Inoue Jaszusi: Fudaraku tokai,

Utazás a Fudaraku-paradicsomba

(Részlet)

Eredetiből fordította Varrók Ilona:

Utazás a Fudaraku-paradicsomba, Európa Könyvkiadó, 1986.

A részleteket válogatta Tóth Anna.

 Az író és költő Inoue Jaszusi (1907-1991) Hokkaidó szigetén Aszahikavában született katona orvos fiaként. A különböző állomáshelyekre költöző szülők miatt öt éves korától apja szülőhazájában, a Sizuoka prefektúrabeli izui Jugasimában nagyanyjánál nevelkedett 13 éves koráig. Közép- és felsőiskolás korától főleg kollégiumokban élt és folytatta iskolai tanulmányait. Kanagavai felsőiskolai éveit azonban szinte csak a dzsúdó azaz cselgáncs edzéssel töltötte az iskolai dzsúdó klub tagjaként. Gyermekkori élményei és az önfeledt dzsúdó edzések későbbi írásaiban élénken visszaköszönnek. A Kjúsúi Császári Egyetem angol irodalmi szakán kezdte egyetemi tanulmányait, de hamarosan átiratkozott a Kiotói Császári Egyetem filozófia szakára, ott esztétikát tanult. Kiotói egyetemi éveiben kezdett írni, s egymás után megnyerte a novella-pályázatok díját. Az egyetem elvégeztével a Mainicsi sinbun c. országos lap munkatársa lett. A 43 évesen írt Tógjúval, a Bikaviadallal elnyerte Japán egyik legrangosabb irodalmi díját, az Akutagava díjat. Következő évben kilépett a laptól és 83 évesen bekövetkezett haláláig az egyik legolvasottabb íróként japán, kínai és belső-ázsiai történeti témájú regényeket, novellákat valamint saját életét feldolgozó műveket alkotott. A kínai és belső-ázsiai történeti személyiségekkel foglalkozó művek, mint például a Dzsingisz kán kalandos életét megelevenítő Aoki ókami, a Kék farkas vagy a buddhizmus Ricu irányzatát rendíthetetlen szívósággal Japánba áthozó tudós kínai szerzetes, Csien Csen életéről szóló Tenpjó no iraka, a Tenpjói tetőcserepek, a történeti regény műfaját teremtették meg és híressé tették az írót, a Japán Művészeti Akadémia tagjává választották. Írói mottója: „Ami az írást illeti, én úgy tartom értékesnek, hogy ha az pontos és világos.” Történelmi regényeit illetően a témában jártas neves tudósok is csak irigyelve értékelték Inoue rendkívül megalapozott munkáját és irodalmi művé kovácsoló képességét. A Fudaraku tokai Inoue legtermékenyebb, ötvenes éveiben született számos kitünő novella egyike, amelyben a régi japán szecuva, legenda-irodalom világát abrázolja humorral. Eredeti szöveg: Inoue Jaszusi zensú 6. [Inoue Jaszusi összes műve 6.]1995. Tokió, Sincsósa. (Y. M.)

(…) Nyártól őszig a napok szinte hihetetlen sebességgel teltek. Konkóbó, valahányszor szokása szerint megkérdezte a körülötte levőktől, hányadika van, a választ hallva mindig azt gondolta magában, hogy ez lehetetlen. Rendszerint elmélyedt a Szutrában. Ősz kezdetétől azután hihetetlenül felgyorsult az idő múlása. Konkóbó úgy érezte, egybefolyik a reggel meg az este.

Őszintén szólva, érezte azt is, hogy még mindig nem tudott felkészülni lélekben a Fudaraku-tengerre szállásra úgy, ahogy kellene. Ima közben meg-megállt, és olyankor egymás után vonult el előtte minden általa ismert tengerre szálló arca, s bár mostanában mindegyikük arcában barátságot és kedvességet fedezett fel, mégis kivétel nélkül mindegyik arc olyannak tetszett, mintha gazdájának a Fudaraku-tengerre szállásához semmi köze sem volna. Teljesen eltűnt arcukról a magasztosság, amit Konkóbó látott rajtuk az alatt a hosszú idő alatt, amikor még csak nem is gondolt a saját tengerre szállására.

A két szent atya arca – Magas Facipő szent atyáé, aki makacsul hajtogatta, hogy látja a Fudaraku-hegyet, és Bonkei szent atyáé –, ahogy most visszagondolt rájuk, két eszelős ember arca volt. Ami Szeisin szent atya tengerre szállását illeti, Szeisinét, akit csak a világból és az emberekből kiábrándult öregember borúlátása hajtott, az, akárhogy vesszük, nem állt kapcsolatban sem a hittel, sem Kannonnal, sem a Fudaraku-paradicsommal. Szeisin szent atya szeme előtt semmi ilyesmi nem lebegett. Amit ő látott, az csak a kumanói tenger fekete hullámainak háborgása volt. Ebben a tekintetben nem különbözött tőle Sókei mester sem, aki pedig a legnagyszerűbb módon szállt tengerre. Sókei szent atya tudván tudta, hogy meg fog halni, és csupán a holttestét a tenger mélyére süllyesztő hullámok kavargását látta. Biztos, hogy fel sem merült benne a gondolat, hogy holtteste a Fudaraku-hegyre kerüljön, vagy hogy új életre keljen a Kannon-paradicsomban. Ha nem így lett volna, nem lehetett volna olyan nyugodt, csendes a tekintete.

Akiről azt lehetne mondani, hogy még mindig lebegett valami a szeme előtt, az Nicsijo szent atya volt. Ő bizonyára mindvégig az életen csüggött, akkor is, amikor hajóra szállt, majd amikor már a hajón volt, akkor is s aztán még napok múlva is, még tíz nap után is, mikor a hajóból már csak egy deszkadarab maradt, és ő annak a tetején ült.

- Lehet, hogy még megmentenek, lehet, hogy elér Kannon segítő keze.

Biztos, hogy mindvégig megőrizte lelkében a reményét az ilyen csodákban. De a valódi értelemben vett hithez, a Kannonhoz és a Fudaraku-paradicsomhoz neki sem volt köze. Végül is Nicsijo sohasem hitt ezekben a dolgokban igaz meggyőződéssel.

A huszonegy éves Kórin és a tizennyolc éves Dzenkó csendesen, kimondhatatlanul megindítóan szállt tengerre, mindazonáltal a hithez nekik sem volt közük. A csonttá és bőrré soványodott fiatalemberek bármely felnőttnél szebben váltak meg életüktől.

Konkóbó valahányszor azon kapta magát, hogy a szeme előtt egyre-másra felbukkanó arcokra figyel, mindig sietve űzte el őket magától. Mind szánalmas volt. Úgy érezte, szörnyű volna, ha bármelyikhez hasonlítana. Mégis, az arckifejezése néha hol az egyikhez, hol a másikhoz vált hasonlóvá. Jusin vagy Bonkei arcához, Sókei szent atyáéhoz, Nicsijóéhoz, Szeisinéhez, Kórinéhoz vagy Dzenkóéhoz. Ha csak egy kicsit is elengedte magát, mintha azon nyomban magára öltötte volna valamelyikük arckifejezését.

Ő maga más arccal szeretett volna tengerre szállni, mint a többiek, akiket ismert. Természetesen nem tudta elképzelni, hogy milyen legyen az arca, de azt tudta, hogy egészen másnak kell lennie, olyannak, amilyen egy mélyen hivő tengerre szállóé. Ha már mindenképpen tengerre kell szállnia, legalábbis ami őt illeti, ilyen arckifejezéssel szerette volna megtenni.

Ám amint eljött a tizedik hónap, és a tengerre szállás napja alig egyhónapnyi közelségbe került, Konkóbó megint másképp gondolt a szeme előtt megjelenő tengerre szállók arcára. Elég nagy fordulat volt ez. Konkóbó ugyanis most már úgy gondolkozott, hogy ha lehetne, szívesen hasonlítana bármelyikükhöz. Ősz kezdetéig idegenkedett önmagától, mert úgy érezte, hogy az arca bármelyikük arcához könnyen hasonlóvá válhat, most azonban, épp ellenkezőleg, ha lehetett volna, bármelyikükhöz szeretett volna hasonlítani. És amikor ezt szerette volna, rájött, milyen könnyelmű gondolat volt azt hinnie, hogy ezt könnyedén megteheti, és megértette, hogy nem olyan egyszerű felölteni a mások arckifejezését.

Konkóbó arra gondolt, milyen jó lenne, ha most ő is meglátná a Fudaraku-paradicsomot. Jusin vagy Bonkei normális emberére nem is emlékeztető, kékes fényt árasztó szeme is irigylésre méltó volt. Irigyelte Szeisin szent atya arcát is, melyen az tükröződött, hogy végre egyedül maradhat, sőt irigyelte Nicsijo arcát is, amely zord volt, mintha valami ellen küzdene, és amely hirtelen elváltozott, amikor Nicsijo fél lábbal a tengerbe csúszott. Bár kívánta Sókei szent atya csnedesen méltóságteljes arckifejezését, ez elérhetetlen volt, de még a két fiú arckifejezése is elérhetetlenül távolinak tetszett a magaféle ember számára. De mégis, hogy lehet az, hogy ilyen fiatal létükre annyira csendes és beletörődő volt az arcuk?

Konkóbónak most már mind több és több látogatót kellett fogadnia. Nem tudott odafigyelni arra, hogy ki milyen ügyben jön hozzá. Más töltötte be a lelkét, és ereje sem volt hozzá, hogy a látogatókkal foglalkozzon. Konkóbót a kispap mindennap a templom főépületében levő ezerkarú Kannon istennő elé vezette, és ő szinte egész délelőtt ott ült. A látogatók egyre jöttek, egyik a másik után. Konkóbó egyetlen szót sem szólt hozzájuk. A látogatók természetesnek vették, hogy Konkóbó egy szót sem szólt, hiszen végül is búcsúzni jöttek, sőt szinte úgy érezték, hogy az efféle búcsúnak így kell történnie, ezért egy cseppet sem tartották különösnek Konkóbó hallgatag viselkedését.

Konkóbó egyáltalán nem fogott fel semmit, bármit mondtak is az előtte elvonuló látogatók, halkan mormolta az imákat, vagy ha nem ezt tette, a jororiéhoz hasonló szemmel meredt a sötét szentély egyik sarkába.

Amikor eljött a tizenegyedik hónap, Konkóbónak teljesen megszűnt az időérzéke. Reggel, amint felébredt, mindig hívta a fiatal papot, Szeigent, és azt kérdezte: „Nem ma van a tengerre szállás napja?” Mikor megtudta, hogy aznap még nem száll tengerre, megkönnyebbülten emelte fel a fejét, és a fehér kavicsos kert fáinak irányába nézett. Szemébe zárva a fák zöldjét, a kertbe nyúló hamanomijai tengerpartól idehallatszó csnedes hullámverést hallgatta. Ekkortájt fordult elő Konkóbóval először, hogy a fákat nézte, és a hullámok morajlását hallgatta. Füle és szeme hosszú időn keresztül zárva volt ezek előtt a dolgok előtt. (…)

Óe Kenzaburó: A szabad tengerjárók

(Részlet a Kózui va vaga tamasii ni ojobi,

Az áradás elért lelkemhez című regényből)[2]

Fordította Kalmár Éva. Nagyvilág, 1979/11.

A részleteket válogatta Tóth Anna

                Óe Kenzaburó (1935- ) Sikoku szigetén Ehime prefektúrában született. 9 évesen elveszítette apját. Írással felső-középiskolás korában kezdett foglalkozni. Mint az iskolai irodalmi klub tagja szerkesztette a klub Sódzsó, Tenyéren c. folyóiratát. Egyetemi tanulmányait a Tokió Egyetem francia irodalom szakán folytatta (1956-1959). Egyetemista éveiben születtek első novellái, mint Kimjóna sigoto, A fura munka (1957), Sisa no ogori, A halottak fényűzése (1957) és Siiku, A nevelés (1958), amellyel Akutagava díjat nyert 23 évesen, így diák-íróként hamar megalapozta az írói pályát. Isihara Sintaróval (1932- ) és Kaikó Takesivel (1930-1989) együtt a háború utáni új generáció írójaként emlegették. 1963-ban szellemi fogyatékos fia, Hikaru születése és utazása az atombombával lerombolt városba, Hirosimába meghatározó változást hozott az Óe irodalomban. A gyöngékkel való együttélés, az egymásra támaszkodás mellett tesz hitet saját egyéni tapasztalatok alapján, hogy megteremtse az „emberekben erőt és bátorságot adó irodalmat”. Így született a Hirosima nóto, a Hirosimai feljegyzések (1963) c. nukleáris-fegyver-ellenes esszé. Szellemi fogyatékos fiával való együttélés útkereső gyötrelmes „magán”-tapasztalatait a hagyományos én-regénytől eltérő sokszínű, polifón hangzású Kodzsintekina taiken, a Magán tapasztalataim (1964)-ban tárja fel. Az emberiség újjászületését és megmentését a „faluközösségben” keresi –, amely tele van zöldellő „növényekkel”, „fákkal”, „erdőkkel” és a „madarak hangjaival”, – lásd Kózui va vaga tamasii ni ojobi, Az áradás elért lelkemhez (1973) és a Pincsi ranná csóso, a Beugró futó vizsgálati jegyzőkönyve (1976) c. műveit. 1994-ben az irodalmi Nobel-díj neki itélésével Kavabata Jaszunari után a második japán Nobel-díjas író lett. Ebben az évben a közben zeneszerzést elsajátított fia, Hikaru sikeres koncertje után kijelentette, felhagy az írással, de később komponista barátja, Takemicu Tooru (1930-96) temetésén elmondott búcsúbeszédében az írás újrakezdését említi. Az 1999-ben megjelent Csúgaeri, a Bukfenccel újra kezdett írni. Óe számos irodalmi elismerésben részesült Japánban, 1997-ben az USA Művészeti Akadémia külföldi tiszteletbeli tagjává választották, 2002-ben Commandeur de la Légion d’honneur kitüntetést kapott. Eredeti szöveg: Óe Kenzaburó zenszakuhin dai 2 ki, 4-5. [Óe Kenzaburó összes műve II. sorozat 4-5.]1994. Tokió, Sincsósa. Óe Kenzaburó sószecu 4. [Óe Kenzaburó regyények, novellák 4.]1996. Tokió, Sincsósa. (Y. M.)

 (…) – Beszéljünk a Szabad Tengerjárók Szövetségéről, jó? Elmondom, hogy mit gondol Takaki a földrengésről, amit állandóan jósolgatnak az újságok. Az olyanokkal, mint mi – hisz senkinek nem kellünk -, szép csendben végeznek majd. Kiirtanak az utolsó szálig. Mert gyűlölik a fiatalokat, akik semmit sem tettek a társadalom javáért. Idejében fel kell készülnünk az önvédelemre. Amint elkezdődik a földrengés, mondja Takaki, hajóra kell szállnunk, és ki kell hajóznunk a szabad vizekre. Mindent elő kell készítenünk: le kell mondani az állampolgárságunkról, hogy ne mozgósíthassanak az újjáépítő brigádokba. Mert különben a városok helyreállításakor ismét csak megpróbálnának észrevétlenül kinyírni bennünket. Azok az emberek, akik felismerték a saját gyengeségüket, minden erejükkel erre törekednek majd, szinte rögeszméjükké válik. Tamakicsi meg nem fél semmiféle földrengéstől, a legerősebbtől sem. Sőt arra vár! Azt mondja, hogy a természet és a társadalom jelenlegi rendje a feje tetejére áll majd, a földrengés után tűzvész és pestis pusztít, és csak a Szabad Tengerjárók Szövetségének tagjai maradnak életben, mert kinn lesznek a tengeren. Éppen ezért kell a katonai kiképzésnek önvédelmi célokat szolgálnia: hogy a földrengés után, amelyről Takaki beszél, senki ne lophassa el a Szabad Tengerjárók Szövetségének hajóját. Tamakicsi meg azt mondja, hogy hadműveletekre kell felkészülnünk: ha nem lesz földrengés, fegyvert fogunk, támadást indítunk egész Tokióban, magunk keltünk fölfordulást és pánikot. Én ezzel nem értek egyet. De Tamakicsi kinevet. Vegyük például a hajómotort, mondja. Megjavítani csak meg tudjuk, de újat nem tudunk csinálni. És minek is? A motort ki kell használni a tönkremenésig, aztán ki kell dobni. S magát a hajót is. Ha a hajó kiszolgált, ki kell dobni. Semmit sem kell alkotni. Tegyük föl, hogy mi, a szabad tengerjárók túléljük a pusztító földrengést, akkor sem vár miránk semmi jó sem. Bár Tamakicsi azt mondja, hogy mi akkor is életben maradunk, ha a Csendes-óceán mindkét partja elpusztul. Ez azt jelenti, hogy az egész földkerekségen egyedül leszünk, akkor pedig alighanem megszűnik az egész emberi civilizáció. Hiszem mi semmit sem tudunk… Sőt szerintem az emberek a földön úgyis hamarosan saját jószántukból öngyilkosok lesznek, sorban egyik a másik után. Hát nem a jövendő emberiség jelképe a Szabad Tengerjárók Szövetsége? Elalvás előtt mindig ezen gondolkodom.

- Jó, de ha jelkép, micsoda jövő jelképe?

- A fiúk a Szabad Tengerjárók Szövetségében nem akarnak más emberré válni, mint amilyenek most. Lehet, hogy azt hiszik, mire felnőnének, mire megöregednének, a világ úgyis elpusztul, egyszóval úgy vélik, hogy nincs jövőjük, és ezért semmit sem tesznek, hogy a jövőre felkészüljenek. Közös munkára szedtek össze és hoztak ide minket, de szétszéledtünk, még mielőtt dolgozni kezdtünk volna. Még maga Tamakicsi is, aki nagy terveket sző, hogy mi lesz akkor, ha majd egyedül maradunk a földkerekségen, még ő is úgy érzi, hogy ha fegyvert fogunk, és felkelést robbantunk ki, akkor magunk is meghalunk. Éppen ezért akarja mielőbb a felkelést. Úgy véli, ha vereséget szenvednénk, és nem törne ki a valódi felkelés, az se baj. Ha letartóztatnának is, akkor sem ítélhetnének halálra, hiszen kiskorúak vagyunk. Adnak, mondjuk húsz évet, de a világ összeomlik, még mielőtt a mi büntetésünk letelne, így aztán nem lesz, akin betöltsék az ítéletet. Ez nekem is tetszik. Ez a legszabadabb élet. Igaz, szerintem a Szabad Tengerjárók Szövetsége olyan osztályra hasonlít, amelyben a diákok még a tanév vége előtt mind meghalnak. Lehet, hogy ez az összes iskolák közeli halálát jelenti?

A furgon, amelyikben Törpe ült, felgyorsított, és amikor egy vonalba ért velük, a volán mögött ülő fiú intett a fejével. A piruló Vörösképű nyugodtan, józanul bólintott vissza, levette a sebességet, és az útpadka felé tartott. A furgon követte.

- Valami történt a motorjukkal, alighanem túlmelegedett. Az autókölcsönző szervizszolgálatát hívni falra hányt borsó, jobb, ha magunk próbáljuk meg – magyarázta Vörösképű.

- Te már most is kész felnőtt vagy – mondta Iszana. – Miért léptél be a Szabad Tengerjárók Szövetségébe? Mert a szüleid öngyilkosok lettek?

- Kedvem támadt, hát beléptem. Volt rá elég okom. S kinek nincsen?

      Vörösképű a mögöttük leálló furgon felé fordult – a motorház fedele alól csak úgy gomolygott elő a gőz -, majd az ülés mögül piros zászlócskát vett elő, és kiszállt. Elhelyezte a zászlót a furgon mögé, jelezve, hogy javítják a kocsit, aztán ügyesen és figyelmesen munkához látott. Mihelyt belemerült a gyakorlati dolgokba, még arról is megfeledkezett, hogy el szokott pirulni. Törpe és Iszana félreállt, mint aki fölösleges – semmiben nem tud segíteni. Törpe – fáradtan az utazástól – hallgatott. Ahogy mind jobban besötétedett, a kocsi alatt matató fiúk arca egyre sötétebbnek, sőt egyre szigorúbbnak látszott. Már a nap is lement, mire útnak indulhattak.

      Amikor a kocsijuk beért az Idzu-félsziget áthatolhatatlan, zöld sűrűjébe, Iszana az ölében nyugvó alvó gyermekre pillantott és fellélegzett: nehéz utazásuk a végéhez közeledett. Valahányszor a reflektorok bevilágítottak – valósággal behasítottak – a sűrű bozótba, mindannyiszor érzékelte – sokkal élesebben, mint otthon, az óvóhelyen – a f á k l e l k é t. A f á k   l e l k e i a tengerre néző meredek hegyoldalt tömör szőnyegként borító bokrokból és örökzöld fakoronákból úsztak elő. Mind a két kocsi maga mögött hagyta az utolsó fizető autópályát, és megindult lefelé az ösvényen, amely olyan keskeny volt, akár a terelőtöltések a haltenyésztő tavakban. Mind lejjebb ereszkedtek a szerpentinen kanyarogva. A f á k   l e l k e i, amelyek a sötétben a kocsi körül hemzsegtek, hasonlatosak voltak a tenger lelkéhez. Tengerszagú volt a levegő. Bal kéz felől lenn feketéllett a tenger. Balra, még távolabb pedig a halászfalu vagy a gyógyforrásoknál épült üdülőtelep fényei villogtak. Jobbra fekete falként egy szikla függött a tenger fölött. Amint a kocsi haladt, a sziklafal mögött eltünedeztek a fények, s végül teljesen elvesztek a szemük elől. A tenger is mintha megszűnt volna létezni.

      Vörösképű lassított. Nyugtalan pillantásokat vetett az egyre keskenyedő útra és az utat szegélyező sűrű bozótra. Végre meglátták a villogó zseblámpa fényét. Vörösképű megnyomta a dudát, s a zseblámpa bokrokon villogó fénye átvándorolt az útra. A fékező kocsi reflektorainak fénykévéjében az út fölött meredeken emelkedő hegyoldalról Boy ereszkedett le, kezét védekezőn a szeme elé tartotta, hogy ne vakítsák a reflektorok.

- Ti vagytok az elsők – mondta, kinyitva a kocsiajtót.

- Igen, a furgon utánunk jön. Már azt hittem, elnéztük az elágazást.

- Én is. De így minden rendben.

- Azért jöttél elébünk, hogy az utat mutasd? Mennyit vártál? – kérdezte Iszana.

- Nem tudom, nincs órám. Hét órakor indultam a rejtekhelyünkről.

- Csaknem öt óra hosszat lestél bennünket? – kérdezte megint Iszana elképedve. – Min gondolkodtál öt egész órán át?

- Sötét van, semmit sem látni, így semmin sem gondolkodtam – vágta el a szót Boy.

      Eddig a kocsi a part vonalát követte, most – felfelé kapaszkodva – a gerinc mentén kellett eljutnia a tenger fölé kiugró sziklafokra. A csúcson volt a villamosvasút állomása, s az idzui hegygerincre vezető lejtő mentén feküdt az üdülőtelep. Hogy a kocsi le ne térjen az útról, az erdőben minden fordulónál őrszemek vártak rájuk. Mire a bozótost elhagyták, dugig volt a kocsi, s Iszana kénytelen volt a térdére venni az alvó Dzsint.

- Elfelejtettem, megint elfelejtettem, tehát mintha semmi sem lett volna! – kiáltott fel álmában panaszosan Boy. A vezető mellett ült, mindkét oldalról társai közé szorítva. Mindannyian felnevettek, és lökdösték, ébresztgették. Boy komoran hallgatott, a többiek meg elmesélték Iszanának Boy lidércnyomását, amely állandóan gyötri a fiút. Félálomban az a gondolat kínozza, hogy még nem tett életében semmi valamirevaló dolgot, és gyámoltalan, mint egy kisgyerek. De ha elalszik, azt álmodja, hogy mégiscsak csinált valami fontosan. Csakhogy nyomban elfelejti, mit. Az emlékfoszlányok, mint a homokszemek a homokórán, lehullanak a feledés mélyére. És akkor Boy zokogva felkiált: „Elfelejtettem, megint elfelejtettem, tehát mintha semmi sem lett volna!”

- És mi történik, ha nem ébresztenek föl?

- Az álomnak így is, úgy is vége – mondta szomorúan Boy. – Aztán alszom, mint akit agyonütöttek.

      A kocsi, amelyben Iszana ült, az erdei út végéhez ért. Útjukat hatalmas fa állta el – rücskös, szürkés kérge orrszarvú bőrére emlékeztetett. A kocsi éppen a fánál állt meg, és Iszana, hátra hajtva a fejét, sokáig nézte a buján növő, apró, kemény leveleket. „Lám csak, a vadőszibarackfa!” – gondolta Iszana, megrendülve a fa roppant méretein, és érezte, a reflektorok eloltása nyomán beálló sötétségben mint közeledik hozzá az ő s z i- b a r a c k f a l e l k e.

      „Igen, értelek – mondta magában Iszana, amint lelkének kinyújtott antennája felfogta az ő s z i b a r a c k f a l e l k é t. – Remélem, megvédelmezel majd engem és a fiamat. Ha itt történnék valami…” (…)

[1]A második világháború előtti régi iskolai rendszerben iskolázás 6 évesen kezdődött és az iskolai évfolyamok következők voltak: általános iskola 6, felső általános iskola 3, középiskola 5, felsőiskola 3 és egyetem 3 éves volt.

[2]„A szabad tengerjárók”nem az eredeti mű címe, a regény hősei, az anti-társadalmi “banda”-ként összeverődött és önpusztításba menetelő fiatalok magukat nevezték „dzsijú kókaidan, szabad tengerjáróknak”. A Nagyvilágban közölt részlet címe a fordító kiemelése. (Y.M.)