Régi hindi irodalom - modern hindi irodalom 

A modern hindí irodalom viszonylag rövid időre tekinthet vissza. Noha a modern árja nyelvek a X-XI. században már kialakultak, a modern standard hindí nyelv megjelenését csak a XIX. század elejére vagy közepére szokták helyezni. A hindí irodalom történetének a felvázolásakor tehát szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy egy földrajzilag nagy területen számos –  az évszázadok folyamán jelentős változásokon is átment – nyelven vagy dialektusban írt művek története alkotja a hindí irodalom történetét.

Az általánosan elfogadott hindí irodalomtörténet a Rámcsandra Sukla (1884-1940) által kijelölt irodalomtörténeti korszakolást (Śukla 1929) követi. Eszerint a hindí irodalom történetének első periódusa az ádikál (korai korszak), amely 1000 és 1400 közé tehető. Ezt követi a 1400 és 1700 között a bhaktikál (a misztikus vallási korszak), majd a rítikál (a formalizmus kora) az 1700-as évek és 1850 között. A modern hindí irodalom korának, az ádhunikkálnak a kezdőpontjául az 1850-es év szolgál, amikor e kor meghatározó íróegyénisége, Bháraténdu Hariscsandra megszületett.

Az ádikál

Rámcsandra Sukla ezt a korszakot a vírgáthá (hősének) korának nevezte, mert e kor meghatározó irodalmi művei a királyi udvarokban született hőseposzok voltak. Észak-India politikai széttagoltsága következtében az egyes királyságok közötti gyakori összecsapások kiváló témát adtak az udvari költőknek, bárdoknak, hogy az uralkodók hősiességét, udvaruk nagyságát, ragyogását hőseposzokban megénekelhessék. Elsősorban Rádzsaszthán területén születtek ezek a rászók, amelyek közül a Csandbardáínak tulajdonított Prithivírádzs rászó (12.sz.) a legismertebb. Az eposz nemcsak Prithivírádzs Csauhán csatározásait, hadseregének dicső győzelmeit örökíti meg, hanem a király pompázatos esküvői szertartásait is, két gyönyörű hercegnővel, akiknek a kezét végül elnyeri. A költemény erőteljes, elegáns nyelve a dingalnak nevezett, rádzsasztháni és bradzs nyelvjáráson alapuló keverék.

A misztikus, vallási tárgyú irodalom is jelen van már ebben a korai korszakban: a mahájána buddhizmus hagyományából kinőtt sziddha irodalom (800-1200) ezoterikus, nyelvezete még az apabhramsához áll közelebb. A saiva beállítottságú náth irányzat egyik képviselőjét, Górakhanáthot is a hindí irodalom korai korszakához sorolják. Gudzsarát, Rádzsaszthán területén született dzsaina vallási irodalom jó része is nyelvileg az apabhramsa és a születőben levő újind (hindí) között áll.

A muszlim hódítás következtében megjelentek Indiában a szúfizmus tanai is, a 12. századtól kezdve elsősorban a Csistí rend követői révén, akik a helyi kharí bolí dialektusra támaszkodtak, s így ők is a hindí korai művelőinek tekinthetők.

Az ádikál – bhaktikál korszak határát Amír Khuszrau, illetve Vidjápati nevével jelezhetjük.

Amír Khuszrau (1263-1325) a delhi szultánok udvarában élt, Nizámuddín Aulijá követőjeként mélyen vallásos szúfí volt. Noha hírnevét perzsa nyelven írt költeményeinek köszönhette, de mind a hindí, mind az urdú irodalomtörténetírás őt tekinti e nyelv(ek) az első jelentős költőjének. Nyelve a dihlaví a Delhiben beszélt kharí bolí nyelvjárást perzsa, arab elemekkel vegyítő keveréknyelv.

Vidjápati (XIV. sz. vége) Mithilában (Bihár északi részén) élt, egy olyan területen, amelyet kevésbé érintett a muszlim befolyás. Vidjápati tradicionális saiva hindu családból származott. Nyelve az avahattha, apabharmsa, maithili, perzsa és szanszkrit elemeket tartalmaz. Műveit egyaránt a magáénak tudja a maithilí, hindí és a bengáli irodalomi hagyomány. Legnagyobb népszerűségre azok a dalai tettek szert, amelyek Krisna és Rádhá szerelmét éneklik meg, s amelyeket Padávalí címen gyűjtöttek össze.

2. bhaktikál

3. rítikál

4. ádhunik kál

A hindí irodalom fogalma sok száz éven keresztül egyet jelentett a költészettel. Bár születtek prózai alkotások korábban is, a prózai műfajok a XIX. században alakulnak ki, hogy azután a XX. század irodalmában már ez kerüljön a központba.

            Az angolok 1800-ban létesítették az első, brit fennhatóság alatt álló felsőfokú oktatási intézményt, a Fort William College-ot, hogy a Kelet-Indiai Társaság alkalmazottjait megismertessék a helyi nyelvekkel, s felfogadtak egy sor indiai tudóst arra, hogy készítsenek nyelvkönyveket, szöveggyűjteményeket e célra. Ekkor írta meg Lallú Lál, Insá Allá Khán a kharí bolí nyelvjárásban azokat a munkáit, amelyek a perzsa és arab eredetű szavakat elkerülő a hindí próza első példái. Az angolok készítteték el 1819-ben a Biblia első hindí fordítását is (ekkoriban 27 indiai nyelven jelent meg a biblia szövege!). Minthogy szükség volt az adminisztrációs, szervezési feladatok elvégzésére jól képzett indiaiakra is, egész Észak-Indiában rengeteg misszionárius iskolát hoztak létre, illetve ezek működtetéséhez számos Scool Text Book Society is létre jött. Mindez nagy mértékben hozzájárult a hindí elterjedéséhez, bár kétségtelenül ahhoz is, hogy a hindí és az urdú nem csak az eltérő írásmód miatt, hanem a szókincs tudatos különválasztásának köszönhetően is egymástól eltávolodott, majd később – politikai okokból is – mindinkább elkülönült. A XIX. században még jó ideig egyébként  az urdú volt a kedvezőbb helyzetben, mint hivatalos nyelv és udvari nyelv, mint a műveltség nyelve.

Noha a benáreszi Bháraténdu Hariscsandráé az érdem, hogy a hindí nagyobb jelentőségre tett szert, ezt csak azzal támogatással tudta megtenni, amit a Svámí Dajánanda és Rám Mohan Ráí (Ram Mohan Roy) nevével fémjelezhető hindu reformista mozgalmak (az Árja Szamádzs és a Brahmo Szamádzs) biztosítottak. Benáreszben jelent meg az első hindí nyelvű lap 1845-ben, és itt alakult meg a máig működő Nágarí Pracsáriní Szabhá, a (déva)nágarí írás előmozdítását céljául kitűző társaság 1893-ban.