|
Ili-malku, “Baáluról”: Baál palotája
(a)
Menjen üzenet Aliján-Baalnak:
«Hívj kereskedő-karavánt templomodba,
Idegen (mesterembereket) szentélyedbe,
Ők hozzanak majd neked ‛2r (ékszereket), sok ezüstöt,
Gb‛ (ékszereket), drágalátos aranyat,
Hozzanak neked tevék ’2lqc (drágakövet),
S építs majd templomot ezüstből s aranyból,
Szentélyt tiszta lapis lazuliból!»
A dolgok ilyetén fordulatának senki sem örvend jobban ‛Anatnál, Baal kedvesénél, aki az örömhírt rögtön meg is viszi neki:
Megörült a szűz ‛Anat,
Ugrándozott, úgy hogy rengett bele a föld;
Azután elment Baalhoz, Száfon magaslatára
Ezer sd, tízezer kmn (terület)én.
Nevetett a szűz ‛Anat, felemelte szavát,
És megvivén az örömhírt Baalnak, ekként szólott:
«Örömhírt jelentek neked – – – –
Olyan házad lesz neked, mint testvéreidnek,
S olyan tornácod, mint rokonaidnak (?);
Hívj kereskedő-karavánt templomodba,
Idegen (mesterembereket) szentélyedbe
Ők hoznak majd neked ‛2r (ékszereket), sok ezüstöt,
Gb‛ (ékszereket), drágalátos aranyat,
S építs majd templomot, ezüstből s aranyból,
Szentélyt tiszta lapis lazuliból!»
Megörült ennek Aliján-Baal,
Hívott kereskedő karavánt szentélyébe,
Mesterembereket templomába;
Hoztak neki ‛2r (drágaságokat), sok ezüstöt,
Gb‛ (ékszereket), drágalátos aranyat,
Hoztak neki a tevék ’2lqc (drágakövet).
Aistleitner József ford., in: Theologia, 2 (1935), pp. 295–296 (“Menjen üzenet…” – “…drágakövet.”
(b)
Adják hírül erős Baalnak:
„Hívass munkásokat házadhoz.
Építőket palotádhoz.
A hegyek bőven adnak ezüstöt,
A dombok szép aranyat,
Karavánok hoznak drágakövet.
Építs arany-ezüst palotát,
Csillogó drágakő-palotát."
Örült szűz Anat, lábával
Dobbantott, megrendült a föld.
Szapon ormáról arcát
Baal felé fordította aztán,
Ezer lábról, tízezer lépésről
Nevetve szűz Anat fölemelte
Hangját és kiáltott, örömhírt hozva Baalnak:
„Örömhírt hozok, házat
Építenek neked, mint testvéreidnek, palotát,
Mint családodnak. Hívj munkásokat
Házadhoz, építőket palotádhoz.
A hegyek adnak sok
Ezüstöt, a dombok szép
Aranyat, építs arany-ezüst palotát,
Csillogó drágakő-palotát."
Megörült erős Baal,
Munkásokat hívott házához,
Építőket hívott palotájához.
Hegyek adtak sok ezüstöt,
Dombok adtak szép aranyat,
Karavának drágakövet hordtak.
Maróth Miklós ford., in: uő, Baal és Anat. Ugariti eposzok (Prométheusz könyvek, 10) (Budapest: Helikon Kiadó, 1986), pp. 28–29 (“Adják hírül…” – “…drágakövet hordtak.”)
***
Ili-malku, “Aqhaturól”: Dan-il fia
(a)
Rögtön Dániel, a kánaáni sarj,
Tüstént Dániel, a biztos szemű bíró
Ételt áldoz az égieknek,
Italt áldoz az isteneknek.
Zsákvászon fekvőhelyre lefekszik,
Szalmazsákon tölti az éjszakát.
Ime, egy nap s a második,
Dániel az isteneknek áldozik,
Ételt áldoz, hogy egyenek,
Italt áldoz, hogy igyanak.
S a harmadik nap, a negyedik,
Dániel az isteneknek áldozik,
Ételt áldoz az égieknek,
Italt áldoz az isteneknek.
Az ötödik nap, a hatodik
Dániel hű szívvel áldozik,
Ételt áldoz az égieknek,
Italt áldoz az isteneknek.
Zsákvászon fekvőhelyre lefekszik,
Szalmazsákon tölti az éjszakát.
De imé, jön az új nap, a hetedik,
Baál isten hallja őt s töprenkedik:
„Boldogtalan Dániel, a kánaáni sarj,
Sóhajtozik a biztos szemű bíró,
Mert nincs fia mint testvéreinek,
Nem támadt sarja mint véreinek.
Kell, hogy legyen fia őneki is,
Ivadéka mint testvéreinek.
Imé, ő ételt áldozik nekünk,
Imé, italt is, hogy együnk-igyunk -
Hát áldd meg őt, atyám, Bika-Él,
Teremtő, tedd őt termővé.
Futkosson házában fürge fiú,
Palotájában vidám poronty,
Ki az ősöknek oszlopot emel,
A törzs atyáit így tisztelve meg;
Aki atyját óvja a szennytől,
Ügyel, hogy apja sárba ne lépjen;
Aki a becsmérlőt letapossa
S elűzi azt, aki házukra támad;
Aki kézen fogja őt, ha tántorog,
Hátára veszi, ha sokat ivott;
Betapasztja a tetőt, ha csurog
S kimossa apja szennyes ruháit;
Baál házában majd tort ület érte
S Él házában is áldozik érte."
Él most szolgájára letekint,
Hű emberét, íme, pártul fogja.
Megáldja Dánielt, a kánaáni sarjat,
Hadd örüljön a biztos szemű bíró:
„Erőmtől Dániel erősödik,
Lelkemből benne élet lelkezik.
Feküdjék le fekvőhelyére
S gyermeket fogan felesége tőle,
Teherbe esik és kellő időben
Fiat szül a kánaánbelinek,
Utódot a bírónak, a hűnek.
Akkor majd fiú futkos házában,
Szépséges sarja a palotában,
Aki az ősöknek oszlopot emel,
A törzs atyáit így tisztelve meg;
Aki atyját szennytől óvja,
Ügyel, hogy apja sárba ne lépjen;
Aki a becsmérlőt letapossa
S elűzi azt, aki házukra támad;
Aki kézen fogja, ha tántorog,
Hátára veszi, ha sokat ivott;
Betapasztja a tetőt, ha csurog
S kimossa apja szennyes ruháit;
Baál házában majd tort ület érte
S Él házában is áldozik érte."
Él isten követet küld hivéhöz,
Hírmondót a hű Dánielhöz:
„Halljad a jó hírt, Él maga küldi,
Évek atyjának szavára figyelmezz:
Gyermeked születik mint testvéreidnek,
Szerelmetes fiad, mint véreidnek,
Aki téged szennytől óv,
Aki ügyel, hogy sárba ne lépj;
Aki becsmérlődet letapossa
S elűzi azt, aki házadra támad;
Kézien fog, ha megtántorodol,
Hátára vesz, ha sokat iszol;
Baál házában majd tort ület érted
S Él házában is áldozik érted."
Dániel orcája örömtől ragyog,
Homloka fénylik mint fenn a csillag,
Állkapcsa szétnyílik, úgy nevet,
Örömében nem tudja, mit tegyen.
Zsámolyra állva kiáltozni kezd:
„Vége van a várakozásnak,
Meglesz végre, amire vágytam!
Lesz gyermekem mint testvéreimnek,
Lesz fiam nekem is mint véreimnek,
Aki majd óv engem a szennytől,
Aki ügyel, hogy sárba ne lépjek;
Aki becsmérlőmet letapossa
S elűzi azt, aki házamra támad;
Kézen fog, ha megtántorodom,
Hátára vesz, ha sokat iszom;
Baál házában majd tort ület értem
S Él házában is áldozik értem."
Dániel most hamar hazamegy,
A bíró tüstént hazatér,
Házába fürge táncosnőket hivat,
Fecske a nevük, lármájuk olyan víg.
Rögtön Dániel, a kánaáni sarj,
Tüstént Dániel, a biztos szemű bíró
Egy ökröt öl le a fürge táncosnőknek,
Ád nekik enni, inni is bőven,
Vidám csicsergést csapnak a fecskék.
Így telik egy nap s a második,
Ád enni meg inni bőven nekik,
Vidám zaj lányai vígan zsivajognak.
Így telik a harmadik nap, a negyedik,
Enni és inni ád még nekik,
Esznek, isznak, vígan vannak a fecskék,
Táncolnak, dalolnak, mulatják az időt.
Jön az ötödik nap, a hatodik,
Az ügyes táncosnők még esznek, isznak,
Vidám zaj lányai vígan vannak.
De íme, a hetedik napon
Elmennek a házból a táncosok,
Vidám zajjal elszállnak a fecskék.
Dániel házára csend borul,
Palotájára némaság ül.
Az asszony méhében sarjad a mag,
Hasa a magzattól domborodik.
Dániel számlálja a hónapokat,
Egyik hó megyen a másik után -
De a hetedik hónapon
Kétség és félelem szállja meg:
Fut a szentélybe, Asirát házába,
Él asszonyának szentelt hajlékába.
Ott orcájára borul a bíró,
Könyörög Dániel a dicső asszonyhoz:
„Égnek és földnek asszonya,
Te légy s maradj magzatommal!
Gyarapodjék a gyermek,
Szülessék meg épségben,
Benne kedvem hadd teljék,
Szívem szerint hadd örüljek!"
Asirát szíve megindult,
Istenanya ajka mosolyra mozdult;
Szót se szólt, csak szemével intett,
Szemöldöke éppen csak megrezzent.
Dániel látá a neki szánt jelet,
Látá, hogy Asirát pártul fogá.
Dániel szíve könnyebbedék,
A bíró lelke kedvre derüle.
Ezért Dániel sok zokszót ejt még,
Sok keserű könnyet hullajt még.
Mert Él isten, az Évek atyja,
Szemöldökét ím, összevoná.
Nem tetszék néki, hogy Dániel
Szívét még kétség töltheti el,
Noha ő követet küld vala hozzá,
Hírmondót az örömhírrel.
Mordult egy mélyet, mormogott,
Morgása gurult hegyről le a síkra.
Hallja a döndülést Dániel,
Nem véli, hogy ez baljóslatú jel.
De míg sietve hazatér,
Nyughatatlanság fogja el ismét.
Hazaérvén pedig asszonyokat hívat:
Varrjanak pólyát a megszületőnek,
Hozzáértő embereket hívat:
Faragjanak bölcsőt az úton levőnek.
Eljön a hó, a kilencedik,
A kellő idő, ím, elérkezik:
Hát a szép gyermek megszületék,
Az élénk fiúcska megérkezék.
Öklével csapkodá a levegőt,
Hangját az erőst, ugyan kiereszté.
De anyja mellén magát teleszívá,
Mosolyogva álomba merüle.
A csecsemő imígy cseperedék,
Dániel keze alatt növekedék.
Anyja szíve is örvendezék:
Apa a fiát igen kedveié.
Láták: a gyermek erős és kedves,
No ebből - mondták - jó vadász lesz.
Akhát - ez lett a fiú neve,
Belőle csakugyan jó vadász lett.
Még suttyó korban fenevadakra tört,
De markában minden íj összetört.
Erdő vadjaitól búsan tére meg,
Fejét csüggeszté, imígyen szóla:
„Jó apám, mi dolog ez, fel nem foghatom,
Mi az oka, nem gondolhatom:
Íjam húrját ha megfeszítem,
Az erős húr rögtön szétpattan,
Az íj jó íve markomba szakad."
Dánielnek tetszik a dolog,
Mutatja, hogy bús, de mosolyog belül:
„Baj bizony, de segítünk rajta:
Kapsz majd íjat, nem ám akármilyet!"
Izenek Kothárnak Hikupta földjére:
Csuda íjat csináljon néked.
Örül Akhát, szíve ugrándozik,
Nem búsul már, várja az íjat.
Megy az izenet jó Kothárnak,
Az Ügyes-és-Jártas Mívesnek.
Kothár ily szókat izen Dánielnek:
„Csinálok én fiadnak íjat,
Még a világon nem láttak ilyet.
Az íjnak ívét magam hajlítom,
A nyílvesszőket magam faragom,
Magam viszem el, nem kell követ sem,
Én adom át fiadnak a fegyvert."
Hét nap várják az ígért íjat,
Halljátok, mi lett a hetedik nap:
Ime, Dániel, a kánaáni sarj,
ímhol a biztos szemű bíró
Egyenes háttal ül a háza előtt,
Hatalmas fa alatt, a nyomtatószérűn,
Vizsgálá vigasztalan özvegyek ügyét,
Ítélkezék, védve a védtelen árvát.
Emelé szemét, fejét fordítá,
Hát látá messziről Kothár közeledtét,
Látá loholni a míves istent,
Ezer mérföldről, tízezer ölről.
Íme, az isten hamar meg is jön,
Íme, kezében ott az ígért íj.
Felemelkedék Dániel tüstént,
Helyéből felkele a bíró rögtön,
Feleségéhöz fennhangon így szóla:
„Figyelj szavamra, jó Danatíja:
Nyomban fogj ki egy bárányt a nyájból,
S készítsd el Kothár kedve szerint,
A míves mester szája íze szerint.
Adj ennie, innia az istenségnek,
Szolgáld alázattal, tisztességgel,
Hikuptából jöve, ahol ő a gazda,
Ott van az ő gazdag országa."
Nem kéreti magát jó Danatíja,
Nem mondatja magának kétszer,
Sirren a nyájhoz, hozza a bárányt,
Térül-fordul, süti már a bárányt.
Útközben bizony megehült Kothár,
A jó sültszag csiklandozza orrát.
Míg a sistergő jó sültre várnak,
Kothár az atyának átadja az íjat,
A kedves férfinak kezébe adja,
Térdére rakja a nyílvesszőket.
Az ifjú szeme kerekre nyílik,
A szája is igen elnyílik,
Nézi az íjat, a szépet, az újat,
Nem látott még álmában sem ilyet.
De még kicsit várnia kelletik,
Tanuljon az ifjú várakozni.
De a jó étel készen van már,
Hozza is Danatíja asszony,
Gőzöl a jó sült, jobb mint a tömjén,
Mint messziről küldött áldozat füstje.
Dániel a nyilat gonddal leteszi,
Enni kezdenek ősi szokás szerint.
A jó sültre csúszik az óbor,
A jóízű húst locsolják is bőven.
Danatíja csak hordja az ételt,
Akhátnak meg nem ízlik az étel,
Csak az íjra les, a nyílvesszőkre,
Egyre figyeli, nem vitték-e még el.
Az isten, a bíró összenéznek,
Tetszik nekik az ifjú igyekvése,
Alig gyűr le egy-egy falatot,
Várja: az evés végére érjen.
Kothár, a míves töltekezék,
Az Ügyes-és-Jártas ivék és evék,
A szíveslátást megköszöné,
Megindula menni hazafelé.
Hikuptáig jó messzi az út,
Mire hazajut, beesteledik.
Dániel pedig az íjat fogja,
Odaadja fia kezébe,
Adja Akhátnak, az erős vadásznak,
Ki örömében szólni se tud.
Dániel ím így beszél hozzá,
Kedves fiát imígyen inti :
„Fogjad fiam a várvavárt íjat,
Nem látott még a világ ilyet.
Vadászhatsz most, fiam, kedvedre,
Ép marad ez az íj, bízhatsz benne.
Amíg idegét ajzani bírod,
Hajlékony ívét hajlítani tudod:
Csak jóra használd, úgy veszed hasznát,.
Emberre ne lőj, csak vadakra!"
Akhát, a fiú hajlik a szóra,
Járja a vadont, nyílvesszeje röppen,
Peng az íj húrja, el sose pattan,
Az ív is, az is marad egy darabba.
Csudálja minden a csudaíjat,
Sehol még senki nem látott ilyet.
Irigykedik társ és idegen,
Még az égből is irigyen nézik:
Anát, az istennő, a szépséges szűz,
Sűrű erdőben Akhát elé álla:
„Kedves fiú - így szólítá meg -
Szép íjad van, ügyesen kezeled.
Nem bánnád meg, ha nekem adnád,
Szép nyíladat ha nekem szánnád.
Beláthatod: nekem jobban kell,
Meg kell értened: engem jobban illet,
Hisz a háború istennője volnék -
Ezzel az íjjal jobban harcolnék."
Így felel neki Akhát, az ifjú:
„Fogadok neked libanoni cérdust,
Fogadok neked vadtulok-inakat,
Fogadok neked vadkecske-szarvakat,
Bika csánkjának vaserős idegét,
Fogadom neked náderdő nádját:
Hogyha levágják, nincs jobb nyílvessző -
Kothárnak adom, a legjobb mívesnek,
Csinál ő íjat, ennél is szebbet,
Ami a tied lesz - ezt nekem hagyd meg,
Ez az íj nekem kiváltképp kedves!"
Anát istennőt ez nem indítá meg,
Mit fejébe vett, abból nem enged.
Akhátot, a vadászt így kérleli még,
A derék ifjúnak szívére beszél:
„Ide hallgass, te ifjú, te kedves,
Te derék ifjú, szavamra figyelmezz:
Gondold meg a szót, ne hirtelenkedj,
Szándékomnak ne szegülj ellene.
Add az íjat, életet kapsz érte,
Kapod cserébe az örök életet.
Mótnak nem lesz hatalma rajtad,
Haláltalan lesz, ezt megígérem.
Baállal számolod majd az éveket,
Él istennel a hónapokat.
Ha Baál lakomát ad testvéreinek,
Halhatatlanok ha ünnepet ülnek:
Ott leszel te is a fényes lakomán,
Eszel, iszol az örök istenekkel.
Ilyen életet adok én neked,
Ott lesz a helyed az égiek közt."
De Akhát erre így válaszol:
„Rá akarsz szedni, hazudsz te bizony!
Örökké hogy élhetne halandó?
Habarcs ömlik majd hideg fejemre,
Oltottmész csurog fonnyadt hajamra.
Úgy végzem mint akárki más.
Meghalok, úgy mint bárki más.
De halld, mondok még valamit:
Férfikézbe való az íj,
Nőstény hogy vadászhatna vele,
Hisz nem bírná felajzani sem!"
Anát nevet, de már dühösen:
„Nem tudunk megegyezni sehogy.
Nem hallgatsz rám. A te bajod.
Pökhendi vagy és kérkedő,
Önfejű és legénykedő.
Majd megtöröm a dölyfödet,
Leszel még lent a porban is
S én lábammal rádtaposok:
Eltiporlak mint egy férget.
Pedig lehettél volna társam
Vadászatban és minden másban!"
Így szólt Anát, forrt benne a méreg,
A harag majd hogy szét nem vetette.
Lábával dobbant, megy tovább
Toporzékolva, fut, rohan,
Hegyeken át, völgyeken át -
Él istenig meg sem állt,
Él istenig, ki a hullámok atyja,
Aki mozgatja a két óceánt.
Megleli az Évek istenét,
Lába előtt, ím, leborul,
Köszönti őt, elébe hull:
„Atyám, a lányod üdvözöl,
Lányod, ki szeret és becsül.
Súlyos eset hoz most ide,
Semmiségért nem jövök eléd:
Megsértették a lányodat,
Lányodat s ezzel téged is.
Hát tudd meg: Akhátra van panaszom,
Akhátot, az ifjút bevádolom.
Kívánni merte szüzességem,
Testemről a ruhát letépte -
Sújts le, atyám, a szentségtörőre,
Töröld el őt a föld színéről!
Szolgáltass igazságot nekem,
Hiszen lányod vagyok - vagy nem?
Vagy bánhat így egy istennővel
Egy jöttment, egy hitvány halandó?"
Anát szava könnyekbe fulladt.
Nem beszélt többet. Zokogott csak.
Él isten tudta, hogy Anát,
A lánya nem mond igazat.
Mint aki fontolja a szót:
Várt. Azután így válaszolt:
„Ha egy halandó meggyalázott,
Vagy csak akart: majd megalázod
Te magad - ebben nem segítlek.
Én mást ígértem Dánielnek,
Én sajnálom e derék ifjút.
Nem bántom. Tégy vele, amit tudsz!"
Szűz Anát haragja határtalan,
Atyja ellen lázad szava:
„Látom örülsz a szégyenemnek.
Gyaláznak - törődsz is te azzal!
De csak ne örülj, gonosz öreg:
Meglátod, elér még hosszú kezem!
Azt hiszed, a te hatalmad nagyobb?
Én a háború istene vagyok!
Kopasz kobakod szétverem én,
Ősz hajadat vérrel keverem,
Ősz szakálladról majd alvadt vér csüng le —
Hívd a derék ifjat, Akhátot,
Könyörögj Dániel derék fiának:
Jöjjön, mentsen meg ő, ha tud,
Szűz Anát kegyetlen kezétől!"
Él jóságosan válaszola,
Lányához feddően szól az apa:
„Lányom, én eddig azt gondoltam,
Hogy istennő nem gyalázkodhat.
Ártatlannak nem árt,
Bűntelent nem büntet.
De már látom, elvetemült vagy,
Atyád ellen törni nem átallsz.
Hát járjad csak a magad útját.
Valahogy majd csak célhoz jutsz. Kár.
Ezt mondá Él, az Évek atyja,
A teremtmények teremtője.
De Anát fut, rohan tovább,
Akháthoz fut, az ifjúhoz,
Ezer mérföldre, tízezer ölre,
Akhát elé áll hízelkedve.
Nevetve nyitja rá szemét,
Szavát hozzá felemelé:
„Akhát, hallgass szavamra most:
Te bátyám vagy, én húgod vagyok.
Élsz-halsz te a vadászatért,
Világ végére elmégy a vadért -
Hát elviszlek én olyan vadonba,
Olyan vaddal telt rengetegbe,
Amilyenről nem is hallottál,
Amilyet álmodba se láttál.
Abelim város határában,
Jarik holdisten országában,
Ott az erdő, ahová viszlek,
A rengeteg, hova vezetlek."
Akhát örömmel hallja a szót,
Anátra, a szűzre már mosolyog.
Megindulnak hát menni együtt,
Anát vezeti a derék ifjút,
El is vitte ezer mérföldre,
Elvezette tízezer ölre:
Jarik holdisten országában
Örökös fénylő holdvilág van,
Minden ragyog nagy fényességbea
Akárha örök nappal volna.
Odaérve Akhát elbámul:
Más ott a világ, más mint otthon,
De ez tetszik az ifjúnak
Meg a sok furcsa fenevad:
Vadbika, melynek két feje van,
Két fejük és négy szarvuk azon.
Párducok, melyek kékszínűek,
Oroszlánok, nagyok mint egy-egy kőszál.
Nyargalásznak a vadlovak,
Sörényük sepri a füvet -
Az ifjú nem nyúl még nyilához
Hisz ezek nem bántják a vándort.
Anát látá az ifjú kedvét,
Így szóla hozzá, kedveskedvén:
„Keljünk versenyre, hegynek futván:
Ki ér fel elsőnek a csúcsra.
Hold lovát ki tudja betörni,
Hátára elsőnek felülni.
Ki lövi le a keselyűt
Kapásból, töprengés nélkül.
Aki a három próbán győztes,
A csudaíj aztán azé lesz!"
Rááll az ifjú, nem sokat téb-láb:
Versengés kedve elragadá.
Futnak versenyt a hegytetőre:
Akhát lett a futásban győztes.
Egy-egy vadlovat elfognak,
Anátot az egyik ledobja,
De a másiknak hátán ül Akhát,
Hiába rúg-vág az s hányja magát!
A ló hátán ő ülve marad,
Mikor az ég alján keselyűt látnak.
A keselyű száll közelébb, közelébb:
Anát az íjhoz odalép most,
A nyílhoz, mely a földön fekszik.
Egy nyílvesszőt is felragad,
Meghúzza az íj idegét,
De a húrt nem feszíti jól meg,
A nyílvessző nem ér fel odáig:
Mint aki meggondolta magát,
Megáll odafenn, visszafordul.
Akhát most az íjat kiragadja,
Anát keze közzül kitépi:
Feszül az íj, repül a nyíl:
Megtorpan fenn a madár, leesik.
Szárnyával a port verdesi,
Szólani kezd, hangja nyöszörgés:
„Te ifjú, te ifjú, te átkozott,
Rossz szél hozott téged ide!
Ellened én semmit se tettem,
Te kegyetlen, mégis lelőttél.
Hiába várnak társaim,
A párom és pajtásaim.
De tudd meg: tetted megtorolják,
A keselyűhad bosszút áll rajtad!"
Azzal a lelkét kilehelte,
Nem mozdult már, szeme kimeredt.
Akhát szívére árnyék szálla,
Vadászó kedve elborula.
Érzi, a madár igazat szóla,
Íját leereszté, fejét lecsüggeszté.
Anát, hogy az ifjút felderítse,
Hogy Akhát rossz kedvét elűzze:
Rámosolyog átöleli
És ilyen szókat mond neki:
„Kettőnk közzül, megvallom, Akhát,
Hogy te vagy a jobbik vadász.
De most mint győztes, légy jószívű is,
Légy adakozó mint vagy vakmerő:
Add nekem íjad, add nekem önként,
Ami tiéd lett most ime ismét!"
Akhát az íjat megmarkolja,
Görcsösen fogja, dehogy ereszti!
Ily szókat szól a szépséges szűznek:
„Megmondám, íjam nem adom.
A hármas próbán is megnyerém.
Újabb cselfogást ne eszelj ki,
Nyughass íjamtól, nyughass nyilamtól!"
Anátban megint felforr a harag,
Akháthoz szól, méreg minden szava:
„Vidd csak az íjad, ne add nekem.
De te se veszed hasznát sokáig -
Tudd meg, Akhát, most itt a véged!"
Anát újra megy mint a vihar,
Mint a sebes szél - se lát, se hall.
Az istennő háborog szörnyen,
De Akhát egy cseppet sem fél tőle.
Hold országának hátat fordít,
Abelim határából hazatér.
De szűz Anát nem ment haza,
Szülőhelyére nem fordult vissza -
Bosszúra készül - keresi hát
Jatpánt, a részeg katonát.
Beméne Abelim városába,
Ez a város Jatpán tanyája,
Ott is a korcsma, ott kurjogat,
Vadul iszik, nagy lármát csap,
Anát Jatpánt ott meglelé,
Tervét sorra elmondá neki:
Akhátnak súlyos a tette,
Megsértette a Hold birodalmát,
Halmát, bozótját meggyalázta,
Mivel itt vadászni nem átallt,
Idegen létére idejöve,
Hold vadjaira lövöldöze.
Csudaíját nékem nem adá,
Magát is tőlem megtagadá:
Pusztulnia kell, tiszta sor,
Erre szer lesz a vitéz katona.
Neki Jatpán ezt válaszolá:
„Szavamra figyelmezz, ó, szűz Anát!
Azt akarod hát, hogy megöljem,
Azt kívánod, hogy agyonverjem?
Dehát magad is mondod,
Másoktól is hallottam:
Akhát, a vadász biztosan lő,
Belémlő, mielőtt végeznék vele.
Akkor Jatpán nem iszik többet,
Nem dorbézol, nem tivornyázik."
Anát biztatja, bátorítja:
„Vitéz Jatpán, te bízz csak bennem,
Nem hagylak cserben, veled tartok.
Vannak nekem keselyűim,
Merész madarak, téged, ím,
Magasba visznek s hirtelen,
Akhátra lecsapnak veled.
Keselyük szárnyán szállsz te majd,
S keselyű szárnyán szállsz le majd,
Mihelyt Akhát leül, hogy egyék,
Dániel fia, hogy éhét csillapítsa.
Reá lecsap a keselyű
S vele te is, kit ő emel.
Közbe a többi keselyű,
Egész csapat nagy szárnyú madár,
Vigyáznak téged, fent lesik,
Mit mivel Jatpán idelent.
Te csak ne nézz semerre se,
Ha a madár lesiklik veled -
Akhátra szálljatok hamar
Mint sebes szélvész, hirtelen.
Üsd meg kétszer Akhát fejét,
Háromszor a füle tövét,
Vérét mint fa nedvét ontsd ki,
Lehelletét szélként szalaszd ki:
Lelke szálljon páraként,
Orrlikából könnyű füstként.
Íját nekem elhozd ám!
A szép fegyver enyém lesz!"
Így szóla a szépséges szűz,
De már tüstént indul is:
Vezeti a részeg katonát,
Keselyűre ülteti,
Felhők fölé viteti.
Maga is egy keselyűn
Mint egy szamár hátán ül,
Onnan nézi felülről,
Jatpán lent hogy öldököl.
Akhát pedig amint leült,
Mert megehült és megfáradott,
Jatpán ekkor reá lecsapott
Keselyű hátán, sebes szélvészként.
Megüté kétszer a fején,
Háromszor a füle tövén,
Vérét mint fa nedvét térdére ontá,
Mint gyümölcs levét, el-kifolyatá,
Lehelletét szélként szalajtá,
Lelke szálla páraként,
Orrlikából könnyű füstként –
Akhát az íjjal védekezék,
Jatpán fütyköse azt is szétveré.
Hever a vadász, véribe fagyva,
Mellette a tört íj, hűséges társa.
Képes Géza ford., in: uő, Fordított világ (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1973), pp. 11–30 (“…Mellette a tört íj, hűséges társa.”)
(b)
Danil király mély szomorúságban él: nincs fiúgyermeke. Áldozatot mutat be az isteneknek, hogy azok jóindulatát maga felé fordítsa. Baal meg is szánja bajában, és közbenjár Élnél. Él gyermeket ígér Danilnak, s ezt álmában tudatja is vele. Danil örömében újabb áldozattal kedveskedik az isteneknek.
/ / azután Danil
A fejedelmi férfi, az isteni
Férfi gyászban vendégli az isteneket,
Gyászban itatja az Ég gyermekeit.
Megy, s ruháját letéve lenyugszik,
Gyászát levetve aluszik.
Ím egy nap, kettő, az isteneket Danil
Gyászban, az isteneket vendégli, gyászban
Él gyermekeit itatja. Három, négy nap,
Gyászban az isteneket, Danil gyászban
Az isteneket vendégli, gyászban az Ég
Gyermekeit itatja, öt, hat, hét nap,
Gyászban az isteneket Danil, gyászban az isteneket vendégli,
Gyászban az Ég fiait itatja. Ruháját leteszi
Danil, ruháját letéve megy és lenyugszik,
Gyászát levetve aluszik.
S íme a hetedik nap
Jön Baal, szánja Danil,
A fejedelmi férfi bánatát,
A hős, az isteni férfi sóhaját,
Mert nincs fia neki,
Mint bátyjának, utódja, mint másoknak.
„Nincs fia, mint bátyjának?
Nincs utódja, mint másoknak?
Gyászban az isteneket vendégli,
Gyászban az Ég gyermekeit itatja?
Áldd meg őt, apám, Bika-Él,
Áldd meg, Teremtmények Teremtője!
Legyen fiú házában,
Utód palotájában,
Ki fölállítja ősi istenének szobrát a szentélyben,
Áldozati illatot küld a külső világba,
Áldozati füstöt áraszt az elporló világba,
Ellenségét s gúnyolóját veréssel zabolázza,
Elűzi, ki nyugalmát zavarja,
Kezét fogja, ha borozott,
Támogatja, ha eltelt borral.
Áldozatot mutat be Baal házában,
Áldozik érte Él templomában,
Megjavítja, ha esik, háza tetejét,
Kimossa, ha kell, szennyesét."
Él szolgáját meghallgatja,
Danilt, a fejedelmi férfit megáldja,
Az isteni férfit megáldja:
„Éljen Danil, a fejedelmi férfi lelke,
A hős, az isteni férfi szelleme."
Szobájában, íme, ágyára lép,
Csókolva öleli asszonyát
/ / forró vágyában
/ / fogant hevében
A fejedelmi férfinak,
Hogy gyermeke legyen házának,
Utódja palotájának,
Ki fölállítja ősi istenének szobrát a szentélyben.
Áldozati illatot küld a külső világba,
Áldozati füstöt áraszt az elporló világba,
Ellenségét és gúnyolóját veréssel zabolázza,
Elűzi, ki nyugalmát zavarja,
Kezét fogja, ha borozott.
Támogatja, ha eltelt borral,
Áldozatot mutat be Baal házában,
Áldozik érte Él templomában.
Megjavítja, ha esik, háza tetejét,
Kimossa, ha kell, szennyesét.
Álmában hozzá Él így szól,
Látomásában a Szent így beszél:
„Asszonyod forró vágyban fogan,
Gyermekét hordja és megszüli.
Fiú lesz házadban,
Utód lesz palotádban,
Ki fölállítja ősi istenének szobrát a szentélyben,
Áldozati illatot küld a külső világba,
Áldozati füstöt áraszt az elporló világba.
Ellenségét és gúnyolóját veréssel zabolázza,
Elűzi, ki nyugalmát zavarja.
Áldozatot mutat be Baal házában,
Áldozik érted Él templomában.
Kezed fogja, ha boroztál,
Támogat, ha elteltél borral.
Megjavítja, ha esik, házad tetejét,
Kimossa, ha kell, szennyesed."
Él látogatásán Danil arca vidul,
Szeme íve fönt csillog,
Torka tágul és nevet.
Lábát zsámolyra teszi,
Hangját fölemelve kiált :
„Itt ülök és pihenek,
S megpihen bennem a lélek,
Mert fiam születik,
Mint bátyámnak,
Utódom, mint másoknak.
Fölállítja ősi istenének szobrát a szentélyben,
Áldozati illatot küld a külső világba,
Áldozati illatot áraszt az elporló világba,
Ellenségét és gúnyolóját veréssel zabolázza,
Elűzi, ki nyugalmát zavarja.
Kezem fogja, ha boroztam,
Támogat, ha elteltem borral,
Áldozatot mutat be Baal házában,
Áldozik értem Él templomában,
Megjavítja, ha esik, házam tetejét,
Kimossa, ha kell, ruhám szennyét."
Danil házába megy,
Danil palotájába tér.
Kászirok a házába lépnek,
Hilal fénylő lányai megjőnek.
Aztán Danil, a fejedelmi férfi,
Akkor a hős, az isteni férfi
Kásziroknak bikát áldoz,
Kászirokat vendégli és itatja,
Hilal fénylő lányait.
Telik egy nap, kettő,
Kászirokat vendégli és itatja,
Hilal fénylő lányait.
Három, négy nap eltelik,
Kászirokat vendégli és itatja,
Hilal fénylő lányait.
Öt, majd hat nap eltelik,
Kászirokat vendégli és itatja,
Hilal fénylő lányait.
S ím, a hetedik napon
Kászirok hazamennek,
Hilal fénylő leányai,
Megismervén az uralkodói ház varázsát,
Az uralkodói ház pompáját.
Ül Danil, hónapokat számlál,
Számlál, majd indul fölállván.
Harmadik, negyedik / /
Hónapok telnek / /
Akhat, Danil fia, csodás íjat kap ajándékba Kászir va Khaszisztól, a kovácsistentől. Anat istennő megirigyli az íjat, és kéri Akhattól. Akhat azonban nem akarja neki adni, ezért Anat istennő előbb örök életet ígér cserébe az íjért, majd megfenyegeti, hogy életébe kerülhet, ha nem adja neki a fegyvert. Akhat azonban sem ígéretnek, sem fenyegetésnek nem enged.
/ /
/ / hozom az íjat
Átadom a nyilat
A hetedik napon.
Aztán Danil, a fejedelmi férfi,
Akkor a hős, az isteni férfi
Föláll és a kapu bejáratához ül,
A város nagyjaihoz, künn a szérűn,
Özvegyek ügyében ítélkezik,
Árvák ügyében bíráskodik.
Szemét fölemelve látja,
Hogy ezer lábra, tízezer lépésre
Jön Kászir,
S látva látja,
Hogy siet Khaszisz.
Jön, hozza az íjat,
Ím, átadja a nyilat.
Azután Danil, a fejedelmi férfi,
Akkor a hős, az isteni férfi
Asszonyának hangosan kiált:
„Halld csak, úrnőm Dantai, áldozz
Birkát a nyájból Kászir torkának,
Khaszisz és Hajin éhének,
A kovácsok istenének.
Adj neki enni és inni,
Szolgálj és áldozz neki,
Egész Egyiptom urának, istenének."
Hallgatott rá Dantai úrnő,
Birkát áldozott a nyájból
Kászir va Khaszisz torkának,
Hajin éhének,
A kovácsok istenének.
Megjött aztán Kászir va Khaszisz
S az íjat Danil kezébe teszi,
A nyilat térdére helyezi.
Aztán pedig Dantai úrnő
Eteti őt és itatja,
Áldoz neki és szolgálja
Egész Egyiptom istenét, urát.
Elment Kászir családjához,
Visszatért Hajin országába.
Aztán Danil, a fejedelmi férfi,
Akkor a hős, az isteni férfi
Fogta az íjat és helyezte
Akhatanak térdére.
Mikor átadta, így kiáltott:
„Vadászatod gyümölcsét, fiam / /
Vadászatod gyümölcsét, ím / /
Helyezd templomába / /
//Többsoros hiány//
/ / eszik / /
/ / íme / /
/ / éles késsel vágott kövér mellet
/ / adj inni arany pohárban,
Fák levét ezüst pohárban.
Poharát pohárhoz / /
/ / vegyít / /
/ / följössz és mérlegelsz
/ / királyok borát
Kövérét fényes késsel / /
Fölemelve szemét látja / /
/ / háta, mint a villám
/ / tenger hulláma és a villám
/ /az íjat / /
/ / szarva. Mint kígyó tekereg
/ / földre szórta, a kupákat
A porba. Fölemelve hangját kiált:
„Halld csak, hős Akhat!
Kívánj ezüstöt, s adok neked,
Aranyat, s küldök neked,
De add íjadat nekem,
Nyiladat a Népek Gyönyörűségének."
Válaszolta hős Akhat: „Keresek libanoni
Sasokat, keresek inakat a vadbivalyok közt,
Keresek szarvakat a hegyikecskék közt,
Izmokat a bika sarkában,
Kán-fákat Él erdejében.
Add Kászir va Khaszisznak,
Hogy belőlük íjat csináljanak,
Nyilat a Népek Gyönyörűségének."
Válaszolta szűz Anat:
„Kívánj életet, hős Akhat,
Kívánj életet és halhatatlanná teszlek,
Baallal számlálod éveid,
Él fiával számolod hónapjaid.
Miként Baalnak, ha él, áldoznak,
Az élőnek italt áldoznak,
Zenélnek és énekelnek szépen,
Dicsőségét zengik, aként
Él majd Akhat, a hős."
Válaszolta hős Akhat:
„Ne áltass, szűz, egy hőshöz
Csalfa szód nem illik.
Mily sors várja a halandót,
Mily végzet a földi lakót!
Fehér máz ömlik fejére,
Szürkeség halántékára.
A halálban mindenkivel osztozom,
Magam is halandóként halok.
De mondok mást is neked:
Az íj férfiak fegyvere,
Asszonynép nem vadászik vele!"
Nevetett Anat, és szívében tervet szőtt:
„Hallgass rám, Akhat, te hős,
Neked beszélek.
/ / eltérítlek a hetykeség útjáról,
/ / a rátartiság útjáról elijesztelek.
Lábam alá gyűrlek, emberek legkedvesebbike."
Lábával toppantott, s a fold megremegett.
Aztán arcát Él felé fordította,
Két folyó forrásához,
Két tenger áramlatához.
Fölment Él hegyére,
Az Évek Atyja, a király elébe.
Él lábához borul, meghajolva hódol
És imádja őt. Vádolja Akhatot, a hőst,
Akhatot, gyermekét Danilnak,
A fejedelmi férfinak.
Mondja szűz Anat, hangját
Fölemelve ily /szót / kiált:
/ /Akhat/ /
Írta Ilumilki. Aten-perlen diktálta
Anat Él beleegyezését szeretné megkapni ahhoz, hogy bosszút állhasson Akhaton, aki nem engedelmeskedett neki. Él elutasító válasza után visszatér Akhathoz, és újabb ígéretekkel akarja rávenni kívánsága teljesítésére. Ahogy Élt nem ijesztették fenyegetései, ugyanúgy Akhatot sem ingatja meg ígéretével, hogy híres vadásszá teszi.
/ / asszony / /
/ / benne és / /
/ / válaszolta szűz Anat
/ /Él/ /
/ / ne örvendj / /
/ / ne ujjongj / /
/ / hosszú karommal lesújtlak
Vérrel borítom ősz hajad,
Pirosra festem ősz szakállad,
Majd hívhatod Akhatot mentésedre.
Szűz Anat kezéből menekülésedre."
Válaszolta a Kegyes és Jóságos Él:
„Tudom, lányom, hogy kedves vagy
S nem rossz az istennők között,
De menj nyugtalan szíveddel.
Vesd ki elmédből haragod,
Rejtsd el kebledbe bánatod,
S ki megcsal, el azt taposd."
Nevetett szűz Anat, s arcát
Fordította Akhathoz, a hőshöz,
Ezer lábra, tízezer lépésre.
Nevetett szűz Anat
S hangját fölemelve kiáltott:
„Halld csak, hős Akhat,
Te bátyám vagy, s én húgod
/ / hét..../ /
Apám házából elmenekültem
/ / királyé. Vadászni mész / /
/ / ember .../ /
/ / vadászatra megtanítlak / /
/ / Abilim városába érek
Abilimbe, Jarih urunk városába,
/ / melynek tornya / /
/ /....felhő/ /
Anat Jatpun segítségével lesből megöli Akhatot. Úgy gondolja, hogy Akhat majd neki adja íját, ha újra életre kelti.
/ / összetöri / /
/ / piros áldozati húst / /
Szűz Anat mindenkinek / /
Elindult szűz Anat, s arcát
A harcos Jatpun felé fordította.
Hangját fölemelve kiáltott:
„Akhat lakik, Jatpun, Abilim városában,
Abilimban, Jarih urunk városában.
Hogyan újulhat meg a Hold [hogy majd?]
Jobb szarvával kedvesen [megvilágítsa]
Fejét." Válaszolta Jatpun, a harcias:
„Halld csak, szűz Anat, íjáért
Te lesújtod, megölöd őt nyiláért?
Pusztítsd el a kedves hőst, de adj
Táplálékot és / /
Vizet adok a mezőknek, hogy műveljék / /"
Válaszolta szűz Anat:
„Figyelj, Jatpun, mit beszélek
Neked: mint sast, zsákomba rejtelek,
Mint sólymot iszákomba teszlek.
Ha Akhat lakomához ül,
Ha Danil fia asztalához tér,
Lebegjenek fölötte sasok,
Tartsák szemmel sólymok,
S köztük lebegek magam is.
Akhatra üttetek veled,
Kétszer fejére, harmadszor fülére.
Folyjon patakokban vére,
Mint áradat, a térdére.
Mint szél szálljon ki lelke,
Mint szellő, lehelete,
Mint füst orrából, orrából ereje,
Míg nem hívom új életre."
Fogta Jatpunt, a harciast,
Mint sast zsákjába rejtette,
Mint sólymot iszákjába tette.
Amint Akhat leült lakomához,
Danil fia az asztalához,
Fölötte lebegtek a sasok,
Szemmel tartották a sólymok,
S a sasok közt lebegett Anat.
Felülről Akhatra üttetett,
Kétszer fejére, harmadszor fülére.
Patakokban folyt vére,
Mint áradat, a térdére,
Mint szél, elszállt lelke,
Mint szellő, lehelete,
Mint füst orrából, [orrából ereje].
Maróth Miklós ford., in: uő, Baal és Anat. Ugariti eposzok (Prométheusz könyvek, 10) (Budapest: Helikon Kiadó, 1986), pp. 51–60
***
Anat istennő harcol
(a)
Harcola Anat,
a szűzlány vadul vagdalkoza,
két város lakóit pusztítá,
két ország népét halomra ölé.
Rontá a hadat a tengerparton,
megsemmisítő napkeltekor.
Alatta a fejek mint tekegolyók,
fölötte a kezek mint tücskök ezrei.
Fejekből köté háti batyuját,
kezöket övéhöz szíjjazá.
Térdig hempereg hősök vérében,
szárközépig a vérözönben.
Kardjával elűzi az aggokat,
ágyékokra irányítva íját.
Dárdájával az ifjakat irtja,
kelevézzel a pelyhes szájúakat.
Anat ruhája cafatokban lóg,
vérrel, mocsokkal teli a teste.
Egyszerre torkig lőn a vérrel,
gyomra kavarog a hullabűztől.
Képes Géza ford., in: uő, Először magyarul. Hat évezred kölészetéből (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1971), pp. 18–19
(b)
… Íme Anat har-
col a völgyben, csatázik két város
Között. Kaszálja a tengerparti népet,
Napkeltekor öli az embereket,
Alatta halomban a fejek,
Rajta mint a sáskák a kezek, mint széna,
Rakásban a harcosok keze. Ment / /
A fejeket hátára vette,
A kezeket tarisznyájába tette. Térdig ellenségei
Vérében gázol, ruháján hősök
Alvadt vére. Botjával űzi
Az öregeket, ágyékánál fölajzott íjja.
Aztán Anat a házához ér,
Az istennő palotájába tér.
Megelégelte a völgyben a harcot,
Két város fiaival a csatát. Székeket
A hősökhöz vágja, a seregekhez vágja
Az asztalokat, az ifjakhoz a zsámolyokat.
Hevesen harcol és néz,
Csatázik és örül Anat.
Bensője izgatott, nevetéssel telt
Szíve, vidul Anat lelke.
Örül, hogy térdig ellenségei vérében
Gázol, ruháján ifjak alvadt vére.
Míg meg nem elégli, harcol a házban,
Csatázik az asztalok között. Piszkos lesz
/ / ellenségei vérétől.
Maróth Miklós ford., in: uő, Baal és Anat. Ugariti eposzok (Prométheusz könyvek, 10) (Budapest: Helikon Kiadó, 1986), pp. 13–14 (“Íme Anat…” – “…ellenségei vérétől.”)
***
“A kegyes és szép istenek”
Hívom a kegyes és szép
Isteneket, Sirim fiait.
Adjon a város / /
Sapim pusztájában / /
Fejükre, tegyenek koponyájukra.
Vegyetek a húsból, igyatok a borból.
Üdv a királynak, üdv a királynőnek,
Az áribu-papoknak s a véneknek.
Mót va Sar ül,
Kezében magtalanság jogara,
Kezében özvegység jogara.
Metszők megmetszik, mint szőlőt
Kötözők megkötik, mint szőlőt.
Hétszer éneklik hangosan, az áribu-papok válaszolnak.
A mező. Él mezeje, Asztarat mezeje és Rahmaié.
Tűzön a szolgák hétszer megfőzik a kecskét tejben és
a mentát vajban, és a tűzre hétszer / /
Ment Rahmai és vadászott / /
Fölövezve a hős kedvességgel / /
Az áribu-papok helyezték Jarih / /
Az istenek széke nyolc / /
A nagy istennőké hét / /
Hangosan szólítom Sirim
Fiainak nevét
Hívom a szép isteneket, az ikreket, kik egy napon születtek
S Asztarat keblén nevelkedtek / /
A Nap táplálja tagjaikat / /
Szőlők. Üdv az áribu-papoknak és a véneknek.
Kik illatos áldozatot hoznak.
Él mezeje, Asztarat mezeje és Rahmaié
/ /
/ /a tenger partján megy, az óceán partján,
/ / két marokkal, két marokkal a tűzre,
Ez lent van, s ím feljön kiáltva: apám, apám
Amaz kiáltja: anyám, anyám. Él „keze" hosszú, mint a tenger,
Él „keze" hosszú, mint a folyó. Él „keze" hosszú, mint a tenger,
Él „keze" hosszú, mint a folyó. Él két marékkal szór a tűzre,
Két marékkal az izzó szénre, veszi és palotájába helyezi.
Él „jogarát" leereszti, Él „kezét" pihenteti.
Fölemelkedik s az ég felé lő, az égből egy madarat lő.
Megtisztítja s parázsra helyezi. Két asszonyt Él kifáraszt,
A két asszony kiáltja: „Férfi, férfi"
„Kezed" szára elfáradt,
Madár a tűzön megpirult, madár a parázson megpuhul!
A két asszony, Él örökös asszonyai,
A két asszony kiáltja: „Urunk, urunk", „jogarod" lehántva
„Kezed" szára elfáradt. A madár a tűzön megpirult,
A madár a parázson megpuhult. Él leányai, Él örökös
Leánya, ím a két asszony kiáltja: „Férfi, férfi,
„Jogarod" lehántva, „kezed" szára elfáradt.
Madár a tűzön megpirult, madár a parázson megpuhult.
A két asszony, Él asszonyai. Él örökös asszonyai.
Meghajol, ajakukat megcsókolja, ajkuk édes, mint szőlő fürtje.
Csókjától fogantatás, ölelésétől teher, asszonyok fáradsága.
Szülik Sahart és Salimot. Élnek mondja hírvivője:
Szültek Él asszonyai." „Kiket szültek?" „Sahart és Salimot"
Áldozzatok a nagy Sapasnak, és áldozzatok a fénylő csillagoknak."
Meghajol, ajkukat megcsókolja, ajkuk édes szőlőfürt.
Csókjától fogantatás, ölelésétől teher.
Ötször ismétli a gyűlés vezetői előtt
Mindkettő fárad és szül, szülik a kegyes és szép isteneket
Egy napon." Szájukkal szívják [anyjuk] mellét.
Vigyétek Élnek hírül: „Él asszonyai szültek"
Kit szültek?" „A kegyes és szép isteneket / /"
Egy napon." Szájukkal szívják az asszonyok mellét.
Ajkuk a földön, ajkuk az égben, az ég madarai szájukba röpülnek,
S velük halai a mély tengernek / /
Szájukba veszik egyszer a jobbot, egyszer a balt a gyermekek.
"Asszonyok, kiket elvettem! Gyermekek, kiket nemzettem!
Áldozatot készítsetek, az égi pusztában köveket görgessetek,
fákat hét éven keresztül, nyolc
Teljes éven keresztül. Vándorolnak a szép istenek
Mezőkön, járkálnak sivatagos tereken.
S ím találkoznak a Földek őrével, s kiáltják neki,
Fö1dek őrének: „Földek őre, nyiss ajtót,
Földek őre, nyiss ajtót."
Az ajtót nyitott s beléptek. „Ha van nálad hús,
Adj nekünk, hogy ehessünk, ha van nálad bor,
Adj nekünk, hogy ihassunk." Földek őre válaszolta:
"Van hús, [hogy egyetek], van bor, hogy igyatok / /
//A további részek hiányoznak.//
Maróth Miklós ford., in: uő, Baal és Anat. Ugariti eposzok (Prométheusz könyvek, 10) (Budapest: Helikon Kiadó, 1986), pp. 91–93
*** | 
