A latin nyelv az indoeurópai (régebbi nevén indogermán) nyelvcsalád tagja. Ez a nyelvcsalád, mint neve is mutatja, hatalmas területeken terjedt el Indiától egészen Nyugat-európáig. Az indoeurópai nyelvcsalád többi ágai: az indoiráni, örmény, görög, kelta, albán, szláv (és balti), valamint a germán nyelvek. Ma kontinensünkön a három finnugor nyelvű ország (Magyar-, Finn- és Észt-) kivételével mindenütt indoeurópai nyelvet beszélnek.

            A latin eredetileg csak Itália egy részének, Latiumnak (innen a név) és Rómának a nyelve volt; a félsziget más tájegységeit elfoglaló egyéb italikus törzseknek saját nyelvük volt. A latin legközelebbi rokon nyelvei az umber, a venét, az oszk, és a szabin (ez utóbbi kettőt nevezzük összefoglalva szabellnek). Róma közelében éltek etruszkok is, akik nem tartoztak az italikus népességhez, az ő nyelvükről, bár maradtak fenn írásos emlékek, nem sokat állapíthatunk meg, mert írásukat mind a mai napig nem sikerült teljes biztonsággal megfejteni. Az azonban bizonyos, hogy az etruszk jelentős szerepet játszott a latin nyelv fejlődésében. A dél-itáliai és szicíliai görög gyarmatvárosok szintén fontos szerepet játszottak a rómaiak kulturális és nyelvi fejlődésében. A latin nyelv csak Róma katonai és politikai szerepének növekedésével szorította háttérbe rokonait, és vált Itália, majd később a római birodalom nyugati felének meghatározó nyelvévé (a birodalom keleti felében a görög töltötte be ugyanezt a szerepet).

            A Kr. u. 5. századtól kezdve a latin nyelv egysége megbomlott, és a korábban is meglévő területi változatokból, "nyelvjárásokból" lassan és fokozatosan a római birodalom egyes, politikailag is önállósuló részein új, önálló nyelvek alakultak ki. Ezeket a latin leánynyelveinek ("neolatin" vagy "újlatin" nyelveknek) nevezzük: olasz, francia, spanyol, portugál, román, rétoromán.

            Az indoeurópai nyelvek közül nem a latinnak vannak a legkorábbi nyelvemlékei. A görög nyelv első írott forrásai a Krétán és Mükénében – Pylosban talált ún. "lineáris B" táblák a Kr. e. 12. századból származnak. A legkorábbi latin nyelvű emlékünk (az ún. praenestei fibula – ruhatűző kapocs – felirata) ezzel szemben "csak" a Kr. e. 6. századból származik. Nagyobb mennyiségű írott nyelvemlékünk csak a Kr. e. 3. századból maradt fenn (Plautus vígjátékai). A latin nyelvet a középkoron át egészen az újkor derekáig Európa számos országában használták a tudományos és a hivatalos politikai érintkezés nyelveként. Hazánknak 1845-ig (a magyar mellett) hivatalos állami nyelve volt.

            A latin nyelv több mint 2000 éves története során természetesen sokat változott, ha tehát latinul tanulunk, világosan meg kell határoznunk, melyik nyelvállapotot vizsgáljuk. Könyvünk nyelvtana az ókori klasszikus próza nyelvhasználatát követi, tehát a Kr. e. 1. század (főként Cicero és Caesar) nyelvi normáit igyekszik megtanítani. Ennek a nyelvnek az ismerete bárki számára jó alapot adhat, hogy ezután egyéni érdeklődésének megfelelően a későbbi vagy korábbi korok nyelvi sajátságait könnyen elsajátíthassa.

            Magyarországon ma kétféle latin kiejtés használatos. Az egyik a hagyományos vagy "erasmusi", a másik az ún. "restituált", azaz visszaállított ókori kiejtés. Az előbbi a 16. században élt németalföldi humanistáról, Rotterdami Erasmusról kapta nevét, aki rendezte és szabályokban rögzítette a latin betűinek hangértékét. Erre azért volt szükség, mert a középkorban teljesen szabályozatlan és területenként igen különböző volt a latin szavak kiejtése. Magyarországon az 1970-es évekig egységesen ezt a kiejtést használták.

            A második világháború utáni években az angol egyetemekről elindulva Európa nagy részén elterjedt a "restituált" kiejtés szokása. A latin nyelv betűinek az ókorban használatos hangértékét a 20. századi nyelvészek csak indirekt úton következtethették ki, mivel hangzó forrásunk az ókorból természetesen nem maradt. Felhasználták a leánynyelvek tanulságait, a más nyelvbe átkerült jövevényszavakat, a nyelvtörténet következtetéseit stb.

Általános (tehát mindkét kiejtési rendszerben érvényesülő) szabályok:

Magánhangzók: a, e, i, o, u. A magánhangzók rövidségét és hosszúságát nem jelölték, mi azonban könyvünkben, hogy segítsük a helyes hosszúságok megtanulását, föléjük írt vízszintes vonallal jelöljük a hosszú magánhangzókat: . A nem tankönyv céljára készült szövegekben efféle jelölést nem találunk.

Az a betűt rövid vagy hosszú á hangnak ejtjük.

Az e betűt, ha rövid hangot jelöl, e-nek, ha hosszút, é-nek ejtjük.

Az i hang megfelel kiejtésében a magyar i-nek, csak a szó elején magánhangzó előtt, és két magánhangzó között hangzott j-nek pl. Ianus, Maius.

Az o és u általában megfelel anyanyelvünk hangjainak. 

A görög szavakban előforduló y-t i-nek ejtjük.

A gu, qu, su hangcsoportokban a tőbeli magánhangzó előtt az u v-nek hangzik; pl. qualitas, lingua.

A kettős magánhangzók (diftongusok) közül az au, eu, ei kiejtése megfelel a magyar hasonló hangzócsoportokénak, azzal a különbséggel, hogy a latinban ezek mindig hosszúnak számítanak.

A mássalhangzókat általában az anyanyelvünkben is megszokott módon képezzük.

A görög eredetű mássalhangzócsoportok kiejtése a latinban: ch – kh; ph – f; rh – r; th – th.

Különbségek a két kiejtési rendszer között:

            Az "erasmusi" kiejtési rendszerben az ae betűpárt é-nek, az oe-t pedig ő-nek (tehát egyszerű hosszú magánhangzóknak) ejtjük. A mássalhangzók kiejtésével kapcsolatban a következőket kell megjegyeznünk: a c betű hangértéke attól függ, milyen hang követi. Ha magas magánhangzó (i, e) áll utána, c, pl. Cicero, Caecilius, ha mély magánhangzó (a, o, u) vagy mássalhangzó, illetve ha a szó végén áll: k, pl. Catullus, Corsica, creta, lac stb. A cc csoport első c-je mindig k, a második kiejtését pedig az utána következő hang minősége határozza meg az iménti szabály szerint.

A ti betűcsoport magánhangzók előtt ci, pl. Horatius, mássalhangzók előtt ti marad, pl. porticus stb. Ha a ti csoportot s, t vagy x hang előzi meg, mindig ti-nek ejtjük pl. Sextius. Ugyanígy ti-nek ejtjük, ha hosszú az i hang: pl. totius.

A "restituált" kiejtésben az ae ai, az oe pedig oi. Tehát ezek is kettőshangzók (diftongusok).

A c mindig k-nak, a ti pedig ti-nek hangzik.

A két kiejtési rendszer közötti különbséget az alábbi táblázat foglalja össze.

betű(cso-port)	"erasmusi"	"restituált"
c	c ti	ti
ae	é	ai
oe	ő	oi

Ha következetesen alkalmazzuk, a két kiejtési rendszer bármelyikét használhatjuk az ókori szövegek olvasásához. A középkori vagy az újkori latinság szövegei esetében az "erasmusit" használjuk!

A hangsúly

A hangsúly a latin nyelvben is a szó valamelyik szótagjának határozottabb, nyomatékos kiejtését jelenti. Anyanyelvünkben a szó első szótagja hangsúlyos, a latin nyelvben a hangsúly helye a szótagok számától és hosszúságától függ.

            Az egytagú szavak természetesen egyetlen szótagjukon hordozzák a hangsúlyt. A kéttagú szavaknak az első szótagja hangsúlyos. A kettőnél több tagú szavak hangsúlyát az utolsó előtti szótag hordozza, ha ez a szótag hosszú; ha rövid, a szó végétől számított harmadik szótag válik hangsúlyossá, függetlenül annak hosszúságától.

            A latin nyelvtanulás hagyományának fontos része, hogy a nyelvtani szakkifejezéseket latinul adjuk meg, ezért már az első olvasmánytól kezdve latin terminusokat használunk a nyelvtani magyarázatokban. A legfontosabb kifejezések:

A latin nyelvben két alapvető ragozási rendszer van: a declinatio és a coniugatio.

A declinatio

a latin névszóragozási rendszer. Nem főnévragozás, mert a declinatióban ragozódnak a melléknevek és némi eltéréssel a névmások és a számnevek is. Öt declinatio alakult ki a névszói tövek, valamint a ragozási hasonlóságok alapján.

A latinban két szám van: egyes szám és többes szám.

egyes szám   –   singularis

többes szám – pluralis

A latin névszóragozás öt állandó esetből áll:

nominativus – alanyeset

accusativus – tárgyeset

genitivus – birtokos eset

dativus – részeshatározó eset

ablativus – egyéb határozókat kifejező eset

Ez az öt eset ismétlődik singularisban és pluralisban, tehát egy latin declinatio összesen 10 alakot tartalmaz.

Az öt állandó eseten kívül van két olyan, aminek használata kevés névszót érint. Ez a kettő a vocativus, a megszólítás esete, valamint a locativus, a "hol?" kérdésre felelő helyhatározó.

A coniugatio

a latin igeragozási rendszer neve. Négy fajtája, azaz négy lehetséges variációja van. Ez azt jelenti, hogy a latin nyelv igéi négy alaki csoportba oszthatók be. A declinatiókhoz hasonlóan a tövek, illetve a ragozási hasonlóságok alapján alakultak ki ezek a kategóriák. Ennek megfelelően beszélünk 1., 2. stb. coniugatióról.

A három igeidő neve a latinban:

praesens – jelen idő     (a praesum igéből – "jelenlevő")

praeteritum – múlt idő    (a praeterire igéből – "ami mellett elmentünk")

futurum – jövő idő     (a sum igéből – "majdan létező")

A latin igeragozás jellegzetes sajátossága, hogy a cselekvésnek (vagy a történésnek) nemcsak az idejét, hanem a szemléletét is meghatározza, azaz megkülönböztet folyamatosságot és befejezettséget.

perfectum – befejezett (a perficio – "megcsinál", "megvalósít" igéből)

imperfectum – folyamatos ( in + perfectum "be nem fejezett")

Pl. A kocsi rúdja eltörött. Csak perfectum alakkal érzékeltethető lezárultság.

Minden latin igeidőben van tehát perfectum és imperfectum ragozás.

Ebből következően a latin nyelvben nem elégséges az igeidőket egyszerűen "jelen idő" vagy "múlt idő" névvel nevezni, mindig hozzá kell tennünk az imperfectum, illetve a perfectum megkülönböztetést is: pl. praesens perfectum, praeteritum imperfectum, futurum perfectum stb.

A latin igék kétféle igenemhez (genushoz) tartozhatnak: lehetnek cselekvőek és szenvedőek. Ha a leggyakoribb előfordulást, vagyis az ige állítmányi szerepét vesszük alapul, ez annyit jelent, hogy az állítmány melletti alany vagy végrehajtója a cselekvésnek (cselekvő az igealak), vagy elszenvedi a cselekvést, rajta hajtják végre (szenvedő igealak).

A magyarhoz hasonlóan három mód van a latinban is, azonban e három latin mód használata és jelentése nem azonos a mieinkkel.

Indicativus – kijelentő mód;

coniunctivus – kötőmód; főmondati jelentésben leggyakrabban felszólítást (praesensek), illetve feltételességet (praeteritumok) fejezhet ki. A latin coniunctivus azonban legtöbbször az alárendelő mellékmondatok állítmányaként fordul elő;

imperativus – parancsoló mód; kizárólag felszólítást fejez ki.