Kodzsiki

           Kodzsiki, A régi dolgok feljegyzései a fennmaradt legrégibb japán írásos mű. A VII-VIII. században a Tang-Kína jogrendszerének átvételével az egységesített központi hatalmú császárság kiépítésére törekvő uralkodók a császárság legitimitásának ideológiai alapjait kivánták megteremteni. Tenmu császár (uralk. 673-686) parancsára a hagyományozás céljából az udvari recitátor, Hieda no Are megtanulja a Tenmu által a császári államrend kiépítésére helyesnek ítélt császári krónikákat, a császári család tagjai és a nemzetségek által valamint a nép között hagyományozott mitológiai történeteket és legendákat. 711-ben Genmei császárnő (uralk. 707-715) utasítására Óno Jaszumaro (?-723) a Hieda no Are által megtanultakat írásban rendezi össze, így készült 712-ben a három könyvben összeállított Kodzsiki. Az Első könyv Az istenek kora; a Második könyv az első császártól, Dzsinmu császártól a 15. császárig, Ódzsin császárig és a Harmadik könyv a 16. császártól, Nintoku császártól a 33. császárig, Szuiko császárnő (uralk. 592-628)-ig tartalmazza a császári krónikákat. A kozmogóniai megfogalmazásban a kínai írások tanulmányozásának nyomai érhetők tetten. Eredeti szöveg: Kodzsiki, Norito [Nihon kotenbungaku taikei 1. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 1./]. Ivanami soten, Tokió, 1958.; Kodzsiki [Nihon siszó taikei 1. /A japán eszmék nagysorozata 1./]. Ivanami soten, Tokió, 1982. (Y.M.)

Első könyv, Az istenek kora:

A föld és az istenségek teremtése

(részletek)

Az Öt Különálló Égi Istenség

Ég és föld keletkezésekor a Magasságos Égi Mezőkön (Takama no hara) megjelenő istenségek nevei Ame no minaka nusi no kami, az Ég Közepe Isten, a következőé Taka mi muszubi no kami, a Magasságos Fogantatás Isten, majd Kami muszubi no kami, az Isteni Fogantatás Isten voltak. E három istenség mindegyike magányos istenség[1] volt, és alakjukat elrejtették.

Ezután, mikor a föld még fiatal volt, és az úszó állati zsírhoz volt hasonlatos, s úgy lebegett-sodródott, akár a medúza, hirtelen – akárcsak a nád hajtása – növekedésnek indult valami. Annak az istenségnek a neve, aki ebből született Umasi asi kabi hikodzsi no kami, a Daliás Nádhajtás Férfi Isten volt. Őt követte Ame no toko tacsi no kami, az Égen Örökké Álló Isten. Ez a két istenség is magányos, egyedüli istenségként jelent meg, és nem engedték látni alakjukat.

A fenti öt istenség a különleges Öt Magányos Égi Istenség. ［...］

A föld elrendezése és megszilárdítása

Az égi kamik akkor közösen meghagyták a két kaminak, Izanagi no mikotonak, a Hívogató Istennek és Izanami no mikotonak, a Hívogató Istennőnek:

- Gyűjtsétek egybe az úszó földet! Tegyétek szilárddá és így fejezzétek be!

Átadták nekik, Ame no nubokót, a Drágakővel Ékes Égi Lándzsát és kijelölték feladatukat.

Minekutána a két Isten Ameno Ukihasin, az Égi Lebegő Hídon állva aládöfte a Drágakővel Ékes Égi Lándzsát. Azzal kevergették-kavargatták az alant örvénylő, szortyogó sós vízet. Amikor a lándzsát felemelték, annak végéről sós cseppek hullottak alá, és egymásra esve egy szigetté álltak össze. Ez volt az Onogoro-sziget, az Önnön Megszilárduló Sziget[2].

Izanagi Jomi no kuniba látogat

            A két Isten sorban megszüli a szigetsor szigeteit, s benne országokat. Utána folytatják a különböző természeti képződmények, jelenségek „megszülését”, mint Istent. De Izanami istennő a Tűz Isten szülésekor megbetegszik, s végül belehal sérüléseibe. Izanagi nem bírja felesége, Izanami elvesztését, s lemegy a föld alatti országba, hogy találkozhasson vele. (Y. M.)

[Izanagi] látni szerette volna hitvesét, ezért utána ment a Jomi no kuniba, a Föld alatti országba[3], ő (Izanami) pedig kijött fogadni őt termének bejárata elé. Izanagi Isten tisztelettel szólította meg:

- Szerelmetes kedvesem, az ország, amit én és te alkottunk, még nincsen kész teljesen. Térj vissza oda!

Izanami Istennő így felelt neki:

- Ó, de sajnálom, hogy nem jöttél korábban. Már ettem a Jomi ország tűzhelyén készült étkekből[4]. Mégis, milyen csodálatos[5], hogy az én kedves férjem eljött ide! Vissza kívánok térni, de időre van szükségem ahhoz, hogy ezt megtanácskozzam a föld alatti istenekkel. Óva intelek attól, hogy [közben] rám vesd a tekintetedet. - Így szólt, majd visszatért a terem belsejébe.

Hosszúra nyúlt azonban a távolléte és Izanagi egyre türelmetlenebbül várt. Ezért letörte a bal oldalra feltűzött hajfonatába szúrt sok fogú fésű körömformájú szélső, erős fogainak egyikét és tüzet pattintott vele. Amikor annak fényénél belépett a szobába, meglátta, hogy Izanagi testében férgek nyüzsögnek és hogyan rágják-csócsálják őt. Fején a nagy mennykő, mellén a tűzvillámlás, hasán a sötét ménkű, szemérmén a fát hasító villám, bal kezén a fiatal mennykőcsapás, jobb kezén a földbe csapó villám, bal lábán a dörgő mennykő, jobb lábán a ledöntő villámsújtás – összevéve nyolcféle mennykőcsapás-Isten volt rajta.

Rémület lett úrrá Izanagin, ezért azon nyomban hátat fordított és hanyatt-homlok próbált menekülni onnan.

- Megláttad szégyenemet! - kiáltotta kedvese, Izanami-Istennő, s nyomban utánaküldte A Föld alatti ország hat csúf boszorkáját[6], hogy fogják el. Ekkor Izanagi levette a fekete indából készített hajdíszét, maga mögé hajította, mire az rögtön szőlőtermést hozott. Amíg üldözői azt lecsipegették és megették, addig tovább menekülhetett. Aztán azonban újfent a nyomába eredtek. Izanagi ekkor kivette a jobb oldali hajfonatába tűzött sok fogú fésűt, kitörte a fogát és maga mögé hajította. Azon nyomban bambuszhajtások eredtek belőle[7]. Amíg a boszorkák ezeket kicsavarták és megették, Izanagi tovább menekülhetett.

Később Izanami megparancsolta a nyolc mennykő-istennek, hogy Jomi országának ezerötszáz katonájával együtt vegyék üldözőbe Izanagit. Mire ő előrántotta tíz marok hosszúságú kardját és azt a hátul lévő kezében fogva suhogtatta, és így menekült tovább. Üldözői azonban már megint a nyomában voltak. Amikor a Jomi országhoz tartozó Hira-lejtő[8] lábához érkezett, üldözői jöttére felkészülendő Izanagi a lejtő lábánál lévő barackfáról leszakított három gyümölcsöt, és azokkal megdobálta őket, mire azok mind megfutamodtak[9]. Izanagi ekkor e szavakkal fordult a barackokhoz:

- Ahogy most nekem segítettetek, úgy segítsétek a Nádas Mező Középső Országában[10] élő embereket, amikor bajba kerülnek, szenvednek és keseregnek. – mondta és az Ókamuzumi no mikoto, a Nagy Isten Isteni Szellem nevet adományozta nekik.

Legvégül hitvese, Izanami maga eredt a nyomába. Izanagi ekkor egy olyan sziklát húzott a Jomi Hira-emelkedőjének tetejére, amelyet csak ezer ember tudott volna elmozdítani. A szikla így pontosan kettejük közé került. Annak két oldalán állva, búcsúfogadalmat tettek egymásnak. Izanami így szólt:

- Szeretett kedvesem, ha te így cselekszel, akkor én országodnak népéből naponta ezer embert fogok megfojtani.

Izanagi erre azt mondta:

- Szeretett kedvesem, ha te úgy cselekszel, akkor én naponta ezerötszáz szülő-kunyhót emelek majd a szülő nőknek[11].

Ezért van az, hogy bár naponta ezer ember biztosan meghal, ezerötszáz ember biztosan megszületik. Izanamit pedig ezért hívják Jomi azaz a Föld alatti országa Nagy Istenének. Azt is mesélik, hogy mivel Izanagit utolérte, az Utat Uraló Nagy Istennek is nevezik. Továbbá a Jomi no kuniba vezető lejtőn az utat elzáró sziklát az Útról Visszafordító Nagy Istennek is nevezik. Nevezik még a Halál Birodalmának Bejáratát Elrekesztő Nagy Istennek is. Azt mondják, hogy a Jomi Hira-lejtője nem más, mint a jelenlegi Izumo tartományban található Ifuja-lejtő.[12]

A miszogi és az istenek születése

Ezután Izanagi a tengerpartra siet, hogy ott megtisztálkodjék a sok szennytől, ami a szennyel teli földalatti országban rakódott rá. A 3. században készült hivatalos kínai krónika, a Vej csi, említést tesz a japánok eme szokásáról, így ez a rituális megtisztulási mód a „rossztól” a japánok ős idők óta élő szokása lehetett. A megtisztulás mozdulataiból is születnek istenségek. A bal szemének megmosásából születik Ama teraszu ó mikami, az Égen Sugárzó Nagy Istennő, aki a császári család őse. (Y. M.)

[…]

Azt a kamit, aki akkor jelent meg, amikor a bal szemét megmosta, Amateraszu ó mikaminak, az Égen Sugárzó Nagy Istennőnek hívták. Azt a kamit, aki akkor született meg, amikor a jobb szemét tisztította, Cukujomi no mikotónak, a Holdat Számoló Istennek nevezték. Ezt követően mikor az orrát tisztogatta a Takehaja szusza no o no mikoto, a Bátran Vadul Dühöngő Isten jelent meg[13]. A fentebb említett tizennégy Istenség, Jaszo magacuhi no kami, a Számtalan Rosszaság Istentől Haja szusza no o no mikotóig mindannyian akkor születtek, amikor a testét megmosta.

Izanagi ujjongott örömében:

- Egyik gyermekemet szültem a másik után, de legutolsó szülésemkor kaptam három nemes gyermekemet. – mondta, majd leakasztotta nyakláncát, s közben úgy megrázta, hogy összecsendültek a kövei. E szavakkal adta át Amateraszu ó mikaminak:

- Te fogod uralni Taka ama no harát, a Magasságos Égi Mezőket! – Ezzel a feladattal bízta meg.

E nyakéket Mikura tana no kaminak, a Raktár Polcán Biztonságban Elhelyező Istennek nevezik. Ezután Cuku jomi no mikotóhoz fordult és a következő megbízatást adta neki:

- Te fogod uralni Joru no oszu kunit, az Éjszaka Világát!

Ezután Takehaja szusza no o no mikotóhoz fordult és meghagyta neki:

- Légy ura az óceánnak!

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Király Attila

Manjósú, a Tízezer levél gyűjteménye

                               A Manjósú, a Tízezer levél gyűjteménye a fennmaradt legrégibb japán versgyűjtemény. Valószínűleg nem egyszerre állították össze, hosszú időn át több ember gyűjthette a különböző stílusú dalokat. Ma úgy vélik, hogy jelenlegi formája Ótomo no Jakamocsi (718?-785) költő rendező munkájának eredménye. 20 kötete mintegy 4500 dalt tartalmaz, szerzőik a legkülönfélébb rétegekből valók, tennótól parasztig, katonától örömlányig. A dalok keletkezési idejüket tekintve kb. háromszáz évet ölelnek fel, a legrégibb dal Nintoku császártól származik (a Nihonsoki szerint a 4. században uralkodott) és a legutolsó Ótomo no Jakamocsi 759-ből való rövid dala. A versek többsége az uralkodóosztálybélieké, de a gyűjteményben a nép is hallatja hangját. Az egész antológiát az érzelmek egyenes, erőteljes, őszinte kifejezésmódja jellemzi. A dalok stílusát tekinve az 5-7-5-7-7 szótagú tanka, a rövid dal (kb. 4200 dal), a háromnál több 5-7 szótagpárt ismétlő illetve végén plusz 7 szótaggal végződő csóka, a hosszú dal (kb. 260 dal), az 5-7-7-5-7-7 szótagú szedóka, a párbeszédes dal (kb. 60 dal) és az 5-7-5-7-7-7 szótagú ún. busszokuszekika, a Buddha lábnyomakőbe vésett dicsőítő dal stílusú dal (1 dal) található a gyűjteményben. Később a tanka vált a japán verselés alap- versformájává. A dalok lejegyzésére a kínai írásjegyeket elsősorban a hangértékük alapján alkalmazták, de vannak olyan esetek is, amikor az adott írásjegyet japán értelmezésű olvasattal kell olvasni vagy rejtvény-szerű játékos alkalmazással. Az íly módon a japán szavak lejegyzésére alkalmazott kínai írásjegyeket manjóganának nevezik. Eredeti szöveg: Manjósú 1-4. [Nihon kotenbungaku taikei 4-7. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 4-7./]. Ivanami soten, Tokió, 1957-62. (Y.M.)

Manjósú 38., 20. és 21. dal

Hosszú dal (csóka)

Kakinomoto no Hitomaro[14] készítette Dzsitó császárnő[15] josinói

(ma Nara prefektúrában) utazása alkalmából. Manjósú 38. dal.

A mi nagy uralkodónk, aki Istenként van, hogy Istenként cselekedjék, a Josino folyó háborgó mély vize közelében pompás, magas tornyot építtetett, s amikor felment a toronyba, és körbetekintett országán, a kerítésként többsorosan egymás mögött magasló zöld hegyek, mint a Hegy Istenének ajándéka, tavasszal virágokkal díszítik fejüket, s ősszel színes falevelekbe burkolóznak. A hegyek alján zúgó folyó is a felső folyásnál kormoránnal való halászatot készít elő, s alsó folyásánál kis halászhálókat vet ki, hogy uralkodónknak élelemmel szolgáljanak. Mily virágzó Isten kora, amelyben hegyek és folyók is együtt szolgálnak érte.

Rövid dal (tanka).

Nukata no Ókimi[16] hercegnő készítette, amikor Tendzsi császár[17]

vadászott a Kamafu mezőn, Manjósú 20. dal.

A kőmagvirágos kertben, a tiltott kertben ide-oda jársz. Nem látják-e a kertőrzők, hogy úgy intesz nekem?!

A trónörökös herceg[18]válasza, Manjósú 21. dal.

Ha nem szeretnélek Téged, aki oly szép vagy, mint a kőmagvirág, hogyan lennék szerelmes beléd, mikor már másé vagy Te.

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Yamaji Masanori

Manjósú 892. dal. Csatolva egy rövid dal. 893. dal.

Szegények párbeszéde.

A süvítő szelű, esős éjjel, ónos-havas éjjel oly hideg van, mit sem tehetek ellene, apránként harapom a kemény sódarabkát, s iszogatok, rizsbor-alját meleg vízben oldva. Simogatom gyér szakállam, s büszkélkedem, hogy nincs nálam tehetségesebb ember, de kibírhatatlan a hideg, magamra húzom a kendertakarót, s felveszem minden kenderruhámat. Még így is hideg az este. Hát még a nálam szegényebb! Szülei éhezve fáznának, asszonya, gyermekei erőtlen sírnának. Hogy élsz te ilyenkor, szegény szomszédom?

Mondják, hogy a világ tágas, de nekem megszűkült. Mondják, hogy nap és hold világít, de mintha nem is sütne számomra. Vajon mindenki így jár, vagy csak én? Ritka szerencsémmel embernek születtem, s művelek földet ugyanúgy, mint mások, de vatta-sincs-ruhámat, csak hínárhoz hasonlóan szétszakadozott rongyomat vállamra aggatom. Ütött-kopott, düledező kunyhóban, földre szórva a szalmát, ülnek körülöttem szüleim, feleségem, családom. Jajgatva szomorkodnak. A tűzhelyen nem gőzöl az edény, a rizsfőzőt pókháló fedte be, még rizst főzni is elfelejtettünk, s csak erőtlenül nyögünk. De még ez is kevés nekünk, mert mintha a túl rövid dolog végét is levágnák, a falufőnök ostorral kezében még hálókamránk ajtajáig is elnyomakodik, és hajt minket. Ennyire reménytelen, tehetetlen dolog élni tovább e világon?

E világot elviselhetetlennek találom, s úgy érzem, belepusztulok, de sehova sem röpülhetek el, mert nem vagyok madár.

                                                                                                                                                                     Jamanoue no Okura[19] alázatosan fejet hajtva tisztelettel küldi.

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Yamaji Masanori

Manjósú 4094. dal

A császár iratát dicsőítő dal, amely irat arról tudósítja az alattválókat, hogy Micsinoku-ból, az Észak-keleti tartományból az aranyat beszolgáltatták. (Ótomo no Jakamocsi készítette Tenpjó Kanhó 1. éve május 12-én, az eccsúi tartományfőnök rezidenciáján)

A nádak és friss rizskalászok országát

Az Ég leszármazottai kormányozták

Nemzedékről nemzedékre, mióta az Uralkodók Őse,

Az Isteni Herceg leereszkedett az Égből,

És itt uralkodott – ennek az országnak mind a négy irányban

Hegyei és folyói nagy kiterjedésűek, bőségesek,

A tisztelet jeleként hozott adóajándékok

Megszámlálhatatlanok, kimeríthetetlenek.

Mégis, mikor Nagy Uralkodónk

Maga mellé vett sok embert,

És megkezdte a helyes kormányzást,

Azon töprengett és nyugtalankodott lelke mélyén,

Hogy valóban van-e arany,

Mikor a keleti tartományban, ahol a kakas kukorékol,

Micsinokuban, az Oda hegységben,

Azt jelentették, hogy van arany.

Őfelsége megtisztította lelkét:

„Ég és Föld isteneinek dicséretével,

Uralkodói Őseink szellemének támogatásával,

Egy, a távoli múltban történt dolog

Újból megmutatkozik a mi nemzedékünknek,

Jelezvén, hogy országunk virágozni fog” –

Gondolta isteni létében Őfelsége.

Számtalan hivatalnokával rendelkezése szerint

Végrehajtatja utasításait,

Az öregek, a nők és gyerekek

Lelkének elégedettségére is odafigyelve

Kormányozza az országot.

Ez az, ami különösen felnemesíti őt,

És ami annál jobban megörvendeztet bennünket.

Az Ótomók távoli ősei

Fenntartottak egy hivatalt,

Mely a Legfőbb Ókume nevet viselte.

„Ha a tengeren járunk, testünk a hullámokba veszhet,

Ha a hegyekben járunk, (halott) testünkből növények sarjadhatnak.

Határozottan állítjuk, Urunk mellett meghalni,

Ez a vágyunk.” Ezzel az esküvel hagyományozták át

Hősi, tiszta nevüket őseink a gyermekeiknek,

Régtől fogva egészen mostanáig.

Az Ótomo és Szaeki nemzetségnek

Volt egy őseik által készített esküje, mely szájról szájra öröklődött:

A gyermekeik nem hagyják kihalni a nevüket,

És szolgálják az Uralkodónkat.

„Amikor azusza-íjat[20] tartok a kezemben,

Kard és tőr van a csípőmre kötve,

Őrségben állok reggel és este,

Uralkodónk kapuját védve,

Nincs olyan ember, aki legyőzne engem”

Lelkünket bátorítva, elhatározásunkat megerősítve,

Hallván Urunk örömteli szavait,

Oly nemesítő.

Eredetiből fordította Tóth Anna

Kokin vakasú, Kanadzso,

a Kana-írással írt bevezető a Régi és új dalok antológiájához

(részletek)

                A IX. század elején az udvari nemesek körében virágkorát érte a kínai vers és széppróza írása. A japán szótag-írás, a kana-írás kifejlődésével és elterjedésével valamint az udvari életben kibontakozó, az eredeti japán kultúra iránti érdeklődés megerősödésével a IX. század második felében azonban az irodalmi tevékenység súlypontja a kínai verseléstől fokozatosan áttevődött a japán dal, a vaka-vers alkotására. Az udvarban és a nemesek rezidenciáján gyakran rendeztek vaka-versvetélkedőt, utaavaszét. Az ilyen vaka-versvetélkedők alkalmával költött vakákból vaka-gyűjtemény is készült. Híres vaka-költők is megjelentek. Így 905-ben Daigo császár (uralk. 897-930) utasítására hozzálátták az első, tennó által rendelt vaka-gyűjtemény, a Kokin vakasú, a Régi és új dalok antológiája összeállításához 20 kötetben Ki no Curajuki és több költő részvételével; ez lett a tennók rendelésére készített későbbi vaka antológiák mintája (a Kokin vakasú után a XV. századig összesen 21 hasonló vaka-gyűjtemény készült császári utasításra). A vaka-vetélkedő és a vaka-verselés fontos udvari irodalommá válásával együtt a vaka-verstan iránti igény is erősödött, s vaka-elméleti írások készültek a kínai verstan mintájára. A Kokin vakasúhoz készült kínai nyelvű (Manadzso) és japán nyelvű bevezető (Kanadzso) közül a Ki no Curajuki által írt Kanadzso a későbbi korok vaka-költészetére nagy hatás tett, és a japán vaka-költészet illetve irodalomelmélet első darabjaként értékelhető. Ki no Curajuki írásában taglalja a vaka-költészet történetét és elméleti alapjait a Kokinsúban összegyűjtött konkrét alkotások alapján. Az írás jól mutatja a vaka-költészet iránti irodalmi tudatosodást. Eredeti szöveg: Kokin vakasú. [Nihon kotenbungaku taikei 8. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 8./]. Ivanami soten, Tokió, 1966. Kokin vakasú [Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 5. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 5./ ] Iwanami shoten, Tokió, 1989. (Y. M.)

A japán dal az emberek lelkét magvául véve több ezer szóvá válik. A világban élő emberek mindenféle dolgokkal találkoznak, ezért a szívükben gondolt dolgokat a látottak és hallottak kapcsán kifejezésre juttatják. Hallván a virágokon a csalogány énekét és a vízben élő békák hangját, mely élőlény ne énekelné ezeket dalban? Erő kifejtése nélkül is megmozgat eget és földet, meghatja még a szemmel láthatatlan ördögöket és isteneket is, meglágyítja a férfi és nő kapcsolatát, és a heves szamurájokat is megnyugtatja: ez a dal.

Ezek a dalok azóta keletkeztek, amióta az ég és a föld különvált, és kialakult a világ.Azok a dalok, amelyek arról szólnak, hogy az Istennő a Férfi Istennel eggyé lett Ame no ukihasi, az Égen lebegő híd[21] alatt.[22]Azonban ez a messzi egek világában Sitateruhimétől, Aláragyogó Istennőtől kezdődött;Sitateruhime Amevaka, az Égi ifjú herceg felesége. A dombokon és völgyeken visszaverődő férj isten alakja ragyogását éneklő ebiszu-uta, a barbárok dala az. Ebben a írásjel száma se volt megszabva, nem is voltak olyanok, mint egy dal.A földön Szuszanoo no Mikotótól, a Heves Férfi Istentől kezdődött. A istenek világában a vers írásjelek’[23] száma nem volt megszabva, egyenes volt és nem mesterkélt, ezért a szavak mondanivalóját nehezen lehetett megérteni. Az emberek világába érve Szuszanoo no Mikotótól költöttek harminc és egy írásjelben.Szuszanoonomikoto Amateru ómikami,  az Égen ragygó Nagy Istennő elsőszülött fia.[24] Nővel akart élni Izumo[25] tartományban, és amikor épített egy palotát, azon a helyen látott nyolc egymás fölé gomolygó felhőt, és költött egy dalt: egymás fölé gomolygó nyolc felhő Izumóban, nyolcszoros kerítést építek, hogy a feleségem behúzódhasson.Ily módon a virágokat dicsérő, vagy a madarakat irigylő, vagy a ködöt mély érzéssel néző, vagy a harmatot sajnáló emberi lélek sok szóban fogalmazódik, különbözőképpen jelenik meg. A messzi helyekhez vezető út is a láb alatt kezdődik, és hosszú éveken át magasló hegy is az alapból, porból és agyagból állt össze, és addig nőtt, amíg az égi felhők bele nem húzódnak, ezek a dalok is így alakultak ki.

(…)

Ha a vaka[26] kezdetére gondolunk, ilyen lehetett. A régi idők császárai – a tavaszi virágos reggelente, az őszi holdas éjjelen a szolgáló embereket hívatták, és különböző dolgokról dalokat kértek tőlük. Mondván vagy, hogy virágot mellékel, ismeretlen helyre tévedt, vagy, hogy a holdra gondolván sötét helyeken járt, ahol nincs útmutató, ítélkeztek dalokon, hogy jó vagy rossz. De nem csak erről volt szó. Kaviccsokkal példáztak, vagy a Cukuba-hegyen[27] szerelmük után vágyakoztak, ha túlárad a boldogságuk, ha túl sok az élvezet, ha vágyódik a szerelmük után a Fudzsi füstjéhez kötve gondoltak a szerelmük után. A tücsök hangjára gondoltak barátaira. És Takaszagóban[28] és a Szuminoe[29] partján lévő fenyőre is úgy gondoltak, mint együtt nővő párosra. Az Otokojama, a Férfi hegy[30] régi dolgaira emlékezve, vagy a patrínia elmúlása miatt panaszkodunk, dalt írva vigasztalódunk meg. És látjuk a tavaszi reggelen a virágok láttán költöttek dalt és vigasztalódtak. Továbbá látjuk tavaszi reggelen virágok hullását, vagy halljuk az őszi naplementén a falevél hullásának neszét. Sajnálunk tükörben évről évre jobban látszó havat[31] és hullámokat[32]. Elcsodálkozunk a füvön lévő harmat és a víz habja láttán, vagy büszkék vagyunk a tegnapi virágzásra, szomorkodunk a hanyatló koron. A közeli is távolivá válik. Vagy a Macujama[33] hullámaira utalva, a földek vízéből merítünk. A leszpedeza fa legalsó levelét nézzük, számoljuk a szalonka szárnycsapásait a fényes hold felé, és a kuretake[34] szomorúságáról beszélünk másoknak, a Josino-folyón[35] idézve meggyűlöljük a világot, de most már a Fudzsi-hegyen sem árad füst, és azok az emberek, kik tudják, hogy a hósszút jelentő nagarai híd[36] is az emberi kéz alkotta, csak dalban tudják megvigasztalni a lelküket.[37]

Ezek a dalok már régóta hagyományozódnak át, és Nara-idején[38] kezdtek elterjedni. Abban az időben a császárok a dalok lényegét megértve uralkodtak. Abban az időben a rendes harmadik udvari rangfokozatú Kakinomoto no Hitomaro[39] volt a dalok bölcse. Ez olyan, mint amikor úr és alattvaló együtt gyakorolja a vaka útját. Őszi alkonyon, a Tacuta-folyón[40] úszó elszínezett juharfa leveleit a császár szemében brokátnak látta; tavaszi pirkadatkor, a Josino-hegyet[41] beborító cseresznyefák virágai is Hitomaro lelkének csak felhőnek tűnnek. Továbbá élt egy Jamanobe no Akahito[42] nevű ember is. Dalban különleges, mennyei csodálatosság volt. Nehéz Hitomarót Akahitó fölé állítani, és nehéz Akahitót Hitomaro alá helyezni.A Nara császár dala: A Tacuta-folyón a színes juharfa levelei összekeveredve sodródnak, ha átmegyünk a közepén, szétszakad a brokát. Hitomaro verse: ez nem olyannak látszik, mint a törpeszilva virága, az égből hullnak a hópehelyek. Az Akasi-öbölben[43] a reggeli ködben olyan hajóra gondolok, amely a szigetek mögé bújva el-eltávolodik. Akahito: Én, aki tavaszi mezőn ibolyát gyűjteni jöttem, ide visszavágyva alszom. A Vaka-öbölben[44], amikor jön a dagály, a daru tovarepül a nádas felé nézve.Ezeken az embereken kívül jelentek meg más különleges költők is minden korszakban, egymás után, akár a fonál folytatódtak. A föntiekben említett hírességeket megelőzően élt költők dalait összegyűjtötték, és Manjósúnak[45], a Tízezer levélgyűjteménynek nevezték.

Mostanában csak egy-két ember van, aki a régi dolgokat is és a dal lelkét is ismeri. De ezek az emberek hol jól, hol nem jól értik a dalokat.

Attól az időtől, hogy a Manjósút összeállították, több mint 100 év telt el és tíz uralkodó következett a trónon. Azok között, akik ismerik a régi időket és a dalokat, nem sok van, aki tud költeni. Most, amikor erről beszélek, nem számítom bele a magas hivatalú és rangú embereket, mert könnyű feladatnak tűnhet.[46] A mostani világban ezek az ismert emberek, vagyis Hendzsó püspök[47] dalának stílusa jó, de a igazi lelkülete kevés benne. Például olyan, mint ha képben festett nőt nézve dobogtatja az ember szívét.Mintha fonál lenne, úgy lóg a fűzfa, ágain a harmat, akár a gyöngy, így látszik a tavaszi fűzfa. A lótusz levele nem piszkolódik a zavaros vízben, ilyen lélekkel hogyan lehet a harmatot gyöngyként csalni? Szaganóban[48] lóról leesve költötte: Nevével csábulva széttéptem a virágot, ne mondjátok senkinek, hogy lelkileg lesüllyedtem volna.

Arivara no Narihirának[49] túl sok a mondanivalója, de kevés a kifejező szava. Olyan, mint egy hervadó virág, amelynek nincsen színe, de az illata megmaradt.A Hold és tavasz már nem olyan, mint a régi tavasz, csak én magam maradtam a régi. Általában nem dicsérem a Holdat, mert múlásával az ember öregszik. Együtt aludt éjszakának álmát bizonytalannak érzem, ezért hogy megbizonyosodjak, még egyszer szeretném azt az álmot látni, kicsit szundikálok, de annál bizonytalanabbá válik.

Funja no Jaszuhide[50] szavai ügyesek, de annak alakja nem felel meg. Olyan, mint a kereskedő, aki szép ruhát vesz fel.Fújásával hervadnak az őszi növények, a hegyi szelet rombolónak nevezem. Fukakusza császár országgyásza idejében, a fűvel benőtt ködös völgyben eltűnnek az árnyékok, amikor eltávozott, a fénylő nap elsötétedett.

Udzsijamában[51] élő buddhista szerzetes, Kiszen[52] szavai nem világosak, kezdete és vége nem pontos. Olyan, mintha az őszi holdat nézve pirkadati felhőt látnánk.Az én kunyhóm a fővárostól délkeletre van, és csendesen éldegélek, de az emberek azt mondják, visszahúzódva élek Udzsiban.Általa költött dal nincs sok, ezért mondanivalóját nem tudom jól megérteni.

Ono no Komacsi[53] olyan jellegű volt, mint a régi Szotoorihime hercegnő[54]. Mélyen hatónak tűnik, de nem erős. Például hasonlít a vonzó nőre, akinek gondja van.Az, hogy nem erős, az azért van, mert nő a szerzője.Mindigrá gondolva lefekszem, így láthattam őt, és ha tudom, hogy álom, nem is ébredtem volna fel. Az ember lelkének virága az, amelynek szine láttatlan megváltozik. Szomorúan éldegélek, ha van víz, ami hív engem, akár a békalencse, gyökeremet elvágva úgy elmennék. Szotoorihime dala: A férjem az éjjel jön, és a pók viselkedése ezt előre jelzi.

Ótomo no Kuronusi[55] stílusa szegényes. Olyan, mint a tűzifát hordó hegyi ember, aki megpihen a virág árnyékában.Amikor eszembe jut és vágyakozom utánad, tudod-e, hogy mint az első vadlúd sírása, sírva járok, de nem tudsz. A Kagami-hegyre[56] elmegyek, hogy lássam, sokat élt testem öregszik.

Ezeken kívül is voltak hírességek, akikből, ahogy a mezőn túlnövő repkény és a liget növekvő levelei, sok volt, de ők csak a dal alakjaira tudtak gondolni, s nem ismerték a dal lényegét.

Így most császárunk uralkodása alatt a négy évszak már kilencedszerre ért körbe[57]. A császár kegyességének hulláma elterjedt Japán területén kívülre is, és áldásának akkora árnyéka van, hogy nagyobb, mint a Cukuba-hegy aljánál lévő fák árnyéka. Mindenféle kormányzással kapcsolatos teendőkkel foglalkozik, de szabadidejét nem pazarolja, a régi dolgokat nem felejti el, és újra felvirágoztatja őket. Hogy napjainkban is látszódjék és a későbbi korokra is áthagyományozódjanak, Engi 5. évében[58], a negyedik hó 18. napján felkérte az udvari írnokot[59], Ki no Tomonorit; a levéltárost[60], Ki no Curajukit; Kai tartomány  előző helyettesfőnökét[61], Ósiikócsi no Micunét; és a jobb oldali kapuőrség írnokát[62], Mibu no Tadaminét, hogy a Manjósúba be nem került dalokat és sajátjaikat a császárnak benyújtsák.

Ebben – a törpeszilva virágba borulásától kezdve, hallgatjuk a kakukkot, letépjük a momidzsit, a szines juharfa ágait,és a hó megpillantásáig, továbbá a darura és teknősre vonatkoztatva a hosszú életét és uralkodását, az urunkra gondolunk ünnepelve, nézzük az őszi leszpedezát és a nyári füvet, vágyunk a feleségünk után, az Ószaka-hegyre[63] érve, kezünket összetéve imádkozunk, vagy a tavasz, nyár, ősz és télhez sem tartozó – sokféle dalt kiválasztatott velük. Összesen ezer dal, húsz tekercs, ezt elnevezve Kokinvakasúnak hívják.

Ily módon az összegyűjtött és kiválasztott dal oly sok, mint a hegy aljai víz, ami nem szűnik meg, a tengerparti homok, ami szintén sok összegyűlt, most ezért az Aszuka-folyó[64] zuhataggá válik, a haragos hangok nem hallatszanak, a kavics is nagy sziklává válik, és ennek csak öröme van.

Így e bevezető kevéssé illatozik, mint a tavaszi virág, benne csak üres nevek panaszkodnak hosszan, mint az őszi éj. Egyrészt félünk, hogy hallják az emberek, másrészt szégyelljük a dalszellemére gondolva, de mint az elvonuló felhő emelkedése és mint bőgő szarvas felkelünk és lefekszünk, mi, Curajukiék örülünk, hogy ugyanúgy ebbe a korba születtünk és találkozhattunk e jeles eseménnyel. Hitomaro már meghalt, de a dal fennmarad. Még ha az idő elmúlik, a dolgok elmennek, az öröm és bánat váltakoznak, e dal írásai itt lesznek. A zöld fűzfa fonalai[65] nem szűnnek meg, a fenyő levele nem szóródik szét, a kocsányos kecs hosszan áthagyományozódik. Ha az írásjegyek hosszan fennmaradnak, és az ember, aki ismeri a dal stílusát, és elsajátítja a dolgok lelkét, úgy néz majd fel a régi időkre, ahogy az égen a Holdra, és a jelen után fog vágyakozni.

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Szekrény Anikó

Muraszaki sikibu: Gendzsi monogatari,

a Gendzsi regénye

(részletek)

Muraszaki, Gendzsi regénye. Európa Könyvkiadó, 1963.

A részleteket válogatta Tóth Anna.

                A kana-írás fejlődésével kezdenek megjelenni a X-XI. században az addig csak szájhagyomány útján fennmaradt mitológia és legendák mellett az egyéni prózai művek, s ez rendkívül jelentős a japán irodalom történetében. A X. században két ágból született meg a monogatari, az elbeszélő műfaj. Az egyik fajtája mondákat, regéket dolgoz fel, mint pl. a Taketori monogatari, A bambuszszedő öreg története (a 10. század elején készült), amelyet a későbbi monogatarik ősének neveztek, vagy az Ucuho monogatari, A faodú története (a X. század második feléből), amely egy nemes ifjú kalandos életéről szól. A másik fajta az ún. uta monogatari, a dal története, amely egy-egy dal születésének történetét meséli el elbeszélésfűzér formájában, középpontjában egy szerelmi történettel, mint például a műfaj jellegzetes alkotása, az Isze monogatari, Isze története (X. század első feléből) vagy a Jamato monogatari, Jamato története (a 10. század második feléből). Ennek a két ágnak az összeolvasztásával születik a XI. század elején a japán irodalom egyik legszebb, legkiemelkedőbb műve, a Gendzsi monogatari, a Gendzsi regénye. Szerzője egy udvarhölgy, költőnő, Muraszaki sikibu (?-1014?/1019?/1031?). Gazdag jellemábrázolásával, finom lélektani megfigyeléseivel, kora nemesi társadalmának hű képével az örök kérdéseket, az emberi lét kérdéseit is érintő Gendzsi monogatari a világirodalomnak is egyik kimagasló alkotása. Muraszaki sikibu a korabeli harminchat leghíresebb vaka-költő egyike volt. Muraszaki sikibu más művei: a Muraszaki sikibu nikki, a Muraszaki sikibu naplója; Sikibu sú, a Sikibu dal antológiája. A magyar fordítás a híres Arthur Waley féle angol fordításból készült. Eredeti szöveg: Gendzsi monogatari. [Nihon kotenbungaku taikei 14-18. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 14-18./]. Ivanami soten, Tokió, 1962. Gendzsi monogatari [Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 19-23. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 19-23./ ] Iwanami shoten, Tokió, 1993-97. (Y. M.)

A császár szemleútja

Gendzsit még egyre Tamakacura jövője foglalkoztatta. Elhatározásának megfelelően mérlegelte a különböző lehetőségeket: becsülettel igyekezett valami tervet kovácsolni, hogy biztosítsa a lány boldogulását. De ahogy Muraszaki megjósolta, a lány hírnevén máris némi csorba esett. Most már lépten-nyomon összekapcsolták Tamakacura és Gendzsi nevét, ettől pedig a lány helyzet igazi apjával szemben csak még kínosabbá vált. Ha mások viselkedéséről volt szó, To no Csudzso roppant szigorú elveket vallott. Ha megtudná, hogy saját lánya az, akiről így pletykáznak, felháborodása nem ismerne határt, s egyáltalán nem érezné kötelességének, hogy kímélje Gendzsit, vagy hogy enyhítse félreérthető magatartásának következményeit. Gendzsi most már azt kérdezte magában, mi előnyt jelenthetne akár a lánynak, akár az apjának, ha felfedi rokonságukat? Minden bizonnyal jobb, ha a lehető leggyorsabban keres neki megfelelő férjet, vagy ha ráveszi a császárt, fogadja be a Palotába.

Úgy hírlett, hogy ebben az évben a császár részt vesz az oharanói ünnepen. Az egész birodalomból özönlött a nép, hogy lássa az ünnepségeket, s a kíváncsiak közül több társaság az új palotából került ki. A menet a nyúl órájában hagyta el a Szuzaku kaput, és az ötödik kerület főútjára érve jobbra fordult. A városon végestelen-végig, messze, egészen a Kacura folyóig, az út mindkét oldalán sűrű sorban álltak a kocsik. Nem is zarándoklás volt ez, hanem császári szemleút; ezúttal azonban őfelsége gyaloghintóját az ifjú hercegek és nemesek zöme lóháton kísérte: pompás nyereg és dísz ékesítette a lovakat. Lovon ültek a csatlósok is: csupa szép növésű, jóképű férfi, pompás ruhában, s így az összhatás egyenesen káprázatos volt. Minden főrangú miniszter megjelent, a jobb kéz és a bal kéz felőli minisztertől a kancelláron át lefelé. A kisebb hivatalnokok részére, a hatodik rangosztályig bezárólag, különös kegyképpen engedélyezték, hogy galambszürke köpenyt és borvörös köntöst húzzanak. Aznap hullt egy kevéske hó, de az ünnepi felvonulás alatt nagyon szép volt az idő. Azok az udvaroncok, akik részt vettek a legutóbbi vadászatokon, most is furcsa, merész öltözékükben jelentek meg. A hat testőrcsapat sólyomkertjéből kikerült idomítók adták a kíséretüket. Ezeknek riasztóan vad, mintás gúnyáját a főváros legtöbb lakója nem is ismerte, s így most nagy kíváncsian nézegették őket. Ámbár akadt sok olyan mozzanat, ami nem érdekelhette az ifjú hölgyeket, mégis ezrével eljöttek, pusztán azért, mert vonzotta őket a látvány festőisége, érdekessége. Megható volt az a sok rozzant, ütött-kopott jármű, amint nagy zörgés, zötyögés közepette befutott, hogy gazdáik láthassák a menetet. A legkeresettebb hely a nézők számára közvetlenül a csónakok kikötőhídja előtt volt. Ott rengeteg hintó álldogált, köztük Tamakacura úrhölgy kocsija is. A császári gyaloghintó ablaka nyitva állt, s persze Tamakacura nyomban arra fordította fejét, és megbűvölten bebámult. Skarlátvörös, fényes köpenybe burkolózva, mozdulatlanul ült ott a császár, és ifjú arcát egyetlen pillanatra sem fordította se jobbra, se balra. A lány még soha életében nem látott ennyi pompás öltözéket, ennyi szép arcot, de a császár mindenkin túltett. Nem állhatta meg, hogy lopva pillantást ne vessen apjára, amikor az, a többi miniszter társaságában ellovagolt előtte. Szép termetű férfi volt, erő és merészség sugárzott belőle – éppen ezzel magaslott ki a menetben haladó közemberek közül. De Tamakacura tekintete csak igen rövid időre kalandozott el a gyaloghintóban ülő, skarlátvörösbe öltözött alakról. Szemügyre vehette volna egyik-másik ifjú herceget, akinek szellemességéről vagy csinos külsejéről sokat hallott, megleshette volna egyik-másik kamarást vagy udvaroncot, aki elárasztotta szerelmes leveleivel – de figyelemre sem méltatta őket, társnői hiába is hívták fel figyelmét rájuk, ő egyre csak a vörös köpenybe burkolózott alakot bámulta: nem csupán a császára volt az, de az egyész tömegből a legszebb ifjú férfi. Tamakacura megállapította, hogy arca roppantul hasonlít Gendzsi hercegre, habár méltóságának fensége a császár vonásait komollyá és rendíthetetlenné merevítette; ez viszont nagyon elütött Tamakacura gondviselőjének megszokott arckifejezésétől.

Meg kellett vallania, hogy a menetben elvonuló szürkébb alakok bizony kiábrándították. Szeme Gendzsihez és Jugirihoz szokott, ezért abban a tévedésben élt, hogy a szépség a nemesi származás velejárója. Elképedve állapította meg, hogy az aznap látott mindenféle szabású állról meg orról nem is hinné el, hogy az általa állnak, orrnak ismert testrész változatai. Ráismert Hjobukjo hercegre és kísérőjére, Higekuro hercegre is: rajta általában nem sok csinosság akadt, de ma elegáns volt testőregyenruhájában, vállán szép mívű perzsa tegezzel. A herceg sötét bőrű volt, és roppant szőrös. Tamakacura ezt visszataszítónak érezte, habár tudta, férfiaktól nem várhatja, hogy olyan bársonyos és finoman árnyalt bőrük legyen, mint egy hölgynek, aki éppen akkor állt fel szépítkező asztala mellől. Persze, hogy ostobaság ez tőle, de nem tudott másként gondolkodni. Vitázhatott önmagával, amennyit csak akart: a Higekuróhoz hasonló férfiak elrettentették. Gondolatai visszatértek a császárra. Gendzsi legutóbb említette, hogy esetleg behívja a Palotába. Tamakacura azonban nem kívánt a császár ágyasa lenni. Nem csábította ez a lehetőség. Egyébként is úgy érezte, hogy jómaga nem elég vonzó külsejű, és el sem tudta képzelni, hogy őt ilyesmire kiszemelhessék. Ha valami más módon tartozhatna a Palotához, s ha nem is élvezné a császár barátságát, de legalább gyakran láthjatná őt, és nem ilyen futólag, mint ma – ez már tetszett volna Tamakacurának. Ettől kezdve szívesen elidőzött ennél a gondolatnál.

A menet végre megérkezett Oharanóba: a gyaloghintó megállt, és a császári sátorban nagy lakomát szolgáltak fel. Az udvari ruhában érkezett vendégek már éppen átöltöztek, felvették saját vadászruhájukat és köpenyüket, amikor az új palotából terebélyes ajándékkosár érkezett, tele borral és gyümölccsel. A császárnak az volt a kívánsága, hogy Gendzsi vegyen részt a nap eseményeiben, az azonban kimentette magát azzal, hogy a megjelölt ünnepnapra olyan vallásos gyakorlata esik, amit nem mulaszthat el. Amint megérkezett a kosár, őfelsége egy testőrhadnagyát máris útnak indította az új palotába a maga ajándékával: tucatnyi fogoly volt az, ágra felaggatva. Mellékelte hozzá a szokásos, prózában írt üzenetet is, amelyet itt nem ismételnék meg, lévén hogy az uralkodók ilyen alkalmakra szerkesztett mondatai nem szükségképpen érdekesek. A költemény viszont így hangzott: „E vadmadarak nyoma, a behavazott dombon át, bizton elvezetne téged arra az útra, melyet a hagyomány jelöl ki.” Ezzel arra célzott, hogy a birodalmi kancellár személyét császári szemleút alkalmával eddig még sosem kellett nélkülözni.

Gendzsi a köteles tisztelettel megvendégelte a császár küldöttjét, és válaszul ezt a költeményt küldte vele: „Már reggel olyan sűrűn hullt a hó, hogy bárhol keresem is az utat, az elhagyott domb hófúvásos oldalában nem lelem a régi nyomot.”

Ámbár jóval többet hallottam róla, mi minden történt ez alkalommal, mégis hézagosan ismertetem a dolgokat, s pillanatnyilag nem is kívánok többet mesélni minderről.

Másnap reggel Gendzsi levelet írt Tamakacurának, amelyben ez állt: „Hogy érezted magad tegnap? Jól láttad az ünnepi felvonulást? Ha igen, meggyőződésem, hogy most már egészen más véleményed van a múltkori indítványomról…” Tamakacura először megmosolyogta Gendzsi elképzelését, hogy a gyaloghintó ablakán át vetett futó pillantás őt máris arra késztethetné, hogy megváltoztassa véleményét a Palotában való szolgálatról. Ámde egy pillanatnyi töprengés után rádöbbent, hogy valóban ez történt. Milyen ügyesen rátapint arra, hogy más mit forgat a fejében!

Válaszul ezt a költeményt küldte: „Hogyan láthattam volna a mennybolt fényességét, hiszen a komor hófelhők ködétől megsápadt a reggel?”

Gendzsi megmutatta a levelet Muraszakinak, és magyarázatul ezt fűzte hozzá:

- Azt indítványoztam, folyamodjék valamely palotabeli posztért. De nem vagyok biztos benne, hogy el tudom fogadtatni. Tudod, hogy már Akikonomu úrhölgy is az én házamból került a császár szolgálatába. Még azt gondolnák, sok a jóból, hogy most még egy védencemet magas posztra akarom juttatni a Palotában. De azzal se nyernék semmit, ha visszaadnám a lányt apjának, hiszen To no Csudzso egy lányát már bejuttatta a császár ágyasának. Nehéz és bonyolult ügy ez… A császár igen vonzó férfi. Tamakacura most már látta, s ha maga csak néhány évvel is fiatalabb lenne, és jobban bízna a saját varázsában, biztos nem nyugodna, míg csak helyet nem kap az udvarnál…

- Milyen szörnyűnek látsz te minden embert – válaszolta nevetve Muraszaki – Ha Tamakacura rajong is a császárért (márpedig semmi okunk rá, hogy ezt feltételezzük), a magafajta lánynak álmában se jutna eszébe tolakodni… Bennünk, nőkben, valóban nincs annyi szerénytelenség, mint feltételezed.

- Lehet – felelte Gendzsi – de az is igaz, hogy a császár sokkal szebb, mintsem gondolnád. Ha láttad volna, magad is elismernéd. (…)

Kondzsaku monogatari, a Jelen és múlt történetek

(részlet)

                A Heian-korszak (VIII. század vége – XII. század vége) elején egy buddhista szerzetes, Kjókai, összeállította a buddhista tanmesék, legendák, történetek gyűjteményét (Nihon rjóiki, Japán kísértet-történetek, 3 kötet. 823 körül készült). Utána sok hasonló legenda- és szájhagyomány-gyűjtemény készült. Ezek közül a legnagyobb a Kondzsaku monogatari. Keletkezési ideje és összeállítója ismeretlen. A tartalmi elemzésből úgy tűnik, hogy a XII. század elején, de legkésőbb a XII. század első felében készülhetett. 31 kötetben több mint ezer indiai, kínai és japán történetet, legendát, tanmesét tartalmaz kínaival elegyes japán nyelven, ún. vakan konkóbun stílusban: az 1-5. kötet, az indiai történetek; a 6-10. kötet a kínai történetek; és a 11-31. kötet a japán történetek. Ezt a műfajt szecuva súnak, legendagyűjteménynek is nevezik. Eredeti szöveg: Kondzsaku monogatari 1-5. [Nihon kotenbungaku taikei 22-26. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 22-26./]. Ivanami soten, Tokió, 1959-1963. Kondzsaku monogatari1-5.[Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 33-37. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 33-37./ ] Iwanami shoten, Tokió, 1993-99. (Y. M.)

Fudzsivara no Jaszumasza esete a tolvaj Hakamadaréval

Egyszer régen volt egy Hakamadare nevű ember, aki a tolvajok királya volt. Szíve és ereje nagy volt, lába fürge, keze gyors, bölcs a gondolkodásban és cselszövésben – a világon nem volt senki, aki hozzá fogható lett volna. A munkája abból állt, hogy ellopta az emberek dolgait, mikor nem ügyeltek rájuk.

Egyszer, a tizedik hónap tájékán ruhára volt szüksége, ezért úgy döntött, hogy szerezni fog. Miközben a megfelelő helyeken sétálgatott, éjfél körül, mikor az emberek már mind aludtak, és minden elcsendesedett, megpillantott egy férfit a hold bágyadt fényénél. A férfi az úton ment, bőségesen fel volt öltözve, szoknyához hasonló nadrágja fel volt tűrve, vadászköpenyét pedig lazán viselte. Egymagában fújta a furulyáját, és úgy tűnt, hogy csak céltalanul sétálgat.

Hakamadare magában ezt gondolta: „Nocsak, itt egy fickó, aki azért bukkant fel, hogy nekem adja a ruháit.” Máskor vidáman odaszaladt és leütötte volna a férfit, majd elrabolta volna a ruháit, most azonban valami gyanúsan ijesztőt érzett ezzel az emberrel kapcsolatban, így követte őt pár száz mérföldön keresztül. Úgy tűnt, az illető nem gondolja azt: „Valaki követ engem.” Sőt, nyugodtan fújta tovább a furulyáját, ezért Hakamadare úgy döntött: „Próbáljuk meg!” Lábával minél nagyobb zajt csapva odafutott a közelébe, de a férfi a legkevésbé sem lett nyugtalan, csak hátrapillantott, miközben tovább furulyázott. Hakamadare képtelen lett volna bármit is tenni, így elfutott.

Hakamadare még jó párszor próbált így – közeledve-távolodva – cselekedni, de a férfi egy szemernyit sem zavartatta magát, ezért Hakamadare úgy vélekedett magában: „Különös egy fickó!” Amikor már több mint ezer yardot is megtettek, Hakamadare úgy döntött, semmi értelme ezt csinálni, ezért kihúzta a kardját, és odafutott a férfihoz. A férfi ekkor abbahagyta a furulyázást, odafordult hozzá, és így szólt:

- Mégis mi a fenét csinálsz?

 Hakamadare még akkor sem rémült volna meg jobban, ha egy szellem vagy egy isten támad rá, mikor egyedül van. Valahogyan a szívét és a bátorságát is elvesztette, és térdre esett, ahogy a halálos félelem hatalmába kerítette.

- Mit csinálsz? – kérdezte újból a férfi. Hakamadare tudta, hogy akkor sem tudna elmenekülni, ha megpróbálná.

- Éppen megtámadlak – bökte ki –, Hakamadare a nevem.”

- Hallottam róla, hogy van egy ilyen nevű ember. Veszedelmes, különös fickó lehet… Gyere velem! – csak ennyit mondott a férfi, és újra ugyanúgy, furulyázva folytatta az útját.

Hakamadare a férfi viselkedését látván megrettenve gondolta, hogy nem emberi lénnyel van dolga, és mintha egy szellem vagy egy isten ejtette volna rabul, gondolkodás nélkül ment a férfival. A férfi belépett egy nagy ház kapuján, és miután levette a cipőjét, fellépett a verandára. Mire Hakamadare ráeszmélt, hogy ő a ház ura, addigra a férfi már visszajött és behívta. Amikor átadott neki egy vastag pamutköpenyt, így szólt:

- Mostantól fogva, ha ilyesmire van szükséged, akkor gyere, szólj nekem! Ha valaki olyanra támadsz rá, aki nem sejti a szándékodat, nehogy megsérülj! – ezzel belépett (a házba).

Utána világossá vált Hakamadare számára, hogy a ház Szeccu kormányzójának, (Fudzsivara no) Jaszumaszának a tulajdona. Azt gondolta: „Ez az ember olyan is.” Lelkében a halált várta, és bár élt, olyan volt, mint ha nem létezne. Később, mikor letartóztatták, úgy jellemezték: „Ő olyan egy aljas, nyers és rémisztő ember!”

Jaszumasza Munetada fia volt, akinek nem volt katonai hagyományokkal rendelkező családja. Mégsem maradt semmiben alul azokkal szemben sem, akik katonai családból származtak. Nagy szíve volt, gyors a keze és félelmetes az ereje. Gondolkodásban és cselszövésben is kiváló volt, így a közösségnek sem volt semmiféle kételye afelől, hogy őt katonaként alkalmazzák. Ennek eredményeképpen végigsöpört az egész világon, és nem volt határa a személyétől való rettegésnek. Azt beszélték, hogy azért nem volt egyetlen utódja sem, mert katonaként viselkedett annak ellenére, hogy nem olyan családból származott.

Eredetiből fordította Tóth Anna

Kamo no Csómei:Hódzsóki, a Parányi szobában

(részletek)

                A középkori japán irodalomban olyan esszé-irodalom virágzott, amelynek szerzői főként a világtól elvonult, nemesi származású „értelmiségiek” voltak. E korszak legjelentősebb esszé-alkotása Kamo no Csómei (1153?-1216) Hódzsóki, a Parányi szobában (1212) és Josida Kenkó (1283?-1352 után ?) Curezuregusza, a Ráérő időben (1330-31?) c. alkotása. Kamo no Csómei mint neves költő Gotoba dzsókó, a trónról lemondott volt császár vaka-hivatalának tagjaként szerzett hírnevet. A kiotói Simogamo szentély egyik főpapi tisztét szerette volna megszerezni Gotoba dzsókó támogatásával, amely tisztet apja viselte életében, akit fiatalon elveszített. A régi vágyak romba dőlése után ötven évesen buddhista szerzetesnek állt, s a világi élettől távol Kiotó vidékén egy kunyhóban élte le az életét. Josida Kenkó, más néven Kenkó hósi azaz Kenkó szerzetes fiatal korában szintén nemes családnál illetve a császári udvarban viselt tisztséget, azonban támogatója, Gonidzsó császár (uralk. 1301-08) halála után nemsokára szerzetesnek állt és elvonult a világi élettől. Negyven évesen kezdett vaka-költészettel foglalkozni és költőként, kalligráfusként és a régi dolgok tudósaként hírnévre tett szert. A középkorban a hozzájuk hasonló, a világi élettől elvonuló ún. indzsak, a remeték az irodalmi életben meghatározó szerepet játszottak, így az irodalom történetében a korszak jellemzőjeként szokták említeni alkotásukat indzsabungaku, a remeték irodalma néven. A Hódzsókiban végig kísér a kor mulandóságfilozófiája, mint a mondandó lényege, Kenkó műve pedig szatírikus hangnemben szól az emberi életről, az ember társadalmáról, vagy éppen bölcs tanácsokat ad. A középkori japánok gondolataiba ad bepillantást az itt közölt két rövidrészlet is. Eredeti szöveg: Hódzsóki, Curezuregusza. [Nihon kotenbungaku taikei 30. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 30./]. Ivanami soten, Tokió, 1955. Hódzsóki, Curezuregusza.[Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 39. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 39./ ] Iwanami shoten, Tokió, 1989. (Y. M.)

Bevezető

„A folyó áramlása szüntelen, s ráadásul sosem ugyanaz a víz folyik benne. Az állóvízben fel-felbukkanó buborékok hol eltűnnek, hol összekapcsolódnak, nincs arra példa, hogy sokáig megmaradjanak. A világban lévő emberek s lakhelyeik pontosan ehhez foghatók. Az ékes[66] fővárosban sorakoznak a tetőgerincek és szebbnél-szebb tetőcserepek versengnek egymással, nemesek és nemtelen emberek lakhelyei bár úgy tűnik, mintha az idő folyamán (generációkon át) nem tűnnének el, de ha azt kérdeznénk, hogy ez igaz-e, akkor az derülne ki, hogy a régi házak ritkák. Vagy az elmúlt évben leégtek, és az idei évben építették újjá, vagy a nagy házak összeomlottak, és kis házakká váltak. Az ott élő emberek is ehhez hasonlók. Bár a hely sem változik, és az emberek is sokan vannak, de mindössze egy-két ember van húsz-harminc közül, aki régóta ismerős.

A világ rendje – miszerint emberek reggel meghalnak, és este megszületnek – pont olyan, mint a vízben lévő buborékok. Nem tudni, vajon az emberek – kik születnek, s meghalnak – honnan jönnek, s hová tartanak. S nem tudni, hogy ami az átmeneti szálláshelyet[67] illeti, kinek érdekében vívódunk lelkünkben, és mi miatt gyönyörködtetjük szemünket.

Az, ahogy a gazda és a szálláshelye a mulandósággal versengnek, úgy mondhatni, nem különbözik a hajnalkán lévő harmatcsepptől. Vagy a harmatcsepp lehull, de a virág megmarad, ámde hiába maradna is meg, reggeli napra úgyis elhervad. Vagy elhervad a virág, és a harmat nem tűnik el róla, de hiába nem tűnik el, nincs olyan, hogy az estét megvárná.”  

 (...)

A Jóvai éhínség

„Továbbá, talán Jóva[68] (1181) idején lehetett, ez oly régen volt, nem is emlékszem.

Két éven keresztül emberek éheztek és szomjaztak a világban, rettenetes dolgok történtek.

Vagy tavasszal és nyáron aszály volt, vagy ősszel szél és árvíz stb.

A rossz dolgok csak követték és követték egymást; rizs, búza, árpa, bab, azuki-bab[69] egytől-egyig nem termettek. Még ha volt is nyári vetés, nem volt pezsgő élet az őszi kaszáláskor és téli betakarításkor. Emiatt a tartományok lakói vagy eldobták maguktól földjeiket, és elhagyták azok határát, vagy otthonukat felhagyván a hegyekben telepedtek le. Az udvarban különféle imádságok kezdődtek, és rendhagyó vallásos szertartásokat tartottak, de egyáltalán nem volt azoknak semmi hatásuk.

Ami a főváros szokását illeti - bármiről is legyen szó - minden a vidékre támaszkodott, így mivel egyáltalán nem volt mit küldeni a városba, ezért ilyen állapotok közepette hogyan is lehetett az emberi tartást megőrizni? Az emberek nem bírták türtőztetni magukat, így úgy tűnt, mintha vagyontárgyaikat egymásután sorra kidobálnák, egyáltalán nem volt olyan ember, aki különösképpen felfigyelt volna. Ami a ritkábban cserélődő dolgokat illeti, a pénznek nem tulajdonítanak oly nagy értéket, de a kölest nagyra tartják. Sok koldus volt az utak mentén, s a jajgató hangoktól lett tele az ember füle. Az előző év, végül is ily nagy nehezen ért véget.

Amikor arra gondoltak, hogy talán rendbe jönnek a dolgok, ezen állapottal még járvány is párosult, és egyre csak rettenetesebb lett, s nyoma sem volt a jobbrafordulásnak. Mivel bezárkóztak az emberek a külvilágtól, napról-napra egyre csak súlyosbodtak az állapotok, az éhhaláltól szenvedtek – ez (az állapot) egy halakkal teli kis pocsolya példájának felel meg. Legvégül aztán azok, akik ernyőszerű fejfedőt tettek fel, és lábbelivel takarták lábukat, bár jó megjelenésűek voltak, csak járkáltak és járkáltak a házak közt koldulva. Látni, ahogyan bandukolnak a szegény emberek, s ahogy nem sokkal utána összeesnek. A számát sem tudom azoknak, akik éhen haltak a vályog támfalnál, s az utak mentén. Mivel nem tudták őket eltávolítani, ezért a bűz betelítette az egész emberi világot, sokszor annyira szörnyű volt, hogy rá sem lehetett pillantani a bomló testekre, állapotokra. Mondanom sem kell, hogy a folyó mentén stb. egyáltalán nem látni a lovak és kocsik haladási útját. Az alacsony rangúak és a hegyen élő favágók is erejükben kimerültek, és mivel a tűzifa híján vannak, ezért a szűkölködő kilátástalanok saját házukat lerombolják, és piacra kimenvén árulják azt.

A leghitványabb dolog az volt, hogy a tűzifa között itt-ott vörösagyagos fémdarabka és fa is volt keveredve. Amikor rákérdeztünk, kiderült a legszörnyűbb dolog, mégpedig az, hogy egyesek eljutottak a régi templomokba, ellopták Buddha szobrát, a templomi kegytárgyakat széttörték, és széjjelzúzták. Mivel Buddha halála utáni káosz időszakában születtem, így ilyen mocskos, alantas dolgoknak lettem szemtanúja.” (…)

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Görbe Károly és Zentai Judit

Heike monogatari, a Heike története

(részletek)

                A japán középkori irodalom jellegzetes elbeszélő műfaja a háborús történet, a gunkimono, témája az új kor hősének, a businak a harca. E történeteket szerzetesnek öltözött vak vándor-énekesek adták elő világi hallgatóságuknak, biva-lant kíséretével. Közben a történetek csiszolódtak, és széles körben igen népszerű, eposz jellegű nagy értékű alkotásokká formálódtak. Ilyen például a Hógen monogatari, A Hógen-háború története, a Heidzsi monogatari, A Heidzsi-háború története, a Heike monogatari, A Heike  története, a Gen-Pei szeiszuiki, A Gendzsik és Heisik felemelkedése és bukása, a Taiheiki, A nagy béke története. Ezek közül a Heike története a legjelentősebb alkotás; a Heisi-család felemelkedését és bukását szép, erőteljes japán-kínai vegyes stílusban, a vakan konkóbun stílusban mondja el, s nagy hatást tett későbbi irodalmi alkotásokra is, mint például a nó-színházra, a dzsóruri-bábszínházra és a kabukira.Eredeti szöveg: Heike monogatari I-II. [Nihon kotenbungaku taikei 32-33. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 32-33./]. Ivanami soten, Tokió, 1959-60. Heike monogatari I-II.[Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 44-45. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 44-45./ ] Iwanami shoten, Tokió, 1991, 1993. (Y. M.)

A Gion templom

A Gion templom[70] harangjának kondulása azt zúgja, hogy minden mulandó.[71] A páros szalafák virágjainak[72] színe azt az alapigazságot jelképezi, hogy ami virágzik, az mindenképpen el is fog hanyatolni. A hatalmában büszkélkedők sem örökké élnek, hiszen az élet csak olyan, akár egy tavaszi éji álom. A erősek is meghalnak végül, ahogy a por is megsemmisül a szélben.

Ha megfigyeljük a távoli birodalmakat, Csao Kao[73] a Csin-dinasztiából, Vang Mangot[74] a Han-dinasztiából, Csou Jit[75] a Liang-dinasztiából és Lu-sant[76] a Tang-dinasztiából, láthatjuk, hogy egyikük sem követte az előző uralkodók kormányzását, szórakozva éltek, nem hallgattak a tanácsokra, nem érzékelték országuk zavaros állapotát, és nem figyeltek népük jajveszékelését, ezért rövid időn belül megsemmisültek.

Ha a saját országunkat tekintjük, Maszakadót[77] a Sóhei-korszakban, Szumitomót[78] a Tengjó-korszakban, Gisint[79] a Kóva-korszakban és Nobujorit[80] a Heidzsi-korszakban, ők mindannyian gőgösek és félelmetesek voltak a maguk különböző módján. Mostanság azonban inkább a rokuharai[81], a szerzetesi útra lépett ama Taira no Kijomori,– aki az uralkodó előző legfőbb személynöke volt – jut az eszünkbe, az ő dolgai és tettei felülmúlják a képzeletet és a szavakat is.

Ha megvizsgáljuk az őseit, ő Tadamori gjóbugjó (magas rangú elöljáró) császári biztos örököse volt, valamint Szanuki tartomány kormányzójának, Maszamorinak az unokája. Maszamori pedig Kazurahara herceg kilencedik nemzedékű leszármazottja, az udvari ceremóniák felelőse, és Kanmu[82] császár ötödik fia volt. Kazurahara herceg fia, Takami herceg udvari rang és cím nélkül halt meg. A fia, Takamocsi herceg idejében kapták meg a Taira (család)nevet, majd miután kinevezték Kazusza kormányzójának, azonnal kikerült a császári család anyakönyvéből, és a közemberek sorába lépett. Az ő fia, Josimocsi, Csindzsu település sógunja, később Kunikára változtatta a nevét. Kunikától kezdve Maszamoriig mind a hat nemzedék tartományúr volt, de a nevüket továbbra sem vették fel az uralkodói palota látogatói közé.

(...)

Hasi kasszen, Csata a hídon

Mocsihito herceg hatszor is leesett lováról a Mii templomtól az Udzsiig tartó úton. Az előző éjjel ugyanis nem tudott aludni, ezért emberei felszedték az Udzsi híd hárompillérnyi pallóját, a herceg pedig bement a Bjódóin templomba, és megpihent egy kicsit. Rokuharában az emberek meglepetten így kiáltottak fel:

 - A herceg a déli fővárosba menekül. Eredjünk a nyomába!

Parancsnokaik között volt: Szahjóe no Kami Tomomori, az uralkodói őrség baloldali parancsnoka, Jukimori, az uralkodói lovasok baloldali parancsnoka ésTadanori, Szacuma tartomány kormányzója. A hagyománytól eltérően a következő harcosok szintén kinevezett parancsnokok voltak: Tadakijo, Kazusza tartomány kormányzója, fia, Tadacuna, Hida tartomány kormányzója, Kageie, fia, Kagetaka kapitány, Nagacuna kapitány, Hidenuki kapitány, Arikuni kapitány, Moricugi szakaszkapitány és Kagekijo. Ezekkel a vezérekkel az élükön több mint huszonnyolcezer lovas katona vágott át a Kovata-hegységen, és özönlött előre az Udzsi hídra. Mivel az ellenség a Bjódóin templomban időzött, háromszor üvöltötték el harci kiáltásukat, erre a herceg csapata is visszaüvöltött válaszképpen.

- Felszedték a hidat, vigyázzatok! Feltépték a hidat, vigyázzatok! – kiabálta rémülten az előörs, de a sereg hátsó fele ezt nem hallotta, és csak haladt tovább előre, így több mint kétszáz lovas az előörsből beleesett a vízbe, megfulladt és elsodródott.

A Heikék és Gendzsik harcosai a híd két végénél állva egymásra lőtték nyilaikat.

A herceg emberei közül Ója no Suncsó, Gocsi in no Tadzsima és Habuku, Szazuku, valamint Cuzuku no Genta a Vatanabe nemzetségből olyan erőteljesen lőttek, hogy nyílvesszejüket nem állította meg sem a páncél, sem a pajzs, áthatoltak mindkettőn. A Genzanmi njúdó brokát harci köpenyt viselt, fölötte pedig kék és fehér pöttyös bőrrel tarkított páncélt. Talán sejtette, hogy ez lesz az utolsó napja, és szándékosan nem viselt sisakot. Legidősebb fia, Nakacuna vörös brokát harci köpenyt viselt, páncélja pedig fekete selyemszalagokkal volt díszítve. Hogy íját erősen meg tudja feszíteni, ő sem viselt sisakot. Ekkor Gocsi in no Tadzsima előrántotta nagy és hosszú kardját a hüvelyéből, és egyedül lépkedett lovával előre a hídra. Amikor ezt látták a Heikék oldalán, felkiáltottak: - Kapjuk el, emberek!

A félelmetes íjászok bemérték a célpontot, és folyamatosan helyezték a nyílvesszőket az íjba, majd meghúzták azokat, és lőttek újra meg újra. Tadzsima egy cseppet sem esett kétségbe, a magas nyilakat hirtelen kerülte ki, az alacsonyakat átugrálta, azokat pedig, melyek egyenesen felé repültek, kettévágta a hosszú kardjával. Az ellenségei is és a barátai is csak ámultak. Ettől fogva Nyílvágó Tadzsimának nevezték.

A harcos-szerzetesek közül Cucui no Dzsómjó Meishú mélykék harci köpenye felett fekete bőrrel tarkított páncélt viselt, sisakjának szíjai pedig öt gallérlappal voltak rögzítve szorosan az álla alatt. Volt nála egy feketére lakkozott tokú kard, huszonnégy feketetollú nyíl, egy íj gazdagon megkötözve lakkozott náddal, és kedvenc fanyelű nagy és hosszú kardja. Így lépett a hídra, és ezt kiáltotta:

- Már biztosan hallottátok (a hírnevemet), most vegyétek is szemügyre! Mii templomban nincs vetélytársam. Cucui no Dzsómjó Meisú vagyok a harcos szerzetesek közül, és ezer katonával is felérek. Ha bárki ilyen nagy harcosnak tartja magát, akkor az jöjjön közel, és küzdjünk meg!

 Míg ezt mondta, folyamatosan nyilat helyezett az íjába, meghúzta és kilőtte, újra és újra. Ott rögtön megölt húsz ellenfelet, tizenegyet pedig megsebzett, így mindössze egy nyílvesszője maradt. Egy nagy suhintással eldobta az íját, a tegezét is leoldotta, majd eldobta azt is. Levette prémcipőjét, és mezítláb könnyedén átszaladt a híd tartógerendáján. Bár az emberek nem mertek ott átmenni, Dzsómjó úgy futott ott, mintha egy egy- vagy kétdzsónyi[83] széles úton lenne. Hosszú kardjával lekaszabolta öt ellenfelét, de mikor a hatodikhoz jutott, kardjának nyele kettétört, ezért eldobta. Ezután előrántotta a kemény kardját, és azzal harcolt, de ellenfelei nagyon sokan voltak, ezért alkalmazta a „pókláb”, a „csavart cukorka”, a „tizes”, a „bukfenc” és a „vízimalomkerék” technikát[84], és minden irányban úgy vagdalkozott, hogy sehol nem hagyott rést. Egy pillanaton belül lekaszabolt nyolc embert, de mikor túl erőset ütött a kilencedik sisakjára, a kardja eltört a markolatánál. Ekkor Dzsómjó áttört (ellenfelei tömegén), és egy csobbanással beleugrott a folyóba. Ezután már csak a rövid kardjára számíthatott, és olyan mindenre elszántan harcolt, mint aki a halálba megy.

Volt Azari Keisúnak egy szolgája, akit Icsirai Hósinak hívtak és gyors kardforgató volt. Ő Dzsómjó mögött harcolt, de a gerenda keskeny volt, és nem tudta kikerülni őt. Így, kezét Dzsómjó sisakjának homlokrészére téve gyorsan átugrott a válla fölött, és ezt mondta:

- Bocsáss meg, Dzsómjó!

Így harcolt, majd Icsirai Hósi elesett. Dzsómjó magához ölelve tért vele vissza, a Bjódóin templom kapuja előtti fűre ledobálta magáról a sisakját és páncélját, és mikor megszámolta páncélján a nyílvessző ütötte horpadásokat, összesen hatvanhárom volt, a páncélját átdöfő nyílvessző pedig öt volt. Nem volt azonban egy komoly sérülés sem, ezért kiégette a sebeket, fejére szerzetesi ruhadarabot tekert, végül felvett egy törött íjat, belebújt egy getába, és „Amida Buddha”-t kántálva Nara irányába indult.

Dzsómjó példáját követve, a Mii templombeli szerzetesek és a Vatanabe nemzetség emberei egyre csak futottak előre, és „Én is! Én is!” felkiáltással haladtak át a híd gerendáin. Voltak olyanok, akik ellenségük fejével és fegyverével tértek vissza, voltak olyanok, akik sebesülésük miatt harakirit végeztek magukon, és voltak olyanok, akik beleugrottak a vízbe. A csata a hídon olyan heves volt, mintha tűz áradt volna belőle. Ezt látván a Heikék egyik parancsnoka, Kazusza tartomány kormányzója a parancsnokok vezére elé járult, és ezt mondta:

- Nézzen oda! Ádáz csata folyik a hídon. Most át kellene kelnünk a folyón, de mivel most éppen az ötödik hónap esőzéseinek ideje van, a vízszint megemelkedett. Ha átkelünk a folyón, valószínű, hogy sok ember és ló el fog veszni. Forduljunk Jodo vagy Imoarai irányába? Vagy inkább menjünk a Kavacsi út felé?

Ekkor odalépett a Simocuke tartománybeli Asikaga no Matataró Tadacuna, és így szólt:     - Jodóba, Imoaraiba vagy a Kavacsi útra talán India vagy Kína katonáit kívánod odavezetni? Ne minket! Az ellenség itt van. Ha nem támadjuk meg őket most, akkor a herceg eljut a déli fővárosba, összegyűjti és egyesíti Josino és Tocukava katonai erőit, és végül nehéz helyzetbe kerülünk. Muszasi és Kózuke tartományt egy nagy folyó, a Tone választja el. Csicsibu és Asikaga viszálykodtak, és folyamatosan harcoltak egymással, de egyszer Asikaga fő csapata a Nagai gázló felől, hátsó csapatok pedig Koga és Szugi gázlója felől özönlöttek. Asikaga azt parancsolta Nitta njúdónak Kózuke tartományból, hogy Szugi gázlója felől támadjanak, de a Csicsibuk megsemmisítették az összes hajójukat, ekkor ő ezt mondta: „Ha most itt nem gázolunk át, akkor olyan folt esik a szamuráj hírnevünkön, mely sokáig megmarad. Ha vízbe fulladunk, hát legyen! Előre!”

Lovastutajt[85] alkottak, így sikerült átkelniük a folyón. A kantói szamurájokhoz híven, amint meglátták az ellenséget, kiugrottak a folyóból és harcoltak, és vajon törődtek-e az apállyal vagy a dagállyal? Ez a folyó egyáltalán nem mélyebb vagy sebesebb, mint a Tone folyó.

Utánam!

Ezzel a kiáltással Tadacuna elsőként belegázolt a folyóba. Követte őt Ógo, Ómuro, Fukazu, Jamagami, Nava no Taró, Szanuki no Hirocuna Siródaifu, Onodera no Zendzsi Taró, Hejako no Siró, és a nemzetség emberei: Ubukata no Dzsiró, Kirju no Rokuró és Tanaka no Szóda. Kezdve velük több mint háromszáz lovas katona ment utána. Ekkor Asikaga Tadacuna így kiáltott:

- Az erősebb lovakat az áramlattal szembe fordítsátok! A gyengébbeket pedig az áramlattal egy irányba! Engedjétek lazára a gyeplőt, amíg a lovak meg tudják vetni a lábukat. Ha elveszítve lábuk alól a talajt ugrándoznak, akkor húzzátok szorosabbra a gyeplőt és úsztassátok őket! Azok, akik elsodródnak, szúrják le az íjukat! Kezetekkel kapaszkodjatok össze, vállatokat vessétek egymásnak, úgy menjetek át! Biztonsággal üljetek a nyereg közepén, szorosan tartsátok lábatokat a kengyelben! Ha a ló feje víz alá bukna, húzzátok fel! De ne túl erősen! Ha elönt benneteket a víz, másszatok fel a lovatok farára! Legyetek kedvesek a lovatokhoz, és kemények a vízhez! Ne lőjetek, míg a vízben vagytok! Még ha az ellenség lő is, akkor se lőjetek vissza! Mindig hajoljatok el a sisakkal! Túlságosan azonban ne hajoljatok le, különben a sisakotok csúcsát találják el! Ne menjetek egyenesen keresztbe, mert az áramlat el fog sodorni benneteket! Ne legyetek szemben az áramlattal! Gyerünk, gyerünk!

Így utasította őket, és a több mint háromszáz lovasból egyetlen elvesztése nélkül, gyorsan jutottak át a túlsó partra.

(...)

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Tóth Anna

Zeami: Fúsikaden,

a Hagyománykönyv a stílusokról és a művészet kivirágoztatásáról

(Részletek)

                A japán irodalom történetében a XIV-XV. században a régebbi zenés-táncos-akrobatikus-komikus népi műfajokból, mint például a kínai eredetű efféle vegyes műfajból származó szarugaku-ból vagy a rizsültető ének, zene, tánc a dengaku-ból kifejlődott a japán hagyományos színház, a nó-színház az Asikaga sógunok hathatós támogatásával, amelyet Kanami (1333-1384) és fia Zeami (1363-1443) emelt művészi szintre. A Tang-kínai vegyes műfaj hatására kialakult szarugaku a XIV. század első felére szinte zenés-színházi műfajjá fejlődött, s nagy templomokhoz és szentélyekhez tartozó színészei szarugaku-zát, céhszerű tömörülést alkottak. A XIV. század második felében egy Jamato (ma Nara) vidéki szarugaku-zát vezető Kanami a szarugakut továbbfejlesztette az akkoriban nagyon népszerű dengaku és különböző más népi műfajok értékeire alapozva. Zeami a Heike monogatari és más irodalmi alkotások felhasználásával a szarugaku tartalmát irodalmilag is művészi szintre emelte, így kialakult a nó-dráma. A nó-játék a sógun, a szamurájok és nemesek kedvelt műfaja lett, s a nó-előadások a bakufu fontos évi eseményévé váltak. Zeami számos nó-darab mellett nó-elméleti írásokat is írt, amelyek a nó-dráma művészeti alapjait megteremtették. A Fúsikaden Zeami legfontosabb és átfogó nó-elméleti írása. Eredeti szöveg: Zeami, Zencsiku. [Nihon siszó taikei 24. /A japán eszmék nagysorozata 24./]. Ivanami soten, Tokió, 1974. (Y. M.)

Fúsikaden

Amikor e szarugakunak[86]mondott életmeghosszabbító műfaj eredete után kérdezünk, vannak olyanok, akik úgy vélekednek, hogy vagy az Ókori Indiából[87]indult el, vagy pedig Dzsinmu császár előtti, istenek korszakától kezdve kezdett átöröklődni. Azonban ahogy teltek-múltak az évek, az egyes korszakok eltávolodtak, és egyre nehezebbé vált a régi stílusok akkori állapotának utánzása. Mostanság ami az emberek szórakozását illeti, Szuiko császárnő idején, Sótoku herceg megparancsolta Hada no Kókacunak[88], hogy a császárság nyugalma, valamint a nép szórakoztatása érdekében tartsa meg a hatvanhat előadásból álló, evéssel-ivással egybekötött táncos-énekes összejövetelt. Attól kezdve kezdték szarugakunak nevezni, az emberek generációkon keresztül a természet szépségét „kölcsönvették”, és a szarugaku megszépítésének eszközévé tették meg. Azután később Kókacu leszármazottja - aki továbbfolytatta ezt a művészetet - Kaszuga, valamint Hie szentélypapja[89]volt. Annak köszönhetően mára igen népszerűvé vált, hogy Jamato és Ómi tartományok[90]„szarugaku” előadói minkét szentély isteni szertartásain részt vesznek. Ezért amikor a régi dolgokat tanulmányozzuk, az újdonságok megízlelésekor sem szabad a hagyományos stílusokat elhanyagolnunk. Azonban csak csupán azokat hívhatjuk a szokásokat teljesen átörökítő mestereknek, akiknek éneke és szövege nem alacsonyszintű, és játszásuk pedig, magasztos, szép megjelenésű?

Először is azok, akik úgy gondolják, hogy el akarnak jutni a tökéletességre a nó-művészetben, nem szabad a „szarugakutól” eltérő más művészeti utakat gyakorolniuk. Azonban mivel a vaka-verselés útja[91]az élethosszabbító tevékenység legelső műfaja, ezért azt szabad gyakorolnunk. Nagyjából megpróbálom leírni a fiatal kortól kezdve megfigyeléssel és meghallgatással megszerezhető út gyakorlásának[92]feltételeit.

-         A három fő tiltó előírás[93]- a bujaság, a szerencsejáték, az iszogatás – Zeami elődeinek szabályai.

-         A gyakorlásoknak szigorúaknak kell lenniük, és nem szabad, hogy beképzeltség, és makacsság legyen.

(...)

Második rész, az előadásmódok részleteiről

A szerepjátszás[94]különféle fajtáinak összességét nagyon nehéz leírni teljesen. Azonban eme út lényegéről van szó, ezért a különféle fajtákat egyre gondosabban és gondosabban kell gyakorolni. Röviden mondva a fő alapelv a jó utánzás, méghozzá úgy, hogy semmit sem hagyunk ki. Azonban az utánozandó dolgok szerint tisztában kell lennünk, hogy melyik játszásmódnak kell kifejezőbbnek, erősebbnek lenni, és melyiknek visszafogottabbnak. Először is a királyoktól, valamint miniszterektől kezdeném, a nemesek megjelenését, a szamurájok viselkedését és életmódját illetően, mivel mi nem tudunk a közelükbe férkőzni, ezért eljátszásuk nagyon nehéz. Ezért jól utána kell járni a szóhasználatnak, megfigyelni a stílust, továbbá a nézők véleményét is meg kell hallgatni. Ezen kívül a magas tisztséget viselő hivatalnokok szerepét, valamint a vaka-verselésben lévő eleganciát[95], minél jobban, aprólékosan kell visszaadni. A földművesek, a vadon dolgozók esetében nem szabad alakjukat túlságosan közönségesen eljátszani, de például a favágó, fűkaszáló, a szénégető, a sómerítő stb. színpadi előadás tárgyát képező sajátos szerepeket részletesen kell eljátszani. Azonban az ezeknél alacsonyabb rangúak alakját nem szabad eljátszanunk, mivel nem ildomos, hogy lássák őket a nemesek. Azonban ha mégis eljátsszák ezeket a szerepeket, akkor mivel az annyira közönséges, egyáltalán nem lesz az előadás érdekes. Alaposan ügyeljünk eme egyensúly[96]megtartására!

(...)

7 éves

A gyakorlást a művészetben először hét éves kortól kezdjük. Ami a nó gyakorlását illeti ennek az életkornak megfelelően, feltétlenül hagyjuk a gyermek spontán megnyilvánulását kibontakozni, hiszen mindenképpen biztosan rendelkezik saját, veleszületett játékkal. A nó játék alapmozgásai[97]és a tartalmat kifejező mozgásokon[98]belül, még ha nó-zenéről, vagy erőteljes játékról[99]stb. van is szó, hagynunk kell, hogy az általa ösztönösen elkezdett játékot úgy adja elő, ahogy szeretné. Ily módon tehát, még nem szabad megtanítanunk a jót és a rosszat. Hogyha erőszakosan figyelmeztetünk, azzal a gyermek elveszti kedvét, fáradságos, kínzó érzés támad benne a nó iránt, és végül abbahagyja a nót. Csakhogy a nó-zenén, a tartalmat kifejező mozgáson, valamint a táncon kívül mást nem szabad gyakoroltatni. A bonyolult utánzások[100]esetében, ha azt mégis művelni szeretnénk, még akkor sem szabad tanítanunk. A legelső nó darab alkalmával nem szabad tágas színpadon szerepeltetni. Egy napos előadássorozaton belül, a harmadik vagy negyedik előadásban, saját magának legmegfelelőbb játékot adja elő, amely a legügyesebben megy.

34-35 éves

Ami eme életkor nó-játékát illeti, ez a virágzás korszaka. Ekkorra megérti a Fúsikaden alapgondolatát, és ha elsajátítja a kíváló tudást, akkor biztosan az emberek körében nagy hírnévre is szert tehet. Ha ekkor már az emberek elismerése sem elég számára, és már nem tud elég hírnevet szerezni, bármennyire is ügyes, tehetséges, tudnia kell, hogy saját maga még nem jutott el a tökéletesség szintjére. Ha nem sikerül eljutnia odáig, akkor már negyven év felett a nó hanyatlásnak indul, és ez később egyre bizonyosabbá válik.

Így tehát, a fejlődés harmincnégy-harmincöt éves korig tart, a hanyatlás pedig, negyven éves kortól kezdődik. Ismételten csak azt mondom, ha ebben a korban nem sikerül az emberek elismerését megszerezni, akkor nem szabad azt gondolnunk, hogy később sikerül eljutni a nó tökéletességének csúcsára. Ide eljutván, még inkább alázatosan igyekezni kell. Ebben az életkorban az elmúlt időszakokat is értékelni kell, valamint a következő lépések lényegét is jól kell ismerni. Ha ekkorra még nem sikerül elérni a tökéletességet, akkor azt követően már az emberek elismerését megszerezni - ismételten mondva - igen nehéz lesz.

50 felett

Ebben az életkorban nagyjából már semmit sem kell tenni. Tartja a mondás:„még az egy nap ezer ri-nyi[101]távolságot lefutó kitűnő paripa[102]is, ha egyszer megöregszik, a lassú gebénél is rosszabb lesz.” Ezért ha igazán tehetséges nó-színészről van szó, akkor annak ellenére, hogy a szerepjátékok mind eltűnnek, s a jó és rossz értékes rész is egyre kevesebb, a virág biztosan megmarad.

Édesapám[103]ötvenkét évesen ötödik hó tizenkilencedikén hunyt el, azonban ugyanabban a hónap negyedik napján Szuruga[104]-tartomány Szengen szentélyben sintó-buddhista jellegű nó[105]-előadást adott elő. Az akkor előadott szarugaku különösen gyönyörű volt, s a legelőkelőbb emberektől a legalacsonyabb társadalmi rangú emberekig, mindenki nagyon dicsérte. Körülbelül, akkor már sok előadást adott át kezdőknek, s csak a könnyű részeket tette színesebbé, azonban a művészi szépsége így is csak nőttön-nőtt. Mivel ez igazából megszerzett és tökéletességre eljuttatott virág, ezért, még ha a „nó” ágai és levelei is egyre kevesebbek, és kiöregedett fává válik, virágai még sem hullnak le, hanem megmaradnak. Ez bizonyíték a szemmel látható, öregedés ellenére is megmaradt virágra.

 (...)

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Zentai Judit

Macuo Basó

               A XVII. században, a kora újkor első felében a japán verselésben az előző korszakban népszerű láncversből, rengából kifejlődött haikai, a későbbi nevén haiku 5-7-5 szótagú vers jött divatba, s a busi származású Macuo Basó (1644-1694) ezt művészi rangra emelte. A haikai a láncvers 5-7-5 szótagú első strófa önállósításából kialakult, a „világlegrövidebb vers formája”, amely az elvont gondolatokat, érzelmeket a változó természet különböző mozzanatai tükrében sűrített nyelvi képpel és zenével fejezi ki. Macuo Basó szinte egész életét a haikai költészettel és utazással töltötte, 7 haikai antológia mellett számos híres útleírást és haibun azaz haikai esszét hagyott hátra. Útleírásai közül a leghíresebb: Oku no hoszomicsi, Az ösvényeken járva az észak-keleti és az északi tartományokban, amelynek részleteit Basó haiku alkotásai után közöljük. Számos híres követője támadt, és a haikai elterjedt városban és falun. Az Edo-korszak második felében is voltak jeles haikai költők, mint például Josza Buszon (1716-1783), aki egyben híres festő is volt, vagy a paraszti származású Kobajasi Issza (1763-1827), de a 18-19. században inkább a humoros és szatirikus jellegű 5-7-5-7-7 szótagú kjóka, a bolondos dal és az 5-7-5 szótagú szenryú divatozott. Eredeti szöveg: Basó kusú. [Nihon kotenbungaku taikei 45. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 45./]. Ivanami soten, Tokió, 1959. Basó sicsibusú [Sin Nihon Koten Bungaku Taikei 70. /A japán klasszikus irodalom új sorozata 70/ ] Iwanami shoten, Tokió, 1990. Basó bunsú.[Nihon kotenbungaku taikei 46. /A japán klasszikus irodalom nagysorozata 46./]. Ivanami soten, Tokió, 1959. (Y. M.)

Haikai

Válogatás

a Macuo Basó, Legszebb haikuiból. Fortuna-Printer Art, Budapest 1996.

A válogatott versek Tandori Dezső fordításai. A verseket válogatta Tóth Anna

Tavaszi haikuk

Sárga vadrózsák

szirmait lerázza-e

vízesés zaja?

Cseresznyeszirmok,

messze tűnt időmet, ó,

felidézítek.

Némul a harang.

Virágok illatától

kondul az este.

Nyári haikuk

Bazsarózsából

előbúvó méhecske:

válása bánat.

Szól a kabóca.

S nem mondja mily hamar lesz

néma örökre.

Milyen nagy a csend.

Sziklákba beivódó

kabóca-zengés.

Őszi haikuk

A száraz ágon

varjú telepedett meg.

Ősz van, este van.

Hold-ünnep éje.

A kis tó körül járok,

magam, hajnalig.

Gyönge krizantém.

Sorsa mégis erősség:

bimbója fakad.

Téli haikuk

Téli nap dereng;

jéggé fagyó árnyalak,

megyek, visz a ló.

Alkonyi tenger.

Vadkacsa hangja:

villog ködös fehérség.

Arany paraván

fenyőmintája fakul;

magány, télire.

Oku no Hoszomicsi,

Az ösvényeken járva az észak-keleti és az északi tartományokban

(részletek)

Az idő egy vándorló utazó, mely a múltból a jövőbe csak halad és halad, az eljövő és elmúló évek is ugyanilyen utazók. Annak az embernek is mindennapja utazás, aki hajó fedélzetén éli le életét, vagy ló hátán öregszik meg, ez számára az otthon. Régi bölcsek közül is sok olyan van, akinek utazás közepette ért véget élete. Én is, mint egy piciny felhő az égen, melyet a szél el-elcsalogat, elvetem a lehorgonyzás gondolatát, és bebarangolom a tengerpartokat.

Az elmúlt év őszén visszatértem a Szumida-folyó [106]menti kis pihenő lakba, úgy éltem ott, akár egy hálóját szövögető pók, végül, ahogy az év lepergett, és az újesztendő beköszöntött, a tavaszi ködfátyollal átszőtt ég alatt vágy ébredt bennem arra, hogy átlépjem Sirakava határát. Elragadott magával a vándorlás istene, lelkemet felkavarta, csak az utazók védőistene hívására tudok gondolni. Így miután megfoltoztam nadrágom, fejfedőm zsinórját újra lecseréltem, s lábam három pontján tűszúrást[107]végeztem, Macusima holdja ragadta el érzéseimet legelőször, és lakhelyem átadva másnak[108], Szugijama Szanpu házába[109] költöztem.

Itt az idő, hogy a szalma lakba költözzem, babákkal díszített a ház, strófám kezdő nyolc sorát a lak oszlopára írom. [110]

(…)

Harmadik hó[111]huszonhetedik napján, reggeli pirkadatban fürdő égbolt homályos ködbe burkolózott, a hold még megmaradt fénye már-már kezd eltűnni, a távolban lassan előtűnik a Fudzsi-hegy csúcsa, s majdan lelkem megérintik Ueno és Janaka fáinak virágba borult ágai.

A hozzám közelálló emberek előző estétől kezdve kezdtek összegyűlni, hogy hajóra szállva elbúcsúztassanak. Amikor a Szendzsu[112]nevű helyen lehorgonyzunk, szívem összeszorul a tudattól, hogy még több ezer mérföldes út vár rám, s a képzeletbeli kikötőben hullajtom könnyeim az elválás miatt.

A tavasz is elmúlik, madarak siratják, s a halak szemében is csordulnak a könnyek.

Elkezdtem megírni az utazást, de az út csak lassan halad előre. Az emberek az út szélén állnak, s talán addig búcsúztatják távolodó alakom, ameddig el nem tűnik.

 (…)

Idén genroku[113] második éve van. Váratlanul felötlött bennem egy hosszú út gondolata Ósúba[114]. Ahelyett, hogy távoli vidék ege alatt, mint Go-ország[115], a keserv miatt megőszültem volna, inkább még nem hallott és nem látott vidékre látogattam, és olyan apró reménnyel vezérelve végre sikerült eljutnom Szóka[116] nevű szállásra, hogy valaha hazatérhetek élve. Először a sovány és csontos vállamon nyugvó csomagok gyötörnek. Csak csupán testem egymagával vágtam az útnak, de csak egy szál papírszerű anyagból készült felöltőt[117]viszek magammal az éjszakai hideg ellen védekezvén. Nincs mit tenni, a jukata, az esernyő, a tinta, ecset s efféleségek, vagy búcsúajándékok - melyeket természetesen nem dobhatok el - megnehezítik utam. 

 (…)

A Muroi Jasimába zarándoklom el. Az útitársam, Szora[118] szerint ezt a szentélyt a Kono hana szakujahimének, vagyis a Virágzás hercegnő Istenének is nevezik, és a Fudzsi-hegy istenével egyezik meg. Szakujahime, Ninigi no mikoto[119] felesége lett, és egy éjszaka teherbe esett a füsttől. Majd mivel az kételkedetett benne, ezért Szakujahime esküt tett arra, ha tényleg a mikoto gyermeke, lángoló tűz között is épségben világra jön. Így egy négy fallal körbe vett be- és kijárat nélküli helységbe lépett, ahol tüzet gyújtott, aztán lángjai közepette épségben világra jött Hohodemi isten, ezért is hívják ezt a helyet Jasimának, a nyolc szigetnek. Azt mondják, hogy ezért vált szokássá megénekelni a Muroi Jasinai vakában is a füstöt. Továbbá, olyan eredetmonda terjed generációkon keresztül, ami miatt ezen a helyen tilos a hering fogyasztása[120].

 (…)

Mivel a Naszui Kurobane[121] nevű helyen van egy ismerősöm, ezért innen a Naszunogarába tartottam, és úgy döntöttem, hogy egy rövidebb úton megyek tovább egyenesen. Amikor a távolban megpillantottam egy falut, eleredt az eső, és be is esteledett. Egy éjszakát töltöttem el egy paraszcsalád házában, majd amikor ismét kivilágosodott, tovább folytattam utam a mezőn. A mező közepén kint-tartott lovak legeltek. Egy fűkaszáló embertől könyörögve kértem, hogy adja kölcsön a lovát, aki vidéki parasztember lévén nagyon készséges és megértő volt, így szólt:

-       No, hogy legyen? Még ha ló nélkül is mennének, ezt a mezőt széltében-hosszában utak választják el, és ha még nem ismerik jól az utat, akkor eltévedhetnek, aggódom, ezért vigyék el a lovat, és csak akkor adják vissza, amikor megérkeztek. – mondta.

Így aztán kölcsönkaptuk a lovat. Két kis gyermek futott mögöttünk. Az egyik egy kislány volt, akit Kaszanénak hívtak. Számomra ismeretlen volt ez a név, még nem hallottam róla, de nagyon szép, elegáns volt a hangzása. Szora ezért egy strófát alkotott.

„A Kaszane olyan, mintha egy sokszirmú szegfű neve lenne.”[122]

Végre elérkeztünk a faluba, és a lovat visszaadtuk úgy, a lóért járó hálafizetséget a nyeregre erősítettük.

Eredetiből fordította és a jegyzeteket írta Zentai Judit