenünk a büntetőhadjáratot. Aki ugyanis ismeri őt, az meg tudja érteni, hogy Nero csak valami nagyon nagy jót ítélhetett el."

5. Így tehát ő volt az – miután Isten ellenségei közül a legelső helyet foglalta el –, aki arra vetemedett, hogy kivégeztesse az apostolokat. Azt mondják tehát, hogy Pált uralkodása idején éppen Rómában fejezték le, ugyanúgy Pétert pedig keresztre feszítették, és a hírt megerősíti az a tény, hogy Péter és Pál nevét máig is olvasni lehet az ottani sírokon.

6. Nem kevésbé az, hogy egy Gaiusz nevű egyházi férfi, aki Zephürinosz római püspök idejében élt, Proklosszal, a phrügiai szekta vezetőjével vitázó iratában azt mondja azokról a helyekről, ahová a nevezett apostolok szent tetemeit helyezték: 7. „Meg tudom mutatni az apostolok győzelmi jelvényeit. Ha kedved tartja, hogy elmenj a Vaticanusra vagy az ostiai útra, megtalálod majd azoknak a férfiaknak a győzelmi jelvényeit, akik ugyanezt az egyházat alapították."

8. Hogy mindketten ugyanabban az időben szenvedtek vértanúságot, azt Dionüsziosz korintusi püspök tanúsítja a rómaiakhoz írt levelében, amikor azt mondja: „Ekkora gondoskodásotokkal összekötöttétek egymással a Péter és Pál által Rómában és Korintusban plántált ültetvényt. Mert hiszen amikor mindketten a mi Korintusunkban is elkezdték az ültetést, hasonlóképpen tanítottak minket, ugyanígy Itáliában is ugyanakkor tanítottak és ugyanabban az időben haltak vértanúhalált." Ezt pedig azért írtam le, hogy még hitelreméltóbb legyen a „Történet"-em.

Baán István fordítása

Euszebiosz: Hogyan szakadt számtalan csapás a zsidókra és hogyan viselték utolsó háborújukat a rómaiak ellen? (Egyháztörténet I, 26.)

1. Újból Josephus az, aki miután a lehető legrészletesebben beszámolt arról a szerencsétlenségről, ami az egész zsidó nép nyakába zúdult, több más eseménnyel együtt kifejezetten elmondja, hogy számtalan tekintélyes zsidót, miután megkorbácsolták őket, magában Jeruzsálemben keresztre feszítettek Florus parancsára, aki Júdea helytartója volt, amikor Nero uralkodásának tizenkettedik évében kezdett fellángolni a háború. 2. Azután arról tudósít, hogy egész Szíriában is félelmetes megtorlás kerekedett a zsidók felkelésének hírére, és minden egyes város lakosai mindenütt kegyetlenül úgy lemészárolták a zsidókat, mintha ellenségek lettek volna, úgyhogy a városok tele voltak temetetlen holttestekkel. Az öregek holttestét a csecsemők mellé dobálták, még az asszonyokat, szégyenletes meztelenül. Leírhatatlan szenvedés töltötte be az egész tartományt, és az elszenvedett borzalmaknál is szörnyűbb volt az irtózat, ami még fenyegette őket. Ezt írja szó szerint Josephus. Ilyen volt a zsidók helyzete.

Baán István fordítása

Nüsszai Szent Gergely: Arról, hogy az ember rendelkezik a beszédhez szükséges szervekkel (Az ember teremtéséről 9)

Miután tehát Teremtőnk isteni szépséggel ajándékozta meg alkotását, saját jó tulajdonságainak hasonlatosságát helyezve képmásába, bőkezűségében még további javakat adott az emberi természetnek. Az értelemről tulajdonképpen nem is azt kell mondani, hogy odaadta, hanem hogy az embert annak részesévé tette, mikor saját természetének díszét helyezte a képmásba. Mivel a szellem testetlen és szellemi valóság, nem tudná a kegyelmet közvetíteni és másnak átadni, ha meg nem nyilvánulna valamilyen mozgás által. Ezért van szükség erre a szervezeti felépítésre, hogy a szellem ütőként érintve a beszéd szerveit, különféle hangok leütésével fejezze ki a benső mozgásokat. És ahogy valaki, aki ért a zenéhez, még ha betegség következtében el is veszítené saját hangját, de mégis kifejezést szeretne adni művészetének, idegen hangok segítségével zenghetné a dalt, furulyán vagy lanton tárva a közönség elé művészetét, úgy az emberi szellem is, mely annyiféle gondolat szerzője, mivel a szellemi törekvéseket a csak testi érzékelést felfogó léleknek nem képes tudtára adni, tapasztalt művészként ezekhez az eleven eszközökhöz nyúl, hogy általuk juttassa kifejezésre benső gondolatait. Az ember hangképző szerveinek muzsikája olyan fuvola és lyra hangjának keveréke amelyek egymással összhangban, egyszerre adnak hangot. Ugyanis a lélegzet, amely feltódul az őt tároló edényekből a járatokon át, valahányszor a beszédszándék miatt megfeszülnek a megfelelő szervek, beleütközvén azokba a belső kiemelkedésekbe, amelyek körülveszik ezt a csőszerű járatot, valamiképpen utánozza a fuvolában keletkező hangot, mivel a kiemelkedő hártyák örvénylő mozgásba hozzák. A mélyről jövő hangot átveszi a szájüreg és az orrhoz vezető kettős járat, a gégefőben lévő porcos pikkelyszerű kiemelkedések pedig szétszórják és ezáltal zengőbbé teszik. Az arc, a nyelv, a torok felépítése, az elernyedve kiöblösödő, megfeszítve meg összezáródó száj, mind változatosan és sokféleképpen utánozzák az ütő mozgását a húrokon, és a kellő időben a szükségletnek megfelelően igen gyorsan változtatják a hangot. Az ajkak nyitása és zárása ugyanazt a hatást váltja ki, mint mikor az ember ujja szabályozza a fuvolából kiáramló levegőt és a dal harmóniáját.

Vanyó László fordítása

Órigenész: Krisztusról (A princípiumokról I, 2)

1. Először is tudnunk kell, hogy Krisztusban más istenségének természete, mely szerint az Isten Egyszülött Fia, és más az emberi természet, melyet a végső időkben a Gondviselés végzése szerint felöltött. Lássuk tehát először, mi „Isten Egyszülött Fia", akit számos különböző névvel illetnek a valóságnak megfelelően, illetve az elnevezők különböző felfogása szerint. Bölcsességnek nevezik, miként Salamon is így szólaltatja meg a Bölcsességet: „Útjai kezdetén teremtett engem az Úr, mint legelső művét, mielőtt bármit teremtett volna, az idők előtt szerzett engem. A kezdet kezdetén, a föld teremtése előtt, a vizek forrásai előtt, a hegyek megszilárdulása előtt, minden malom előtt nemzett engem" (Péld 8,22-25). Elsőszülöttnek is neveztetik, ahogyan Pál apostol mondja: „Ő minden teremtmény elsőszülöttje" (Kol 1,15). Nem más pedig az Elsőszülött természete szerint, mint a Bölcsesség, hanem azonos vele. Végül Pál apostol ezt is mondja: „Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége" (1Kor 1,24).

2. De senki se gondolja azt, hogy amikor Krisztust Isten Bölcsességének nevezzük, önálló lét nélkülinek tartjuk, azaz például nem bölcs lénynek fogjuk fel, hanem valami dolognak, mely bölccsé tesz azzal, hogy átadja magát és behatol azok lelkébe, akik be tudják fogadni erejét és értelmét. Ha pedig egyszer elfogadtuk, hogy Isten Egyszülött fia azonos az Ő Bölcsességével, amely szubsztanciálisan létezik, ezzel elménk meg is szabadult az olyan képtelen föltevésektől, hogy az ő hypostasisa, vagyis subsistentiája bármi testi jellegűt tartalmazhat. Hiszen mindent, ami testi, alakja, színe és nagysága jellemez, és ép ésszel vajon ki keresne a Bölcsességben mint olyanban alakot, színt vagy mérhető nagyságot? Hogyan gondolhatja, vagy hiheti valaki is, aki valamennyire megtanult jámbor módon gondolkodni és vélekedni Istenről, hogy Isten, az Atya valaha vagy egy bizonyos pillanatig úgy létezett volna, hogy nem nemzi folyamatosan a Bölcsességet? Hiszen így vagy azt kellene mondania, hogy az Isten, mielőtt nemzette a Bölcsességet, nem volt erre képes, s így ezelőtt nem létezőt nemzett, hogy létezzék — vagy pedig azt, hogy az Isten ugyan képes volt, de nem akarta nemzeni, ezt mondani viszont ugyanúgy káromkodás. Így hát nyilvánvaló, mindkét feltevés képtelenség és istentelenség, tehát az is, hogy az Isten képtelen volt, majd képes lett a Bölcsesség nemzésére, s az is, hogy bár képes volt rá, de nem kívánta és későbbre halasztotta. Ezért az Istent egyszülött Fia mindenkori Atyjaként ismerjük, aki belőle született és tőle kapja létét, de bármiféle kezdet nélkül: Nem csak olyan kezdete nincs, amelyet bizonyos időszakokkal meg lehet határozni, hanem olyan sincs, melyet a puszta elme önmagában szokott szemlélni, s hogy úgy mondjam, meztelen értelemmel és gondolkodással fölfogni. Hinnünk kell tehát, hogy a Bölcsesség nemzése minden kimondható vagy felfogható kezdet nélkül való. S e bölcsesség létében az előrelátás hatalmával előre megformálva és elrendezve benne volt a leendő teremtés minden ereje és alakulása, az elsődlegeseké éppúgy, mint a másodlagos és esetleges létezőké. Éppen ezekre a teremtményekre való tekintettel, amelyek mintegy ábrázolva és előre megformálva benne voltak magában a Bölcsességben, mondja a Bölcsesség Salamon könyvében, hogy Isten őt útjai kezdetének teremtette, ugyanis magába foglalja az egész teremtés kezdeteit, elveit és fajait.

Vidrányi Katalin fordítása