|
|
 |
Han Yu
Han Yu (韓愈 Han Jü, 768–824) Tang-kori író, költő, a régi szövegek mozgalmának elindítója Liu Zongyuannel együtt. Magas hivatalokat viselt, de mivel kérlelhetetlenül kiállt politikai elvei mellett, többször száműzték. Azt hirdette, hogy az irodalomnak vissza kell térnie az ókori tiszta formákhoz, hogy így betölthesse társadalmi feladatait. Főleg rövid prózai írásai jelentősek.
BEADVÁNY A CSÁSZÁRHOZ BUDDHA EREKLYÉJE ÜGYÉBEN (részlet)
Csongor Barnabás fordítása
... Mostanában értesültem róla, hogy felséged kiadta parancsát a szerzetesek seregének, üdvözölnék Buddha csontjait a nyugati fővárosában, s hogy palotája erkélyéről személyesen kívánja azt megszemlélni, ahogy vállukon vele a városba bevonulnak, nemkülönben parancsára az összes kolostorok üdvözlésére és hódolatára sietnek. Szolgád mélységes együgyűségében tudni véli, hogy felségedet nem tette tévelygővé Buddha, s nem azért végezteti ezt a tiszteletadást, hogy ezzel jó szerencsét, boldogságot reméljen, vagy éppen bőséges aratást, s jólétet a népnek, hogy engedvén a néphangulatnak, a főváros hivatalnokai és népe számára csalárd látszatot keltve belemenjen ebbe az alantas játékba. Hogyan lehetséges, hogy felséged elméjének fénylő világosságával hajlandó lenne ilyesmiben hinni? Hisz a nép ostoba és sötét, könnyen tévelygésbe ejthető, s nehezen fölvilágosítható. Ha látják, hogy felséged így cselekszik, még azt hiszik, hogy igaz szívvel szolgálja Buddhát, s azt mondják: "Lám az Ég Fia a legfelségesebb bölcsességében teljes szívvel tiszteli s hisz benne, akkor mik vagyunk mi, a nép, hogy magunkat, életünket sajnáljuk ennek áldozni? Nosza vegyünk eleven tüzet fejünk tetejére, égessük ujjainkat, s tizesével, huszasával összeseregelve oldjuk meg ruháinkat, adakozzunk nekik reggeltől estig ennek utánzására, csak attól tartván, hogy a jövő nemzedék idején a nép apraja és nagyja talán majd elhagyja e foglalatosságot." Ha nem tiltjuk be sürgősen az egész dolgot kolostorról kolostorra, akkor majd támadnak karjukat törők, testüket metélők, odaadó önfeláldozásnak nevezvén ezeket, megrontanak minden szokást, erkölcsöt, s gúny, nevetség lesz belőle mindenfelé. Nem kicsiny dolog ám ez!
Mert Buddha barbár volt. Nem értette Kína nyelvét. Ruházata más volt, mint a miénk. Szájából nem a régi királyok törvénytevő szava szólt. Testén nem a régi királyok szertartási köntösét viselte. Úr és szolga közti méltányosságról mit sem tudott, sem az atyák és fiak közti érzelmekről, ha még életben volna, s eljönne hozzánk országa fejedelme üzenetét hozva a fővárosba, felséged leereszkedhetnék, hogy fogadja őt. Minekutána azonban hirdetné tanait egy alkalommal felséged színe előtt, a szertartások módja szerint megajándékoztatnék köntösökkel, majd pedig kísérettel a határig vitetnék, hogy a sokaságot meg ne tévelyítse. De hát mit tegyünk most, amikor már halott? Korhadt, aszott csontokat, bajt jelentő maradványokat már hogy lenne illendő a palotába bebocsájtani? Konfuciusz azt mondta: "Tiszteljétek a démonokat s szellemeket, de maradjatok távol tőlük." A régi idők fejedelmei, mikor gyászt viseltek országukban, legelőször mindig a sámánt és az előimádkozót küldték előre, hogy barackfaág seprűjével elűzze a baljós hatásokat, csak azután indultak el a gyászmenettel. Most pedig oktalanul fogjuk ezt a tisztátalan, rothadó holmit, s felséged személyesen szemlélné meg, s nem megy előtte a sámán, az előimádkozó, szó sincsen barackág seprűről, a hivatalnokok nem szólnak ennek hamisságáról, az udvar írnokai nem jegyzik fel, hogy ez eltévelyedés! Mélységesen szégyenlem magam mindezekért, s kérem, adassanak át e csontok az illetékes hivatalnak, hányassanak vízbe, tűzbe, hogy a gonosznak gyökere is kiírtassék, s világunkban az igaz dolgokban való kételkedésnek vége szakasztassék, az eretnekség tovább származtatásának útja elvágassék. Hadd tudja meg a birodalom népe, hogy a legbölcsebb császár cselekedetében messze kiválik mindenek között! Nem ez volna-e a legüdvösebb, s leghatékonyabb? Ha pedig Buddhának hatalma volna, hogy gonoszt míveljen velünk ezért, hulljon minden csapása szolgád fejére, s a magas eget hívom tanúul, hogy nyugodt szívvel fogadom...
LEVÉL A KROKODILNAK
Csongor Barnabás fordítása
Az Ős Békesség tizennegyedik éve (820) negyedik hónapja huszonnegyedik napján Han Jü, Csaocsou helytartója meghagyta Csin Si katonai parancsnoknak, hogy egy birkát s egy sertést vessen a gonosz örvény vizébe eledelül a krokodilnak, és adja át neki üzenetét, amint következik:
Hajdan, mikor a régi királyok uralkodtak a birodalomban, akkor végigmentek a hegyeken és mocsarakon hálóval, szigonnyal, kiirtván a férgeket, kígyókat, gonosz jószágokat, kik a népben kárt tehettek, s kiűzték őket a négy tengeren túlra. Később azonban a királyok erénye megfogyatkozott, távoli vidékekre már nem bírt elhatolni, s így, bár a Csiang és a Han folyó közén még távol tartotta őket, ám a déli barbárok földjén, Csu és Jüe országában, sőt a Csan hegylánc és a tengerközén, tízezer mérföldnyire a fővárostól, a krokodilusnak, e vízi jószágnak a vizekben kelő tojásai megmaradtak, felnevelődtek, magukat befészkelték. Manapság azonban az Ég Fia trónján a Tang-ház országol. Isteni bölcsessége, oltalmazó fegyvere a négy tengeren túlig a hat világvégi vadon vidéken belül mindeneket pártul fog és oltalmaz. Hát még ezt a Jangcsouhoz közel eső vidéket, hol hajdan a nagy Jü elvonult, melyet császári helytartó és hivatalnokok igazgatnak, mely adózik a császári udvarnak az ég, a föld, a császári ősök s az összes isteneknek hozott áldozatok bemutatására - ezt a földet! Te krokodil velem, a császár helytartójával egy azon földön meg nem maradhatsz! Én a Ég Fiától kaptam parancsot arra, hogy védelmezzem e földet, kormányozzam a népét! Te pedig, krokodil, nyilvánvalóan háborgatod itt a vizeket! Bitorolván e helyet felfalod a nép jószágát, de a medvéket, vadkanokat, szarvasokat, őzeket is, magad hízlalására, fajzatod szaporítására, szembeszállva helytartói parancsommal, felibém akarván kerekedni!
Nekem, a helytartónak noha csekélyke az erőm, hatalmam, ám hogy tehetném meg akkor is, hogy fejet hajtsak, krokodil, előtted, s magamat néked alávessem? Szégyenkezvén népem, hivatalnokaim előtt gyalázattal éljek te, gonosz, melletted? Az Ég Fia parancsából jöttem ide, annak okáért lettem itt hivatalnok, ezért ezt a helyet, ezt a hatalmat veled, krokodil meg nem oszthatom! Tudd meg, krokodil és hallgass helytartói szavamra: Csaocsou tartománytól délre ott van a nagy tenger. Elbír az olyan óriásokat, mint a cethal s a griffmadár, de olyan picinyek is, mint a rák és a tarisznyarák. Elfér ott mindenki, meg is tud élni, élelemre is lel. Krokodil! Ma reggel elindulsz, estére odaérsz! Hadd egyezzünk hát meg: három napon belül vidd el innét csúf fajzatodat a déli tengerhez, hogy kikerülj az Ég Fia hivatalnokának hatósága alól. Ha három nap nem elég, akkor öt nap alatt, ha öt nem elég, akkor hét nap alatt. Ha azonban végképp nem akarnál elköltözni innét, ha nem fogadod meg a császári helytartó szavát, ha nem így teszel, krokodil, ha megátalkodottságodban ostobáskodsz, s noha figyelmeztettelek, azt tudomásul nem veszed, meg nem hallod, hanem dacolsz az Ég Fia parancsából küldött hivatalnokkal, szavára nem hallgatván nem térsz ki előle, én az ilyen megátalkodottságában ostoba jószágot mindenestől kiírtatom! Hozzáértő, mesterségüket tudó hivatalnokokat, embereket válogatok, kik számszeríjakkal, mérgezett nyilakkal elintézik dolgodat, míg népedből az utolsót is meg nem ölték könyörület nélkül!
AZ UNIKORNISRÓL
Tokaji Zsolt fordítása
Az unikornis természetfeletti volta teljesen nyilvánvaló: a Dalok könyvében versben énekelték meg, a Tavaszok és Őszök krónikájában is találunk róla feljegyzést, a történetíróknál és a száz filozófus műveiben is olvasható róla mindenféle tudósítás, még az asszonyok és a gyermekek is tudják róla, hogy szerencsés előjel. Noha az unikornis is állat, de nem jószág, melyeket a portákon szokás nevelgetni, sőt nem is létezik állandóan az égalatti világban, alakja sem fogható más fajtához, nem hasonlítható a lóhoz, a bivalyhoz, a kutyához, a disznóhoz, a sakálhoz, a farkashoz, a szarvashoz vagy az őzhöz. Ha pedig így van, akkor még ha fel is bukkanna az unikornis, az emberek sem ismernék fel, hogy az bizony unikornis. A szarvat viselő állatokról tudom, hogy az bivaly, a sörényesekről tudom, hogy az ló, a kutyáról, a disznóról, a sakálról, a farkasról, a szarvasról és az őzről meg tudom, hogy az kutya, disznó, farkas, szarvas és őz. Csak az unikornist nem lehet felismerni. Ha pedig nem lehet felismerni, akkor az is helyénvaló lenne, ha nem tartanák szerencsés előjelnek.
Azonban az unikornis megjelenésekor biztos, hogy szent és bölcs uralkodó ül a trónon, vagyis az unikornis jelzi a szent és bölcs uralkodó megjelenését. A szent és bölcs uralkodóknak tehát fel kell ismerniük az unikornist, s csak ekként lesz belőle szerencsés előjel. Ám az a mondás is járja: "Az, ami az unikornist unikornissá teszi az erény, nem pedig a külső formája." Ha viszont az unikornis nem csak akkor tűnne fel, amikor bölcs uralkodó kerül a trónra, akkor akár szerencsétlen előjelnek is tarthatnánk.
AZ OKTATÓKRÓL
Tokaji Zsolt fordítása
A tanulni vágyóknak régtől fogva oktató mesterre van szükség, akik közvetítik a tudást, jártassághoz juttatnak és eloszlatják a tudatlanságot. Nem bölcsen születünk, melyikünk lenne hát képes tudatlanságától önönmagától megszabadulni? Ám ha az oktalanok mestert nem követnek, oktalanok maradnak, s attól soha meg nem szabadulnak. Akik nálam korábban születtek, s az igazságot is nálam korábban hallották meg, mesteremként fogom követni; akik viszont később születtek mint én, de az igazságot nálam mégis korábban hallották, őket is mesteremként követem. Ha valóban tanulni vágyok, ugyan minek törődnék avval, hogy mesterem korábban vagy később született mint én? Ezért aztán az sem igazán számít, hogy mesterem előkelő vagy közrendű, aggastyán vagy ifjú, mert ha a tudás birtokosa, akkor én őt fogom mesteremnek tartani.
Ó, jaj, de rég is abbamaradt, hogy az emberek mestertől tanuljanak, s így mily nehéz a dolga azoknak, kik tudatlanságuktól megszabadulni vágynának! Még a hajdan volt korok szent bölcsei is, kik messze kimagaslottak az emberek közül, mestert követve tanultak. Mostanság viszont az egyszerű emberek, akik ugyan messze alatta maradnak a bölcseknek, s mégis szégyellnek mestertől tanulni. Így aztán a bölcsek még inkább bölcsek, az ostobák viszont még inkább ostobák lesznek. Vajon nem ebből fakad minden, ami a bölcseket bölccsé, az ostobát pedig ostobává teszi?
Aki szereti gyermekét, tanárt választ a számára és taníttatja, ő maga bezzeg szégyellne mesterhez fordulni. Ez bizony oktalanság. A gyermekek tanárai könyveket adnak kezükbe és begyakoroltatják, hogy mondatról-mondatra tudják azokat olvasni. Ezek a tanárok bizony nem azok, akiket én a tudás közvetítőjének és a tudatlanság eloszlatójának tartok. Aki nem tud olvasni, mesterhez fordul, ám aki a tudatlanságától nem szabadult meg nem cselekszi ugyanezt. A morzsányit megtanulni, de elmenni az igazán lényeges mellett, nos ennek én semmi értelmét sem látom.
Az ördögűzők, az orvosdoktorok, a zenészek és a kézművesek bezzeg nem szégyellnek egymástól tanulniä ha viszont az írástudó urak valamelyike mesterről, diákról szólna, akkor bizony a többiek körégyűlve kinevetnék őt ezért. S ha megkérdeznénk, miért, azt a feleletet kapnánk: "Ha mester és diákja majdhogy nem egyívású, akkor tudásuk is hasonló." Ha mesterünk alacsony rangú, akkor a tanítványa pironkodhat miatta, ha viszont magas hivatalt visel, talpnyalásnak számítana megkörnyékezni őket. Ó igen, nyilvánvaló, hogy a mestertől való tanulás szokása már a múlté. A derék urak az ördögűzőket, az orvosdoktorokat, a zenészeket és a kézműveseket nem ismerik el, pedig mostanság a bölcsesség dolgában bizony föl sem vehetik velük a versenyt. Hát nem különös?
A szent bölcseknek nem egyetlen mesterük volt. Példának okáért Konfuciusz tanárai Tan-ce, Csang Hung, Si Hsziang és Lao Tan voltak. Pedig hát a Tan-ce félék bölcsessége alatta marad a Konfuciuszénak. Konfuciusz mégis azt mondotta: "Ha három emberrel utazom, egyikük biztos mesteremmé lesz." Így tehát a tanítvány nem szükségszerűen tud kevesebbet tanáránál, mint ahogy a tanár sem szükségszerűen bölcsebb a diákjánál. Előbb vagy utóbb meghallani az igazságot és különleges jártasságra szert tenni, ennyi az egész amiről szó van, semmi több.
A Li család gyermeke, Pan tizenhét esztendős és kedvét leli a klasszikus szövegekben, a hat művészetben, a kanonikus művekben és azok kommentárjaiban, sőt pontosan érti is valamennyit. Nem korlátolta a kor, melyben élünk, és tőlem tanul. Csodálom őt azért, hogy képes a régiek útján járni, ezért Az oktatókról című esszémet néki ajánlom.
Liu Zongyuan
Liu Zongyuan (柳宗元 Liu Cung-jüan, 773–819) Tang-kori író, költő. A „régi szövegek mozgalmának” egyik elindítója. Különböző hivatalokat viselt, majd hosszú száműzetésbe kényszerült. Költőként is ismert, de a leginkább rövid prózai írásai népszerűek, melyek között egyaránt található politikai szatíra és tájleíró esszé – ez utóbbi műfajt ő teremtette meg.
Púpos Kuo, a faültető kertész(1)
Nem tudni, hogy Púpos Kuónak mi volt az eredeti neve. Betegségtől görbe volt a háta, s nyakát behúzva járt, olyan volt, mint egy púpos teve. Falujabeliek akasztották rá ezt a csúfnevet. Amikor meghallotta, csak annyit szólt: "Nagyon jó! Ezt a nevet megtartom magamnak." El is hagyta eredeti nevét, s azontúl Púpos Kuónak mondta magát.
Falujának a neve Fenglo; a fővárostól, Csangantól nem messze nyugatra van. Púpos Kuo mesterségére kertész volt, faültető. A fővárosban minden gazdag házban, ahol díszkertet akartak, minden gyümölcsösből, ahol piacra dolgoztak, mindig csak őt keresték meg. Minthogy azok a fák, amiket ő ültetett el vagy ültetett át, kivétel nélkül megeredtek, aztán szépen növekedtek, s korán és bőségesen hoztak gyümölcsöt. A többi gyümölcskertész irigykedve figyelte s utánozni is próbálta, de nem tudták olyan sikerrel művelni mesterségüket, mint ő.
Amikor efelől faggatták, így válaszolt: "Púpos Kuo sem tudja a fát kénye-kedve szerint növeszteni vagy gyümölcsöztetni. Hanem egyet tud: igazodik a fák égadta természetéhez, eredeti hajlamaihoz. Ennyi az egész! Minden ültetett fának olyan a természete, hogy ki akarja nyújtani a gyökereit, terjeszkedni akar. Kívánja a megszokott földjét, sűrűre döngölve. Ha pedig egyszer el van ültetve, nem szabad mozdítani vagy zavarni. Ott kell hagyni, vissza se kell nézni rá! Ültetéskor is úgy bánik vele az ember, mint tulajdon gyermekével, de utána is úgy hagyja magára. Akkor teljesedik ki égadta természete akkor érvényesülnek eredeti hajlamai. Az én dolgom csak annyi, hogy nem akadályozom a növekedését, hiszen nincs mód ösztökélni, meg csak annyi, hogy nem teszek kárt benne, hiszen nem tudom megsürgetni. Más kertészek azonban nem így tesznek: a gyökerek összegyűrve, a föld laza, a terítése meg vagy túl sok vagy túl kevés. Aztán olyanok is vannak, akik nem ebben hibáznak, hanem hogy túlságosan szeretik, túlságosan féltik a fát: nappal vizslatják, éjjel tapogatják, folyvást visszajárnak hozzá. Még olyan is akad, aki a kérgét kapargatja, hogy eleven-e, a gyökerét ásogatja ki, hogy elég sűrűn nőtt-e, így aztán a fa természetes életereje napról napra fogy. Azt mondják ugyan, hogy szeretik, valójában tönkreteszik, azt mondják, hogy aggódnak érette, valjójában azonban tartanak tőle. Így aztán nem is jutnak sokra. Dehát mit is tudnék még tenni?"
Az érdeklődő megkérdezte: "Vajon ez a fanevelési módszer alkalmazható a nép kormányzásában is?" Púpos Kuo így felelt: "Én csak fát tudok ültetni. A nép kormányzása nem az én mesterségem. De falun élek, s látom, amit látok. Látom, hogy a nagyfejűek abban lelik kedvüket, hogy folyton parancsolgatással zaklatják a népet. Úgy tesznek, mintha nagyon szívükön viselnék a gondjukat, de csak kárt okoznak ezzel. Hajnaltól napszálltáig járnak a fullajtárok és kiáltozzák: "A hivatal elrendeli, hogy sürgősen szántsatok, a hivatal arra buzdít, hogy vessetek, figyelmeztet, hogy arassatok! Siessetek selyemgubót áztatni, igyekezzetek hamar legombolyítani és megszőni a selymet! Neveljétek a gyermekeket, gondozzátok a tyúkokat és a malacokat!" Hol a dobot verik, hol meg a csattogtatót, így csőditik össze a népet. Mi meg, a kisemberek, igyekszünk a hívásra, sokszor úgy, hogy étlen-szomjan maradunk. De ha nem hagynak bennünket békén egy szusszanásra sem, akkor hogyan virágozzék a gazdaságunk, hogy éljük megszokott életünket? Ezért aztán soványak vagyunk meg fáradtak. Bizony, így vagyunk. Ugye, hasonlít ez egy kissé az én faültetési dolgaimra?"
A kérdező nagyot nevetett: "Nagyon jó, bátyám! Én csak a fanevelésről kérdeztelek, de az embernevelésről kaptam leckét!"
Azért adom tovább ezt a történetet, hogy a hivatalt viselők okuljanak belőle.
Miklós Pál fordítása
Az ács
Pej Feng-su háza Kuangtö falucskában állt. Történt egyszer, hogy egy ács kopogtatott a kapuján, azzal a kéréssel, hogy a szolgálatába állhasson és ellakhasson nála egy üres szobában. Ez az ács azonban csak mérőszalagjával, körzőjével, derékszögelőjével meg a vonalzószinórjával törődött, s nem is tartott a házban fűrészelésre-hasogatásra való szerszámokat. Megkérdezték hát, hogy mihez is ért valójában. Így felelt:
- Meg tudom ítélni a fa anyagát, szememmel kimérem a tetőgerendák rendjét, hogy minden éppen olyan magas vagy alacsony, kerek vagy szögletes, rövid vagy hosszú legyen, amilyennek lennie kell. Az én irányításommal dolgoznak a mesteremberek; nélkülem, jöjjenek bár seregestől, nem építenek fel egy házat! Ezért aztán, ha hivatalos helyen kapjuk a fizetséget, én háromszoros bért kapok, magánházakban pedig engem illet a járandóság nagyobbik fele!
Egy nap ellátogattam hozz, s lám, az ágyának letört az egyik lába, ő azonban nem tudta helyreigazítani!
-Majd hívok egy mesterembert! - szólt.
Én nagyot nevettem rajta, s csúfoltam, hogy semmihez sem ért, és csak a kapzsiságról tesz bizonyságot, amikor fizetséget fogad el.
Később aztán, amikor a főváros kormányzója ki akarta csinosíttatni a hivatalát, éppen arra jártam. Az én ácsom ekkor építőfát hordatott halomba, és egy csapat mesterembert hívott össze: az egyik fejszét fogott, a másik fűrészt, s valamennyien körülsereglették, figyelmesen fordulva felé. Az ács meg baljába fogta a mérőszalagot, jobbjába a botját, s odaállt középre; kimérte a gerendák helyét, megmustrálta, mennyit bír el a fa s botjával intett:
- Vágjátok!
Futva igyekeztek jobbra a fejszések. Ekkor megfordult az ács és intett a másik csoportnak is:
- Fűrészeljétek!
Loholtak is balfelé a fűrészek gazdái. Máris hasogatták a fát a fejszeforgatók, forgácsolták-faragták a késsel munkálkodók, az ács kedvét keresve, szavait lesve, és semmiről se mertek volna maguk dönteni! Ha pedig valamelyikük nem állta meg a helyét, azt haraggal elküldte az ács, és senki se mert méltatlankodni miatta. Csarnokokat tervezett a falak közé, s mire azok egy lábnyira nőttek, már egészen az ő tervei szerint görbültek-kanyarodtak; ő gondolt el mindent apróra, s így készült el, hibátlanul a hatalmas épület! Amikor pedig befejezte a munkát az ács, s a mestergerendára oda kellett írni, hogy ebben és ebben az évben, hónapban és napon épült, építője pedig ez és ez,
- oda bizony az ő saját neve került, a többi felfogadott mesterembert meg sem említve! Ezt látva ugyancsak meghökkentem, s csak később értettem meg, miben is állt valójában az ő nagy tudománya!
Most egyre csak sóhajtozom:
- Ez az ács nem tartotta sokra a keze ügyességét, csak a tudását becsülte, de vajon nem ezen a réven jutott-e el a lényeg ismeretéig, s tudott tekintélyt szerezni? Úgy hallottam, hogy akik eszükkel fáradoznak, azok másokat küldenek munkába, akik pedig az erejüket vetik latba, azokat mások irányítják. Nos, ez az ács az eszével munkálkodott! Aki csak egyféléhez ért, azt épppen felhasználják, de a tervet a bölcs készíti el! Csakugyan bölcs volt az az ács!
Az ilyen embernél valóban senki sem alkalmasabb arra, hogy az uralkodó segítségére legyen - főminiszterként - a birodalom törvényeinek létrehozásában!
Az, aki az égalattit kormányozza, másokra támaszkodik, szolgákat és segítőtársakat alkalmaz: a falusi előljárókat és helyi hivatalnokokat; ezek fölé ismét hivatalnokokat rendel, alacsony rangban, ezek fölé közepes, majd megint a felső rangkategóriába tartozó férfiakat nevez ki, s mindezek fölé főrangúakat: minisztereket és hercegeket; ezekből tevődnek össze a főhivatalok, és ezek között oszlik meg a többi, kisebb hivatal is, szerte a négy tenger irányában. Minden egyes területet hivatalnok irányít: a kormányzóságoknak kormányzójuk van és a járásoknak előljárójuk, s mindegyiküknek további hivatalnokok segédkeznek a kormányzásban? alárendeltjeik a falusi előljárók, azoknak a keze alá pedig kisebb hivatalnokok tartoznak, s mindegyiknek el kell látnia a maga feladatát, - mint ahogy a seregnyi mesterember mindegyikét azérf fogadták fel, amihez értenek, és azért fizetik őket amit elvégeznek.
Az, aki segít az ég fiának az égalatti kormányzásában, kiválasztja a hivatalra érdemeseket, és irányítja azokat, akiket megbíz; törvénybe foglalja az alapelveket, s ezek segítségével növeli vagy csökkenti a hivatalnokok számát, a törvények és rendelkezések értelmében teremtvén rendet közöttük, - éppen úgy, mint ahogy az ács körzőjével, derékszögelőjével és vonalzózsinórjával kiméri a dolgok rendjét.
A miniszter kiválasztja a birodalom nemes férfiait, s képességeiknek megfelelő hivatallal bízza meg őket; a birodalom népe pedig az ő parancsára végzi, ami a dolga. Amit ő a fővárosban lát, abból megtudja, mi történik a mezőkön; amit a mezőkön lát abból megtudja, mi történik az egész országban, s a birodalmat látván ismer mindent, ami csak van az ég alatt. Távolit - közelit, kicsit és nagyot egyaránt a kezében tart, s amit ő eltervez, véghez is viszi. -éppen, mint az ács, aki csarnokokat tervezvén a falak közé, fel is építi azokat!
A miniszter a tehetségeseknek hivatalt ad és segíti előmenetelüket, de ezért nem jár hála; A tehetségteleneket háttérbe szorítja s el is küldi, de senki se mer méltatlankodni miatta; nem fitogtatja a képességeit, nem ártja bele magát apró-cseprő ügyekbe, de nem is sanyargatja a kisebb hivatalnokok seregét, s nap mint nap a birodalom ragyogó tehetségeivel vitatja meg a legfőbb törvényeket; - éppen, mint az ács, aki ért hozzá, hogy miképpen gyűjtse maga köré a seregnyi mesterembert, s még nem is kérkedik az ügyességével!
Ha aztán csakugyan akad ilyen miniszter, az rendet teremt tízezer országban is! Midőn pedig ilyen miniszter működése nyomán törvény uralkodik minden országban, a birodalom népei rátekintenek, így szólván:
-Mindez a mi miniszterünk érdeme!
A későbbi nemzedék pedig, tetteit nyomozva, tisztelettel emlegeti:
- Ez is a miniszter tehetségéről tanuskodik!
Ha a tudós férfiak néhanapján a Jin(3) és Csou(4) dinasztiák rendjét vitatják meg, csak Ji Jin, Fu Sou(5), Csou-kung vagy Csao-kung(6) kerül szóba; százszámra alkalmazott embereik szorgos fáradozását fel se jegyezték, - éppen úgy, mint amikor az ács saját magának tulajdonította a segítőtársai érdemét, s őket számba sem veszi.
Bizony, nagy az ilyen miniszter érdeme! S csak aki ezen az úton jár, azt nevezik főminiszternek, senki mást!
Mert aki nem tud tekintélyt tartani, hanem éppen ellenkezőleg: illőnek tartja, hogy maga fáradozzék, szorgoskodjék; feljegyzéseknek, könyveknek hódol; kérkedik képességeivel és hajhássza a hírnevet; apró-cseprő ügyekbe is beleártja magát és sanyargatja a kisebb hivatalnokokat; aki még olyan ügyekkel is törődik, ami hivatalnok-alkalmazottai dolga volna, hivatalában csépeli a szót, s közben távol tartja magát a nagy feladatoktól, - arról bizony elmondhatjuk, hogy nem jár helyes úton! Olyan az mint ha az ács nem tudná elérni vonalzózsinórja segítségével, hogy a tárgyak egyenesek legyenek s ne görbék; mintha körzőjével és derékszögvasával nem tudná megszabni, hogy szögletes legyen-e valami vagy kerek, s mintha mérőszalagával nem tudná kimérni a távolságokat, - hanem elragadná a mesteremberek fejszéjét-fűrészét, hogy segédkezzék nekik abban, ami pedig az ő dolguk; aztán meg mintha nem tudná a többiek feladatát megtervezni: kudarcot kudarcra halmozna, s ha alkalmaznák is, erdményt nem érne el! Hát nem botorság lenne ez?
Némelyek azonban azt mondják:
- Ha az a házépítő csak a saját tudására támaszkodott volna, magára vállalván az ács gondjait s átvévén birodalmát, ha a járó-kelőktől kért volna tanácsot, hogy kit alkalmazzon, - akkor nem ő lett volna a hibás, még ha nem is járt volna sikerrel, hiszen ez úgyis azokon múlt volna, akiket éppen alkalmazott, senki máson!
S én ezt válaszolom:
- Nem úgy van az! Mert ha vonalzózsinórom valóban rendben van, ha a körzőm és derékszögelőm csakugyan helyén van, akkor annak, aminek magasan kell állnia, nem szabad meghajolnia, aminek szűknek kell lennie, annak nem szabad kitágulnia:, s így általam minden szilárd lesz, nélkülem pedig minden romba dől. Ha valaki készakarva veti el magától a szilárdságot, az elpusztul! Én meg, mint ahogy egy valóban derék ácshoz illik, ekkor elfedem amihez értek, hallgatok arról, amit tudok, s távol tartom magam mindenkitől, nem engedvén, hogy eltérítsenek utamról. De némelyek csak haszonra áhítoznak s arról semmiképpen sem tud lemondani; megbontják a rendet és a mértéket, s meg is rontják, nem tudván megőrízni őket. Ha aztán roskadozik a gerenda, omladozik a ház, elmondhatjuk-e, hogy: "Nem az én hibám?" Már hogy mondhatnánk el!
Azt mondom én: hasonlatos az ács útja a főminiszteréhez!
Ezért is foglaltam írásba ezt a históriát.
Az ácsot, aki már hajdanában is a dolgok egyenességét, felületét és formáját vizsgálta, ma ácsmesternek hívják, - akárcsak azt, akivel a minap összeakadtam, s akit Jang Csiennek hívnak.
Ecsedy Ildikó fordítása
A kígyász
Jungcsou környékén él egy különös kígyó - fekete, fehér foltokkal. Ami növényt megérint elszárad. Marása halálos. De fogdossák és kiszárítva orvosságnak használják: gyógyítja a leprát, a gutaütést és a furunkulusokat, gennyes fekélyeket, és féken tartja a mérgező testnedveket. Még régen hoztak egy olyan rendelkezést, hogy az, aki évente két kígyót beszolgáltat a császári udvar orvosának(52) , mentesül minden adó fizetése alól. Ezért Jungcsouban mindig akadnak olyan emberek, akik igyekeznek kígyókat fogni.
Beszélgettem egy Csiang nevezetű emberrel, akinek a családja három nemzedéken át kígyófogásból élt.
"Nagyapám kígyómarásba halt bele. De így járt az apám is." Nagyon szomorúan mondta ezt. "Már tizenkét esztendeje, hogy a nyomukba léptem, s bizony jó néhányszor éppen csak elkerültem a halált."
Nagyon megsajnáltam. Így szóltam:
"Ha gyűlölöd ezt a megélhetést, közbenjárhatok a hivatalnál, hogy mentsenek föl a kígyófogástól, s inkább fizeted a földadót, mint mások. Jó lesz?"
Csiang elsápadt, könnyek gyűltek a szemébe. Sírva szólalt meg:
"Könyörülj rajtam, uram! Bármily nyomorult így az élet, még mindig jobb, mint adót fizetni. Ha nincsenek ezek a kígyók, már rég tönkrejutottam volna. A hatvan esztendő alatt, míg nagyapám, apám és én itt éltünk, szomszédaink sorsa egyre nehezebb lett. Amikor a földjük kimerült, tartalékaiknak végér értek, elhagyták otthonaikat, hogy aztán sírva vesszenek éhen vagy szomjan az útszélen, vagy pedig maradtak s télen-nyáron, esőben-szélben gürcöltek, hogy végre valami ragály vigye el őket s tetemeik halomra gyűljenek. Nagyapám nemzedéke? Tízből egy ha maradt. Apámé? Tízből legfeljebb három. A velem egyívású szomszédokból, akik tizenkét éve itt éltek, talán öten vannak még. A többiek vagy meghaltak vagy elvándoroltak. Csak én maradtam meg - én is azért, mert kígyász vagyok. Amikor azok az erőszakos adószedő fickók megérkeznek a járásunkba, ordítoznak és szitkozódnak, tombolnak a falun végig-hosszant, hogy még a madarak s a kutyák sem nyughatnak. Akkor én kióvakodom az ágyamból, lábujjhegyen odamegyek a korsómhoz; csak egy pillantást vetek rá, s amikor meglátom a kígyóimat, megkönnyebbülten fellélegzem és visszafekszem. Mindig gondosan etetem a kígyóimat, aztán a kellő időben beszolgáltatom őket. Utána hazatérek, hogy békésen élvezhessem földemet és gazdaságomat. Évente kétszer kockára teszem az életem, de a többi napon boldogan élek. Nem úgy, mint a szomszédaim, akik mindennap a halállal néznek szembe. Ha holnap meghalok, akkor is túléltem legtöbbjüket. Hogyan gyűlölhetném hát ezt a megélhetést?"
Ekkor még inkább megsajnáltam.
Mindig kételkedve emlékeztem Konfuciusz mondására: A zsarnokság a tigrisnél is falánkabb. De Csiang esete meggyőzött igazáról. Jaj nekünk, ha az adózás irtózatosabb lehet, mint egy halálos mérgű kígyó!
Azoknak írtam le ezt, akik a vidéki életet akarják minden oldaláról megismerni.
Miklós Pál fordítása
Első látogatás a Nyugati Hegyen
Miután lefokoztak s ebbe a járásba kerültem, nagyon nyugtalan életet éltem itt. Hosszú sétákkal, céltalan kóborlással töltöttem az időmet. Kísérőimmel együtt mindennap hegyeket másztunk meg, sűrű erdőket és kanyargó patakokat fedeztünk fel, eldugott forrásokat és furcsa alakú sziklákat kerestünk meg, ha mégoly messze voltak is. Ilyen alkalmakkor a fűre telepedve addig töltögettük italunkat, míg végül, megittasodva, elnyomott valamennyiünket az álom. Egymásnak támasztott fejjel szundikáltunk - álmaim követték csapongó képzeletemet. Amikor fölébredtünk, föltápászkodtunk s hazaballagtunk. Ez idő tájt azt hittem, hogy ismerem már járásunk minden arra érdemes látnivalóját. Pedig még sejtelmem sem volt a Nyugati Hegy csodáiról.
Ebben az évben, a kilencedik hónap 28-ik napján, ott üldögéltem a Törvény Lótusza Kolostor nyugati pavilonjában és elbámultam a Nyugati Hegy irányába. Ekkor ütött meg különös szépsége. Utasítottam a szolgákat, hogy vigyenek át révnél a Hsziang folyón. Azután a Zsan patak folyását követtük egészen a forrásig. A tüskés bokrok és a káka közt késsel, tűzzel vágtunk utat magunknak. Így értünk fel a hegy tetejére.
Mihelyt fölkínlódtuk magunkat a csúcsra, lekuporodtunk pihenni. Több járás földjei terültek el alattunk. Hullámzó dombok voltak ott völgyekkel és szakadékokkal, de kis halmok és üregek is akadtak. Ezer mérföld távolság egy lábnyinak vagy épp csak hüvelyknyinek tűnt, s olyan közelinek, hogy semmi sem maradt ki látkörünkből. A hegy, amelyet fehér felhők és kék égbolt fogtak közre, egyetlen egésszé olvadt össze velük.
Akkor ébredtem rá, hogy ez nem közönséges hegy. Úgy éreztem, hogy akadálytalanul beleolvadtam az égbolt határtalan kiterjedésébe, belevesztem a természet végtelenjébe. Messziről sötét éjszaka közeledett, nemsokára semmit sem lehetet látni. De nekem még nem akarózott indulni. Úgy tűnt, mintha a szívem megszűnt volna dobogni, úgy éreztem, hogy elszabadulva testemtől eggyé olvadok a teremtett dolgok tízezer alakjával. Ráébredtem ekkor, hogy eddig sohasem okozott ilyen gyönyörűséget a kirándulás. Ez az első ilyen élményem. Ezért vettem papírra ezt a feljegyzést a Jüan-ho ciklus negyedik esztendejében (809-ben).
Miklós Pál fordítása
A Kőváros Hegy
A nyugati Hegytől észak felé vezető út leszállva keresztezi a Sárga Szittyó Csúcsot, azután kétfelé ágazik. Egyik ága nyugat felé tart, de ezen a tájon semmi érdekeset sem találtam. A másik északkelet felé fordul, de alig száz lábnyi távolságra megállítja egy patak, mellette egy kőhalom, mintegy a határt jelezve. Odafenn a sziklák olyanok, mint egy város falai, s egy kapu az egyik oldalon mintha egy erődítménybe vezetne be. Odabenn igen sötét van. Ledobtam egy kavicsot, leérve egyet loccsant, s rövid ideig tisztán visszhangzott utána. Megmászhatod a sziklákat övező hegyet, s ha egyszer fölértél a tetőre, nagyon messzire elláthatsz. Itt ugyan nincs termőföld, de az itt növő vékony fák és karcsú bambuszok, igen különös formájúak és erős gyökereik vannak. Egyesek magasak, mások alacsonyak, hol csoportosan állnak, hol meg külön-külön. Mintha csak egy ügyes kéz ültette volna így őket.
Megvallom, régóta szeretném megtudni, hogy vajon létezik-e egy "termtő". Ez a látvány azt az érzést erősíti bennem, hogy bizonyosan kell lennie. Mindazonáltal különös, hogy ezek a csodák nem az ország szívében vannak elhelyezve, hanem olyan barbár vidéken, mint ez is, ahol évek százai múlnak el, míg valaki végigjárja és méltányolja őket. Bizony, így ez hiábavaló fáradozás volt - ami nem nagyon illik egy istenhez. Eszerint lehetséges, hogy még sincs?
Egyesek szerint ez a vidék csak arra való, hogy megvigasztalja azokat a derék embereket, akiket kegyvesztettként ide száműztek.
Mások viszont azt tartják, hogy ez az éghajlat nem terem embereket, csak természeti csodabogarakat. Ezért aztán Csu déli vidékein kevés az ember, de sok a szikla.
Magam azonban egyik nézetet sem osztom.
Miklós Pál fordítása
Kis domb a Serpenyő-tótól nyugatra
Nyolc nappal azután, hogy ráleltem a Nyugati-hegyre, elindultam a völgy torkolatától északnyugatra fekvő ösvényen, s kétszáz lépés után rábukkantam a Serpenyő-tóra. Huszonöt lépésnyire nyugat felé zuhatag módjára haladt át a víz a halfogó gát nyílásán. A gát tetején halmocska áll, bambusz és más fa is terem rajta, sziklái haragosan, makacsul meredeznek, s amint a kövek kibukkannak a föld alól, egyik csodálatos kőfigura a másikkal vetekszik, alig lehet számba venni őket! A sziklák a magasból úgy ereszkednek alá, szorosan egymás mellett, mint a tehenek meg a lovak, ha patakból isznak; s úgy törnek a magasba sűrűn sorakozó csúcsaikkal, mintha medvék kapaszkodnának felfelé a hegyre.
A domb apró, földje nem is éri el az egy mu(45) nagyságot,
- körülkerítheted, s máris a tiéd lehet!
Kérdezősködtem, ki a gazdája.
A Tang-családé - felelték. - Nem használják ugyan, de nem tudnak tuladni rajta.
Megkérdeztem, hogy mi az ára.
- Csak négyszáz ezüstbe kerül! - felelték.
Megtetszett a föld, meg is vettem!
Li Sen-jüan és Ko-csi, akik akkor éppen velem időztek, magukon kívül voltak a gyönyörüségtől. Mindjárt szerszámot ragadtunk, hogy kiássuk az elburjánzott gyomokat, kivágtuk az ártalmas fákat, aztán tüzet gyújtottunk s mindezt elégettük. Hamarosan ott állt a helyén a karcsú fa, kinőtt a kecses bambusz és elővillant a ritkaszép kőszikla!
Innen feltekintve, hegyek magasát pillantod meg, felhők lebegését és patakok áramlását, madarak röptét és vadak vonulását, a természet jókedvvel, vidáman kínálgatja szépségeit.
Ha pedig - mindettől megilletődvén - a domb tövében párnára- gyékényre heveredsz, a tiszta, hűvös formák megnyugtatják a szemedet, a víz csobogása elzsongítja füledet, a háborítatlan messzeség elragadja lelkedet, és szívednek a mélységes csend ad tanácsot.
Lám, nem egészen tíz nap leforgása alatt már két páratlan helyre bukkantam, ahová talán még a hajdani buzgó férfiak sem jutottak el! Hej, ha ennek a dombnak a szépsége úgy vonzaná az embereket, mint Fenghao, Hu vagy Tu(46), akkor bezzeg a kirándulások kedvelői azon versengenének, melyikük vegye meg, naponta ezer arannyal megtoldva a vételárat, - sikertelenül!
Ezen az elhagyatott vidéken azonban csak földművesek és halászok járnak, s ők nem sokra tartják. A gazdája négyszáz ezüstöt kért érte, mégsem tudta eladni éveken át! S ilyen a sors: most csak én, Li Sen-jüan és Ko-csi örvendünk neki!
Mindezt pedig azért vésem kőre, hogy köszöntsem ezt a kis dombot sorsának fordulóján!
Ecsedy Ildikó fordítása
Megszeretem a száműzetést
Túl sokat jártam hivatali mezben,
s boldog lettem most itt, e vad vidéken,
hol szomszédaim aratnak és vetnek,
s kék hegység meg zöld őserdő vendégel.
Korán kelek, míg harmatos a hajnal,
szántok; alkonykor csónakomba lépek,
s vágom vele a sötét vizet. Nappal
hosszú verseket mondok fel az égnek.
Faludy György fordítása
Havas folyó
Száz hegy van itt s madár mégsem dalol,
út is ezer, de lábnyom nincs sehol.
Öreg halász - rajt bambusz-takaró van -
halászgat a havas, hideg folyóban…
Kosztolányi Dezső fordítása
Hó a folyón
Ezer hegyorom; nincs egy repülő madár.
Tízezer ösvény; nincs egy emberi nyom.
A magányos bárkában pálma-öltönyű, bambusz-kalapú öreg áll,
Egyedül halász a jég alatt a havas folyamon.
Illyés Gyula fordítása
A hólepte folyón
Kietlen ezer hegy, sehol madár repete,
Tízezer ösvényen sincs már ember lépte.
Ladikban egy öreg fűköpenybe bújva,
Egymaga horgászik; a folyót hó lepte.
Tokaji Zsolt fordítása
A behavazott folyó
Ezernyi hegy. Madarak: mind elszállt.
Tízezer ösvény. Embernyom: nincs már.
Magányos csónak. Sáscsukjás öreg:
árva halász. Havas folyó. Hideg.
Miklós Pál fordítása
Havas folyó
Tízezer hegykúp, sehol egy madár,
tízezer ösvény, sehol egy lábnyom.
Magányos sajka, sásköpeny rajta:
öreg halász a hűs folyam-áron.
Weöres Sándor fordítása
1) Púpos Kuo történeti személyiség. Több korabeli forrás említi. Érdemit keveset tudni róla, hiszen nem volt írástudó hivatalnok, aki a történelembe bekerülhet. M.P.
3) I.e. 18-12. sz
4) I.e. 11-3. sz
5) Magasrangú hivatalnokok a Jin-dinasztia idején.
6) A Csou-dinasztia alapítása idején éltek (I.e.11.sz.); az uralkodócsalád tagjai és magasrangú hivatalnokok; nekik tulajdonította a hagyomány az új birodalom hivatalnoki stb. rendjét.
52) Az udvari orvosoknak kivételes ellátásuk és saját fűvészkertjük volt. M.P.
Sima Qian és a Shiji
Sima Qian (司馬遷 Sze-ma Csien, Kr. e. 145–85?) a legnagyobb kínai történetíró volt, fő műve a Shiji (史記 Si-csi, „A történetíró feljegyzései”). A Han-dinasztia idején élt. Apja, Sima Tan Han Wudi császár (Kr. e. 140–87) udvarában a „nagy csillagász” (tai shi) tisztséget viselte, és ezt a címet örökölte Qian is. A Shijit Sima Tan kezdte el írni, s Sima Qian fejezte be. A mű célja szerint az egész – a kínaiak számára ismert – világ történetét tartalmazza a történeti idők kezdetétől (az ún. „Öt császár” korától) egészen a történetíró koráig.
Sze-ma Qian
A TÖRTÉNETÍRÓ FELJEGYZÉSEI
65. fejezet (A két Szun-ce és Wu K'i életrajza)
(Életrajzok 5.)
Szun-ce Wu C'i fejedelemségből(1) származott. A hadviselés szabályai (című könyve) miatt Wu fejedelemség uralkodója, Ho Lu(2) látni kívánta. Ho Lu azt mondta neki:
- Végigolvastam (könyved) tizenhárom fejezetét, lehetne-e egy kisebb próbát tenni a katonák kommandírozására?
- Lehet - hangzott a felelet.
- Lehetne a próbát fehérnéppel tenni? - kérdezte Ho Lu.
- Lehet - hangzott ismét a felelet.
Így aztán előhívtak a palotából száznyolcvan nőt. Szun-ce két csapatra osztotta őket. A csapatok élére a fejedelem egy-egy kedvenc ágyasát állította. Megparancsolta, hogy valamennyien ragadjanak alabárdot, és azt kérdezte tőlük:
- Ugye tudjátok, hogy hol van a szívetek, a jobb és a bal kezetek valamint a hátatok? - Tudjuk - felelték a nők. Szun-ce pedig így folytatta:
- Nos, amikor azt mondom: "előre nézz!", akkor nézzetek a szívetek irányába (előre), ha azt mondom: "balra át!", akkor forduljatok a bal kezetek felé, ha azt mondom: "jobbra át!", akkor forduljatok a jobb kezetek felé, ha pedig azt mondom: "hátra arc!", akkor forduljatok hátra.
Miután a nők jelezték, hogy értik, és tisztázva lettek a vezényszavak és szabályok, (Szun-ce) felállította a harci baltásokat és alabárdosokat, hogy elkezdődjék a gyakorlat. Ezt követően dobszóra jobbra kellett volna fordulni, ám az asszonyok csak vihorásztak. Szun-ce ekkor azt mondta:
- Ha a vezényszavak nem világosak, a parancsok pedig nem egyértelműek, az a hadvezér hibája.
Így aztán újra elkezdték a gyakorlatozást, és a dobszó hangjára balra kellett volna fordulni, ám a nők megint csak nevetésben törtek ki. Szun-ce ekkor így szólt:
- Ha a vezényszavak nem világosak, a parancsok pedig nem egyértelműek, az a hadvezér hibája, ám ha azok már érthetőek, és a katonák mégsem engedelmeskednek, az a tisztek hibája.
Ezek után elrendelte, hogy fejezzék le mindkét csapat vezetőjét. Wu fejedelme egy emelvényről szemlélte a gyakorlatot, és amikor azt látta, hogy szeretett ágyasait le akarják fejezni, nagyon megrémült. Hamarjában egy futárt menesztett le a következő üzenettel: "Már meggyőződtem a tábornok hadvezetési képességéről. Szeretném, ha nem végeznék ki e két ágyasomat, mert náluk nélkül még az étel is ízetlen." Szun-ce azt felelte:
- Már elfogadtam a hadvezéri megbízásomat, és a sereg hadvezéreként vannak olyan parancsaid felség, melyeket nem fogadhatok el.
Ezt követően pedig lefejeztette a két csapat parancsnokát, hogy példát statuáljon, majd helyükre a sorban következőket nevezte ki csapatparancsnoknak. Ezek után dobszó kíséretében újra neki kezdtek a gyakorlatozásnak. A nők balra, jobbra, előre és hátra fordultak, letérdeltek, felálltak, valamennyi gyakorlatot pontosan, előírásszerűen hajtották végre, s meg sem mertek mukkanni. Ezután Szun-ce a futárt a következő üzenettel küldte a fejedelemhez: "A katonák immár fegyelmezettek, ki vannak képezve. Felség, lejöhetsz és megtekintheted a próbát. Felhasználhatók bármire, amit a fejedelmük megkíván tőlük; ha úgy parancsolod akár tűzön, vízen is keresztül mennek." Wu fejedelme azonban így válaszolt:
- A hadvezér fejezze be a gyakorlatot és megpihenhet a táborban. Jómagam nem kívánok lemenni és szemlét tartani. Szun-ce ezt mondta erre: - A fejedelem csak a szavakat szereti, de képtelen azokat valóra váltani.
Ezek után Ho Lu felismerte Szun-ce hadvezetési képességét, és végül kinevezte hadvezérévé. Nyugaton vereséget mért az erős Cs'u fejedelemségre és benyomult (a fővárosába,) Jing-be; északon rettegésben tartotta C'i és Cin fejedelemségeket, hírnevet szerezve a fejedelmek között, és aki mellé Szun-ce állt, az megerősödött.
* * *
Szun Wu halála után több mint száz évvel élt Szun Pin, aki O és Küan között(3) született, és Szun Wu kései leszármazottja volt. Szun Pin P'ang Küan-nal együtt tanulta a hadművészetet. P'ang Küan amikor Wei-ben szolgált, Hui fejedelem(4) kinevezte tábornokká, de jól tudta magáról, hogy tehetsége nem mérhető a Szun Pin-éhez. Majd titokban egy futárral magához hivatta Szun Pin-t. Mikor (Szun) Pin megérkezett P'ang Küan attól félve, hogy érdemeivel különbnek bizonyul nálánál, féltékenységében azzal büntette, hogy levágatta mindkét lábát, és tetováltatta arcát,(5) el akarta őt rejteni, hogy ne is mutatkozzon.
Egyszer egy C'i-beli követ érkezett Liang-ba.(6) Szun Pin büntetése miatt csak titokban találkozhatott és beszélhetett vele. A C'i-beli követ rendkívüli tehetségnek tartotta őt, ezért titokban C'i-be csempészte. C'i tábornoka, T'ien Ki is nagyra becsülte és vendégnek kijáró tisztelettel fogadta.
(T'ien) Ki és a hercegek időről-időre lovaglással versengtek. Szun-ce megfigyelte, hogy lovaik erőnléte nem egyforma, és a lovakat eszerint első, másod és harmad osztályba rangsorolta, majd így szólt T'ien Ki-hez:
- Te csak a versennyel törődj, a többit én el tudom úgy intézni, hogy te győzz.
T'ien Ki hallgatott a szavára, és ezer aranyban fogadott a fejedelemmel a hercegek ellenébe. Amikor közelgett a verseny kezdete, Szun-ce azt mondta neki:
- Most a harmad osztályú lovadat állítsd ki az ő első osztályú lovaikkal szemben, majd a te első osztályú lovad az ő másod osztályú lovaival versenyezzenek és végül a te másod osztályú lovad az ő harmad osztályú lovaikkal szemben állítsd ki.
A három futamból T'ien Ki egyet elveszített, ám kettőt megnyert, és így végül elnyerte a fejedelem ezer aranyát. Ezt követően (T'ien) Ki beajánlotta őt Wei fejedelemnek. Wei fejedelem a hadművészetről kérdezgette, majd megtette tanítómesterének.
Később történt, hogy Wei megtámadta Csao-t.(7) Csao ijedtében segítséget kért C'i-től. C'i fejedelme, Wei Szun Pin-t szerette volna kinevezni tábornokká, ám ő így szabadkozott:
- Egy nyomorék nem lehet tábornok.
Így aztán T'ien Ki lett a tábornok, Szun-ce pedig a főparancsnok, és egy ponyvás szekéren ülve tervelte ki a stratégiát. T'ien Ki egyenest Csao-ba akarta irányítani a hadsereget, de Szun-ce azt tanácsolta:
- Aki az összegubancolódott kötelet akarja kibogozni, nem fogja rángatni, cibálni, s aki verekedőket akar lecsillapítani, nem fog maga is közéjük keveredni. Torkon kell ragadni, a gyönge pontjára kell lecsapni, akkor megváltoztatja majd csatarendjét, ereje megtörik és így magától összeomlik. Most, hogy Wei Csao-ra támadt, könnyű csapatainak színe-javát az országon kívül kell bevetnie, így az országban csak az öreg, gyönge és beteg katonák maradtak. Ha te most seregedet gyorsan Taliang-ba(8) irányítod, és elfoglalod a kulcsfontosságú útjait és csapást mérsz a leggyöngébb részére, akkor fel kell hagynia Csao ostromával, hogy saját országát megmenthesse. Így aztán egy füst alatt megtörjük Csao körül az ostromgyűrűt és Wei-t is megleckéztetjük.
T'ien Ki a hallottak szerint járt el, és Wei csakugyan felhagyott Hantan(9) ostromával és megütközött C'i-vel Kuilingnál,(10) ahol C'i nagy vereséget mért seregükre.
Tizenhárom évvel később Wei szövetségben Csao-val megtámadta Han-t.(11) Han C'i-hez fordult segítségért. Elküldték T'ien Ki-t, aki immár egyenest Taliang felé indult. P'ang Küan amikor ennek hírét vette, otthagyván Han-t rögtön visszafordult. C'i serege addigra már nyugatról átlépte az országa határát. Szun-ce azt mondta T'ien Ki-nek:
- A Három Cin hadserege gyors és bátor, de alábecsüli C'i-t, és minket, C'i-belieket gyávának tart. A jó hadvezér a kedvező helyzetét kihasználva előnyökkel csalogathatja ellenségét. A hadviselés szabályai azt mondja: "Ha száz li-ről akarják megszerezni az előnyöket, akkor odavész a hadvezér; ha ötven li-ről akarják megszerezni az előnyöket, akkor csak a sereg fele ér célba."(12) Ha a sereged benyomult Wei területére gyújtson százezer tábortüzet. Másnap csak ötvenezer tábortüzet rakjon, s a rákövetkező nap csak harmincezer tábortűz maradjon.
P'ang Küan három nap elteltével örömmel állapította meg:
- Íme, meggyőződhettünk C'i hadseregének gyávaságáról. Hiszen három napra rá, hogy benyomult területünkre katonáinak több mint a fele kereket oldott.
Ezek után pedig hátrahagyván gyalogságát, könnyen felszerelt élcsapatával erőltetett menetben üldözőbe vette ellenségét. Szun-ce felmérte az előre nyomulásukat, és még az éjjel Maling(13) felé vonult. A Maling-ba vezető út mentén sok veszélyes szoros húzódott, ahol jól elrejtőzhettek a katonák. Majd lehántották egy nagyobb fa kérgét és a következőket írták rá: "P'ang Küan e fának a tövében halt meg." Majd Szun-ce magparancsolta, hogy a sereg tízezer legkiválóbb harcosa számszeríjaikkal rejtőzzék el az út menti fák között, és meghagyta, hogy ha az éjszaka folyamán tüzet látnának mindannyian lőjenek. P'ang Küan még azon az éjjel csakugyan megérkezett a lehántott fa alá, és észrevette a csupasz törzsön az írást. Fáklyát gyújtva világította meg, de még végig sem olvashatta a felírást, amikor C'i seregének tízezer számszeríjásza egyszerre tüzelni kezdett. Wei seregében óriási felfordulás támadt, katonái egymásután vesztek oda. P'ang Küan felismerte, hogy elveszítette a háborút, saját kardjába dőlt miközben azt kiáltotta:
- Hát végül híressé lett ez a fickó!
C'i diadalt aratott, teljesen megsemmisítette Wei seregét és foglyul ejtve a Wei-beli Sen herceget visszavonultak.
Szun Pin híre-neve elterjedt az egész égalattiban, és nemzedékről nemzedékre szállt a hadművészete.
* * *
Wu K'i Wéi-ben(14) született, s igen kedvelte a fegyverforgatást. Ceng-ce-vel(15) együtt tanult, majd Lu uralkodójának szolgálatába állt. Amikor C'i megtámadta Lu-t, a fejedelem Wu K'i-t szerette volna megtenni hadvezérévé, csakhogy Wu K'i felesége egy C'i-beli asszony volt, ezért ezt Lu-ban ez idő tájt nem nézték jó szemmel. Wu K'i oly annyira áhítozott a hírnév után, hogy saját kezével ölte meg feleségét, ezzel adván bizonyságát, hogy nem konspirál C'i-vel. Lu fejedelme végül kinevezte őt hadvezérré, s az ő parancsnokságával megtámadták C'i-t és nagy vereséget mértek rá.
Néhány Lu-beli, akik gyűlölték Wu K'i-t, ekként rágalmazták őt a fejedelem előtt:
- Wu K'i egy kegyetlen, kétes múltú alak. Fiatal korában a családja összekuporgatott ezer aranyat, ő pedig utazgatni kezdett belőle, hogy hivatalt szerezzen. Terve azonban nem sikerült, s végül családja is tönkrement. Amikor a városa béliek kinevették érte, Wu K'i a tulajdon kezével mészárolt le több mint harmincat az őt gyalázók közül, majd elmenekült Wéi-ből a keleti városkapun át. Mikor anyjától elbúcsúzott, saját vállába harapva(16) megesküdött: "Addig nem térek vissza Wéi-be, míg miniszter nem leszek!" Így került Ceng-ce szolgálatába. Nem sokkal később az anyja meghalt, de Wu K'i csak nem tért vissza szülőföldjére. Ceng-ce oly mélységesen megvetette ezért, hogy véget vetett barátságuknak is.(17) Wu K'i ekkor Lu-ba jött és a hadművészetet tanulmányozta, majd a szolgálatodba szegődött, felség. Amikor megingott a bizalmad iránta, ő még tulajdon asszonyát is megölte, csakhogy hadvezér lehessen. Lu bizony kicsiny ország, és ha győzedelmes háborúkkal hírnevet szerzünk, akkor a többi fejedelemség terveket sző majd ellenünk. Országunk, Lu és Wéi fejedelemség egymás fivérei, ha pedig te, felség (Wu) K'i-t alkalmazod, ez azt jelenti, hogy semmibe veszed Wéi-t.
Lu fejedelme bizalmatlan lett Wu K'i-val szemben, s menesztette hivatalából.
Wu K'i mikor hallott egyet s mást Wei fejedelmének, Wen-nek(18) kiválóságáról, a szolgálatába kívánt állni. Wen fejedelem azt kérdezte Li K'o-tól(19):
- Miféle ember ez a Wu K'i? - (Wu) K'i mohó és léha fickó, de meg kell hagyni, hogy a hadvezetésben még Sze-ma Zsang-kü(20) sem tesz túl rajta - mondta Li K'o.
Wei Wen fejedelme pedig megtette őt hadvezérévé, és vereséget mértek C'in-re, sőt még öt városát is elfoglalták.
(Wu) K'i miután hadvezér lett, ugyanúgy öltözködött, és ugyanazt ette, mint bármelyik legalacsonyabb rangú katonája. Alváshoz nem terített gyékényt, meneteléskor nem ült lóra s nem szállt hintóra. Saját maga pakolta el az ételmaradékát, katonáival együtt tűrte a nehézségeket és a szenvedést. Történt egyszer, hogy egy katonának elgennyesedett a sebe, és (Wu) K'i saját maga szívta ki. Amikor a katona anyja erről értesült, keservesen zokogni kezdett. Az emberek azt kérdezték tőle:
- A fiad egy egyszerű közkatona, a tábornok mégis maga szívta ki a sebét, miért sírsz hát?
- Jaj, nem úgy van az! - mondta az asszony. - Az elmúlt évben Wu úr az ő apjának a sebét szívta ki, s férjem soha többé nem tért vissza a csatából, az ellenség keze által vesztette életét. Wu úr most a fiam sebét szívta ki, s nem tudhatom hol fogja érni a vég. Ezért sírok én.
Wen fejedelem kiváló hadvezérnek tartotta Wu K'i-t, olyannak, aki tisztességes és becsületes és képes maradéktalanul elnyerni a katonák odaadását. Ezért hát kinevezte a Folyamtól nyugatra fekvő területek protektorának,(21) hogy szembeszálljon C'in-nel és Han-nal.
Mikor Wei fejedelme, Wen elhunyt,(22) (Wu) K'i megmaradt fia, Wu fejedelem(23) szolgálatában is. Egyszer Wu fejedelem a Nyugati folyón hajózott, félúton hátranézett és így szolt (Wu) K'i-hoz:
- Mily csodálatos! A hegyek és vizek rendíthetetlensége, ez Wei állam kincse. (Wu) K'i azt válaszolta:
- Az erényben rejlik (az igazi kincs), nem a meredek szorosokban, hágókban. Hajdanán a szanmiao nép(24) hiába élt a Tungt'ing-tó bal partján, a P'engli-tó jobb partján, mivel nem ápolták az erényt, Jü(25) elpusztította őket. A Hia-dinasztia utolsó uralkodója, Kie hiába lakott a Sárga- és a Ci-folyó bal partján, a T'ai- és a Hua-hegy jobb oldalán, Jik'üe déli sziklái alatt és Jangcs'ang északi lankáin, de a kormányzás során nem ápolta az emberségességet, így T'ang(26) elűzte őt onnét. A Jin-dinasztia utolsó uralkodójának, Csou-nak az országa hiába terült el a Mengmen-hegy bal oldalán, a T'aihang jobb oldalán, a Cs'ang-hegytől északra, a Nagy Folyam pedig délen szelte át országát, de a kormányzás során nem ápolta az erényt, így Wu király(27) elpusztította. Így szemlélve a kérdést, láthatod, hogy (az igazi kincs) az erényben rejlik, nem a (stratégiailag fontos) szorosokban, hágókban. Ha nem ápolod az erényt, akkor a hajón lévők valamennyien ellenségeddé válnak majd.
- Kiváló - szólt elismeréssel Wu fejedelem.
Wu K'i a Folyamtól nyugatra fekvő területek protektoraként nagy hírnévnek örvendett. Mikoron Wei-ben minisztert kerestek mégis T'ien Wen-t nevezték ki. Wu K'i elégedetlenkedve így szólt T'ien Wen-hez:
- Kérlek vitassuk meg, melyikünknek vannak különb érdemei. Rendben?
- Ám legyen - mondta T'ien Wen.
- A három hadsereg hadvezéreként elértem, hogy katonáim örömmel áldoznák fel akár az életüket is, s hogy az ellenséges országok nem mernek haditerveket kovácsolni ellenünk. Nos, ebben különb vagy-e nálam? - kérdezte (Wu) K'i.
- Nem, nem vagyok különb nálad - felelte (T'ien) Wen.
- A hivatalnokok irányításában, a népről való gondoskodásban és a kincstár és a raktárak feltöltésében különb vagy-e nálam? - kérdezte (Wu) K'i. - Nem, nem vagyok különb nálad - felelte ismét (T'ien) Wen. - A Folyamtól nyugatra fekvő területeket védelmezem, C'in hadserege sem mer országunk keleti területein terjeszkedni, sőt Han és Csao is alázatos vendégként viselkednek. Nos, ezekben különb vagy-e nálam? - kérdezte (Wu) K'i.
- Nem, ezekben sem vagyok különb nálad - válaszolta (T'ien) Wen.
- Ezen három dolog mindegyikében alattam maradsz, és rangban mégis fölém helyeztek. Vajon miért? - kérdezte (Wu) K'i. (T'ien) Wen pedig így válaszolt neki:
- Az uralkodó még fiatal, az ország kétségek közt hánykolódik: a főhivatalnokok még nem támogatják, a nép pedig nem bízik a kormányzásban. Nos, ezek rád vagy rám hárulnak? (Wu) K'i sokáig csak hallgatott, majd így szólt:
- Ezek valóban rád hárulnak.
- Nos, hát ez az, amiért én fölötted állok - mondta (T'ien) Wen.
Ekkor már Wu K'i is belátta, hogy csakugyan nem ér fel T'ien Wen-nel.
Mikor T'ien Wen meghalt, Kung Su lett a miniszter, sőt egy Wei-beli hercegnőt is feleségül vett, és mindenáron Wu K'i vesztét kívánta. Egyik szolgája azt mondta neki:
- (Wu) K'i-t igen egyszerű eltávolítani.
- No és, hogyan? - kérdezte Kung Su.
- Wu K'i becsületes, tisztességes ember, aki szereti a hírnevet - mondta a szolga. - Így hát neked előbb Wu fejedelemmel kell beszélned. Mondd azt neki: "Wu K'i ugyan kiváló ember, de országunk sajnos kicsiny, ráadásul még az erős és gazdag C'in-nel is határos. Nos, attól tartok, hogy (Wu) K'i nem marad hűséges hozzád." Wu fejedelem azt fogja majd kérdezni: "Mi tévő legyek hát?" Te pedig tanácsold azt a fejedelemnek: "Tedd próbára azzal, hogy feleségül vegyen egy hercegnőt. Ha hűsége rendíthetetlen, akkor engedelmeskedik kérésednek, ám ha hűsége ingatag, akkor elhárítja kérésed. Ezzel fürkészheted ki szándékát." Te pedig magadhoz hívatod Wu K'i-t és elkíséred a hercegnőhöz. Intézd úgy, hogy a hercegnő dühös legyen rád és megvessen téged. Wu K'i ha azt látja, hogy a hercegnő, a leendő felesége lenéz téged, egészen biztos, hogy elutasítja a házasságot.
Később aztán, mikor Wu K'i látta, hogy a hercegnő lenézi Wei miniszterét, csakugyan elutasította Wei fejedelmének, Wu-nak az esküvővel kapcsolatos kérését. A fejedelem gyanút fogott, és megrendült iránta a bizalma. Wu K'i a büntetéstől félve Cs'u-ba menekült.(28)
Cs'u királya, Tao(29) már korábban is hallott (Wu) K'i kiválóságáról, így hát kinevezte Cs'u állam miniszterévé. Bölcs törvényeket hozott és felülvizsgálta a rendszabályokat, menesztette a nélkülözhető hivatalnokokat, az uralkodóház távoli rokonait pedig kitelepítette (a határvidékre), hogy a harcoló katonaság élelmezéséről, ellátásáról gondoskodjanak. Megerősítette a hadsereget, és felrúgta a csupán üres szavakkal összetartott horizontális és vertikális szövetséget. Ezt követően délen megbékítette Paijüe-t,(30) északon elfoglalta Cs'en-t és C'ai-t(31) és visszaszorította a Három Cin-t,(32) nyugaton pedig megtámadta C'in-t. A fejedelmek veszedelmesnek tartották Cs'u megerősödését, Cs'u-ban pedig az uralkodói család tagjai is Wu K'i vesztét akarták. Tao király halálakor(33) az uralkodó rokonai és a főemberek fellázadtak és Wu K'i-ra támadtak. Wu K'i a király felravatalozott holtteste mögött keresett menedéket. Támadói azonban utána eredtek és lenyilazták őt, majd Tao király holttestébe is belelőttek.(34) Miután eltemették Tao királyt, a trónra lépett herceg parancsára kivégeztek mindenkit, aki részt vett Wu K'i lenyilazásában és a király holttestének meggyalázásában. Ezért a bűnért több mint hetven család lakolt halállal, egész nemzetségüket kiirtották.
* * *
A Nagy Történetíró mondotta: "Mostanában az a szokás, hogy a hadsereggel és a csapatokkal kapcsolatban, mindenki megemlíti Szun-ce tizenhárom fejezetét és Wu K'i művét, a Hadviselés szabályait. S bizony manapság sokan vannak ilyenek. Ezért én nem is bírálom őket, inkább azt kifogásolom, ahogy ők a tetteiket véghezviszik. Általában az a mondás járja: 'Aki képes végrehajtani a tetteket, az nem biztos, hogy képes beszélni is arról; aki pedig képes beszélni a tettekről, egyáltalán nem biztos, hogy képes végre is hajtani.' Szun-ce P'ang Küan ellen kieszelt terve briliáns volt, azonban még ő sem volt képes korábban megmenekülni a veszedelemből és elkerülni a büntetést. Wu K'i pedig azt mondta Wu fejedelemnek, hogy a terep kedvező feltételei nem olyan jók, mint az erény. Ennek ellenére, mikor Cs'u-ban szolgált a szigorú elnyomással és a kevés jóindulatával okozta a saját vesztét. Mily szomorú!"
Tokaji Zsolt fordítása
Jegyzetek
1. Az ókori fejedelemségek egyike a mai Santung tartomány területén.
2. (i.e. ? - 496) A Wu fejedelemség uralkodója volt i.e. 514-496.
3. Két helység az egykori C'i fejedelemség területén. O a mai Jangku körzet közelében lehetett, Küan pedig a mai Küancs'eng körzet területén.
4. (i.e. 400-319) A Wei fejedelemség uralkodója volt i.e. 369-319 között.
5. Az ókori Kínában a láb térdből történő metélése és az arc tetoválása a köztörvényes bűnözökre kiszabott általános büntetés volt.
6. Wei fejedelemség fővárosa, teljes nevén Taliang (a mai Honan tartomány Kaifeng városa).
7. i.e. 354-353
8. Ld. a 6. jegyzetet
9. Csao fejedelemség fővárosa (a mai Hantan város Hopei tartományban).
10. Város az egykori Wei-fejedelemség tarületén (a mai Santung tartomány Hocö várostól északkeletre. A történeti munkák tanúsága szerint "Wei bekerítésével Csao megmentésére" (wei Wei k'iu Csao) i.e. 353-ban került sor.
11. A Si ki más helyt olvasható tanúsága szerint ez az ütközet i.e. 342-341 között zajlott le.
12. Vö. Szun-ce A hadviselés szabályai, 7. A hadsereg harca: "...ha tehát száz mérföldnyi távolságból próbálunk küzdeni az előnyökért, akkor bizony fogságba kerül a három sereg vezére, mert hiába sietnek előre az erősek, a kimerültek hátramaradnak, és a seregnek csupán egy tizedrésze érkezik célhoz. Ha ötven mérföldről próbálunk küzdeni az előnyökért, akkor is elveszíthetjük a fővezért, mert a seregnek csupán a fele ér célhoz; sőt, ha harminc mérföldről küzdünk az előnyökért, akkor is csak a sereg kétharmad része ér célhoz." (Tőkei Ferenc fordítása).
13. Város az egykori Wei-fejedelemség területén (a mai Santung tartományban).
14. Kicsiny fejedelemség a Hadakozó Fejedelemségek idején (i.e. 350-249), nem összekeverendő az északnyugati Wei-fejedelemséggel!
15. (i.e. 505 - 436) Konfuciusz tanítványa volt. Wu K'i semmiképpen nem lehetett az ő kortársa. Néhány tudós arra a következtetésre jutott, hogy talán Ceng-ce fiával tanulhatott együtt.
16. Ti.. az esküjének komolyságát bizonyítandóan, annak megpecsételéseként.
17. Mert ezzel a tettével Wu K'i nem tett eleget a konfuciánus elvek legfontosabbikának, a szülőtiszteletnek. Saját adott esküjét előbbre helyezte a fiúi gyászszertartási kötelezettségeknek, amelyet a szülők halálakor kell gyakorolnia.
18. Wei Wen fejedelem (i.e. ? - i.e. 396), a Hadakozó fejedelemségek idején (i.e. 475 - i.e. 221) létezett Wei állam i.e. 445 - i.e. 396-ig uralkodott fejedelme.
19. Wen fejedelem két legkiválóbb tanácsadóinak egyike.
20. Híres ókori hadvezér, akinek nevéhez szintén fűződik egy jelentős hadtudományi szakkönyv. Életrajza a Si ki 64. fejezetében olvasható.
21. Vagyis a Sárga-folyótól nyugatra elterülő vidék, azaz Wei állam területe.
22. i.e. 396.
23. Wen fejedelem fia, Wu i.e. 395 - i.e. 370-ig uralkodott a Wei fejedelemség uralkodójaként.
24. Vagy "három miao", az ókorban élt idegen nép.
25. Más néven Nagy Jü, a mitikus Hia-dinasztia alapítója, akinek nevéhez még a vizek megfékezése és szabályozása is fűződik.
26. A legendás Hia-dinasztia egyik fejedelme volt, aki a hagyomány szerint végzett a dinasztia utolsó uralkodójával Kie-vel.
27. A Jin-dinasztia, más néven a Sang-Jin-dinasztia (i.e. 11.sz. - i.e. 1066) utolsó uralkodóját, a zsarnokoskodó Csou királyt az egyik fejedelme ölte meg, aki megalapította saját dinasztiáját, a Csou-t (i.e. 1066 - i.e. 221) és Csou Wu néven uralkodott.
28. I.e. 383.
29. Uralk.: i.e. 401 - 381.
30. Egy nagy számú törzs, amely a régi Kelet- és Dél-Kína területén szétszóródva élt.
31. Két kisebb állam az ókori Kínában. Cs'en fővárosa a mai Kejfeng-től délkeleti irányba mintegy száz mérföldre helyezkedett el; C'ai fővárosa pedig Cs'en-től kevesebb mint száz mérföldre volt.
32. I.e. 403-ban Cin fejedelemség három részre esett szét: Han-ra Csao-ra és Wei-re.
33. I.e. 381.
34. Wu K'i Csu-ban tartózkodása és az ott véghez vitt reformjai több pontban ellentmondók, vitathatók. Feltételezhető, hogy halálának módja is drámai túlzás, hiszen a Si ki más fejezeteiben (44., 46.) feltételezett halála után négy évvel, i.e. 378-ban a Wei seregek élén sikeres hadjáratot vezetett C'i ellen.
Sze-ma Qian
A TÖRTÉNETÍRÓ FELJEGYZÉSEI
85. fejezet (Lü Buwei életrajza)
Életrajzok 25.
Lü Buwei Yangdi-beli gazdag kereskedő volt. Jött és ment, olcsón vett, drágán eladott, s háza [több] ezer aranyat halmozott fel.
A Qin-beli Zhao király[1] negyvenedik évében (i. e. 267) a trónörökös meghalt. Negyvenkettedik évében az utána következő fiát, Anguo urát tette meg trónörökösnek. Anguo urának több mint tizenkét fia volt. Anguo urának volt egy ágyasa, akit nagyon szeretett. Megtette őt főfeleségnek, s a „Huayang hölgye” címet adományozta neki. Huayang hölgyének nem volt fia. Anguo urának középső fiát Zi Chu-nak hívták. Zi Chu anyját Xia asszonynak nevezték; őt [Anguo ura] nem kedvelte. Zi Chu Qin állambeli túsz volt Zhao-ban. Qin többször is megtámadta Zhao-t, ezért Zhao-ban nem bántak a szertartásoknak megfelelően Zi Chu-val.
Zi Chu-nak, mivel a Qin-beli király másodfeleségtől származó unokája, s a fejedelemségekhez küldött túsz volt, kocsija és ellátmánya szegényes volt. Sanyarú körülmények között élt, s nem kapta meg, amit szeretett volna. Amikor Lü Buwei Handan-ban kereskedett, meglátta őt és megsajnálta, mondván:
– Ritka áru ez, amit most megszerezhetek!
Ezután meglátogatta Zi Chu-t, s ezt mondta neki:
– Nagyobbá tudnám tenni a kapudat, uram.
Zi Chu nevetve mondta neki:
– Először tedd nagyobbá a magad kapuját, s csak utána az enyémet!
Lü Buwei így felelt:
– Nem érted, uram. Az én kapum nagysága a tiédtől függ.
Zi Chu megértette, amit [Lü] mondott, bevezette és leültette, s mély beszélgetésbe kezdtek. Lü Buwei ezt mondta:
– Qin királya már idős, s Anguo ura a trónörökös. Én azt hallottam, hogy Anguo ura szereti és kegyeiben részesíti Huayang hölgyét. Huayang hölgyének azonban nincs fia, viszont csak ő tudna megtenni valakit [Anguo ura] örökösének. Neked több mint tizenkét fivéred van, te a középső vagy közülük. Nem részesítenek túl sok kegyben, s régóta túsz vagy a fejedelmeknél. Ha a nagy király meghal, Anguo ura lesz a király, s neked nem sok reményed lesz arra, hogy megelőzd legidősebb bátyádat vagy bármelyik olyan fivéredet, aki reggeltől estig megjelenhet [szüleid színe] előtt, s így te legyél a trónörökös.
Zi Chu így felelt:
– Ez így van. Akkor mit tegyünk?
Lü Buwei így felelt:
– Te szegény vagy és itt élsz [Zhao-ban]. Nincs lehetőséged arra, hogy ajándékokat küldjél a szüleidnek vagy hogy követőket fogadj. Bár én is szegény vagyok, kérlek, engedd, hogy ezer arannyal nyugatra utazzak az érdekedben, szolgáljam Anguo urát és Huayang hölgyét, s hogy megtétesselek téged örökösnek.
Zi Chu erre meghajtotta fejét, mondván:
– Ha mindez úgy alakul, ahogy tervezed, engedd meg, hogy Qin országát kettéosszam és megosszam veled.
Lü Buwei ezután ötszáz aranyat adott Zi Chu-nak megélhetésre és követők ??? alkalmazására. Másik ötszáz aranyért pedig ritka és érdekes kincseket vett, s maga vitte őket nyugatra Qin-be. Kihallgatást kér Huayang hölgyének nővérétől, és az összes kincset felajánlotta Huayang hölgyének. Ezután megemlítette, hogy Zi Chu kiváló és bölcs, s követőket tart az egész Égalattiból, s hogy gyakran mondja: „Úgy tisztelem a Hölgyet, mint az Eget, éjjel-nappal sírok a trónörökösre és a Hölgyre gondolva.” A hölgy ennek nagyon megörült. Buwei ezután elküldte [a hölgy] nővérét, hogy a következő tanácsot adja a hölgynek:
– Azt hallottam, hogy ha valaki a szépsége miatt nyer szolgálatot, akkor ha a szépség megfakul, akkor [az illető iránt érzett] szeretet elenyészik. Jelenleg te, hölgyem, a trónörököst szolgálod; nagyon szeret téged, de nincs fiad. Miért nem használod ki ezt az alkalmat, hogy szövetségre lépjél a hercegek közül egy kiválóval és szülőtisztelővel, megtedd őt örökösnek és [saját] fiadként kezeld? [Ezzel,] amíg férjed él, kétszeres tiszteletben részesülsz majd; amikor pedig férjed eléri a száz évet (= meghal), akit fiadként kezeltél, az lesz a király, így életed végéig nem veszted el hatalmadat. Ez az, amit így neveznek: „Egy kimondott szó – tízezer nemzedéknyi haszon”. Ha nem ülteted el a fa gyökerét a virágzásod idején, akkor, ha szépséged megfakul s a szeretet elenyészik, és szeretnél akár egyetlen tanácsot is adni, vajon megteheted-e? Na már most, Zi Chu kiváló ember, s maga is tudja, hogy ő középső gyerek, s emiatt a rang szerint nem lehetne ő az örökös. Az anyja szintén nem nyert kegyeket, így hozzád fogja kötni magát, hölgyem. Ha kihasználod az alkalmat, s örökössé teszed és úgy neveled fel, akkor életed végéig nagy kegyben fogsz állni Qin-ben.
Huayang hölgye egyetértett mindezzel. [Egyszer,] kihasználva, hogy a trónörökös éppen pihen, mintegy mellékesen megjegyezte neki, hogy Zi Chu, a Zhao-béli túsz, a legkiválóbb [a hercegek között], hogy mindenki, aki jár-kel [az országok között], mind őt dicséri. Ezután könnyeit hullatva, zokogva mondta:
– Szolgálód abban a szerencsében részesült, hogy övé lehet hátsó palotád; olyan szerencséje azonban nincsen, hogy fia lehetne. Ó, bárcsak megtennéd Zi Chu-t örökösödnek és utódodnak, hogy így ágyasod rábízhatná magát!
Anguo ura beleegyezett ebbe. A hölgynek egy jáde jelvényt faragtatott, s szavát adta, hogy [Zi Chu-t] teszi meg örökösének és utódjának. Anguo ura és a hölgy ezután bőséges ajándékot küldött Zi Chu-nak, s megkérték Lü Buwei-t, hogy legyen a tanácsadója. Zi Chu hírneve ettől fogva megnőtt a fejedelmek között.
Lü Buwei feleségül vett egy Handan-beli énekesnőt, aki gyönyörű volt és remekül táncolt. Egy házba költöztek, s [ekkor] észrevették, hogy [a nő] állapotos. Zi Chu egyszer Buwei-jel iszogatott, meglátta [a nőt], s az megtetszett neki. Felállt, köszöntőt mondott, és elkérte [a nőt Lü Buwei-től]. Lü Buwei haragra gerjedt, [de] eszébe jutott, hogy már csaknem tönkrement Zi Chu ügyéért, [emellett] szerette volna kifogni az értékes [zsákmányt], ezért neki ajándékozta a feleségét. Az asszony eltitkolta, hogy terhes, s hosszú idő elteltével fiút szült, akit Zheng-nek neveztek. Zi Chu ezután az asszonyt a főfeleségévé tette.
A Qin-beli Zhao király, ötvenedik évében (i. e. 257), megbízta Wang Yi-t, hogy kerítse be Handan-t. [Az ostrom] hevessé válásakor a Zhao-beliek meg akarták ölni Zi Chu-t. Zi Chu azonban Lü Buwei-jel megtanácskozván [a dolgot], hatszáz font aranyat adott az őt őrző hivatalnokoknak, így sikerült megszöknie. A Qin-beli sereghez menekült, s így vissza tudott térni [Qin-be]. A Zhao-beliek ekkor meg akarták ölni Zi Chu feleségét és fiát. Zi Chu asszonya azonban egy Zhao-beli előkelő család lánya volt, [így] sikerült elrejtőznie, ezáltal anya és fia végül életben maradt.
A Qin-beli Zhao király, uralkodásának ötvenhatodik évében, meghalt. A trónörökös, Anguo ura lett a király, Huayang hölgye lett a királyné, s Zi Chu lett a trónörökös. Zi Chu feleségét és fiát, Zheng-et Zhao visszaküldte Qin-be.
Qin királya egy évvel trónra lépése után meghalt. A Xiaowen király halotti nevet kapta. A trónörökös, Zi Chu lépett a helyére, ő lett Zhuangxiang király. Huayang asszonyt Zhuangxiang király anyjaként kezelte, s ő lett Huayang anyakirályné; valódi anyját, Xia asszonyt pedig Xia anyakirálynéként tisztelték. Zhuangxiang király, uralkodásának első évében, Lü Buwei-t megtette főminiszternek, a Wenxin fejedelme címet adományozta neki, ellátására pedig százezer portát a Henan-beli Luoyang-ban.
Zhuangxiang király trónra lépése után három évvel meghalt. A trónörökös, Zheng lett a király. Buwei-t az Ország Minisztere címmel tisztelte meg, s „második apjának” nevezte. Qin királya fiatal volt, s az anyakirályné gyakran, titkon érintkezett Lü Buwei-jel. Buwei házanépéhez tízezer fiatalember tartozott.
Ekkoriban Wei-ben ott volt Xinling ura, Chu-ban Chunshen ura, Zhao-ban Pingyuan ura, s Qi-ben Mengchang ura – ezek mind alázatoskodtak a lovagok (?) előtt, kedvüket lelték a „vendégek” [fogadásában], egymással is versengve. Lü Buwei, ismerve Qin hatalmát, szégyellte, hogy nem ér fel ezekkel, ezért magához hívta a lovagokat, s igen bőkezűen bánt velük, így házi vendégeinek ??? száma elérte a háromezret. Ekkoriban a fejedelemségekben sok vitatkozó tudós élt, például Xun Qing és tanítványai, akik könyveket írtak, terjesztvén azokat az Égalattiban. Lü Buwei ezért elrendelte vendégeinek, hogy mindegyikük írjon le mindent, amit [valaha] hallott; mindezt összegyűjtötte, és egy nyolc „vizsgálódásból”, hat „értekezésből”, tizenkét „feljegyzésből” álló – több mint kétszázezer írásjegy terjedelmű – [művet] szerkesztett [az anyagból]. Úgy gondolta, hogy [a könyv] tartalmazza az Ég, a Föld és a Tízezer Dolog ügyeit, mind a régieket, mind az újakat; [a könyvnek] a Lü mester Tavasza és Ősze címet adta. Közszemlére tette a xianyang-i piac kapujánál, s felfüggesztett fölötte ezer aranyat; összehívta a fejedelmek vándor lovagjait és vendégeit, [mondván, hogy] az, aki egyetlen írásjegyet is hozzá tud tenni vagy el tud venni belőle, az megkapja az ezer aranyat.
Amikor az Első Császár elérte a férfikort, az anyakirályné továbbra sem vetett véget romlott viselkedésének. Lü Buwei félt, hogy [mindez] kitudódik, s a baj őt is eléri. Ezért titokban kerített egy nagy hímtaggal rendelkező embert, Lao Ai-t, s házanépe tagjává tette. Ezután gyakran rendezett énekes-táncos [lakomákat], amelyeken [Lao] Ai-t úgy járatta körbe, hogy hímtagjára egy tung-fából készült karikát akasztott; s tett róla, hogy ez az anyakirályné fülébe is eljusson, hogy így kísértésbe ejtse. Amikor az anyakirályné hallott [Lao Ai-ról], ahogy várható volt, szerette volna titokban megszerezni [őt]. Lü Buwei ezért bemutatta Lao Ai-t, s egy emberrel hamisan megvádoltatta őt egy olyan bűnnel, amelyért kasztrálás járt. Buwei ezután titokban így szólt az anyakirálynéhoz:
– Úgy tehetnél, mintha kasztráltatnád, s ezután szolgálhatna téged a palotában.
Az anyakirályné erre titokban bőségeses megajándékozta azt a hivatalnokot, aki a kasztrálásért felelt. Ő úgy tett, mintha [végrehajtaná] az ítéletet, kitépte [Lao Ai] szakállát és szemöldökét, hogy [úgy nézzen ki, mint egy] eunuch. Így [Lao Ai] az anyakirályné szolgálatára állhatott. Az anyakirályné titkos kapcsolatot tartott fenn vele, s nagyon kedvelte őt. Amikor azonban teherbe esett, az anyakirályné félt, hogy valaki tudomást szerez [az ügyről], s így egy hamis jóslatra hivatkozva, amely szerint el kell kerülnie az évszakok [hatásait], elhagyta a palotát és Yong-ba költözött. Lao Ai mindig vele tartott. [Az anyakirályné] elhalmozta őt ajándékokkal, s minden [országos] ügyben Lao Ai hozta meg a döntést. Lao Ai háztartásához több ezer szolga tartozott, s több mint ezer hivatalt kereső vendég lett házanépének tagja.
Az Első Császár uralkodásának hetedik évében (i. e. 240) Zhuangxiang király anyja, Xia anyakirályné meghalt. Xiaowen király feleségét, akit Huayang anyakirálynénak neveztek, Xiaowen királlyal együtt temették el a Shouling-dombnál. Xia anyakirályné fiát, Zhuangxiang királyt Zhiyang-nál temették el, ezért Xia anyakirálynét egyedül temették el Du-tól keletre. [Korábban] ezt mondta:
– Ha keletre fordulok, ott lesz a fiam, ha nyugatra fordulok, ott lesz a férjem. Száz év múlva egy tízezer család lakta város áll majd [a sírom] mellett.
Az Első Császár kilencedik évében (i. e. 238) valaki feljelentést tett, miszerint Lao Ai valójában nem eunuch, folyamatos titkos viszonyt folytat az anyakirálynéval, két fiút is nemzett neki, s mindkettőt rejtegeti. Az anyakirálynéval terveket szőve kijelentette:
– Ha a király meghal, a fiaimat tesszük meg utódjává.
Erre Qin királya [az ügyet] leutalta a hivatalnokoknak, hogy intézkedjenek. Ahogy azok az összes körülményt és tényt kiderítették, az ügy az Ország Miniszteréhez, Lü Buwei-hez is elért. A kilencedik hónapban Lao Ai nemzetségét harmadíziglen kiirtották, megölték a két fiút, akit az anyakirályné szült, s az anyakirálynét Yong-ba száműzték. Lao Ai egész házanépének vagyonát lefoglalták, az embereket pedig Shu-ba száműzték. A király ki akarta végeztetni az Ország Miniszterét, de az előző király szolgálatában szerzett érdemei miatt, valamint számtalan vendége és [általa alkalmazott] vitatkozó tudós rábeszélésének hatására a király képtelen volt [Lü-t] alávetni a törvényeknek.
Qin királya, uralkodása tizedik évének (i. e. 237) tizedik hónapjában, menesztette az Ország Miniszterét, Lü Buwei-t. A Qi-beli Mao Jiao tanácsára Qin királya köszöntötte az anyakirálynét Yong-ban, visszahozatta őt Xianyang-ba, Wenxin fejedelmét [Lü Buwei-t] pedig Henan-beli birtokára küldte.
Több mint egy év múlva a fejedelemségekből érkezett vendégek és küldöttek, akik Wenxin fejedelméhez jöttek, ellepték az utakat. Qin királya félt, hogy [Lü] fellázad ellene, ezért levélben a következőket írta Wenxin fejedelmének:
„Miféle érdemet szereztél te Qin-ben, ami miatt Qin birtokot adományozott neked Henan-ban, százezer portával az ellátásodra? Miféle rokonságban állsz te Qin-nel, hogy „második apának” neveznek téged, valamint családodat [ezennel] Shu-ba száműzlek, hogy ott éljél!”
Lü Buwei [úgy gondolta, hogy befolyása] fokozatosan el fog enyészni, s félt, hogy kivégzik, ezért mérget ivott és meghalt. Miután Lü Buwei és Lao Ai, akik oly nagy haragot keltettek Qin királyában, mindketten meghaltak, Lao Ai házanépének száműzött tagjait visszatelepítették Shu-ból.
Az Első Császár tizenkilencedik évében (i. e. 229???) az anyakirályné meghalt. Az „Anyacsászárné” halotti nevet kapta, s Zhuangxiang király mellé temették Zhiyang-ban.
A Nagy Történetíró azt mondja: „[Lü] Buwei előkelő tisztséget szerzett Lao Ai-nak, s [őmiatta] adományozták [Lao Ai-nak] a „Changxin fejedelme”[2] tisztséget. Amikor valaki feljelentette Lao Ai-t, ő értesülést szerzett erről. Qin királya kikérdezte a tanácsadóit, de nem derült ki semmi. [Amikor a király] felment Yong külvárosába [áldozatot bemutatni], Ai, félvén, hogy bajba kerül, cinkosaival összeesküvést szőtt, s meghamisítván az anyakirályné pecsétjét katonákat küldött, hogy lázadást keltsenek a Qinian-palotában. [A király azonban] tisztjeit küldte, hogy lecsapjanak Ai-ra, Ai pedig vereséget szenvedett és elmenekült, de üldözőbe vették és Haozhi-nél lefejezték. Nemzetségét kiirtották. Lü Buwei [hatalmának] hanyatlása ekkor kezdődött.
Hát nem az a fajta ember volt Lü mester, akit Konfuciusz „híresnek” nevezett?[3]
Salát Gergely fordítása
[2] Az eredeti szövegben „Wenxin fejedelme” szerepel, valószínűleg tévesen, hiszen az Lü Buwei címe volt.
[3] Utalás a Lunyu XX/19. bekezdésére: „Ez csupán híresség, de nem kiválóság. […] Aki… csak híres, az csupán külsőleg teszi magáévá az erényt, a tettei éppen ellenkezőek, s meg is marad ilyennek, anélkül, hogy kétségei lennének. [Így aztán] a fejedelemségben is, a családban is csupán híressé lehet.” (Tőkei F. fordítása).
Si Naj An
A TIZENÖTÖDIK FEJEZET
a~nel yben Sötétképű elkíséri a pincses szállítmányt, de Cselcsillag megkaparintja a születésnapi ajándekot
tt hagytuk abba, hogy Felhősárkány éppen szóba hozta Toronyhordozónak az Északi Fűvárosból induló kincses szállítmányt, s hogy jogos dolog volna azt elvenni, amikor egyszer csak berontott valaki a szobába, és megragadta Felhősárkányt
- Vakmerő fickó - rivallt rá-, hallottam ám mindent az ablakon át !- Cselcsill,2g volt.
- Ne nevettesd ki magad, iskolamester uram - nevette el magát Toronyhordozó. - Ismerkedjetek meg inhább.
- Régóta emlegetik ám a Folyam és a Tó vidéhén Felhősárkány uram hírét-nevét - bókolt Cselcsillag új ismerősének. = Ürülök, hogy találkoztunk !
- Ez a tudós úr itten meg Cselcsillag, iskolamesterünk - mutatta be őt Toronyhordozó.
- Régóta hallom híredet - udvariaskodott Fclhősárkány is -, ki tudta volna, hogy a sors itt, az elöljáró úrnál hoz össze bennünket ? De hát nemes vitéz és bőkezű úr Toronyhordozó, ezért fordulnak hozzá mindenfelől a jó vitézek.
- Van itt még egynéhány barátunk - magyarázta a házigazda -, gyere a hátsó szobába, ismerkedj meg velük is.
- Nem véletlen ez a mai összetalálkozás - állapították meg egyöntetűen, amint valamennyien együtt voltak. Aztán helyet foglaltak rang szerint : közal~arattal Toronyhordozóé lett a főhely, Cselcsillagé a második, Felhősárkányé a harmadik. A többi hely rendre Vöröshajú Ordögnek, Földreszállt Csillagnak, Rövidéltű Égi Kutyának és Eleven Pokolkirálynak jutott. Iddogálni kezdtek, vidáman beszélgettek. Cselcsillag elbeszélte a többieknek Toronyhordozó álmát. Aztán emlékeztette Vereshajú Ördögöt, hogy indulnia kell, amint megbeszélték.
- Nem kell hogy menjél - intett Felhősárkány, amikor megtudta, miről van szó. - Kipuhatoltam én már, merre jönnek ; a Sárgasárdomb melletti országútra térnek majd rá,
- De hiszen - esapott a fejére Toronyhordozó - Sárgasárdombtól keletre vagy tíz mérföldre, Békésörömfalván van egy kódorgó vitéz, Nappaljáró Patkány, becsületes nevén Pa j Seng. Járt ó már nálam, s meg is segítettem.
- No lám - kiáltott Cselcsillag -, a Göncölszekér rúdján a kis fehér csillag csak ő lehet, mivelhogy Paj fehéret jelent ! Itt a helye köztünk ! Nála meghálhatunk, és segít majd ő is.
- Cselcsillag mester - szólt közbe Toronyhordozó -, a kemény módszert válasszuk-e, vagy a lágyat?
- Kigondoltam én már a csapdát!- mosolyodott el Cselcsillag. - Attól függ : ha kell, erővel, ha lehet, ésszel.
Megvan már a tervem, nem tudom, mit szóltok hozzá ? ... Igy meg így - mondta cl apróra.
- Remek terv !- dobbantott a lábával Toronyhordozó örömében. - Nemhiába Cselesillag a neved, de túlteszel még Csu-ko Liangon, a legagyafúrtabb hadvezéren is !
- No de többet ne szóljunk róla - emelte fel intón kezét Cselcsillag -, mert a falnak is füle van ! Csak mi tudunk róla, senki más !
- A Jüan testvérek még hazamennek - rendelkezett Toronyhordozó -, de időre visszajönnek. Te, Cselesillag visszamész az iskoládba, a többiek nálam maradnak.
Úgy is lett. A búcsúzásnál Toronyhordozó harminc lat ezüstöt nyomott a három Jüan markába. Azok sehogy sem akarták elfogadni, de Cselesillag kérésére végül csak zsebre tették, azzal útnak indultak. Cselcsillag meg folytatta a készülődést.
De, hogy szavamat össze ne keverjem, azt akarom most elbeszélni, hogy az Északi Fővárosban közben Liang úr már mindent elÚkészített : megvolt már a rengeteg ajándék, az is, hogy mikor indulnának vele.
- Mikor indul az ajándék, édes uram? - kérdezte egy szép nap a felesége, amint a hátsó szobában üldögéltek.
- Már minden elő van készítve - felelte a férje kedvetlenül -, holnapután lenne az indulás, esak egyben nem tudtam még dűlőre jutni.
- Miben ? - kérdezte az asszony.
- Tavaly is elrabolták a rengeteg kincset a kísérők gyávasága miatt - bosszankodott Liang úr -, s máig sem tudtuk a rablókat kézre keríteni ! Egyetlen arravaló ember nincs köröttem, akire rá lehetne bízni, ezen tépelődöm.
- De hiszen - mutatott Caj asszony az ajtó felé - mindig csak azt mondtad, hogy az az ember ott tetőtől talpig megbízható ! Miért nem bízod rá ? Írott parancsesal, pecsétes levéllel, egészen bizonyos, hogy nem vét hibát !
Liang úr, ahogy kinézett, rájött, hogy az asszony Sötétképűre gondol. Nagy örömmel hívatta azonnal :
- Egészen megfeledkeztem rólad - szólt hozzá. - Ha elviszed épségben a születésnapi ajándékot, előléptetlek.
- Kegyelmes uram szava parancs - hajolt a földig
Sötétképű keresztbe tett kézzel. - Hogy indulnánk és mikor?
- Tíz társzekeret rendelek ki a helyórsCgtől - mondta büszkén feljebbvalója -, tíz vértes vitézt rendelek a kíséretükre. A szekerekre sárga zászlót tűzetek, amire az lesz felírva, hogy „A kancellár születésnapi ajándéka". Aztán még mindegyik szekéren is ül majd egy katona. Három napon belül indulnotok kell.
- Nem mintha ellenkezni akarnék a paranccsal - mondta Sötétképű -, de így nem megyek. Bízzon meg kegyelmességed más vitézt vele.
- De hát én elő akartalak léptetni - hökkent meg Liang úr -, a esomagba ajánlólevelet is tettem a kar.cellárhoz, hogy vegyen pártfogásába, és hivatalos úton küldjön vissza ! Miért ellenkezel ilyen makacsul?
- Kegyelmes jótevőm - hajolt meg újra a vitéz -, hallottam már a tavalyi rablásról, s tudom, hogy a rablókat azóta se fogták el. Az idén a rablók még megsokasodtak. A Keleti Fővárosba vizen nem mehetünk, szárazon visz az út véges-végig. Amerre mennénk, a Bíboraranyhegy, a Kétsárkányhegy, a Barackvirághegy, az Esernyőshegy, a Sárgasárdomb, a Fehérhomokhalom, a Vadfelhőgázló, a Vörösfenyőerdő, csupa rablófészek ! Még egy jámbor kalmár se mer elmenni arra egyedül ! IIa megszagolják a kincset, persze hogy ránk ütnek ! Csak hiába vinnénk vásárra a bőrünket.
- Hát akkor még több katonát küldök veletek !- ütött az asztalra Világ Vitézo.
- Küldhet velünk kegyelmességed akár tízezret is - rázta a fejét Sötétképű -, az se segít. Ezek a fickók az első pisszre, hogy rablók jönnek, menten szétszaladnának.
- Egyszóval, azt mondod, hogy ne küldjem el az ajándékot ?- kedvetlenedett el Liang úr.
- Ha rám hallgat kegyelmességed - hajolt meg Sötétképű-, akkor elmehet az ajándék.
- Mindent rád bízok ! - lelkesedett fel Liar_g úr. - Mondd csak, hogy gondolod?
- Először is - kezdte a vitéz - nem kellenek a társzekerek, hanem köttesse kegyelmességed bálákba az ajándékot, s visszük majd teherhordó rúdon. Aztán válasszon ki tíz markos, kemény gárdistát, azok teherhordók lesznek. Adjon
V 1 Z 1'd lt 1' 1 1' U li T 1: V I' T Z. 213
mellém még egy embert, mi ketten kalmároknak öltözünk, s gyors menetben sietünk éjjel-nappal, amíg oda nem érünk - ezt gondolnám a legjobbnak.
- Nagyon jól kieszelted - biccentett kegyesen Liang úr. - Megírom üstént a levelet, hogy-vegyen apósom pártfogásába, s előléptetéssel jössz már vissza !
Be is csomagolták a holmit még aznap, s az embereket is kiválogatták. Másnap, amint Sötétképű lfoglalta helyét Liang úr ajtaja előtt, gazdája behívatta
- Mikor indulnátok ? - kérdezte tőle.
- Csak holnap reggelre tudnánk ll~észülni - felelte Sötétképű.
- A feleségem is küldene ajándékot - folytatta Liang úr -, mégpedig az édesanyjának. Rátok bíznánk azt is. Mivel még nem eléggé ismered az utat, veletek küldöm Hszie udvarmestert is két komornyikkal.
- Ha így áll a dolog, kegyelmes uram - válaszolta Sötétképű -, akkor nem megyünk.
- De hát már minden elő van készítve! - bosszankodott meg Liang úr. --NIiért nem akarsz már megint?
- A tíz bála énrám van bízva - felelte keményen Sötétképű -, az emberek nekem engedelmeskednek. Ha azt mondom, hogy kora hajnalban indulunk, akkor hajnalban indul a csapat, ha estét mondok, akkor este, akkor állnak meg, ha én szólok, és akkor pihennek, ha megengedem. Ha most az udvarmester úr meg a két komornyik is velünk jön, azok asszonynéphez szokott emberek, aztán meg palotabeliek, s ha valamin útközben nem egyeznénk az udvarmester úrral, hogy mernék én neki parancsolni? Ha meg netántán valami baj esik, hogy adok számot róluk ?
- Ezen könnyen segíthetünk - jelentette ki Liang úr megkönnyebbülten. - Parancsba dom nekik, hogy engedelmeskedjenek neked.
- Így már lehet, elfogadom a parancsot - nyugodott meg Sötétképű is. -Ha baj esnék, minden büntetést vállalok.
Másnap ötödik őrségváltásra a menet felsorakozott Liang úr háza e18tt. A tizenegy bálát tizenegy markos gárdista cipelte, teherhordónak öltözve. Sötétképű kereskedőformán öltözött, széles szalmakalappal, könnyű kék selyemkaftán-
ban, vászoncipóben, karddal az oldalán, lándzsával a kezében. Az udvarmester és a két komornyik is ilyenforma ruhát ölt<itt. Valamennyien lándzsát viseltek, némelyikük bambuszfütyköst. Liang úr átadta az írott parancsot, aztán, miután jóllakatta őket, elindultak.
Éppen az ötödik hónap közepe volt. Tiszta volt az ég, de éktelenül sütött a nap. Sötétképű tudta, hogy csak akkor érnek oda idejében, ha a lehető leggyorsabban haladnak. Ezért kora hajnalban indultak mindig, hogy kihasználják a reggeli hűvöst, délben aztán pihentek. Hat-hét napi út után elnéptelenedett a vidék, a mellékutak is megritkásodtak, hegyszorosokban voltak a pihenő állomások.
Sötétképű mindennap a sárkány órájában indított, s csak a majom órájában állította meg a menetet. A tizenegy gárdistának nehéz volta teher, nem is könnyebbedett az úton, meleg volt az idő, alig bírtak menni. Ha egy erdőt megláttak útközben, már rohantak volna oda pihenni. Sötétképű folyton nógatta őket, ha megálltak vagy lelassultak. Először esak káromkodott rájuk, de aztán a botját is használta. A két komornyik csak könnyű terhet vitt, de lihegtek azok is. - Gyámoltalan népek vagytok ! - szidta őket Sötétképű. - Miért nem segíttek ? Ahelyett, hogy lökdösnétek helyettem ezeket a fickókat, ott kullogtok hátul, pedig ez az út nem valami biztonságos !
- Nem vagyunk mi lusták - felelték sértődötten azok -, de igen meleg van, alig bírunk menni. Miért megyünk most mindig rekkenő hőségben? Az elején hajnalban mentünk esaü, a hűvösben ! Nem jól van ez így !
- A ti szavatok csak fing, barátaim - intette le őket dühösen Sötétképű. - A múltkor, ahol mentünk, az jó hely volt, ez itten veszélyes vidék ! Nappal kell átmennünk rajta, sötétben-szürkületben fedél alatt kell lennünk !
A komornyikok egy mukkot se szóltak többet, de azt gondolták magukban, hogy Sötétképű bizony igen goromba ember. Letelepedtek egy fűzfa alá - Sötétképű közben viszszament a teherhordókhoz -, és bevárták az öreg udvarmestert.
- Ez a Sötétképű, aki így hajszol mindenkit és paranesolgat, végtére is csak egy közönséges kapitány ! Kibírhatatlan, ahogy veszekszik 1
- Liarg úr meghagyta - figyelmeztette őket az öreg -, ne tűzzünk össze vele, ezért én nem szólok semmit, de ebben a két napban valóban nehéz volt vele. Míndegy, tűrjétek el.
Aznap, a majom órájához érkezve, fogadóra találtak, lepihentek hát. A gárdistákról esúrgott a verejték, lihegve fordultak a vén udvarmesterhez :
- Minek választottuk a katonasorsot, ha teherhordó lett belőlünk ! - panaszolták. - Ebben a tüzes, forró időben ezt a nehéz terhet cipelni ! S két napja ráadásul nem is a hűvössel megyünk, mégis ha megállunk kicsit, vagy nem állunk, már a hátunkon a bot ! Anyától lettünk mindanynyian, mégis mennyit szenvedünk tőle !
- Ne zúgolódjatok - intette őket az udvarmester -, a fővárosban majd gondoskodom róla, hogy jutalmat kapjatok.
„Hiszen ha udvarmester uram keze alatt lennénk - gondolták hálával a gárdisták -, bizony egyet sem szólnánk !"
Másnap kora hajnalban már keltek volna az emberek, hogy a hűsön elinduljanak, de Sötétképű szitkozódva ugrott talpra :
- Hova mentek? Lefeküdni azonnal! - parancsolt rájuk.
- Ha nem indulunk most el - kiabálták a katonák -, a nagy forróságban megint nem bírunk majd menni, s te megint végigversz rajtunk !
- Mit tudtok ti ehhez, tulkok !- ordított rájuk Sötétképű, és a botját emelte. A gárdisták, mit volt mit tenni, visszafeküdtek. Csak a sárkány órájával indultak el megint. Vezérük egész úton verte őket, és egy szem pihenést sem engedett. A tizenegy teherhordó gárdista egyre jobban zúgolódott, de a komornyikok is hánytorgatni kezdték a dolgot az udvarmester előtt. Az tette ugyan magát, hogy ügyet se vet rájuk, de magában ő is fel volt háborodva.
Egy szó, mint száz, a tizenegyedik napra a tizennégy ember közt egy se volt, amelyik ne gyűlölte volna meg Sötétképűt. A hatodik hónap negyedike volt már, hogy éppen útra készülődtek az egyik fogadóban a sárkány órájával. Magasan járt már a nap, egy csepp felhő se látszott semerre, rekkenő volt a hőség. Hegyek közt vitt az út, kanyargós
ösvényeken, hegynek fel, völgynek le, még jobban beleizzadtak. Ahogy vagy húsz mérföldet megtettek, a teherhordók már ledőltek volna az útmenti fűzfák alá egy kicsit, de Sötétképű közébük vágott a botjával:
- Gyerünk gyorsabban !- förmedt rájuk. ---NZajd adok én nektek pihex:ést időnek előtte !
Az emberek az égre néztek: könyörtelenül kéklett mindenfelől, kibírhatatlan volt a hőség. Sötétképű tovább nógatta őket a kanyargós hegyi ösvényen. Délre már a kövek is úgy sütötték a talpukat, hogy menni se bírtak. „Gyilkos meleg van !" - nyögték az emberdi, de Sötétképű könyörtelen maradt :
- Gyorsabban - sürgette őket -, csak oda, fel a dombra, ott majd meglátjuk !
Nekieredtek a mászásnak. A domb tetejére érve, kimerülten dobták le a gárdisták a terhet, és alva vágódtak el a fenyőfák tövében.
- Hej !- bömbölte el magát Sötétkél)ű. - Nem olyan hely ez, hogy esak úgy leheveredhettek ! Fel gyorsan, indulás !
- Ha hét darabra vágsz minket, akkor se bírunk menni ! - tört ki a gárdistákból a tiltakozás.
Sötétképű csépelni kezdte őket, ahol érte. De amire nagy keservesen feltápászkodott az egyik, a másik vágódott el megint a rettenetes fáradtságtól. Sötétképű nem tudta már dühében, mit csináljon. Nagy lihegve megérkeztek a komornyikok is az udvarmesterrel. Amint az udvarmester meglátta, mit művel Sötétképű, odakiáltott neki :
- Hé, kapitány ! Ebben a hőségben igazán moccanni sem lehet, ne büntesd tovább őket !
- Nem értesz te ehhez, udvarmester !- vágta vissza komoran a vezető. - Ez itt a Sárgasárdomb, rablók tanyája a vidék ! Még békés időben is kifosztják itt az embert, hát még mostanában ! Nem is mer itten senki megállni !
- Mondtad te ezt már jó néhányszor ! - avatkozott bele a két komornyik. - Mit rémisztgeted megint az embert?
- Tudod mit? - próbált békítgetni az udvarmester. - Várjunk, amíg elmúlik a déli meleg, pihenjünk addig csak !
- Mit tudtok ti? - felelte nyersen Sötétképű. - Hét
mérföldnyire egy lelek sines errefelé. Nem állhatunk meg, gyerünk gyorsan tovább !
- Én azért leülök egy kicsit - makacskodott az udvarmester. - Ti csak menjetek előre.
- Hé, fickók ! - rohant a gárdisták közé Sötétképű. - Ha fel nem kel valamelyik, húsz botot kap !
A gárdistákból kitört a keserűség
:
- Kapitány úr - kiáltozták összevissza -, mi százfontos terheket cipelünk, te meg esak üres kézzel sétálsz, de emberszámba se veszel minket !Amikor Liang úr maga vezényelt bennünket, csak szólhattunk egy szót ekkor-amakkor, te meg azzal se gondolsz, ha meggebedünk !
- A lelkem ordítom ki veletek, ti barmok !- szitkozódott Sötétliépű. - Nem lehet benneteket, esak verni !azzal a legközelebb állók képébe vágott.
- Megállj, kapitány !- kiáltott rá az udvarmester méltósággal. - Ii.n azt mondom neked, hogy amikor a Keleti Fővárosban, a kancellár úrnál szolgáltam, mint udvarmester, nem ezer és nem tízezer katona tisztelgett előttem ! Nem akarlak megsérteni, de te mégiscsak egy fegyenc voltál, aki urunk kegyelméből vergődött fel kapitánynak ! Mit - élsz vissza azzal a mákszemnyi hatalmaddal ? Ne vedd azt, hogy udvarbeli ember vagyok, akkor is iregmondanám neked a magamét, ha egy vén paraszt volnék csak, mert tűrhetetlen, ahogy egyre csak ütlegeled az embereket !
- Udvarmester uram - mondta megvető nyugalommal Sötétképű -, te városi ember vagy, palotában nevelkedtél, mit tudod te azt, mi minden veszély, baj leselkedik ránk egy ilyen úton !
- Megjártam már Szecsuant, Kuangtungot, Kuanghszit - húzta ki magát sértődötten az ndvarmester -, de olyat még nem láttam, amit te művelsz
!
- De most nem vagyunk ám békeidőben !- fortyant fel Sötétképű.
- Te már csak azért beszélsz, hogy a szádat jártasd !jött ki a sodrából a másik is. - Hogyhogy ne lenne béke a birodalomban ?
Sötétképű már éppen vissza akart vágni neki nagy gorombán, amikor egy leskelődő emberalakot - pillantott meg a közeli erdő fái közt.
- Ott van, ni ! Itt vannak a gazok ! - mutatott arra, azzal fegyverét felkapva, rohanvást indult arrafelé.
- Mit leskelődtök ránk, pimasz latrok ? - ordította már messziről. Ahogy az erdőbe ért, először is hét csiangcsoui taligát pillantott meg szép sorjába állítva. A fák alatt hatan hűsöltek szinte teljesen pucéron. A hetedik, a képén veres anyajeggyel, lándzsáját kapta fel, s ahogy Sötétképű odaért, valamennyien ijedten felugrottak.
- Kifélék vagytok ? - kérdezte gyanakodva Sötétképű.
- Hát te ki vagy? - viszonozták azok ugyanúgy.
- Nem valami latorfélék vagytok ?- faggatózott tovább a kapitány.
- De nagyon faggatsz bennünket!- méltatlankodott a hét ember. - Szegény házalók vagyunk, egy garast se nyerhetsz rajtunk !
- Ha ti azok vagytok - kezdett megnyugodni Sötétképű -, akkor mi meg kalmárok volnánk.
- No de kik vagytok hát? - érdeklődött most már még jobban a hét idegen.
- Mondjátok meg ti, hogy honnét jöttök !- bizalmatlankodott megint Sötétképű.
- Testvérek vagyunk Haocsouból - magyarázta az egyik, a hét közül. - Egy kis datolyát vinnénk a Keleti Fővárosba. Sokan mondták errefelé jöttünkben, hogy itt a Sárgasárdombnál rablók lesnek a kereskedőnépségre, de mi esak azt mondtuk :„Ezt a kis datolyát esak nem veszik el tőlünk?" Ahogy felértünk idáig, olyan meleg lett, hogy meg kellett állnunk itt az erdőben egy kicsit. Amikor hallottuk, hogy jöttök, megijedtünk, hogy nem jóban jártok, ezért az egyikünk elment, hogy kilesse, kik vagytok.
- Mi is kalmárok volnánk - felelte Sötétképű. - Amikor megláttam, hogy leskelődik valaki, akkor meg én hittem, hogy valami jómadarak rejtőznek erre, azért rohantam hozzátok.
- Vegyen egy kis datolyát uraságod !- kínálta az egyik datolyakereskedő.
- Nem kell ! - intett elutasítóan Sötétképű, azzal viszszaballagott társaihoz.
- Ha már úgyis jönnek a rablók, hát legalább pihenjük ki magunkat 1 - csúfondároskodott az udvarmester.
- Én csak gondoltam, hogy azok - magyarázkodott szégyenkezve Sötétképű -, de mik datolyaárusok.
- Ahogy az elébb mondtad - folytatta az udvarmester most már dühösen a többieknek -, ezek mind útonállók !
- Ne veszekedjünk - védekezett a kapitány -, én esak azt akartam, hogy baj ne legyen. Pihenjetek le itt a hűvösben.
A gárdisták gúnyos kacajjal fogadták Sötétképű felsülését. Ő meg szégyenkezésében mit tehetett, levágta lándzsáját a földbe, és félreballagott egy fa alá, ott telepedett le magában.
Fél csésze rizsnyi idő se tellett bele, s egyszer csak egy embert pillantottak meg felfelé kapaszkodni a hegyen. Két vedret vitt a vállán, teherhordó rúdon, és közben énekelt :
Éqet, hej, a nap, akár a tűz ! Felében kisült már, hej, a vetés !
A paraszt szíve forr, akár a kaGlan, Amíg az úr a hűsön heverész !
Ahogy a fenyőfák közé ért, megkönnyebbülten dobta le
terhét, és sietett vele az árnyékba. A teherhordó gárdisták
rögtön közrevették :
- Mit hozol? - Színbort.
- Hova viszed? - A faluba eladni.
- Aztán mit kérnél egy vederért?
- Öt teljes köteg pénzt - felelte az ember.
- Melegünk is van, el is tikkadtunk - tanácskozták meg
a gárdisták a dolgot-, megérné, lehűtene egy kiesit! - Már
éppen a pénzt kaparászták volna össze, amikor Sötétképű
rájuk rontott:
- Min susmutoltok ? - kérdezte komoran.
- Egy kis bort vennénk csak !- méltatlankodtak a gár
disták.
Sötétképű lándzsája boldogabb végével vágott végig raj
tuk.
- Micsoda pimaszság ! Az én parancsom nélkül? - szit
kozódott.
- Te igazán csak kötözködsz minden ok nélkül! - háborodtak fel emberei. - Mi közöd hozzá, ha bort akarunk venni ? Csak jössz és versz !
- Mit tudjátok ti, falusi fajankók !- torkolta le őket gorombán a vezér. - Csak a nyálatok csurog az ital után ! Mit tudjátok, mi baj érheti errefelé az embert ! Nem egy derék vitéz fordult már fel, mert megetették mákonnyal !
- Te aztán érted a dolgod, kalmár uram - nevetett bosszúsan a borárus Sötétképű szeme közé. - i~Tég oda se adtam, s máris ilyen sületlenségeket fecsegsz !
A fenyőerdőből egyszerre csak előrohantak nagy lármával a datolyaárusok. A lándzsás rohant legelöl.
- Mi ez a csetepaté ? - kérdezte gyanakodva.
- Hozom a bort, hogy majd leviszem a faluba eladni - magyarázta a borárus -, gondoltam, megpihenek kicsit itt a hűsön. Ezek itt bort akartak venni, én még nem is adtam, amikor ez a kalmár elkezd okoskodni, hogy mákony van benne, meg ez, meg az. Hát nem nevetni való ?
- Phű !- törölték meg homlokukat megkönnyebbülten a datolyaárusok. - 1VIár azt bittük, a rablók jönnek. Nem kell egy szóért már úgy összekapni. l1i is gondoltuk éppen, hogy de jó lenne egy kis itóka. Ha nekik gyanús, add el nekünk az egyik vedret !
- Nem adom én ! - rriondta sértődötten a borárus.
- Ej, de értetlen vagy, te fickó ! - zsörtölődtek az árusok. - Nem mi veszekedtünk veled ! -Mi van abban, hogy ahelyett, hogy a faluba virnéd, nekünk adod el? Gondold meg : még melegítened se kell a bort, minket meg megmentesz az eltikkadástól !
- Nem veszekszem veletek azért az egy vederért - adta alább a másik -, csak mert azok gyanúba vettek, meg hogy nincsen merítőedényem.
- Csakhogy igazat adsz nekünk !- örültek meg a datolyaárusok. - Mit kell mindjárt egy szóért úgy megharagudni? Van ám nekünk merítőkanalunk !
Azzal rohantak is ketten a taligákhoz, és két kókuszhéj merítőkanállal meg egy nagy köteg datolyával tértek vissza. Körülülték a vedret, s a fedelét leemelve, egymás után ittak belőle, majszolva hozzá a datolyát. A veder egy-kettőre ki is ürült.
- ZVIég meg se kérdeztük, mibe kerül! - jutott eszükbe.
-- En se mondtam még - mondta a borárus. - Öt teljes köteg pénz egy veder, a teljes teher tíz.
- Megadjuk az öt köteget-egyeztek bele az árusok-, de adj a másikból is egy-egy kanállal !
- Azt nem lehet !- ellenkezett a másik. - Meg van szabva az ára !
A datolyaártisok előszedték a pénzt, de közben egyikük a merítőkanalával a másik vederhez lopózott, és jól megmerítve, nagyot kortyolt a borból, aztán elszaladt az erdőbe a borárus elől a kanalával együtt. Mikor az űzőbe vette, másikuk osont a borhoz egy merítőkanállal. A borárus dühösen rohant vissza, félrclölae, lefedte a vedrét, a merítőkanalat meg kikapta a kezéből.
- Ti se vagytok rendes emberek !- szidta őket. - Van képetek így meglopni a szegény embert?
A gárdistáknak ezek láttára csak jobban megbizsergett a torkuk, még jobban kívánták az italt.
- Fladd mondjak valamit, uram !- fordult egyikük az udvarmesterhez. - Ha azok az árusok megvehették az egyik vedret, megvehetnénk mi is talán a másikat, jólesne a gégénknek ! Ebben a melegben nagyon eltikkad az ember, aztán víz sincs semerre.
Az udvarmester maga is megszomjazott erősen, így hát odament Sötétképűhöz :
- A datolyaárusok megitták már az egyik vederrel - kérlelte -, már csak egy maradt. Vegyük meg a másikat, jó lesz a meleg ellen, mert víz erre nincs sehol.
- Láttam innét, hogy megitták a bort - töprengett Sötétképű -, ittak a másikból is egy merőkanállal, az is jó kell hogy legyen ! Úgyis csak vertem az embereket egész nap, meg kell engedjem, hogy igyanak !
- Udvarmester uram szavára megengedem - felelte. - Megvehetik a legények a bort.
A gárdisták nagy örömmel szaladtak az árushoz az öt köteg pénzzel, de az sértődötten tiltakozott :
- Nem adok én egy cseppet se ! Mákony van benne !gúnyolódott.
- Ezt jól megadtad - vigyorogtak békítően a gárdisták -, de azért adjál !
16 Si íi'aj-an: Vízparti történet I.
- Nem adok én ! - felelte kéj-lelhetetlenül a borárus. - Ne kötözködjetek velem !
Az egyik datolyaárus is közelebb jött, és a teherhordók pártjára állt :
- Te fickó - kérlelte -, igazad van, hogy veszekedsz, velünk is így kezdted, mégis adtál. Adjá1 nekik is, ne törődj azzal, mit mondtak !
- Ilát az semmi, hogy ok nélkül gyanúsítják a becsületes embert? - makacskodott a borárus, de a datolyaárus egy határozott mozdulattal félretolta, és odaemelte a vödröt a teherhordókhoz. Azok nagy örömmel sereglettek köréje, esak éppen merőkanaluk nem volt. Az árusokhoz fordultak hát.
- Odaadjuk hát, hogyne adnánk !- szíveskedtek azok.
- Itt van, ni, még egypár szem datolya is, jó lesz a bor mellé. - Mire való ez ? - köszönték a katonák.
- Ugyan már - legyintettek az árusok -, ti is utas
emberek volnátok, vagy mi ! Az a pár szem igazán semmi
ség !
A teherhordók hálás szívvel köszönték a segítséget, s hívták az udvarmestert meg vezérüket, hogy igyanak ők is. Sötétképű nem akart kötélnek állni, de az udvarmester meg a két komornyik elsőnek merítettek a borból. A katonák is nekirontottak, s egy-kettőre már esak a veder fenekén kotorásztak a merőlcanalakkal.
Sötétképű látta, hogy nem esik senkinek semmi baja. Ő maga először nem akart inni, de mert kibírhatatlan meleg volt, s a torka teljesen kiszáradt, odament hát, kihörpölt egy fél kaná11a1, és bekapott pár szem datolyát is.
- Ez a veder kevesebb volt egy merőkanállal - engesztelődött ki a végén teljességgel a borárus -, ezért leengedek az árából egy fél köteget. - A gárdisták kifizették a pénzt, ő meg üres vedreit felkapva, hangos énekszóval hazafelé indult.
A hét datolyaárus ott állt az erdő szélén. Egyszerre esak kibökték az ujjukat Sötétképűék felé, és rájuk kiáltottak :
- Forduljatok fel !
Erre a tizenöt embernek nehéz lett a feje, megingott a lába, és sorjában elvágódtak a földön. A datolyaárusok meg fogták a taligáikat, kiszórták belőle a datolyát, és meg-
rakták a kincses szállítmánnyal, majd pedig nagy vidáman elindultak le a dombról.
Sötétképű csak keservesen ordítozott, de olyan gyengének érezte magát, hogy nem bírt fcltápászkodni. A többiek is csak tehetetlenül nézték, hogyan vonulnak el a rablók a kinesekkel, de se felállni, se mozdulni, se mukkanni nem bírtak.
Hát én most megkérdem tőletek : tudjátok, ki volt az, a hét datolyaárus? Nem voltak mások bizony, mint Toronyhordozó, Cselesillag, Fclhcsárkány, Vereshajú Ordög, Földreszállt Csillag, Rövidéltű Égi Kutya meg Eleven Pokolkirály. Nappaljáró Patkány volt a borárus. No de hogy csinálták? i~Tikor a bor feljött a dombra, szín jó bor volt az még teljesen. Amikor aztán ők megitták az egyik vederrel, Vereshajú Ördög szántszándékkal ivott bele a másikba, hogy lássák, és hogy ezzel csalja lépre Sötétképűt és embereit. Ezután Cselesillag a második merítőkanállal előhozta a bódítószert, és esak úgy esinált, mintha inna, de mákonyt tett bele a borba. Amikor Nappaljáró Patkány huzakodni kezdett vele, az esak azért volt, hogy arra ügyeljenek és ne a mesterkedésre. Cselcsillag eszelte ki az egészet, s úgy nevezik ezt, hogy „az ajándék fortélyos elvétele".
Sötétképű csak keveset ivott, ezért hamarabb tért magához, mint a többiek. Nagy nehezen feltápászkodott, de alig bírt lépni egyet is. Végignézett emberein. A nyál esurgott a szájukból, feküdtek, mint a fatuskó.
- Hogy állok Liang úr elé, hiszen elveszett az ajándék - esett végképp kétségbe. - De még a levelet sem adhatom át !- és tépte is már ketté tehetetlen dühében. - Hát most hova legyek? - gondolta sötéten. - Előttem a széles világ, de merre tartsak ? Még legjobb volna, ha itt valahol végeznék magammal !- Azzal ingó, rogyadozó léptekkel elindult le a hegyről. Lgy érezte magát, mint amikor
Tavaszi záportól hull szirma virá7nak, Vce,7y az ósza dérrel fugyna/e qyen7e ágak.
Hogy aztán mi lett Sötétképű sorsa, élt-e, halt-e, hogy lement a hegyről, azt majd más alkalommal halljátok meg.
|