Régi irodalom

  A japán régi irodalmat további négy korszakra oszthatjuk nyelvi, műfaji szempontból és az irodalom-hordozók sajátosságai alapján.

1) az ókor első fele

Ez a korszak az írásbeliség megjelenését megelőző szájhagyományos időszaktól a narai fővárosban kibontakozó ókori császári jogállam kiépülésének a kora, a Nara-korszak (710–794) végéig tartó időszakot öleli fel. A japán írásbeliség az V–VI. században indult fejlődésnek a kínai írásbeliséggel való találkozással s ennek alapos elsajátításával. Az ősidők óta szájhagyomány útján őrzött mitológia, legendák, történetek és dalok írásos megörökítésének igénye is a kínai műveltség tanulmányozása során tudatosodott a japánokban, a tang-kínai jogrendszer mintájára szervezett központi hatalmú császári államrend kiépítésével párhuzamosan. Így születtek a beléjük szőtt mitológiával, legendákkal, népi dalokkal együtt fennmaradt legrégibb írásos művek, nevezetesen a Kodzsiki, A régi dolgok feljegyzései (712), a Nihonsoki, Japán krónika (720) és a Fudokik, A tartományi földrajzok. A Fudokik közül a 733-ban készült Izumo no kuni fudoki, az Izumoi tartomány földrajza maradt fenn teljes egészében. Az udvarban irodalmi tevékenységként űzték a kínai verselést, élen a császárokkal. Japánok által költött kínai versantológiák készültek, mint például a Kaifúszó, a Versek a bölcs elődök emlékezetére (751). A kínai versantológiák adhatták az ötletet japán versgyűjtemény összeállítására, s 760 körül készült a japán dalok első gyűjteménye, a Manjósú, a Tízezer levél gyűjteménye is. Ezeket a műveket azonban vagy kínaiul vagy az ún. manjóganával, a japán hangok leírására alkalmazott kínai írásjegyekkel írták. Ezekben a művekben a kínai írásrendszer megtanulására és annak a japán szavak, gondolatok lejegyzésére való alkalmassá tételére tett óriási erőfeszítéseket kísérhetjük nyomon, egyúttal a korabeli hangállapotokról szolgálnak alapvető információkkal. Így ezek a művek nem csak az irodalomtörténet számára fontosak, hanem a japán nyelvtörténet kutatásához is elsődleges források.

2) az ókor második fele, amely 794-től 1192-ig majd négyszáz éven át tart. Ebben a korszakban saját írásrendszerhez jutva az új császári fővárosban, Heiankjóban – a mai Kiótóban – az udvari nemesség körében kivirágoztak az eredeti japán műfajok. A korszakot Heian-korszaknak is hívjuk.

A kínai írás elsajátítása és a japán nyelvre való alkalmazására irányuló törekvések eredményeként a VIII–IX. században a japán nyelv leírására alkalmas saját szótagírás, a kana-írás fejlődött ki a kínai írás japáni alkalmazásából. A japán nyelv lejegyzésére alkalmas szótagírás óriási lökést adott az eredeti japán írásbeliség fejlődésének, s az ezt követő sok száz éves fejlődés során sajátos műfajokban gazdag, színes japán irodalom született.

Ebben a korszakban virágzott ki az udvari hölgyek irodalmi tevékenységével fémjelzett, japán udvari nemesi irodalom, benne a regényektől kezdve a történelmi eseményeket, különböző furcsa történeteket, legendákat elmesélő prózai műfaj, a monogatari, a napló- és esszéirodalom, útleírások. A VIII–IX. században a császári udvarban gyakran tartottak kínaiverses összejöveteleket. A IX. század második felében azután az udvari vaka-verselés tipikus formájaként előtérbe került a vaka-versvetélkedő, az utaavasze összejövetel. Császári utasításra hivatalos japán dalgyűjtemények születtek, mint például a Kokin vakasú, a Régi és mai japán versek gyűjteménye (905) – ez volt a császári utasításra készült első vaka-gyűjtemény –, és költők magán vaka-antológiái. A vaka-versvetélkedők elbírálása és a császári versgyűjtemények készítése kapcsán a kínai verstanhoz hasonló vaka-verstan, a vaka-elméleti írások iránti igény is erősödött. Így született a vaka-verstan korai példája, a kana-írással írt Kokin vakasú bevezetője is.

3) a középkor, amely 1192-től, a szamurájok hatalmát jelentő Kamakura-sógunátus létrejöttével, a Muromacsi-sógunátuson és a hadakozó fejedelemségek korán át a Tokugava-sógunátus 1603-ban történt megalapításáig terjedő szintén kb. négyszáz évet foglalja magában. Más néven a Kamakura-Muromacsi-korszak.

Ebben a korszakban az irodalom kilép a császári udvar központú nemesek világából. Az udvari nemesség mellett az irodalom új hordozói jelentek meg, mint a felsőbb réteghez tartozó szamurájok és más, nem a központi nemességhez tartozó írástudók, buddhista szerzetesek, különösen az ún. indzsa, azaz a feudális rendi társadalmon kívülre elvonuló vagy került írástudó „remeték” alkotottak jelentős műveket. Megélénkül a császári főváros, Kiótó és a keleti tartományban lévő sógunátus székhelye, Kamakura közötti közlekedés. Ezzel fokozatosan kiterjedt a kiotói udvari kultúra a távoli vidékekre is, és a vidéki kultúrák is visszahatnak a központi nemesi kultúrára. Sok útleírás íródott mint új műfaj. Az irodalom új hordozóival együtt a nyelvezet és a mondanivaló is megújul, további új műfajok jelennek meg a középkori japán irodalomban, mint például a szamurájok csatározását elmesélő epikus műfaj, a gunki monogatari, a háborús történetek, a renga, vaka-láncversek, az előadó műfajok, mint a nó-színház, a kjógen bohózat és dzsóruri, a bábszinház, a régi irodalmak, mint a vaka költészet és a monogatari történetek műfaja mellett. Ebben a korszakban is sok jelentős női napló született, de az esszé műfajban is a középkori japán irodalom sajátos színfoltját jelentő művek készültek mint a „remeteirodalom”, az indzsa bungaku gyöngyszeme, Kamo no Csómei: Hódzsóki (1212) vagy Josida Kenkó: Tsurezuregusza (1330–1331). A régi monogatari műfajból fejlődött ki a széleskörű olvasóközönségnek szánt szórakoztató történetek műfaja, az otogizósi. A vaka-láncverselésből született a világ legtömörebb versformája, az 5-7-5 szótagú haikai vers.

4) a kora újkor

A fejedelemségek véres csatározásaival tarkított középkori Japánnak véget vetett Tokugava Iejaszu (1542–1616) az Edo-sógunátus megalapításával 1603-ban. Ettől a sógunátus 1867-es megszüntéig tartó időszakot hívjuk a japán kora újkornak. Más néven Edo-korszak. Ebben a korszakban a sógunátust alkotó fejedelemségek felségterületein városok fejlődtek ki, és a csónin, a városlakók vagyis a kereskedő-kézműves köznép körében is erőteljesen terjedt az írásbeliség, kivirágzott a csónin, a városlakók kultúrája. A csóninok új, alkotó irodalomhordozóként tovább gazdagították a japán irodalom fejlődését is. A csóninok, akik eddig csupán a nemesek, szerzetesek és szamurájok/busik által írt művek olvasói voltak, maguk is aktív alkotói lettek a saját szemmel látott valóságot saját nyelven megfogalmazó irodalomnak. Így született a csónin irodalom. A csóninok irodalmi tevékenysége először az Edo-kori gazdaság központjában, Ószakában és Kiótóban valamint a környéki városokban virágzott ki az 1688–1704-es években. Egy évszázaddal később az edoi csóninok erőteljes kibontakozásával párhuzamosan a csónin-irodalom központja áttevődött a Tokugava-sógunátus székhelyére, Edóba, s 1804-1830-as években érte el második virágkorát. A csóninok életét ábrázoló, különböző elnevezésű regényes és elbeszélő műfajok születtek, mint például az Ihara Szaikaku (1642-1693) nevével fémjelzett ukijozósi, a világi történetek. A képes történetek, ezósivel szemben megszülettek a szövegolvasás élvezetére súlyt helyező ún. jomihon, az olvasó könyv műfajai. Az előző korszakban a szórakoztató műfajként népszerűvé vált haikai renga vagyis a haikai-láncverselés Macuo Basó (1644–1694) és tanítványai tevékenysége révén magas irodalmi műfajjá emelkedett. A bolondos tartalmat kifejező haikai ka, a könnyű szellemes dal régi hagyományából született a kjóka, a bolondos dal és a szatírikus és humoros haikai, azaz szenrjú. Csikamacu Monzaemon (1653–1724) drámaírói tevékenységével a különböző történeteket eljátszó régi dzsóruri-bábszínház új dzsóruriként komoly drámai műfajjá érett. A XVII–XVIII. században szintén Csikamacu Monzaemon drámaírói tevékenysége révén fejlődött ki a kabuki-színház és népi színházként rendkívül népszerű műfaj lett. Ebben a korszakban a Kodzsiki, Manjósú, Gendzsi monogatari stb. japán klasszikusokat tanulmányozó ún. kokugaku, azaz nemzeti stúdiumok fejlődtek ki Kamono Mabucsi (1697–1769), Motoori Norinaga (1730–1801), stb. kokugaku tudósok filológiai munkássága révén. Ennek hatására új lendületet kapott a középkor végére újszerűségét és alkotó erejét vesztett vaka költészet.

         A modern japán irodalom fejlődését az új kor új mondanivalójának megfogalmazására alkalmas, a beszélt nyelven alapuló új nyelvezet kifejlesztésére irányuló intenzív törekvés határozta meg, amely az új iskolai és oktatási rendszeren és írói törekvéseken keresztül valósult meg. Új műfajok jelentek meg, mint például a kritika, esszé, szabadvers európai mintára. Az európai irodalom mohó és rövid idő alatt történő látványos befogadása és elsajátítása azzal járt, hogy a különféle irodalmi eszmék és módszertani kérdések, melyek Európában egymást követően jelentkeztek, Japánban hol párhuzamosan, hol fordított sorrendben, vagy rendkívül rövid időn belül váltakozva jelentek meg, esetenkén megjapánosodva, mint például a sisószecu, az én-regény, amelyben az író a saját intim világát, érzelmeit aprólékosan kitárja.

Ez a túlságosan is mozgalmas folyamat a modern japán irodalomnak rendkívül kusza, sajátos arculatot adott.

   A fent vázolt fő tendenciák mellett természetesen a régi műfajok, mint a haiku, vaka, kabuki, megújító törekvései színesítették, gazdagították a modern japán irodalmat, tovább éltették és éltetik azokat máig, mint a japán hagyományos műfajokat. A XIX. század végétől a XX. század első felére számos fiatal költő jelent meg, akik a vaka-költészetet ismét olyanná élesztették, mint a Manjósú dalai, amelyben szabadon áradó szavakkal, gondolatokkal az ember érzelmeit őszintén énekelték meg, így a fiatal nő kitörő érzelmeit diadalittasan éneklő Joszano Akiko (1878–1942) vagy a sanyarú sorsával küszködve fiatalon meghalt Isikava Takuboku (1885–1912), aki a szegény élet gyötrelmeit, reménytelenségét, mély sóhajával kísérve énekelte meg egyenes és egyszerű, de annál erőteljesebb kifejező erővel.

A drámai műfajban a modern életet feldolgozó, különböző irányzatú mai színházak jelentek meg a hagyományos színházak mellett.

   A modern japán irodalomnak a hagyomány és modernség sajátos ötvözete adja az értékét, amiről két Nobel-díjas író, Kavabata Jaszunari (1899–1972), Óe Kenzaburó (1935–) és egy Nobel-díj-jelölt, Tanizaki Junicsiró (1886–1965) munkássága tanúskodik ékesen.           

A modern japán irodalomból meglehetősen sok fordítás jelent meg az elmúlt évtizedekben, de a régi irodalomból ezidáig alig fordítottak magyarra, így a szöveggyűjteményhez a volt és jelenlegi japán szakosok közreműködésével új magyar fordításokat készítettünk az eredeti szöveg alapján (egy kivétel: Gendzsi regénye). A modern irodalom szövegválogatásánal a meglévő magyar fordításokból válogattunk, de elsősorban a fordítás minőségére ügyeltünk és olyan műveket választottunk ki, amelyek a japán irodalom elismert alakjainak irodalmi világába engednek bepillantást és az élő japán irodalom világirodalmi arcát is jól tükrözik japán sajátosságaival együtt.

A régi irodalom fordításában közreműködött Görbe Károly, Klein Kinga, Szekrény Anikó, Tóth Anna, és Zentai Judit. A megjelent modern irodalmi szövegek válogatásában és a magyar szöveg szerkesztésében közreműködött Tóth Anna.

/1/ A Nihonsoki-ban és más VIII. században készült feljegyzésekban találunk olyan utalásokat, hogy Szuiko császárnő (uralk. 592–628) régense, Sótoku herceg (574–622) írta a Szangjó gisót, A három szútra kommentárt és A Tizenhét cikkelyes alkotmányt. Azonban A Tizenhét cikkelyes alkotományt csak a Nihonsoki-ban idézett szövegből ismerjük, A három szútra kommentárnál pedig Sótoku herceg szerzősége és keletkezési dátuma erősen vitatott. A Nihonsoki továbbá arról tudósít, hogy a 645-ben végrehajtott udvari államcsíny küzdelmeiben porrá égett az „Országírások” és a Tennók krónikája. 

Kato, Shuichi: Geschichte der japanischen Literatur. Die Entwicklung der poetischen, epischen, dramatischen und essaystisch-philosophischen Literatur Japans von den Anfaengen bis zu Gegenwart. Bern, Scherz Verl., 1990

Keen, Donald: Dawn to the West: Japanese Literature of the Modern Era. 2. Vols. Henry Holt, 1984

Kato, Shuichi: Geschichte der japanischen Literatur. Die Entwicklung der poetischen, epischen, dramatischen und essaystisch-philosophischen Literatur Japans von den Anfaengen bis zu Gegenwart. Bern, Scherz Verl., 1990

Keen, Donald: Dawn to the West: Japanese Literature of the Modern Era. 2. Vols. Henry Holt, 1984