Theogonia / Enki és Ninhurszag

Az Egyetlen vágya Nintu felé fordul,

 az Ország anyja ő,
Enki vágya Nintu felé fordul,

 az Ország anyja ő.
Vesszejéből a mag a csatornákba ömlik,
vesszejéből a dús mag a nádasban elárad,
vesszeje a fenséges szőrzet alatt felmered.
Így mondja a szót:         „A mocsárba senki sem jön?"

Enki így mondja a szót: „A mocsárba senki sem jön?"
Az ég nevére esküszik;

elnyúlván a mocsárban, elnyúlván mocsarának vizében,
Enki Damgalnunna vizén így mondta a szót.

Ninhurszag a magot méhébe engedi,
a magot méhébe fogadja, Enki magját.

Egy nap volt    első hónapja,
két nap volt     második hónapja,
három nap volt harmadik hónapja,
négy nap volt   negyedik hónapja,
öt nap volt        ötödik hónapja,
hat nap volt      hatodik hónapja,
hét nap volt     hetedik hónapja,
nyolc nap volt nyolcadik hónapja,
kilenc nap volt kilencedik hónapja,

 asszonyi sorsának hava:
mintha olajon, mintha olajon,

 mintha finom, remek olajon -
Nintu, az Ország anyja, mintha olajon, mintha olajon,

 mintha remek, sikló olajon:
megszülte Ninmut.

Ninmu kiállt a csatorna partjára.

Enki a mocsárban körben jár, körben jár,

/Ninmut a csatorna partján megpillantja,/

követének, Iszimunak, így mondja a szót:

„A kedves gyermeket miért ne csókolnám meg?

A kedves Ninmut       miért ne csókolnám meg?"

Követe, Iszimu, így adja vissza a szót:
„A kedves gyermeket miért ne csókolnád meg?
A kedves Ninmut       miért ne csókolnád meg?
Királyom, sűrű ködbe burkolózz,
 sűrű ködbe burkolózz!"

Egyik lábával a csónakban áll,

a másikkal a meredek partra lép:

melléhez szorítja őt, megcsókolja őt,

/melléhez szorítja őt, ölébe fekszik,

vesszeje a leánynak feltöri testét, megcsókolja őt./

Ő Enki magját méhébe engedi,

a magot méhébe fogadja, Enki magját.

Egy nap volt    első hónapja,
két nap volt      második hónapja,
kilenc nap volt kilencedik hónapja,

 asszonyi sorsának hava:
mintha olajon, mintha olajon,

 mintha finom, remek olajon -
Ninmu, mintha olajon, mintha olajon,

 mintha remek, sikló olajon:
megszülte Ninkurát.

Ninkura kiállt a csatorna partjára.

Enki a mocsárban körben jár, körben jár,
/Ninkurát a csatorna partján megpillantja,/
követének, Iszimunak, így mondja a szót:
„A kedves gyermeket miért ne csókolnám meg?
A kedves Ninkurát     miért ne csókolnám meg?"

Követe, Iszimu, így adja vissza a szót:
„A kedves gyermeket miért ne csókolnád meg?
A kedves Ninkurát     miért ne csókolnád meg?
Királyom, sűrű ködbe burkolózz,
 sűrű ködbe burkolózz!"

Egyik lábával a csónakban áll,

a másikkal a meredek partra lép:

melléhez szorítja őt, megcsókolja őt,

/melléhez szorítja őt, ölébe fekszik,

vesszeje a leánynak feltöri testét, megcsókolja őt./

Ő Enki magját méhébe engedi,

a magot méhébe fogadja, Enki magját.

Egy nap volt    első hónapja,
kilenc nap volt kilencedik hónapja,
 asszonyi sorsának hava:

mintha olajon, mintha olajon,

 mintha finom, remek olajon -
Ninkura, mintha olajon, mintha olajon,

 mintha remek, sikló olajon:
megszülte Uttut, a szép nőt, akit csodálnak.

Nintu Uttunak, a szép nőnek, akit csodálnak,

 így mondja a szót:
„Tanácsot adnék neked, tanácsom fogadd meg,
szót szólnék hozzád, szavam fogadd meg.
Van itt valaki, a mocsárban körben jár,

 a mocsárban körben jár,
Enki a mocsárban körben jár, körben jár..."

Komoróczy Géza ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 28–31, no. 1 (64–132. sor)

***

“Enlil és Ninlil”

Ég s föld köldöke,    íme a városuk, itt laknak ők,

Nippur,                  íme a városuk, itt laknak ők,

a datolya-erdő,        íme a városuk, itt laknak ők,

az Iszalla,                ez ott a fénylő folyó,

a Kargestinna,         ez ott a rakpart,

a Karuszar,             ez ott a hajók kikötő helye,

a méz-kút,               ez ott az édes víz kútja,

az Inunbirra,           ez ott a tündöklő csatorna,

mérjük fel,              a művelt föld ott megvan egy dűlő;

Enlil,                      ő ott az ifjú legény,

Ninlil,                     ő ott az ifjú szűz,

Nunbarsegunu,        ő ott az anyóka.

Egy napon a szűz leány szülőanyja elé áll,
Ninlil a nagyasszony, Nunbarsegunu elé áll.

„A fénylő folyóban én, az asszony,

 a fénylő folyó vizében bizony megfürdöm;
én, Ninlil, az Inunbirra partjára bizony kiállok!"

„Ninlil, az Inunbirra partjára ne állj ki,
asszony, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg;
Ninlil, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg!
Szemet vet rád az úr, a fénylő szemű;
szemet vet rád a Nagy Hegy,

 Enlil atya, a fénylő szemű;
szemet vet rád a pásztor, a fénylő szemű,

 a sorsot megszabó:
vesszejével feltöri tested, megcsókol téged!"

Ám a tanácsot Ninlil nem fogadta meg.
A fénylő folyóban az asszony,

 a fénylő folyó vizében bizony megfürdött,
Ninlil az Inunbirra partjára bizony kiállt.
Szemet vetett reá az úr, a fénylő szemű;
szemet vetett reá a Nagy Hegy,

 Enlil atya, a fénylő szemű;
szemet vetett reá a pásztor, a fénylő szemű,

 a sorsot megszabó.

„Asszony, gyere, vesszőm feltöri tested" - mondta,

 ám ő nem tette kedvét;
„Ninlil, gyere, vesszőm feltöri tested" - mondta,

 ám ő nem tette kedvét.

„Még kicsiny a lyukam, a gyönyört nem ismeri;
még kicsiny az ajakam, a csókot nem ismeri!
Ha anyám megtudná ezt,         kezemre verne,

ha apám megtudná ezt,            téged összeverne -

de barátnőim előtt semmit el nem hallgatok."

/Enlil a követének így mondja a szót:
„Követem, Nuszku!"

 „Parancs! Szolgálatodra!"

„Az Ekur nagy mesterembere!"

 „Parancs! Szolgálatodra!"

„A szűz, a fénylő, tündökletes szépségű,
Ninlil, a fénylő, tündökletes szépségű -
teste feltöretlen, nem csókolták meg őt."

A követ a királynak valami csónakot hoz,
kis csónakot hoz, horgonykötélen,
nagy csónakot hoz/ -
a király a fénylő folyó partjához evez.

A király lebírta őt,

vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt;

Enlil atya lebírta őt,

vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt,

gyönyörben öleli karjába,

vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt,

gyönyörben öleli nyoszolyáján,

vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.

Azzal, hogy vesszejével feltörte testéi,

 azzal, hogy megcsókolta őt:
Szu'en isten magját Ninlil méhébe lökte.

Majd Enlil a Ki'urba érkezett.
Amint Enlil a Ki'uron áthaladt,
a nagy istenek, ők ötvenen,
a sorsot megszabó istenek, ők heten,
Enlilt a Ki'urban foglyul ejtik.

„Enlil, ez a mocsok, hagyja el a várost,
Nunamnir, ez a mocsok, hagyja el a várost!"

Enlil, miként sorsául rendeltetett,
Nunamnir, miként sorsául rendeltetett:
Enlil elindult,

 Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,

 a leány követte őt.

Enlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,

hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.

Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."

Enlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,
hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,

 ember, ne merd megcsókolni:
Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet,

 szemet vetett reá, a fénylő szemű."

Ninlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,
hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
urad, Mullil, merre jár?"

A kapu őre így adja vissza a szót:

„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:

»E leányt, ki oly szép, oly bájos,

ember, ne merd megölelni,

 ember, ne merd megcsókolni!«
Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná!"

Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.

„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!"

„Ha te az úrnőm vagy,
 köntösödet kezem hadd rántsa le!"

„Uradnak magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag!"

„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
 az én magom menjen a föld mélyére:

királyom fenséges magja helyett
 az én magom menjen a föld mélyére!"

Ekkor Enlil, a kapuőr képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.

Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,

 azzal, hogy megcsókolta őt:
Meszlamta'ea isten magját Ninlil méhébe lökte.

Enlil elindult,

 Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,

 a leány követte őt.

Enlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót,
az embert elsodró folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,

 hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."

Enlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,

 hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,

 ember, ne merd megcsókolni:

Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet
 szemet vetett reá, a fénylő szemű."

Ninlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,

 hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
urad, Mullil, merre jár?"

Az alvilági folyó őre így adja vissza a szót:
„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:
»E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
 ember, ne merd megcsókolni!«

Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná!"

Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.

„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!"

„Ha te az úrnőm vagy,
 köntösödet kezem hadd rántsa le!"

„Uradnak magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag!"

„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,

 az én magom menjen a föld mélyére:
királyom fenséges magja helyett

 az én magom menjen a föld mélyére!"

Ekkor Enlil, az alvilági folyó őrének képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.

Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,

 azzal, hogy megcsókolta őt:
Ninazu isten, a tiszta kezű király magját Ninlil méhébe lökte.

Enlil elindult,

 Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,

 a leány követte őt.

Enlil a révésznek így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."

Enlil a révésznek így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,

 ember, ne merd megcsókolni:
Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet,

 szemet vetett reá, a fénylő szemű."

Ninlil a révésznek, a bárka evezősének így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
urad, Mullil, merre jár ?"

A révész, a bárka evezőse így adja vissza a szót:
„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:
»E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,

 ember, ne merd megcsókolni!«
Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,

 bárki örömmel megcsókolná!"

Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.

„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!!"

„Ha te az úrnőm vagy,
köntösödet kezem hadd rántsa le!"

„Uradnak magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,

 fenséges ez a mag!"

„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
 az én magom menjen a föld mélyére:

királyom fenséges magja helyett
 az én magom menjen a föld mélyére!"

Ekkor Enlil, a révész képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.

Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,

 azzal, hogy megcsókolta őt:
Enbilulu isten, a csatornák víz-biztosa magját

 Ninlil méhébe lökte.

Az úr te vagy,

Enlil, az úr te vagy,

Nunamnir, az úr te vagy,

a csorda ura, a raktár ura te vagy,

a gabonát növesztő úr,

 a lent növesztő úr te vagy,
az ég ura, a bőség ura, a föld ura te vagy,
Enlil az úr, Enlil a király,
ő a király, kinek szava támadhatatlan,
önként támadó parancsa másíthatatlan.

Édes a dicsérete Ninlil anyának!
Ó, Enlil atya, tied a dicséret!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 36–44, no. 2

***

Enki és Ninmah / Az ember teremtése

A hajdankor napján, midőn ég a földjétől elvált,
a hajdankor éjjelén, midőn föld az egétől elvált,
a hajdankor távoli évében, midőn a sors sorssá vált,
midőn ég a földjétől elvált:

a föld isteneinek neve létrejött,

az ég isteneinek neve létrejött,

az istenek az istennőket elvették feleségül,

az istenek az istennőkkel   osztoztak égen, földön,

az istenek az istennőkkel   nemzettek, szültek.

Az istenek ételét, italát ki szerzi meg?

 Mindegyikük dologra kényszerült:
a nagy istenek a munkát felügyelték,

 a kis istenek a kosarakat cipelték.
Az istenek mind csatornát ástak,

 Haraliban földet túrtak.
Az istenek föl-le sürögtek,

 és hangosan siratták sorsukat.

Ekkor a bölcsességtől duzzadó,

 a számtalan sok isten nemzőatyja,
Enki ott hevert az ágyasházban;

 kút ez, víz csobog benne,

 bensejét istenek se ámulhatják.
Nyoszolyáján hevert, fel sem állt, aludt.

Az isteneknek folyt a könnye;

 „Romlásunkat ő okozza!" - kiáltozták.
Az alvóhoz, a heverőhöz,

 Enki ágyához nem merészkedtek.

Nammu, a legelső anya,

 a számtalan sok isten szülőanyja,
az istenek könnyeit fia elé vitte.

„Fiam, te alszol? Gúzsba kötött az alvás?
[...]

Az isteneket, kezed műveit,
 ostor kergeti!

Fiam, ágyadból kelj ki!

 Hozza létre leleményed a mesterségeket,
alkoss helyettest az isteneknek,

 hogy eldobhassák a kosarakat."

Enki, anyját, Nammut hallva, nyoszolyájából kikelt,

a vidám isten most térdére könyökölt, mélyen gondolkodott.

Ő, az okos, a bölcs, az ötlettel teli,

 mesterségével, mit ő hozott létre,

 megalkotta minden teremtmény mintáját,
Enki odanyúlt karjával, domborúvá tette a mellét.
Enki a maga-alkotta alakot vizsgálgatta,
s anyjának, Nammunak, így mondja a szót:

„Anyám, arra, amit így magad alkotsz,

 az istenek munkáját arra kényszerítsd.
Ha majd kigyúrtad az Abzu kövér agyagjából,
a vető-forma, az agyag gyorsan készítse őket,

 alakjukat te add meg.
Ninmah legyen a segítőd ebben,
s Ninimma, Egizianna, Ninmada, Ninbara, Ninbara,
Ninmuga, Ninszarszardu, Ninniginna:
szülötteidet ők állítsák talpra.
Anyám, a sorsukat te szabd meg,

 Ninmah a munkát kényszerítse rájuk."

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 45–47, no. 4

***

“A nagy égből a nagy föld felé…” / Innin alvilágjárása

A nagy égből                 a nagy föld felé fordította a vágyát,

az istennő a nagy égből a nagy föld felé fordította a vágyát,

Innin a nagy égből        a nagy fold felé fordította a vágyát;

úrnőm az eget elhagyta, a földet elhagyta,

 az alvilágba szállt alá,

Innin az eget elhagyta, a földet elhagyta,

 az alvilágba szállt alá,

az uralmat elhagyta, az úrnőséget elhagyta,

 az alvilágba szállt alá;

Urukban az E'annát elhagyta,                  az alvilágba szállt alá,

Badtibirában az Emuskalamát elhagyta, az alvilágba szállt alá,

Zabalamban a Gigunát elhagyta,            az alvilágba szállt alá,

Adabban az Esarát elhagyta,                  az alvilágba szállt alá,

Nippurban a Baradurgarát elhagyta,       az alvilágba szállt alá,

Kisben a Hurszagkalamát elhagyta,        az alvilágba szállt alá,

Agadében az E'ulmast elhagyta,              az alvilágba szállt alá.

A hét „erő"-t magára öltötte,

az „erő"-ket összegyűjtötte, kezébe vette,

az „erő"-ket útnak induló lábára kötötte.

A mezők koronáját, a kalászt fejére illesztette,

homlokán a fürtöket kezével elrendezte,

a lazúrkő mérőpálcát kezébe vette,

lazúrkő szemű láncot akasztott nyakába,

villogó drágakövet függesztett mellére,

arany karkötőt húzott karjára,

embert csábító ékkövet tűzött mellére,

uralkodói köntösét, úrnői ruháját öltötte testére,

embert bűvölő szem-festéket kent szemébe.

Innin az alvilág felé halad,

követe, Gasansubur, az oldalán halad;

a fénylő Innin Gasansuburnak így mondja a szót:

„Ó, te, szilárd támaszom,

ó, te, jó szavú követem,

ó, te, szilárd szavú futárom.

/Szót mondok neked, szavam hallgasd meg,

tanácsot adok neked, tanácsom fogadd meg:/

az alvilágba szállok most alá.

Az alvilágba szállok most alá,

ezért sírással töltsd meg az eget érettem,

jajszót fakassz a csarnokban érettem,

az istenek Házait keresd fel érettem,

szemed sírjon érettem, szájad sírjon érettem,

nagy torkod, az emberek között páratlan, sírjon érettem,

miként a nincstelen, egy szál ruhába öltözz érettem.

Először az Ekurba menj, Mullil Házába!

Midőn az Ekurba, Mullil Házába belépsz,

Mullil színe előtt sírva így mondd a szót:

»Mullil atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porában elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!«

Ha Mullil e szót tetőled nem fogadja el, menj Urba!

Midőn Urban az Ország bőségének Házába,

az Ekisnugalba, Nanna Házába belépsz,

Nanna színe előtt sírva így mondd a szót:

»Nanna atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porába elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!«

Ha Nanna e szót tetőled nem fogadja el, menj Eriduba!

Midőn Eriduban Amanki Házába belépsz,

Amanki színe előtt sírva így mondd a szót:

»Amanki atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porában elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!

Amanki atya, a tudás ura, hallgass meg:

az élet füvét te ismered, az élet vizét te ismered,

az életre te hozhatod ki őt!«"

Innin az alvilág felé halad,

követének, Gasansuburnak így mondja a szót:

„Rajta, Gasansubur!

Elmondott szavam iránt ne legyél hanyag!"

Innin a palotához, a lazúrkő hegyhez érkezett.

Az alvilág-hegy kapujában ártó dolgot cselekszik,

az alvilág kapujában ártó csomót köt.

„Nyisd meg a házat, kapu őre, nyisd meg a házat!

Nyisd meg a házat, Nedű, nyisd meg a házat:

 hadd lépjek be egymagam!"

Nedű, az alvilág nagy kapuőre,

a fénylő Inninnek így adja vissza a szót:

„Ki vagy?"

„Én vagyok Gasananna, s Napkeletre tartok!"

„Hogyha Innin vagy, s Napkeletre tartasz:

miért mégy a vissza-nem-térés országába?

Miért visz szíved olyan útra,

 melyen a rajta járó meg nem fordul?"

A fénylő Innin így adja vissza a szót:

„Nővéremhez, Gasankigalhoz jövök;

mert meghalt Gugalanna úr, fénylő nővérem férje,

hogy ott legyek a tor helyén,

hogy bőségessé tegyem a tor sörét: bizony, ezért jövök."

Nedű, az alvilág nagy kapuőre,

a fénylő Inninnek így adja vissza a szót:

„Itt állj meg, Innin! Úrnőmmel hadd beszélek,

úrnőmmel, Ereskigallal hadd beszélek,

 erről hadd beszélek!"

Nedű, az alvilág nagy kapuőre,

úrnője, Ereskigal házába lép,

 így mondja neki a szót:

„Úrnőm, a szűz egymagában elém állt,

Innin a palotához, a lazúrkő hegyhez érkezett,

[az alvilág-hegy] kapujában [ártó dolgot cselekszik,

az alvilág kapujában ártó csomót köt],

Házát, az E'annát elhagyta, az alvilágba szállt alá.

A hét »erő«t magára öltötte,

az »erő«-ket összegyűjtötte, kezébe vette,

az »erő«-ket útnak induló lábára kötötte.

A mezők koronáját, a kalászt fejére illesztette,

homlokán a fürtöket kezével elrendezte,

a lazúrkő mérőpálcát kezébe vette,

lazúrkő szemű láncot akasztott nyakába,

villogó drágakövet függesztett mellére,

arany karkötőt húzott karjára,

embert csábító ékkövet tűzött mellére,

embert bűvölő szem-festéket kent szemébe,

uralkodói köntösét, úrnői ruháját öltötte testére."

Ekkor Ereskigal a combjára csap,

 ajkát harapja, ínyét szívja;

Nedunak, nagy kapuőrének így mondja a szót:

„Rajta, Nedű, nagy kapuőröm az alvilágban!

Elmondott szavam iránt ne legyél hanyag!

Az alvilági hét kapu zárjait reteszeld el!

Az alvilági csarnok ajtait egyenként nyisd meg neki;

midőn belép rajtuk,

díszét, ékességét szedd le róla mind."

Nedű, az alvilág nagy kapuőre,

úrnőjének szava iránt nem volt hanyag:

az alvilági hét kapu zárjait elreteszelte,

az alvilági csarnok ajtait egyenként nyitja meg neki.

A fénylő Inninnek így mondja a szót:

„Rajta, Innin, lépj be hát!"

Midőn belépett,

a mezők koronáját, a kalászt a fejéről levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn a második kapun belépett,

a lazúrkő mérőpálcát a kezéből kivették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn a harmadik kapun belépett,

a lazúrkő szemű láncot a nyakából levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn a negyedik kapun belépett,

a villogó drágakövet a melléről levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn az Ötödik kapun belépett,

az arany karkötőt a karjáról levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn a hatodik kapun belépett,

embert csábító ékkövét a melléről levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült;

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

Midőn a hetedik kapun belépett,

uralkodói köntösét, úrnői ruháját a testéről levették.

„Mi ez?!"

„Hallgass, Innin, az alvilág törvénye érvényesült,

Innin, az alvilág törvényét szád ne káromolja!"

[Midőn díszét, ékességét leszedték róla mind,]

nővére a trónszék elől eltaszítja őt,

/s maga a trónszéken foglal helyet;/

az Anunnák, a hét bíró, a színe előtt ítélkeznek.

Szemét reá emelte,        a halál szemét,

szavát ellene szólta,       a rontás szavát,

igéjét ellene kiáltotta,     a büntetés igéjét.

A beteg nő holtra válik;

tetemét karóra akasztják.

Három nap telt el, három éjszaka:

követe, Ninsubur,

jó szavú követe,

szilárd szavú futárja,

sírással tölti meg az eget érette,

jajszót fakaszt a csarnokban érette,

az istenek Házait felkeresi érette,

szeme sír érette, szája sír érette,

nagy torka, az emberek között páratlan, sír érette,

miként a nincstelen, egy szál ruhába öltözik érette.

Először az Ekurba megy, Enlil Házába.

Midőn az Ekurba, Enlil Házába belép,

Enlil színe előtt sírva így mondja a szót:

„Mullil atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porában elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!"

Enlil atya Ninsuburnak így adja vissza a szót:

„A nagy ég után leányom vágyott,

 a nagy föld után ő vágyott;

a nagy ég után Innin vágyott,

 a nagy föld után ő vágyott:

az alvilág »erő«-i után ő maga vágyott,

 ám az ottani »erő«-k nem elérhetők!

Mi másra vágyott? Mit elérni vágyott?"

Enlil atya a szót őtőle nem fogadta el; Urba megy.

Midőn Urban az Ország bőségének Házába,

az Ekisnugalba, Nanna Házába belép,

Nanna színe előtt sírva így mondja a szót:

„Nanna atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porában elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!"

Nanna atya Ninsuburnak így adja vissza a szót:

„A nagy ég után leányom vágyott,

 a nagy föld után ő vágyott;

a nagy ég után Innin vágyott,

 a nagy föld után ő vágyott:

az alvilág »erő«-i után ő maga vágyott,

 ám az ottani »erő«-k nem elérhetők!

Mi másra vágyott? Mit elérni vágyott?"

Nanna atya a szót őtőle nem fogadta el; Eriduba megy.

Midőn Eriduban Enki Házába belép,

Enki színe előtt sírva így mondja a szót:

„Amanki atya, lányod ne engedd az alvilágban odaveszni,

nemes aranyod ne engedd az alvilág porában elsüllyedni,

nemes lazúrkőd ne engedd ötvös drágakövének széttörni,

puszpángfád ne engedd ács fájává széthasítni:

a szűzi úrnőt ne engedd az alvilágban odaveszni!"

Enki atya Ninsuburnak így adja vissza a szót:

„Mi történt leányommal?    Megoldást kell találnom!

Mi történt Inninnel?            Megoldást kell találnom!

Mi történt minden országok úrnőjével?

                                           Megoldást kell találnom!

Mi történt az égi Szajhával? Megoldást kell találnom!"

/Enki atya a szót elfogadta./

Körme alól koszt kapar ki,     egy emberkét teremt,

veres körme alól koszt kapar ki,

                                              egy alakocskát teremt.

Az emberkének                    az élet füvét adja,

az alakocskának                   az élet vizét adja.

Enki atya az emberkének, az alakocskának így mondja a szót:

„Rajta, induljatok! Lábatok az alvilág felé siessen,

kapuja mellett legyekként repüljetek el,

kaputengelye mellett kígyókként csússzatok el.

Mint a szülő anya, gyermekei után,

Ereskigal betegen fekszik ott,

az ő fénylő testét ruha nem fedi,

az ő fénylő kehely-keblét vászon nem takarja,

[...]

haja, mint hagymaszár, kócos a fején.

»Ó, jaj, testem benseje!« - így sóhajt majd,

s ti mondjátok neki:

 »Úrnőnk, te sóhajtasz így: Ó, jaj, tested benseje!«

»Ó, jaj, testem külseje!« - így sóhajt majd,

s ti mondjátok neki:

 »Ürnőnk, te sóhajtasz így: Ó, jaj, tested külseje!«

»Kik vagytok?

Beszéltek mindenféléről,

 testem bensejétől tested bensejéig;

 testem külsejétől tested külsejéig.

Istenek volnátok?

 Jó szót hadd szóljak hozzátok!

Emberek volnátok?

 Jó sorsot hadd szabjak nektek!« - így mondja majd.

Ám ti esküdjetek az ég életére, a föld életére:

[...]

a folyó vizét kínálja nektek, de ne fogadjátok el,

a mező gabonáját kínálja nektek, de ne fogadjátok el;

»A karón lógó tetemet add nekünk!« - így mondjátok a szót.

/»Úrnőtöké a tetem!« - így mondja majd.

»Legyen bár királyunké a tetem, vagy úrnőnké,

 mégis add nekünk!« - így mondjátok a szót,

s a karón lógó tetemet nektek adják./

Egyőtök az élet füvét hintse rá,

 másótok az élet vizét hintse rá,

s Innin talpraáll."

Az emberke, az alakocska Enki szava iránt nem volt hanyag.

A kapu mellett legyekként elrepültek,

a kaputengely mellett kígyókként elcsúsztak.

Mint a szülő anya, gyermekei után,

Ereskigal betegen fekszik ott,

az ő fénylő testét ruha nem fedi,

az ő fénylő kehely-keblét vászon nem takarja.

„Ó, jaj, testem benseje!" - így sóhajt,

s ők mondják neki:

 „Úrnőnk, te sóhajtasz így: Ó, jaj, tested benseje!"

„Ó, jaj, testem külseje!" - így sóhajt,

s ők mondják neki:

 „Úrnőnk, te sóhajtasz így: Ó, jaj, tested külseje!"

„Kik vagytok?

Beszéltek mindenféléről,

 testem bensejétől tested bensejéig,

 testem külsejétől tested külsejéig.

Istenek volnátok?

 Jó szót hadd szóljak hozzátok!

Emberek volnátok?

 Jó sorsot hadd szabjak nektek!"

Ám ők esküt tettek az ég életére, a föld életére:

a folyó vizét kínálja nekik, de nem fogadják el,

a mező gabonáját kínálja nekik, de nem fogadják el.

„A karón lógó tetemet add nekünk!" - így mondják a szót.

A fénylő Ereskigal az emberkének, az alakocskának

 így adja vissza a szót:

„Ürnőtöké a tetem!"

„Legyen bár királyunké a tetem, vagy úrnőnké, mégis add nekünk!"

 - így mondják a szót.

A karón lógó tetemet nekik adták.

Egyikük az élet füvét hintette rá,

 másikuk az élet vizét hintette rá,

s Innin talpraállt.

/A fénylő Ereskigal az emberkének, az alakocskának

 így mondja a szót:

„Vigyétek úrnőtöket!"

Innin, Enki jóvoltából, az alvilágból távozóban./

Innin az alvilágból távozóban;

az Anunnák elfogják.

„Ki van, aki - alászállván az alvilágba -

 az alvilágból épen távozott?

Ha Innin az alvilágból távozik,

maga helyett helyettest kell adnia!"

Innin az alvilágból távozóban.

Mint a zsenge sás, kis Ördögök,

mint az öles nád, nagy ördögök

tömörülnek az oldalán.

Aki előtte áll, nem követ, de pálcát tart kezében,

aki mellette áll, nem küldönc, de buzogányt tűzött övébe.

Akik követik őt,

akik követik Innint,

az ételt nem ismerik,

 az italt nem ismerik,

az elhintett lisztet nem eszik,

a loccsantott italt nem isszák,

/ajándékot el nem fogadnak,

asszony édes ölébe nem fekszenek,

hízelgő gyermeket nem csókolnak,

nászágyáról letépik a menyasszonyt,/

férfi öléről letépik az asszonyt,

dajka kebeléről letépik a gyermeket.

Innin az alvilágból távozóban.

Midőn Innin az alvilágból távozott,

követe, Ninsubur, a lábához borult,

a porba omlott, gyászba öltözötten.

Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:

„Innin, hogy eljuthass városodba,

 őt visszük magunkkal!"

A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:

„Jó szavú követem,

szilárd szavú futárom ő:

utasításom nem feledte,

elmondott szavam iránt nem volt hanyag:

sírással töltötte meg az eget érettem,

jajszót fakasztott a csarnokban érettem,

az istenek Házait felkereste érettem,

szeme sírt érettem, szája sírt érettem,

nagy torka, az emberek között páratlan, sírt érettem,

miként a nincstelen, egy szál ruhába öltözött érettem.

Az Ekurba, Mullil Házába,

Urban Nanna Házába,

Eriduban Amanki Házába ment,

ő keltett életre engem:

/hogyan adhatnám nektek éppen őt?/"

„Akkor követünk Ummába,

 akkor a Kursaga szentély tégláihoz követünk!"

Ummában a Kursaga szentély tégláinál

Sara a lábához borult,

a porba omlott, gyászba öltözötten.

Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:

„Innin, hogy eljuthass városodba,

 őt visszük magunkkal!"

A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:

„Magasztalások éneklője ő,

 az én Sarám;

fodrászom ő, testem ápolója ő:

hogyan adhatnám nektek éppen őt?"

„Akkor követünk Badtibirába,

 akkor az Emuskalamába követünk!"

Badtibirában az Emuskalama szentélyéből

Lulal a lábához borult,

a porba omlott, gyászba öltözötten.

Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:

„Innin, hogy eljuthass városodba,

 őt visszük magunkkal!"

A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:

„Lulal, az élen haladó,

 jobbomon, bal oldalamon áll ő:

hogyan adhatnám nektek éppen őt?"

„Akkor követünk Kulaba mezejére,

 a nagy almafát elpusztítni a nyomodban maradunk."

Követték Innint Kulaba mezejére,

 a nagy almafát elpusztítni a nyomában maradtak.

Íme, Dumuzi: pompás ruhában,

 kevélyen ül pompás trónszékén,

/pompás nyoszolyán hever;

megtanulta az asszony ölelését,

megtanulta a csókot./

Az ördögök Dumuzi karját megragadják,

heten a sajtárját felborítják;

heten rontanak reá, ő elernyed,

pásztorok sípja, furulyája nem szól már neki.

Szemét reá emelte,         a halál szemét,

szavát ellene szólta,        a rontás szavát,

igéjét ellene kiáltotta,       a büntetés igéjét:

„Ő az! Őt vigyétek magatokkal!"

A fénylő Innin Dumuzit, a pásztort, kezükre adta.

Akik követik őt,

akik követik Dumuzit,

az ételt nem ismerik,

 az italt nem ismerik;

az elhintett lisztet nem eszik,

a loccsantott italt nem isszák;

/ajándékot el nem fogadnak,/

asszony édes ölébe nem fekszenek,

hízelgő gyermeket nem csókolnak;

férfi térdéről letépik a fiát,

nászágyáról letépik a menyasszonyt.

Dumuzi sír, arca sápad-zöldül,

az ég felé, Utuhoz nyújtja fel kezét:

„Utu, a sógorom vagy, én a sógorod vagyok,

anyád házába én vittem vajat,

Ningal házába én vittem tejet.

Ha kezemet kígyó kezévé változtatnád,

ha lábamat kígyó lábává változtatnád,

ördögeim elől menekülhetnék:

 nem kötöznének meg!..."

Utu a szót elfogadta,

kezét kígyó kezévé változtatta,

lábát kígyó lábává változtatta,

ördögei elől menekül...

A kis ördögök szóra nyitják a szájukat,

 a nagy ördögöknek így mondják a szót:

„Rajta, kövessük a fénylő Innin ölét!"

Az ördögök Urukba érnek, a fénylő Innint megragadják:

„Rajta, Innin, ismét utadra,

 az alvilágba szállj alá!

Oda mégy, hová magad vágytál,

 az alvilágba szállj alá!

Rajta, Ereskigal földjére,

 az alvilágba szállj alá!

Uralkodói köntösöd ne öltsd testedre, úrnői ruhádat,

 az alvilágba szállj alá,

a fénylő koronát, a büszke ékszert, vedd le fejedről,

 az alvilágba szállj alá,

embert bűvölő szem-festéket ne kenj szemedbe,

 az alvilágba szállj alá,

lábad ne álljon oroszlán hátára,

 az alvilágba szállj alá!

Te távoztál az alvilágból,

 s magad helyett helyettest nem adtál."

A fénylő Innint közrefogják;

a rémült Innin Dumuzit kezükre adja.

„Íme, az ifjú: lábára fabilincset verjetek,

íme, az ifjú: béklyóba vessétek,

 hátára kínzófát kötözzetek!"

Bronzkampó, bronzhorog mered arcába, hosszú bronztű,

bronzfejsze sebzi testét,

íme, az ifjú: most állni kényszerítik,

 majd meg ülni kényszerítik,

[…]

íme, az ifjú: karját szoros gúzsba kötik,

szemét a rémület leplével borítják.

Az ifjú az ég felé, Utuhoz nyújtja fel kezét:

„Utu, a barátod vagyok,

 ismersz engem, a legényt,

nővéredet asszonyomnak én vettem el.

Ő az alvilágra szállt alá,

s mert ő az alvilágra szállt alá,

engem maga helyett helyettesül az alvilágra adna:

Utu, te vagy az igazság bírája,

 ne hagyd, hogy elhurcoljanak!

Kezemet változtasd át, alakom másítsad meg,

ördögeim kezéből így kicsúszhatnék;

 add, hogy el ne fogjanak!

Mint az erős fejű kígyó, a hegység rétjein átkelek;

nővérem, Gestinanna úrnő földjére

 hagyd, hogy átmentsem életem!"

Utu a könnyeit elfogadta,

kezét átváltoztatta, alakját megmásította,

s ő, mint az erős fejű kígyó, átkelt a hegység rétjein,

mint kotlós, ha sebes héja csap le rá, mentette életét:

nővére, Gestinanna úrnő földjére

 mentette életét.

Gestinanna a fivérére nyitja a szemét;

arcát körmével szántja, ajkát körmével szántja,

szemét körmével szántja, ruháját megszaggatja,

az ifjú keserve fölött keserves jajszót mond:

„Ó, jaj, fivérem! Ó, jaj, fivérem!

 Ifjú, kinek napjai nem térnek többé vissza!

Ó, jaj, fivérem! Ó, jaj, pásztorom, Ama'usumgalanna!

 Ifjú, kinek napjai, éjei nem térnek többé vissza!

Ó, jaj, fivérem!

 Ifjú, kinek nincs asszonya, nincsen gyermeke!

Ó, jaj, fivérem!

 Ifjú, kinek nincs barátja, nincsen társa!

Ó, jaj, fivérem!

 Ifjú, ki anyjának nem szerez örömet immár!"

Az ördögök Dumuzit keresik, nyomában vannak.

A kis ördögök a nagy ördögöknek így mondják a szót:

„Ördögök, ti! Nincsen anyátok,

 apátok, anyátok, nővéretek, fivéretek,

 nincsen asszonyotok, gyermeketek:

égen, földön cikáztok folyton, rendőrök vagytok!

Ördögök, ti! Az ember mellé fenyegetőn léptek,

irgalom nincsen bennetek, szánalom nincsen bennetek!

Hogy egy ember, akinek nincsen háza,

 maga mentette volna meg az életét,

 ki látta már?

Nos, barátjának földjére ne menjünk utána,

 sógorának földjére ne menjünk utána:

a pásztort Gestinanna földjére kövessük!"

Összeütik tenyerüket az ördögök;

 elindulnak keresni őt,

torkuk mélyéről hangot se adnak.

Az ördögök Gestinanna földjére követték őt.

„Fivéred rejthelyét mutasd!" - így mondták a szót,

 ám ő nem mondott semmit.

Reá döntik az eget, ölébe öntik a földet,

 ám ő nem mondott semmit;

reá döntik a földet, ruháit mind letépik,

 ám ő nem mondott semmit;

reá döntik az eget, ruháit mind leszaggatják,

 ám ő nem mondott semmit;

halmot hánytak ölére,

 ám ő nem mondott semmit:

Dumuzit Gestinanna házában nem találták.

A kis ördögök a nagy ördögöknek így mondják a szót:

„Rajta, a fénylő akolhoz kövessük őt!"

Dumuzit a fénylő akol mellett megtalálták.

Közrefogják, megragadják,

 nyomban, amint megtalálták,

 nyomban, amint észrevették;

az ifjúra bronzfejszét emelnek,

hasába tőrt szúrnak, közrefogják.

Nővére, a fivér miatt, mint a madár, helyét nem leli.

„Ó, jaj, fivérem! Bár én mennék a nagy kín országába,

 bár engemet vinnének..."

„... Úgy történt, ahogyan Innin sorsként szabta meg.

[Gestinanna] könnyet ont:

„Derék vitézem, ím, eltávozott,

ó, jaj, most [...]"

„Az év felén át te vagy az alvilágban,

 az év felén át nővéred van az alvilágban.

Ha itt a megszabott nap: [távozhatsz] onnan e napon,

Ha itt a megszabott nap: nővéred [távozhat] onnan e napon."

Mert a fénylő Innin Dumuzit adta helyetteséül,

ó, fénylő Ereskigal,

édes a dicséreted!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 199–215, no. 31

***

Lugalbanda

„Lugalbanda..."

Lugalbanda a hegységben, messzi földön időzik,

a Szabum hegy vidékén vitézkedni vágyik.

Anyja nincsen vele,          nem ad neki tanácsot,

apja nincsen vele,             nem inti őt,

jó ismerős nincsen vele,

ember, a szívében kelő szót meghányni-vetni -

szívében a szót magának kell meghányni-vetni.

„A madárnak, bizony, megadom,     ami méltó hozzá,

Anzunak, bizony, megadom,            ami méltó hozzá:

asszonyát kedvesen megölelem,

Anzu asszonyát, Anzu gyermekét

dús lakomához ültetem.

S mert hát An az árpaföldek úrnőjét

a hegyvidékről idehozta:

az ügyes asszony,                     ki anyjára dicsőséget hoz,

Ninkaszi, az ügyes asszony,     ki anyjára dicsőséget hoz,

üstje                               csillogó lazúrkő,

korsaja, amibe csapol,   arany, ezüst,

ha a sör mellett áll,               jókedvre derít,

ha a sör mellett ül,                örömet ad,

ha a poharat kézben tartják, sört tölt belé,

 ide-oda jár, nem fárad el -

Ninkaszi, a hordó mellett álló,

adja, hogy a szesz, amit kínálok, méltó legyen.

A madár, ha sört ivott,     s jókedvre derült,

Anzu, ha sört ivott,          s jókedvre derült,

a földet, hol Uruk jár, talán majd megmutatja,

az útra, hol testvéreim járnak, talán majd elvezet

A tündökletes fa, Enki sas-fája,

ősidők óta, mint egy óriás, a hegycsúcson áll,

Innin, a fénylő szemű, karneol hegyén,

ágai mint a fürtös gyapjú,

árnyéka, mint a kendő, beborítja a hegy csúcsait,

mint a lepel, föléjük terül,

gyökerei, mint hatalmas kígyók,

Utu hét ágú folyójáig érnek,

körben kopár hegyek, növény nem sarjad ott,

kígyó nem siklik, skorpió nem kúszik -

a fa lombjába madárka száll,

fészket épít, tojást rak:

Anzu, a madár, a fa ágain

észket épít, fiókáját kikölti,

a fa: boróka, a fa: puszpángfa,

csillogó gallyaiból a madár árnyékot hajlít.

Ha a madár - napkeltekor - kiröppen,

ha Anzu - Utu kiléptére - felrikolt:

rikoltásától a Lullubi hegyekben

 mintha a föld rendült volna meg.

Fogai: cápáé, karma: sasé,

féltében a bölény a hegy ölére menekül,

sziklára szökken fel a kecske.

Lugalbanda nagy a tudásban,

 s nagy dolgot cselekszik:

isteneknek való édes ételt készít,

gondosnál gondosabban csinálja,

a tésztába mézet csorgat,

 s ismét mézet kever belé,

a fészekbeli fiókát, Anzu fiókáját kínálja,

hájat ad ennie, juh hájjal eteti,

csőrébe süteményt dug.

Anzu fiókája a fészekben ül -

szeme alá színes festéket ken,

fejére fehér cédrus ágakat tűz,

koszorút fon, fejére helyezi,

majd Anzu fészkét odahagyja,

a kopár hegyekbe megy, s várva vár.

A madár éppen bölénycsordát kergetett,

Anzu éppen bölénycsordát kergetett:

karmai közt élő bölényt tart,

hátán holt bölényt emel,

csőrében tíz csöbör vizet hoz -

a madár egyszer csak hazaindul,

Anzu egyszer csak hazaindul.

A madár a fészke felé kiált,

 Anzu a fészke felé kiált -

a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.

A madár másodszor is fészke felé kiált -

a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.

Azelőtt, ha a madár a fészke felé kiáltott,

a fészekből fiókája visszaadta a szót -

most, hogy a madár a fészke felé kiált,

a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.

A madár siratót mond,    égig elhatót,

asszonya jajszót kezd,     vizek mélyéig elhatót.

A madár kezdte jajszóra,

az asszony mondta siratóra

az Anunnák, a hegyvidék istenségei,

mint hangyák a repedt földből, előseregeltek.

A madár az asszonyának így mondja a szót,
Anzu az asszonyának így mondja a szót:

„Fészkem mint Nanna nagy karámja:

 rémület árad belőle,

mint hegyi vadak, öklelőzők:

 félelmet gerjeszt.

Fiókámat a fészekből     ugyan ki vitte el?

Anzut a fészekből          ugyan ki vitte el?

A madár a fészkéhez közeledik,

Anzu a fészkéhez közeledik -

íme a fészek: mint ahol istenek laknak,

 tündöklőn feldíszítve.

Fiókája a fészekben ül,

szeme alá színes festéket kentek,

fejére fehércédrus ágakat tűztek,

koszorút fontak, fejére helyezték.

A madár dicsérő éneket mond önmagáról,

Anzu dicsérő éneket mond önmagáról:

„Aki a sebes folyóknak sorsot szab,

 a fejedelem vagyok,

aki Enlillel tanácskozik,

 az igazságszerzők szeme-védelmezője vagyok,

atyám, Enlil hozott ide,

mint valami nagykapu, a hegység zárja vagyok.

Sorsot szabok -      ki változtatja meg?

Szót mondok -       ki változtatja másra?

Aki fészkemmel ezt tetted:

ha isten vagy,     bizony, szót mondok neked -

barátommá fogadlak,

ha ember vagy,     bizony, sorsot szabok neked

hogy a hegységben bárki ellened szegüljön,

 nem hagyom,

vitéz leszel, erődet Anzu adja."

Lugalbanda, félve is,     örömmel is,

félve is,                          szíve örömével is,

a madárnak hízelegve válaszol,

Anzunak hízelegve válaszol:

„Ó, madár, a zöldellő sűrűségben születtél,

ó, Anzu, a zöldellő sűrűségben születtél,

a mocsárra jársz fürdőzni, a vizet csapkodod,

ősapád, An, [az »erő«-ket] elosztó,

az eget kezed alá rendelte,

 a földet lábad alá rendelte,

szárnyad az égen hálóvá terjeszted ki,

karmod a földön vadbölényt, vadtehenet ragadoz,

hátad              mint az agyagtábla írnokáé,

mellkasod      Nirah isten, a vizet szelő,

csupasz tested zöld kert, csudájára járnak:

tegnaptól fogva oltalmadba adtam magam,

 hozzád szegődtem."

„Asszonyod bár anyám lenne" - tette még hozzá.

„Te magad bár apám lennél" - tette még hozzá.

„Kicsinyeid testvéreimmé fogadom.

Tegnaptól fogva téged várlak

 itt, a kopár hegyekben, hol növény nem sarjad.

Köszöntő szavam asszonyod is illeti.

Hadd köszöntselek, hadd mondjam jókívánságomat.

A madár teljes méltóságában mutatkozik előtte,

 örvend neki,

Anzu teljes méltóságában mutatkozik előtte,

 örvend neki.

Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:

„Nos hát, én Lugalbandám,

mint ezüstöt szállító hajó,

 mint gabonát szállító hajó,

mint almával megrakott hajó,

mint uborkával megrakott hajó,

 rakománya árnyékot vet,

mint aratáskor dúsan megrakott hajó:

emelt fővel lépj Kulaba tégláira."

Lugalbanda, a jövendőt szerető,

 nem nyújtja ki a kezét.

„Mint Sara isten, Innin szeretett fia,

horgas nyilad     villanjon, mint a napsugár,

íjad                     csillanjon, mint a holdfény,

horgas nyilad, ha embert talál,

 mint mérgeskígyó, marjon,

akit talál: mint hal, ha fejsze ütött rá,

 ne fogjon rajta a ráolvasás,

mint fa, ha fejsze ütött rá,

 hányjad halomba."

Lugalbanda, a jövendőt szerető,

 nem nyújtja ki a kezét.

„Mint Ninurta, Enlil fia,

fejeden sisak legyen, oroszlán a csatában,

melleden páncél legyen,

 a hegységben senki ellened ne szegüljön,

a hegységre hálódat borítsd,

a városba [diadallal térj meg]."

Lugalbanda, a jövendőt szerető,

 nem nyújtja ki a kezét.

„Dumuzi fénylő sajtárjának bősége,

vaj - a földkerekség minden vaja

 tied legyen,

tej - a földkerekség minden teje

 tied legyen."

Lugalbanda, a jövendőt szerető,

 nem nyújtja ki a kezét,

mint vadkacsa a kacsának, mely a mocsár fölött húz,

 úgy adja vissza a szót.

A madár hallgat reá,

Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:

„Nos hát, én Lugalbandám,

a szót fogadd szívedbe, így van bizony:

a makacs ökröt is vezetik az ekenyomban,

a konok szamarat is rávezetik az útra;

 ha elém állítod a szót, azt mondom neked,

a sorsot, mit magad kívánsz, azt szabom sorsodul."

A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:

„Combomban futás ereje legyen,   ne fáradjak soha,

karomban erő legyen,

ha karom kinyújtom,                      ne gyengüljön soha.

Ahogy a Nap halad,      ahogyan Innin,

ahogy a hét szél,           ahogyan Iskur,

ahogy a láng, úgy keljek,

 ahogy a villám, úgy sújtsak.

Hová szemem néz,                     hadd érjek el oda,

hová tekintetem emelem,          lábam hadd vigyen oda,

hová vágyam fordítom,              hadd jussak el oda,

azon helyt, amit szívem mond, sarum hadd oldjam meg ott,

s ha Utu Kulabába visz majd, városomba,

aki szidalmaz engem,     ne örvendhessen,

aki szembeszáll vélem,   ne mondhassa: Jöjjön csak.

Ha fafaragó mesterem szobrodat kifaragja,

 csudájára járnak majd,

neved Sumerben híressé teszi,

a nagy istenek Házának büszkesége lesz."

Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:

„Combodban futás ereje legyen,     ne fáradj el soha,

karodban erő legyen,

ha karod messzire nyújtod,             ne gyengüljön soha.

Ahogy a Nap halad,      ahogyan Innin,

ahogy a hét szél,           ahogyan Iskur,

ahogy a láng, úgy keljél,

 ahogy a villám, úgy sújtsál.

Hová szemed néz,                    érj el oda,

hová tekinteted emeled,           lábad vigyen oda,

hová vágyad fordítod,              juss el oda,

azon helyt, amit szíved mond, sarud oldd meg ott,

s ha Utu Kulabába visz majd, városodba,

aki szidalmaz téged,       ne örvendhessen,

aki szembeszáll véled,   ne mondhassa: Jöjjön csak.

Ha fafaragó mestered szobromat kifaragja,

 csudájára járnak majd,

nevem Sumerben híressé teszi,

a nagy istenek Házának büszkesége lesz.

[...]

[...]"

Úti eleségét, mit még nem evett meg,

fegyvereit rendre kézbe veszi.

Anzu fenn az égen halad,

Lugalbanda lenn a földön halad;

a madár fenn az égen figyel,

 meglátja a sereget,

Lugalbanda lenn a földön figyel,

 meglátja a sereg kavarta port.

A madár a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:

„Nos hát, én Lugalbandám,

tanácsot adok neked,      tanácsom fogadd meg,

szót mondok neked,        figyelj reá.

A szót, amit mondtam neked,

 a sorsot, amit sorsul szabtam neked,

barátaidnak       el ne mondd,

testvéreidnek     ne híreszteld:

a jó méhében rossz rejtezik, így van bizony.

Nekem a fészkemnél a helyem,

 neked a seregnél a helyed."

A madár a fészke felé indul,

Lugalbanda, ahol testvérei vannak, odalép.

Mint héjának a fénylő nádasból kiröppenése,

mint szörny Lahamának az Abzuból előjövése,

mint embernek az égből földre ereszkedése:

olyan Lugalbandának testvérei csapatában a megérkezése.

Testvéreinek foga összekoccan,

 foga összekoccan.

Testvérei, barátai

körülveszik kérdéseikkel.

„Nos hát, Lugalbanda,

 csakhogy itt vagy!

Mint akit csatában leütöttek,

 úgy hagyott el téged a sereg;

karám jó vajából      nem ehettél,

akol friss sajtjából    nem ehettél:

a nagy hegységből, ahol egyedül senki sem jár,

ahonnan az emberek közé senki sem szokott visszatérni:

 hogyan jöttél meg onnan?"

Másodszor is, testvérei, barátai

körülveszik kérdéseikkel:

„A hegy folyói, a bővizűek,

partjuk a másik parttól messze van -

kiittad vizüket?

 Hogyan keltél át rajtuk?"

A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:

„A hegy folyói, a bővizűek,

partjuk a másik parttól messze van -

lábam a part földjére kapaszkodott,

 vizüket ittam, mintha tömlőből,

mint a farkas, koplaltam,

 a part füvét legeltem,

mint a galamb, a földről szemelgettem,

 a hegység makkját ettem."

Lugalbanda testvérei, barátai

a nekik mondott szót szívükbe fogadják.

Mint a verébcsapat, álló nap együtt maradnak,

ölelgetik őt, csókolják,

mint a gólyafiókát, ki fészekben ül,

 etetik őt, itatják -

a fénylő Lugalbanda betegségét elűzik.

Akkor Uruk, mintha egy ember volna, megy utánuk,

mint kígyó a magtárban, a hegyeken átkelnek -

a város egy mérföldnyi távolságra van -

a kerítésnél, Aratta előtt

Uruk és Kulaba leül a földre.

Hajítókő hull a városból, mintha felhőből,

a parittyakő, mint éves eső,

zajjal zuhog Aratta faláról.

Telnek a napok, múlnak a hónapok,

 megtér anyjához az év,

sárga termés nő a szabad ég alatt,

s ők görbe szemmel néznek a mezőkre,

 félelem szorongatja őket.

A parittyakő, mint éves eső,

az út földjét veri,

a tüskés bokrok bozóttá szövődtek,

kígyók gyülekeznek alatta.

A városba menni      nem akar senki,

Kulabába menni       nem mer senki;

velük együtt maga Enmerkar is, Utu isten fia,

fél, nyugtalan, aggasztja őt a lárma.

A városba kit küldhetne,      keresi,

Kulabába kit küldhetne,       keresi:

„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,

„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.

A hegyi országok serege elé lép:

„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,

„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.

Kiválasztott csapatai elé lép:

„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,

„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.

Másodszor is a hegyi országok serege elé lép:

„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,

„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.

Kiválasztott csapatai elé lép:

közülük is egyedül Lugalbanda áll fel,

 így mondja a szót:

„Királyom, hadd menjek én a városba,

 ne jöjjön velem senki,

királyom, hadd menjek magam Kulabába,

 ne jöjjön velem senki."

„Ha a városba mégy,          nem megy veled senki,

Kulabába magad mégy,      nem megy veled senki."

Esküt tesznek az ég életére, a föld életére:

 „Kulaba nagy isteni »erő«-it

 nem adod ki kezedből."

Egyenesen az egybehívott gyülekezet elé áll;

sátor-palotája közepén,

 mely a földön hegyként terpeszkedik,

Enmerkar, Utu isten fia,

Innint keserű szókkal illeti:

„A fénylő Innin, fejedelmi nővérem -

a hegységben egykor fénylő szíve szemelt ki engem,

s ő vitt Kulaba tégláihoz.

Bizony, Uruk mocsár volt,     víz hömpölyögte,

puszta föld volt,                      fűzfa nőtte be,

nádas volt,                              öreg nád, zsenge nád borította.

Enki, Eridu királya,

az öreg nádat kitépette velem,

 a vizet mind lecsapoltam.

ötven éven át építkeztem,

 ötven éven át építkeztem.

Sumer és Akkád egész földjén

megindult a mardu nép, a gabonát nem ismerő -

Uruk fala mint madárháló feszült ellenük a pusztában.

De itt immár nem hat bájoló erőm.

Miként tehénhez a borja ragaszkodik,

 seregem is ragaszkodik énhozzám;

ámde miként a gyermek, az anyjára haragvó,

 elfut a városból,

a fénylő Innin is, fejedelmi nővérem,

Kulaba tégláihoz futott tőlem.

Hogyha szereti városát,     s engem gyűlöl:

a várost s engem                egymáshoz miért kötöz?

Hogyha gyűlöli városát,    s engem szeret:

engem s a várost                egymáshoz miért kötöz?

Ő, a Szajha, mint Anzu a fiókáját,

magamra hagyott,

fénylő trónterméből kivetett.

Engedje hát, hogy megtérjek Kulaba tégláihoz.

Azon a napon      lándzsám félrevetem,

azon a napon       pajzsom összetöröm.

Nővéremnek, a fénylő Inninnek,

 ezt mondd."

Ezzel a fénylő Lugalbanda elindul a palotából.

Testvérei, barátai

morognak rá, mint idegen kutyára,

 mely a falkához szegődött,

de ő, mint szamárcsődör, ha szamarak elé áll,

 büszkén áll előttük.

„Az úr kedvéért mást is küldj Urukba!"

„Enmerkar, Utu isten fia kedvéért

magam megyek Kulabába, ne jöjjön velem senki."

„Miért egymagad?

 Az útra nem csatlakozhat hozzád senki?

Ha jó Védelmezőnk     nem áll melletted,

ha jó Oltalmazónk        nem jár veled:

ahol állunk,                  nem állhatsz velünk,

ahol lakunk,                 nem lakhatsz velünk,

ahová lábunk lép,         lábad nem léphet velünk.

A nagy hegységből, ahol egyedül senki sem jár,

ahonnan az emberek közé senki sem szokott visszatérni:

 te sem fogsz visszatérni."

„Réges-régóta tudott dolog:

 a Nagy Földre sem jön velem senki."

Lugalbanda - testvéreinek szíve    hangosan ver,

barátainak szíve                              hevesen dobog:

úti eleségét, mit még nem evett meg,

fegyvereit rendre kézbe veszi;

a hegy lábán, a hegy csúcsán, a síkföldön -

Ansan végétől Ansan elejéig

öt hegységen, hat hegységen, hét hegységen kel át,

még mielőtt az éj közepén

 a fénylő Innin asztalát fölkeresnék,

Kulaba tégláira boldog lábbal lépett.

Űrnője, a fénylő Innin,

maga mellé ültetné -

ő elhúzódik, a földre borul.

Ahogy Amausumgallát, a pásztort szokta nézni,

a fénylő Lugalbandára úgy néz Innin;

ahogy Sara úrral, fiával szokott beszélni,

a fénylő Lugalbandával úgy beszél Innin:

„Nos hát, én Lugalbandám,

a városból      mit hoztál hírt nekem?

Arattából       hogyan jöttél egymagad?"

A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:

„Íme, amit fivéred mondott,

 s amit rám bízott,

íme, amit Enmerkar, Utu isten fia mondott,

 s amit rám bízott:

A fénylő Innin, fejedelmi nővérem -

a hegységben egykor fénylő szíve szemelt ki engem,

s ő vitt Kulaba tégláihoz.

Bizony, Uruk mocsár volt, víz hömpölyögte,

puszta föld volt,                  fűzfa nőtte be,

nádas volt,                          öreg nád, zsenge nád borította.

Enki, Eridu királya,

az öreg nádat kitépette velem,

 a vizet mind lecsapoltam.

Ötven éven át építkeztem,

 ötven éven át építkeztem.

Sumer és Akkád egész földjén

megindult a mardu nép, a gabonát nem ismerő -

Uruk fala mint madárháló feszült ellenük a pusztában.

De itt immár nem hat bájoló erőm.

Miként tehénhez a borja ragaszkodik,

 seregem is ragaszkodik énhozzám;

ámde miként a gyermek, az anyjára haragvó,

 elfut a városból,

a fénylő Innin is, fejedelmi nővérem,

Kulaba tégláihoz futott tőlem.

Hogyha szereti városát,      s engem gyűlöl:

a várost s engem                 egymáshoz miért kötöz?

Hogyha gyűlöli városát,     s engem szeret:

engem s a várost                 egymáshoz miért kötöz?

Ő, a Szajha, mint Anzu a fiókáját,

magamra hagyott,

fénylő trónterméből kivetett.

Engedje hát, hogy megtérjek Kulaba tégláihoz.

Azon a napon     lándzsám félrevetem,

azon a napon      pajzsom összetöröm.

Nővéremnek, a fénylő Inninnek,

 ezt mondd."

A fénylő Innin így adja vissza a szót:

„Nos hát, a tiszta folyóban, a tiszta vizű folyóban,

a folyóban, Innin ragyogó vizestömlője,

torkolatánál, partjai mentén, árterén,

a ponty       méz-füvet eszik,

a márna      szappan-füvet eszik,

a harcsa, halacskák között az isten,

örvendő szívvel játszik,

 farka sűrűn verdes,

pikkelyes farka a fénylő Hely öreg nádjára csap;

a lapály tamariszkusza is, mindahány,

e nádasból issza a vizet,

de magányosan áll, magányosan áll,

az egyik, távolabb, magányosan áll -

ha majd Enmerkar, Utu isten fia,

e tamariszkuszt kivágja,

 vesszejéből kosarat készít,

a fénylő Hely öreg nádját gyökerestől kitépi,

 a kosarat kézbe fogja,

a harcsát, halacskák között az istent,

 a kosárral kitapogatja,

e halat megfogja, megfőzi, ízesíti,

Innin fegyvere előtt, karja a csatában,

 áldozatul bemutatja:

seregének karja diadalmas lesz -

az óceánban véget vetett Aratta életének.

A városból míves aranyat hoz,

 vele aranymívest is;

csiszolt drágakövet hoz,

 vele drágakőcsiszolót is;

a városból, ha felgyújtotta, mindent elvisz,

Aratta fémöntő mintáit is hozza sietve."

Aratta pártázata                        zöldes lazúrkő,

fala, a magasba törő bástya      rőtvörös,

agyagtéglája                             ónlap,

a ciprushegyen fejtett.

Ó, fénylő Lugalbanda, tied a dicséret!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 151–165, no. 25

***

Enmerkar versengése Aratta urával

„A város: tomboló bika..."

A város: tomboló bika,

 erőt, rettenetet áraszt,

Kulaba: tető az Ország fölött,

Utu isten széles melle,

 sorssá e földön vált a sors,

Uruk: Nagy Hegy az [ég] közepén,

estéli lakomához An tágas csarnoka.

A hajdankor napján, midőn sorssá vált a sors,

Uruk, Kulaba, az E'anna,

a magasra emelt fejű város, a nagy fejedelmek otthona,

bőségben élt: szántóit ponty-ár öntözte,

sarjú árpája esőtől termett,

Urukban, Kulabában bőség támadt.

Tilmun hegye még nem létezik -

az E'anna Urukban, Kulabában már létezik,

Innin fénylő Gipar szentélye

Kulaba tégláira veti fényét,

 mint a telér ragyogása.

De [...] nem hoz semmit,

 nincs szállítás,

[...] nem hoz semmit,

 nincs kereskedelmi utazás;

arany és ezüst, réz és ón,

 lazúrkő tömbök, a hegy kövei -

a hegységből nem hoznak semmit,

Aratta népe ünnepre nem készülődik...

[A 21-24. sor hiányzik]

Midőn Aratta városa felragyogott,

az Ezagina, fénylő temploma,

 szín lazúrkőből felépült,

belseje mint a lombos fa,

 árnyéka messze terjed:

Aratta ura Innin istennő fejére

fénylő koronát illesztett -

ám oly nagyon mégsem szerette őt,

 ahogy Kulaba ura:

nem úgy, mint az E'anna szentélye,

 a fénylő Gipar,

 mint Kulaba téglái -

a fénylő Inninnek Aratta szentélyt nem épített.

Egy napon az úr, kit Innin fénylő szíve szemelt ki,

kit városából Innin fénylő szíve szemelt ki,

Enmerkar, Utu isten fia,

nővérének, a kegyes szívű úrnőnek,

a fénylő Inninnek könyörögve így mondja a szót:

„Ó, úrnőm, Innin!

 Add, hogy Uruk városának

Aratta népe aranyat, ezüstöt termeljen,

villogó lazúrkőt tömbjéből metsszen,

ezüstaranyt, villogó lazúrkőt hozzon,

Urukban, a fénylő városban,

Ansan házát, ahol te állsz,

a szentélyt építse fel,

a fénylő Gipart, ahol te élsz,

belsejét Aratta ékesítse fel,

hogy belsejében én áldozhassam!

Aratta hajtsa meg nyakát Uruk népe előtt,

Aratta népe

országából hozza le ide a hegység kövét,

nagy szentélyt építsen nekem,

 a szent fülkét csinálja meg nekem,

a szent fülkét, az istenek fülkéjét

 tegye fényessé nekem,

Kulabában a szertartásom végezze el nekem,

a fénylő Abzu szentélyt, miként a hegy,

 magasítsa meg nekem,

Eridut, miként a hegy, tegye tisztává nekem,

az Abzu szentélyt, miként ezüst a telérben,

 tegye olyanná nekem.

Ha én az Abzuból imámat mondom,

ha Eriduból szertartásom végzem,

az uralom méltósága fényeskedjék nekem;

ha én Kulabában a fénylő koronát fejemre illesztem,

a nagy szentély jelvényét vigyék a Giparba,

a Gipar jelvényét vigyék a nagy szentélybe:

a szép látványosságról beszéljenek az emberek,

Utu elégedett szemmel tekintsen le rá!"

A fénylő ég büszkesége, a hegységet figyelő úrnő,

a Szajha, Ama'usumgalanna jó balzsama,

Innin, minden országok úrnője,

Enmerkarnak, Utu fiának, így mondja a szót:

„Enmerkar, halld: tanácsot adok, tanácsom fogadd meg,

szót mondok neked, szavamra hallgass.

Városod lakói közül szavakhoz értő követet válassz,

a szóhoz értő nagy Innin nagy szavát

 hogy ő parancsként vigye el.

A Szabum hegységbe menjen fel,

a Szabum hegységből menjen le,

Ansan hegye felé menet Susan városa

köszöntse őt, mint hűséges kutya;

a nagy hegyek láncain átkelve

a porban arrafelé igyekezzék.

Aratta hajtsa meg nyakát Uruk népe előtt.

Aratta népe

ha lehozta országából a hegység kövét,

nagy szentélyt építsen neked,

 a szent fülkét csinálja meg neked,

a szent fülkét, az istenek fülkéjét

 tegye fényessé neked,

Kulabában szertartásod végezze el neked,

az Abzu szentélyt, miként a fénylő hegy,

 magasítsa meg neked,

Eridut, miként a hegy, tegye tisztává neked,

az Abzu szentélyt, miként ezüst a telérben,

 tegye olyanná neked.

Ha te az Abzuból imádat mondod,

ha Eriduból szertartásod végzed,

az uralom méltósága fényeskedjék neked;

ha te Kulabában a fénylő koronát fejedre illeszted,

a nagy szentély jelvényét vigyék a Giparba,

a Gipar jelvényét vigyék a nagy szentélybe:

a szép látványosságról beszéljenek az emberek,

Utu elégedett szemmel tekintsen le rá.

Aratta népe

ettől kezdve naponta szállítson neked,

ha elérkezik a reggel, az este,

Dumuzi földjén bárányt, gidát [áldozzon],

az erős mag, Dumuzi ágyékának magja,

mint a hegy báránya, térdet hajtson előtted!

A Napként ragyogó Ház fénylő védelmezője,

tündöklésének sokszorozója: te légy;

ó, Enmerkar, Utu fia, dicsértessél!"

Az úr a fénylő Innin szavára hallgatott,

városa lakói közül szavakhoz értő követet választott

a szóhoz értő nagy Innin nagy szavát

 hogy ő parancsként vigye el.

„A Szabum hegységbe menjél fel,

a Szabum hegységből menjél le,

Ansan hegye felé menet Susan városa

köszöntsön téged, mint hűséges kutya;

a nagy hegyek láncain átkelve

a porban arrafelé igyekezzél.

Követ! Aratta urának mondd meg, ismételd el neki:

Városát, mint a vadgalambot, fáiról elkergetem,

mint a madarat, fészkéről felriasztom,

jó piaci áron bizony eladom,

mint a pusztasággá vált városban, port kavarok benne;

Arattát Enki átka köti meg,

földjét feldúlom, mint az általa feldúlt föld.

Innin felmagaslott ellene,

kértem őt, ő válaszolt:

elsodrom, mint az áradat elsodorta várost.

Ezért lelőhelyén ők aranyat termeljenek,

ércéből ezüstöt nyerjenek,

a tömb ezüstöt porrá törjék,

teherhordó hegyi szamarakra zsákokat kötözzenek,

és Enlilbanda Házát Sumerben,

Nudimmud úr Házát, fénylő szívének választottját,

a tiszta »erő« Hegyévé építse fel nekem,

mint a puszpángfa, tegye olyan gyönyörűvé nekem,

mint a csarnokából előlépő Utu,

 szarvát tegye olyan tündökletessé nekem,

minden küszöbét tegye csillogóvá nekem!

Minden csarnokában, hol fénylő énekkel művel varázslatot,

Nudimmud varázslatát mondd el neki:

Ama napon nincs kígyó, nincs skorpió,

nincs hiéna, nincs oroszlán,

nincs vad kutya és farkas,

nincs félelem és rémület,

nincs, aki kezét az ember mellének vesse.

Ama napon Szubir országa, Hamazi földje,

a különböző nyelvű,

 Ki'engir, Sumer, a fensőbb »erő« Nagy Hegye,

Ki'uri, Uri földje,

 ahol megvan minden hozzá illő dolog,

Mardu országa, a téres mezőn heverő -

ég, föld mindensége, minden jámbor nép

egyazon nyelven beszélnek Enlilhez.

Ama napon aki most úr, fejedelem, király,

Enki, aki most úr, fejedelem, király,

ő, aki most úr, fejedelem, király,

Enki, a bőség ura, a szilárd szavú,

a bölcsességtől duzzadó,

 az Országot szemmel tartó,

az istenek tanácsadója,

a tudással ellátott, Eridu ura -

ő megváltoztatja szájukban a nyelveket,

 valahány nyelv van:

az emberiség nyelve egy legyen."

Másodszor az úr a követhez, a hegyi országba indulóhoz,

az Arattába menőhöz így toldja meg a szót:

„Követ! Éjszaka, mint a megkötözött szél, dőlj le,

nappal, mint a kioldott szél, kerekedj fel!"

A követ hallgatott ura szavára.

Éjjel a csillagokra ügyelve ment,

nappal az égi Utu szerint haladt,

a szóhoz értő Innin nagy szavát parancsként vitte.

A Szabum hegységbe felment,

a Szabum hegységből lement,

Ansan hegye felé menet Susan városa

köszöntötte őt, mint hűséges kutya;

a nagy hegyek láncain átkelve

a porban Aratta felé igyekezett.

Öt hegységen, hat hegységen, hét hegységen kel át;

szemét felemeli: odaért Arattába.

Aratta udvarába boldog lábbal lépett,

királyának hatalmát tudtul adja,

küldetése szavát elmondja.

A követ Aratta urával így cseréli a szót:

„Atyád, az én királyom, tehozzád küldött engem,

Uruk ura, Kulaba ura tehozzád küldött engem."

„Királyod mit mondott felőlem, mit üzent nekem?"

„Királyom, íme, ezt mondja, íme, ezt üzeni;

királyom, a születése óta koronát viselő,

Uruk város ura, Sumer hatalmas, erős kígyója,

a szilaj szarvas, aki a magas hegységben fensőbb erőt kapott,

a pásztor, a fénylő kecskékről számot adó,

kit a hegyek mélyén az igaz Tehén szült,

Enmerkar, Utu fia, aki tehozzád küldött engem,

királyom, íme, ezt mondja:

»Városát, mint a vadgalambot, fáiról elkergetem,

mint a madarat, fészkéről felriasztom,

jó piaci áron bizony eladom,

mint a pusztasággá vált városban, port kavarok benne;

Arattát Enki átka köti meg,

földjét feldúlom, mint az általa feldúlt föld.

Innin felmagaslott ellene,

kértem őt, ő válaszolt:

elsodrom, mint az áradat elsodorta várost,

Ezért lelőhelyén ők aranyat termeljenek,

ércéből ezüstöt nyerjenek,

a tömb ezüstöt porrá törjék,

teherhordó hegyi szamarakra zsákokat kötözzenek,

és Enlilbanda Házát Sumerben,

Nudimmud úr Házát, fénylő szívének választottját,

a tiszta ,erő' Hegyévé építse fel nekem,

mint a puszpángfa, tegye olyan gyönyörűvé nekem,

mint a csarnokából előlépő Utu,

 szarvát tegye olyan tündökletessé nekem,

minden küszöbét tegye csillogóvá nekem!

Minden csarnokában, hol fénylő énekkel művel varázslatot,

Nudimmud varázslatát mondd el neki.«

Mit szólsz erre? Mit tudsz mondani?

A kegyesnek, a lazúrkő szakállat viselőnek,

kit a tiszta »erő« hegyén az erős Tehén szült,

aki Uruk földjén erőt kapott,

aki az igaz Tehén melléből szopott tejet,

aki Kulabában, a nagy »erő« országában uralkodik:

neki, Enmerkarnak, Utu fiának,

szavad jó szó gyanánt

 az E'anna szentélyében hadd mondjam el,

Giparjában, mely mint a viruló fa, gyümölcsétől roskad,

királyomnak, Kulaba urának hadd adjam kezébe!"

Miután a követ így mondta neki a szót:

„Követ! Királyodnak, Kulaba urának

 mondd meg, ismételd el neki:

Ür vagyok én is, a tiszta kéz tetteire szánt;

az ég fenséges zárja, ég, föld úrnője,

minden isteni »erő« úrnője, a fénylő Innin,

Arattába, a tiszta »erő« országába helyezett engem,

a hegyen mint valami nagy kaput a színe elé állított engem.

Aratta Uruk előtt hogyan hajthatná meg nyakát?

Aratta Uruk előtt nem hajtja meg nyakát! - őneki ezt mondd."

Miután ő így mondta neki a szót,

a követ Aratta urának így adja vissza a szót:

„Az ég nagy úrnője, a rettentő »erő«-n utazó,

a hegység mélyén, a tiszta hegyen lakozó,

a tiszta hegy emelvényén szépen ékeskedő

- mert az úr, az én királyom, szolgálja őt,

mert az E'anna úrnőjévé tette őt:

»Aratta ura bizony földig hajtja a nyakát!«,

Kulaba téglái között így mondta neki a szót."

Ekkor az úr szíve összeszorult, hangja elakadt,

választ nem talált, kereste a választ;

lábára bámul ijedten, zavart a tekintete,

válaszán gondolkodik, válaszát kigondolja,

 szót szólva kimondja;

a követnek válasza szavát,

mint a bika, oly kevélyen mondja.

„Követ! Királyodnak, Kulaba urának

 mondd meg, ismételd el neki:

[Aratta mint egy nagy lombos Fa] nyúlik az ég felé,

gyökerénél háló feszül, ágai között csapda van,

varjú fészkel ott,

 karma mint az Anzu-sasé,

 mint a keselyűé,

Innint is feltartóztatja, legyőzhetetlen,

a keselyű, az ellenség vérét kicsípő.

Arattában siratót mondanak, gyászt tartanak,

az isteneknek vizet loccsantanak, lisztet hintenek,

az országban van áldozat, ima, könyörgés.

Nincs öt embere sem, nincs tíz embere sem:

Uruk, a lázadó, a Szabum hegységre hogyan támad?

Királyod a fegyveréhez nyúl:

én a párharchoz nyúlok!

ha a párharcot nem fogadja el,

 nem győzhet:

ha a bika a bikát maga mellett nem fogadja el,

 nem legel;

ha a párharcot elfogadja,

 győzhet:

ha a bika a bikát maga mellett elfogadja,

 legelhet.

A párharcra nem fogad el?

Mint a [kigyó], nem lehet megfogni,

a párharcra nem fogad el?

Követ! Íme, más szót is mondok neked,

elmés ajánlatot; ha visszatérsz, vidd magaddal!

Az E'annában, hol oroszlán lapul a padlón,

melynek belsejéből fejedelmi bika bődül,

a Giparban, mely, mint a viruló fa, gyümölcsétől roskad,

királyodnak, Kulaba urának add kezébe.

A hegység, az elmés szavú emberekkel támadó,

olyan, mint az alkony, a házához siető:

arca előtt a homályt teríti el;

olyan, mint a Hold, a homályból égre emelkedő:

feje rettentő ragyogást áraszt;

olyan, mint a Fa: minden országok fölé magaslik.

Midőn majd ő, az Aratta csúcsát koszorúzó,

ő, a kegyes Oltalmazó, Arattára,

a tiszta »erő« országára fénylő koronáját illeszti:

akkor én is megismertetem hatalmam.

Gabonát kosarakba töltsön, kerékre rakja fel,

a gabonát a hegyekbe hordja fel,

s az ellenségeskedést hagyjuk abba:

ha gabonát zsákokba töltött,

igás szamarakra kötözött,

málhás szamarak oldalára terhelte,

és Aratta udvarán a magtár elé halomba öntötte:

akkor majd ő, a dúsgazdag, a magtár kincse,

minden országok lobogó lángja, települések éke,

a hét fal szép ékessége,

a derék úrnő, megmérkőzni termett:

a vitéz Innin, a csata porában táncra perdülő,

Aratta gazdagságát a kezemből zsákmányként elviszi;

akkor majd én is meghajlom előtte,

s ő is megismerteti hatalmát,

miként városom, kicsinységem is

 földig hajtja nyakát előtte. Őneki ezt mondd."

Így mondta neki a szót,

a követnek Aratta ura

ragyogó szájjal mondta ajka szavát.

A követ sarkonfordult, hevesen, mint a vadtehén;

mint a vakondok, sötétben, s fényes nappal is haladt,

Kulaba tégláira boldog lábbal lépett.

A fő udvarba, a trónterem udvarába siet a követ,

királyának, Kulaba urának,

ragyogó szájjal adja át a szót,

mint a bika, oly büszkén mondja,

mint a döfő bika, fülébe oly büszkén mondja.

A király a jobbjára ülteti őt,

balját elfordítja tőle.

„Vajon Aratta ismeri a tervet?" - mondja.

Hajnal hasadt, Utu magasra hágott,

ám a király nem emelte az Ország Napjához fejét:

merített a Buranunna, Idigina vizéből,

merített az Idigina, Buranunna vizéből;

nagy kőkorsók nyújtóztak ég felé,

kis korsókat állított melléjük,

 fű, növény közt legelésző bárányokat,

réz üstök álltak mellettük.

A király az arany serleggel kezében,

Enmerkar, Utu fia, sietve körbejár közöttük.

Ekkor ő, az Írótábla, a gyülekezet Írónádja,

a jó napon formált arany szobor:

Niszaba isten, a zöld, a tisztán született,

Niszaba, a duzzadó bölcsességű úrnő,

ő, a fénylő Niszaba, kitárta előtte

 bölcsessége házának ajtaját;

An palotájába lépve, a király bölccsé válik.

Az úr kitárta fenséges csarnokának kapuját,

felállította fenséges rostáját;

a király a gabonából az aszott szemet kiszelelte,

a világszerte híres gyöngyárpát válogatta,

ocsúját madarak elé szórta.

Zsákokba lapátolta,

a gabonát zsákok szájába töltötte, jól megrakta őket,

igás szamarakra kötözte,

málhás szamarak oldalára terhelte,

majd a király, a duzzadó bölcsességű úr,

Uruk ura, Kulaba ura,

a karavánúton Aratta háza felé indította mindezt.

Az emberek, miként a föld réséből előbújó hangyák,

Aratta felé sorban maguk is elindultak.

Az úr a követhez,

 a hegyi országba indulóhoz,

az Arattába menőhöz így toldja meg a szót:

„Követ! Aratta urának mondd meg, ismételd el neki:

Pálcámnak törzse: a fejedelmiség »erő«,

ágai Kulaba fölé árnyékot terítenek,

csillogó ágai az E'anna szentélyében

a fénylő Innin iránt tiszteletet ébresztenek.

Hogyha van pálcája, vegye kézbe,

fogjon kezébe karneolt, mintha fát,

 lazúrkőt, mintha hozna fát:

Aratta ura ezt hozza énelém. - Őneki ezt mondd!"

Így mondta neki a szót,

s a követ, az Arattába induló,

az út porában fürösztötte lábát,

félrerúgta a hegy apró kavicsait;

mint a Sárkány, a mezőn keresett -

 versenytársa nem volt.

Midőn a követ odaért Arattába,

Aratta népe

a málhás szamarak köré gyűlt, ámulni őket.

A követ Aratta udvarán

a gabonát halomba öntötte,

 szórt a madaraknak is;

mint ha viharban eső hull az égből,

Arattában bőséget teremtett;

mint az isten, ha visszatér földjére,

Arattát éhségében jóllakatta.

Aratta népe

a vízbe áztatott gyöngyárpát a szántókon [elvetette]...

[A 363-370. sor hiányzik]

„Mi tehát a szörnyű éhség miatt,

Kulaba ura előtt, a szörnyű éhség miatt,

hajtsunk nyakat előtte!"

Az atyák mind, a szó tudói,

kezüket összekulcsolták,

 vállukat a falnak támasztották,

tiszta Házuk (kincsét) az úrra bízták.

„A palotában az ő pálcája kormányoz."

A követ elmondja küldetése szavát:

„Atyád, az én királyom, tehozzád küldött engem,

Enmerkar, Utu fia tehozzád küldött engem."

„Királyod mit mondott felőlem, mit üzent nekem?"

„Királyom, íme, ezt mondja, íme, ezt üzeni:

»Pálcámnak törzse: a fejedelmiség ,erő'-i,

ágai Kulaba fölé árnyékot terítenek,

csillogó ágai az E'anna szentélyében

a fénylő Innin iránt tiszteletet ébresztenek.

Hogyha van pálcája, vegye kézbe,

fogjon kezébe karneolt, mintha fát,

 lazúrkőt, mintha hozna fát:

Aratta ura ezt hozza énelém!« - Énnekem ezt mondta.

Miután ő így mondta neki a szót,

szavai miatt Aratta ura arccal a porba bukik,

 elnyúlik, szája teletömve.

Eltelt a nap,

szava folyton-folyvást folyt,

amit beszél, a szónak semmi tartalma nincs,

mint a gabonában legelésző szamár,

 úgy forgolódik szavai körül;

mit mondhat most egyik a másiknak?,

mivel toldhatja meg szavát egyik a másiknak?

Amit mond most egyik a másiknak, az legyen!

„Követ! Királyodnak, Kulaba urának,

 mondd meg, ismételd el neki:

A pálca fa ne legyen; fa nevét ki se ejtse!

Ha kézbe veszik, ha megtekintik,

citromfa ne legyen, szantálfa ne legyen,

cédrusfa ne legyen, ciprusfa ne legyen,

boróka ne legyen, puszpángfa ne legyen,

tölgyfa ne legyen, fenyőfa ne legyen,

a kerekek fája ne legyen,

fűzfa ne legyen;

arany ne legyen, réz ne legyen,

fénylő finomított ezüst ne legyen,

karneol ne legyen, lazúrkő ne legyen.

Hogyha van ilyen pálcája, vegye kézbe,

fogjon kezébe karneolt, mintha fát,

 lazúrkőt, mintha hozna fát:

Kulaba ura ezt hozza énelém. - Őneki ezt mondd!

Miután ő így mondta neki a szót,

a követ, mint istrángját szaggató csődörszamár,

 útnak indul a paranccsal;

lábát veti, mint szamárcsikó a réten,

 a szilaj, vakmerő;

arcát a felhők magasáig emeli;

sebesen fut, mint a dúsgyapjú juh,

 mint az üzekedő juh,

Kulaba tégláira boldog lábbal lépett.

Királyának, Kulaba urának

átadja a szavakat.

Enmerkart Enki bölcsességgel tölti el,

az úr magasztos jelet kap tőle...

[2 sor hiányzik]

A király kapát fog a kezébe,

a göröngyöket porhanyósra szétveri,

gyönyörűséges nádast ültet,

a naptól óvja, árnyékba viszi,

árnyéktól óvja, a napra viszi.

Öt év, tíz év telt el,

a gyönyörűséges nádast baltával kivágják,

az úr boldog szemmel nézte,

italt loccsantott áldozatul, illatos hegyi olajat.

Az úr a követet a hegyre küldte,

e pálcát adta a kezébe.

A követ, az Arattába induló,

mint a hegység madara,

 mint a kavargó por legye,

mint a vizenyős ország hala,

 odaért Arattába.

Aratta udvarába boldog lábbal lépett,

elöljárója előtt megállt,

amit rábíztak, átadta.

Aratta ura a pálcára tekintve

palotájában, fénylő lakhelyén, rémületbe hull;

tiszttartójának az úr így mondja a szót:

„Aratta immár elszéledő nyáj,

 útjai mintha lázadó földön vezetnének,

s a fenséges Arattában a fénylő Innin

Kulaba urának hatalmába rendelte őt;

a követ elküldőjét,

akinek felkelt a Nap, s a nehéz szót megvilágosította,

ó, jaj, őt választotta a fénylő Innin.

Mégis, Arattát hogyan tarthatná meg akármi nagy csalás?

Fizessünk hát adót?,

rójuk le tartozásunk?,

Kulaba ura előtt hajtsunk nyakat?"

Aratta ura a követnek

a szót fenséges táblaként adta kezébe:

„Követ! Királyodnak, Kulaba urának

 mondd meg, ismételd el neki:

A vad fekete ne legyen,

 a vad fehér ne legyen;

a vad barna ne legyen,

 a vad szürke ne legyen;

a vad sárga ne legyen,

 a vad rőt ne legyen:

 egy vadat bízzon reád;

vadjával az én vadam vetélkedésre áll ki,

mutassák meg, ki az erősebb. - Őneki ezt mondd."

Miután ő így mondta neki a szót,

a követ útnak indul,

 lépésről lépésre halad,

a hegyek térségein, mint a kecske,

 elidőzik,

a szentély kapuján, mint a kígyó,

 észrevétlen besurran,

Kulaba tégláin, mintha néma volna,

 zárva a szája.

Enmerkar, Utu fia, fejét felkapta,

[...]

ülőhelyéről felpattant, mint a magasba szökő áradat.

„Követ! Aratta urának mondd meg, ismételd el neki:

A ruha fekete ne legyen,

 a ruha fehér ne legyen;

a ruha barna ne legyen,

 a ruha szürke ne legyen;

a ruha sárga ne legyen,

 a ruha rőt ne legyen:

 egy ruhát bízzon reád!

Vadam, Enlil találékony vadját,

 reá eresztem,

vadjával az én vadam vetélkedésre áll ki,

mutassák meg, ki az erősebb. - Őneki ezt mondd."

Másodszor így mondja neki a szót, így toldja meg:

„Mikor fizeti hát meg az adót?

Városába juhnyájként terelje népét,

ő maga pásztorukként lépkedjen mögöttük,

s jöttében az ezüst, a lazúrkő hegye

hajtson nyakat előtte, mint az írókészség nádja:

aranyát, ezüstjét, lazúrkövét

Innin, az E'anna úrnője elé,

Kulaba udvarán a magtár elé öntsék halomba."

Harmadszor így mondja neki a szót, így toldja meg:

„Városát, mint a vadgalambot, fáiról elkergetem,

/mint a madarat, fészkéről felriasztom,/

jó piaci áron bizony eladom,

mint a pusztasággá vált városban, port kavarok benne,

porát a szelekkel széthordatom.

Jöttében hozza el a hegység köveit,

s Eridu nagy szentélyét, a csarnokot építse fel,

medencéjét ékesítse fel nekem,

hogy árnyékát az Országra vesse.

A róla mondott szót vidd el neki,

jósjelét mondd el neki!"

[A 498-500. sor hiányzik]

Ám szavainak értelme homályos.

A követnek nehéz volt a szó,

 nem tudta elmondani,

a követnek nehéz volt a szó,

 s mert nem tudta elmondani,

Kulaba ura agyagot markolt kezébe,

 táblává gyúrta, s erre vetette a szót.

E nap előtt az agyagra vetett szó nem létezett,

s most, ó, Utu, bizony így történt:

Kulaba ura a szót agyagtáblára vetette, bizony így történt.

A követ, mint a madár, szárnyakon száll,

mint a farkas, ha bárány nyomába ered, fújtat, liheg.

Öt hegységen, hat hegységen, hét hegységen kel át;

szemét felemeli: odaért Arattába.

Aratta udvarába boldog lábbal lépett,

királyának hatalmát tudtul adja,

küldetése szavát elmondja.

A követ Aratta urával így cseréli a szót:

„Atyád, az én királyom, tehozzád küldött engem,

Uruk ura, Kulaba ura tehozzád küldött engem."

„Királyod mit mondott felőlem, mit üzent nekem?"

„Királyom, íme, ezt mondja,

 íme, ezt üzeni:

Királyom - ő, Enlil fia - lombos fa,

magasba nőtt fa, ég s föld közé növekvő,

koronája az égig ér,

 gyökere a földbe nyúlik -

ő, aki az uralmat, a királyságot ragyogóvá tette,

Enmerkar, Utu fia, agyagtáblát bízott reám.

Aratta ura, tekinteted vesd az agyagra,

 s a szó értelmét onnan megtudod.

Mit szólsz erre? Mit tudsz mondani?

A kegyesnek, a lazúrkő szakállat viselőnek,

kit a tiszta »erő« hegyén az erős Tehén szült,

aki Uruk földjén erőt kapott,

aki az igaz Tehén melléből szopott tejet,

aki Kulabában, a nagy »erő« országában uralkodik:

neki, Enmerkarnak, Utu fiának,

szavad jó szó gyanánt az E'anna szentélyében hadd mondjam el,

Giparjában, mely mint a viruló fa, gyümölcsétől roskad,

királyomnak, Kulaba urának hadd adjam kezébe!"

Miután ő így mondta neki a szót,

Aratta ura a követtől

összegező tábláját átvette.

Aratta ura az agyagra veti pillantását:

az üzenet szava ék alakban,

 benyomott fejű ékjelekkel ott áll az agyagon.

Aratta urának pillantása

 az összegező táblát vizsgálgatja.

Ekkor az úr, az uralom koronájára termett, Enlil fia,

Iskur, az égen, földön dübörögve dörgő,

a tomboló vihar, bikaként döfő,

 oroszlánként ugrásra készen álló,

minden országokat megrengető,

minden hegyeket meghasgató,

a mellén rettentő ragyogást viselő:

Iskur a szépséges hegységben fejét felemelte.

Arattában, melynek fehér fala a hegység belseje,

önmagától növő búzát,

 önmagától növő, kúszó babot,

önmagától növő búzát hordott a magtárba,

Aratta urának behordta,

Aratta udvarán a szeme elé halomba öntötte.

Aratta ura a búzára nyitotta szemét,

majd a követre emelte felragyogó szemét.

Aratta ura a követnek így mondja a szót:

„Aratta fensége, Innin, minden országok úrnője,

házát, Arattát nem hagyta el:

 nem Uruk mellett nyilatkozott meg;

lazúrkő házát nem hagyta el:

 nem az E'anna szentélye mellett nyilatkozott meg;

a tiszta »erő« országát nem hagyta el:

 nem Kulaba téglái mellett nyilatkozott meg;

ékeskedő nyoszolyáját nem hagyta el:

 nem gyümölcshozó nyoszolyája mellett nyilatkozott meg;

tiszta kezét Aratta urától nem vonta el:

 nem Kulaba ura mellett nyilatkozott meg!"

Arattát jobbról és balfelől

Innin, minden országok úrnője,

hatalmas szökőárként körülölelte;

népét, mely más népektől elkülönül,

népét, melyet Dumuzi más népek közül kivett,

őket, akik a fénylő Innin szavát érvényre juttatják -

ó, Dumuzi leleményes vadja

 cselezd ki őket,

rajta, siess!

Nekik, akik a vízözön árjában megálltak,

amint a vízözön ereje elvonult,

Innin, minden országok úrnője,

aki Dumuzit nagyon szereti,

az élet vizét csepegtette nekik,

s igájukat az Országra vetette.

Midőn a lelemény vadja megérkezett,

fejét hegyes ujjú sisak fedte,

testét oroszlánruha takarta...

[Az 580-583. sor hiányzik]

...Innin

énekei Ama'usumgalanna kedvére valók;

a hajdankor szertartásait, Dumuzi fénylő szertartásait

ő elvégezte, ünnepet rendezett neki,

 módját megismertette:

a nagyasszony, ha a tiszta „erő" hegyére jött,

szüzet vezetett eléje, mielőtt a nap végetért,

fekete festékkel szemét kifestette,

őt magát fehérbe öltöztette,

hogy felragyogjon, mint a holdfény,

egyenest eléje vezette.

Gabonáját Enmerkar kosarakba tölti,

árpáját zsákokba tölti,

viszi Arattába a juhhal együtt bárányát is,

viszi Arattába a kecskével együtt gidáját is,

viszi Arattába a tehénnel együtt borját is,

viszi Arattába a nőstényszamárral együtt csikaját is.

Szolgáinak Arattában így mondja a szót:

„A gabonát a magtár előtt öntsétek halomba,

 rakjátok garmadába:

a bőség a ti bőségtek,

ha ezt teszitek Aratta urának..."

[A 604-614. sor hiányzik]

Enmerkar atyja, hogy ne növekedjék semmi,

 nem permetez vizet a földre,

Enlil, minden országok ura,

 megkötözi a vizeket.

Aratta népe

a rá kirótt tartozás fejében,

tartozása: arany s lazúrkő -

az emberek, a gyümölcs-nevelők,

 akik a fénylő gyümölcsöt gondozzák

a magtár elé fügét, datolyát öntenek,

 halomba rakják:

a telérből szín lazúrkőt szednek,

koronás nádat Vágnak,

Innin, az E'anna úrnője előtt,

az E'anna udvarán, a magtár előtt,

 halomba rakják mindezt.

„Királyom, halld: tanácsot adok, tanácsom fogadd meg,

szót mondok neked, szavamra hallgass.

Válaszd ki Országodnak minden országok füvét, növényét.

Aratta népe,

a szentélyükbe ajándékot hozók,

 hadd mondják:

Amikor innen elmegyünk,

az örökké ragyogó úrnő adjon bort nekünk,

Gestinanna, [az örökké ragyogó úrnő,

 adjon bort nekünk]."

E városban [...]

az ünnep ne [múljék el],

egy napra [se múljék el...]

[A vetélkedésben Enmerkar és Aratta ura között

Enmerkar győzött Aratta ura felett.

Ó, Innin, édes a dicséreted!]

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 129–151, no. 24

***

Gilgames és Agga

„Követség..."

Követség érkezett Aggátói, Enmebarageszi fiától,

Kis városából Urukba, Gilgames elé.

Gilgames városának atyái előtt

beszédet tart, beszédben kér tanácsot:

„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,

az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,

vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni

Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,

 inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!"

Városának atyái az egybehívott gyülekezetben

Gilgamesnek így adják vissza a szót:

„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,

az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,

vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni

Kis háza előtt inkább hajtsunk nyakat,

 ne szálljunk szembe véle fegyverrel!"

Gilgames, Kulaba ura,

akinek Innin a bizodalma,

városa atyáinak szavát szívébe nem fogadta.

Másodszorra Gilgames, Kulaba ura,

városának legényei előtt

 beszédet tart, beszédben kér tanácsot:

„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,

az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,

vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni

Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,

 inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!"

Városának legényei az egybehívott gyülekezetben

 Gilgamesnek így adják vissza a szót:

„Ó, ti élen állók, ó, ti fenn ülők,

a király fiaival harcba szállók,

szamár hátán száguldók:

a város életét ti tartjátok kézben!

Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,

 inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!

Uruk az istenek kezeműve,

az E'anna az égből szállt alá,

minden részét a nagy istenek alkották,

nagy fala a földön felhőként terül el,

fenséges lakóhelyét An alapozta meg:

reád van bízva, te vagy a király, a hős!

A fejek bezúzója, An szeretett fejedelme

az ellenség jöttét hogyan is félhetné?

Seregük leapad, hátsó soraik szétszóródnak,

elöl az emberek nem tudnak ellenállni!"

Ekkor Gilgames, Kulaba ura,

városa legényeinek szavát boldogan szívébe fogadta;

 útja felfénylett.

Szolgájának, Enkidunak, így mondja a szót:

„Így hát ismét a lándzsa legyen a csata karja,

a fegyverek térjenek vissza kezedbe,

hogy rémületet keltsenek, rettentő ragyogást ontsanak,

ha Agga megjön, hulljon le rá nagy rémületem,

józansága zavarodjék meg, terve menjen veszendőbe!"

Öt nap sem telt el, tíz nap sem telt el,

Agga, Enmebarageszi fia, Urukot körülzárta,

Urukban a nép józansága megzavarodott.

Gilgames, Kulaba ura,

vitézeinek így mondja a szót:

„Vitézeim, ti komor tekintetűek!

Lépjen elő, akiben szív van,

 Agga elé akarom küldeni!"

Girishurturra, a királyi tiszt,

királya előtt így jelentkezik:

„Hadd mehessek én Agga elé:

józansága zavarodjék meg, terve menjen veszendőbe!"

Girishurturra kilép a kapun.

Midőn Girishurturra a kapun átjutott,

a kapu torkában elfogták,

Girishurturra húsát tépték,

majd Agga színe elé hurcolták.

Aggához ő beszélni kezd;

szavát be sem fejezheti,

 s Uruk fegyverhordozója tűnt fel a városfalon;

a falon kihajlik.

Agga észrevette őt;

Girishurturrának így mondja a szót:

„Szolga! Az az ember ott a királyod?"

„Az az ember ott nem a királyom!

Ha az az ember ott a királyom volna,

homloka komor volna,

tekintete bölényé volna,

szakálla lazúrkő volna,

s ujja szerencsét hozó volna:

nem tömegek esnének-e el?,

 s ha tömegek állnának helyükre,

e tömegek is nem porba hullnának-e?

Nem verne ő le minden országokat?

Az ország torkát nem tömné be porral?

A bárkák szarvát nem törné-e le?"

Agga, Kis királya, harcos szívét nem fékezte:

ütötték, verték,

Girishurturra húsát tépték.

A fegyverhordozó után Gilgames tűnt fel a falon:

az atyákat, a legényeket áthatja rettentő ragyogása,

Urukban a férfiak fegyverüket kezükbe szorítják,

a kapunál az utcán mind felsorakoznak,

Enkidu a kapun át kilép.

Gilgames a falon kihajlik.

Agga észrevette őt:

„Szolga! Az az ember ott a királyod?"

„Az az ember ott a királyom!" -

alig hogy ezt kimondta,

tömegek estek el,

 tömegek álltak helyükre,

s e tömegek is porba hulltak.

Minden országok leverettek,

az ország torkát por tömte be,

a bárkák szarva letörött:

de Agga, Kis királya iránt harcos szívét megfékezte.

Gilgames, Kulaba ura,

Aggának így mondja a szót:

„Agga, őrmesterem; Agga, kapitányom;

Agga, seregem vezére!

Agga, te a menekülő madarat árpával etetted;

Agga, lélegzetem neked köszönhetem,

 Agga, életem neked köszönhetem;

Agga, te a menekülő embert öledbe vetted!"

Uruk az istenek kezeműve,

nagy fala a földön felhőként terül el,

fenséges lakóhelyét An alapozta meg:

reád van bízva, te vagy királya, hőse!"

A fejek bezúzója, An szeretett fejedelme

Aggát Kis fele küldve szabadon engedte:

„Utu szeme előtt viszonzom egykori jótettedet!"

Ó, Gilgames, Kulaba ura,

édes a dicséreted!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 165–169, no. 26

***

Gilgames és Huvava

„Az úr az élő ember hegye felé..."

Az úr az élő ember hegye felé fordította a vágyát;

Gilgames úr az élő ember hegye felé fordította a vágyát.

Szolgájának, Enkidunak így mondja a szót:

„Ó, Enkidu! Az életnek a bélyegzett tégla

 nem ad értelmet.

A hegységbe akarok behatolni,

 ott szerzek nevet magamnak;

földjén, hová mások írták nevüket,

 felírom ott a magam nevét;

földjén, hová mások nem írták nevüket,

 felírom ott az istenek nevét."

Szolgája, Enkidu, így adja vissza a szót:

„Királyom, ha a hegységbe akarsz behatolni,

 Utunak szólj,

Utunak szólj, a hős Utunak:

a hegy gondja Utué,

a cédrust termő hegy gondja a hős Utué,

/Utué, a lazúrkő koronát viselőé,

a fejét magasra emelőé, Napé az égen/

 - Utunak szólj!"

Gilgames fehér bárányt fog a kezébe,

áldozati sötét bárányt szorít mellére,

kezében fénylő pálcája, a parancsoló.

Utunak az égen így mondja a szót:

„Ó, Utu, a hegységbe akarok behatolni,

 segítőm te légy;

a cédrust termő hegységbe akarok behatolni,

 segítőm te légy!"

Utu az égből így adja vissza a szót:

„Derék vitéz vagy valóban;

 de mit neked a hegy?"

Gilgames így mondja a szót:

„Ó, Utu, szavamban hadd szóljak veled,

 szavam halljad meg;

gondom hadd mondjam el neked,

 hallgasd meg.

Városomban meghalnak az emberek,

 összeszorul a szívem,

 elmúlnak az emberek,

 nehéz a szívem.

Kihajlom a falon:

 a folyam vizén tetemek sodródnak,

szemem ezt látja.

 S én? Ez a sors vár rám is?

 Igen. Így lesz.

Égig az ember nem érhet fel,

 a legmagasabb sem;

hegyet az ember nem takarhat el,

 a legszélesebb sem.

Az életnek a bélyegzett tégla

 nem ad értelmet.

A hegységbe akarok behatolni,

 ott szerzek nevet magamnak;

földjén, hová mások írták nevüket,

 felírom ott a magam nevét;

földjén, hová mások nem írták nevüket,

 felírom ott az istenek nevét."

Utu a könnyeit áldozatként elfogadta,

ő, az irgalom embere, irgalommal volt iránta.

A hét vitézt, egyazon anyának fiait,

az elsőt, legöregebb bátyjukat,

 oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába,

a másodikat, a mélység ölének kígyóját,

a harmadikat, a sárkánykígyót,

a negyediket, a tűzokádó kígyót,

az ötödiket, a vedlő kígyót,

 mely kibújik önmagából,

a hatodikat, a féktelen árt,

 mely a hegy mellén áthömpölyög,

a hetediket, a száguldó fáklyát,

 melynek nem lehet útját állni:

e hét vitézt

/akik az égen csillognak,

akik a földön a karavánutak ismerői;

akik az égen magasan állnak,

akik a földön Aratta útját ismerik,

akik a szomszéd országok kereskedőit ismerik,

akik az országok rejtekét,

mint a galambok, ismerik;

őket, kik heten vannak/,

a hegységben, barlangok mélyén, elzárta valamennyit.

A cédrus-döntő boldogan cselekszik,

Gilgames úr boldogan cselekszik.

Városában, mintha egy ember volnának,

 mozgósítást parancsolt;

mintha két társ volnának,

 sorozást parancsolt.

„Akinek háza van, térjen házához,

 akinek anyja van, térjen anyjához!

A rokontalan férfiak, kik tennék, amit én,

 oldalamra álljanak ötvenen!"

Akinek háza volt, házához tért,

 akinek anyja volt, anyjához tért:

a rokontalan férfiak, kik tennék, amit ő,

 oldalára álltak ötvenen.

A kovácsok háza felé fordította a lábát,

kardot, sújtó szekercét,

 vitézi fegyvert öntetett.

A mezőn sötétlő erdő felé fordította a lábát,

nyárfát, almafát, puszpángfát vágatott.

Városának fiai, az őt kísérők,

 a fegyverek nyelét kezükbe szorítják.

/A hét vitézt, egyazon anyának fiait/,

az elsőt, legöregebb bátyjukat,

 oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába,

/a másodikat, a mélység ölének kígyóját,

a harmadikat, a sárkánykígyót,

a negyediket, a tűzokádó kígyót,

az ötödiket, a vedlő kígyót,

 mely kibújik önmagából,

a hatodikat, a féktelen árt,

 mely a hegy mellén áthömpölyög,

a hetediket, a száguldó fáklyát,

 melynek nem lehet útját állni:

e hét vitézt/,

a hegységben, barlangok mélyén,

 Utu elzárta valamennyit.

Az első hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust.

/A második hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust.

A harmadik hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust.

A negyedik hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust.

Az ötödik hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust.

A hatodik hegységen átkelnek,

 belsejében nem találják a cédrust./

A hetedik hegységen átkelnek,

s e földről már nem mennek tovább.

Az úr, Gilgames, cédrust dönt fejszéjével...

 [A 65-70. sor hiányzik]

 Gilgames felriad álmából, az alvás felkavarta,

 szemét dörzsölgeti, kábulat ülte meg.

Enkidu keze érinti, ám ő nem mozdul,

beszél hozzá, ám ő nem adja vissza a szót.

„Ó, te fekvő; ó, te fekvő,

ó, Gilgames, Kulaba fiainak ura:

 meddig fekszel még?

A hegy immár elsötétedett, árnyék terült föléje,

homály oltotta ki a fényt,

Utu lenyugodott,

 anyja, Ningal ölébe tért, emelt fejjel.

Ó, Gilgames, meddig fekszel még?

Ne hagyd városod fiait, a téged kísérőket,

hogy rád várva, a hegység ölénél álljanak!

Ne hagyd, hogy szülőanyádat

 városod közterén meghurcolják!"

Gilgames jó füle ezt meghallotta;

vitézi szavába burkolózik, mint ruhába,

harminc gin súlyú ruháját kézbe veszi,

 mellére ölti,

bikaként dobbant a nagy földön,

nyakát a földhöz érinti,

 foga odakoccan.

„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!

 Fénylő atyámra, Lugalbandára!

Olyan legyek én is, akár ő,

 aki gyönyörben ült szülőanyám térdei között!"

Másodszor is kimondja:

„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!

 Fénylő atyámra, Lugalbandára!

Míg ezt az embert, legyen bár ember, nem ölöm meg,

 legyen bár isten, nem ölöm meg,

addig lábam, a Hegységbe induló,

ne térhessen városomba vissza!"

Az igaz szolga szót emel, életet óvó szót;

királyának Enkidu így adja vissza a szót:

„Királyom, te ezt az embert szemeddel nem láttad,

 szíved ezért nem retteg;

de én ezt az embert szememmel láttam,

 szívem ezért retteg.

Ilyen ez a vitéz:

 foga sárkány foga,

arca oroszlán arca,

hangja robajló ár,

homloka fát, nádat perzsel,

 senki sem térhet ki előle!

Királyom, indulj bár te a hegy felé,

 én a város felé indulok.

Anyádnak dicsőségedről beszélek,

 szája nevet majd;

utána vesztedről beszélek,

 gyászkönnyet sír majd."

/Szolgájának, Enkidunak, így adja vissza a szót:/

„Más ember érettem ne vesszen,

 rakott hajó ne süllyedjen,

három rétű páncél ne repedjen,

csatában ember ne pusztuljon,

ház, nádkunyhó tűzben ne enyésszen!

De te segíts nekem, én segítek neked,

 s mi történhet velünk?

Hogyha elsüllyed, hogyha elsüllyed,

hogyha a Magant járó hajó elsüllyed,

hogyha a hajó, Magilum karja, elsüllyed:

akkor úgyis minden halandó

 a halandók igaz bárkájára száll.

Rajta, menjünk tovább, feléje:

 szemünk lássa őt!

Hogyha haladunk tovább,

s rádtör a félelem, rádtör a félelem:

 űzzed el;

s rádtör a rémület, rádtör a rémület:

 űzzed el!"

„Legyen szíved szerint:

 rajta, menjünk tovább, feléje!"

Egy darabon, ha haladhattak,

Huwawa kilépett cédrus-háza elé.

Szemét rájuk emelte,                a halál szemét,

homlokát feléjük fordította,     a rontás homlokát,

szót kiáltott ellenük,                 a dübörgés szavát.

Gilgames lába remeg, ina reszket,

félelem fakad szívében,

de a megtett útra nem fordul vissza.

Amaz, lába nagy patáján ágaskodva,

erre löki magát, majd amarra indul.

„Te, sűrű gyapjú, szőttes ruhát viselő,

nemes férfi, gyönyörűsége az isteneknek,

vad bölény, szilaj a harcban,

szülőanyád büszkesége,

dajkád kedvence,

 táplálód, ölben ringatód szemefénye:

ne félj! Kezed ereszd le."

Gilgames a kezét nem eresztette le;

 így mondja a szót:

„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!

Fénylő atyámra, Lugalbandára!

Végre, hogy a hegyen lakásodra találtam!

/Kisebbik lábadra kis bilincset hoztam,

nagyobbik lábadra nagy bilincset hoztam,

rettentő sugaradba behatolok!"/

Az első fa gyökerét maga tépte fel;

városának fiai, az őt kísérők,

ágait lenyesték, kötegbe kötötték,

a hegység ölénél rendre lerakták.

Midőn a hetedik rettenettel végzett,

 berontott fülkéjébe,

falhoz szorította őt, mint kígyót a borpincében,

mintha csókot adna,

 nyakára csattanó ütést mért.

Huwawa foga összekoccan; sír, sápad-zöldül;

Gilgames úr kezét megragadja,

/csellel él/:

„Egy szót hadd mondjak Utunak!"

„Ó, Utu, én nem ismerem szülőanyámat,

 én nem ismerem nemzőapámat:

engem a hegy szült, engem te nemzettél!"

Huwawa varázs-szóval bűvölte Gilgamest,

 varázs-szót mondott az ég életére,

 varázs-szót mondott a föld életére,

 varázs-szót mondott a hegy életére;

kezét megragadta, eléje borult.

Ekkor a sumer Gilgames szívében

 szánalom ébred az esdeklő iránt;

szolgájának, Enkidunak, így mondja a szót:

„Ó, Enkidu, az elfogott madár

 a helyére hadd szálljon vissza;

az elfogott harcos

 anyja ölére hadd térjen vissza!"

Enkidu Gilgamesnek így adja vissza a szót:

„A széles testűt, hogyha józan esze nincsen,

Namtar emészti el,

 Namtar, a válogatást nem ismerő!

Hogyha az elfogott madár

 a helyére száll vissza;

hogyha az elfogott harcos

 anyja ölére tér vissza:

akkor szülőanyádnak városába

 te nem térhetsz vissza!"

Huwawa Enkidunak így mondja a szót:

„Ellenem szólsz gonosz szavakkal?, Enkidu!

Béren tartott ember ő, béren vett táplálékú,

 társa mögött kell járnia:

 ezért támad szavakkal!"

/Huwawa Gilgamesnek így mondja a szót:

„Szülőanyám

 a hegy sötét mélye;

nemzőatyám

 a hegy sötét mélye;

Utu helyezett a hegyre,

 magányom lakásába!"/

Mert ő így mondta neki a szót;

sorsát eldöntötték.

/Nyakát elmetszették,/

 testét vászonba, lenbe göngyölték,

Enlil és Ninlil színe elé vitték...

[Töredék a bővebb változatból]

Huwawa első rettentő sugarát          küldte ellenük:

városának fiai,                                  az őt kísérők,

ágait lenyesték, kötegbe kötötték,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Második rettentő sugarát                 küldte ellenük:

városának fiai,                                  az őt kísérők,

ágait lenyesték, kötegbe kötötték,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Harmadik rettentő sugarát                küldte ellenük:

városának fiai,                                  az őt kísérők,

ágait lenyesték, kérgét lenyúzták,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Negyedik rettentő sugarát                küldte ellenük:

városának fiai,                                  az őt kísérők,

ágait lenyesték, kérgét lenyúzták,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Ötödik rettentő sugarát                      küldte ellenük:

városának fiai,                                   az őt kísérők,

ágait lenyesték, kérgét lenyúzták,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Hatodik rettentő sugarát                    küldte ellenük:

városának fiai,                                   az őt kísérők,

ágait lenyesték, kérgét lenyúzták,

 a hegység ölénél rendre lerakták.

Hetedik rettentő sugarával végzett,

 s Gilgames berontott fülkéjébe,

falhoz szorította őt,

 mint kígyót a borpincében,

mintha csókot adna,

 nyakára csattanó ütést mért.

Huwawa foga összekoccan,

mint elfogott bölényre,

 pányvát vetnek nyakába;

mint elfogott harcosokét,

 karját hurokkal megkötik.

Huwawa sír, sápad-zöldül.

„Ó, Gilgames,

egy szót hadd mondjak királyomnak!"

„Ó, Utu, én nem ismerem szülőanyámat,

 én nem ismerem nemzőapámat:

engem a hegy szült, engem te nemzettél!"

Huwawa varázs-szóval bűvölte Gilgamest,

 varázs-szót mondott az ég életére,

 varázs-szót mondott a fold életére,

 varázs-szót mondott a hegy életére:

kezét megragadta, eléje borult.

Ekkor Gilgames, Ninszuna fia szívében

 szánalom ébredt az esdeklő iránt;

szolgájának, Enkidunak így mondja a szót:

„Ó, Enkidu, az elfogott madár

 a fészkére hadd szálljon vissza;

az elfogott harcos

 anyja ölére hadd térjen vissza!"

„Hogyha téged ő fogna el,

 anyád ölére nem térhetnél vissza!

Feloldozzák-e az elfogott harcos kezét?

 Visszatérhet-e szentélyébe az elfogott pap?

Visszatérhet-e a gyönyörhöz az elűzött kéjnő?

 A hajdankor napja óta ki látta ezt?

Ő elzárná előled a hegy útjait,

ő elállná lépteid elől a hegy ösvényeit!"

A vitéz, ki hallotta szavát,

Huwawa Enkidunak így mondja a szót:

„Ellenem szólsz gonosz szavakkal?, Enkidu!

Béren tartott ember ő, béren vett táplálékú,

 társa mögött kell járnia:

 ezért támad szavakkal!"

Mert ő így mondta neki a szót:

Enkidu, tomboló haraggal,

nyakát elmetszette,

 testét vászonba, lenbe göngyölte,

Enlil színe elé vitte.

Enlil színe előtt

 ajkuk a földet érintette,

majd a vásznat bontogatták,

 Huwawa fejét elővették,

Enlil színe elé tették.

Ránéz Enlil a Huwawa fejére,

szívébe vág Gilgames szava.

„Hogy tehettétek ezt?"

Szavuk végezték, [s Enlil ártó szolgáit hívja ellenük]:

„Arcotokba                                 marjanak bele,

a kenyeret, amit ti ennétek,        egyék meg,

az italt, amit ti innátok,               igyák meg!"

Miután Enlil a lakhelyéről

 foglyul ejtette a fensőbb rettentő ragyogást,

első rettentő ragyogását            a fenséges folyamba töltötte,

második rettentő ragyogását     [az Országba] töltötte,

harmadik rettentő ragyogását    a szilárd [uralomba] töltötte,

negyedik rettentő ragyogását    az oroszlánba töltötte,

ötödik rettentő ragyogását         a kegyetlenségbe töltötte,

hatodik rettentő ragyogását       a hegységbe töltötte,

hetedik rettentő ragyogását       Nungal istennőbe töltötte.

A rettentő ragyogást legyőző királyért,

 Gilgamesért, a hegyen öklelő bölényért,

 a tenger partjára kiállóért,

s erős szolgájáért, Enkiduért,

 ó, Enki, tied a dicséret!

Ó [Gilgames], édes a dicséreted!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 169–181, no. 27–28

***

Gilgames, Enkidu és az alvilág

„A hajdankor napján, a hajdankor távoli napján..."

A hajdankor napján,               a hajdankor távoli napján,

a hajdankor éjjelén,                a hajdankor távoli éjjelén,

a hajdankor évében,               a hajdankor távoli évében,

midőn minden méltó dolog    megjelent,

midőn minden méltó dolog    jó sorsra tett szert,

s az Ország otthonában          kenyeret ízleltek,

midőn az ország kemencéjében a tűz fellobbant;

midőn ég     a földtől elvált,

midőn föld az égtől elszakadt,

midőn az emberiség magja létrejött:

akkor az eget                          An szerezte meg,

a földet                                   Enlil szerezte meg,

s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;

midőn elindult,                       midőn elindult,

az atya a világ felé                 midőn elindult,

Enki a világ felé                     midőn elindult,

akkor a kicsik a királlyal        együtt haladtak,

a nagyok Enkivel                   együtt haladtak:

e kicsik                                   a kézi súlyok voltak,

e nagyok                                 a hánykolódó nád súlyai voltak,

Enki kis csónakjának ölén

győztesen az összecsapásban, mint a dühöngő vihar,

a királynak a vizet                  a hajó orra

mint a farkas,                          úgy hasítja;

Enkinek a vizet                      a hajó fara

mint az oroszlán,                    leteríti:

e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,

 ez az egyetlen fa volt,

ott nőtt a fénylő Buranunna partján,

a Buranunna itatta vízzel,

ám a déli szél karja kitépte gyökerét,

 elroppantotta törzsét,

s a Buranunna vize elsodorta.

Arra járt egy asszony,             az An szavát félő,

arra járt ő,                               az Enlil szavát félő,

a fát kezébe vette,                   Urukba vitte:

„A fénylő Innin termékeny kertjébe viszem!"

A fát az asszony keze nem gondozta,

 maga mellé állította;

a fát Innin keze nem gondozta,

 maga mellé állította.

„Mikor lesz fénylő trónszék belőle,

 melyen ülhetek?" - szólt,

„Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,

 melyen fekhetem?" - szólt.

/Öt év telt el, tíz év telt el,/

a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:

gyökerébe kígyó fészkelt,

 nem fog rajta a ráolvasás,

ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,

törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,

az örökké nevető, az örökké vidám.

A fénylő Innin könnyeit hullajtja.

Midőn hajnal hasadt,               s a látóhatár felfénylett,

/midőn a madarak, hajnal hasadtán, énekelni kezdtek,/

midőn Utu                               az ágyasházából kilépett,

nővére, a fénylő Innin,

a vitéz Utunak így mondja a szót:

„Ó, fivérem, a hajdankor napján,

 midőn sorssá vált a sors,

midőn az Országban               bőség keletkezett,

midőn az eget                         An szerezte meg,

 a földet                                  Mullil szerezte meg,

s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;

midőn elindult,                              midőn elindult,

az atya a világ felé                        midőn elindult,

Amanki a világ felé                      midőn elindult,

akkor a kicsik a királlyal              együtt haladtak,

a nagyok Amankival                    együtt haladtak:

e kicsik                                          a kézi súlyok voltak,

e nagyok                                       a hánykolódó nád súlyai voltak,

Amanki kis csónakjának ölén

győztesen az összecsapásban,       mint a dühöngő vihar,

a királynak a vizet                        a hajó orra

mint a farkas,                                úgy hasítja;

Amankinak a vizet                       a hajó fara

mint az oroszlán,                          leteríti:

e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,

 ez az egyetlen fa volt,

ott nőtt a fénylő Buranunna partján,

a Buranunna itatta vízzel,

ám a déli szél karja kitépte gyökerét,

 elroppantotta törzsét,

s a Buranunna vize elsodorta.

Arra járt egy asszony,                  az An szavát félő,

arra járt ő,                                     a Mullil szavát félő,

a fát kezébe vette,                        Urukba vitte:

»A fénylő Gasananna termékeny kertjébe viszem!«

A fát az asszony keze nem gondozta,

 maga mellé állította;

a fát Gasananna keze nem gondozta,

 maga mellé állította.

»Mikor lesz fénylő trónszék belőle,

 melyen ülhetek?« - szólt;

»Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,

 melyen fekhetem?« - szólt.

/Öt év telt el, tíz év telt el,/

a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:

gyökerébe kígyó fészkelt,

 nem fog rajta a ráolvasás,

ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,

törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,

az örökké nevető, az örökké vidám.

Én, a fénylő Gasananna, könnyeim hullajtom."

Fivére, a hősi, vitéz Utu,

e szót őtőle nem fogadta el.

Midőn hajnal hasadt,                   s a látóhatár felfénylett,

/midőn a madarak, hajnal hasadtán, énekelni kezdtek,/

midőn Utu                                    az ágyasházából kilépett,

nővére, a fénylő Innin,

fivérének, Gilgamesnek, mondja a szót:

„Ó, fivérem, a hajdankor napján,

 midőn sorssá vált a sors,

midőn az Országban                    bőség keletkezett,

midőn az eget                              An szerezte meg,

a földet                                        Mullil szerezte meg,

s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;

midőn elindult,                            midőn elindult,

az atya a világ felé                      midőn elindult,

Amanki a világ felé                   midőn elindult,

akkor a kicsik a királlyal            együtt haladtak,

a nagyok Amankival                  együtt haladtak:

e kicsik                                       a kézi súlyok voltak,

e nagyok                                     a hánykolódó nád súlyai voltak,

Amanki kis csónakjának ölén

győztesen az összecsapásban,     mint a dühöngő vihar,

a királynak a vizet                       a hajó orra

mint a farkas,                               úgy hasítja;

Amankinak a vizet                      a hajó fara

mint az oroszlán,                         leteríti:

e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,

 ez az egyetlen fa volt,

ott nőtt a fénylő Buranunna partján,

a Buranunna itatta vízzel,

ám a déli szél karja kitépte gyökerét,

 elroppantotta törzsét,

s a Buranunna vize elsodorta.

Arra járt egy asszony,                  az An szavát félő,

arra járt ő,                                     a Mullil szavát félő,

a fát kezébe vette,                        Urukba vitte:

»A fénylő Gasananna termékeny kertjébe viszem!«

A fát az asszony keze nem gondozta,

 maga mellé állította;

a fát Gasananna keze nem gondozta,

 maga mellé állította.

»Mikor lesz fénylő trónszék belőle,

 melyen ülhetek ?« - szólt.

»Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,

 melyen fekhetem?« - szólt.

Öt év telt el, tíz év telt el,

a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:

gyökerébe kígyó fészkelt,

 nem fog rajta a ráolvasás,

ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,

törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,

az örökké nevető, az örökké vidám.

Én, a fénylő Gasananna, könnyeim hullajtom."

Fivére, a vitéz Gilgames,

e szót őtőle elfogadta.

Bőrpáncélt ölt testére, ötven mana a súlya,

ötven mana súly annyi neki, mint harminc gin;

réz fejszéjét, hadi útjának fegyverét,

kezébe veszi hét gu, hét mana súlyát.

Ott, a gyökérben, a kígyót - nem fog rajta a ráolvasás -

 bottal agyonveri;

ott, az ágakon az Anzu sas fiókáit kezébe veszi,

a hegységig elhessenti;

ott, a törzsében a szűzi Lila tanyáját feldúlja,

őt távoli helyekre kergeti.

A fa gyökerét Gilgames elvágja, ágait lenyesi;

városának fiai, az őt kísérők, ágait lenyesték.

A fát a fénylő Inninnek adja, trónszékéül,

őneki adja, nyoszolyájául.

Ő maga a gyökeréből                  dobot készít magának,

az ágából                                    dobverőt készít magának.

Parancsoló a dob:                       úton, utcán dob pereg;

hangos a dobszó:                        úton, utcán dobszó pereg.

A városban a legénynek dob parancsol,

szenvedés, kín a dob,

 elhagyott asszonyaik keserve:

„Ó, én hitvesem!"

 „Ó, én mátkám!" - így jajonganak.

Akinek anyja van                       fiának ő hord ételt,

akinek nővére van,                     fivérének ő hord ételt.

Ha az est csillaga                       lehanyatlik,

dobjának helyét                          megjelöli,

dobját maga előtt tartja,             házába viszi.

A helyen, mit megjelölt,            szenvedés, kín a hajnal,

foglyok, tetemek,                       elhagyott asszonyok.

Az ifjú szüzek kiáltásától

Gilgames dobja, dobverője lehull a Nagy Lakóhelyre,

kezét nyújtja érte,                      de keze nem éri el,

lábát nyújtja érte,                      de lába nem éri el.

Leül a Nagy Kapu torka mellé,

 leül az alvilág Szeménél,

Gilgames sír, keservesen kiáltoz:

„Ó, én dobom! Ó, én dobverőm!

Ő, én dobom, te ellenállhatatlan pergésű,

 elfojthatatlan ütemű!

Ó, bár az ács házában volna még a dob,

bár az ács asszonyánál volna még,

 mint a szülőanyám, olyan ő nekem,

bár az ács leányánál volna még,

 mint a kishúgom, olyan ő nekem.

Ó, a dobom!                                 Ki hozza fel az alvilágból?

Ó, a dobverőm!                            Ki hozza fel az alvilágból?"

Szolgája, Enkidu, így mondja neki a szót:

„Királyom, miért sírsz?

 Szíved fájdalom miért gyötri?

Dobod én felhozom az alvilágból,

dobverőd én felhozom az alvilágból!"

Gilgames Enkidunak így mondja a szót:

„Hogyha alászállsz az alvilágba,

szót mondok neked, szavam hallgasd meg,

tanácsot adok neked, tanácsom fogadd meg.

Tiszta ruhádat nehogy felöltsd,

mert a szolgák, mint ellenséggel, elbánnak veled.

A tégely jó olaját nehogy magadra csurgasd,

mert illatára ők köréd sereglenek.

A hajítóbotot az alvilágban nehogy elhajítsd,

mert akit a hajítóbot eltalál, mind köréd seregei.

Kezedben nehogy pálcát tartsál,

mert a lelkek mind körötted repdesnek majd.

Lábadra nehogy sarut húzzál,

az alvilágban nehogy zajt csapjál.

Szeretett asszonyod nehogy megöleld,

gyűlölt asszonyod nehogy megüsd;

szeretett gyermeked nehogy megöleld,

gyűlölt gyermeked nehogy megüsd:

mert az alvilág keserve foglyul ejt,

foglyul ejt, aki ott nyugszik, aki ott nyugszik,

Ninazu anyja, aki ott nyugszik,

kinek fénylő testét ruha nem fedi,

kinek fénylő kehely-keblét vászon nem takarja."

Enkidu alászállt az alvilágba,

királya tanácsát nem fogadta meg.

Tiszta ruháját felöltötte:

a szolgák, mint ellenséggel, elbántak vele.

A tégely jó olaját magára csurgatta:

illatára ők köré seregeltek.

A hajítóbotot az alvilágban elhajította:

akit a hajítóbot eltalált, mind köré seregeit.

Kezében pálcát tartott:

a lelkek mind körötte repdestek.

Lábára sarut húzott:

az alvilágban zajt csapott.

Szeretett asszonyát megölelte,

gyűlölt asszonyát megütötte;

szeretett gyermekét megölelte,

gyűlölt gyermekét megütötte:

az alvilág keserve foglyul ejtette őt,

foglyul ejtette, aki ott nyugszik, aki ott nyugszik,

Ninazu anyja, aki ott nyugszik,

kinek fénylő testét ruha nem fedi,

kinek fénylő kehely-keblét vászon nem takarja.

Az alvilágból Enkidu feljönni nem tudott.

Nem a Sors ejtette foglyul,

nem betegség ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Ekkor Ninszuna fia Nippurba megy,

az Ekurban Enlil színe elé áll, könnyeit hullajtja:

„Enlil atya, dobom lehullt a Nagy Lakóhelyre,

dobverőm lehullt a Torok mélyére.

Enkidut küldtem, hogy ő hozza fel,

de az alvilág foglyul ejtette őt.

Nem a Sors ejtette foglyul,

nem betegség ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Nem csatában esett el, a férfiasság mezején:

az alvilág ejtette foglyul."

Enlil atya e szót őtőle nem fogadta el.

Eriduba megy,

Eriduban Enki színe elé áll, könnyeit hullajtja:

„Enki atya, dobom lehullt a Nagy Lakóhelyre,

dobverőm lehullt a Torok mélyére.

Enkidut küldtem, hogy ő hozza fel,

de az alvilág foglyul ejtette őt.

Nem a Sors ejtette foglyul,

nem betegség ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:

az alvilág ejtette foglyul.

Nem csatában esett el, a férfiasság mezején:

az alvilág ejtette foglyul."

Enki atya e szót Gilgamestől elfogadta,

a hősi, vitéz Utunak így mondja a szót,

Ningal szülöttének, fiának:

„Nyissál kürtőt az alvilágba!

Enkidut hozd fel az alvilágból!"

Utu kürtőt nyitott az alvilágba,

Gilgames követe feljött az alvilágból.

Megölelték egymást, megcsókolták;

leülnek egymás mellé, beszélgetésbe kezdenek.

„Barátom, láttad az alvilágot; mondd el, mi ott a rend?"

„Inkább nem mondom el, barátom, inkább nem mondom el;

ha elmondom, amit láttam, a rendet az alvilágban,

leülsz és sírni fogsz." - „Hadd üljek le, hadd sírjak."

„Láttad azt, aki egy fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Házának fala mellett könnyei hullanak."

„Láttad azt, aki két fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Két téglán ül, kenyeret eszik."

„Láttad azt, aki három fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„A kisebb fiú tömlőjéből vizet iszik."

„Láttad azt, aki négy fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Örül, mint aki négy szamarat foghat be."

„Láttad azt, aki öt fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                 „Mi a sora?"

„Olyan, mint a szívélyes írnok, karja kitárva."

„Láttad azt, aki hat fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Szíve boldog, mint az eke szarvát tartóé."

„Láttad azt, aki hét fiút nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Az istenek öccse ő, trónszéken ül,

 csörgődob hangjában gyönyörködik."

„Láttad azt, aki egy fiút sem nemzett?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Kemény a kenyere, szinte égetett tégla."

„Láttad azt, aki egy gátról zuhant le?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Csontjai szétszórva, kezeit nem találják."

„Láttad azt, aki Iskur árvizében pusztult?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Mint az Ökör, igát húz, verejtékét nyeldesi."

„Láttad azt, akit himlő vert ki?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

„Hosszú füvet eszik immár, hosszú vizet iszik immár,

a városon kívül lakik."

„Láttad azt, aki apja, anyja szavára nem hallgatott?"

„Láttam őt."                                  „Mi a sora?"

„Iszapos vizet iszik, szemetes vizet iszik,

 senki sem hederít rá."

„Láttad azt, akit utolért apjának, anyjának átka?"

„Láttam Őt."                                „Mi a sora?"

„Fiát elvették tőle, lelke fel-alá bolyong."

[3 sor hiányzik]

„Láttad azt, akinek lelkét áldozatban senki sem részesíti?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

[5 sor hiányzik]

„Láttad azt, akinek elégették a testét?"

„Nem láttam őt:

füstje az égbe szállt, lelke nem lakik az alvilágban."

[3 sor hiányzik]

„Láttad Girszu város fiát, apjának-anyjának [kedvesét] ?"

„Láttam őt."                                „Mi a sora?"

[...]

„Lelke nem harcol, kezet nem emel,

az italáldozat főhelyén az alvilágban

 a mardu föld fia szorítja félre őt."

„Láttad Sumer és Akkád fiait?"

„Láttam őket."                            „Mi a soruk?"

„Borzalmas hely vizét, zavaros vizét isszák."

„Láttad, hogy apám, anyám hol lakik?"

„Láttam őket,

ők a felső világ vizét isszák..."

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 182–192, no. 29

***

Ének Enlilre

Enlil: messze magasztos, amit ő mond, szava fénylő,

az ő szájának igéje másíthatatlan, örökre sorsot szabó,

ha szemét felemeli, az ellenség megremeg.

Fénysugara felemelkedik, a hegység mélyét fürkészi,

Enlil atya ott ül fénylő emelvényén,

 magasztos emelvényén ott ül mindenhatóságában,

ő Nunamnir: az ő uralma, fejedelemsége tökéletes.

A föld istenei önként borultak le előtte,

az Anunnák mindannyian hozzá siettek,

parancs-szavára híven odaseregeltek.

Az úr, a nagyhatalmú, az égen, földön kimagasló,

 az ítélkezést ismerő, ki nagy a tudásban,

ég, föld köldökén tartja lakását, a bölcsességtől duzzadó,

fejedelmi ragyogást ad a Ki'urnak, a nagy földnek:

Nippurban, mely ég, föld magasztos Vezérkosa, ott tartja lakását.

A város: homlokzata rettentő ragyogással riaszt,

hatalmas isten sem támadhat kívülről ellene,

mint a tábor zúgása, úgy zúg benne az útmutatást keresők szava.

A város: hurok a lázadó földnek,

 vermet, hálót vet neki;

aki ott nagy hangon beszél, nem ér meg nagy kort,

nem tűrik ott, hogy hamis szó hangozzék el a perben,

vádaskodás, görbe rágalom,

támadó szó, viszály, méltánytalanság,

törvénytelenség, erőszak, elnyomás,

szemforgatás, önkény, álnok hangú beszéd,

szószegés és hatalmaskodás,

mind e sötét dolog nem jut be oda;

hatalmas háló Nippur karja,

keselyű vijjog rajta riasztón,

karma elől a gonosz -

 nem menekülhet a rossz.

A jogrend Nippur adománya,

igazsága, törvénye örökre érvényes;

rakpartján fehér ruhában szoktak megjelenni;

ott az idősebb testvér ifjabb testvérét arra neveli,

 hogy emberré váljék,

hogy atyja szavát tisztelje, becsüléssel viszonozza,

hogy a gyermek hálát érezzen atyja iránt, akinek adatott,

 az öregséget így érheti meg.

A városban, Enlil fénylő településén,

Nippurban, az atya, a Nagy Hegy szeretett szentélyében

ő a bőség emelvényét, az Ekurt, e ragyogó házat,

 a porból felmagasította,

mint magasba törő hegyet, e tiszta földön megnövesztette,

fejedelme, a Nagy Hegy, Enlil atya

itt, az Ekurban, magasztos szentélyében,

 itt, emelvényén tartja lakását.

A Ház: „erő"-it isten sem döntheti meg,

tiszta szertartásai, akár a föld, nem múlnak el,

„erő"-i az Abzu „erő"-i, ember nem láthat beléjük.

Belseje széles tenger, láthatára ismeretlen.

A Házban, hol a jelvények állnak,

 hol a jelvények csillognak,

királya az örök „erő"-ket tökéletessé tette.

A Ház szavai hirdetendők,

hívása ima hangja,

szava kedvező jósjel, szerencsés sorsot vető,

szertartásrendje becsben áll.

Ünnepeit a bőség tölti el,

 vaj, tej loccsantása,

előírásainak méltósága fenséges,

az ünnepen a felragyogó Nap magasztos aratást hoz

 napról napra.

Enlil Háza: a bőség hegye,

elfogadja az áldozatot,

 a kihágást elutasítja.

A Házban ura a Házzal együtt növekszik,

kútja a gyógyító kézben tökéletes;

az Abzu kezelő-papjait e szertartások alakítják,

imádkozói a fénylő imában tökéletesek.

Magasztos szántóvetője, az Ország igaz pásztora,

jó napon, a hűségre született;

ő, a szántóvető, tökéletes a téres földeken,

ő gondoskodik a nagy áldozatokról.

Fegyveresek a ragyogó Ekurba nem léphetnek.

Ó, Enlil, midőn e fénylő települést a földre állítottad,

Nippur városát önként építetted,

a Ki'ur Hegyét, szűzi földed, az édesvizűt,

a négy világtáj központjában,

 ég, föld köldökén alapítottad:

talaja az Ország élete, minden országok élete,

fala vörösarany, alapzata lazúrkő,

mint a bölény, csillogó szarvát Sumerben magasra emeli,

minden országok fejet hajtanak neki,

nagy ünnepein a nép bőségben múlatja ott a napját.

Ó, Enlil, a fénylő Uras bájjal töltött téged,

Abzu a fénylő emelvény nagyságára alkotott téged;

a Mély Hegy, a fénylő Homály: itt rettegnek téged,

az Ekur, a ragyogó Ház, lakóhelyed: itt félnek téged;

rettentő sugárzása az égre lobban,

árnyéka minden országokra rávetül,

csúcsa a távoli ég mélyébe nyúlik.

Az uralkodók, a vezérek

fénylő áldozatot mutatnak be,

ima szavával könyörögnek őhozzá.

Ó, Enlil, a pásztornak, kit igaz szemed szemelt ki,

akit te hívtál el, akit az Ország fölé emeltél,

a hegyvidéket                      kezébe,

 a hegyvidéket                   lába alá,

a hegység messzi tájait        lába alá veted.

A mindenség jeges vízként hízó vagyonából

áldozatul súlyos adókat

szállíttatott ő a kincstár mélyére,

a főudvarban áldozatul mutatta be,

/az Ekurba, a ragyogó Házba vitte/.

Ó, Enlil, őneki, a magától sokasodó emberiség pásztorának,

az élőlények terelőjének, oltalmazójának

fejedelmi hatalmát te ragyogtattad fel,

fejére fénylő süveget te illesztettél.

Ha a Hegységen Enlil mint talapzaton áll,

ha - mint az Égi ív - az égre feszül,

ha - mint az úszó felhő - kedve szerint halad,

az égen akkor Enlil egymaga az úr,

 a földön akkor Enlil egymaga a Sárkány.

Az Anunnák között ő a legfőbb isten,

a sorsot tetszése szerint szabja meg,

nincs isten, aki szemét nyithatná reá.

Legfőbb követe, a tanácskozáson elnöklő Nuszku,

az Enlil szívében keletkezett szót, igét

jól ismeri őtőle magától, együtt tanácskoznak,

parancsát maradéktalanul teljesedésbe viszi,

fénylő imában, fénylő „erő"-ben emeli hozzá kezét.,

Ha a Nagy Hegy, Enlil, nincsen ott,

város nem épül, települést nem alapítanak,

karám nem épül, aklot mellette nem alapítanak,

királyt nem emelnek, főpapot nem avatnak,

jósjel nem jelöl ki látnokot, papnőt,

a sereg élére nem kerül kinevezett parancsnok,

folyóban a ponty-ár taraja nem csap magasra,

a tenger felől érkező [dagály] rendellenes,

 feje nem jut el messzire,

a tenger nem termi meg önként nehéz adóját,

az óceán halai nádasaikban ikrát nem vetnek,

az ég madarai a téres földön fészket nem raknak,

a súlyos esőfelhők az égen torkukat nem nyitják meg,

a mezőkön sarjú árpa a szántásban nem növekszik,

a réten büszkesége, a fű, növény nem virul,

kertekben a hegyek széleslombú fái gyümölcsöt nem emelnek.

Ha a Nagy Hegy, Enlil, nincsen ott,

a Rágcsálót nem pusztíthatják, agyon nem verhetik,

tehén a karám házában borját nem elli meg,

vemhes juh az aklában bárányt nem ellik,

az emberiség, az önmagában számos,

 hálókamrájában magot nem vet,

a jószág, a négylábú állatok, utódot nem nemzenek,

 hím a nőstényt nem hágja meg.

Ó, Enlil, mívességed tökélye áhítatos csendre késztet,

elméd összekuszálódott fonal,

 mit nem lehet kisimítani,

egymásba fonódott fonal,

 mit nem lehet szétfejteni:

istenségedre kell bízni magunk.

Te töprengsz, te találsz megoldást,

 önmagad ura vagy,

tetteid ki ismerhetné?

„Erő"-idhez hasonló „erő"-t más nem ragyogtathat,

nincs isten, aki alakodra szemét nyithatná.

Űr, isten, király, Enlil vagy te,

bíró, ég, föld ítélkezője vagy te,

magasztos szavad, mely súlyos, mint az ég,

 félretolni senki sem tudja,

szavad lesik az Anunna istenek.

Szavad az ég oszlopa, alapzata a földnek,

az ég nagy oszlopa,          ki nem dőlő,

a föld szilárd alapzata,     össze nem omló;

az eget érinti, bőség árad,

égből a bőség esőként zuhog le;

a földet érinti, dús termés árad,

földből a dús termés növekszik.

Szavad: len, szavad: gabona,

szavad: ponty-ár, az Ország élete,

állatok, hágó jószág,

kéjben lihegnek.

Enlil, jó pásztor vagy,

 ismered útjukat,

[...]

Ninlil anyát, hitvesedet,

 ki ezüsttel ékes ünnepi köntöst visel,

az igaz asszonyt, őt vetted el,

 őt, kire szemed emelted;

ő a dúsgyönyörű úrnő, ki az Ekur vágyát nagyon tudja,

ki tanácsot ad, a tökéletes szavú,

ki ismeri a szót, kinek édes víz a beszéde:

a fénylő emelvényen, a tiszta emelvényen együtt ül veled,

tanácskozik veled, beszélget veled,

Napkeleten a sorsot ő szabja meg veled;

ő, Ninlil, az ég, föld úrnője, minden országok úrnője,

a Nagy Hegy dicsérete kedves neki,

ő a magasztos, kinek szava szilárdan megáll,

szava, parancsa másíthatatlan,

szájának igéje mérték,

szabályai rendbe rögzítnek minden dolgot.

Ó, Nagy Hegy, Enlil atya, fenséges a dicséreted!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 103–108, no. 15

***

Lagas népének éneke Nergalra

Ó, úr, a rettenetbe öltözött égen, földön,

 az Országnak felragyogó,

kit a királyságra nemzett atyád:

a fekete fejűeket retteneted nyomja,

az Anunnák, a nagy istenek,

rettentő fényed félve porba kuporodnak;

Ó, Nergal úr, a rettenetbe öltözött égen, földön,

 az Országnak felragyogó,

kit a királyságra nemzett atyád:

a fekete fejűeket retteneted nyomja,

az Anunnák, a nagy istenek,

rettentő fényed félve porba kuporodnak.

Ó, vitéz, atyád a nemzésed napján

a föld Hegységét, a nép összességét

Enlil atyád néked ajándékozta,

a sors megszabását szilárdan kezedbe adta,

vitéz Nergal, a királyuk te vagy;

ó, vitéz Nergal, atyád a nemzésed napján

a föld Hegységét, a nép összességét

Enlil atyád néked ajándékozta,

a sors megszabását szilárdan kezedbe adta,

vitéz Nergal, a királyuk te vagy.

Ó, úr, áhítatos csendre késztető, Enlil fia,

ki vitézségében oroszlánként bömböl:

Lagas népe mindent, mi téged illet,

hadd rakhasson le tiszta oltárodon:

Nergal, Lagas földje felé nyújtsd ki segítő karod;

ó, Nergal úr, áhítatos csendre késztető, Enlil fia,

ki vitézségében oroszlánként bömböl:

Lagas népe mindent, mi téged illet,

hadd rakhasson le tiszta oltárodon:

Nergal, Lagas földje felé nyújtsd ki segítő karod!

 Ez a hosszú húros rész.

[A 32-37- sor hiányzik]

... te vagy Meszlamta'ea,

Nergal, te vagy az Ország Enlilje,

mint Allának, vetélytársad nincsen,

mint Szataran, egyenes ítéletet hozol.

Ó, úr, ki Enlil támadóit elhurcolja, ki bosszút áll,

erős vitéz: ezt mondta ki

Enlil, a fekete fejűek pásztora, nevedként,

az istenek szabták meg sorsodat,

vitézséget rendeltek sorsodul.

Ott vagy te a földben,

ott vagy te az égben,

rikoltásod miatt az istenek rád támadni nem mernek;

igaz dalia, ki gyűlöli a dögvészt, Lagas táplálója,

ó, Meszlamta'ea, dal zengjen téged!

Az igaz szó ura, a bőség ura,

vitéz: nevedre a támadó meghódol;

ha ijesztő szentélyedben felmagaslasz,

királyságod a rettenet lenyomja;

ó, vitéz, hosszú karod a lázadó földet halomba hányja.

Nergal, neved dalok hirdessék!

Az úrnő, An leánya, a városát szerető királyasszony,

Bawu, aki veled tanácskozik,

úrnői városában, a Fénylő Városban,

adja, hogy uralmad, trónod szilárdsága

 hosszú időkre felragyogjon.

 Ez a leszorított húros rész.

Nergal éneke dobra.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 114–116, no. 19

***

Ének a nemes magvú Ninurtára

Ó, te nemes nedvű, nemes magvú,

király, kinek nevét Enlil ejtette ki;

ó, te nemes nedvű, nemes magvú,

Ninurta, kinek nevét Enlil ejtette ki:

királyom, hadd ejthessem ki neved!

Ó, Ninurta, én, a te embered, a te embered,

hadd ejthessem ki neved!

Királyom, bárányt ellett a juh,

 bárányt ellett a juh,

hosszú szőrű bárányt ellett a juh,

 hosszú szőrű bárányt ellett a juh:

hadd ejthessem ki ezért a neved!

Királyom, gidát ellett a kecske,

 gidát ellett a kecske,

hosszú szőrű gidát ellett a kecske:

hadd ejthessem ki ezért a neved!

Királyom, én, a te embered, a te embered,

király, Enlil fia: hadd ejthessem ki ezért a neved!

A csatornát te töltöd meg friss vízzel,

a szántókon sarjú árpát te sarjasztasz,

a tavat te töltöd meg ponttyal és sügérrel,

a nádasban öreg és zsenge nádat te sarjasztasz,

a cserjést te töltöd meg szilaj kecskével, szilaj juhokkal,

a mezőn tamariszkuszt te sarjasztasz,

árkolt kertet te töltesz meg datolyamézzel, borral,

a palotában hosszú életet te sarjasztasz!

Ninurta váltogató éneke.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 108–109, no. 16

***

Ének a lázadó országot feldúló Ninurtára

Királyom, aki Erraként járkálsz az éjszakában,

Ninurta úr, aki Erraként járkálsz az éjszakában;

királyom, aki - mint Erra - hősi erőben tökéletes vagy,

 Sárkány, oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába,

Ninurta úr, aki - mint Erra - hősi erőben tökéletes vagy,

 Sárkány, oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába;

királyom, a lázadó ország földjét feldúló,

 kinek erőt a hatalmas úr, Enlil adott,

Ninurta úr, a lázadó ország földjét feldúló,

 kinek erőt a hatalmas úr, Enlil adott;

királyom, kinek testében - mint kígyó testében -

 a harag mérge mindig megújul,

Ninurta úr, kinek testében - mint kígyó testében -

 a harag mérge mindig megújul;

királyom, hasító eke, mely a gonosz földet feltépi,

 borona, mely a lázadó ország földjét végigjárja,

Ninurta úr, hasító eke, mely a gonosz földet feltépi,

 borona, mely a lázadó ország földjét végigjárja:

királyom, ítéleted nagy ítélet, ki nem található,

 szavad a gyülekezetre nincsen tekintettel,

Ninurta úr, ítéleted nagy ítélet, ki nem található,

 szavad a gyülekezetre nincsen tekintettel;

királyom, ha te az ellenséghez közelítesz,

 eltaposod, mint a füvet, kitéped, mint a gyomot,

Ninurta úr, ha te az ellenséghez közelítesz,

 eltaposod, mint a füvet, kitéped, mint a gyomot;

az ellenség háza iránt kérlelhetetlen,

 városának ő az ellensége,

Ninurta úr az ellenség háza iránt kérlelhetetlen,

 városának ő az ellensége;

bárki az úrral szembeszáll, annak háza iránt kérlelhetetlen,

 városának ő az ellensége,

Ninurta úr, bárki véle szembeszáll,

 annak háza iránt kérlelhetetlen,

 városának ő az ellensége.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 109–110, no. 17

***

Ének az Esthajnalcsillag úrnőjére (Iddin-Dagan)

Alkonyatkor különös csillag ő, Dilibad csillaga,

 tündöklő fénybe vonja az eget.

Ha az alkonyat úrnője, a harcos, előlép az égből,

a nép az országokban reá emeli szemét.

Tisztálkodnak a férfiak, szépítik magukat a nők,

jármukból az ökrök feléje fordítják fejük,

aklukba verődve a juhok feléje kavarják a port,

/útján járó ifjú a karavánt őhozzá igazítja/.

Szumugan jószága, a puszta élőlényei,

a négylábúak a téres ég alatt,

a gyümölcsöskertek, ágyások, a zöldelő nád,

halak az óceánban, madarak az égen,

úrnőm, a nyughelyük felé sietnek;

az élőlények s az egész nép térdet hajt neki.

Űrnőm elé a hivatottak, az idős asszonyok

dús ételt, italt hordanak.

/Sötét sört töltenek neki,

halvány sört töltenek neki:

a sötét sör, a mézsör,

úrnőmnek a mézsör

korsókban, poharakban pezseg;

pogácsát gyúrnak neki mézzel, remek vajjal,

lepényt sütnek neki mézzel, datolyával;

sört töltenek, mézes habja csillog, mint a napsugár,

mézsört töltenek./

Az Országban úrnőmben nyugszik el minden,

az Országban táncot lejtenek ünnepén,

a legény szíve mátkájához kívánkozik.

Űrnőm az ég mélyéből kegyesen tekint le,

az emberek a fénylő Innin színe elé lépnek.

Az alkonyat úrnőjét, a fenséges Innint,

csak őt magasztalom, a szűzi Innint,

az alkonyat úrnőjét, az ég pereméig elhatót.

Dilibad kegyes csillaga, An gyönyörűsége,

 a téres ég ékessége,

ha előlép alkonyatkor: olyan, mint a holdfény,

ha előlép pirkadatkor: olyan, mint a napsugár.

Midőn az Országban, asszonyházában, édes álomban megpihent,

összegyűlnek az országok népei s a fekete fejűek;

midőn az Országban, asszonyházában, felserkent,

eléje állnak seregestől, hozzák peres ügyeiket.

Nappal ismeri fel, ki az egyenes,

nappal ismeri fel, ki a gonosztevő;

a gonosztevőt gonosz ítélettel sújtja,

 a benne lévő rosszat kiirtja,

az egyenesre igaz szemmel tekint,

 jó sorsot szab neki.

Úrnőm az ég mélyéből kegyesen tekint le,

az emberek a fénylő Innin színe elé lépnek.

Az alkonyat úrnőjét, a fenséges Innint,

csak őt magasztalom, a szűzi Innint,

az alkonyat úrnőjét, az ég pereméig elhatót.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 373–374, no. 78

***

Innin éneke önmagáról, a mindenség úrnőjéről

Apám az eget nekem adta, a földet nekem adta,

az istennő én vagyok,

mérhető hozzám bárki - bárki isten?

Mullil az eget nekem adta, a földet nekem adta,

az istennő én vagyok,

mérhető hozzám bárki - bárki isten?

Az uralmat nekem adta, az úrnői hatalmat nekem adta,

a háborút nekem adta, a csatát nekem adta,

az Orkánt nekem adta, a forgószelet nekem adta.

Az eget koronám gyanánt illesztette fejemre,

a földet sarum gyanánt húzta lábamra,

a fénylő köntöst testemre kerítette,

a fénylő pálcát kezembe tette.

Félénk madarak az istenek, de én sólyom vagyok,

öklelő bikák az Anunnák, de én jámbor tehén vagyok,

Mullil jámbor tehene vagyok,

mindeneknél különb tehene vagyok.

Ha az Ekurba megyek, Mullil Házába,

a kapu őre nem tartóztat fel,

az ajtónálló nem kiált reám: „Állj!"

Enyém az ég, enyém a föld, a vitéz asszony én vagyok!

Urukban enyém az E'anna,

Zabalamban enyém a Giguna,

Nippurban a Duranki, és s föld köldöke...

---

mérhető hozzám bárki - bárki isten?

Innin [sors-szabó] éneke.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 374–375, no. 79

***

A mindenható Innin éneke

Nem én vagyok a királynő? Uruk úrnője én vagyok,

a királynő, Zabalam úrnője én vagyok!

Nem én vagyok a királynő? A Hurszagkalama úrnője én vagyok,

a királynő, minden országok úrnője én vagyok,

a királynő, Báb-ili úrnője én vagyok!

Nem én vagyok a fenséges királynő? Aruru úrnő én vagyok,

Nana úrnő én vagyok,

a templomok úrnője, az istenek úrnője én vagyok!

 Nem én vagyok az égi úrnő? Mullil leánya én vagyok,

 a harcos úrnő én vagyok,

 az égi úrnő, Mullil vitéz leánya én vagyok,

 Mullil elsőszülött gyermeke én vagyok,

 Enlilé vagyok, Ninlilé vagyok!

 A víz, ha én felkavarom, többé nem tisztul meg,

 a tűz, ha én fellobbantom, többé nem alszik ki;

 az E'annát, a földkerekség templomát én kaptam meg.

 Ha a városra támadok, többé nem emeli égre a fejét,

 fenséges szavam a lázadó országot felforgatja.

 Az ellenséges ország kútjában felkavarom az iszapot,

 Tilmun országának kútjában mosom meg fejem,

 kagylógyönggyel díszítem nyakam.

 Ha én, az úrnő, egyet kiáltok a csatában,

 ha egyet kiáltok a hegyek között,

 tántorognak a hegység istenei,

 szűk hegyi ösvényeken elém jönnek a hegység istenei,

 remegnek színem előtt a fejedelmek,

 elém állnak seregestől a fejedelmek.

 Aki azt mondja rólam, hogy gonosz vagyok,

 annak házába valóban gonoszságot viszek én, az úrnő.

 Ha én, az úrnő, karom kinyújtom, felér az égre,

 az úrnő karjával, énvelem, nem mérkőzhet senki;

 ha lábammal kilépek, átérem a földet,

 az úrnő léptével, énvelem, nem mérkőzhet senki:

 ki győzne mellettem futni?,

 ki bújhat el pillantásom elől?,

ki menekülhet öles lépteim elől?

 Mullil vitéz leánya én vagyok,

 atyám, Szu'en vitéze én vagyok,

Nudimmud dédelgetett kedvence én vagyok.

Én iktatok be főpapot, királyt,

én adok koronát a királynak,

én adok pálcát a nép pásztorának.

Hurok vagyok elölről, hurok vagyok hátulról,

a mező, a puszta fölé hálót feszítek,

a mezőre boruló nagy kerítőháló vagyok.

Lobogó tűz vagyok, kiolthatatlan,

lobogó tűz vagyok, a hegységben lángolok,

a lázadó földre tüzet s hamut szórok.

A kevély ifjú szájára tenyerem tapasztom,

az eget elátkozót földhöz csapom,

a harácsolónak szabad utat nem engedek.

Én, az úrnő, az ón én vagyok,

az ón a bronzban én vagyok,

én, az égi úrnő, az ón én vagyok,

az ón a bronzban én vagyok.

Ha a szolgálót érintem, többé nem szabadul,

ha a férfit érintem, többé nem szabadul...

[4 sor hiányzik]

A jobboldalt                ballá teszem,

a baloldalt                    jobbá teszem.

Férfit a nőhöz              én engedek,

nőt a férfihez               én engedek.

Férfit a nőért magát     ékesítni én engedek,

nőt a férfiért magát      ékesítni én engedek.

A ház kitárt                  ajtaját bezárom,

a ház bezárt                 ajtaját kitárom.

Gyengét a házba            lépni engedek,

s minden hatalmast        elkergetek.

Asszonyt a férje            ellen ingerlek,

gyermeket anyja            ellen lázítok.

Aki fenn van,                annak küszöb vagyok,

aki alant van,                annak orom vagyok.

A fennhéjázót               megalázom,

a megalázottat              anyjaként felemelem.

A feketét                      fehérré teszem,

a fehéret                       feketévé teszem.

Melléje állok annak,    aki örömben ragyog,

melléje állok annak,     aki gyászban jár.

Igában az ökröknek      pihenőt engedek,

a lomha ökörnek           nyakába cserdítek.

Hasító eke vagyok, mely a téres föld mellét feltépi,

a legkülönb eke vagyok, mely a földet megforgatja,

vetőeke vagyok, amely elé ökröket fogtak:

 ez vagyok én, az úrnő.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 375–378, no. 80

***

Innin titkos találkája

Midőn az elmúlt éjszaka én, az úrnő, felragyogtam,

midőn az elmúlt éjszaka én, az égi úrnő, felragyogtam,

midőn felragyogtam, midőn körtáncom jártam,

midőn a múló homályban felragyogtam:

reám talált ő, reám talált ő,

reám talált az úr, Kuli-Anna,

karjaimba simult az úr,

karját nyakamba fonta Usumgalanna.

„Eressz, bikám, engedj el, sietnem kell haza,

Kuli-Mullil, engedj el, sietnem kell haza:

anyámnak ámításul mit mondanék?,

anyámnak, Gasangalnak, ámításul mit mondanék?"

„Majd én kioktatlak erre, majd én kioktatlak erre,

Innin, te ámító az asszonyok között, majd én kioktatlak erre!

(Mondd ezt:) »Barátnőmmel találkoztam az utcán,

énekszóban, táncban gyönyörködtünk,

hallgattuk a dal édes dallamát,

édes örömünkben elrepült a nap!«

- szülőanyádnak ámításul ezzel állj elő,

s gyere: látod, holdfény van, töltsük kedvünk!

Ágyat vetek neked, fénylőt, édeset, fejedelmit:

édes lesz a nap, ha boldogságunkra virrad!"

Ez a hosszú húros rész.

---

Megérkeztem hát anyám kapujához,

boldogsággal telve járok én;

megérkeztem hát Gasangal kapujához,

boldogsággal telve járok én.

Anyám előtt ő fog beszélni,

ciprusolajat hint a földre;

anyám, Gasangal előtt ő fog beszélni,

ciprusolajat hint a földre:

ő, az illatozó lakásu,

ő, a boldogító szavú,

ő, az én uram, a fénylő ölre méltó,

ő, Ama'usumgalanna, Szu'en veje,

ő, Dumuzi, az úr, a fénylő ölre méltó,

ő, Ama'usumgalanna, Szu'en veje.

Ó, uram, édes a sarjad,

a mezőkön füveid ízesek;

ó, Ama'usumgalanna, édes a sarjad,

a mezőkön füveid ízesek!

Ez a leszorított húros rész.

Innin éneke lantra.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 324–325, no. 58

***

Lu-dingira üzenete anyjához, Innin papnőjéhez

Királyi követ,                         indulj utadra, rajta!

Nippurba sietve                      vidd e levelet,

indulj utadra,                          rajta!

Akár fenn van anyám,            akár ha alszik,

lépj rá az ösvényre                 az asszonyház felé!

Amíg utadat járod,                 üzenetem ne nézegesd,

s a kezébe adjad át                 ezt a köszöntő levelet.

Anyám igen szép asszony,     ékszerek ékesítik,

de ha nem ismernéd anyámat, hallgasd, elmondom jegyeit.

Neve Sát-Istar;                        e szavak szerint keresd.

Teste, arca, minden tagja        puhán simul a kézbe.

Kerületének kegyes                istennőjét szolgálja ő,

kicsiny korától                        megszabott a sorsa,

apósa házába                          bátran lép, tisztelettel,

isten-úrnője elé                       hódolattal áll.

Tudja, hogyan viselje gondját Innin lakóhelyének,

hallgat a szóra,                        hallgat királya szavára,

buzgón tevékeny,                    ügyei virágzanak,

kedves, szívélyes ő,                 élettel teli,

bárány ő, édes tej, méz,          jó vaj, olaj a szívnek.

Hallgasd, elmondom neked     anyám második jegyét.

Anyám a déli ég tündöklése,   őz-suta a hegyekben,

hajnalcsillag,                           déli verőfény,

drága-szép karneol,                 Marhasi topáza,

király féltett kincse,                gyönyörűséggel teli,

drága pecsétlőkő,                    villódzó, mint a Nap,

ón karperec,                            bronzarany gyűrű,

ragyogó fényű                         arany, ezüst,

nyakán kertek koszorúja,       illatozó ékszer;

alabástrom szobor                  lazúrkő talapzaton,

de eleven a teste,                    bájjal sugárzik.

Hallgasd, elmondom neked    anyám harmadik jegyét.

Anyám az ég esője,                 ivóvíz a magnak,

gazdag aratás,                         őszi kalászt is érlelő,

vígaknak kertje,                      gyönyört kínáló,

öntözött fenyő,                        termése ékesíti,

tavaszi gyümölcs,                    Niszan havában termő,

árkokba a bőség vizét              sodró csatorna,

Tilmun édes datolyája,            érett datolya.

Hallgasd, elmondom neked    anyám negyedik jegyét.

Anyám az ünnepi imát           örömmel tölti meg,

az Akitum ünnepen                csillog nyitott szeme,

újjongva zengi                        a bőség énekét,

a tánc földjére                         boldogságot hint,

szerelem ő, a szív szerelme,   kimerhetetlen teljességű,

étel ő a fogolynak,                  ha anyjához visszatér.

Hallgasd, elmondom neked    anyám ötödik jegyét.

Anyám pálma,                        bódító szagú,

fenyőfa kocsi,                         puszpángfa szekér,

sajtolt olajmag,                       illatos olajat csepegtető,

fürtös gyümölcs,                    szépséges virágfüzér,

strucc-csontból tégely,           jóillatú olajjal csurranó.

Ha a mondottam jelek           elvisznek csillogó szeme elé,

ezt mondd neki: „Ludingirra köszönt, szeretett fiad."

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 329–330, no. 62

***

Dumuzi ölelése

Midőn reámtalált szemem szerelme,

midőn magához vont a férfi, szerelmem:

érezte gyönyöröm, egyek voltunk a boldogságban.

Fivérem a házába vitt,

mézédes ágyára fektetett,

az én erős Bikám combom közé feküdt,

eggyé tettük a nyelvünk, eggyé.

Fivérem, a drága arcú, ötvenszer tette meg velem!

Elgyengülve, erőtlenül kelek fel,

öleléséből, a földről remegve állok talpra,

fivérem még utánam nyúl mohón,

s az én erős Bikám ismét eltelt velem.

„Eressz, nővérem, engedj el:

gyere, nővérem, szerelmem, menjünk a palotába,

apám színe elé: legyél a kislánya!..."

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 328–329, no. 61

***

Siratóének / Damu siratása

A távoli földön levőért                                jajszót zokogok,

fiamért, a távoli földön levőért                    jajszót zokogok,

az én Damumért, a távoli földön levőért     jajszót zokogok,

kenet-készítőmért, a távoli földön levőért

a fénylő cédrus mellől, hol anyja szülte,     jajszót zokogok,

az E'annából, ég s föld felé                          jajszót zokogok,

a férj házáért      jajszót zokogok,                jajszót zokogok,

a férfi városáért  jajszót zokogok.

E jajszó: a jajszó a kenderért,

 hiszen rostját ő hozta létre;

e jajszó: jajszó a gabonáért,

 hiszen a barázdát ő hozta létre;

a tömött magtárért,

 hiszen a magtárt ő hozta létre;

a halandó asszonyért, halandó gyermekért,

 hiszen a férfit és nőt ő hozta létre;

e jajszó a víz-bő folyamé legyen.,

 hiszen a ponty-árt ő hozta létre;

e jajszó a felszántott földé legyen,

 hiszen a sarjú árpát ő hozta létre;

e jajszó a Mocsáré legyen,

 hiszen a pontyot, sügért ő hozta létre;

e jajszó a nádasé legyen,

 hiszen az öreg és zsenge nádat ő hozta létre;

e jajszó a cserjéseké legyen,

 hiszen a szilajkecskét, szilajjuhot ő hozta létre;

e jajszó a mező felszínéé legyen,

 hiszen a tamariszkuszt ő hozta létre;

e jajszó az árkolt kerteké legyen,

 hiszen a datolyamézet, bort ő hozta létre;

e jajszó az ágyásoké legyen,

 hiszen a salátát, zsázsát ő hozta létre;

e jajszó a palotáé legyen,

 hiszen a hosszú életet ő hozta létre.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 236–237, no. 36

***

 “A fénylő Innin Agade szentélyét fenséges asszonyházává építette” / Átok Agade fölött

Midőn Enlil bősz homloka

Kist, mint az égi bika, felöklelte,

Uruk házát mint a fenséges bika, porba döntötte;

midőn Sarrukínnak, Agade királyának adta

déltől északig

az uralmat, a királyságot:

akkor a fénylő Innin Agade szentélyét

fenséges asszonyházává építette,

s az Ulmasban trónszéket állított magának.

Mint a legény, ha új hajlékát építi,

mint a mátka, ha asszonyházát rendezi:

azért, hogy a kincstár mindenben bővelkedjék,

hogy ez a város szilárd alapokon nyugodjék,

hogy népe jó ételeket egyék,

hogy népe jó vizet igyék,

hogy a tisztára mosdott emberek az udvarban múlassanak,

hogy a nép az ünnep színterét ékessé tegye,

hogy a város lakói együtt lakomázzanak,

hogy a várost idegenek szeljék át,

 mint eget az ismeretlen madarak,

hogy Marhasi bölénnyé váljék,

hogy a bölények mögött hatalmas elefántok, bivalyok,

 messzi földekről való állatok

nyüzsögjenek a tereken,

s fajkutyák, vérebek, hegyi szamarak, fürtös juhok:

ezért a fénylő Innin aludni sem tudott.

Akkor Agade a lakóházát arannyal töltötte meg,

csillogó lakóházát ezüsttel töltötte meg,

a tárházakba, mintha gabonát, úgy zsúfolt be

 lazúrkő tömböt, ónt, rezet;

bőven volt minden, félre is lökött belőle.

Anyókáinak Innin okos válaszolást adott,

apókáinak bölcs szavakat                 adott,

legényeinek harci erőt                      adott,

gyermekeinek boldogságot              adott.

A zenét értők, Kis fiai,

citerán játszanak,

a város belső terén dob döng,

kívülről fuvola, csörgődob hallatszik,

a rakparton, kikötőben vidám a lárma.

Az országok biztonságban nyugodtak,

lakóik szép időket láttak.

Királya, Narám-Szu'en, a pásztor,

Agade fénylő emelvényén Napként ragyogott fel.

A város fala, mint a hegység, égre magaslik,

kapuit a fénylő Innin tágasra szabta,

mint az Idigina torkát, mely vizét a tengerbe önti.

Sumerbe minden árut maguktól hoznak a hajók;

a hegyről a mardu nép, mely a gabonát nem ismeri,

hibátlan marhákkal, hibátlan bakokkal érkezik;

Meluhha, a külföld fekete népe,

minden országok áruit eljuttatja;

Elam, Szubir árukat szállít,

 mint málhás szamarak.

Az enszik és a főpapok,

a Gu'edena tiszttartói,

újholdra, újévre ajándékról gondoskodnak,

Agade palotájában dús ajándékról gondoskodnak,

a fénylő Innin el sem tudja fogadni minden ajándékukat.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 247–248, no. 39 (1–55. sor)

***

Mardu isten házassága

Midőn Ina'eri városa már létezik, s Girtab városa nem létezik,

a fénylő koszorú már létezik, s a fénylő korona nem létezik,

a fénylő fű már létezik, s a fénylő cédrus nem létezik,

a fénylő só már létezik, s a fénylő lúg nem létezik:

a hímvessző bedugása már létezik,

 a fogamzás már létezik,

a magzat kihordása, a szülés már létezik:

a fénylő cédrus nevelője vagyok,

 a facsemete ültetője vagyok,

a fehércédrus apja, anyja vagyok,

 az almafa rokonsága vagyok.

Volt egy város e napon a fenség országának városai között,

Ina'eri volt ez a város a fenség országának városai között,

az enszit Ina'eriben hárfa zengje, dobok, üstdobok,

kegyes asszonyának nevét hirdessék,

gyermekének, az oldalán haladónak,

nevét fenntartsák!

Itt, a városukban gyűltek össze,

itt Ina'eriben, a városukban gyűltek össze az istenek,

összegyűltek, mind eljöttek.

Kecskéket öltek, szétosztották, ahányan voltak,

készülődtek a napra, a közelgő napra,

készítették az áldozat helyét.

Az istenek szeme elé áldozat húsát tették:

akinek asszonya van,        két adagot kapott,

akinek gyermeke van,       három adagot kapott,

aki egymagában él,           egy adagot kapott -

de Mardu isten                  két adagot kapott.

Szülőanyjához siet Mardu,

belép Házába, szavával így mondja a szót:

„Városomban vannak barátaim: asszonya van már mindnek,

vannak pajtásaim: asszonya van már mindnek.

A városban, barátaim között, csak nekem nincsen asszonyom,

csak én vagyok asszonytalan, csak én vagyok gyermektelen:

barátaiménál mégis nagyobb adag jutott nekem,

a járandóságnál egy kecskével több,

 járandóságomnál egy báránnyal több.

Készülődtek a napra, a közelgő ünnepnapra,

készülődtek az áldozatra,

az istenek szeme elé áldozat húsát tették:

akinek asszonya van,       két adagot kapott,

akinek gyermeke van,     három adagot kapott,

aki egymagában él,          egy adagot kapott -

de Mardu isten                 két adagot kapott."

Szülőanyjához siet Mardu,

belép Házába, szavával így mondja a szót:

„Anyám, végy nekem feleséget!

 A másik adag jusson őneki!"

Mardunak a szülőanyja így adja vissza a szót:

„Ó, Szudununna, szót mondok neked, szavamra hallgass.

Tőlem kérsz asszonyt magadnak?

Akire szemed veted, azt vedd feleségül,

akit a szíved megkíván, azt vedd feleségül,

tedd jóvá keserűségemet!

De városoddal együtt építsd a templomot,

de szomszédoddal együtt ásd a csatornát,

Mardu, a szomszédoddal együtt ásd a csatornát!

S a napon, midőn a városban, a városban

 tündökletes ünnepet tartanak,

midőn Ina'eriben, a városban,

 tündökletes ünnepet tartanak:

rajta, hadd jussunk oda mi is, barátaid;

hadd jussunk mi is be a Házba, Ina'eribe,

 hadd jussunk mi is be oda!"

Numusda isten ünnepet rendezett,

kedves leánya, Gasan-Gu'edena, ünnepet rendezett,

asszonya, Namrat, az irgalmas nő, ünnepet rendezett,

a városban a rézdob döndülése zengett,

hét dob s hárfa felelgettek neki.

Belép az úr,

belép a Házba,

belép Ina'eri Házába;

Ina'eri ünneplő városában ámulatot kelt,

Ina'eri ünneplő városában ámulatot kelt.

Fénylő kápolnát készítenek neki.

Ina'eri Házát, a szentély falát,

Mardu gonddal építette a főudvarát;

előtte járt az ő kegyes Védelmezője,

mögötte ment az ő kegyes Oltalmazója:

Mardu gonddal építette a Ház főudvarát.

A kápolnából elhordta a szemetet,

a főudvarba szőnyeget akasztott,

Ina'eri udvarát tetem fölé emelte.

Numusda örvend Mardu tettein...

[A következő, töredékes részben Numusda ezüsttel és lazúrkővel

akarja meg fizetni Mardu munkáját, Mardu azonban Numusda lányát

kéri díjul. A lányt barátnője le akarja beszélni a házasságról.]

„... A hegységben fegyver a társa,

sátorlakó ő, eső és szél veri, imákat sem mond,

karja a hegyvidéket fegyverrel igázza le,

a hegy ölén kotor magának gombát eledelül,

térdre borulni nem tud,

nyersen falja a húst,

amíg él, még háza sincsen,

hogyha meghal, nem temetik sírba.

Kedvesem, akarod hát, hogy Mardu vegyen feleségül?"

Leánybarátjának Gasan-Gu’edena így adja vissza a szót:

„Akarom, hogy Mardu vegyen feleségül!”

Ó, Ina’eri, bőségben dúskálj!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 305–309, no. 52

***

Lagas: Ningirszu templomának gazdasága

Az Eninnu marháinak háza

tejszínt ad, vajat;

hatalmas csordája

hosszú szarvú tehenet;

szénakazla

étket a marháknak, étket a juhoknak;

az etetés háza juhokat hizlal,

 gondoskodik a szentélyről;

az ital helye:

szőlőhegy, bort csepegtető;

sörfőző házából

folyó zúdul ki, mint az Idigina árja;

kincses házában drágakő van, ón, arany;

a kocsi háza:

hegység, alapzata a föld;

a hárfacsarnok: zengve bőgő bika;

az udvar: halk ima, dobok döndülése;

a Házban elterülő kő medence:

hegyi tavacska, bájos fekvésű, szép;

az ágyasházban álló ón medence:

fénysugár, a hegység mélyébe tekintő;

/a medence ón peremére

galambok szállnak,

jó sorsát Eridu szabta meg.

Az Eninnu előtt galambok búgnak,

jó árnyékot vet, sűrű lombernyő,

alatta madarak édes hangja szól,

zenéjük, mint az Ekuré, Enlil Házáé, ha áll az ünnep./

[Az új év harmadik napján Gudea bevezeti az új templomba Ningir-

szu istent és asszonyát, Bawut. Az örömünnep után sorra foglalják el

helyüket a templomi szervezet és gazdaság istenségei is. A hosszú

- mintegy kétszáz soros - leírásból álljon itt egy részlet.]

Hogy a téres szántók teremjenek,

hogy Lagas csatornái

víz-bő árt sodorjanak,

hogy a mezőn, mely királyának jutott,

a Gu'edena földjén Ezinu, a vetés és a tiszta gabonaszár,

a barázdában égnek emelje fejét,

hogy a jó szántók búzát, tönkölyt, borsót dúsan teremjenek,

hogy garmadává nőjön a gabona-asztag,

Lagas termése:

ezért Enlil intézőjét, a Gu'edena szántóvetőjét,

Gisbare istent

Gudea Ningirszu úr mellett a tisztségébe beiktatta.

Hogy tavai pontyot, sügért neveljenek,

hogy nádasa karcsú nádszálat neveljen,

s a Gu'edena futára

Ningirszunak az Eninnuban számot adjon róla:

ezért a Gu'edena Védelmezőjét, kerülőjét,

Gudea Ningirszu úr mellett a tisztségébe beiktatta.

Hogy a rét, a szép föld, tiszta maradjon,

hogy a Gu'edena szép földje

tiszta maradjon,

hogy madarak fészkeljenek ott,

s tojásaik az egészség házába kerüljenek,

hogy a kotlósok csibéket neveljenek,

hogy a réten, mit Ningirszu szeret,

a szilaj jószág s a juhok között

elhullás ne legyen:

ezért Dimgalabzu istent, a Gu'edena intézőjét,

Gudea Ningirszu úr mellett a tisztségébe beiktatta.

---

Hogy a csatornák hömpölygő vízzel teljenek meg,

hogy a tavakban ponty, sügér nevelkedjék,

s vigyázza őket a tó-kerülő és a gátőr,

hogy a bő víz gabonát neveljen,

garmadává nőjön a gabona-asztag,

Lagas termése,

hogy aklok épüljenek, karámok elkeríttessenek,

hogy a jó juhok bárányt elljenek,

hogy a tenyészkosok a jó juhokat meghágjak,

hogy a jó tehenek borjakkal vemhesek legyenek,

hogy a tehenek között a tenyészbika fejedelmi hangon bőgjön,

hogy az ökrök az igában egyenesen menjenek,

hogy a szántóvető mellettük legyen, s az ökröket ösztökélje,

hogy a szamarak hámot húzzanak,

s mögöttük béres lépkedjen, vetve a magot,

hogy a szamárcsődörök nehéz rézekét húzzanak,

hogy a fenséges malom kiemelkedjék a tájból,

[3 sor hiányzik]

hogy az Eninnu udvarát öröm töltse be,

dobok döndüljenek s üstdobok,

 édes hangú hárfák zengjenek,

élükön Ningirszu kedves hárfája álljon,

az Ország nagy Sárkánya:

ezért az enszi, az Eninnut építő,

Gudea,

Ningirszu úr elé állt.

[A templom avatóünnepe hét napon át tartott. „Midőn királya a

Házba bevonult, hét napon át a szolgáló egyenlő volt úrnőjével,

a szolga odaállt ura mellé... Nanse és Ningirszu igazságát Gudea

szem előtt tartotta: nincstelent a vagyonos nem bántalmazott, öz-

vegyet a hatalmas nem bántalmazott, ...felragyogott az igazság

Napja, Utu minden jogtalanságnak a nyakára tiport..." (17:18-

-18:12) Az ének Gudea és az Eninnu magasztalásával fejeződik be.]

...Gilgamessel együtt nevelkedtél,

szilárdan álló trónszéked nem rendül meg!

Ningiszida úr az istened, An unokája,

Ninszuna úrnő az istennőd, aki az igaz magot foganta,

aki szereti magzatát.

Az igaz Tehén szült meg téged,

Ningirszu szemében te vagy az igaz ifjú,

ki Lagas földjén felragyogtál:

észak és dél magasztalja neved!

Gudea, szavad elől

nem térhet ki senki!

An ismer téged, ifjú;

enszi, sorsod e Ház szabja meg:

ó, Gudea, Ningiszida fia,

életed tartson soká!

A Ház, a hegységként égbe nyúló,

az Országot rettentő sugarával nyomasztó;

a Ház, melyben An-Enlil Lagasnak sorsot szabott,

melyből Ningirszu vitézségét

minden országok megismerik;

az Eninnu, az eget s földet összekapcsoló -

s Ningirszu dicsértessék!

Ningirszu Házának építési éneke, hárfára.

 Vége.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 272–275, no. 40

***

Sulgi magasztaló éneke önmagáról

Király vagyok, anyám méhe óta hős vagyok,

Sulgi vagyok, születésem óta erős férfi vagyok,

vad tekintetű oroszlán, a Sárkány szülötte vagyok,

a négy világtáj királya vagyok,

csordás, a fekete fejűek pásztora vagyok,

hatalmas, minden országok istene vagyok,

Ninszuna szülötte, gyermeke vagyok,

a fénylő An szívének választottja vagyok,

az Enlil szabta sorsú férfi vagyok,

Sulgi, Ninlil kedvese vagyok,

akit Nintu dédelget, én vagyok,

akit Enki bölccsé tett, én vagyok,

Nanna erős királya vagyok,

Utu feltátott torkú oroszlánja vagyok,

Sulgi, az Innin ágyékára kiválasztott vagyok,

az úton siető délceg szamár vagyok,

a karavánúton farkát lobogtató hegyi szamár vagyok,

Szumugan jófutású szamárcsődöre vagyok,

Niszaba nagytudású írnoka vagyok.

Miként vitézségem, miként erőm,

tökéletes a bölcsességem,

szilárd szava                       mérkőzni kész.

Az igazságot                       szeretem,

a gonoszságot                     nem szeretem,

a gonoszan mondott szót    sötéten gyűlölöm;

Sulgi vagyok, az erős király; az élre kiálló vagyok.

Én, a fensőbb erejű, alkotó erőm miatt, boldogan

lábamra álltam, s az Ország útjait bejártam:

az útszakaszokat kijelöltem, erődöket építettem,

mellettük kertet ültettem, pihenőhelyet létesítettem,

beléjük megbízható embereket telepítettem.

Ha valaki észak felől jön, ha valaki dél felől jön,

hűvösükben pihenést leljen;

aki a karavánutat járja, útján éjjel is haladhasson,

vagy az erődbe húzódhasson, mint jól épült városba.

Hogy a nevem örök időkre fennmaradjon,

 hogy az ajkakról el ne múljék,

hogy az Országban hírem keljen,

hogy parancsomat minden országok kövessék:

ezért én, a gyors térdű, erőm teljében talpra álltam,

ezért én, a sebes léptű, Nippurból Ur tégláihoz siettem;

gyorsan haladtam, hajtott a szívem,

 mintha az út egy danna volna csak;

az oroszlán, a fáradhatatlan ifjú: erőmet felmutattam.

Derekam rövid ruha takarta;

mint a galamb, ha kígyó elől meredeken húz a magasba,

 karom összezártam;

mint az Anzu sas, ha a hegyre emeli szemét,

 öles léptekkel haladtam.

A síkságon alapított városaim hozzám seregeltek,

fekete fejű népemre - számuk, akár a juhoké -

 kegyes pillantást vetettem.

Mint a folyondár a hegységben, mely a föld ölére simul,

mint a falvak fölött tündöklő Utu:

az Ekisnugalba én úgy vonultam,

bőséget rendeltem Szu'en Házának, a bőtejű karámnak,

bikákat vágtam le, juhot végtelen sokat,

dobon, üstdobon vidám ütemet vertem,

lanton édes dallamot játszottam.

Én, Sulgi, a mindent megszaporító, ételt áldoztam;

mint egy oroszlán,

 királyi székhelyem rettenetébe öltözötten,

Ninegala fenséges palotájában

térdet hajtottam, friss vizet kínáltam italául,

térdet hajtottam, kenyeret kínáltam ételéül.

Mint Ninsara, a sólyom, felemelkedtem,

Nippurba, városomba vissza igyekeztem.

Szélvész süvített, orkán tombolt e napon,

észak szele a déli szélnek rontott, kavarogtak,

az eget villámok hasították, elszabadult a hét szél,

bömbölő vihar rázta meg a földet,

az ég terein Iskur dörgő hangon dalolt,

az égi szél a földön vízből torlasztott falat,

apró jégköveket, nagy-nagy jégköveket -

hátamra szórta sűrű zuhatagát.

Én, a király, mit sem féltem, meg sem ijedtem,

mint a kölyökoroszlán,                 fel-felszökve siettem,

mint a pusztai szamár,                  futva robogtam,

mint Örömem havában,                igyekeztem,

mint a magányos szamárcsődör, száguldva vágtáztam.

Mint Utué, amikor már háza felé tekintget,

megtett utam tizenöt danna volt,

meg is állt rajtam vitézeim szeme!

Nippurban s Urban egy napon ünnepeltem.

Testvéremmel, barátommal, az ifjú Utu istennel

sört ittam a palotában, mit An alapozott,

zenészeim dobszóra, citerára énekeltek,

jegyesemmel, a szűzi Inninnel,

 égen, földön a gyönyör úrnőjével,

étel, ital mellett együtt ültünk.

Ítéletem bíró nem támadja meg,

oda megyek, ahová szemem vágya húz,

oda érkezem, ahová szívem kíván.

Az igaz süveget An illesztette fejemre,

a pálcát a ragyogó Ekurban vettem kezembe,

a tündökletes emelvényen, szilárd alapú trónszéken

 fejem égnek emeltem,

a királyság erejét naggyá tettem,

az ellenséget megtörtem, a népet megszilárdítottam!

A négy világtáj népe, lakjék akárhol,

nevem örök időkre megjegyezte;

fénylő énekben hirdeti,

fenségem magasztalja:

„Fenséges ő, a királyi erővel kitüntetett;

akit Szu'en az Ekisnugalból

vitézséggel, erővel, méltó élettel ajándékozott meg;

akit Nunamnir fenséges erővel töltött el;

Sulgi az országok dúlója, a nép megszilárdítója;

ég, föld felkentje: vetélytársa nincsen;

Sulgi az égi Hatalmas dédelgetett fia!"

Ó, Niszaba, tied a dicséret!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 286–289, no. 43

***

Ének Szu’en isten karámjára

Mennyi juh, s tehén mi sok van,

Szu'en karámjában mi sok van!

A feketék: lazúrkő ragyogása,

a fehér tehenek: elővillanó holdfény!

Az aprójószág, mint a gabonaszem, neked terül szét,

a nagyjószág, mint a bölény, neked delel.

Számos tehenéről, számos karámjában

az ég ékessége a pányvát leoldotta,

a szép tehenek tejét az áldozat asztalára állította,

ragyogó karja hordja a tejet.

Királyomnak végetért a dolga,

Szu'en a fénylő pányvát a tehenekről leoldja,

a teheneket beterelte, a teheneket leheverteti,

ő a tehenek pásztora.

Szülőanyja, Nippur úrnője,

mezőin az úrhoz így fohászkodik:

„Íme, fohászom, csordás, íme, fohászom.

Teheneid a jó mezőkön szaporodjanak!

Ha befogod őket éjszakára,

az Ekurban, a nagybecsű szentélyben,

 segítsed ellésüket!"

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), p. 291, no. 46

***

Innin szerelmes éneke Su-Szu’en királyhoz

Szerelmem, mily drága vagy szívemnek,

gyönyöröd az ölelésben édes, mint a méz;

oroszlán, mily drága vagy szívemnek,

gyönyöröd az ölelésben édes, mint a méz.

Rabul ejtettél, remegve állok előtted,

szerelmem, bár vinnél nyoszolyádra;

rabul ejtettél, remegve állok előtted,

oroszlán, bár vinnél nyoszolyádra!

Szerelmem, hadd zárjalak karomba,

forró csókom édes, mint a méz:

ízlelgetve ajkunk mézét, nyoszolyádon,

ölelésed gyönyörében legyünk boldogok;

oroszlán, hadd zárjalak karomba,

forró csókom édes, mint a méz!

Szerelmem, a gyönyört megízlelted velem.

Mondd el anyámnak: ízes étkekkel kínál;

s apámnak: ajándékokkal jutalmaz.

Vágyad, a vágy hová vonz? Én tudom:

szerelmem, a hűvös hajnalig házunkban heverjünk!

Szíved, a szív hol boldog? Én tudom:

oroszlán, a hűvös hajnalig házunkban heverjünk!

Hogyha te engemet szerelemmel szeretsz,

oroszlán, ölelő karoddal imádkozz hozzám;

uram, istenem, Oltalmazó uram,

Su-Szu'en, ki kedves vagy Mullil szívében,

ölelő karoddal imádkozz hozzám!

Ölelésed édes, mint a méz, kezeddel érints engem,

kezed emeld felém,

kezed nyújtsd felém!

Innin váltogató éneke.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 290–291, no. 45

***

Siratóének Ur városa fölött

...E napon a városban a fény kihúnyt, romokban a város,

ó, Nanna atya, romokban hever a város, jajgat a nép,

e napon az Országban a fény kihúnyt,      jajgat a nép,

a szemétdombot népe tölti meg, kidobott cserép nincsen rajta,

falain rések tátonganak,                            jajgat a nép,

tágas kapuiban, hol ki-be sétálnak,   hullák hevernek,

terein, hol ünnepet tartottak,             tetemek szerteszét,

utcáin, hol fel-alá jártak, hullák        hevernek,

az Ország ünnepének színhelyén tetemek halmai,

omlik az Ország vére, mint réz, mint ón a kohógödörben,

folynak szét a hullák, mint juhfaggyú a napon,

akit fejsze ütött le, a férfit nem fedi sisakja,

szájjal a porba bukott, mint gazella a kerítőhálóban,

akit nyílvessző talált el, a férfit nem takarja pajzsa,

vérében fekszik, mint a földön, mikor megszülte anyja,

akire buzogány csapott, a férfit nem borítja köpenye,

nem ittak szeszt, és mégis tántorognak a férfiak,

aki a fegyverek elé kiállt,

 azt a fegyver verte le,                        jajgat a nép,

aki a fegyverek elől megfutott,

 azt a vihar döntötte le,                       jajgat a nép,

Ur városában éhen pusztult a gyenge, az erős,

az anyóka, az apóka a házból ki se lépett, rájuk talált a tűz,

a gyermeket anyja öléből halként sodorta el a víz,

a dajkák erős emlője elapadt,

az Ország esze eloszlott,                     jajgat a nép,

az Ország elméje megbomlott,            jajgat a nép,

anya a gyermekéről leveszi a szemét, jajgat a nép,

apa a gyermekéről elfordítja szemét,   jajgat a nép,

a városban az asszony magára hagyva, a gyermek magára hagyva,

 a vagyon szétszóródva,

a fekete fejűek elkergetve a földről, melyre fejüket lehajtották,

úrnője, mint riasztott madár,           városából elrepült,

Ningal, mint riasztott madár,          városából elrepült,

az Ország összegyűjtött kincsébe tolvaj kéz markol,

az Ország teli magtárára tűz lobban...

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 300–301, no. 51

***

Siratóének Ibbí-Szu’en fölött

Hogy az időt kifordítsa,         hogy a mértéket megmásítsa:

a gonosz vihar, mint az orkán, minden elemészt.

Hogy Sumer rendjét felforgassa,

hogy a kegyes hatalmat félrelökje,

hogy a városokat dúlja,           hogy a házakat dúlja,

hogy a karámokat dúlja,          hogy az aklokat elsodorja,

hogy a karámokban marhák ne álljanak,

hogy az akiokban juhok össze ne álljanak,

hogy a csatornák büdös vizet sodorjanak,

hogy a jó szántók gyomot neveljenek,

hogy a mezők keserű füvet sarjasszanak,

hogy anya a gyermekét ne gondozza,

hogy apa a hitvesét ne becézze,

hogy az ágyas ura ölén örömet ne találjon,

hogy a gyermekek apjuk térdén ne nőjjenek,

hogy a dajka a csecsemőt álomba ne ringassa,

hogy a királyság székhelye megváltozzék,

hogy a méltányos ítélkezés megkötöztessék,

hogy a királyság az Országból idegenbe vitessék,

hogy az Ország idegennek engedelmeskedjék,

hogy An-Enlil szavára a mérték mássá váljék:

midőn An az országokra bőszülten tekintett,

midőn Enlil az idegen földre vetette tekintetét,

midőn Nintu a teremtményeire ártó csomót kötött,

midőn Enki az Idigina, a Buranunna folyását elterelte,

akkor An-Enlil sorssá tették a sorsot:

hogy a nép ne hajlékában lakozzék,

 s idegen földre hurcolják őket,

hogy Szubir, Elam ellenséges lakói csapjanak le rájuk,

hogy királya a palotából önként távozzék,

hogy Ibbí-Szu'en Elam földjére kerüljön,

hogy a hegység legbelsejéig, Ansanig elkerüljön,

hogy városába vissza se térjen,

 mint a madár, ha feldúlták fészkét, mint az idegen,

hogy az Idigina, a Buranunna partján mérges fű nőjjön,

hogy az utakra láb ne lépjen,

 hogy karavánútra senki ne induljon,

hogy a városok, emberek hajlékai, rommá romoljanak,

hogy a fekete fejűek népe a lakóhelyén megölessék,

hogy a jó szántókat ne kapálják,

hogy a pásztor a mezőre juhait ne terelje,

hogy a tehenek a karámban vajat, tejet ne adjanak,

hogy a tehenektől a fénylő karámban tej a sajtárakba ne gyűljék,

hogy a köpűlés vidám dala elhallgasson,

hogy a réten az aprójószág kivesszen,

 hogy a nagyjószág elhulljon,

hogy Szumugan négylábú barma nyugvóhelyet ne találjon,

hogy a mocsárban a halak neve ismeretlen legyen,

hogy a nádas mérgezett fejű nádat teremjen,

hogy a kertek kiszáradjanak,

hogy az árkos kertek, új vesszők nélkül, kipusztuljanak:

An-Enlil, minden országok királya,

 Sumer sorsául ezt rendelte.

An szavát ki merné kiforgatni?

Enlil szavát ki merné megtámadni?

Sumer fél, reszket a nép,

a városban a nép sírva sír,

imára emeli kezét...

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 298–300, no. 50

***

Ismé-Dagan Inninhez, a jóhangú tehénhez

Jóhangú Tehén, messzire bődülő Üsző,

istennő, he! Állj a karámba, he!

Szűzi Innin, sárhodó ajkú,

szólítsd őt a köpűhöz:

szólítsd őt a köpűhöz, hímed -

szólítsd őt a köpűhöz, Dumuzid;

Innin, szólítsd őt a köpűhöz, hímed -

Innin, szólítsd őt a köpűhöz, Dumuzid!

A köpű rúdját hadd mozgassam én:

Innin, örvendjen a máj;

„Ó, fénylő Köpű!" - hadd kiáltsam:

Ninegala, örvendjen a máj!

Az igaz pásztor, a vidáman kurjongató,

kurjongva újjong majd neked;

istennő, a vidám kurjongatástól,

Innin, viduljon a szíved!

Istennő, ha belépsz a karámba,

Innin, a karám velem együtt örül;

Szajha, ha beállsz az akolba,

Innin, az akol velem együtt örül!

Ha belépsz a juhnyíró házba,

a jó anyajuhokat eléd fektetem!

Hímed, Ama'usumgalanna,

fénylő kebled után sóvárog már.

A fénylő akolból vaj ömöljék feléd,

a juhász árassza feléd, tejet árasszon feléd:

Innin, örüljön a máj;

a fénylő akolból vaj ömöljék feléd:

Ninegala, örüljön a máj!

Szíved választottjának,  a királynak,

Dumuzinak, Enlil fiának,

a karámban rendelj vajat, tejet,

az akolban rendelj jó szaporulatot,

az igaz pásztornak adj hosszú életet,

/Ismé-Dagannak adj hosszú életet:/

tedd tartóssá az igaz pásztor, Dumuzi napjait!

Innin váltogató éneke; 35 sor.

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 319–320, no. 55

***

“Istene fenségét az ember…” / Panaszos ének

Istene fenségét az ember igaz szívvel magasztalja,

istene szavát a férfi fénylő szívvel dicsőítse,

a nyílt Országban lakozó nép elé zsinórmértékül tartsa,

a hárfa csarnokában kedvesét, barátját ezzel buzdítsa,

szívébe ezt plántálja…!

[3 sor hiányzik]

Ha isten nincs az ember mellett, nem jut neki kenyér,

a férfi elveszíti erejét, a pusztulást nem állja,

sötét kín tör reá,

eléri végzete,

gyötrelem kavarja fel, fájdalom borítja el...

[A 14-25. sor hiányzik]

Férfi vagyok, tudásban gazdag - s tudásom mit sem használ:

ha igazságomat kimondom, hazugságra fordul,

kicsavarja a hazugság embere,

 s az ő szennyes művét segíti;

karom, bár öntudatlanul, bemocskol engem a szemedben:

s te a legszörnyűbb kínokat méred ezért reám.

Ha házamba lépek, csüggedés a lelkem,

ha én, a férfi, az utcára megyek ki, összeszorul a szívem.

Igaz pásztorom haragszik rám, a derékre:

 rontó szemmel néz reám;

csordásom, bár nem zsivány vagyok,

 ártó erőket uszít ellenem.

Barátaim hűtlen szóval rágalmaznak,

szeretteim, ha igaz szót mondok,

 hazugsággal viszonozzák,

a hazugság embere         bujtogató szót mond ellenem.

S te, istenem, nem felelsz meg nekik;

elveszed józanságomat.

Romlás tör rám irgalmatlanul,

felgerjed ellenem, viharként tombol,

szívem romlásba dönti.

Miért sorolnak a tudatlan fickókhoz engem, a nagytudásút?

Miért számítnak a tudatlan emberek közé engem, a tapasztaltat?

Kenyér bőven van, s mégis ínség az én kenyerem.

Midőn az emberek sokaságának osztályrészét kimérted,

 kínt mértél rám osztályrészül!

Testvérem elsirat, szívem romlásra jut.

[A 47-55. sor hiányzik]

Ó, istenem, hadd álljak meg előtted!

Magamról hadd beszéljek; szavam szívből feltörő sóhaj,

utamról hadd beszéljek, hadd tárjam eléd sötét kínomat,

felkavaró gyötrelmemet,

törvényemet, tudásomat hadd sirassam,

 könnyeim nem apadnak!

Mutassál hát fel barátaim előtt,

téríts hát vissza szeretteim közé!

Színed előtt ne apadjon szülőanyám zokogása, omló könnye,

ne tűrd, hogy édes dallammal szóljon nővérem hárfája:

mondja inkább szörnyű romlásom gyászénekét;

feleségem komor szóval panaszolja kínomat,

a siratók tudója sötét végzetemről énekeljen!

Istenem, az Országban ragyogó nap süt, s az én napom sötét,

eltűnt ragyogó napom, eltűnt a szép idő,

szívem a könny, a bánat, keserv, csüggedés tölti meg,

kínok kínoznak, mint a zokogó gyermeket,

kezében tart a végzet, szemem elfátyolozza, lehelletem elveszi,

testemben az Ártó fészkel, a rontás hatalma,

utam a sötét szenvedés, romlás szorongat...

[A 75-95. sor hiányzik]

Istenem, nemzőatyám te vagy: emeld fel fejem!

Hallgasd meg irgalmadban szívem feltörő sóhaját!

Meddig tart még, hogy nem törődsz velem, hogy nem oltalmazol?

hogy nem emelsz fel magadhoz?

hogy nem irányítasz igaz ösvényre?

Ezt mondják a sokat tapasztalt bölcsek, való s igaz a szó:

„Anya sohasem szült még bűntelen gyermeket,

a munkálkodó nem jut tökélyre,

 bűntelen a tevékenyek között ősidők óta nem volt."

Istenem, a mulasztásom, mit hatalmaddal szemben vétettem,

hanyagságom, mit szemed előtt elkövettem,

ó, ne bosszuljad meg a férfin, a fénylő tudásún:

 szólítsd őt tetszésed szavával!

Karom hozzád esd, eléd borulok:

ami hitvány bennem, ami tisztátalan, arra sújts le,

de akit haragod napján eltaszítottál,

 szólítsd őt tetszésed szavával!;

akit a romlás napján elvetettél,

 mondj annak örömhírt!

Istenem, bűneimet most szemem elé tártad;

a gyülekezet kapujában elmondom őket: a feledésbe merültet,

 s azt is, amire most derült fény;

én, a férfi, nyíltan megvallom színed előtt minden bűnömet.

[3 sor hiányzik]

Istene válaszolt a férfinak,

imáit meghallgatta;

sírása, könyörgése istene szívéhez hatott,

igaz szavát, fénylő szavát istene elfogadta;

szava, melyben útját megvallotta,

istenének örömet szerzett.

A pusztító szótól istene visszahúzta kezét,

szíve szorongató fájdalmát torkonragadta;

kiűzte testéből az Ártót, melynek hatalma volt fölötte,

megszüntette a végzetet, mely ítélete szerint szállta meg.

A férfi kínja örömre fordult.

Istene melléje adta a kegyes Oltalmazót,

 hogy őrizze, hogy vigyázzon reá;

melléje rendelte a kegyes pillantású két Védelmezőt.

Istene fenségét a férfi igaz szívvel magasztalta,

istene szabadító tettét hirdette...

[7 sor hiányzik]

„...Íme, visszatért hozzám [istenem],

íme, megmentett engem,

íme, visszaadta épségemet!"

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 365–369, no. 77

***

Ráolvasás / Szamana elűzése

A varázslat házának ráolvasása.

Szamana, te oroszlánpofájú,

sárkányfogú,

keselyűkarmú,

skorpiófarkú,

Enlil fene oroszlánja,

Enlil oroszlánja, a nyakat fellépő,

Nininszina oroszlánja, vértől csepegő pofájú,

az istenek oroszlánja, feltátott pofájú!

Mert a folyamtól                   a peres kérdés válaszát elvette,

mert a csecs-szopótól           táplálékát elvette,

mert a szűztől                       vére havi folyását elvette,

mert a legénytől                    férfierejét elvette,

mert a szent szajhát              hivatásában gátolja,

mert a kurvát                         mesterségében gátolja -

ezért Aszarluhi

követet küldött atyjához, Enkihez:

„Atyám! Szamana, az oroszlánpofájú,

sárkányfogú,

keselyűkarmú,

skorpiófarkú,

Enlil fene oroszlánja,

Enlil oroszlánja, a nyakat feltépő,

Nininszina oroszlánja, vértől csepegő pofájú,

az istenek oroszlánja, feltátott pofájú,

a folyamtól              a peres kérdés válaszát elvette,

a csecs-szopótól      táplálékát elvette,

a szűztől                  vére havi folyását elvette,

a legénytől               férfierejét elvette,

a szent szajhát         hivatásában gátolja,

a kurvát                   mesterségében gátolja:

ezért Szamana kotortassék ki innen, mintha csatornából,

kapartassék ki innen, mintha árokból,

húnyjék ki önmagától, akár a nádi tűz,

ne forrjon össze többé, akár az eltiport növény!”

Mondd el a ráolvasás igéjét!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 241–242, no. 37

***

Sumer parasztnaptár

„A hajdankor napján a szántóvető..."

A hajdankor napján a szántóvető így adott tanácsot a fiának.

Midőn földed megmunkálásához fogsz, nyitott szemmel ügyelj az öntözőárkokra, csatornákra és a gátakra: amikor földed elárasztod, ne legyen rajta túlságosan magas a víz szintje; amikor pedig a vizet leengeded, ügyelj arra, hogy a talaj kellőképpen felázott maradjon. Tapossák meg neked beburkolt patájú ökrök, és ha a gyomot már kitiporták, és ha a rögös felszínt elegyengették, még te magad is simítsd el tökéletesen, keskeny kapával, a súlyuk egyenként legfeljebb kétharmad mana legyen. Majd egy kapával lazíttasd fel a paták nyomát, és az simítsa el a helyüket. Boronával egyenlíts ki minden mélyedést, és a kapás a földet mind a négy oldala felől járja be szerszámával.

Amíg a föld szikkad, munkásaid készítsék elő számodra a szerszámokat; erősítsd meg az igát, új szíjaidat szögekkel feszítsd ki, és a mesteremberek javítsák meg régi szíjaid szakadt végét. Bronz szerszámaid legyenek kezedbe simulók. A jószág bőr homlokkötele, az ösztöke, a szájat kinyitó, a szíj: bizony, mind jó segítségedre vannak. Vetőmagszóró dobozod repedéseit tömd be - ez jelentős hasznot hajt neked.

Hogyha gondoskodtál már mindenről, ami földedhez szükséges, nyitott szemmel ügyelj a munkálatokra. Ha második ökröt is fogsz az eke ökre mellé - két ökör, egymás mellé befogva, nagyobb barázdát húz, mint a magányos -, végeztess el velük [...] egy burt. A munkát szélvészként végzik el számodra! Egy bur földön három gur árpa legyen elvetve számodra. Az eke az élet fenntartója! Ezért a földet a rögtörő ekével munkáld meg, s majd ismételten munkáld meg a sekély járású ekével. Miután a földet elboronálták, háromszor egymás után elgereblyézték, és göröngyeit fabunkóval finom morzsákká verték szét: a szíj markolata legyen jó segítségedre. Ne tűrd a lustaságot, a munka idején állj a munkások mellett, és ne engedj nekik szünetet. De magad se háborgasd mezei munkásaidat: hiszen tíz napon át kell dolgozniok, pirkadattól a csillagok felfényléséig, s minden erejüket a föld megmunkálásába kell fektetniök: nem szolgálhatnak ki még téged is.

Midőn földednek vetés alá forgatásához fogsz, ekéd hasítsa fel számodra a talajt. Hagyd az ekén a kormánylemezt, és vékony szöggel függeszd fel vetőmagszóró dobozodat. Állítsd szélesre az eke kormánylemezét, hogy ekképpen húzza meg a barázdákat: nyolc barázdát húzzál egy gardu szélességű sávban. Ha mély a barázda, magasabbra nő benne az árpa.

Midőn földednek vetés alá szántásához fogsz, szemed tartsd az emberen, aki a szemet a földbe szórja. Egyenletesen két ujjnyi mélyre szórasd vele a magot; egy gin súlyú mennyiséget szórjon el az árpából minden gardu hosszú szakaszon. Ha az árpaszemek nem a kellő mélységbe hullanak, igazítsál a lemezen, ekéd nyelvén. Hogyha egy irányban már végeztek a szántás-vetéssel, akkor ott, ahol hosszanti irányú vetőbarázdát húztál, húzz most kereszt irányú vetőbarázdát; ahol pedig kereszt irányú vetőbarázdát húztál, húzz most hosszanti irányú vetőbarázdát. A hosszanti irányú barázdák alkossák a mezsgyét is; mezsgyéid a barázdákkal párhuzamosak legyenek, és húzz töltést, barázdát ott, ahol [...]. Majd verjenek szét minden göröngyöt; mindenhol, ahol a barázda háta kiemelkedik, simítsák be az eke árkába, s mindenhol, ahol mélyed a talaj, töltsék fel a barázdát. Mindez kedvezni fog a kikelő vetésnek.

Midőn a kikelő növény feje átüti a föld színét, fohászkodj akkor Ninkilim istenhez, a rágcsálók úrnőjéhez. Az odaszálló madarakat kergesd el a vetésről. Ha a zöld hajtás már megtölti a barázda keskeny alsó árkát, áraszd el a földet vízzel a sarj magasságáig. Ha az árpa szára már olyan magasra nyúlt, mint a gyékényfonat a ladik fenekén, áraszd el a földet másodszor is. Harmadszor a királyi (fejű, kalász-koronás) árpát áraszd el. Ha az elárasztott árpa vörhenyes színűvé válik, akkor tudd, hogy rozsda támadta meg. Ám ha az árpa ép, és a szemek duzzadnak a kalászban, áraszd el ismét: és minden tíz mérő szemre egy mérő többletet hoz neked.

Midőn hozzáfogsz földed aratásához, ne várd meg, hogy a kalász a saját súlyától meghajolják: learatását kezdd akkor, amikor ereje teljében van. Aratómunkás, kévekötő s a kévéket mögötte kepébe gyűjtő: ők hárman arassák le számodra a termést. Az elhullajtott kalász szedegetői ne károsítsanak meg téged: a kévékből nem húzogathatnak ki. De földed a termés betakarításának napjaiban adja meg a gyermekeknek és a kalászt szedegetőknek, számuk szerint, a betevő falatot, mint az ínség napjain; és engedd, hogy ezek ott aludjanak, mintha nyílt mező, mocsári föld volna: és akkor istened is mindig kegyes lesz hozzád. Ha már átvetted a kepéket, pörkölj meg a learatott árpából valamennyit az embereknek, hogy ők naponta elmondják érted a learatott árpa fohászát.

Midőn hozzáfogsz az árpa nyomtatásához, hagyd meg az embernek, aki árpádat leméri, hogy készítsen elő harmincad gur űrtartalmú kosarakat. Döngöljék le simára számodra a szérűt, és állítsák sorba a kosarakat, szállításra készen. Ha az eszközöket már előkészítették, és a kocsi már készen áll a helyén, akkor hajtsd ezt a kocsit a szérűn elterített árpára. Öt napon át tartson ez a nyomtatás. Mielőtt hozzáfogsz a szem kifejtéséhez, süssél pogácsát. Ha a szem kifejtéséhez fogsz, cséplőszánjaidhoz bőrszíjakkal kösd oda a rudat, a kő fogakat pedig rögzítsd szurokkal. Mielőtt az ökröket befognád, hagyd meg az embereknek, akik a szem kifejtését végzik, hogy álljanak az ökrök mellé azok eledelével.

Midőn a szemet halomba sepred össze, mondd el a még tisztítatlan árpa fohászát. Ha az árpa szeleléséhez fogsz, ügyelj az emberekre, akik a szemet a földről felemelik. Két embered legyen a szem felemelésére. Azon a napon, amikor a szem tisztításához fogsz, terítsd el rőzsére az árpát. A munka előtt mondj fohászt este és éjszaka. Az erős szél válassza el neked a szemet a pelyvától. A kibontott, tisztított gabona kerüljön magtáradba.

Íme, Ninurtának, Enlil fiának oktató tanácsai.

Ó, Ninurta, Enlil igaz szántóvetője, édes a dicséreted!

K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983²), pp. 110–113, no. 18

***

Kapa és Eke vetélkedése

„Íme, a Kapa; íme, a Kapa..."

 Íme, a Kapa; íme, a Kapa, a pánttal megkötött:

 a Kapa puszpángfa, élei somfából,

 a Kapa tamariszkusz, élei tengeri fából,

 a Kapa két élű, a Kapa négy élű;

 a Kapa: fiú a szegényembernek,

 a Kapa: támasz a rongyokban járó embernek.

 A Kapa vetélkedésbe kezd az Ekével.

 A vetélkedésben Kapa és Eke között

 a Kapa az Ekének így mondja a szót:

 „Én gyarapítok - de mit gyarapítasz te?

 Én bővítek - de mit bővítesz te?

 Ha víz tör át a gáton, útját nem állod,

 kosarat homokkal tele nem raksz,

 zsákot agyaggal nem töltesz;

 téglát sem vetsz,

 nem ásol alapot, nem építesz házat,

 rogyadozó, öreg falakat nem erősítesz,

 előkelő emberek tetőin csurgót nem javítasz!

 Eke, az utcák gondját nem te viseled!

 Eke, én gyarapítok - de mit gyarapítasz te?

 Én bővítek - de mit bővítesz te?"

 [Az Eke a Kapának így mondja a szót:]

 „Engem, Ekét, fenséges kéz készített,

 fenséges kéz szerkesztett,

 Enlil felügyelője a mezőn én vagyok,

 az emberiség igaz szántóvetője én vagyok!

 Midőn a mezőn ünnepem áll, a magvetés havában,

maga a király fog elém ökröket,

 számtalan sok juhot vág le kedvemért,

sört tölt a serlegekbe, korsókba,

maga a király loccsant vizet,

dob, citera jár a nyomában,

[...]

maga a király tartja szarvamat,

igámba fogja ökreimet,

mellettem lépdel minden előkelőség!

Minden országok hódolnak nekem,

minden ember örömmel néz reám,

ha ott vagyok a barázdában, éke ez a mezőknek!

A kalászok előtt, miket a földeken én növesztek,

örömükben mélyre hajolnak Szumugan barmai.

[7 sor hiányzik]

A zöldellő hegységben, a rettenetet sugárzóban,

Enlil vermeit, magtárait én töltöm meg színültig,

garmadává nő előtte tönköly, búza-asztag.

[A 47-55. sor hiányzik]

De te, Kapa? A piszokban ki dolgozik, ki turkál?

Kinek szorítja pánt fejét a mezőn?

Íme, a Kapa, a téglavető forma:

 piszokban, tisztítatlan telnek napjaik;

a kút-ásó, gödör-ásó szerszám

nem méltó királyi kézre,

 nyele rabszolga kezébe illik.

Dőreség, hogy engem durván sértegetsz,

dőreség, hogy magad énhozzám méred!

Távozz hát innen a mezőről,

 már épp eleget láttalak!"