|
|
 |
Prémcsand
A GYÁSZLEPEL
1
A kunyhó ajtajánál, a kialvó tűz előtt ült csendben az öregember és a fia. A fiatalasszony, Budhijá, szülési fájdalmak között fetrengett odabenn. Olykor-olykor feljajdult, olyan szívtépően, hogy a két férfinak elakadt a lélegzete. Téli éjszaka volt, a természet némaságba, a falu sötétbe burkolózott.
Ghíszú törte meg a csöndet:
– Nem hiszem, hogy életben marad. Kimerítő nap volt, igazán bemehetnél, nézd meg, hogy van.
Mádhav mérgesen felelte:
– Ha meg kell halnia, minél előbb, annál jobb. Minek menjek be? Úgyse tudok semmit se tenni.
– Szívtelen fickó vagy te – mondta Ghíszú -, egy évig boldog voltál vele, hogy a csodába lehetsz most ilyen közömbös!
– Lehet, de nem bírom nézni, hogy szenved, és dobálja magát.
Ghíszú és a fia, Mádhav a tímárok kasztjához tartozott. Arról voltak híresek a faluban, hogy utáltak dolgozni. Ghíszú, ha egy napot dolgozott, utána hármat pihent, Mádhavnak meg minden félórányi munkájára egy óra cigarettaszünet jutott. Ezért volt, hogy már senki sem alkalmazta őket. De amíg egy maréknyi élelem volt a házban, elhessegették maguktól még a munka gondolatát is. Ha már négy-öt napja nem volt mit enniük, akkor Ghíszú felmászott egy fára, levágott egy jókora ágat,
Mádhav pedig elvitte a piacra eladni. Amíg a pénz tartott, henyéltek. Aztán az éhség megint rákényszerítette őket, hogy gallyat gyűjtsenek, vagy valami munka után nézzenek. Pedig a faluban munkában nem volt hiány; aki keményen tudott dolgozni, százféle munka között válogathatott. Ha a parasztgazdák rákényszerültek, nagy idénymunkák idején még így is újra meg újra fölfogadták Ghíszút és Mádhavot, pedig tudták, hogy egy ember munkáját is alig végzik el ketten.
Ha Ghíszú és Mádhav remetének állnak, biztosan boldogok lettek volna, nem esett nehezükre a lemondás és az igénytelenség. Nagyon furcsa módra éltek. Nem volt egyebük néhány agyagedénynél, pár rongyos ruhadarabnál. Gondtalanok és vidámak voltak, noha nyakig úsztak az adósságban. Nem lehetett sem megsérteni őket, sem haragudni rájuk. Olyan tisztességes arcuk volt, hogy bár mindenki tudta, hogy a kölcsönöket sohasem adják meg, a parasztok mégis adtak nekik néhány garast vagy krumplit és sárgaborsót, sőt néha még nádcukrot is. Ghíszú eltengődött ilyen módon közel hatvan évet, és Mádhav az ő nyomdokain haladt, sőt lustaságban még túl is tett rajta. Most éppen a szomszédos földről csent krumplit sütötték a pislákoló tűznél.
Ghíszú régen elvesztette a feleségét; Mádhav a múlt évben nősült. Az asszonnyal munka és rend költözött a házba. Budhijá gabonát őrölt, füvet vágott, hogy egy mérő lisztet vehessen a két szégyentelen naplopónak, de ezek a tunya fickók csak még többet lustálkodtak ezután. Már egyenesen felvágtak a tétlenségükkel: ha valaki munkát akart adni nekik, dupla bért követeltek. Most haldoklott ez a nő, aki annyit tett értük. Ők pedig szinte várták a halálát, hogy végre nyugodtan alhassanak.
Ghíszú kikapart a tűzből egy krumplit, s míg hámozta, odaszólt Mádhavnak:
– Menj be, és nézd meg, mi van vele! Boszorkány ült a mellére, vagy mi a csoda? Akkor még a javasasszonynak is fizethetünk egy rúpiát!
De Mádhav attól tartott, hogy amíg ő bemegy, az apja megeszi a krumplit, azt felelte hát, hogy fél bemenni.
– Félsz! – kiáltott fel Ghíszú -, mitől félsz? Ha én itt vagyok, semmi baj nem történhet.
– Akkor miért nem megy be? – kérdezte Mádhav.
– Amikor az anyád haldoklott, három napig ültem az ágya mellett egyhuzamban. De a feleséged, akire én soha a szemem sem emeltem, ebben a mostani állapotában nagyon kényelmetlenül érezné magát énelőttem – felelte Ghíszú.
– Egy kicsit aggódom, mi lesz, ha a gyerek megszületik. A házban nincs se gyömbér, se melasz, se olaj – jegyezte meg Mádhav.
– Majd lesz minden – mondta Ghíszú -, ád az isten, csak hinni kell benne. Ugyanazok az emberek, akik ma egy garast sem adnának, holnap kérnek majd, hogy fogadjunk el tőlük valamit. Kilenc gyerek született a családban, és mindegyiknél megvolt minden, ami kellett. Az isten majd most is megsegít.
Nem volt abban semmi szokatlan, hogy Ghíszú így gondolkodott. Semmivel sem volt ő rosszabb, mint a többiek, akik között élt és dolgozott. Sőt, eszesebb volt, mint a parasztok többsége a faluban. Következésképp otthonosan érezte magát azok társaságában, akik a gazdagok körül lebzseltek. De erkölcseiket és életmódjukat nem követte, nem értett hozzá, hogyan kell kihasználni őket, hogy bármelyikük akár a kisujját is mozdítsa érte. Viszont megvolt az az elégtétele, hogy még a legnagyobb ínség idején sem kellett dolgoznia, s hogy senki nem használhatta ki együgyűségét és nyomorúságát.
Most mind a ketten csak úgy kapkodták és tömték magukba a forró krumplit: tegnap óta nem ettek, nem tudták kivárni, míg kihűl. Hámozni még csak hagyján, de a belseje még forró volt, amint bekapták, és égette a nyelvüket, a szájukat, s igyekeztek minél előbb lenyelni. A nagy sietségtől még a könnyük is kicsordult, úgy féltek, hogy üres marad a gyomruk.
Ghíszúnak egy húsz év előtti lakodalom jutott az eszébe, egy bőkezű földesúr házában egyszer szíve szerint teleehette magát. Azt a lakomát azóta sem tudta elfelejteni :
– Azóta sem ettem annyit! Az asszonyok mindenkinek hoztak egy nagytálnyi zöldséges rizst, aztán vajban sült tésztát, mazsolás rizst, tejszínt, háromféle gyümölcsöt, paradicsomlét, túrót és édességet. Annak az ételnek olyan finom volt az íze, hogy el sem tudod képzelni. S mindenki annyit ehetett, amennyit csak akart. Akadt, akinek a végén már egy korty víz sem ment volna le a torkán. Azután megmostuk a kezünket és az arcunkat, és következett a bétel-levél. De én már bételt sem tudtam rágni. Hiszen felállni is alig volt erőm, úgy jóllaktam. Az udvaron gyorsan a pokrócomra heveredtem, és elaludtam. Ilyen bőkezű volt az a földesúr!
Mádhav, ahogy a lakoma részleteit hallgatta, nagyokat nyelt:
– Miért nincs ma senki, aki ilyen lakodalomra hívna bennünket?
– Megváltoztak az idők – felelte Ghíszú -, manapság mindenki arról beszél, hogy hogyan lehet olcsóbban megrendezni az ünnepeket. Azzal senki se törődik, hogy a szegényeken segítsen. Mindenki csak takarékoskodik.
– Legalább húsz sült tésztát megevett – ábrándozott Mádhav.
– Nem, még húsznál is többet.
– Ha én ott lettem volna, legalább ötvenet eszem.
– Nem emlékszem már, alighanem én is megettem vagy ötvenet. Abban az időben én jó erőben voltam, te fele olyan erős sem vagy most.
A krumpli elfogyott. A két férfi kígyó módra összetekert lábbal odakuporodott a tűz mellé. Budhijá már csak néha-néha kiáltott egyet szaggatottan odabenn.
2
Virradatkor Mádhav bement a kunyhóba, s már holtan találta az asszonyt: lába hideg volt, a szeme fennakadt, a teste összehúzódott, az arcán legyek mászkáltak. A koraszülött gyermek is meghalt. Mádhav kirohant Ghíszúhoz, mindketten keserves sírásra fakadtak, és a mellüket verték. A hangos kiáltozásra odacsődültek a szomszédok, hogy régi szokás szerint részvétüket fejezzék ki. De ők hamarosan abbahagyták a sírást, mert eszükbe jutott: a temetéshez gyászlepel kell, és fa, hogy a holttestet elégessék, a házban pedig egy fillér sincsen. Ezért apa és fia elindultak a földesúr házába. A zamindár ugyan látni sem szerette őket. Többször is előfordult, hogy saját kezűleg elagyabugyálta a két naplopót, mert lopáson érte őket, vagy mert nem akkor jöttek dolgozni, amikor ígérték.
– Mi van már megint, Ghíszú? – érdeklődött, mikor meglátta őket. – Miért sírtok? Napokig a színeteket sem láttam. Talán elhatároztátok, hogy máshová költöztök ebből a faluból?
Ghíszú a földig hajolt, és könnyes szemmel felelte:
– Nagy tragédia ért minket, uram! Mádhav felesége reggelre meghalt. Egész éjjel kiáltozott, vajúdott a szerencsétlen. Mind a ketten mellette ültünk egész éjjel, gyógyfüvekkel kúráltuk, és mégis itthagyott! Most aztán éhen halhatunk, mert senki sincs, aki enni adjon. Uram, hűséges szolgája földig hajolva könyörög, segítsen rajtunk. Ami pénzünk volt, orvosságra költöttük. Senki máshoz nem fordulhatunk, szánjon meg néhány rúpiával, uram, hogy eltemethessük szegény asszonyt.
A földesúr jószívű ember volt. De Ghíszún és fián segíteni körülbelül annyit jelentett, mint átfesteni egy fekete takarót. Kedve lett volna kidobni őket, de ez nem illett az alkalomhoz. Elővett hát két rúpiát, és rájuk sem nézve, odadobta Ghíszúnak. Örült, hogy megszabadult tőlük.
Ghíszú cseppet sem törődött vele, ellenben kihasználta a földesúr támogatását, és alig egy óra leforgása alatt öt rúpiát és egy egész halotti máglyára való fát szedett össze a falusiaktól. Mádhav és Ghíszú elindult a bazárba halotti leplet venni, a szomszédok pedig közben bambuszrudakat vágtak, hogy felrakhassák a máglyát. Az asszonyok összegyűltek a kunyhónál, és hangos jajgatással siratták a halottat.
3
Mádhav és Ghíszú a bazárban megvásárolták a hiányzó tüzelőt és a gyufát.
– Most már csak a leplet kell megvennünk – mondta Mádhav.
– Gyerünk, vegyünk valami olcsó anyagot.
– Igen, igen, igazán megteszi az olcsó is, úgysem gyújtjuk meg a máglyát sötétedés előtt, és akkor már senki sem látja, hogy milyen is volt az anyag.
– Milyen ostoba szokás: új ruhába csavarni egy halottat! – jegyezte meg Ghíszú. – Mikor ennek a szegény asszonynak egész életében nem volt új ruhája!
– És ráadásul – tette hozzá Mádhav – a lepel el is ég a végén.
– Bár lett volna öt rúpiánk addig, amíg élt – folytatta Ghíszú -, hogy orvosra költhettük volna.
Úgy beszéltek, mintha egymást akarták volna meggyőzni. Üzletről üzletre jártak, míg be nem sötétedett, megnéztek jó néhány karton– meg selyemanyagot, de egyiket sem találták megfelelőnek. Azután, mintha csak véletlen volna, egy kocsma előtt álltak meg, és gyorsan be is tértek. Előbb megtorpantak, nem mertek egymásra nézni, aztán Ghíszú odalépett a pulthoz, és szólt a tulajdonosnak:
– Egy üveggel, kérem!
Zöldséget és sült halat rendeltek, leültek a sarokba iszogatni. Néhány pohár után rózsás hangulatuk kerekedett.
– Mi a csudának az a gyászlepel – mondta Ghíszú.
– Végül is elégetik. Lehetetlen, hogy vele szálljon a túlvilágra.
Mádhav az égre nézett, mintha az isteneket hívná tanúnak.
– De hiába, ez a szokás, különben az emberek nem fizetnének ezreket a bráhmanoknak.Ki tudja, vajon a túlvilágon megtérül-e?
– A gazdagoknak van mit pocsékolni, de nekünk semmink sincsen – válaszolta Ghíszú.
– De mit mondasz az embereknek, ha megkérdezik, hogy hol a lepel?
– Azt mondjuk, hogy a pénz kicsúszott az övünkből, és hiába kerestük mindenfelé, nem találtuk – mondta nevetve Ghíszú. – Természetesen senki sem hiszi el, de mégis ugyanazok az emberek egykettőre újra összeadják a pénzt.
Mádhav is felnevetett, reménykedve, hogy szerencséjük lesz. Aztán felkiáltott:
– Budhijá igazán jó asszony volt! Még a halálával is jót tett nekünk.
Már megittak egy fél üveg bort. Ghíszú két szér zöldséges rizst akart, meg pácolt húst. Éppen szemben volt az üzlet, Mádhav átment, s már hozta is két pálmalevél tányéron. Újabb másfél rúpiát költöttek ennivalóra, Ghíszúnál már csak némi aprópénz maradt.
Úgy falták a rizst, fel sem nézve a tányérról, mint az őserdőben a kiéhezett oroszlán az éppen elejtett zsákmányt Sem lelkifurdalást nem éreztek, sem félelmet, nem törődtek azzal sem, hogy mit szólnak majd a falubeliek. Az ilyenfajta félszegségtől már régen megszabadultak.
– Az ő révén ilyen élvezetben volt részünk – bölcselkedett Ghíszú -, biztosan megkapja érte a jutalmát a következő életben.
Mádhav bólintott:
– Biztosan. Ó, istenek, ti tudjátok, mi van az emberek szívében. Emeljétek fel az égbe! Mi áldjuk a nevét, hiszen ilyen jót még soha nem ettünk.
De nyomban lelkifurdalást érzett, és hozzátette: – Apa, egy napon mi is elmegyünk!
Ghíszú nem válaszolt: olyan jól érezte magát, hogy nem akarta az örömét mindenféle túlvilági gondolatokkal elrontani. De Mádhav folytatta:
– És ha ott megkérdezi, hogy miért nem csavartuk be gyászlepelbe, mit mondunk majd?
– A fenét kérdi meg!
– De ha mégis megkérdezi?
– Honnan gondolod, hogy nem lesz lepelbe csavarva a teste? Azt hiszed, hogy olyan szamár vagyok? Hatvan évet csak úgy hiába éltem? Várj csak, és meglátod, lesz neki leple, nem is akármilyen!
Mádhav kétkedve mondta:
– Ugyan, ki adna? Mikor elköltöttél mindent! Engem kérdez majd, nem téged, hiszen én kentem a hajára piros festéket, mikor megházasodtunk.
Ghíszú méregbe gurult:
– Mondtam, hogy lesz gyászlepel. Miért nem hiszed, amit mondok?
– Miért nem mondod meg, hogy honnan lesz?
– Ugyanazoktól az emberektől, akik reggel a pénzt adták, csakhogy most már nem adják a kezünkbe az árát.
Besötétedett, és a csillagok is fényesebben ragyogtak az égen, a kocsmában pedig tetőfokára hágott a jókedv. Volt, aki énekelt, mások hangosan dicsekedtek, megint mások az ivócimboráikat ölelgették. Féktelen hangulat kerekedett, a levegő szeszgőzzel volt tele. Volt, aki az első pohártól berúgott, inkább a levegőtől, mint a pálinkától. A meggyötört emberek elkábulnak egy kicsit, hogy felejtsék, élők-e vagy holtak, s hogy egyáltalán élnek-e.
Az apa és fiú tovább kortyolgattak s vigadtak. Hamarosan mindenki észrevette őket: milyen szerencsés fickók, egy egész üveg bor jutott nekik. Mikor jóllaktak, Mádhav a maradékot egy koldusnak adta, aki már jó ideje nézte őket éhes szemmel. Mádhav életében először érezte az adakozás büszkeségét, dicsőségét és izgalmát.
– Vidd, lakj jól vele, aztán adj hálát annak az asszonynak – mondta Ghíszú. – Már meghalt, akinek ezt köszönheted, de a hálád utoléri. Minden hajad szála mondjon áldást rá – nagyon drága áron szerzett pénz volt ez.
Mádhav felnézett az égre.
– Apa, az biztos, hogy az égbe száll a lelke, sőt ő lesz az ég királynője.
Ghíszú is föltápászkodott.
– Igen, fiam, bizonyára az égbe száll – válaszolta igen vidám hangulatban -, mert amíg élt, nem bántott, nem gyötört senkit. Még halálában is segített rajtunk: egyszer az életben istenigazából teleehettük magunkat. Ha még ő sem juthat fel az égbe, elképzelheted, hogy jutnak oda azok a pókhasú alakok, akik mindig csak a szegényeket gyötrik, aztán meg a Gangeszhez zarándokolnak, hogy a folyóban mossák le a vétkeiket.
De ezt a vallásos és reménykedő hangulatot hamarosan csüggedés váltotta fel. – Mennyit szenvedett, szegény, egész életében! És különösen mielőtt meghalt! -– mondta Mádhav, és sírva fakadt.
Ghíszú vígasztalta :
– Mit sírsz itt, inkább örülnél, hogy megszabadult a csalóka vágyak világától, megszabadult a szenvedéstől. Igazán szerencséje van, hogy sikerült szétszakítania a káprázat fátylát.
Hirtelen mind a ketten rázendítettek:
Ó világ tündére, világ tündére, miért kacsintasz ránk?
A részeg tekintetek mind rájuk szegeződtek, ők pedig önfeledten énekeltek tovább. Azután táncoltak is hozzá, ugrándoztak, jobbra-balra fickándoztak, tántorogtak, kóvályogtak, hadonásztak. S végül holtrészegen elterültek a földön.
Aradi Éva fordítása
Prémcsand
A KÉT SAKKOZÓ
Ez a Vajid Ali Sáh idején történt. Lakhnaú tobzódott a gyönyörűségekben. Némelyek, hogy az időt agyonverjék, táncmulatságokat tartottak, mások társaságban kéjjel pöfékelték a dohányt, ópiumot. A részvétlenség az élet minden vonására feltűnően rányomta bélyegét: a közigazgatásra, szépművészetekre, irodalomra, a mesterségekre és a társas érintkezésre. Az állami tisztviselőket eltespesztette a fényűzés; a költők a szerelem kínjairól énekeltek; a mesteremberek haszontalan cicomaságok, illatszerek, szépítőszerek előállításán foglalatoskodtak. Egyszóval, mindenkin erőt vett a léhaság, a világ sorával, útjával-módjával mit sem törődtek. Fogolykakasokat ugrasztottak egymásnak, és azokra tették föl a pénzüket. S dühöngött a sakk– és kártyaszenvedély. A hercegtől a legszegényebbig mindenkit elkapott az örvény, annyira, hogy a koldus a kenyérre kapott alamizsnát ópiumra költötte. Az emberek olyan játékokon fenték az agyukat, mint a sakk, s egyre inkább rászoktak, hogy fogas kérdések megoldásán bajlódjanak. Meggyőzően, világosan sorakoztattak fel érvet és ellenérvet. (A világ ma sincs híján ilyen embereknek.)
Így hát egyetlen gondolkodó ember se vehette rossz néven Szajjad Ali mírzátólmeg Rosan Ali mírtől, ha az elméjüket sakkjátékkal élesítették. Mindkettőjüknek volt némi örökölt vagyona, így hát a megélhetésükre nem kellett gondjuk legyen. S hogy az idő súlyosan rájuk nehezedő unalmán könnyítsenek, mindketten belefeledkeztek a sakkozásba. Reggelenként, reggeli után, kirakták a táblát, és megkezdődött a játék. Annyira belemerültek, hogy számukra észrevétlenül teltek az órák. A reggelből dél lett, s a délből délután. Bentről újabb meg újabb üzenet érkezett, hogy kész az estebéd, ám a küldöncöt mindig azzal küldték vissza, hogy terítsen csak nyugodtan, mígnem a szakácsnak végleg el nem fogyott a türelme, s ki nem vitte a vacsorát abba a szobába, ahol a két barát ült és sakkozott. S ők ettek és játszottak egyszerre.
Szajjad Ali mírzá házában nem lakott senki öreg; így hát a társalgóban folyt a játék. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a család többi tagja helyesli a viselkedését. Nemcsak ők, de a ház szolgái és a szomszédok is rossz szemmel nézték a sakkot, olyasminek tekintették, ami a családot romlásba dönti. Mert ez a játék a züllés útjára, bukásba kergette mindazokat, akik a rabjává lettek. Azt mondták, ragályos betegség.
A bégam (a mírzá felesége) annyira utálta a sakkot, hogy ha csak alkalma nyílt rá, szemrehányást tett férjének, mert oly mértékben kedveli. De erre ritkán volt alkalma. Reggel, mikor fölállították a sakktáblát, ő még aludt; este meg a mírzá csak akkor ment be a belső lakosztályba, ha ő már lefeküdt. Így hát szegény szolgákon töltötte ki a dühét. „A mírzá bételdiót kér? Mondd meg neki, hogy jöjjön érte maga. Nem ér rá enni? Akkor vidd és vágd a fejéhez. Olyan mindegy, hogy ő eszi-e meg, vagy a kutyák." De szemtől szemben semmit nem tudott megmondani neki. S a férje korántsem volt olyan közömbös számára, nem is haragudott rá annyira, mint barátjára, a mírre. Neki a mírbégarú (azaz: a csábító mír) csúfnevet adta. A mírzá ugyanis önvédelemből minden bizonnyal az egész felelősséget a mírre hárította. Í
A bégamnak egy szép napon megfájdult a feje. Ráparancsolt hát a szolgálólányára, Hirjára, hogy fusson az úrhoz, és kérje meg, hogy hozzon neki valami gyógyszert a háziorvosuktól. A szolgálólány eleget tett az utasításnak. A mirzá azt mondta: „Menj be, mindjárt jövök."
A bégam dühöngött. Miközben neki a feje fáj, kibírhatatlan, hogy a férje föl se néz a sakktábláról. Fejébe szállt a vér. Ráparancsolt a szolgálóra, hogy mondja meg a mírzának, jöjjön azonnal, különben ő, a bégam személyesen lesz kénytelen elmenni az orvoshoz. A mírzá épp egy izgalmas partit játszott. Csak pár lépés hiányzott, hogy megsemmisítő vereséget mérjen a mírre. Fölcsattant:
– Talán bizony haldoklik? Nem tud várni egy picit?
A mír azt mondta:
– Jobban teszed, ha bemégy, mírzá. A nők az ilyesmire nagyon kényesek.
– Miért? Mert éppen vesztésre állsz?
– Szállj le a magas lóról, öregem; tudok egy lépést, amivel keresztülhúzom minden tervedet. Ismétlem: jobban teszed, ha bemégy, mert minek a bégamot szükségtelenül megsértened?
– Meg se mozdulok, amíg téged meg nem vertelek.
– Akkor nem játszom. Én megmondtam: menj be.
– Én menjek el az orvoshoz, hát nem érted? Ez a fejfájás csak ürügy, hogy engem zaklathasson.
– Akár igen, akár nem, meg kell békítened.
– Jó, de mielőtt bemennék, még egyet lépek.
– Nem lépsz. Amíg a bégamhoz be nem mégy, egy bábuhoz hozzá nem érek.
A mírzá tehát kénytelen volt bemenni. Mikor a belső lakosztályba belépett, a bégam igencsak komor arccal várta. S már mondta is:
– Úgy meg vagy veszve azért a ronda sakkodért, hogy én akár-meg is halhatnék tőled. A világ nem sokat veszítene, ha a magadfajták nem léteznének.
– A barátom, a mír nem hagyta, hogy jöjjek – felelta mírzá. – Csak üggyel-bajjal tudtam otthagyni végre.
– Az a naplopó; talán azt hiszi, hogy más is a napot lopja. Gyereke nincs? Vagy túladott rajtuk?
– Ha jön, leül és ittragad; így hát kénytelen vagyok sakkozni vele.
– Miért nem mondod neki, hogy kívül tágasabb?
– Rangra egyenlő velem; sőt, egy-két hüvelykkel még több is. Meg évekkel idősebb. Joggal számíthat a tiszteletre.
– Hát, ha nem teszed ki te, kiteszem én. Hadd dühöngjön. Nekünk nem árthat; nem függünk tőle. Hirja, menj, hozd ki a sakktáblát a társalgóból, és mondd meg a mírnek, hogy a mírzá nem játszik, tehát nyugodtan hazamehet.
– Nem, nem, ne légy ilyen goromba hozzá. Szégyenbe akarsz hozni? Megállj, Hirja, ne menj!
– Most mért nem hagyod? Esküszöm, hogy nem fogod megállítani. És ha igen, majd megyek én magam.
Ezzel a haragos bégam elindult a társalgó felé.
A mírzá arcából kiszaladt a vér. Könyörgésre fogta a dolgot.
– Husszeinre, az istenre kérem, ne tedd.
De a bégam ügyet sem vetett rá. Odament a társalgó ajtajához, de ott egyszerre úgy érezte, mintha megbilincselték volna, így hát össze kellett szednie a bátorságát, hogy egy idegen jelenlétében bemenjen. De mindenesetre bekukucskált. Amilyen szerencsés, a társalgó üres volt. A mírzá távollétében a mír megváltoztatta egy-két bábu állását a táblán, s hogy e tisztességtelen játékot elkendőzze, s hogy ártatlannak látsszék, nyugodtan kisétált. A bégam bement, és fölborította a táblát. A bábuk egy részét az asztal alá szórta, néhányat a kertbe is kihajított, aztán belülről bereteszelte az ajtót. A mír, minthogy még nem volt messze az ajtótól, látta, hogy röpülnek a bábuk, hallotta a karkötők csörgését. S mikor az ajtó is bezárult, már tudta, hogy a bégam dühöng. Így hát halkan hazaosont.
A mírzá azt mondta a bégamnak:
– Teaztán jó nagy pusztítást végeztél ma itt.
– Haa mír még egyszer beteszi ide a lábát, én kidobom. Ha az istent szeretnéd annyira, mint őt meg azt a sakkodat, már rég szent lennél. De te csak sakkozol egész nap, én meg minden időmet a konyhában töltöm, és a hasadról gondoskodom. Hajlandó vagy elmenni az orvoshoz, vagy teljesen javíthatatlan vagy?
A mírzá kisétált a házból, de ahelyett, hogy elment volna az orvoshoz, betért barátja, a mír házába, és elmondta, mi történt. Mikor a mírzá a történet végére ért, a mír imígyen magyarázkodott.
– Mikor láttam, hogy kiröpülnek a bábuk az ablakon, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. S már szedtem is a lábam. Láthatólag nagyon dühös volt. De te rontottad el őt azzal, hogy úgy fölnéztél rá. Nem volna szabad beleszólnia, hogy te mit csinálsz a belső lakosztályon kívül. Az volna a helyes, ha csak a háztartásodat vezetné, s a dolgaidba nem ütné bele az orrát.
– Hagyjuk az egészet. Inkább azt mondd meg, hogy ezentúl hol találkozunk?
– Ne aggódj. Az egész házam a rendelkezésedre áll. Kerülj beljebb. Mindjárt le is ülhetünk a tábla mellé.
– De hogyan békítsem meg a bégamot? Míg odahaza játszottam, megkeserítette az életemet. Ha itt játszom, elevenen fog megnyúzni, attól tartok.
– Hagyd a kutyát ugatni. Négy-öt nap, és észre tér. De mától kezdve egyvalamit ne felejts el: légy hozzá merev és szigorú, és semmit ne engedj a méltóságodból.
A mír bégamja valami kideríthetetlen oknál fogva szerette, ha a férje annyit van távol hazulról, amennyit csak lehet. Így hát soha nem volt igazán ellenére férje sakkszenvedélye. Épp ellenkezőleg, ha későn indult el játszani, még ő sürgette. Ebből a férje arra a következtetésre jutott, hogy felesége, úgy általában, jól nevelt és bölcs asszony. De mikor a bégam azt látta, hogy a társalgóban reggel leterítik a szőnyeget, ráteszik a sakktáblát, s a mír föl sem áll mellőle, ő is igen nyomorúságosan érezte magát. Mert ezzel ugyancsak megnyirbálták a mozgási szabadságát. Pedig ő örökké arra vágyott, hogy kiálljon a ház kapujába, és figyelje a világ előtte elvonuló színjátékát.
A szolgák is arról sustorogtak egymás közt, hogy mennyire nem szívelik a dolgoknak ezt az új rendjét. Mert korábban az idejüket kényelmes semmittevéssel töltötték, bánták is ők, ki jön, ki megy. Most meg leshették a gazdájuk kívánságait, aki hol bétellevélért, hol aprósüteményért ugrasztotta őket.
Így aztán egyre panaszkodtak az úrnőjüknek:
– Az úr sakkszenvedélye kiöli belőlünk az életet. Csak parancsolgat, s mi szaladgálhatunk, amíg hólyag nem nő a talpunkon. Így megy ez reggeltől estig. Azt még csak megértené az ember, ha naponta egy-két órát játszik, hogy múlassa az időt. Mi azonban a te szolgáid vagyunk, és teljesíteni szeretnénk minden parancsodat. És azt is meg kell mondanunk, hogy ez a sakkozás nem vezet jóra. Soha még sakkjátékos nem ért jó véget. Előbb-utóbb valami csapás vagy más efféle sújtja. A sakkozók tömegével szenderülnek jobblétre. Manapság mindenki erről beszél a városban. Mi a ti kenyereteken élünk, és igazán mélyen szomorít, ha valaki rosszat mond az úrról. De tehetetlenek vagyunk.
A bégam itt közbeszólt :
– Magam sem szívelem ezt a játékot. De én is tehetetlen vagyok, nem hallgat senki szavára.
A környéken élt néhány idősebb ember. Ezek mindenféle kitalált félelmeket tápláltak a sakkjátékosok jövőjével kapcsolatban. Azt mondogatták:
– A népre semmi jó nem vár. Ha a vezetőink ilyen elszomorítóan tehetetlenek, akkor Isten segítse az országot. A jelenlegi uralomra pusztulás vár, hála az előkelők sakkszenvedélyének. A jelek baljósak.
Az országban zűrzavar uralkodott. Rablásokat követtek el fényes nappal. A panasz akár a falra hányt borsó. A falvak gazdagságát magához vonzotta a város, s ott prostituáltakra, hivatásos színjátszókra s a léha szórakozások más fajtáira pazarolták. Az ország napról napra jobban eladósodott a Kelet-Indiai Társasággal szemben. A teher mind nyomasztóbb lett. A közigazgatás tehetetlensége következtében az évi adó begyűjtése komoly késedelmet szenvedett. A helytartó újra meg újra figyelmeztette a királyt. De minden hiába, mert a nép teljesen beleveszett az érzéki gyönyörökbe.
A mír és a mírzá hónapokon át egyre csak sakkozott a mír társalgójában. új meg új haditerveket agyaltak ki a másik királyának és bástyáinak meghódítására. Néha azonban játék közben össze is kaptak, és sértéseket vagdostak egymás fejéhez, de hamarosan kibékültek. Néha meg fogták magukat, abbahagyták a játékot, s mindketten hazamentek. Az éjjeli álom azonban elsimította a nézeteltéréseiket, s reggelre kelve megint ott voltak mindketten a társalgóban.
A két jó barát egy szép napon épp a játék bonyodalmai közt kereste a kivezető utat, mikor egy katonatiszt jött a házhoz lóháton, s érdeklődött odakint, hogy pontosan hol is lakik a mír. A mír magánkívül volt.
– Derült égből villámcsapás! – kiáltotta. – Vajon miért hívat őfelsége? Valami baj van!
Bezáratta az ajtót, s meghagyta az egyik szolgának: a küldöncnek mondja azt, hogy ő nincs odahaza.
A küldönc megkérdezte:
– Ha a gazdád nincs odahaza, akkor hol találom?
A szolga így válaszolt:
– Nem tudom. De mi ügyben jársz?
– Ki vagy te, hogy megmondjam neked? A király hívatja a gazdád. Tán újoncokra van szüksége a hadseregében. Gazdád földbirtokos, s a birtokát a királytól kapta. Így hát készenlétben kell állnia hadiszolgálatra. Különben a maga bőrén tanulja meg, hogy mit jelent birtokosnak lenni!
– Helyes, a gazdám meg fogja kapni az üzenetet.
– Az nem elég. Holnap újra eljövök, mert parancsot kaptam rá, hogy elővezessem őfelsége színe elé.
A küldönc elment. A mír reszketett a félelemtől.
A mírzához fordult:
– Most mi lesz?
– Kínkeserv, az biztos. Csak engem is be ne hívjanak, mert már attól tartok.
– Ez az átkozott fickó azt mondta, holnap is eljön.
– Ha csatába küldenek, korai véget érünk.
– Ezt csak egy módon úszhatjuk meg: ha holnap nem leszünk idehaza. Ezután találkozzunk kinn az erdőben, a Gómatí partján. Ott bottal üthetik a nyomunkat. És a küldönc kénytelen lesz dolgavégezetlenül visszatérni.
– Uramisten! Ezt telibe találtad; valóban nincs más kiút.
Kint a bégam így szólt a küldönchöz: – Jól ráijesztettél.
Az így felelt:
– Egy ilyen fafejűúgy táncol, ahogy én fütyülök. A sakk kiszívott belőle minden értelmet és bátorságot. Most már a te dolgod, hogy ne legyen mersze itthon maradni.
Másnap reggeltől a mír meg a mírzá már napkelte előtt elindult hazulról, ki, a Gómatí partjára. Egy kis szőnyeget vittek magukkal, egy teli doboz bétellevelet, s az útjuk célja egy roskatag vén mecset volt, amit még Ászaf-ud-Daula naváb építtetett. Útközben vásároltak némi dohányt meg csilámot,s pár szem faszenet. Mikor megérkeztek, kiterítették a szőnyeget, meggyújtották a vízipipát, s nekiláttak sakkozni. Hamarosan úgy belemerültek, hogy megszűnt számukra a világ. Játék közben egy szó el nem hagyta az ajkukat más, csak hogy „sakk" meg „matt". Jobban belemerültek a játékba, mint a remeték a meditációikba. Délben, mikor megéheztek, elmentek a szomszédos sütőhöz, sietve bekaptak valamit, türelmetlenül szívtak néhányat a vízipipán, aztán visszatértek a táblához. De néha még enni is elfelejtettek!
Az ország politikai helyzete rossznál is rosszabbra fordult. A Kelet-Indiai Társaság csapatai Lakhnaú felé közeledtek. A városon erőt vett a vakrémület. Lakói falura siettek. De a két sakkjátékost ez csöppet sem érdekelte. Kerülő úton tértek haza, nehogy a király valamelyik szolgája még észrevegye, és besorozza őket. Ekkoriban várták, hogy beiktassák őket a birtokukba, ami évente több ezret jövedelmezett volna adómentesen.
Aznap is a mecsetben sakkoztak. A mír épp vesztésre állt, bármelyik lépésben mattot kaphatott. S ekkor a távolban megpillantották a Társaság brit katonáinak közeledő ezredét. Az ezred Lakhnaú felé tartott, hogy fennhatóságát kiterjessze a városra és a királyságra.
A mír fölkiáltott.
– Az angol hadsereg bevonul a városba. Isten legyen irgalmas hozzánk!
A mírzá rávágta :
– Hadd vonuljon. Okosabban tennéd, ha arra gondolnál, hogy hogyan védd meg az állásaidat.
– Gyere, vessünk egy pillantást a katonákra. Ebből az elrejtett figyelőállásból nyugodtan figyelhetjük őket.
– Arra ráérsz később is. Igyekezz, különben megint elveszítesz egy lépést.
– Legalább ötezren vannak. Félelmetes erő. Tüzérségük is van.
– Tapasztaltabb játékos vagyok, mint hogy ilyesmivel csapdába ejthetnél!
– Hallod-e, fura ember vagy te. A városra szerencsétlenség vár, téged meg nem érdekel más, csak a játék. Hát arra gondoltál-e, hogy ha a várost ostrom alá veszik, se te, sem én nem tudunk hazamenni?
– Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha itt a hazamenetel ideje. A táblát nézd: különben még egy lépés, és mattot kapsz.
A hadsereg ott vonult el őmellettük. Délelőtt tízre járt az idő. Újabb partira sorakoztatták fel a bábukat.
A mír megszólalt:
– És hogy fogunk ma ebédelni? Nem vagy még éhes?
– Nem. Csöppet sem. De arra kíváncsi lennék, hogy mi lehet most a városban?
– Az égvilágon semmi. Az emberek megebédeltek, s most éppen ejtőznek ebéd után. A naváb is ott lehet a mulatóházában.
Most egyfolytában játszottak háromig. A mírzának nem ment a játék. Épp mikor a gong elütötte a négyet, meghallották a visszatérő angol katonák lábdobogását. Vajid Ali naváb foglyul esett, s az angolok most valami ismeretlen helyre hurcolták. A városban sem zűrzavar, sem öldöklés nem volt. Egy csöpp vér ki nem folyt. A történelem során soha még független királyságot ilyen gyorsan meg nem hódítottak, anélkül, hogy valaki is felemelte volna a kezét a védelmére. Sőt, akkora volt a gyávaság, hogy a leggyávább is csak sírhatott rajta. Avadh navábját fogságba ejtették, miközben Lakhnaú népének máson sem járt az esze, csak léhaságon. Igen, ez a politikai züllés mélypontja volt.
A mírzá azt mondta:
– A zsarnokok fogságba hurcolják a navábot.
A mír így válaszolt:
– Most én lépek.
– Könyörgök, várj egy csöppet. Képtelen vagyok szívvel-lélekkel játszani. Mikor szegény naváb bizonyára véres könnyeket ejt.
– Az csak természetes, hiszen hol élhetne olyan jól a megváltozott körülmények között, mint azelőtt? Íme, ezt lépem.
– A szerencse kereke forgandó. Mily szörnyű látvány!
– Az. De most jól benne vagy a kutyaszorítóban. Még egy lépés, és mattot kapsz. Ebből nem menekülsz.
– Uramisten! Neked nincs szíved. Még egy ekkora szerencsétlenség sem indít meg. Szegény, szegény Vajid Ali Sáh!
– Jobban tennéd, ha a magad királyával törődnél, aztán később majd ráérsz megsiratni Avadh királyát. Egy lépés, és véged.
Az angol hadsereg elvonult, s a navábbal együtt eltűnt a szemük elől. Azon nyomban felsorakoztatták a bábukat, mert egy sakkjátékosnak a vereség elviselhetetlen csapás.
A mír azt mondta:
– Gyere, imádkozzunk a békéért és naváb jó sorsáért.
De a mírzá hűsége belefulladt a vereségbe. Bosszúra vágyott.
Esteledett. A rommecsetben már rikoltoztak a denevérek. Fészkükre tértek a fecskék. De a mírzá és a mír még mindig sakkozott nekikeseredve, mint két harcos, aki egymás vérére szomjazik. A mírzá háromszor veszített egyvégtében. Ez már a negyedik parti volt, s a kilátásai korántsem rózsásak most sem. Mindig óvatosan kezdett, nagyon akart győzni, de egy hibás lépéssel mindig elrontotta a siker esélyeit. S ahányszor csak veszített, egyre jobban vágyott a bosszúra. A mír viszont arcátlanul dúdolgatott, a diadala jeléül pattogtatta az ujját, mintha elrejtett kincs birtokába jutott volna. Ez még inkább föltüzelte a mírzát, de hogy az ismételt vereségein érzett szomorúságát palástolja, úgy tett, mintha nem bánná társa viselkedését. De egyre rosszabbul játszott, s egyre idegesebb lett. S ennek eredményeként minden apróságtól kijött a sodrából.
– Barátom – mondta dühösen a mírnek – , ne változtatgasd a terveidet és az állásaidat olyan gyakran. Játsszál egy kicsit következetesebben. Miért fogod olyan makacsul azt a figurát. Lépj már. Tulajdonképpen hozzá se nyúlhatnál egy bábuhoz, amíg el nem határoztad, hogy mit lépsz legközelebb. Lassan lépsz; félóra, amíg egy lépésre elszánod magad. Ezután már csak öt percig gondolkodhatsz egy-egy lépés előtt, különben lépéshátrányba kerülsz. Megint megváltoztattad az elhatározásodat? Hagyd csak ott azt a bábut a régi helyén.
A mír is megmérgelődött, mert félt a vereségtől.
– Nem is léptem még – mondta.
– Demennyire hogy léptél – felelt a mírzá. – Tedd csak vissza a bábut.
– Miért? Eszem ágában sincs.
– Ha ítéletnapig nem rakod vissza, akkor talán te leszel a győztes, ha abbahagyjuk? Ha vesztésre állsz, akkor kipróbálsz minden ilyen fogást.
– Te veszekszel, nem én. A győzelem vagy vereség szerencse dolga. Se haditervvel, se veszekedéssel nem lehet győzni.
– Nos, ezt a partit már elvesztetted.
– Miért?
– Hacsak vissza nem teszed a bábut az eredeti helyére.
– Én aztán nem.
– Kénytelen vagy.
A vita egyre élesedett. Mind a ketten megmakacsolták magukat. Már rég nem a sakkról volt szó.
A mírzá ordított.
– Az őseid azt se tudták, mi a sakk. Hát hogy ismerhetnéd éppen te a játék szabályait? Azok még kaszáltak. Hát hogy érthetnél te a sakkhoz? A nemesség és a kultúra az két különböző dolog. Senki se válik kultúremberré egyik napról a másikra csak azért, mert birtokot kapott.
A mír visszavágott:
– A te őseid kaszáltak. Mert az én családomban már nemzedékek óta sakkoznak.
– Gházi-ud-din Haidar szakácsa voltál világéletedben. Most pedig megjátszod a nemesembert. Igazi nemességre nem olyan könnyű szert tenni ám.
– Miért mocskolod az őseid emlékét? Ők voltak szakácsok, nem az enyimek, mert mi mindig is királyok asztaltársai voltunk.
– Nekem hiába kérkedsz, és hiába hazudozol!
– Viselkedj tisztességgel, különben megbánod. Én nem tűröm, hogy akárki is sértegessen. Aki megsért, annak kiverem a szemét. Akarod?
– Azt akarod, hogy bebizonyítsam a bátorságomat? Akkor gyere ki, és vívjunk meg.
– Ezzel nem tudsz rám ijeszteni.
Kardot rántottak. Akkoriban a nemesek kardot viseltek. Mindketten léhák voltak, az biztos, de gyávák nem. A királyukhoz már nem voltak hívek, az is igaz, de bátorság az volt bennük. Kardjuk megvillant a napon, s hevesen összecsattant. Hamarosan mindketten halálos sebből vérezve hevertek a földön. Egy könnyet nem ejtettek a királyukért, és most az életüket adták, hogy megvédjék sakkfigura szolgáikat!
Leszállt a sötétség. A sakktábla érintetlen. A két király ott állt a táblán, s szinte azt mondhatnók, siratta a harcosok sorsát. Körülöttük a csönd volt. A berogyott ívek, megrokkant falak s a mecset porlepte minaretjei letekintettek a holttestekre, és bólintottak!
Göncz Árpád fordítása
Prémcsand
DECEMBER ÉJSZAKÁJA
1
– Megjött az uzsorás Szahaná, kéri az esedékes törlesztést – szólt Halkú a feleségének. – Add ide azt a pénzt, amit félretettünk, hogy ne gyötörjön...
Munní éppen söpört, de most abbahagyta.
– Jó, ha három rúpia van a házban! – mondta Halkúhoz fordulva. – Miből fizessünk? Hogy veszünk takarót? Vagy hogyan akarod a hideg decemberi éjszakákat a mezőn tölteni takaró nélkül? Mondd meg neki, hogy aratás után fizetünk, most nincs pénz!
Halkú bizonytalanul topogott. „A december már a sarkunkban van, a földeken nem lehet éjszaka takaró nélkül megmaradni. De Szahaná, az uzsorás fütyül rá. Ha nem adom meg neki – gondolta Halkú -, szidni, átkozni fog, még talán meg is ver mérgében.” Amint idáig jutott gondolatban, odafordult nagydarab feleségéhez – akinek a külseje ellentétben volt a nevével, Munní ugyanis kislányt jelent -, és befejezte az imént megkezdett mondatot:
– ...adnunk kell, hogy csendben maradjon végre. Takaróról meg majd valahogy másképp gondoskodom.
Munní távolabb lépett, és villogó szemmel mondta:
– Másképp? Halljam, liogyan? Honnan a csudából lesz pokrócod? Nem tudom, mennyi marad, ha a részletet kifizetjük, de abból ugyan nem tudjuk megvenni! Azt kérdezem, miért nem hagyod ott azt a földet? Naphosszat gürcölsz, még ünnepnap is kimész, és mégsem terem elég. Az adósságok törlesztésére megy el az egész életünk. És mi terem az ilyen földön? Nem adok pénzt, és kész!
Halkú szomorúan válaszolt:
– Jó, jó, de minek veszekszel?
– Minek veszekszem, minek veszekszem? Miért, talán király vagy? – vágott vissza mérgesen Munní.
De ezzel el is szállt a mérge. Sok keserű igazság volt Halkú szavaiban, ő meg haragjában úgy viselkedett, hogy most elszégyellte magát.
Átment a szobába, elővette az összegyűjtött néhány rúpiát, és odaadta Halkúnak.
– Jobb lesz, ha otthagyod a földet! Elmegyünk dolgozni, beállunk béresnek. Semmi bajunk sem lesz! Szép kis föld ez, mondhatom! Majd halálra dolgozzuk magunkat, de csak bajunk van vele!
Halkú eltette a pénzt, aztán csendesen kiment. Milyen nehéz munkával, fillérenként gyűjtötték össze ezt a három rúpiát takaróra. És most adhatja az uzsorásnak!
Sötét decemberi éjszaka. Mintha még a csillagok is reszketnének az égen. Halkú ott feküdt a földje szélén cukornád levelekből készült tető alatt egy bambuszágyon, amelyre régi takaróját terítette – és didergett. Az ágy alatt Halkú hűséges barátja, Dzsabrá kutya feküdt, és mert ő is fázott, vinnyogott. Egyikük sem tudott aludni.
Halkú barátságosan megveregette a kutya nyakát:
– Mi van, Dzsabrá? Fázol? Azt mondod, ugye, hogy ha a házban van szalma, hogy arra feküdj, akkor itt miért nincs? Persze hogy fázol, hisz én is reszketek! Itt aztán csak a szél süvít, a csuda vinné el! Vonyíthatsz még a nagymamád helyett is!
Dzsabrá a hasán fekve vacogott, vonyított, aztán elcsendesedett, csak néha vakkantott egyet-egyet.
„Ha vonyítok, a gazdám nem tud aludni" – okos szeme mintha ezt mondta volna.
Halkú megsimogatta Dzsabrá hideg hátát.
– Holnap nem jössz ki, ha ilyen hideg lesz! Ez a gonosz nyugati szél! Milyen jeges hideget hoz. Kimegyek, elkészítek egy vízipipát. Vagy nyolcat már elszívtam. Így tölteni az éjszakát! Ez a föld öröme. Biztosan valamelyik isten akarata volt, azért ijedt meg a meleg, azért szaladt el, a hideg pedig idejött. Vastag párna és meleg takaró, de jó is volna! Csak kibírjuk ezt a telet valahogy! Dolgozunk, dolgoztunk, és más aratja le a hasznot!
Halkú felálllt, egy gödörben tüzet gyújtott, és megtöltötte a vízipipát. Szívta, szívta reménykedve, hogy a pipa melege majd felvidítja.
Dzsabrá is felállt, csillogó szemmel nézte a gazdáját.
– Ma még jobban fogsz fázni – nézett a kutyára Halkú. – Ha mégis kijössz holnap, meleg fekhelyet csinálok neked szalmából. Abba belebújsz, mindjárt jobb lesz, meglátod!
Dzsabrá mellső lábát Halkú térdére rakta, a fejét pedig a gazdája arcához dugta. A férfi érezte a kutya meleg leheletét.
Miután befejezte a vízipipázást, újra lefeküdt. Elhatározta, hogy ha tud, most alszik egy kicsit, de alig feküdt le, újra úgy fázott, hogy vacogott a foga. Előbb megpróbált a jobb oldalára fordulni, majd a balra, de a hideg, mint gonosz démon, rátelepedett a mellére.
Mikor már sehogy sem ment a dolog, hirtelen felkapta a kutyát, ölébe vette, megsimogatta a fejét, és altatgatta. A kutya testének furcsa szaga volt, de ahogy magához szorította, mégis olyan boldogságot érzett, mint már hónapok óta soha. Talán mert Dzsabrá megértette. A legjobb barátját vagy édesbátyját sem ölelte volna nagyobb szeretettel. Már nem is bánta annyira, hogy hideg van. Ez a barátság Halkú és a kutya között régi volt és őszinte.
Dzsabrá egyszer csak felkapta a fejét, mintha vadat szimatolna. Gazdája iménti simogatása újra lelket vert belé, és a levegőbe szagolva megérezte a vadállatok szagát. Felugrott, kiszaladt, és dühösen felugatott. Halkú néhányszor szólította, de Dzsabrá nem jött vissza. A vetésben rohangált, és hangosan ugatott. Hol erre szaladt, hol arra. Szívében a kötelesség valamilyen új igyekezettel párosult.
3
Körülbelül egy óra telt el így. Éjjel ráadásul szél támadt, és még dermesztőbb lett a hideg. Halkú felült, a melléig felhúzta a térdét, fejét lehajtva összegörnyedt, de így is nagyon fázott. Úgy érezte, mintha a vére is megfagyott volna. Felnézett az égre, hogy megtudja, mennyi van hátra az éjszakából. A Göncölszekér csak az égbolt felénél járt, majd ha éppen a fejük fölé emelkedik, csak azután lesz hajnaL így hát még csak az éjszaka közepén jártak.
Nem messze Halkú földjétől volt egy mangó-kert. Decemberre a mangófák mind elhullajtották a levelüket. A kertben nagy halom levél gyűlt össze.
„Bemegyek, összegyűjtöm a leveleket – gondolta magában Halkú -, kicsit felmelegszem. Ha valaki meglát, hogy éjszaka leveleket gyűjtök, azt gondolja, hogy szellem vagyok. Lehet ugyan, hogy valamilyen vadállat rejtőzik a bokrok között, de én már nem ülhetek itt tovább akkor sem."
Átment a kertbe, útközben szedett néhány szál mustárkórót, összekötözte és meggyújtotta. Ezzel a fáklyával világítva ment a gyümölcsösbe. Dzsabrá farkát csóválva követte.
– Most már nem bírom tovább, Dzsabrá – magyarázta Halkú a kutyának -, gyerünk, levelet szedünk a kertből, és meggyújtjuk. Ha megmelegszünk, talán el is alszunk. Még mindig hosszú az éjszaka.
Dzsabrá beleegyezően morgott, és ment a nyomában.
A kertben teljes sötét volt, vad szél söpörte, kergette a leveleket. A füvet dér lepte, a szél valahonnan mirtusz illatát hozta.
Halkú megszólalt:
– De jó illat, Dzsabrá, te is érzed?
Dzsabrá nem nagyon figyelt rá, csontot talált a földön, azt rágcsálta.
Halkú lerakta az égő mustárkórót a földre, és a gyér világítás mellett hozzálátott, hogy összekotorja a száraz leveleket. Rövid idő alatt egész halommal szedett össze. A keze megdermedt a hidegtől, a lába majd lefagyott, de sikerült jó sok levelet összehordania. El fogja kergetni a hideget!
Nemsokára már égett is a levélhalom. A láng olyan magasra csapott, hogy majdnem elérte a fák ágait. Ebben az imbolygó fényben a kert fái olyannak tűntek, mintha fejüket a sötétség koronázná. És úgy tetszett, hogy a sötétnek e végtelen óceánjában a fény magányos hajóként himbálózik.
Halkú leült a tűz mellé. Lassanként felmelegedett. Néhány perc múlva levetette a válláról a szakadt lepedőt, és kinyújtotta a lábát.
– Na, most gyere! – mondta, mintha gúnyolná a hideget.
Büszke volt rá, hogy legyőzte a fagy erejét.
– Halló, Dzsabrá! Ugye, nem fázol? – kiáltott a kutyának.
Dzsabrá morgott, mintha mondaná:
– Már hogy fáznék?
– Kár, hogy ez előbb nem jutott eszünkbe, igaz? – kérdezte Halkú.
Dzsabrá válaszul a farkát csóválta.
– Jól van, gyere, átugorjuk a tüzet. De ha megégeted magad, nem gyógyítalak!
Dzsabrá idegesen pislogott.
– Ne mondd meg holnap Munnínak, mert veszekedni fog – mondta Halkú, és jókedvűen átugrotta a tüzet. Kicsit megrándította a lábát, de ügyet sem vetett rá, Dzsabrá inkább megkerülte az égő leveleket, és megállt Halkú mellett.
– Gyere, ne légy lusta, ugord át! – szólt neki Halkú, közben újból átugrotta a tüzet, és a másik oldalán leült.
A levelek gyorsan elégtek, újra sötét lett a kertben, csak néha, a hirtelen támadt szélben izzott fel egy kis parázs, de az is hamar elhamvadt.
Halkú újból magára terítette a lepedőt, visszaült a meleg hamu mellé, és dudorászott. Testét meleg járta át. Aztán ahogy nőtt a hideg körülötte, ő egyre lustábbnak érezte magát. Dzsabrá ugatott, és a vetés felé szaladt. Halkú érezte, hogy egy csapat vadállat csörtet a földjén. Valószínűleg vaddisznók. Tisztán kivehette tülekedésük, lökdösődésük neszét: bizonyára nekiláttak a búzának. Szinte hallotta a rágcsálásukat.
– Nem, egy állat sem jöhet a közelbe, amíg Dzsabrá ott van! – nyugtatta magát. – Megöli őket. Csak képzelődöm. Most már semmit sem hallok.
– Dzsabrá, Dzsabrá! – kiabált a kutya után. Dzsabrá tovább ugatott, de nem jött vissza.
Ismét hallotta a rágcsálást. Most már nem ámíthatta magát. De semmi kedve sem volt felkelni. Olyan kényelmesen ül ezen a szélvédett helyen ! Ültéből kiabált a vaddisznókra:
– Kotródjatok el innen!
Dzsabrá újra ugatott, de a vadállatok hallhatóan tovább dézsmálták a gabonát. Pedig az idén milyen szép lett volna a termés! A búza már majdnem beérett.
Halkú végül is összeszedte magát, felállt, és tett kéthárom lépést, de ekkor hirtelen viharos szél kerekedett, olyan hideg és csípős, mint a skorpiómarás. Újra leült hát a langyos hamu mellé, hogy egy kicsit felmelegedjen.
Dzsabrá torkaszakadtából ugatott, a vaddisznók mind elpusztították a vetést, Halkú pedig egyre csak ült a meleg hamu mellett. A tehetetlenség szinte a földhöz szegezte. Magára húzta a szakadt lepedőt, és végignyúlt a langyos földön.
Mikor felébredt, már sütött a nap, és Munní állt mellette.
– Egész nap alszol? – méltatlankodott. – Amíg te itt aludtál, az egész vetés odalett!
Halkú felelt:
– A búzából jössz?
– Igen. Minden elpusztult. Hogy tud valaki ilyen mélyen aludni?
Halkú kifogást keresett :
– Majd meghaltam, de te csak a földdel törődsz? Annyira fájt a hasam egész éjjel, hogy nem bírtam felkelni.
Mindketten átmentek a búzaföldre: a gabonát a vaddisznók teljesen letaposták, tönkretették. Dzsabrá ott feküdt a vetés szélén élettelenül.
Munní szomorúan nézte a pusztítást, Halkú azonban szinte megkönnyebbülten mosolygott.
Az asszony gondterhelten mondta:
– Most aztán elmehetünk napszámosnak!
Halkú jókedvűen válaszolt:
– De végre nem kell majd kint aludnom a hideg decemberi éjszakákon.
Aradi Éva fordítása
Prémcsand
DECEMBER ÉJSZAKÁJA
1
– Megjött az uzsorás Szahaná, kéri az esedékes törlesztést – szólt Halkú a feleségének. – Add ide azt a pénzt, amit félretettünk, hogy ne gyötörjön...
Munní éppen söpört, de most abbahagyta.
– Jó, ha három rúpia van a házban! – mondta Halkúhoz fordulva. – Miből fizessünk? Hogy veszünk takarót? Vagy hogyan akarod a hideg decemberi éjszakákat a mezőn tölteni takaró nélkül? Mondd meg neki, hogy aratás után fizetünk, most nincs pénz!
Halkú bizonytalanul topogott. „A december már a sarkunkban van, a földeken nem lehet éjszaka takaró nélkül megmaradni. De Szahaná, az uzsorás fütyül rá. Ha nem adom meg neki – gondolta Halkú -, szidni, átkozni fog, még talán meg is ver mérgében.” Amint idáig jutott gondolatban, odafordult nagydarab feleségéhez – akinek a külseje ellentétben volt a nevével, Munní ugyanis kislányt jelent -, és befejezte az imént megkezdett mondatot:
– ...adnunk kell, hogy csendben maradjon végre. Takaróról meg majd valahogy másképp gondoskodom.
Munní távolabb lépett, és villogó szemmel mondta:
– Másképp? Halljam, liogyan? Honnan a csudából lesz pokrócod? Nem tudom, mennyi marad, ha a részletet kifizetjük, de abból ugyan nem tudjuk megvenni! Azt kérdezem, miért nem hagyod ott azt a földet? Naphosszat gürcölsz, még ünnepnap is kimész, és mégsem terem elég. Az adósságok törlesztésére megy el az egész életünk. És mi terem az ilyen földön? Nem adok pénzt, és kész!
Halkú szomorúan válaszolt:
– Jó, jó, de minek veszekszel?
– Minek veszekszem, minek veszekszem? Miért, talán király vagy? – vágott vissza mérgesen Munní.
De ezzel el is szállt a mérge. Sok keserű igazság volt Halkú szavaiban, ő meg haragjában úgy viselkedett, hogy most elszégyellte magát.
Átment a szobába, elővette az összegyűjtött néhány rúpiát, és odaadta Halkúnak.
– Jobb lesz, ha otthagyod a földet! Elmegyünk dolgozni, beállunk béresnek. Semmi bajunk sem lesz! Szép kis föld ez, mondhatom! Majd halálra dolgozzuk magunkat, de csak bajunk van vele!
Halkú eltette a pénzt, aztán csendesen kiment. Milyen nehéz munkával, fillérenként gyűjtötték össze ezt a három rúpiát takaróra. És most adhatja az uzsorásnak!
Sötét decemberi éjszaka. Mintha még a csillagok is reszketnének az égen. Halkú ott feküdt a földje szélén cukornád levelekből készült tető alatt egy bambuszágyon, amelyre régi takaróját terítette – és didergett. Az ágy alatt Halkú hűséges barátja, Dzsabrá kutya feküdt, és mert ő is fázott, vinnyogott. Egyikük sem tudott aludni.
Halkú barátságosan megveregette a kutya nyakát:
– Mi van, Dzsabrá? Fázol? Azt mondod, ugye, hogy ha a házban van szalma, hogy arra feküdj, akkor itt miért nincs? Persze hogy fázol, hisz én is reszketek! Itt aztán csak a szél süvít, a csuda vinné el! Vonyíthatsz még a nagymamád helyett is!
Dzsabrá a hasán fekve vacogott, vonyított, aztán elcsendesedett, csak néha vakkantott egyet-egyet.
„Ha vonyítok, a gazdám nem tud aludni" – okos szeme mintha ezt mondta volna.
Halkú megsimogatta Dzsabrá hideg hátát.
– Holnap nem jössz ki, ha ilyen hideg lesz! Ez a gonosz nyugati szél! Milyen jeges hideget hoz. Kimegyek, elkészítek egy vízipipát. Vagy nyolcat már elszívtam. Így tölteni az éjszakát! Ez a föld öröme. Biztosan valamelyik isten akarata volt, azért ijedt meg a meleg, azért szaladt el, a hideg pedig idejött. Vastag párna és meleg takaró, de jó is volna! Csak kibírjuk ezt a telet valahogy! Dolgozunk, dolgoztunk, és más aratja le a hasznot!
Halkú felálllt, egy gödörben tüzet gyújtott, és megtöltötte a vízipipát. Szívta, szívta reménykedve, hogy a pipa melege majd felvidítja.
Dzsabrá is felállt, csillogó szemmel nézte a gazdáját.
– Ma még jobban fogsz fázni – nézett a kutyára Halkú. – Ha mégis kijössz holnap, meleg fekhelyet csinálok neked szalmából. Abba belebújsz, mindjárt jobb lesz, meglátod!
Dzsabrá mellső lábát Halkú térdére rakta, a fejét pedig a gazdája arcához dugta. A férfi érezte a kutya meleg leheletét.
Miután befejezte a vízipipázást, újra lefeküdt. Elhatározta, hogy ha tud, most alszik egy kicsit, de alig feküdt le, újra úgy fázott, hogy vacogott a foga. Előbb megpróbált a jobb oldalára fordulni, majd a balra, de a hideg, mint gonosz démon, rátelepedett a mellére.
Mikor már sehogy sem ment a dolog, hirtelen felkapta a kutyát, ölébe vette, megsimogatta a fejét, és altatgatta. A kutya testének furcsa szaga volt, de ahogy magához szorította, mégis olyan boldogságot érzett, mint már hónapok óta soha. Talán mert Dzsabrá megértette. A legjobb barátját vagy édesbátyját sem ölelte volna nagyobb szeretettel. Már nem is bánta annyira, hogy hideg van. Ez a barátság Halkú és a kutya között régi volt és őszinte.
Dzsabrá egyszer csak felkapta a fejét, mintha vadat szimatolna. Gazdája iménti simogatása újra lelket vert belé, és a levegőbe szagolva megérezte a vadállatok szagát. Felugrott, kiszaladt, és dühösen felugatott. Halkú néhányszor szólította, de Dzsabrá nem jött vissza. A vetésben rohangált, és hangosan ugatott. Hol erre szaladt, hol arra. Szívében a kötelesség valamilyen új igyekezettel párosult.
3
Körülbelül egy óra telt el így. Éjjel ráadásul szél támadt, és még dermesztőbb lett a hideg. Halkú felült, a melléig felhúzta a térdét, fejét lehajtva összegörnyedt, de így is nagyon fázott. Úgy érezte, mintha a vére is megfagyott volna. Felnézett az égre, hogy megtudja, mennyi van hátra az éjszakából. A Göncölszekér csak az égbolt felénél járt, majd ha éppen a fejük fölé emelkedik, csak azután lesz hajnaL így hát még csak az éjszaka közepén jártak.
Nem messze Halkú földjétől volt egy mangó-kert. Decemberre a mangófák mind elhullajtották a levelüket. A kertben nagy halom levél gyűlt össze.
„Bemegyek, összegyűjtöm a leveleket – gondolta magában Halkú -, kicsit felmelegszem. Ha valaki meglát, hogy éjszaka leveleket gyűjtök, azt gondolja, hogy szellem vagyok. Lehet ugyan, hogy valamilyen vadállat rejtőzik a bokrok között, de én már nem ülhetek itt tovább akkor sem."
Átment a kertbe, útközben szedett néhány szál mustárkórót, összekötözte és meggyújtotta. Ezzel a fáklyával világítva ment a gyümölcsösbe. Dzsabrá farkát csóválva követte.
– Most már nem bírom tovább, Dzsabrá – magyarázta Halkú a kutyának -, gyerünk, levelet szedünk a kertből, és meggyújtjuk. Ha megmelegszünk, talán el is alszunk. Még mindig hosszú az éjszaka.
Dzsabrá beleegyezően morgott, és ment a nyomában.
A kertben teljes sötét volt, vad szél söpörte, kergette a leveleket. A füvet dér lepte, a szél valahonnan mirtusz illatát hozta.
Halkú megszólalt:
– De jó illat, Dzsabrá, te is érzed?
Dzsabrá nem nagyon figyelt rá, csontot talált a földön, azt rágcsálta.
Halkú lerakta az égő mustárkórót a földre, és a gyér világítás mellett hozzálátott, hogy összekotorja a száraz leveleket. Rövid idő alatt egész halommal szedett össze. A keze megdermedt a hidegtől, a lába majd lefagyott, de sikerült jó sok levelet összehordania. El fogja kergetni a hideget!
Nemsokára már égett is a levélhalom. A láng olyan magasra csapott, hogy majdnem elérte a fák ágait. Ebben az imbolygó fényben a kert fái olyannak tűntek, mintha fejüket a sötétség koronázná. És úgy tetszett, hogy a sötétnek e végtelen óceánjában a fény magányos hajóként himbálózik.
Halkú leült a tűz mellé. Lassanként felmelegedett. Néhány perc múlva levetette a válláról a szakadt lepedőt, és kinyújtotta a lábát.
– Na, most gyere! – mondta, mintha gúnyolná a hideget.
Büszke volt rá, hogy legyőzte a fagy erejét.
– Halló, Dzsabrá! Ugye, nem fázol? – kiáltott a kutyának.
Dzsabrá morgott, mintha mondaná:
– Már hogy fáznék?
– Kár, hogy ez előbb nem jutott eszünkbe, igaz? – kérdezte Halkú.
Dzsabrá válaszul a farkát csóválta.
– Jól van, gyere, átugorjuk a tüzet. De ha megégeted magad, nem gyógyítalak!
Dzsabrá idegesen pislogott.
– Ne mondd meg holnap Munnínak, mert veszekedni fog – mondta Halkú, és jókedvűen átugrotta a tüzet. Kicsit megrándította a lábát, de ügyet sem vetett rá, Dzsabrá inkább megkerülte az égő leveleket, és megállt Halkú mellett.
– Gyere, ne légy lusta, ugord át! – szólt neki Halkú, közben újból átugrotta a tüzet, és a másik oldalán leült.
A levelek gyorsan elégtek, újra sötét lett a kertben, csak néha, a hirtelen támadt szélben izzott fel egy kis parázs, de az is hamar elhamvadt.
Halkú újból magára terítette a lepedőt, visszaült a meleg hamu mellé, és dudorászott. Testét meleg járta át. Aztán ahogy nőtt a hideg körülötte, ő egyre lustábbnak érezte magát. Dzsabrá ugatott, és a vetés felé szaladt. Halkú érezte, hogy egy csapat vadállat csörtet a földjén. Valószínűleg vaddisznók. Tisztán kivehette tülekedésük, lökdösődésük neszét: bizonyára nekiláttak a búzának. Szinte hallotta a rágcsálásukat.
– Nem, egy állat sem jöhet a közelbe, amíg Dzsabrá ott van! – nyugtatta magát. – Megöli őket. Csak képzelődöm. Most már semmit sem hallok.
– Dzsabrá, Dzsabrá! – kiabált a kutya után. Dzsabrá tovább ugatott, de nem jött vissza.
Ismét hallotta a rágcsálást. Most már nem ámíthatta magát. De semmi kedve sem volt felkelni. Olyan kényelmesen ül ezen a szélvédett helyen ! Ültéből kiabált a vaddisznókra:
– Kotródjatok el innen!
Dzsabrá újra ugatott, de a vadállatok hallhatóan tovább dézsmálták a gabonát. Pedig az idén milyen szép lett volna a termés! A búza már majdnem beérett.
Halkú végül is összeszedte magát, felállt, és tett kéthárom lépést, de ekkor hirtelen viharos szél kerekedett, olyan hideg és csípős, mint a skorpiómarás. Újra leült hát a langyos hamu mellé, hogy egy kicsit felmelegedjen.
Dzsabrá torkaszakadtából ugatott, a vaddisznók mind elpusztították a vetést, Halkú pedig egyre csak ült a meleg hamu mellett. A tehetetlenség szinte a földhöz szegezte. Magára húzta a szakadt lepedőt, és végignyúlt a langyos földön.
Mikor felébredt, már sütött a nap, és Munní állt mellette.
– Egész nap alszol? – méltatlankodott. – Amíg te itt aludtál, az egész vetés odalett!
Halkú felelt:
– A búzából jössz?
– Igen. Minden elpusztult. Hogy tud valaki ilyen mélyen aludni?
Halkú kifogást keresett :
– Majd meghaltam, de te csak a földdel törődsz? Annyira fájt a hasam egész éjjel, hogy nem bírtam felkelni.
Mindketten átmentek a búzaföldre: a gabonát a vaddisznók teljesen letaposták, tönkretették. Dzsabrá ott feküdt a vetés szélén élettelenül.
Munní szomorúan nézte a pusztítást, Halkú azonban szinte megkönnyebbülten mosolygott.
Az asszony gondterhelten mondta:
– Most aztán elmehetünk napszámosnak!
Halkú jókedvűen válaszolt:
– De végre nem kell majd kint aludnom a hideg decemberi éjszakákon.
Aradi Éva fordítása
Agjéj
Bosszú
Szurejá sietve belökte csomagjait a sötét kocsiba, a karonülő Ábidot betette az ablak meletti ülésre, a nagyobbik lányt, Zubejdát felemelte és maga is beszállt.
Amikor elindult a vonat, felsóhajtott a magasságbeli nevében. Ekkor látta csak meg, hogy a fülke túlsó sarkában ülő, takaróba burkolódzott két alak nem "muzulmán testvér", hanem szikh. Az állomás lámpáinak a mozgó vonatba szűrődő fényében úgy tűnt, hogy a szikhek mozdulatlan szemében embertelenség ül. Tekintetük őrá esik ugyan, de mintha akadálytalanul áthatolna testén. Mintha pengeként metsző ellenszenv volna a nézésükben, melyet még érinteni sem lehet, mert megvágná magát az ember. Nem volt ugyan elég fény hozzá, de mintegy lelki szemeivel látta, hogy vöröslenek az erek a szemükben. És... és... megborzongott a félelemtől. A szerelvény már felgyorsult: lehetetlen volt másik kocsiba átmenni. Ki lehetne tán ugrani. De annál, hogy gyerekestül kiveti magát, tényleg rosszabb lenne az, hogy egy másik utas dobja ki? Ahogy ezen tünődve nézte a láncon hintázó vészfékfogantyút, elbizonytalanodott és leült. "A következő állomáson majd meglátjuk... egy állomásnyi úton úgysincs semmi veszély... legalábbis ezen a darabon eddig semmi baj nem történt..."
Hova utazik?
Szurejá felriadt. Az idősebb szikh kérdezi. Milyen mély a hangja! Ő, aki a második állomáson túl talán megöli és kidobja a vonatból, most magázza. Ennek irónikus voltán elgondolkodott, és késett a válasszal.
Milyen messze utazik? kérdezte újra a szikh. Szurejá eddig szája elől elhajtva tartotta a fátylát. Most hirtelen leengedte, és megszólalt:
Itávába megyek.
Egyedül van? kérdezte a szikh pillanatnyi gondolkodás után.
Szurejának feltűnt ez a rövidke idő. "Számolja, mennyi ideje lesz a megölésemre... Istenem, csak szállna fel valaki a következő állomáson... mindenképpen azt kell mondani, hogy van útitársam, attól talán majd tartani fog. Bár útitárs az a mai világban, aki nem ül a kocsiban?... Ha tőrt nyomnának az oldalamnak, a következő állomásig ülve kellene maradni, míg valaki az ablakhoz nem jön és meg nem kérdezi, hogy nincs-e szükségem valamire..."
Itt a bátyám... a szomszéd kocsiban... mondta.
Hol, anyu? Hát nem ment el a bácsi Láhórba? csillantak fel Ábid szemei.
Hallgass! mordult rá hangosan Szurejá.
Itávában rokonai vannak? kérdezte a szikh kis idő múlva.
Ige.
A szikh újra elhallgatott.
A bátyjának önnel kellett volna utaznia. Ki ül a mai viszonyok között az övéitől külön szólalt meg aztán.
"Talán mégse jött rá a nyomorult, hogy senki sincs velem", gondolta Szurejá.
De a bajban az embernek úgysincs senkije. Mindenki végképp magára van utalva. mintha csak önmagának mondta volna a szikh.
A szerelvény lassított. Kis állomás. Szurejá azon töprengett, hogy leszálljon-e vagy maradjon. Két férfi lépett a kocsiba. "Hinduk!" szólalt meg egy hang Szurejában. Még jobban megijedt, és elkezdte összeszedni a csomagjait.
Leszáll? kérdezte a szikh.
Úgy gondoltam, átülök a bátyámhoz... Miféle lény az ember, hogy még ilyen pillanatban is hazugság sövényéből épít menedéket... és milyen törékeny menedéket! Mert hát miért nem maga a testvér jön át? De honnan jőjjön, ha nincs ott?
Maradjon csak, itt nem kell semmitől se tartania. Magát húgomnak, őket pedig gyermekeimnek tekintem. Aligarhig vigyázok magára. Azután már nincs veszély, és ott a bátyja is biztosan átjön a kocsiba mondta a szikh.
Szardár dzsí, ha megy, hát hadd menjen! Mi köze hozzá? szólalt meg az egyik hindu.
Szurejá nem tudta mire vélni a szikh szavait és a hindu megjegyzését. A kocsi elindult, és ez mindent eldöntött: leült.
Szardár dzsí, Pandzsábból jött? kérdezte a hindu.
Igen.
És hol lakik?
Azelőtt Sékhpurban. Most meg vegye úgy, hogy itt...
Itt? Hogy értsem ezt?
Ahol vagyok, ott a lakásom: a kocsi sarkában.
Tehát menekült... mondta a hindu kissé visszafogottabb hangon, mintha csöppnyi együttérzéssel töltött poharat nyújtana a szikh felé. A szikh meg mintegy "Köszönöm, nem iszom"-ot mondva félretolta a poharat, és szárazon felnevetett. A nevetés felhangja azonban a hindu úr füléig nem jutott el.
Igen. válaszolta.
Akkor valami nagy baj történhetett a családjával.... mondta a hindu úr kissé nagyobb érdeklődéssel. A szikh szemei szikrát vetettek, de nem akarta ezt a beszédtémát folytatni. Hallgatott.
A hindu szólalt meg Szurejá felé pillantva:
Delhiben néhányan mesélték, hogy milyen kegyetlenül bántak ezek a szikhekkel és a hindukkal. Miféle dolgokat beszélnek! Mit is mondjak? Szégyelli az ember a nyelvére venni. Az asszonyokat levetkőztetik...
Fiacskám, mássz fel és aludj! szólt a szikh a másik alakhoz, aki mint egy csomag, mozdulatlanul ült mellette. Szemmel láthatóan a gyereke volt. A fiú, miután ráparancsoltak, tizenhat-tizenhét éves nyurga testét kiegyenesítve felállt, és felnézett a felső fekhelyre. szeméből az apa szemének fénye lángolt vissza. Felmászott, és lefeküdt. Lent a szikh kinyújtotta a lábát és kinézett az ablakon.
A hindu úr a mondata közepén szakadt félbe, de most újramegszólalt:
Apjuk és testvéreik szeme láttára meztelenre vetkőztetetik az asszonyokat és a lányokat, és...
Bábu száhab, amit magunk is láttunk, miért épp nekünk mondja el? Ezúttal a felhang az előzőnél is világosabb volt, de a hindu úr most sem vette észre. Mintha buzdítást kapott volna, folytatta:
Igaza van, hogyan is érthetnénk mi meg a maga fájdalmát! Együttérzés lehet ugyan bennünk, de miféle együttérzés az, amikor még azt sem bírjuk felfogni, hogy milyen mértékű a szomorúság. Mondja, hogyan bírnánk teljesen megérteni, hogy mi megy végbe azoknak a szikheknek a lelkében, akiknek a feleségét vagy a lányát a szemük láttára...
Felesége és lányai mindekinek vannak, bábu száhab! szólt a szikh önmaga fegyelmezésétől remegő hangon.
A hindu úr kissé elbambult, mert nem értette a szikh szavainak igazi jelentését.. De nem sokáig.
Már a hinduk és a szikhek is öntudatra ébredtek. Rossz dolog a bosszú, de meddig tűrje az ember... Itt Delhiben tartják a frontot, és néha valóra váltják a mondást, hogy szemet szemért. Hallottam, hogy a Karól Bágban egy muzulmán orvos lányát...
Most nem volt semmi visszafogottság a szikh szavaiban, világosan és sértőn udvariatlan volt.
Bábu száhab, az asszony megbecstelenítése mindenki esetében szégyenletes dolog. És egy nő... itt Szurejá felé fordult Bocsásson meg, hogy ezt végig kell hallgatnia...
Hogyan? Micsoda? Szóltam hozzá egy szót is? csattant fel a hindu úr meglepődve. Aztán mintegy önmagát védve még szemtelenebbül megkérdezte:
Önnel utazik?
Igen, én kísérem Aligarhig. mondta a szikh még udvariatlanabbul.
"Ez a szerencsétlenül járt nemeslelkű ember Aligarhig utazik. Aligarh, Aligarh..." szólalt meg egy hang Szurejában.
Aligarhban leszáll? kérdezte minden bátorságát összeszedve.
Igen.
Van ott valakije?
Hol van nekem valakim is! HolCsak a gyerek van velem.
Miért megy oda? Ott marad?
Nem, holnap visszaindulok.
Akkor... időtöltésből utazik?
Időtöltés? Időtöltés. szólt a szikh elhaló hangon. Aztán összeszedte magát. Nem, nem utazunk sehova. Épp most gondolkodunk rajta, hogy hová menjünk. Ha semmi sem maradt állandó, akkor valamit kigondolni is csak a mozgó vonaton lehet.
"Aligarh, Aligarh...szegény jó ember..." szólalt meg újra egy fájdalmas hang Szurejában.
Aligarh... nem jó hely az... Miért oda megy? kérdezte.
Ha tudni akarja... szólalt meg a hindu úr, mintha bolondot sajnálna meg.
Mit nekem jó vagy rossz!
De hát nem fél? Éjszaka valaki le is szúrhatja...
Gondolt valaha arra, hogy azt valaki szabadulásnak is érezheti? kérdezte a szikh mosolyogva.
Miket beszél!
Na és? Ki ölhet meg? Muzulmán vagy hindu. Ha muzulmán öl meg, akkor én is oda kerülök, ahova a családom többi tagja, ha hindu öl meg, akkor azt fogom gondolni, hogy épp ez hiányzott: az országban pusztító járvány elérte tetőpontját, és most nyílik meg a gyógyulás útja.
Ugyan miért ölné meg egy hindu? Ha ezerszer rossz is, egy hindu akkor sem tesz ilyet.
A szikh most már haragba jött:
Hagyja, bábu száhab! szólt megvetőleg Épp az imént beszélt szinte élvezettel a Delhiben történtekről. Ha lenne önnél egy tőr, és nem jelentene magának veszélyt, vajon kegyelmezne-e az itt ülő utasoknak? Ezeknek, vagy ha én is köztük lennék, nekem? A hindu úr mondani készült valamit, de a szikh ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal elhallgattatta és tovább beszélt. Hallani akarta, hát hallja meg. Jól nyissa ki a fülét! Szánalmat mutatott irántam, mivel az önök menekültje vagyok. Nagy dolog az együttérzés, és szerencsésnek mondanám magam, ha maga méltó lenne rá, hogy együttérezzen. De hogyan tudná ön megérteni az én fájdalmamat, mikor ugyanazzal a lélegzettel közönyösen beszél a Delhiben történtekről. Ha részvétet érezne irántam, ha lenne magában annyi érzés, akkor annak szégyenétől, amit mondani akart, leragadt volna a nyelve és lesütötte volna a szemét. A nők meggyalázása az a nők meggyalázása. Nem egy hindu vagy egy muszlim, hanem az ember anyjának meggyalázása. Ami Sékhpurban velünk történt, az megtörtént. És tudom, hogy nem vagyok képes megbosszulni, mert azt megbosszulni lehetetlen. Megbosszulhatom, de úgy, hogy ami velem történt, az senki mással ne történjen meg. Ezért kísérem a Delhi és Aligarh között ide-oda utazó embereket. Napom is múlik, bosszúm is telik. Ha egyszer valaki megöl, akkor bosszúm beteljesedett, akár muzulmán öl meg, akár hindu. Csak annyi a kívánságom, hogy amit én láttam, azt senki másnak ne kelljen látnia: se hindunak, se sziknek, se muzulmánnak. És ne adja Isten, hogy bárki feleségének vagy lányának át kelljen mennie azon, ami családtagjaim sorsa volt a haláluk előtt.
Ezután hosszú ideig néma csönd uralkodott a kocsiban. Mikor a vonat lassított Aligarh előtt, Szurejá nagyon szeretett volna néhány köszönő szót mondani a szikhnek, de nem jött ki hang a torkán.
Fiacskám kelj fel! Aligarh jön. szólt fel a fenti fekhelyre a szikh, miközben felállt. Aztán a hindu úrhoz fordult: Bábu száhab, kemény szavakat mondtam, bocsássa meg! Hiszen az önök védelmét élvezzük.
Hhhh A hindu úr arcán világosan látszott, hogy ha a szikh most nem szállna le, ő maga menne át egy másik kocsiba.
Fordította Bangha Imre.
Agjéj
A KÍGYÓ
Jóhoz-rosszhoz mit értek én? Annyit biztosan nem, hogy eldönthetném bárkiről – hát még önmagamról – hogy jó-e avagy rossz. Hogy enélkül ne tudnánk élni, járni-kelni, ne tudnánk szeretni? Dehogynem. Elég hozzá az, hogy tudom: Ő jó. És azt is tudom, hogy mindig tudnom kell, mindig éreznem kell: Ő jó.
Hajnalok hajnalán indultam találkozni Vele. Amúgy gyakran találkozunk, de az a hajnali találkozás valahogy egész más volt. Egyszer csak felpattant a szemem, hát egyrészt fátyolként borult rám az álom, amiből ébredtem, másrészt az első pillantásommal azt láttam, hogy kis darucsapat húz tova az égen. Először tehát az kötötte le a figyelmemet, milyen édes az álom – nem tartottam attól, hogy elmúlik az édessége, épp csak attól, hogy leköt, mert ha nem csinálok semmit, bizony egyre inkább rámterül... úgyhogy csak a darucsapatot figyeltem. Ettől aztán – ki tudja miért – valami hullám, valami pezsgés áradt szét bennem. Gondoltam, megírom versben. Verset faragni ugyan nem tudok – márványt faragni se lehet sokkal könnyebb – de hát a mai költészet, ami a kimondhatatlant jelentés helyett hangzással akarja kimondani, némi buzdítással szolgál, hogy hát tényleg, hiszen nem valamiféle gyémánttal-smaragddal-drágagyönggyel kivert fejedelmi diadém ez, hanem népviselet, nosza, csapjuk tán mi is fejünkbe ezt a föveget! Úgyhogy ezt találtam ki:
Darvak nyílhegy-csapatát látom,
Apró foltocskák szállnak csapongva –
Testemben borzongás kél.
Senki sem tér be kongó lakomba...
Ismét itt vagy hát, Ősz barátom?
No, a csapongva-lakomba szabályszerű rím lett, és a végén a barátom is csak összecseng valahogy a látommal; hát ez a versike bontakozott ki a gondolataimból, és valamiféle teljesség-érzetet adott – jól esett. Annyira jól esett, hogy tovább már nem is gondolkoztam, csak az álmodozás maradt megint, abba merültem bele. Akkor is csordultig volt álommal a szemem, amikor Hozzá érkeztem és kérdeztem: „Sétálni jössz-e? Hosszút, nagyot járni – az erdőbe jössz-e?”
Nos, ennyit ki is mondtam, még mielőtt válaszolhatott volna. De nem is csak ennyit. Magamban nagyon is sokat mondtam még hozzá, mint ahogy a darucsapatot látva az Ősszel is eltereferélgettem magamban, méghozzá versben. Azt mondtam: jössz-e az erdőbe, ahol magány van és csönd, ahol önmaga zengésében mindenki úgy megmámorosodik, hogy a mámorból új zengés támad, hogy csak úgy visszhangzik az ember – de csak önmagában, nem egymás terhére, mint a városban szokás – a városban, ahol bármit teszünk, az kész műsor a többinek: ha az orrukat nem ütik belé, hát bizonnyal lármát csapnak, ha azt sem, hát diszkréten krákogva továbbállnak... Az erdőbe, a mámorító, andalító, ember nem járta erdőbe, ahol édességes a sötét nagy homály, ahol rejtőn borul fölibénk az árnyak szárnya – abba az erdőbe jössz-e? Oda, hol senki sincsen, oda – de hogy ennyit mondtam, nem tudom miért, elakadt a nyelvem. Elakadtak a gondolataim is, és mindent beborított a hajnalban látott álom. Emlékeztem az álomra, újra meg újra felbukkant tudatomban, de csak úgy, mint némának a lépesméz – kimondhatatlanul. Álomittas szemmel figyeltem most is, amint álmomban mi ketten...
Elindult velem sétálni. Ő, aki jó. Tudom, hogy az. Egyre csak jött velem, és ahogy mentünk-mendegéltünk együtt, mintha kettővé lett volna a lelkem. Egyik örvendezett, hogy milyen jó Ő, hogy velem van, míg a másik még báva volt az álomtól, az édes álomtól, amelyben mi ketten...
Aztán megérkeztünk az erdőbe. Először víztől áztatott, súlyosan lehajló, harmattól tejfehéren csillogó fű – mentemben azzal is eltársalogtam, hogy ej, miféle szent remete ez itten, hogy kívül makulátlan, tejben fürdik, belül meg milyen buján zöldell a gyönyörtől, hogy is mondta valaki: „ficánkolnak a vágyak” – aztán jöttek a cserjék, majd a fácskák, aztán, ki tudja mikor, észrevétlenül megsűrűsödött az erdő. Előbb karandzsfák és tamariszkuszok, aztán papagájfák, túnfák, majd nagy-nagy faóriások. A föld is emelkedett-süllyedt, itt domb, ott ösvény, amott vízmosás, pár napja még víz folydogálhatott itt. Bár dombnak inkább azt mondanám, ami szabadon van, aminek látszik a teteje, itt meg úgy eltakar mindent az erdő! Aztán hirtelen egy kis tisztás a rengetegben, kicsit magasabban, de olyan lapos, mintha valami dobogó lapulna meg a bozótban, rajta az Istennő régi-régi temploma. Örömömben olyan nagyvonalúság öntött el, hogy letemplomoztam; különben azt a kicsiny, félig romos, itt-ott kormos szentélyt legfeljebb ha az Anyaistennő vityillójának mondtam volna – még hogy templom! De hát én bizony az Istennő templomát láttam, templomot a rengeteg erdő közepén; gondoltam, valaha a Tantra beavatottjai ülhettek itt az Istennő kegyére törekedve. Rögvest szemem elé szaladtak hajmeresztő, éktelen szertartásaik is – jónéhány formában, mert látásomat igazából még mindig az álom tartotta megszállva, de mit is törődött az aszkéták tarkabarka torzképeivel, hisz még mindig azt az álmot látta, amelyben mi ketten...
Mi ketten... vagyis Ő meg én... és Ő velem együtt jött tovább. Nagy ártatlanul. Tekintetében, ha rám nézett, nem volt kétszínűség – szeme tiszta kút volt, áttetsző, hűs, szálló felhők árnyát tükröző. Elbűvölten, bájosan, önmaga teljességében velem együtt jött tovább. Rá-rápillantgattam, egy-egy pillanatra elmerültem abban, hogy Vele vagyok, aztán a rengeteg erdő magányos, zöld, párás félhomályában, aztán tekintetem a szeme sarkáról egy legöndörülő hajfürt mentén lesiklott az ajkáig, és aztán megtorpant bennem a gondolat. Tovább nem szaladt: hátrakanyarodott. Mert hátul ott volt az álom, az álom, amely valóság volt, az álom, amelyben mi ketten...
Akkor előttünk valami éles zörgés hallatszott. Megtorpantunk. Hirtelen megszólalt: „Oda nézz, kígyó!”
Odanéztem. A fű szélén, a templom körüli kavicsos részen kúszott az őzbarna kígyó.
Ő szemeit tágra meresztve így szólt: „Milyen szép ez a kígyó!”
Annyira ártatlan volt a szeme! Semmi félelem nem látszott benne. Csak ártatlan rácsodálkozás, meglepett elbűvöltség, hogy nahát, szép dolog is van még a világon, ráadásul a porban hever, észrevétlenül, elhanyagolva!
Én is megnéztem. Tényleg szép dolog a kígyó. A Teremtő nagyszerű alkotása, nagy művész tehetségének csodaműve – sehol egy sarok, sehol egy fölösleges vonás, semmi törés, semmi súly; hullámzó, könnyed, igéző ritmusú siklás, sebes, mint a villám, bár még a villámlásban is van itt-ott szögletesség, a kígyó siklása pedig töretlen... szépséges, hajlékony, őzbarna szín, csillogó-villogó bőr, foltok, amikről nem is tudni, a bőrön vannak-e, vagy alatta, hisz olyanok, mintha üveg mögül kandikálnának...
Hát én is megnéztem. Aztán Őt kezdtem nézni, Ő pedig csak a kígyót nézte egyre. Mindkettőnket mintha varázslat igézett volna meg – más-más varázslat. Ő a kígyót nézte, én Őt néztem. Ő a kígyó igéző mozgását csodálta, én pedig arcának mintegy pillanatra megdermedt tekergőző villámocskáit figyeltem, és azt gondoltam, az élek metszik egymást, de a hullámokban haladó vonalak nem metszik, hirtelen felvillanva összefutnak, a villámcsapás is épp arra való, hogy megigézzen – nézd a hullámzást és vessz bele, süllyedj bele, míg megigéz... Az Ő szeme bűvölten a kígyóra rögzült. Az én szememen a hajnalban látott álmom mámora ült. Álmomban is épp így láttam, amint...
A kígyó továbbhaladt. A templom falához lapult, simulva úgy hozzátapadt, mintha vonala már nem is válna el a templom vonalától, mintha a templom alapzatából bukkant volna fel, és mindörökre ott maradna belesimulva.
És lapultában sem volt mozdulatlan, hanem kúszott tovább. Egyre tovább, egyre mélyebbre tapadva. Mintha súrlódó teste fűrészként vájt volna rést magának a templom fala tövében, és abba ékelődött volna be egyre mélyebben.
Ahogy továbbkúszva elért az előttünk levő fal sarkáig, ott befordult a másik fal mentén. Kicsit továbbment, aztán megállt – félig azon a falon, ami velünk szemben volt, félig a másikon, ahol már nem láttuk. Feje már takarásban volt, törzse pedig a két fal illeszkedéséhez simult.
Hirtelen azt mondtam: „Milyen sebezhető most! Ha meg akarnám ölni, védekezni se tudna...”
„Igen, de mért akarnád megölni? Egy ilyen szép...”
Én meg vérszemet kapva folytattam: „Ha most hozzávágok egy követ, neki annyi. Meg se tud fordulni, hogy marjon...”
„Vajon mérges?”
„És ha az, akkor mi van? Most olyan védtelen, itt az alkalom, semmit nem tehet, kifekszik helyben, aztán nézhet!”
Erre a rácsodálkozástól amúgy is tágra nyílt szeme a részvéttől még jobban elkerekedett. „Szegény milyen védtelen!” – mondta. Mennyi részvét volt abban a hangban, mennyi kiszolgáltatottság, hogy talán kiszolgáltatottabb volt a kígyónál is. Láttam álmomban, ahogy Ő meg én... ahogy mi... de az álom köteléke hirtelen mintha megoldódott volna, kettős látásom eggyé olvadt, és láttam, itt vagyok én, külön, ott van Ő, külön, nagyon szép, nagyon jó, egyedül velem az erdőben, de ott, külön. És álltunk mind a ketten, és néztük azt a szép, őzbarnán tarkálló, hajlékony hullámokban kanyargó kígyót. Én is, Ő is. Bár én akármennyire is néztem a kígyót, azért csak többet néztem Őt. Állt a kígyó a templom falához simulva, és állt Ő hozzám simulva.
Aztán azt mondtam: „Na gyerünk tovább!”
Elindultunk. De igazából nem is tovább, hanem vissza indultunk. A templom meg maradt ott a rengetegben. Ha beavatottak járnak oda torz tantra-szertartásokat végezni, hadd járjanak. Ilyen szép kígyót úgyse láttak soha – legalábbis ilyen védtelent, ilyen sebezhetőt. Amúgy én se láttam soha, álmomban sem, pedig hány szebbnél szebb álmot láttam, amit el se tudnék mondani. Senkinek, még Neki sem, aki pedig tudom, hogy milyen jó, akár jó vagyok én, akár rossz.
Balogh Dániel fordítása
Aszghar Vadzsáhat
Ön-nekrológ
Ma elcsúszott a fürdőszobában és meghalt egy nyolcvankét éves vénember. A szomszéd szobában hangosan ment a film a videón, így nem hallatszott be, hogy az öreg elesett, jajgat és nyög. Csak amikor néhány órával később kikapcsolták a videót, akkor mentek be a fürdőszobába, és vették észre, hogy az öreg aszott, ezeregy műtéttől és betegségtől agyongyötört teste a földön hever. Feje betört. Kiömlött vére a szappanos vízzel vegyült. Szürkésbarna szeme nyitva. Még ott csillogott benne a remény, hogy a filmnek hátha mindjárt vége lesz. Arca behuppadt, ahogy fogatlan szája összecsukódott. Szemüvege törötten feküdt a kövön. Az üvegdarabok úgy hevertek szanaszét, mint az utcán egy balesetet szenvedett autó üvegszilánkjai, kiesett műfogsorát nevetés szegélyezte.
Az öreg halála miatt a Tervbizottság ma nem ülésezik - ugyan soha sem volt a Tervbizottság tagja, s olyan jelentékeny személyiség sem, hogy halála miatt az ülés elmaradjon.
Annak, hogy mégis elmaradt, az az oka, hogy az öreg nagy szakértője volt a tervezésnek. Egész életében terveket szőtt. Akkor is éppen egy terven törte a fejét, amikor megcsúszott és elvágódott a fürdőszobában. Imádott tervezgetni. Bárkinek tudott tervet készíteni, a koldustól a multimilliomosig - mindenkinek. Az irodalom és a kultúra szolgálatától a tiszta profittermelésig mindenre volt terve. Gyermekkora óta nagy örömét lelte ebben. Más dolog, hogy akkoriban a tervek kiagyalóját ostoba szószátyárnak titulálták, a terveket pedig légváraknak tartották. Hála az indiai kormánynak, hogy a tervezéstnek becsületet adott és elérte, hogy mindenki, aki ezen a területen dolgozik, tejben-vajban fürödjön, kivéve persze azokat, akik számára a tervek készültek.
Az öreg, amikor kissé már benőtt a feje lágya, a jövőjére vonatkozó tervek szövögetésébe fogott, tenni azonban szinte semmit sem tett, hogy elinduljon a tervei megvalósításához vezető úton. Először azt álmodta, hogy orvos lesz. Klinika, betegek, orvosságok, gyógyszerészek, műtétek és gyönyörű ápolónők... Ez az álom békésen foszlott semmivé, amikor kiderült, hogy a valóságban igencsak gyengén tanul. Ekkor átadta magát a kétségbeesésnek. Ahogyan minden fiatalember fejében megfordul az ötlet, elkeseredésében ő is azt kezdte fontolgatni, hogy katonának áll. Szalutálás, egyenruha, parádék, golyók, sérülések, sebek, ágyúk, háború és kitüntetés... végestelen végig... Figyeljük csak meg az öreg ostobaságát: miután felhagyott a katonaság gondolatával, azt tervezte, tudós lesz belőle. Ráadásul geológus. Akkor terepjárókon ülve, gidres-gödrös helyeken, sivatagokban, a Himalája hegyei és szakadékai között bolyong majd. Olyan nehéz életet él, hogy abba egy hivatásos problémamegoldónak is beletörne a bicskája. Az egyik sivatagban javában fúrnak, a gépet az öreg kezeli. A fején külföldi melóssapka. Úszik a verítékben. Csupa izom... Ez az álma még eltartott egy darabig; nem egyik percről a másikra, hanem szép lassan vált világossá előtte, hogy sohasem lehet belőle a föld mélységeinek tudós kutatója. Megjött a szigorlati eredménye, osztályzata: elégséges. Mi más is lehetne még? Amikor kimaradozott az órákról, történeteket mesélt. Eljárogatott az egyetem költői estjeire. Festegetett. Vagyis természettudományt tanult, de irodalmat művelt.
Az öregnek két születésnapja és két születési helye is volt. Egész élete során egyszer sem próbálta meg tisztázni, hogy valójában mikor és hol született. Olyan mindegy, gondolta. A tervszövögetés szempontjából meg különösen nincs jelentősége a dolognak. Nagyon furcsa miliőben látta meg a napvilágot. Nagyapja hóbortos és könnyen felfortyanó kisbirtokos volt. A makacsság és csökönyösség annyira a természetében volt, hogy emiatt - bármekkora kár érte is – mindig nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Jókedvében két kézzel szórta a pénzt. Ha mérges volt, két szóval fizette ki a leghatalmasabb embert is.
Szitkok és szidalmak, kötekedés és peres ügyek, gabonával megrakott szekerek, aszalni kitett mangó, az esős évszakban előbújó kígyók, csepegő cseréptető, rengeteg fa, sűrű bozótosok, szolgák sokasága, apró összeesküvések, a föld és a kert, lovaskocsi és ló, lámpások halovány fénye, a rablóktól és a tolvajoktól való félelem, történetek az ördögökről, kísértethistóriák, az idősek iránti udvariasság és tisztelet, a reggelenként kapott egy annás pénzdarab meg az esti mese - ezek közt telt el az öreg gyerekkora. Akkoriban sokat fájt a szeme. Dadogott is. Ezért inkább csöndben maradt. A fal felé fordulva üldögélt, nem szólt, csak gondolkodott. Álmodozott.
Ahogy megnőtt, álmaiban a golyók, sárkányok és labdák helyét a lányok foglalták el. Azok a lányok, akik nem is léteztek, és azok is, akik igen. Egyre csak képzeletének lovain száguldozott, de a képzelet - pusztán a képzelet - segítségével nem jutott messzire. Sokat gyötrődött, nem látta a kiutat.
A megannyi baklövés ellenére egész életében álmodozott. Tervei közt most az írók szövetkezeti könyvkiadójának létrehozása szerepelt. Irodalmi és kulturális mozgalom... Folyóirat kiadása... Filmek... Világkörüli utazás... A tervezésben hitt, a megvalósításban vagy a gyakorlati beindításban nem. Emiatt a tervek nagy része mások számára készült. Úgy gondolta, dolgozzanak mások, ő meg hadd szövögesse tovább az álmait.
Az a néhány terve, amely részben megvalósult, közreműködése nélkül jött létre.
Bejárta Amerikát, mert beleszeretett egy amerikai lányba. Két tucat lelki kapcsolata után ez volt az első testi szerelme, egészen elveszítette az eszét. Sóhajtozott, a csillagokat számlálgatta. Fogalma sem volt arról, hogy az amerikai lány nem sóhajtozik, de még a csillagokat sem számlálgatja. Az öreg meg házasságról álmodozott. Amikor megkérte az amerikai lány kezét, azt a választ kapta: hogy szeresselek, oké, de feleségül menni egy olyen emberhez, mint te ?!...
Erre az öreg felcsapott filozófusnak. Vonzották a szúfí nézetek, "gyakorló szúfínak" nevezte magát. Inni kezdett. Igaz, korábban is ivott, de akkor nem találta meg benne azt az élvezetet, amit a boldogtalan szerelem utáni ivás nyújt.
Hogy tévedt az irodalomba? Nincs rá magyarázat. Nemhogy a családjában, de még a környékén, a szomszédai között sem volt senki, akinek bármi köze lett volna a literatúrához. A fiatalok vadászni jártak, az öregek ágyasokat tartottak. A középkorúak a földbirtokkal és a gazdálkodással foglalkoztak. A fiúk mindenáron orvosok és mérnökök akartak lenni. Ebben a légkörben hogyan lett belőle hindí író? Valójában nem rajta múlott. Egy nap felötlött benne, hogy miért ne álmodjon meg valamit papíron. Leírta. Tetszett az embereknek. Ez volt az első olyan tevékenysége, amellyel sikert aratott. Az öreg nagyon megörült. Lassanként kezdett úgy festeni a dolog, hogy nem is képes semmi olyan másra, amit az emberek megdicsérnének. Maradt tehát az írásnál.
És bár a karrierjét illető jónéhány álma szertefoszlott, egyvalamit azért minden álmodozás nélkül gyorsan megcsinált: összeszedte magát, hogy hindiből egyetemi diplomát szerezzen. Korábban nem tanult hindit. Egy betű nem sok, annyit sem tudott leírni hindiül. A környezete sem vette komolyan a hindit. Hindibő1 diplomát szerezni annyit jelentett neki, mint félig hinduvá lenni. Az emberek egy része nevetett. A rosszakarók örvendeztek. A családtagok nagyokat sóhajtoztak. A barátok menekültek előle. Az öreg sem tudta, hogy most mi következik. A hindí diploma megszerzése olyannyira unalmasnak tűnt, hogy egészen belekeseredett. Kezdte belátni, hogy nagyon is helyénvaló az, amit az emberek mondanak.
Az öreg úgy írt, ahogyan mások cigarettáznak. Vagyis, ha jó kedve volt, írni kezdett. Ha szomorú volt, írni kezdett. Azt hitte, úgy használhatja az irodalmat, mint hűsölésre a ventillátort. Ha nem ventillátort, akkor botot. Ha nem botot, akkor virágot. Mindazonáltal fogalma sem volt róla, hogy hivatásos író lesz. Mindezt csak a maga és a barátai örömére művelte. Lassanként mondogatni kezdték róla, hogy író. Kezdetben nem hitte el. Nevetve elhárította. Azt sem tudta, hogy meddig fog írni, hogy mikor hagy fel az írással, és tér át a semmittevésre. Néha meg azt mondogatta, hogy "barátom, az írással jobban kitölthetjük bosszúnkat azokon, akik bennünket szorongatnak és gyötörnek, mint ha megvernénk őket.” Addig-addig sodorták-sodródott, hogy nagy nehezen mégiscsak író lett belőle.
A többi irodalmár hosszú ideig még a nevét sem fogta fel... Olyan hülye neve van, hogy ha az ember jól akarja kiejteni, a torka kipukkad, mint egy léggömb. A dzsé-t és a qa-t az egyszerű ember nem képes kiejteni a torkán. Az indiaiak született ösztöne, hogy a sa-ból sza-t csináljanak.
Ha eltekintünk is az öreg nevének helyes kiejtésétől, és figyelembe vesszük, hogy a mi hatalmas hazánk a kultúrák keveredésére olyan példákkal szolgál, melyek akár a torkot is szét tudják repeszteni, még mindig felmerül egy kérdés: a név helyesírása. Az öreg számtalan barátja egész életében nem volt képes megérteni, hogy melyik betű alatt van pont. Az mindenkinek derengett, hogy valahol biztosan kell lennie egy pontnak, mivel ez a muszlimok nevében ugyanazzal a jelentéssel bír, mint testükön a körülmetélés. Vagyis az a név, amelyben nincsen pont, az nem lehet muszlim. Hogy hová kell kitenni a pontot, azt az emberek csak találgatták. Voltak, akik azon a véleményen voltak: "barátom, inkább tegyük ki a pontot mindenhová, ahová csak lehet, nehogy hibázzunk." Mások azt mondták, hogy végignézték az egész szótárat, de az Aszghar név nincs is benne. Ez a szó nyilván az adzsgar ‘óriáskígyó’ szó elrontott formája. A neve tehát eldöntetett. De akkor hová kerüljön a pont? Gondolták, tegyük a dzsa alá is, meg a ga alá is. Miért kockáztassunk? Tehát a neve Azghar lett. Namármost, ha erről a névről megkérdezné Adzsgar, az óriáskígyó, hogy miért adtátok a nevemet egy embernek, az emberek alázatosan azt válaszolnák, uram, a pontokra is vessen egy pillantást.
Szerencsére senki sem hányhatja a szemére, hogy saját maga adott nevet magának. Ha valahogy így történt volna, akkor testi-lelki jóbarátja, Pankadzs Bist egy nap biztosan rámordul: "barátom, micsoda trehányság ez, milyen össze-vissza nevet néztél ki magadnak, öregem. Van fogalmad arról, hogy mennyi gondot okozol ezzel a barátaidnak? Se füle, se farka... Gyerünk, egy-kettő változtass nevet! Ha már muzulmán név kell, legalább válassz valami egyszerűt!"
Neve egész életében problémát okozott. Ha telefonon mutatkozott be, száz százalék, hogy rákérdeztek: micsoda? Ha megismételte a nevét, újra csak: mi? Asar? Negyedszerre: Apar. Ötödszörre pedig minden lelki erejét elveszítve rájuk hagyta: igen, az beszél. Ezért aztán sohasem hívott fel senkit ismeretlenül. Szégyellt bemutatkozni. Ami a nevét illeti, a hivatásos prostituáltak viselkedését tette magáévá. Ha valaki Afgart kereste a telefonon, igent mondott. Olyannyira, hogy az "Adzsgar-óriáskígyót" is elfogadta. Még az "Aszoghar Badzsádzs"-ra is igenelt. Számítanak is a pontocskák! A saját, igazi nevét elfelejtette. Csak az derengett előtte, hogy a neve összefüggéstelen hangok együttese.
Otthonában az égadta világon minden megtalálható volt, csak könyvek nem. Azok, akik nem ismerték az öreget, megdöbbentek. Ez bizony komoly dolog, súlyos problémát jelentett. Saját maga rombolta le az imázsát. Az ostoba, ha száz-kétszáz könyvet otthon tartott volna, tán összedől a világ? A barátai, csakhogy mentsék a menthetőt, azt mondták, hogy a megboldogult szétosztogatta a könyveit. Az ellenségei viszont azt állították, hogy a barátai egytől-egyig tolvajok: amikor megromlott az öreg látása, elemelték a könyveket. Közben az öreg naplójában erre a bejegyzésre bukkantak: "Arra, hogy a könyveket eltegyem, nincs helyem, elolvasni meg nincs időm. Minek fárasztanám magam?"
Azon a beszélgetésen, melyen az öreg érdemeit taglalták, a novella- és drámaírók, a filmesek meg a többi hasonszőrű mind megutálta egymást. A novellaírók azt mondták, az öreg drámákat írt. A drámaírók azt, hogy alapjában véve elbeszéléseket írt, a novellisták pedig azt mondták, hogy filmes volt. A filmesek szerint íróként kell számon tartani. A többiek azt mondták, hogy éppen ezzel fokozzák le.
A megboldogult nagyon szerette a szerelmet. Olyan férfiak, akik kedvelték őt, sokan voltak, de olyan lányok, akik szerették volna, alig. Öregkorában rátalált egy lányra. Nem volt már fiatal, de az öreg az öreg lányt is elfogadta. Beleszeretett. Az emberek kinevették. Azt mondták, megbolondult. A felesége hozzátette: "én ezt már vagy tíz-húsz éve mondogatom, miért nem hallgattak rám?" Ő azonban nem törődött semmivel. Élemedett korában szerelmes volt. A felesége szidta: "hát nem szégyelli magát?!" A fia megfenyegette, hogy összetöri kezét-lábát. Az öreg ezt se bánta. Azt mondta, hogy a kor nem szab határt a szerelemnek. Azt a megkötést sem ismerte el, hogy egyszerre csak egy nőbe lehet szerelmes. Amikor erre megkérdezték tőle, hogy a nők hasonlóképpen több férfiba is szerelmesek lehetnek-e, igennel felelt. Erre az emberek szégyentelen agyalágyultnak nevezték.
Az elhunytban az a kiválóság is megvolt, hogy soha senkinek semmire nem tudott nemet mondani. Olyan könnyen mondott igent, ahogy a mosóember ráhúz egyet a botjával a szamarára. Jól tudta ugyan, hogy a dolog nem egyszerű, sőt, nagyon is nehéz, szinte lehetetlen. Mégis mindig rávágta az igent. Aztán belebonyolódott az igenjeibe. Amint lehetett, kiskapukat kezdett keresni. Ha ez nem vált be, ürügyekkel próbálkozott. Ha ez sem sikerült, szemérmetlenül elismerte a dolgot. És továbbra is mindenre igent mondott...
A dolgok halogatásához is rendkívüli képessége volt. A barátait is erre ösztökélte. A teendőket addig-addig tologatta, míg maguktól meg nem szűntek. Vagy annyira elege lett belőlük, hogy otthagyott csapot-papot. A halogatás szokása olyannyira a vérévé vált, hogy halálát is nyolcvankét évig halogatta.
Az öreg úgy végrendelkezett, hogy temessék is el, meg égessék is el. Valójában sem a muszlimokat, sem a hindukat nem akarta magára haragítani. Sem a haladó szelleműeknek, sem a konzertvatívoknak nem akart szomorúságot okozni. Sem a családtagjait, sem a barátait nem akarta kétségbeejteni. Ezért meghagyta, hogy először elektromos kemencében perzseljék meg, azután pedig temessék el. Végül az történt, hogy a muszlimok nem hagyták a megperzselt testet eltemetni a temetőben, a krematórium emberei viszont megtagadták az elégetését, mivel az öreg végrendeletében a megperzselésről hagyatkozott.
Abbéli igyekezetében, hogy mindenkinek a kedvében járjon, az öreg egész életét végighaldokolta, és holta után sem tudott meghalni.
Fordította Négyesi Mária
Iszmat Csughtáí
Skorpió néni
Mikor először láttam Skorpió nénit, Rahmán úr első emeleti ablakában ült, és vastagon káromkodott meg átkozódott. Ez az ablak a mi belső udvarunkra nyílt, és szokás szerint zárva tartották, nehogy meg lehessen pillantani a pardá mögött élő nőket. Rahmán úr táncosnőket foglalkoztatott. Ha valahol esküvőt vagy körülmetélést ünnepeltek, vagy éppen először ment a gyerek iskolába, Rahmán úr megalkudott az árról és hívatta a táncosnőket. Vahíd Dzsán, Mustarí Báí és Anvarí Kaharvá a szegények otthonába is elmentek táncolni.
Ám a városrészben lakó lányokra és hajadonokra úgy tekintett, mint a saját anyjára és nővéreire. Két öccse, Bundú és Géndá akkoriban gyakran betörték a fejüket a széptevéseik során. Amúgy a városrész lakói nem tartották valami nagyra Rahmán urat. Még élt a felesége, mikor összeszűrte a levet a sógornőjével. Ennek az árvának a nővérén kívül nem volt senkije, hát hozzáköltözött. Dajkálta a nővére gyerekeit, a szoptatáson kívül minden kis- és nagydologgal kapcsolatos teendőt elvégzett. Aztán egyszer egy gőgös asszonyság meglátta, amint éppen a nővére gyerekének a szájába rakta a mellét. A titok kipattant: kiderült, hogy a gyerekek fele a nénikéjére hasonlít. Rahmán úr felesége, ki tudja, hogyan keserítette meg otthon ezek után a húga életét, ám sohasem tett vallomást a bírák előtt. Folyton ezt mondogatta: "Aki egy rossz szót szól egy hajadonról, annak a térdén jöjjenek ki a szemei!" Eget-földet megmozgatott, hogy férjet találjon neki, de ugyan kinek kellett volna egy férgekkel teli kabáb? Egyik szemében volt egy aprópénz nagyságú folt, és mivel egyik lába kissé rövidebb volt, bicegett is.
Az egész városrészben furcsa bojkott vette kezdetét. Mikor szükség volt Rahmán úrra, az emberek ráförmedtek: "Megengedtük neked, hogy ebben a városrészben lakhass, talán ez nem volt elég nagy kegy?" Rahmán úr ezt úgy fogta fel, mint megbecsülésének a növekedését. Éppen ez volt az oka, hogy Skorpió néni folyton ott ült Rahmán úr ablakában, és vastagon szitkozódott, hiszen a rajta kívül a városrészben mindenki tartott apánktól. Ugyan ki akaszkodott volna össze egy tisztségviselővel? Azon a napon tudtam meg, hogy Bádsáhí asszony a mi egyetlen apai nagynénink, és ő az, aki a mi családunkra szórja hosszabbnál hosszabb szidalmait. Anyánk sápadtan és riadtan ült a belső szobában, mintha Skorpió néni hangja villámként csaphatott volna le rá. Bádsáhí asszony időről időre kiült Rahmán úr ablakába, és kihívóan kiáltozott. Apánk, kissé fedezékbe húzódva, élvezettel olvasta karosszékében terjedelmes újságját, és hol az egyik, hol a másik fiúval olyan dolgokat üzent válaszul, hogy Bádsáhí néni rögtön az angyalok nyelvén kezdett szólani. Mi erre felhagytunk a játékkal meg a tanulással, és az udvaron összegyűlve tekergettük a nyakunk, hogy hallhassuk a drága nénikénk átkozódását. Tekintélyes méreteivel teljesen betöltötte az ablakot, amelyben ült. Annyira hasonlított apánkra, mintha ő maga ült volna ott, bajuszát levéve és egy kendőt magára terítve, és az átkok meg a szidalmak ellenére teljes bizalommal bámultuk őt.
170 centi magas termet, négy ujjnyi széles csukló, olyan állkapocs, mint egy oroszláné, hattyúfehér haj, hatalmas száj, óriási fogak, vastag áll, és hozzá egy hang, amely kissé talán még mélyebb is volt apánkénál!
Bádsáhí néni mindig fehér ruhát hordott. Azon a napon, mikor Maszúd Alí bácsikánk játszadozni kezdett a takarítólánnyal, a nénikénk a mozsártörővel az összes karperecét darabokra törte és színes kendőjét is levetette. Attól a naptól fogva a férjét csak "megboldogultnak" vagy "néhainak" nevezte, és nem engedte, hogy olyan kéz nyúljon a testéhez, amely egy takarítónőt érintett.
Mindez még fiatalasszony korában történt, és ő azóta "özvegységben" élt. A mi apai nagynénénk férje egyben anyánk apai nagybátyja is volt. Egyébként teljes volt a zűrzavar: apánk anyánkkal valami nagybácsi-szerű rokonságban is állt. Még mielőtt összeházasodtak és anyánk még kislány volt, mindig bepisilt, ha meglátta apánkat, és mikor megtudta, hogy ezzel a félelmetes óriással fogják őt eljegyezni, elcsent egy kis ópiumot a nagyanyja (vagyis apánk nagynénje) dobozából és megette. Az ópium nem volt túl sok, így néhány nap hánykolódás után jobban lett. Akkoriban apánk Alígarhban tanult. Alighogy hírét vette anyánk betegségének, otthagyta a vizsgáit és hazaszaladt. Nagyapám (aki egyben apánk unokatestvére és öreg barátja is volt) nagy nehezen a lelkére beszélt, és visszaküldte, hogy tegye le a vizsgáit. Ameddig ott volt, étlen-szomjan járkált fel s alá. Anyám félig nyitott szemmel, az idegességtől remegve nézte robosztus árnyékát a pardá mögül.
- Umráó bátyám, ha valami történne vele ... - mennydörögte az óriás hangja. Nagyapám felkacagott:
- Ugyan már, öcsém, csillapodj, semmi sem fog történni.
Az én kislányos anyám ebben a pillanatban egyszeriben nővé vált. Szívéből teljesen eltűnt az ember-óriás iránt érzett félelem. Azóta mondogatta az én Bádsáhí nénikém, hogy anyám egy boszorkány, és már a házasság előtt viszonya volt a bátyjával, és teherbe esett tőle. Mikor anyám a gyerekei jelenlétében meghallotta ezeket a sértéseket, olyan keserves sírásra fakadt, hogy egészen elfeledkeztünk a nekünk kiosztott verésekről, és szeretettel néztünk rá. De mikor apánk meghallotta a szitkokat, tündérek kezdtek táncolni komoly szemében. Ezzel a szeretetteljes kérdéssel küldte ki hozzá a kisöcsémet:
- Ugyan mit ettél ma, nénikém?
- Az anyád máját!
Az oda nem illő reakciótól a nénikénk csak még nagyobb haragra lobbant. Aztán apánk egy újabb üzenetet küldött:
- Nénikém, ha aranyér nőtt a szádban, hashajtót szedj, hashajtót!
Erre ő azt kezdte kiabálni, hogy hollók és keselyűk lakmározzanak fiatal bátyám rothadó holttestén. A menyasszonyára, aki szegény, ki tudja, hol üldögélt elképzelt vőlegénye szerelméről álmodozva, az özvegység átkát kiáltotta. Anyánk ujját a fülébe dugva mormolta: "Mindenható vagy te, Uram, kergesd el a rontást gyorsan!"
Aztán apánk, csak hogy ingerelje, megint elküldte a kisöcsémet ezzel a kérdéssel:
- Bádsáhí néni, hogy szolgál a takarító néni kedves egészsége?
Attól féltünk, még a végén kiugrik a nénikénk az ablakból.
- Eredj innen, te kígyó kölyke, ne bosszants, mert különben a cipőmmel verem szét a képed! Ez az öregember csak ül odabent, és betanítja a kölykeit! Ha mughal gyerek vagy, hát beszélj velem szemtől szembe!
- Rahmán úr, hé, Rahmán úr, miért nem ad mérget ennek a veszett szukának? - mondta ijedten a kisöcsém, ahogy apánk tanította neki. Ám egyáltalán nem kellett félnie, hiszen mindenki tudta, hogy csak a hang az övé, a szavak apánktól erednek. Ezért hát a bűn nem a kisöcsém lelkén száradt. Mégis, mikor ilyeneket mondott a nénikéjéről, aki annyira hasonlított apára, kiverte a veríték.
Micsoda ég- és földnyi különbség volt apám és anyám családja között! Anyám rokonai a doktorok utcájában laktak, apám rokonai pedig a kocsihajtókéban. Anyám ősei Szalím Csistí családjából származtak, akinek a mughal uralkodó a mursid (szellemi vezető) rangot adományozta, és így megismerte a megváltáshoz vezető utat. Évszázadok óta Hindusztánban éltek, a bőrük megsötétedett, vonásaik lágyabbak lettek, vérmérsékletük pedig higgadtabb.
Apám rokonai a hódítók utolsó csapataival érkeztek, és gondolatban még mindig lovaik hátán száguldoztak. Vér helyett láva folyt az ereikben, vonásaik élesek, mint a kivont kard, arcuk rózsás, mint az angoloké, termetük egy gorilláé, hangjuk mennydörgő, mint az oroszláné, kezük-lábuk mint egy-egy mestergerenda. Anyám rokonainak viszont keze-lába törékeny, természetük poétikus, ha szóltak is, mindig halk hangon, és többnyire orvosok, vagy tudós, joghoz értő emberek voltak. Ezért is nevezték a városrészt a doktorok utcájának. Néhányan az üzleti ügyekből is kivették a részüket, és sálszövők, aranyhímzők vagy éppen illatszerárusok lettek. Apám családja az efféle embereket csak zöldségeseknek meg henteseknek nevezte, hiszen ők maguk többnyire katonáskodtak. Anyám rokonai sohasem leltek hasonló örömöt a harcias dolgokban, hogy nevet szerezzenek a birkózásban, pankrációban, vagy az úszóversenyeken, vagy hogy szkanderezzenek meg kardot forgassanak. Ugyanakkor anyám rokonainak kedvenc időtöltésére, a kocka- és táblajátékra, apám családja úgy tekintett, mint heréltekhez méltó szórakozásra.
Mondják, mikor kitör a tűzhányó, a láva a völgy ölébe folyik. Talán épp ez volt az oka, hogy apám ősei önkéntelenül is anyám ősei felé sodródtak. Hogy mikor és kiknek a révén jött létre a kapcsolat, mindez meg van írva a családfákban, de már nem emlékszem rá pontosan. Apai nagyapám nem Hindusztánban született. Apai nagyanyám és testvérei ugyanezzel a családdal álltak kapcsolatban, de volt egy hajadon kishuguk, akit ki tudja miért a sékhekhez házasítottak be. Talán anyám nagyapja valami varázslatot bocsátott a nagyapámra, hogy az a hugát, Bádsáhí néni szavajárásával, egy "zöldségesek és hentesek" családjából valóhoz adta. Mikor szitkokat szórt "néhai" férje fejére, egyszersmind apját is mindig megátkozta, hogy még a sírban se leljen nyugalmat, mert beszennyezte a Csughtáí család becsületét.
A nénikémnek apámon kívül volt még egy bátyja, valamint volt egy öccsük is. A három fivér egyszem kényeztetett hugocskája mindig is akaratos és szeszélyes volt. Félelemmel vegyes csodálatot ébresztett bennük, és mindig elérte, hogy ajnározzák. Teljesen fiú módra nevelték: rendszeresen lovagolt, gyakorolta az íjászatot és a kardforgatást. Amúgy elterebélyesedett, és olyan volt, mint egy domb, de birkózó módjára mellét kidüllesztve járt - a melle is felért négy asszonyéval.
Apám tréfából folyton ugratta anyámat:
- Asszony, kiállsz-e birokra Bádsáhíval?
- Jaj nekem, Isten őrizz! - mondta anyám, egy művelt, tudós apa lánya, kezével a füléhez kapva. De apám tüstént elküldte a kihívást a kisöcsémmel a nénikémnek:
- Nénikém, kiállsz-e birokra a mamával?
- Hogyne, persze, hívd csak ide anyádat, jöjjön csak ide jól felövezve. Ha nem csinálok belőle bolondot, hát ne legyek Mirzá Karím Bég lánya. Ha apád fattya vagy, hát hívd csak ide azt a tudósivadékot ...
Anyám erre összefogta széles szárú lakhnaúi pájdzsámáját, és sietve elbújt a sarokba.
- Bádsáhí néni! A nagyapa ugye egy falusi bunkó volt? És a másik nagyapa tanította neki a számlakönyvet?
Anyám ükapja egyszer talán tényleg tanította valamire az ükapánkat, apám mindenesetre kifacsarta a tényeket, csak hogy bosszanthassa a hugát.
- Ó az a seggtörlő ugyan mire taníthatta volna az apámat, az a sehonnai álszent! A mi kegyelemkenyerünkön élt!
Ezzel a Szalím Csistí és Akbar bádsáh közötti viszonyra utalt. Mi, vagyis a Csughtáík Akbar bádsáh családjából származunk, aki anyám ősapját, Szalím Csistít szentnek és mursidnak nevezte, de a nénikém szerint "egy fészkes fenét volt az szent meg mursid, egy szentfazék volt, csak egy szentfazék!"
Három fivére volt, és mind a hárommal megharcolta a maga harcát. Ha méregbe gurult, csíkokra szabdalta mindhármukat. Az idősebb bátyja nagyon ájtatos ember volt, őt csak fakírnak meg koldusnak hívta. Apám a kormány szolgálatában állt, őt árulónak és az angolok rabszolgájának nevezte. Hiszen az angolok vetettek véget a mughal uralomnak, különben ma a "néhai" száraz kenyéren tengődő takács, vagyis a nagybátyám helyett a Vörös Erődben Zébunniszához hasonlóan rózsavízbe mártózva valamilyen uralkodó mellett ülhetett volna, mint királyné. Az öccse igazi hétpróbás gazember volt, és a rendőrök gyakran idegesen tudakozódtak a holléte felől tisztviselő bátyja házában. Többször is gyilkolt és rabolt, és nem volt párja az ivászat meg a kurválkodás terén. A nénikénk csak rablóként emlegette, ami - figyelembe véve a személyiségét - elég erőtlen kifejezés.
Ám "néhai" férjével haragjában így perelt: "Te nyomorult gazember, nem vagyok én támasz nélkül! Ha az öcsém meghallja, hát egy szempillantás alatt kezedbe adja a beleidet! Rabló ám ő, igazi rabló! Ha tőle megmenekülnél, hát a tisztviselő bátyám majd megrohaszt a börtönben, egész életedben forgathatod a malomkövet! Ha tőle is megmenekülnél, hát ott van a legidősebb, igazi szentember, majd ő megátkozza egész jövendő életedet! Nézd csak, én mughal leány vagyok, nem pedig egy sékhání-fatání, mint a te anyád!" De a bácsikám nagyon jól tudta, hogy mind a három báty együttérez vele, ezért hát csak ült és mosolygott, azzal az édes méregbe mártott mosollyal, amivel anyám rokonai hosszú éveken át kínozták apám rokonait.
Apám minden íd és baqaríd alkalmával fogta a fiait és az ünnepség helyszínéről elment egyenesen a nénikénkhez, hogy meghallgassa az átkozódását és a szidalmait. A néni tüstént a pardá mögé rejtőzött, és onnan bentről kezdte átkozni boszorkány anyámat meg a rabló bácsikámat. A szolgálóval kiküldött egy kis szévaijánt, de azzal, hogy "a szomszéd küldte".
"Ugye nem tettél bele mérget?" kérdezte apám, csak hogy felbosszantsa. Erre aztán darabokra szedte anyám egész családját.
Miután megette a szévaijánt, apám odaadta neki az ídít, az ünnepen szokásos pénzajándékot, de ő rögtön ledobta a földre, mondván: "Add oda a sógoraidnak, úgyis a te kenyeredet eszik!" Aztán apánk szép csendben elment. Tudta, hogy Bádsáhí néni a pénzt a szeméhez szorítva órákon keresztül fog sírni.
Aztán titokban hivatta az unokaöccseit, és kezükbe nyomva az ídít így szólt: "Csibészek, ha elmondjátok anyátoknak-apátoknak, hát darabokra szabdallak és megetetlek titeket a kutyákkal!" De a szüleink mindig megtudták, mennyi ídít kaptak a fiúk.
Ha apánk az íd napján valami miatt nem tudott elmenni hozzá, egymás után kezdtek érkezni az üzenetek: "Nuszrat asszony megözvegyült, na végre, most már megnyugodott a lelkem." Gonoszabbnál gonoszabb üzenetek követték egymást egészen estig, mikor aztán ő maga jelent meg Rahmán úr emeleti szobájának ablakában, hogy ránk zúdítsa szidalmait.
Egy íd alkalmával mikor apánk épp a szévaijánt eszegette, talán a melegtől émelyegni kezdett és hányt. Alig sóhajtott fel, hogy "nézd, Bádsáhí asszony, bocsásd meg, ha vétettünk ellened, ütött az óránk", a nénikénk máris sebbel-lobbal félredobta a pardát, és mellét verve elindult hazulról. Mikor aztán látta, hogy apánk huncutul mosolyog, sarkon fordult és szitkozódva hazament.
"A jöttödre, Bádsáhí, még a halál angyalának is inába szállt a bátorsága és elszaladt, különben még ma végünk lett volna!" mondta apánk. Ne is kérdezzék, milyen súlyos átkokkal válaszolt erre a nénikém, mikor látta, hogy a bátyja nincs veszélyben: "Isten segedelmével csapjon beléd a mennykő, ess a csatornába és törd ki a nyakad, és senki ne legyen, aki kivigye a hulládat a temetőbe!"
Apánk csak hogy ingerelje, kiküldött neki két rúpiát ezekkel a szavakkal: "Ha a család dóminíjai káromkodnak a szórakoztatásunkra, jár egy kis adomány a mutatványukért!" Erre aztán őrjöngeni kezdett a dühtől: "Az anyádnak meg a hugodnak add azt a pénzt!" Majd a saját szájára verve mondta: "Jaj, Bádásáhí, hogy feketednél meg, hiszen a saját hulládat rugdosod!"
A nénikénk igazából csak a bátyjával állt hadilábon, annyira, hogy már a neve hallatára is felpaprikázódott. Egyébként ha valahol találkozott anyánkkal úgy, hogy apánk nem volt vele, kedvesen megölelte, és mézes-mázos hangon kérdezte: "A gyerekek jól vannak?" Egészen elfelejtette ilyenkor, hogy ezek az ő hitvány bátyjának a gyerekei, akit átkozni fog, míg világ a világ. Anyánk egyben az unokahúga is volt. Barátom, micsoda zűrzavar! Apám és anyám családjában én a saját anyám valahányadik fokú unokatestvére is voltam. Hasonlóképpen a saját apám egyben a sógorom is volt.
Ki tudja, mennyi fájdalmat okozott anyám családja apám családjának! De igazi katasztrófa akkor történt, mikor a nénikém lánya, Muszarrat odaadta a szívét anyai nagybátyámnak, Zafarnak. Úgy történt a dolog, hogy mikor anyai dédanyámból, vagyis apám nagynénjéből távozni készült a lélek, mind a két család tagjai sorra érkeztek, hogy ápolják őt. Nagybátyám is eljött, hogy megnézze a nagyanyját, és anyjával együtt Muszarrat is eljött, hogy megnézze a nénikéjét.
Bádsáhí néni nem tartott semmi rossztól. Tudta jól, hogy megnyugtató mértékben ültette el az utálatot a lányában anyám családja iránt, és a tizenöt éves Muszarrat teste is ugyan milyen volt még? Az anyja feneke mellett aludt, aki még mindig csecsemőként tekintett rá.
Mégis, mikor a nagybátyám gesztenyebarna, édes sörbettel teli szemével végigmérte Muszarrat kisasszony hajlékony termetét, hát ott helyben kővé dermedt.
Mikor az egész napos ápolásba belefáradt idősebb családtagok aludni tértek, a két engedelmes fiatal az ágy lábánál üldögélve jóval többször pillantott egymásra, mint a betegre. Mikor Muszarrat kisasszony ki akarta cserélni a jeges vízbe áztatott kendőt az idős hölgy homlokán, Zafar kezét már ott találta.
Másnap az idős hölgy hirtelen kinyitotta a szemét. Reszketve - remegve, párnák segítségével felült, és rögtön magához kérette az egész család felelős tagjait. Mikor mind összegyűltek, kiadta a parancsot: "Hívjátok a kádit!"
Az emberek zavarba jöttek: minek hívatja az öregasszony a kádit? Csak nem akar az utolsó pillanatban megházasodni? De hát kinek lett volna mersze tiltakozni?
"Add össze ezt a kettőt!"
Az emberek ide-oda forgolódtak: miféle kettőt? Ám ekkor Muszarrat kisasszony ájultan esett össze, Zafar bácsikám pedig káromkodva kirohant. Lefülelték őket, és megtartották az esküvőt. Bádsáhí néni szóhoz sem jutott a döbbenettől.
Igaz, nem történt semmilyen veszedelmes dolog, csak megfogták egymás kezét, de az idős hölgy számára ez már mindennek a teteje volt..
Aztán Bádsáhí nénikém dührohamot kapott, és ló meg kard nélkül is iszonyú felfordulást csapott. Szempillantás alatt kipenderítette a lányát meg a vejét, és apám volt kénytelen a házába fogadni őket. Anyám nagyon boldog volt, mikor meglátta ragyogóan szép sógornőjét. Nagy pompával megülték a lakodalmat.
Bádsáhí néni attól a naptól fogva feléje sem nézett a lányának. Többé a bátyjával sem érintkezett, a férjétől pedig már jóval korábban eltávolodott. Elfordult a világtól, és valami méreg járta át szívét-lelkét. Az élet belémart, mint egy csuklyáját kifeszítő kígyó.
"A vénasszonynak unoka kellett, hát megjátszotta magát, hogy behálózhassa a lányomat!" - mondogatta folyton-folyvást, mert csakugyan az idős hölgy ezután még vagy húsz évet élt. Ki tudja, talán igaza volt a néninek.
A testvérek életük végéig nem békültek ki. Mikor apámnak már negyedszer volt rohama és közel volt már a vég, magához hivatta Bádsáhí nénit: "Bádsáhí, ütött az utolsó órám, gyere ide, ha be akarod tölteni szíved vágyát!" Ki tudja, miféle nyíl rejtőzött ebben az üzenetben. A fivér lőtte ki, és átfúrta nővére szívét. Jajveszékelve és mellét verve, egy lavina sodrásával átlépte azt a küszöböt, melyre eddig a lábát sem tette.
"Nézd, Bádsáhí, meghallgatásra találtak a fohászaid!"
Apám még kínjai közepette is mosolygott. Szeme most is fiatalon csillogott. Bádsáhí néni ősz haja ellenére még most is ugyanannak a pici lánynak látszott, aki gyerekkorában addig toporzékolt, míg bátyjai nem teljesítették az akaratát. Ravasz tigris-szemében egy ártatlan bárány rémülete ült. Márványfehér sziklaarcán hatalmas könnycseppek gördültek le.
"Most szórj rám átkokat, Skorpió!" - szólt hozzá kedvesen apám. Anyám zokogva koldult átkokat Bádsáhí asszonytól.
"Ó, Allah ... Ó, Allah ..." - akarta mennydörögni, de megremegett a hangja.
"Ó... ó, Allah, add oda az én életemet a bátyámnak, ó, Uram, a prófétádra kérlek ... " - olyan kétségbeesett zokogásban tört ki, mint egy gyerek, akinek nem jut eszébe a lecke.
Mindenki falfehéren állt. Anyám megtántorodott. Ó Istenem, Skorpió néni száját aznap egyetlen átok sem hagyta el.
Csak apám mosolygott tovább, ahogyan mindig is mosolyogva hallgatta átkozódásait.
Igaz a mondás, a húgok átka nem fog a fivéreken: megszűri az anyatej.
Fordította Dezső Csaba.
Kamlésvar
HALÁL DELHIBEN
Mindent a köd leple borít. Már reggel kilenc óra is elmúlt, de egész Delhit bevonja a pára. Az utcák nyirkosak, a fák vizesek. Semmit se lehet tisztán látni. Az élet lüktetése csak hangok formájában jut el a tudatig, hangokban, amelyek betöltik a fület. Az épület minden részéből hangok áramlanak. Mint más napokon, Vászvání szolgája begyújtott a kályhába, és a tűz zümmögése áthallatszik a falon. A szomszédos szobában Atul Mavání tisztítja a cipőjét. Fönt meg a szardárdzsí kenegeti lakkal a szakállát. Ablaka fölött, a függöny mögött a villanykörte úgy ragyog, mint egy óriási gyöngyszem. Minden ajtó zárva, minden ablakon függöny, de az épület minden részében mégis ott az élet lüktetése. A harmadik emeleten Vászvání becsukta a fürdőszoba ajtaját, és kinyitotta a csapot.
Buszok sietnek a ködön át, súlyos kerekük csikorgása közeledik, majd elenyészik a távolban. A járdák zsúfoltak, és mégis minden ködbe burkolt személy sodródó gyapotpamacsra emlékeztet.
A gyapotpamacsok pedig csendben elmerülnek a homály tengerébe. A buszok zsúfoltak. Az emberek a hideg üléseken szoronganak, közöttük egy-egy figura úgy csüng, mint Jézus a keresztfán: karjuk kinyújtva, kezükben nem szög van, hanem a busz jeges, fénylő rúdja.
Távolabb az utcán halottas menet közeleg.
Biztos ez az a temetés, amiről az imént olvastam az újságban: „Széth Diváncsand, a Karolbagh negyedből való jól ismert és népszerű üzletember, mágnás, ma este az Irwin kórházban elhunyt. Holttestét otthonába szállították. Holnap reggel kilenc órakor indul a halottas menet az Árja Szamádzs úton a Pancskuin halottégetőhöz, ahol az utolsó szertartások lesznek.”
Biztosan az ő holttestét hozzák itt az úton. Mögötte lassan és csendben emberek mennek, mindegyikük kendőkbe burkolódzott, és sapkát visel. Semmit se lehet egészen tisztán látni…
Kopognak az ajtómon. Leteszem az újságot, és kinyitom az ajtót. Atul Mavání áll a küszöbön.
– Barátom, nagy gondban vagyok. Ma nem járt erre a vasaló ember. Használhatnám az ön vasalóját? – Atul szavaira megkönnyebbülést éreztem. Amikor megpillantottam, attól féltem, hogy felveti a halottas menethez való csatlakozás kérdését. Azonnal odaadom neki a vasalót, elégedetten, hogy most végre kivasalja a nadrágját, aztán elmegy, és körbejárja a követségeket.
Amióta csak olvastam az újságban Széth Diváncsand halálát, attól tartok, hogy valaki megjelenik, és javasolja a búcsúztatáson való részvételt a hideg ellenére. Ebben a házban mindenki ismerte őt. Valamennyien finom és művelt emberek.
Aztán a szardárdzsí szolgája jön le a lépcsőn, morfondírozva kinyitja az ajtót és kimegy. Önmagam megnyugtatására utána szólok: – Dharmá! Hová megy?
Amikor válaszol, hogy – megyek vajat venni a szardárdzsínak -, gyorsan pénzt adok neki, hogy nekem meg cigarettát hozzon.
A szardárdzsí vajért küldte a reggelijéhez, ami azt jelenti, hogy ő se szándékozik csatlakozni a halottas menethez. Ez további megkönnyebbülést jelent. Mivel Atul Mavání és a szardárdzsí nem készülődnek, akkor én szóba se jöhetek. Azok ketten, meg a Vászvání család gyakrabban látogattak el Széth Diváncsandhoz. Én csak négyszer vagy ötször találkoztam vele. Ha ők nem tervezik, hogy megjelennek, akkor az én részvételem kérdése fel se merül.
Vászváníné megjelent az utcai erkélyen. Különös fehérség ül vonzó arcán, és valami enyhén piros szín a múlt este feltett rúzstól. Csak egy köntös van rajta, és éppen a haját tűzi fel. Hallani a hangját: – Drágám, hozz nekem egy kis kenőcsöt, légy szíves.
Ez még jobban megnyugtat. Azt jelenti, hogy Vászvání se megy a szertartásra.
A halottas menet lassan közeleg az Árja Szamádzs út távolabbi vége felől…
Atul Mavání visszahozza a vasalót. Miután átvettem, be akarom csukni az ajtót, de ő bejön, és megkérdezi:
– Hallotta, hogy Széth Diváncsand tegnap meghalt?
– Éppen most olvastam az újságban – válaszolok azonnal, nehogy a beszélgetés tovább folytatódjon erről. Atul arca fénylik. Biztos most borotválkozott.
– Igazán kitűnő ember volt az a Diváncsand.
Attól félek, hogy ha a megjegyzések tovább folytatódnak, morális kötelezettséget fogok érezni, hogy csatlakozzam a halottas menethez. Ezért megkérdezem:
– A maga vállalkozásából mi lett?
– Csak a gép késik. Amint megérkezik, a szerződés életbe lép. Ennek a szerződéses munkának igazán nincs semmi értelme. De hát mit lehet tenni? Ha sikerül nyolc vagy tíz gépet elhelyeznem, elkezdhetem a saját üzletemet. – Atul folytatja és megjegyzi: – Testvér, Diváncsandzsí nagyon sokat segített nekem, amikor először idejöttem. Neki köszönhető, hogy valami munkát kaptam. Az emberek nagyon tisztelték őt.
Diváncsand nevének hallatára hegyezem a fülemet. Aztán a szardárdzsí dugja ki a fejét az ablakon, és kérdezi:
– Maváni úr, mikor kezdődik?
– Hát, eredetileg kilenc órakor, de talán később kezdik a hideg meg a köd miatt. – Ez minden bizonnyal a halottégetésre vonatkozik.
A szardárdzsí szolgája, Dharmá, meghozta nekem a cigarettát, és most teához terít odafent. Majd Vászváníné hangja hallatszik:
„Prémilá biztosan ott lesz. Nem gondolod, drágám?”
„Hát úgy illene – mondja Vászvání átsétálva az erkélyen. – Siess és készülj.”
– Eljön ma este a kávéházba? – kérdezi tőlem Atul.
– Talán. – Magamra csavarom a takarót, ő meg visszamegy a szobájába.
Egy perccel később hallom a hangját:
– Testvér, be van a villany kapcsolva?
– Igen – válaszolom, és tudom, hogy biztosan elektromos merülő forralót használ vízmelegítéshez.
– Cipőtisztítás! – hirdeti a cipőtisztító fiú udvariasan, megszokott módján, és a szardárdzsí felhívja. A fiú az ajtó előtt ül, és nekilát a munkájának, a szardárdzsí meg utasítást ad szolgájának, hogy pontosan egy órakor hozza az ebédet: „Süss néhány ropogós lepényt, és csinálj salátát is.”
Tudom, hogy a szolgája egy csirkefogó. Soha nem viszi be az ebédet időben, és nem is azt főz, amit a szardárdzsí akar.
Kint az utcát még mindig sűrű köd borítja, a napsütésnek nyoma sincs. A hetes busz indul, belül lógnak a keresztre feszített Krisztusok, és egy kalauz jegyeket oszt a sorban állóknak. Az aprópénz csengése hallatszik, valahányszor visszaad. A párába burkolt gyapotlabdák között a sötét egyenruhás kalauz olyannak tűnik, mintha maga volna a sátán.
A halottas menet most már valamivel közelebb jött.
„Kék szárit vegyek fel?" – kérdezi Vászváníné.
Vászvání válaszának tompított hangja arra utal, hogy éppen nyakkendőjének csomóját köti.
A szolga kikefélte a szardárdzsí öltönyét, és egy akasztóra rakta. A szardárdzsí a tükör előtt áll, és a turbánját köti.
Atul Mavání tűnik fel ismét, aktatáskával a kezében. Az az öltöny van rajta, amit a múlt hónapban csináltatott. Arca friss, és a cipője ragyog.
– Maga nem megy? – kérdezi. Mielőtt megkérdezhetném, hogy „hova mennék?”, újra megszólal:
– Jöjjön, szardárdzsí! Késő lesz… már elmúlt tíz óra.
Két perccel később a szardárdzsí jön is lefelé a lépcsőn. Közben Vászvání föntről észreveszi Mavání öltönyét, és érdeklődik:
– Hol csináltatta azt a ruhát?
– A Kán piacon.
– Nagyon jól varrták meg. Szeretném elkérni a szabó címét. – Majd a feleségét szólítja: – Gyerünk, drágám. Jó. Majd lent megvárlak. – Csatlakozva Maváníhoz és a szardárdzsíhoz, megtapogatja az öltöny anyagát.
– Indiai a bélése?
– Angol!
– Kitűnő a szabása – mondja és beírja a noteszába a szabó címét. Vászváníné jelenik meg a balkonon, még makulátlanabbnak tűnik a nyirkos, hűvös reggelen. A szardárdzsí Maváníra kacsint, és fütyörészni kezd.
A menet és a holttest most pontosan az ablakom alatt halad el. Néhányan gyalog kísérik, egy-két autó megy lassan mögötte. Az emberek elmerülten beszélgetnek.
Vászváníné lejön, hajában egy szál virág: a szardárdzsí a díszzsebkendőt igazgatja a szivarzsebében. Mielőtt kilépnek az ajtón, Vászvání megkérdezi tőlem:
– Maga nem jön?
– Csak menjenek előre, majd én is odaérek – mondom. A következő pillanatban azon tűnődöm, hogy hová is hívott engem. Ezen töprengek, miközben ők négyen elhagyják a házat.
A halottas menet tovább halad az úton. Hátulról egy autó közelít, és lelassít a menet mellett. A sofőr néhány szót vált az egyik gyalogossal, majd továbbhajt. A két autó a menet végéről előregördül és követi. Vászváníné és a három másik a taxiállomás felé tart. Figyelem őket. Vászváníné magára borította a szőrmestóláját, a szardárdzsí meg vagy felajánlja neki szőrmekesztyűjét, vagy éppen csak mutogatja. A taxisofőr odajön, kinyitja az ajtót, és ők négyen beszállnak. A taxi errefelé tart, és a kocsiból nevetést hallok. Vászvání a menet felé mutat, és mond valamit a sofőrnek.
Csendben állok, megfigyelek mindent, és valamilyen okból most úgy érzem, a legkevesebb, amit megtehettem volna, hogy csatlakozom Diváncsand halottas menetéhez. Különösen a fiát ismerem jól, és az ilyen esetekben az ember együttérzéssel fordul még az ellensége felé is. A hidegtől gyengül az elhatározásom, de a halotti szertartáshoz való csatlakozás kérdése valahol mélyen belül szüntelenül piszkál.
A taxi a holttest közelében lelassít. Mavání kidugja a fejét, és mond valamit. Aztán a taxi áttér a jobb oldalra és továbbmegy.
Megvertnek érzem magam, veszem a kabátom, belebújok egy szandálba, és lemegyek a lépcsőn. Lábam automatikusan a menet felé irányít, és csendben meghúzódom a holttest mögött. Négyen viszik a vállukon, heten mennek mellette – én vagyok a hetedik. Arról a különbségről gondolkodom, ami nyomban bekövetkezik, mihelyt valaki meghal. Még a múlt évben is, amikor Diváncsand lánya férjhez ment, ezrek gyűltek össze, autósor állt a háza előtt…
Elértünk a Link Roadhoz. A következő kanyar után van már a Pancskuin halottégető.
Amint a menet befordul a sarkon, tömeget és autósort látok. Robogó is van néhány. Fecsegés hallatszik az egyik oldalról, ahol egy csomó asszony áll. Mindegyik másként fésülte a haját, és amint itt álldogálnak, összképük ugyanolyan színpompás, mint amit az ember a Connaught Place-en lát. A férfiak csoportjából cigarettafüst emelkedik a magasba, és elkeveredik a köddel. Az asszonyok piros ajka és fehér foga ragyog, amint beszélnek, a szemükben büszkeség…
A holttestet letették kint egy emelvényre. Most csend van. A szétszóródott tömeg összegyűl a test körül, a sofőrök, kezükben virágcsokrokkal és füzérekkel állnak, és várják úrnőjük pillantását.
Tekintetem Vászváníra vetődik. Igyekszik jelt adni a feleségének, hogy menjen a holttesthez, de az csak áll, és beszélget egy másik asszonnyal…
A holttest arcát kitakarták, és az asszonyok most virágokat és füzéreket raknak köré. A sofőrök, elvégezve kötelességüket, a kocsik közelében cigarettáznak.
Egy hölgy, miután elhelyezett egy virágfüzért, zsebéből zsebkendőt vesz elő, a szeméhez tartja, szipog egy kicsit, aztán hátralép.
Most valamennyi asszony zsebkendőt vesz elő, és orrfújás hallatszik mindenfelől.
Néhány férfi füstölőt gyújt, és elhelyezi a halott fejénél. Ott állnak mozdulatlanul.
A hangokból úgy tűnik, hogy a fokozódó szomorúság elérte az asszonyok szívét.
Atul Mavání egy papírt vett elő az aktatáskájából, és Vászvánínak mutatja. Azt hiszem, útlevélkérelem.
A ravatalt beviszik a halottégető területére. A tömeg a kapun kívül marad és figyel. A sofőrök vagy elszívták cigarettájukat, vagy eloltották, és már a kocsijukat őrzik.
A holttest végleg belül kerül.
A férfiak és a nők, akik azért jöttek, hogy kifejezzék részvétüket, most távoznak.
Hallatszik a kocsik ajtajának nyitása és csukódása. A robogósok beindítják a motort, egyesek a buszmegálló felé tartanak.
A köd még mindig sűrű. Az úton buszok mennek, és Vászváníné megjegyzi: – Prémilá meghívott minket ma estére. Ugye, eljössz, drágám? Autó jön értünk. Rendben van?
Vászvání egyetértően bólint.
Az autón távozó nők mosolyognak és búcsúzkodnak egymástól. – Viszontlátásra – hallatszik egymás után. Az autók elindulnak…
Atul Mavání és a szardárdzsí a buszmegálló felé sétál, én meg ráébredek, hogy ha úgy készültem volna, innen egyenesen mehetnék dolgozni. De most már fél tizenkettő van.
A halotti máglyát meggyújtották, négy-öt férfi üldögél egy fa alatt a padon. Ők is, mint én, véletlenül bejöttek. Ők biztos szabadságot vettek ki erre a napra. Különben úgy öltöztek volna, hogy innen mennek dolgozni.
Nem tudok dönteni, hazamenjek-e, hozzam magam rendbe, és bemenjek a hivatalba, vagy éljek a haláleset mentségével, és vegyek ki egy nap szabadságot. Végül is valóban meghalt valaki, és én tényleg ott voltam a temetési menetben.
Kamlésvar
HALÁL DELHIBEN
Mindent a köd leple borít. Már reggel kilenc óra is elmúlt, de egész Delhit bevonja a pára. Az utcák nyirkosak, a fák vizesek. Semmit se lehet tisztán látni. Az élet lüktetése csak hangok formájában jut el a tudatig, hangokban, amelyek betöltik a fület. Az épület minden részéből hangok áramlanak. Mint más napokon, Vászvání szolgája begyújtott a kályhába, és a tűz zümmögése áthallatszik a falon. A szomszédos szobában Atul Mavání tisztítja a cipőjét. Fönt meg a szardárdzsí kenegeti lakkal a szakállát. Ablaka fölött, a függöny mögött a villanykörte úgy ragyog, mint egy óriási gyöngyszem. Minden ajtó zárva, minden ablakon függöny, de az épület minden részében mégis ott az élet lüktetése. A harmadik emeleten Vászvání becsukta a fürdőszoba ajtaját, és kinyitotta a csapot.
Buszok sietnek a ködön át, súlyos kerekük csikorgása közeledik, majd elenyészik a távolban. A járdák zsúfoltak, és mégis minden ködbe burkolt személy sodródó gyapotpamacsra emlékeztet.
A gyapotpamacsok pedig csendben elmerülnek a homály tengerébe. A buszok zsúfoltak. Az emberek a hideg üléseken szoronganak, közöttük egy-egy figura úgy csüng, mint Jézus a keresztfán: karjuk kinyújtva, kezükben nem szög van, hanem a busz jeges, fénylő rúdja.
Távolabb az utcán halottas menet közeleg.
Biztos ez az a temetés, amiről az imént olvastam az újságban: „Széth Diváncsand, a Karolbagh negyedből való jól ismert és népszerű üzletember, mágnás, ma este az Irwin kórházban elhunyt. Holttestét otthonába szállították. Holnap reggel kilenc órakor indul a halottas menet az Árja Szamádzs úton a Pancskuin halottégetőhöz, ahol az utolsó szertartások lesznek.”
Biztosan az ő holttestét hozzák itt az úton. Mögötte lassan és csendben emberek mennek, mindegyikük kendőkbe burkolódzott, és sapkát visel. Semmit se lehet egészen tisztán látni…
Kopognak az ajtómon. Leteszem az újságot, és kinyitom az ajtót. Atul Mavání áll a küszöbön.
– Barátom, nagy gondban vagyok. Ma nem járt erre a vasaló ember. Használhatnám az ön vasalóját? – Atul szavaira megkönnyebbülést éreztem. Amikor megpillantottam, attól féltem, hogy felveti a halottas menethez való csatlakozás kérdését. Azonnal odaadom neki a vasalót, elégedetten, hogy most végre kivasalja a nadrágját, aztán elmegy, és körbejárja a követségeket.
Amióta csak olvastam az újságban Széth Diváncsand halálát, attól tartok, hogy valaki megjelenik, és javasolja a búcsúztatáson való részvételt a hideg ellenére. Ebben a házban mindenki ismerte őt. Valamennyien finom és művelt emberek.
Aztán a szardárdzsí szolgája jön le a lépcsőn, morfondírozva kinyitja az ajtót és kimegy. Önmagam megnyugtatására utána szólok: – Dharmá! Hová megy?
Amikor válaszol, hogy – megyek vajat venni a szardárdzsínak -, gyorsan pénzt adok neki, hogy nekem meg cigarettát hozzon.
A szardárdzsí vajért küldte a reggelijéhez, ami azt jelenti, hogy ő se szándékozik csatlakozni a halottas menethez. Ez további megkönnyebbülést jelent. Mivel Atul Mavání és a szardárdzsí nem készülődnek, akkor én szóba se jöhetek. Azok ketten, meg a Vászvání család gyakrabban látogattak el Széth Diváncsandhoz. Én csak négyszer vagy ötször találkoztam vele. Ha ők nem tervezik, hogy megjelennek, akkor az én részvételem kérdése fel se merül.
Vászváníné megjelent az utcai erkélyen. Különös fehérség ül vonzó arcán, és valami enyhén piros szín a múlt este feltett rúzstól. Csak egy köntös van rajta, és éppen a haját tűzi fel. Hallani a hangját: – Drágám, hozz nekem egy kis kenőcsöt, légy szíves.
Ez még jobban megnyugtat. Azt jelenti, hogy Vászvání se megy a szertartásra.
A halottas menet lassan közeleg az Árja Szamádzs út távolabbi vége felől…
Atul Mavání visszahozza a vasalót. Miután átvettem, be akarom csukni az ajtót, de ő bejön, és megkérdezi:
– Hallotta, hogy Széth Diváncsand tegnap meghalt?
– Éppen most olvastam az újságban – válaszolok azonnal, nehogy a beszélgetés tovább folytatódjon erről. Atul arca fénylik. Biztos most borotválkozott.
– Igazán kitűnő ember volt az a Diváncsand.
Attól félek, hogy ha a megjegyzések tovább folytatódnak, morális kötelezettséget fogok érezni, hogy csatlakozzam a halottas menethez. Ezért megkérdezem:
– A maga vállalkozásából mi lett?
– Csak a gép késik. Amint megérkezik, a szerződés életbe lép. Ennek a szerződéses munkának igazán nincs semmi értelme. De hát mit lehet tenni? Ha sikerül nyolc vagy tíz gépet elhelyeznem, elkezdhetem a saját üzletemet. – Atul folytatja és megjegyzi: – Testvér, Diváncsandzsí nagyon sokat segített nekem, amikor először idejöttem. Neki köszönhető, hogy valami munkát kaptam. Az emberek nagyon tisztelték őt.
Diváncsand nevének hallatára hegyezem a fülemet. Aztán a szardárdzsí dugja ki a fejét az ablakon, és kérdezi:
– Maváni úr, mikor kezdődik?
– Hát, eredetileg kilenc órakor, de talán később kezdik a hideg meg a köd miatt. – Ez minden bizonnyal a halottégetésre vonatkozik.
A szardárdzsí szolgája, Dharmá, meghozta nekem a cigarettát, és most teához terít odafent. Majd Vászváníné hangja hallatszik:
„Prémilá biztosan ott lesz. Nem gondolod, drágám?”
„Hát úgy illene – mondja Vászvání átsétálva az erkélyen. – Siess és készülj.”
– Eljön ma este a kávéházba? – kérdezi tőlem Atul.
– Talán. – Magamra csavarom a takarót, ő meg visszamegy a szobájába.
Egy perccel később hallom a hangját:
– Testvér, be van a villany kapcsolva?
– Igen – válaszolom, és tudom, hogy biztosan elektromos merülő forralót használ vízmelegítéshez.
– Cipőtisztítás! – hirdeti a cipőtisztító fiú udvariasan, megszokott módján, és a szardárdzsí felhívja. A fiú az ajtó előtt ül, és nekilát a munkájának, a szardárdzsí meg utasítást ad szolgájának, hogy pontosan egy órakor hozza az ebédet: „Süss néhány ropogós lepényt, és csinálj salátát is.”
Tudom, hogy a szolgája egy csirkefogó. Soha nem viszi be az ebédet időben, és nem is azt főz, amit a szardárdzsí akar.
Kint az utcát még mindig sűrű köd borítja, a napsütésnek nyoma sincs. A hetes busz indul, belül lógnak a keresztre feszített Krisztusok, és egy kalauz jegyeket oszt a sorban állóknak. Az aprópénz csengése hallatszik, valahányszor visszaad. A párába burkolt gyapotlabdák között a sötét egyenruhás kalauz olyannak tűnik, mintha maga volna a sátán.
A halottas menet most már valamivel közelebb jött.
„Kék szárit vegyek fel?" – kérdezi Vászváníné.
Vászvání válaszának tompított hangja arra utal, hogy éppen nyakkendőjének csomóját köti.
A szolga kikefélte a szardárdzsí öltönyét, és egy akasztóra rakta. A szardárdzsí a tükör előtt áll, és a turbánját köti.
Atul Mavání tűnik fel ismét, aktatáskával a kezében. Az az öltöny van rajta, amit a múlt hónapban csináltatott. Arca friss, és a cipője ragyog.
– Maga nem megy? – kérdezi. Mielőtt megkérdezhetném, hogy „hova mennék?”, újra megszólal:
– Jöjjön, szardárdzsí! Késő lesz… már elmúlt tíz óra.
Két perccel később a szardárdzsí jön is lefelé a lépcsőn. Közben Vászvání föntről észreveszi Mavání öltönyét, és érdeklődik:
– Hol csináltatta azt a ruhát?
– A Kán piacon.
– Nagyon jól varrták meg. Szeretném elkérni a szabó címét. – Majd a feleségét szólítja: – Gyerünk, drágám. Jó. Majd lent megvárlak. – Csatlakozva Maváníhoz és a szardárdzsíhoz, megtapogatja az öltöny anyagát.
– Indiai a bélése?
– Angol!
– Kitűnő a szabása – mondja és beírja a noteszába a szabó címét. Vászváníné jelenik meg a balkonon, még makulátlanabbnak tűnik a nyirkos, hűvös reggelen. A szardárdzsí Maváníra kacsint, és fütyörészni kezd.
A menet és a holttest most pontosan az ablakom alatt halad el. Néhányan gyalog kísérik, egy-két autó megy lassan mögötte. Az emberek elmerülten beszélgetnek.
Vászváníné lejön, hajában egy szál virág: a szardárdzsí a díszzsebkendőt igazgatja a szivarzsebében. Mielőtt kilépnek az ajtón, Vászvání megkérdezi tőlem:
– Maga nem jön?
– Csak menjenek előre, majd én is odaérek – mondom. A következő pillanatban azon tűnődöm, hogy hová is hívott engem. Ezen töprengek, miközben ők négyen elhagyják a házat.
A halottas menet tovább halad az úton. Hátulról egy autó közelít, és lelassít a menet mellett. A sofőr néhány szót vált az egyik gyalogossal, majd továbbhajt. A két autó a menet végéről előregördül és követi. Vászváníné és a három másik a taxiállomás felé tart. Figyelem őket. Vászváníné magára borította a szőrmestóláját, a szardárdzsí meg vagy felajánlja neki szőrmekesztyűjét, vagy éppen csak mutogatja. A taxisofőr odajön, kinyitja az ajtót, és ők négyen beszállnak. A taxi errefelé tart, és a kocsiból nevetést hallok. Vászvání a menet felé mutat, és mond valamit a sofőrnek.
Csendben állok, megfigyelek mindent, és valamilyen okból most úgy érzem, a legkevesebb, amit megtehettem volna, hogy csatlakozom Diváncsand halottas menetéhez. Különösen a fiát ismerem jól, és az ilyen esetekben az ember együttérzéssel fordul még az ellensége felé is. A hidegtől gyengül az elhatározásom, de a halotti szertartáshoz való csatlakozás kérdése valahol mélyen belül szüntelenül piszkál.
A taxi a holttest közelében lelassít. Mavání kidugja a fejét, és mond valamit. Aztán a taxi áttér a jobb oldalra és továbbmegy.
Megvertnek érzem magam, veszem a kabátom, belebújok egy szandálba, és lemegyek a lépcsőn. Lábam automatikusan a menet felé irányít, és csendben meghúzódom a holttest mögött. Négyen viszik a vállukon, heten mennek mellette – én vagyok a hetedik. Arról a különbségről gondolkodom, ami nyomban bekövetkezik, mihelyt valaki meghal. Még a múlt évben is, amikor Diváncsand lánya férjhez ment, ezrek gyűltek össze, autósor állt a háza előtt…
Elértünk a Link Roadhoz. A következő kanyar után van már a Pancskuin halottégető.
Amint a menet befordul a sarkon, tömeget és autósort látok. Robogó is van néhány. Fecsegés hallatszik az egyik oldalról, ahol egy csomó asszony áll. Mindegyik másként fésülte a haját, és amint itt álldogálnak, összképük ugyanolyan színpompás, mint amit az ember a Connaught Place-en lát. A férfiak csoportjából cigarettafüst emelkedik a magasba, és elkeveredik a köddel. Az asszonyok piros ajka és fehér foga ragyog, amint beszélnek, a szemükben büszkeség…
A holttestet letették kint egy emelvényre. Most csend van. A szétszóródott tömeg összegyűl a test körül, a sofőrök, kezükben virágcsokrokkal és füzérekkel állnak, és várják úrnőjük pillantását.
Tekintetem Vászváníra vetődik. Igyekszik jelt adni a feleségének, hogy menjen a holttesthez, de az csak áll, és beszélget egy másik asszonnyal…
A holttest arcát kitakarták, és az asszonyok most virágokat és füzéreket raknak köré. A sofőrök, elvégezve kötelességüket, a kocsik közelében cigarettáznak.
Egy hölgy, miután elhelyezett egy virágfüzért, zsebéből zsebkendőt vesz elő, a szeméhez tartja, szipog egy kicsit, aztán hátralép.
Most valamennyi asszony zsebkendőt vesz elő, és orrfújás hallatszik mindenfelől.
Néhány férfi füstölőt gyújt, és elhelyezi a halott fejénél. Ott állnak mozdulatlanul.
A hangokból úgy tűnik, hogy a fokozódó szomorúság elérte az asszonyok szívét.
Atul Mavání egy papírt vett elő az aktatáskájából, és Vászvánínak mutatja. Azt hiszem, útlevélkérelem.
A ravatalt beviszik a halottégető területére. A tömeg a kapun kívül marad és figyel. A sofőrök vagy elszívták cigarettájukat, vagy eloltották, és már a kocsijukat őrzik.
A holttest végleg belül kerül.
A férfiak és a nők, akik azért jöttek, hogy kifejezzék részvétüket, most távoznak.
Hallatszik a kocsik ajtajának nyitása és csukódása. A robogósok beindítják a motort, egyesek a buszmegálló felé tartanak.
A köd még mindig sűrű. Az úton buszok mennek, és Vászváníné megjegyzi: – Prémilá meghívott minket ma estére. Ugye, eljössz, drágám? Autó jön értünk. Rendben van?
Vászvání egyetértően bólint.
Az autón távozó nők mosolyognak és búcsúzkodnak egymástól. – Viszontlátásra – hallatszik egymás után. Az autók elindulnak…
Atul Mavání és a szardárdzsí a buszmegálló felé sétál, én meg ráébredek, hogy ha úgy készültem volna, innen egyenesen mehetnék dolgozni. De most már fél tizenkettő van.
A halotti máglyát meggyújtották, négy-öt férfi üldögél egy fa alatt a padon. Ők is, mint én, véletlenül bejöttek. Ők biztos szabadságot vettek ki erre a napra. Különben úgy öltöztek volna, hogy innen mennek dolgozni.
Nem tudok dönteni, hazamenjek-e, hozzam magam rendbe, és bemenjek a hivatalba, vagy éljek a haláleset mentségével, és vegyek ki egy nap szabadságot. Végül is valóban meghalt valaki, és én tényleg ott voltam a temetési menetben.
Fordította: xx
Szaádat Haszan Mantó
Tóbá Ték Szingh
India kettéosztása után két-három évvel a pakisztáni és az indiai kormánynak az az ötlete támadt, hogy a köztörvényesekhez hasonlóan a bolondokat is ki kellene cserélni. Vagyis azokat a muzulmán bolondokat, akik az indiai elmegyógyintézetek lakói, vigyék át Pakisztánba, azokat a hindu és szikh bolondokat pedig, akik a pakisztáni elmegyógyintézetekben vannak, adják át az indiaiaknak.
Nem tudom, hogy ez helyes volt-e vagy sem, mindenesetre az okosok határozatának értelmében itt is, ott is magas szintű konferenciákat tartottak, míg végül egy nap döntés nem született a bolondok kicseréléséről. Ezután alapos vizsgálatra került sor. Azok a muzulmán bolondok, akiknek Indiában volt gondviselőjük, ott maradhattak náluk, a többit pedig a határ túloldalán szélnek eresztették. Mivel innen, Pakisztánból, többé-kevésbé minden hindu és szikh már korábban elment, fel sem merült az a kérdés, hogy kit kinél helyezzenek el. Az összes hindu és szikh bolondot, ahányan csak voltak, valamennyit rendőri őrizet mellett elvitték a határig.
Hogy odaát mi történt, azt nem tudom, mindenesetre itt, a láhauri bolondokházában, mikor megérkezett a csereegyezmény híre, igen érdekes és szórakoztató dolgok estek meg. Egy muzulmán bolondtól, aki tizenkét éve napi rendszerességgel olvasta a Zamíndár című lapot, a barátja megkérdezte: "Tanár úr, ugyan mi a csoda ez a Pakisztán?" Az hosszas megfontolás után így válaszolt: "Egy olyan hely Indiában, ahol a borotvákat csinálják." Ezzel a válasszal aztán a másik meg is elégedett.
Egy nap az egyik szikh bolond emígyen érdeklődött egy másik szikh bolondnál: "Szardárdzsí, mért küldenek el minket Indiába? Hisz' mi még az ottani nyelvet sem ismerjük!"
A másik elmosolyodott: "Én ismerem az indiaiak nyelvét! Az indiaiak pokolian fenn hordják az orrukat..."
Az egyik muzulmán bolond fürdés közben olyan magasra rakta ki az "Éljen Pakisztán!" táblát, hogy elcsúszott a kövön és ájultan terült el. Volt ott aztán néhány olyan bolond, aki nem is volt bolond. Közöttük főleg olyan gyilkosok voltak, akiknek a rokonai némi ellenszolgáltatás fejében rávették a hivatalnokokat, küldjék őket a bolondokházába, hogy megmeneküljenek a kötéltől. Ezek úgy-ahogy felfogták, miért osztották fel Indiát, meg hogy mi is ez a Pakisztán, de ők sem értesültek minden eseményről. Az újságokból nem lehetett megtudni semmit, a tanulatlan, műveletlen őrök beszélgetéseiből pedig semmi biztosat sem lehetett kihámozni. Csak annyit tudtak, hogy van valami Muhammad Ali Dzsinná nevű ember, akit "Nagy Vezér" -nek is hívnak, és aki csinált egy külön országot a muzulmánoknak: Pakisztánt. Hogy aztán ez hol van, meg hogy milyen, arról semmit sem tudtak. Ez volt az oka, hogy a bolondokházában minden bolond, akinek nem bomlott meg teljesen az agya, abba a dilemmába került, hogy vajon ő most Pakisztánban van, vagy Indiában. Mármost ha Indiában van, akkor hol van Pakisztán, ha meg Pakisztánban van, akkor hogyan lehetséges az, hogy néhány évvel ezelőtt még Indiában volt, pedig ugyanezen a helyen lakott. Az egyik bolond annyira belegabalyodott India és Pakisztán meg Pakisztán és India ördögi körébe, hogy teljesen becsavarodott. Egy nap sepregetés közben felmászott egy fára, és egy ágon ülve két órán át egyhuzamban Pakisztán és India kényes témájáról szónokolt. Mikor az őrök rászóltak, hogy jöjjön le, még feljebb mászott. Próbáltak ráijeszteni, fenyegették, mire így szólt: "Sem Indiában, sem Pakisztánban nem akarok élni, itt maradok ezen a fán!"
Mikor elmúlt a rohama, lemászott, és a hindu meg szikh barátai nyakába borulva sírva fakadt. Az az egy gondolat töltötte csordultig a szívét, hogy ott fogják őt hagyni és elmennek Indiába.
Egy egyetemet végzett, muzulmán rádiótechnikus állapotában, aki egész nap a többi bolondtól félrevonultan, egy félreeső kerti ösvényen szokott csendben sétálgatni, hirtelen fordulat állt be. Minden ruháját levetette, átadta egy ápolónak, és anyaszült meztelenül kezdett mászkálni fel-alá a kertben.
Egy csinjaut-beli kövér muzulmán bolond, aki valaha a Muszlim Liga aktivistája volt, és naponta tizenötször-hússzor is megmosdott, váratlanul új szokást vett fel. Muhammad Alinak hívták, ezért hát egy szép napon szónokolni kezdett a zárkájában, hogy ő a "Nagy Vezér", Muhammad Ali Dzsinná. Ezt látva egy szikh bolond Másztar Tárá Szingh-gé nevezte ki magát. Nem sok hiányzott, hogy vér folyjék, de végül mindkettőt közveszélyes őrültté nyilvánították és külön-külön cellába zárták.
Volt Láhaurban egy fiatal hindu ügyvéd, aki a szerelembe őrült bele. Mikor meghallotta, hogy Amritszar átkerült Indiához, nagyon elkeseredett. Épp abban a városban volt a szerelme, egy hindu lány, aki ugyan már régen ejtette az ügyvédet, ám ő még őrületében sem felejtette el a lányt. Ezért hát átkokat szórt az összes muzulmán vezető fejére, akik addig mesterkedtek, míg két részre nem osztották Indiát, így a szerelme indiai lett, ő meg pakisztáni. Mikor a csere megkezdődött, a többi bolond az ügyvéd lelkére beszélt, hogy ne adja fel a reményt, mert el fogják vinni őt Indiába - abba az Indiába, ahol a szerelme lakik. Ám ő nem akarta otthagyni Láhaurt, abból a megfontolásból, hogy Amritszarban nem tud majd praktizálni.
Az Európai Osztályon volt két anglo-indiai bolond. Mikor megtudták, hogy az angolok Indiának függetlenséget adtak és elmentek, nagyon elkeseredtek. A legnagyobb titkolódzás közepette órákon át azon a problémán rágódtak, vajon mi lesz ezek után a státusuk a bolondokházában. Megmarad-e az Európai Osztály vagy sem? Jut-e nekik továbbra is reggeli vagy sem? Meg hogyha kenyér helyett csak azt a rohadt indus csapátit kapják majd, hát akkor már jobb, ha inkább megmérgezik magukat.
Volt ott egy szikh, aki tizenöt évvel azelőtt került be az elmegyógyintézetbe. Furcsábbnál furcsább szavak hagyták el folyton a száját: "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az eszetlen lámpa bablencséje!"[DC1] Sem nappal, sem éjjel nem aludt, az őrök azt állították, hogy tizenöt hosszú év alatt egy percre sem hunyta le a szemét. Sőt, le sem feküdt, ámbár néha-néha odatámaszkodott a falhoz. A folytonos állástól lába felpuffadt, a vádlija is megdagadt, de e testi gyötrelmek ellenére sem feküdt le pihenni. Figyelemmel végighallgatta, mikor a bolondok India, Pakisztán meg a lakosságcsere kérdéséről vitáztak, s ha valaki a véleményét kérdezte, megfontoltan így válaszolt: "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az eszetlen pakisztáni kormány bablencséje!"[DC2]
Ám később a "pakisztáni kormány" helyére a "Tóbá Ték Szingh kormány" került, és emberünk elkezdte kérdezgetni a többi bolondot, hol van Tóbá Ték Szingh, ahová valósi volt. De senki sem tudta, hogy Pakisztánban van-e, vagy Indiában. Akik megpróbálták elmagyarázni, azok teljesen belegabalyodtak, hogy Szijálkót korábban Indiában volt, de most azt hallottam, hogy Pakisztánban van, és ugyan ki tudja, hogy Láhaur, amely most Pakisztánban van, nem fog-e holnap átmenni Indiába, vagy esetleg egész Indiából Pakisztán lesz, és ugyan ki tudná kezét a szívére téve megmondani, hogy India is meg Pakisztán is nem válik-e majd egy szép napon köddé?
Ennek a szikh bolondnak úgy megritkult a haja, hogy már csak néhány szál maradt. Minthogy csak nagy ritkán mosdott, a szakálla meg a haja teljesen összeragadt, s ez nagyon félelmetes külsőt kölcsönzött neki. Ám ez az ember a légynek sem ártott, tizenöt év alatt senkivel sem különbözött össze. A bolondokháza régi alkalmazottai annyit tudtak róla, hogy sok földje volt Tóbá Ték Szinghben. Jómódú birtokos volt, ám egyszer csak elborult az elméje. Rokonai erős vasláncokkal megkötözve behozták a bolondokházába. Havonta egyszer ezek a rokonok meglátogatták, kérdezősködtek a hogyléte felől, majd elmentek. Így ment ez jó darabig, de mikor India felosztása után zavaros idők köszöntöttek be, abbamaradtak a látogatások.
Bisan Szingh volt a neve, de csak Tóbá Ték Szinghnek hívták. Fogalma sem volt soha, milyen napot, milyek hónapot írnak, vagy hogy hány év telt el. Mégis minden hónapban megérezte, mikor jönnek el hozzá a családtagjai és rokonai, és mindig előre közölte egy ápolóval, hogy közeledik a látogatás ideje. Azon a napon aztán alaposan megmosakodott, jól lesikálta magát szappannal, haját olajjal dörzsölte be és megfésülködött. Előszedette a saját ruháit, melyeket egyébként sohasem vett fel, és így kicsinosítva ment látogatói elé. Ha azok kérdeztek tőle valamit, csak hallgatott, vagy néha-néha így válaszolt: "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az eszetlen lámpa bablencséje!"[DC3] [DC4]
Volt egy lánya, aki minden hónapban nőtt egy ujjnyit, s tizenöt év alatt hajadonná serdült. Bisan Szingh meg sem ismerte. Már kislány korában is mindig elsírta magát, ha meglátta az apját. Bár felnőtt, szeme most is könnyben úszott.
Ha szóba került Pakisztán és India története, Bisan Szingh a végén mindig oda lyukadt ki, hogy hol is van Tóbá Ték Szingh. Mivel nem kapott kielégítő választ, napról napra szenvedélyesebben kérdezősködött. Már a látogatók elé sem ment ki. Régebben megérezte, hogy mikor jönnek, de most mintha az a belső hang is elnémult volna, amely hírül adta a jövetelüket.
Nagyon vágyott rá, hogy meglátogassák azok, akik együtt éreztek vele, akik gyümölcsöt, édességet meg ruhákat hoztak neki. Ha megkérdezhette volna tőlük, hogy hol van Tóbá Ték Szingh, biztosan elmagyarázták volna, hogy Pakisztánban van-e, vagy Indiában. Biztos volt benne, hogy Tóbá Ték Szinghből jönnek, onnan, ahol az ő földje van.
A bolondokházában volt egy olyan bolond is, aki Istennek képzelte magát. Mikor egy nap Bisan Szingh megkérdezte tőle, hogy Tóbá Ték Szingh Pakisztánban van-e vagy Indiában, ő szokása szerint felnevetett és így szólt: "Sem Pakisztánban, sem Indiában nincs, mert még nem adtunk rá parancsot." Bisan Szingh nem egyszer alázatosan fohászkodott ehhez az Úrhoz, hogy vessen már véget a bizonytalanságnak, és adja ki a parancsot. De ez az Isten nagyon elfoglalt volt, mivel még számtalan egyéb parancsot is ki kellett adnia. Egy nap aztán betelt a pohár, és Bisan Szingh kifakadt: "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az eszetlen bablencse[DC5] [DC6] Gurudzsíjának a gyülekezete, és éljen a Gurudzsí győzelme, boldog, aki szól, igaz az Örökkévaló!"[DC7] Talán azt értette ezen, hogy te csak a muzulmánok istene vagy, mert ha a szikhek istene volnál, biztosan meghallgatnád a kérésem!
A bolondok cseréje előtt néhány nappal egy Tóbá Ték Szinghbe való muzulmán, aki korábban a barátja volt, eljött hozzá látogatóba. Ez volt az első alkalom, hogy felkereste. Mikor Bisan Szingh meglátta, sarkon fordult és elindult visszafelé, de az őrök megállították: "Hiszen hozzád jött látogatóba, ez a te barátod, Fazluddín."
Bisan Szingh egy pillantást vetett Fazluddínra, és valamit maga elé mormogott. Fazluddín elébement és vállára tette a kezét: "Régóta fontolgattam már, hogy eljövök hozzád, de nem adódott rá alkalom... A tieid mind épségben átjutottak Indiába. Amiben csak tudtam, segítettem nekik... A lányod, Rúpkaur...
Folytatni akarta, de elakadt. Bisan Szingh előtt felrémlett valami: "A lányom, Rúpkaur?"
"Igen... - dadogta Fazluddín - ő... ő is jól van... velük együtt ment el."
Bisan Szingh hallgatott. "Megkértek - kezdte Fazluddín -, hogy érdeklődjem a hogyléted felől. Hallom, hogy Indiába mégy... Add át üdvözletemet fivéreidnek, Balvír Szinghnek és Badhává Szinghnek, meg nővérednek, Amritkaurnak is. Balvír Szinghnek mondd meg, hogy Fazluddín jól van. A két vemhes tehén közül, amiket itthagyott, az egyik bikaborjút, a másik meg üszőt ellett, de az üsző hat nap után elpusztult... Ha bármit tehetek érted, csak szólj, bármikor szívesen segítek... Itt van ez a kis édesség, neked hoztam."
Bisan Szingh elvette az édességgel teli batyut, odaadta egy közelben álló őrnek, majd megkérdezte Fazluddíntól: "Hol van Tóbá Ték Szingh?"
"Hogy hol van Tóbá Ték Szingh?" - kérdezte az kissé csodálkozva. - "Hogyhogy hol van? Ott van, ahol volt."
"Pakisztánban, vagy Indiában?" - kérdezte Bisan Szingh.
"Indiában... nem, dehogy, Pakisztánban", mérgelődött Fazluddín.[DC8]
Bisan Szingh morogva odébbállt: "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az istenverte Pakisztán és India bablencséje, pfuj!"[DC9] [DC10]
[DC11] Befejeződtek a csere előkészületei. Megérkezett az innen oda, és az onnan ide átszállítandó bolondok listája, és kijelölték a csere időpontját is. Kemény tél volt. A láhauri bolondokházából rendőrosztagok kísérete mellett hindu és szikh bolondokkal megrakott teherautók indultak útnak. Velük mentek az őreik is. A vágái határátkelőnél a két oldal rendőrfőnöke találkozott egymással, és a formaságok után kezdetét vette a csere, amely aztán egész éjszaka elhúzódott.
A bolondokat csak nagy nehézségek árán tudták leszállítani a teherautókról és átadni a másik oldalról jött őröknek. Néhányan le se szálltak, akik pedig hajlandóak voltak leszállni, azokat alig tudták összeterelni, mert szanaszét szaladtak. Akik csupaszon voltak, azokat megpróbálták felöltöztetni, de ők letépték magukról a ruhát és eldobálták. Volt, aki átkozódott, volt, aki énekelt. Néhányan hajbakaptak és bömböltek, össze-vissza karattyoltak. A saját szavukat sem értették. A bolond nők sikoltozása különvált a többitől. A csontig ható hidegben a fogak vacogását is hallani lehetett.
A legtöbb bolond nem akarta a cserét. Azért nem, mert nem fért a fejükbe, hová rángatják, hova cibálják őket megszokott helyükről. Akikben pislákolt egy kevés értelem, azok az "Éljen Pakisztán!" vagy épp a "Vesszen Pakisztán!" jelszót kántálták. Kétszer vagy háromszor kis híján verekedés tört ki, mert néhány muzulmán meg szikh a jelszavak hallatán dühbe gurult.
Amikor rákerült a sor, és az áthelyezéséért felelős hivatalnok belefogott az adatok felvételébe, Bisan Szingh megkérdezte: "Hol van Tóbá Ték Szingh? Pakisztánban vagy Indiában?"
"Pakisztánban", mondta nevetve a hivatalnok.
Ezt hallva Bisan Szingh felpattant, sarkon fordult, és visszarohant hátramaradt társaihoz. A pakisztáni katonák elkapták és megpróbálták a másik irányba vonszolni, de ő ellenszegült. "Hol van Tóbá Ték Szingh?" - ordította teljes erőből. - "Ó puff neki, hihihi, az fix annix, az eszetlen [DC12] Tóbá Ték Szinghnek meg Pakisztánnak a bablencséje!"[DC13]
Mindent megpróbáltak, hogy a lelkére beszéljenek. "Figyelj csak, Tóbá Ték Szingh már átment Indiába, vagy ha mégsem, hát azonnal átküldjük!" Ám ő nem hitt nekik. Mikor megpróbálták erőszakkal átvinni a túloldalra, a feldagadt lábával úgy lecövekelt középen, mintha már semmilyen erő és hatalom sem lenne képes onnan elmozdítani. Mivel nem volt közveszélyes, nem erőszakoskodtak vele, hagyták, hadd álljon ott, és mentek a dolgukra.
Napkelte előtt a csöndes Bisan Szingh torkából egy égbe hasító üvöltés szakadt ki. Az őrök innen is, onnan is összeszaladtak, és látták, hogy az az ember, aki tizenöt éven keresztül, éjjel-nappal, folyton-folyvást csak állt, most ott fekszik, arccal a földre borulva. Itt, a szögesdrót mögött volt India, ott, egy ugyanolyan szögesdrót mögött Pakisztán. Középen, azon a nevenincs földdarabon, ott volt Tóbá Ték Szingh.
Mantó
FEKETE SZÉLJEGYZETEK
(ajánlás)
Annak az embernek, aki szóba hozva a maga véres cselekedeit így szólt:
– Amikor lecsaptam egy öregasszonyt, úgy tűnt, gyilkolok…
A tudatlanság haszna
Valaki meghúzta a ravaszt – a golyó nagy csattanással kilőtt a pisztolyból.
Az ablakból kibámuló férfi azon helyt kettévált.
Kis idő múlva a ravasz ismét mozdult – a második golyó zümmögve húzott el.
Az utcán felhasadt a vízárus bőrtömlője. Arccal előreesett, és ömleni kezdett a vére a tömlő vizével keveredve.
Harmadszor moccant a ravasz – célt tévesztett, a golyó egy nedves falba fúrodott.
A negyedik golyó egy öregasszony hátába talált, fel se tudott kiáltani, nyomban meghalt.
Az ötödik és a hatodik hiába szállt – nem ölt, nem sebesített meg senkit.
A lövöldöző zavarba jött.
Váratlanul feltűnt az utcán egy rohanó kisfiú.
A pisztolyos férfi ráirányította a fegyver csövét.
Megszólalt a társa:
– Ezt most miért csinálod?
– A pisztolyos visszakérdezett:
– Miért?
– Hisz nincs több golyód.
– Maradj csöndben…Mit tudja azt egy ilyen kisgyerek.
Vigyázat!
A fosztogató
a ház tulajdonost
nagynehezen előcibálta a házból.
Az leporolta a ruháját, megállt
és így szólt a csőcselékhez:
– Üssetek agyon, de megnézheti magát,
aki a pénzemhez akar nyúlni…
Veszteséges üzlet
A két barát tíz-húsz lány közül közösen kiválaszott egyet és 42 rúpiáért megvásárolta.
Miután vele töltötték éjszakát, az egyik férfi megkérdezte a lányt:
– Hogy hívnak?
Amikor a lány megmondta a nevét, a férfi zavarba jött.
– Nekünk azt mondták, hogy te a másik valláshoz tartozol!
– Hazudtak – felelte a lány.
Ezt hallva a férfi a barátjához rohant, és azt mondta:
– Átvert bennünket az a gazember… A saját vallásunkhoz tartozó lányt adott ide nekünk… Gyere, vigyük vissza!
Az állat
A férj-feleségnek nagy nehézségek árán sikerült némi holmit megmentenie.
Volt egy fiatal lányuk, semmi hír róla.
Volt egy pici lányuk, az anya szorosan a mellére ölelte.
Volt egy barna bivalytehenük, a zavargásban valaki elhajtotta.
Volt egy tehenük, az megmaradt, de a borja elveszett.
A házaspár, a kislány és a tehén elrejtőztek egy helyen.
Sötét éjszaka volt.
A kislány ijedtében sírva fakadt: a némaságban mintha dobolásba fogna valaki.
Az anya rémületében a kislány szájára rakta a kezét,
nehogy az ellenség meghallja. A hang elfúlt – az apa
óvatosságból egy vastag, nehéz takarót dobott a kislányra.
Ahogy egy kicsit odébb mentek, távolabbról egy borjú hangja hallatszott.
A tehén hegyezni kezdte a fülét – felkelt és mint egy őrült, bőgni kezdett,
megpróbálták elhallgattatni, de mindhiába…
A zajt hallva az ellenség közelebb jött.
Fáklyák tűntek elő.
Az asszony méregbe gurulva mondta a férjének:
– Minek cipelted magaddal ezt az állatot?
Szívesség
– Ne öld meg
a lányomat
a szemem láttára …
– Hallgass rá, na…
Ha lehúztad a ruháját,
hajtsd át oda…
Egyenlőség
A házából minden szükséges dolgot
egy teherautóra rakatott,
és éppen egy másik városba
tartott, amikor
néhány ember megállította
az úton.
Egyikük mohó pillantást vetett a kocsin levő holmikra:
– Figyelj csak, barátocskám, milyenörömmel viszed ezt a rengeteg poggyászt, amit csak úgy egymagad meglovasítottál meg.
Az ingóságok tulajdonosa mosolyogva válaszolt:
– De uraim, ez mind az én holmim.
– Tudjuk mi azt jól, -- nevettek hárman-négyen.
Egy férfi odakiáltott:
– Rabold csak ki! Gazdag ember... Teherautóval jár lopni!
Panasz
Nézd, barátom,
A fekete piaci árat
zsebelted be,
mégis olyan ócska
petróleumot
adtál,
hogy
egyetlen üzlet
sem gyulladt meg...!
Pihenni is kell
– Nem halt meg… Még van benne élet.
– Hagyd a fenébe, haver… Fáradt vagyok.
Négyesi Mária fordítása
Móhan Rákés
A férj ebédje
Báló tudta, hogy sokára jön a busz. Mégis, miközben ruhaszegélyével törölgette az izzadtságát, újra meg újra az útra pillantott. Ezen a szakaszon még csak árnyékot adó fa sem állt a nakódari úton. Az út mentén is parlagon hagyott hepehupás föld volt, és a mező harminc-negyven méternyi üres köz után kezdődött. Ám ezekben a napokban még a földeken sem volt semmi. Az aratás után egyedül a szántás volt hátra, ezért mindenfelől csak poros tarló látszott. Ebben a porban még a melegtől megolvadt nakódari út halványkék színe is megváltozott valamelyest. Nem messze onnan, ahol Báló állt, egy nyitott oldalú kunyhó volt. Két nagyméretű vizeskorsó mellett egy középkorú ember ült benne, és bóbiskolt. Mikor álmában épp előredőlt volna, megrándult, és felébredt. Aztán közönyösen végigpillantott a környéken, kendőjével letörölte nyakáról az izzadtságot, és ugyanúgy elaludt.
Azon az oldalon, ahova a kunyhó méternyi árnyékot vetett, egy nagyszakállú koldus támaszkodott a tartórúdnak. Sóvárgó tekintete Báló kezére szegeződött. Mellette lekuporodva egy kutya ült, és annak pillantása is ugyanoda esett.
Báló, hogy a sóvár tekintetek elől elrejtse a kezében levő nagy puha lepényt, a rótít, becsomagolta piszkos ruhaszegélyébe. Az ételt férjének, Szuccsá Szingh sofőrnek hozta. Mivel későn jött, Szuccsá Szingh busza elment, és most Báló várta, hogy Nakódarból visszajöjjön. Akkor majd odaadja férjének a rótít. Tudta, hogy késése miatt Szuccsá Szingh nagyon haragos lehet. És azt is, hogy a busz Dzsálandhárból két órakor szokott odaérni. Mire Nakódarba érve férje hozzálát az étkezéshez, három óra, fél négy. El szokta hozni a második adagot is, melyet majd az utolsó fordulóban Nakódarba érve eszik meg az ura. Ez a szokás a hét hat napján, mikor Szuccsá Szingh szolgálatban van. Báló egy óra, negyed kettő felé fogja a rótít, és elindul a faluból. Egy mérföldet gyalogol a tűző napon, és még két óra előtt az országút szélére ér. Ha néha két-három percet késett, akkor Szuccsá Szingh valamilyen ürüggyel visszatartotta a buszt. Aztán mikor megjött, elkezdte szidni, hogy őt az állam alkalmazta, nem pedig az apja, hogy a buszt megvárakoztassa. Az asszony csendben végighallgatta a szidást és átadta a rótít.
Ma azonban nem két-három perc, hanem két-három óra késéssel jött. Tudta ugyan, hogy semmi értelme ebben az időben útnak eredni, ám felindultságában mégis eljött otthonról. Mintha úgy gondolta volna, hogy minél több időt tölt el az út mellett várakozva, Szuccsá Szingh haragja annál kisebb lesz. Világos volt, hogy Szuccsá Szingh Nakódar valamelyik utcai árusánál már megebédelt, de az éjszakai rótít oda kellett neki adni, és ezzel együtt elmondani mindazt, ami miatt most késett. Magában ismételgette az egész esetet, és azon töprengett, hogy hogyan adja elő úgy, hogy Szuccsá Szingh mindent meg is tudjon, de semmiképpen ne guruljon dühbe. Tudta, hogy Szuccsá Szingh haragja nagyon rossz, ám azt is, hogy ha Dzsangínak valamit egyenesen a szemébe mondanak, akkor az mészárosbárddal válaszol majd.
Dzsangíról sok mindent beszéltek az emberek. Tavaly elkapott a szomszéd faluból egy asszonyt, és ki tudja, hova vitte, hol adta el. Mikor meg Dzsívárám pandittal támadt baja, megölette. A falusiak távol tartották magukat tőle és nem veszekedtek vele. De mégha millió rosszat hallott is róla, Báló azt sosem képzelte, hogy olyan nyomorult gaztettet is elkövethet, hogy molesztálni próbálja a tizennégy éves Dzsindánt. Így is háromszor idősebb nála, és tavalyig csak kislányomnak szólította. Ma mégis odáig merészkedett, hogy karon ragadja a mezőről hazafelé tartó Dzsindánt!
Báló a lányt tüzelőért, szárított tehéntrágyáért küldte Nantíhoz. Nantí a mező túlsó végén lakott, a falu többi háza viszont annak innenső felén állt. Amíg azt várta, hogy Dzsindán meghozza a tehéntrágyát, addig megdagasztotta a lisztet, hogy minél előbb megsüthesse a rótít, és időben kiérjen az országútra. Ám Dzsindán üres kézzel jött vissza. Arca halványsárga volt, mint a kurkumá. Míg húga nem jött, Báló dühös volt rá. Mikor azonban meglátta, akkor valami ismeretlen félelelem fogta el, és szíve hevesen verni kezdett.
Mi történt Dzsindán? Hogy nézel ki? kérdezte, és közben alaposan megszemlélte.
Dzsindán szó nélkül melléje ült, és fejét a karjára hajtva sírni kezdett.
Az Isten szerelmére, mondj már valmit! Mi történt?
Dzsindán semmit se szólt, csak zokogása lett egyre hevesebb.
Valaki mondott neked valamit? kérdezte, és megsimogatta a fejét.
Ne küldj engem soha semmiféle trágyáért! mondta Dzsindán a zokogástól újra meg újra elfúló hangon. Mától fogva nem megyek ki a házból. Dzsangí muá azt mondta... elszorult a torka, és nem tudta foytatni.
Mit mondott neked Dzsangí? Beszélj már! mintha valami teher nyomná, úgy beszélt. Az Isten szerelmére! Most miért nem szólsz?
Azt mondta... szipogott tovább Dzsindán Rajta, Dzsindán, gyere be, és igyál egy kis pálinkát! Ma nagyon gyönyörű vagy.
Nyomorult muá! fakadt ki Báló A muának nem elég gyönyörű a maga ringyó anyja? Férgek rágják ki a szemedet! Te gyermektelen! Ha lenne lányod, már nagyobb lenne ennél. Hogy folyna ki a szeme!... Aztán te mit mondtál?
Azt mondtam, bácsi, nem vagyok szomjas. kezdte összeszedni magát Dzsindán.
Aztán?
Azt mondta: ha nem vagy szomjas, akkor is igyál egy kortyot. Ha iszol a bácsi pálinkájából, akkor emlékezni fogsz rá... és a karomnál fogva húzni kezdett.
Ó, jaj! Halállal halj! Pusztuljon el mindened! Gyulladjon ki a házad! Jöjjön csak Szuccsá Szingh! Fúljak vízbe, ha darabokra nem szaggatom minden porcikádat! Aludj csak el egyszer!... Igen, aztán?
Mikor ki akartam szabadítani a karom, édességgel kezdett csalogatni.Akkor estek ki a kezemből a trágyadarabok. Ott hagytam őket. Kiszabadítottam magam, és hazafutottam.
Báló tetőtől talpig figyelmesen megnézte Dzsindánt, és magához húzta.
Semmi mást nem mondott?
Mikor kicsit távolabb kerültem tőle, hangosan nevetve utánam szólt: lányom, csak nem vetted rossz néven? Szedd össze a tehéntrágyát! Hiszen csak vicceltem. Hát még ennyit sem értesz? Na, gyere vissza, különben elmegyek hozzátok és elpanaszolom a nővérednek, hogy Dzsindán nagyon szemtelen lett, nem hallgat a szóra... Nem válaszoltam, még csak vissza se fordultam. Egyenesen hazajöttem.
Jól tetted. Darabokra töröm a muá minden csontját! Azonnal megyek, és megmondom neki... Hát nem tudja, hogy Dzsindán a sofőr Szuccsá Szingh sógornője? Kicsit összeszedem a gondolataim és megyek... Téged ott senki más nem látott? kérdezte rövid gondolkodás után.
Nem. A mező innenső szélén, a mangófák alatt üldögélt Rádhu bácsi. Mikor megkérdezte, hogy hol jártam ilyenkor a tűző napon, azt mondtam, hogy a nővéremnek fáj a hasa és a doktor úrhoz mentem hashajtóért.
Jól tetted. Dzsangí muá züllött ember. Ha kapcsolatba hozzák vele a neved, neked oda a becsületed. Annak az átkozottnak meg nincs vesztenivalója. Az embereknek mindig kell valami, amiről pletykálkodhatnak.
Aztán Báló maga ment el tehéntrágyáért, és végképp elkésett az ételkészítéssel. Amikor a zöldséges krumplit és a savanyított mangót az edénybe tette és a lepényekkel együtt háziszőttes ruhába csomagolta, tudta, hogy két óra jóval elmúlt, és az ebédet nem tudja már Szuccsá Szinghnek odaadni. Ezért aztán félretette az ételt, és elkezdett a ház körül tenni-venni. Ám még akkor sem indult el otthonról a busz elé, amikor minden munkával végzett. Fél négy, négy felé járhatott, hogy elhatározta magát az indulásra.
Mikorra jössz meg, néném? kérdezte Dzsindán.
Még naplemente előtt visszajövök.
Gyorsan gyere! Félek egyedül.
Mitől félnél? Kinek van hozzá mersze, hogy akárcsak sóvár szemekkel nézzen rád? mondta tettetett bátorsággal. Ha Szuccsá Szingh megtudja, nem rágja össze még nyersen is? De azért nem leszek soká el. Még az est leszállta előtt hazaérek. Te meg azt teszed, hogy belülről beláncolod az ajtót. Érted? Ha valaki kopogtat, akkor előbb megkérdezed a nevét.... És ha Dzsangí jönne, mondta kissé halkabban és azt kérdezné, hogy hol vagyok, azt mondod, hogy elment Szuccsá Szinghért, érted?... De nem! Nem mondasz neki semmit. Nem is válaszolsz neki, érted?
Nagyon félek, néném. szólt utána Dzsindán, amikor a tornáchoz ért.
Megbolondultál? Hiszen itt van a falu mellettünk. Mitől félsz? korholta kedvesen És már nagylány vagy. Mért izgulsz ennyire?
Bár Dzsindánt bátorította, ő maga nem nyugodott meg. Attól kezdve, hogy az országút szélére ért, azt akarta, hogy a busz valahogyan hamarabb megjöjjön, s azzal ő odaadja a rótít, és azonnal visszamenjen Dzsindánhoz.
Testvér, mennyi ideje ment el a kétórási busz? kérdezte a koldustól, aki még mindig a kezében levő rótíra meredt. A tűző nap heve nem csökkent, de a kunyhó árnyéka már jóval hosszabb volt. A kutya most az emelvény deszkája alatt körözött vízre sóvárogva.
Nem tudom, nővérem. szólt a koldus Az egyik busz jön, a másik megy. Ki számolja itt az órákat?
Báló csendben maradt. Nem sokkal azelőtt Nakódar felé ment el egy busz. Úgy tűnt, a portenger két irányában két külön világ van. A buszok az egyik világból jönnek, és elmennek a másik felé. Milyenek lehetnek azok a világok, ahol óriási bazárok és üzletek vannak, és ahol egy sofőr minden hónapban elkölti fizetésének háromnegyed részét? Déví többször is említette, hogy Szuccsá Szingh egy ágyast tart Nakódarban. Mennyire szerette volna látni azt a nőt. Mondta is egyszer Szuccsá Szinghnek, hogy mutassa meg neki Nakódart, de az szitkozódva válaszolt: "Mi az? Nem férsz a bőrödbe? Nincs nyugtod itthon? Szuccsá Szingh nem az a férfi, aki egy nővel karonfogva sétálgat utcáról utcára. Ha annyira szeretnél csavarogni, fogj magadnak egy másik férjet! Felőlem teljesen szabad vagy."
Az után a nap után nyelvére se vette ezeket a szavakat. Akármilyen legyen is Szuccsá Szingh, neki ő jelentett mindent. Szidni és verni szokta, de annyira mégis szerette, hogy minden hónapban adott neki húsz rúpiát, amikor megkapta a fizetését. Bármennyit szitkozódott is, ő azért a férjének tekintette. Szavaiban akármilyen legyen is Szuccsá Szingh, szívében egyáltalán nem rossz ember. Gyakran neheztelt amiatt, hogy ő Dzsindánt a házában tartotta, de a múlt hónapban ő maga hozott Dzsindánnak üvegkarpereceket, és több mint kétméternyi muszlint.
Egy busz port felverve az ég túlsó széle felől errefelé tartott. Báló messziről felismerte, hogy nem Szuccsá Szinghé, mégis egészen addig, míg a busz közel nem ért, várakozó szemekkel nézett arra. A jármű megállt az emelvény előtt. Egy hagymával és répával teli szatyrot cipelő ember szállt le róla. Aztán a kalauz hangosan becsukta az ajtót, és a busz továbbment. Az utas, aki leszállt, az emelvényhez lépett, felébresztette a vizesembert és két pohárnyi vizet ivott a kezéből, aztán bajuszát törölgetve visszament a batyujához.
Testvér, mikor jön a következő busz Nakódarból? kérdezte Báló két lépést előrelépve.
Óránként jár busz, néném, hova utazol?
Nem utazom, testvér, a buszt várom. Szuccsá Szingh, a sofőr a férjem. Az ételt kell odaadnom neki.
Ó, a kis Szuccsá! és különös mosoly ült ki az ember ajkára.
Ismered?
Ki ne ismerné őt Nakódarban?
Bálónak nem tetszett, hogy milyen hangnemben beszél a férfi, ezért csendben maradt. Zavarta, hogy mások szájából hallja azt, amit maga is tudott Szuccsá Szinghről. Nem értette, mi joguk van másoknak arra, hogy a férjéről így beszéljenek.
Szuccsá Szingh talán a következő busszal jön. szólalt meg a férfi.
Igen, ezután az ő kocsija jön majd.
Nagy zsarnok, aki téged így megvárakoztat.
Menj, testvér! Menj utadra! Miért várakoztatna? kiabált Báló én hoztam ki olyan későn a rótít, hogy a busz elment. Biztosan reggel óta éhes szegény.
Éhes? Ki? A kis Szuccsá? és a férfi olyan kacagásra fakadt, hogy kilátszottak a fogai. Báló elfordította az arcát. Vagyis Szuccsá szvámí! mondta a férfi, és batyuját a fejére véve elindult a mezei ösvényen. Báló jobb lába elzsibbadt. A másik lábára állt, nagy lélegzetet vett, és a messzi pusztaságot kezdte bámulni.
Nem tudni, mennyi idő múlva az ég egyik szögletében egy feléje tartó busz tűnt fel. Mivel egész addig állt, megfájdult a sarka. A buszt nézve a ruhát igazgatta a csomagján. Sajnálta, hogy nem később készítette el és hozta ki a rótít, mert akkor estig friss marad. Szuccsá Szingh nagyon szereti a serpenyőben sült prasádot. Miért nem jutott eszébe, hogy ma egy kis sült prasádot hozzon?... Jó. Holnap a Guru ünnepe lesz. Holnap mindenképpen hoz sült prasádot.
Maga mögött hosszú porcsíkot hagyva egyre közeledett a busz. Báló már húsz méterrről látta Szuccsá Szingh arcán, hogy nagyon haragszik rá. Amikor Szuccsá Szingh őt észrevette, vonásai megnyúltak, és alsó ajkának sarkát beharapta. Báló félő szívvel emelte fel kezében a rótít. Ám a busz nem őmellette, hanem az emelvénytől kissé előbbre állt meg.
Volt néhány leszálló. A kalauz felment a tetőre és leadta egy férfi biciklijét. Báló sietve a sofőrülés mellé ment.
Kedves Szuccsá, vedd el a rótít. mondta miközben kezét felemelve megpróbálta beadni az ételt.
Menj innen! lökte vissza Báló kezét Szuccsá Szingh.
Kedves Szuccsá! Szállj le egy percre és hallgass meg! Ma rendkívüli dolog miatt késtem, különben én...
Ne fecsegj! Tűnj el innen! mondta Szuccsá Szingh, és megkérdezte a kalauzt, hogy lent van-e minden csomag.
Egy doboz van még hátra. Épp most adom le. szólt vissza a kalauz a tetőről.
Keves Szuccsá! Két órája állok itt! mondta esdeklő hangon Báló Gyere le, és hallgass meg!
Lent a doboz? kérdezte újra Szuccsá Szingh a kalauztól.
Igen. Mehet! szólt a kalauz hátulról.
Kedves Szuccsá, haragudj rám, de a rótít azért tedd el! Ha kedden hazajössz, elmondok mindent. emelte még feljebb a kezét Báló.
Hazamegy kedden a te... és Szuccsá Szingh egy vaskosat káromkodva elindította a buszt. Ahogy a nap a végéhez közeledett, az ég színe is kezdett megváltozni. Középen pár madár repült át rajta. A földeken itt-ott színes turbánok tűntek fel. Báló ivott egy kis vizet az emelvényről, valamennyit a szemébe fröccsentett, és beletörölte az arcát a ruhaszegélyébe. Aztán kissé távolabb megállt. Tudta, hogy Szuccsá Szingh busza ezúttal nyolc-kilenc óra fele jön vissza Dzsálandhárból. Addig kellene várakoznia? Szuccsá Szinghnek legalább annyit meg kellett volna tennie, hogy leszáll és meghallgatja. Otthon Dzsindán bizonyára fél egyedül. Mi van, ha Dzsangí muá valamilyen ürüggyel odament?
Ha Szuccsá Szingh elvette volna az ételt, akkor ő félórán belül hazaér. Férje bizonyára eszik majd valahol. De mi lesz a dühével? És még csak nem is jogtalan Szuccsá Szingh haragja: fárasztó munkát végez, és bizonyára gyötri az éhség. Ha még inkább könyörgött volna, biztos megértette volna. De most?
A vizesember szedelődzködött. Ki tudja mikor ment el a koldus. A kutya azonban még most is a közelben lődörgött. A nap lemenőben volt, és az égen repülő madárraj aranyszínben tündökölt. Báló nagyon furcsának találta a saját árnyékát, mely az út túloldaláig nyúlt. A közelben valamelyik mezőn egy szép ifjú teli torokból máhijá-nászdalt énekelt:
Nincs mód azt elmondani,
Ami gyötri szívemet.
Nincs neve annak a kínnak.
A máhijá dallamát ismerte Báló minden porcikája. Gyermekkora nyári estéin a többi gyerekkel a vízikerékről lefolyó víz alatt szokott fürödni, és a máhijá dallama akkor is ugyanígy vegyült a szélbe. Különös kapcsolat fűzte ezt a dallamot az esti szürkülethez. Aztán ahogy felnőtt, még mélyebben hozzákötődött életéhez ez a dal. A falubeli írnokfiú szokta gyengéden énekelni. Hányszor hallgatta füléhez illesztett kézzel a faluszéli fügefa alatt. Puspával és Páróval gyakran hosszan elidőzött a lombja alatt. Aztán jött egy nap, mikor anyja azt mondta neki, hogy ő már nagylány, és nem illik hosszan a fügefa alatt álldogálnia. Akkoriban kezdtek beszélni az esküvőjéről is. Azon a napon, mikor Szuccsá Szinghgel összeházasodott, Páró éjfélig dobolt és énekelt neki. Az énekléstől Párónak berekedt a torka. Mégis, miután a dobolást abbahagyta, megölelte, és tovább énekelt:
"Húgom, miért állsz a szantálfa tövében? Miért?"
"Atyám udvarában állok,
Eladó lány vagyok.
Atyám, keress nekem férjet!"
"Milyen férjet keressek, lányom?"
"Ki csillagok között a Hold,
Holdak között az öröm,
Az örömben a sötétbőrű Krisna,
Olyan férjet keress!"
Nem tudta, milyen ember a jegyese, szíve mégis azt mondta, hogy pontosan olyan lesz a vőlegénye, mint amilyennek az ének szakaszait hallgatva tűnt eléje. Mikor a nászéjszakán Szuccsá Szingh felemelte arcáról a fátylat, úgy tűnt, hogy tényleg olyan férjet kapott, mint Krisna maga. Mikor ura kicsit megemelte, ki tudja hány borzongás futott végig testén fejétől a lábujjáig. Úgy tűnt, élete megszámlálhatatlan sok ilyen borzongással lesz tele, amelyeket nap mint nap érezni fog, és rendszeresen elraktároz majd.
Te egy gyöngyszem vagy. Gyöngyszem. mondta Szuccsá Szingh, miközben a karjába zárta.
Szerette volna mondani, hogy ez a gyöngyszem az ő lába porával sem ér fel, de szégyenlősen hallgatott.
Nővérem, sötét van. Menj haza. Mit rostokolsz itt? állt meg mellette elmenőben a vizesember.
Testvér, ugye visszajön ez a busz Dzsálandhárból még nyolc-kilenc óra előtt? kérdezte könyörögve Báló.
Mit tudni, mikorra jön! Olyan sokáig itt akarsz álldogálni?
Testvér, ez az ő kenyere. Oda kell neki adni a rótít.
Hát nem vesz, ha kell neki? Csak nem ment el az esze!
Testvér a férfi néha haragszik. Mi köze ehhez az észnek?
Jól van, maradj csak itt kedvedre! Talán kilenc előtt megjön a busz.
Menj! Mindegy, mikor jön.
Amíg a vizesemberrel beszélgetett, magától eldőlt, amin eddig bizonytalankodott: az, hogy mindaddig itt kell maradnia, amíg a busz vissza nem jön Dzsálandhárból. Dzsindán félni fog egy kicsit. Ennyi az egész, nem? Dzsangínak nem lehet hozzá bátorsága, hogy még egyszer mondjon neki valamit. Végül a falutanács is valami! Talán mindennapos dolog buja szemekkel nézni valakinek a húgára vagy a lányára? Ha Szuccsá Szingh megtudná, nem vonszolná-e végig az egész falun a hajnál fogva? De talán mégis jobb nem elmondani neki. Egy ilyen ügy miatt betörhetik egymás fejét. Szuccsá Szingh korábban idegenkedett az itthoni problémáktól. Nem lesz jó újabb gondot a vállára rakni. Jó, hogy nem hallgatta meg, mi történt. Épp most mondta, hogy nem jön haza kedden. És ha tényleg nem jön meg? És ha haragjában teljesen felhagy a hazajárással? Nem, sosem fog olyasmit mondani, ami nyugtalanítaná. Szuccsá Szingh legyen csak boldog. Majd ő maga elintézi az itthoni gondokat.
Beleborsódzott a háta, hogy a falubeli Lótú Szingh elhagyta a feleségét, aki aztán teljesen összetört a vágyakozástól, és végül a kútba ölte magát. Milyen félelmetes volt a víztől felfúvódott teste!
Érezte, hogy elfáradt, ezért odament az emelvényhez, és leült a deszkára. Ahogy sötétedett, úgy lett egyre csöndesebb a mezők zaja. A máhijá-éneket tücskök zenéje váltotta fel. Elment egy busz Dzsálandhár felé és egy másik Nakódar felé. Szuccsá Szingh az utolsó dzsálandhári járattal szokott jönni. A legutóbbi busz sofőrjétől megtudta, hogy most már csak egy kocsi van hátra Dzsálandhárból. Az a busz, amelynek lámpáit meg fogja látni, Szuccsá Szinghé lesz. A fáradtságtól lecsukódott a szeme. Egyre próbálta nyitva tartani és az egyre sűrűsödő távoli sötétségre meg a fekete árnyékokra szegezni. A legkisebb zaj is úgy tűnt neki, hogy a busz jön, és figyelni kezdett. Mivel jármű lámpái nem mutatkoztak, mélyet lélegzett a hideg levegőből, aztán újra ellankadt. Lecsukódó szemével mintha kétszer is a buszt látta volna, és felriadt. De nem jött semmi. Aztán úgy tűnt neki, hogy otthon van, és valaki nagyon hangosan kopogtat az ajtón. Dzsindán rettegve ül benn, arca halványsárga, mint a haldí-édesség... A vízikerék ökrei egyre járnak. Csengője ütemére egy fügefa alatt ülő ifjú kezét füléhez tartva máhiját énekel... Sűrű por száll, mely mindent beterít az égen és a földön... Próbálja megvédeni a rótís csomagot, de csúszik ki a kezéből... Az emelvényen kiszáradt edények vannak, és egy csöpp víz sincs bennük. Újra meg újra az edénybe meríti a poharát, de látja, hogy üres, és elkedvetlenedik... Fagydaganatok terjednek a lábán. Ujjaival olajat dörzsöl rájuk, de az olaj rögtön megszárad... Dzsindán kibontott haját térdére vetve zokog, és azt ismételgeti: "Miért hagytál itt? Mért mentél el? Hova lett a fátylam? Ki vitte el a fátylam?"
Hirtelen egy kéz érintette a vállát, és felriadt.
Szuccsá! Dörzsölte meg gyorsan a szemeit.
Egész eddig nem mentél haza? ült le melléje a deszkára Szuccsá Szingh. A busz pontosan az emelvény előtt állt. Egy utas sem volt már benne. A kalauz a hátsó ülésen bóbiskolt.
Úgy gondoltam, hogy csak akkor megyek el, ha odaadtam a rótít. Ahogy üldögéltem, elaludtam. Nemrég jöttél?
Most álltam meg a busszal. Már messziről megláttalak. Olyan bolond vagy, hogy mostanáig itt ültél, csak hogy ideadd az ételt?
Mit tehettem volna? Ha azt mondtad, hogy nem jössz haza... és szemét dörzsölve próbálta felszárítani kibuggyanó könnyeit.
Jól van. Add ide a rótít és eredj haza! Dzsindán bizonyára fél otthon egyedül. Szuccsá Szingh megveregette a vállát és felállt. Elvette Bálótól az ételhordó edényt, és vállára téve kezét egész a buszig kísérte, majd felugrott az ülésre. Amikor beindította a buszt, Báló félve megszólalt:
Kedves Szuccsá, ugye hazajössz kedden?
Igen, megjövök. Mondd meg, ha szükséged van valamire a városból!
Nem, semmire nincs szükségem.
Mikor a busz berregni kezdett, Báló két lépést hátralépett. Szuccsá Szingh a szakállába túrt, böffentett egyet, ránézett Bálóra, és megkérdezte:
Mit akartál mondani?
Semmit. Semmi különöset. Kedden hazajössz...
Jól van. Most gyorsan menj haza! Ne késlekedj! Egy mérföldnyi az út.
Kedves Szuccsá, holnap a Guru ünnepe van. Holnap sült prasádot hozok.
Jó, jó...
Elindult a busz. Bálót belepte a kerekek felverte por. Amikor elült a porfelhő, ruhaszegélyével megtörölte a szemét, és egész addig nézte a vöröslő hátsólámpákat, amíg el nem tűntek...
Fordította Bangha Imre.
Rádzséndra Jádav
Két apró Tádzs Mahal
Azzal a dologgal sem Mírá nem hozakodott elő, sem ő. Találkozásuk előtt biztosnak látszott, hogy ez olyasmi, amit meg kell beszélniük, mégis úgy tűnt, mintha várakozásuk ellenére minden pillanat épp ezt halasztgatná. Hiába volt már a nyelve hegyén, nem sikerült belefognia, míg egyszer aztán mégiscsak megkérdezte Mírától:
- Nem adhatnánk ennek az ismeretségnek állandósultabb formát?
De ha az előző alkalmakhoz hasonlóan megint rossznak tűnik az ötlet, akkor mi lesz? Mennyi vonzódás és tartózkodás alakult ki mindkettőjükben azután...
Ki tudja, miért, sohasem tartotta szépnek a Tádzs Mahalt. Ráadásul a napfényben a fehér márvány vakítóan ragyogott, ezért az épületnek hátat fordítva ült le. De a ragyogás Mírá szemét talán nem ugyanígy bántja? Az is lehet, hogy Mírá éppenséggel szépnek találja a Tádzsot. A sírpalota tükörképét ő biztosan a Jamuná felől látja, s az egyenletes napsütésben csak a vakító márványt látni, semmi mást. A forró kövezeten járva a cipőtalpa egészen felforrósodott, és ettől a forróságérzettől egész testében valamiféle futhatnék uralkodott el.
Három éve nem látták egymást. Egymásra pillantva csak elmosolyodtak, nyugodt lélekkel megállapítván, hogy igen, mindketten megvannak: Mírá kicsit megállapodottabb lett, ő pedig... ki a megmondhatója, hogy ő milyen lett...
Isten tudja, mennyi réges-régi mondatot, kérdést-feleletet játszott el magában, Mírát maga elé ültetve, és reakcióit is elképzelve. Most pedig csak annyi történt, hogy zavartan mosolyogva üdvözölték egymást. Attól a pillanattól megmagyarázhatatlan módon az egész találkozást feleslegesnek kezdte érezni. Hát így viselkednek ők, akik annyira mások voltak? Fél vagy egy év múlva majd csak egymás hogylétéről tudnak társalogni...
Felhúzott térde mellett, a pázsiton, ott nyugtatta Mírá a kezét. Ujjai fel-alá futkostak, mintha valami nagyon finom hangszeren valaki egy halkan duruzsoló dal ütemét tartotta volna. Mírá letette a vasgyűrűjét - talán azért, hogy Sani befolyását helyes irányba terelje. Kisujját lassan a gyűrűbe akasztotta, majd felemelte a kezét és két tenyere közé szorította. Aztán lassan a szavai is áradni kezdtek...
Vidzsaj elgondolkozott. Közben valami nagybajszú, apró rovar mászott Mírá nyakában, majd a blúza szélén. A férfi habozott, hogy ő maga söpörje le onnan, vagy szóljon Mírának, hogy ott van. Aztán arcát más irányba fordította: a bejárat lépcsőit így elfedték a bokrok, csak a felső rész látszott. Vidzsaj, mint aki egy habozó krikettjátékos labdáját védi ki, lecsapott a rovarra és ujjával szétnyomta. Izmaiban bizsergést érzett. Az a hely, ahonnan a rovart lesöpörte, mintha bepiszkolódott volna... Mírá pedig ugyanolyan elmerülten beszélt továbbra is arról, hogy miféle emberek jelentek meg a barátnője esküvőjén. A férfi szótlan volt.
A nő még Vidzsaj odatett kezét sem tolta el. Vidzsaj aztán egyszercsak ismét körbepillantott gyanakvó tekintettel, majd előrehajolt, a nő halántékát a két tenyere közé szorította és maga felé húzta. Nem, Mírá nem ellenkezett. Mintha mindig is abban reménykedett volna, hogy ennek a pillanatnak egyszer feltétlenül el kell jönnie. Mégis, először éles ráncok árnya futott össze a homlokán, de aztán e ráncok a meglepetés mosolyának hullámaivá változtak át. Furcsa, kicsit tétova, visszahúzódó, boldog-szomorú mosollyá. Vidzsajnak úgy tűnt, mintha hosszú sivatagi bolyongás után szomjasan, két kezével a szuráhít megragadva ennek a mosolynak a borát inná fékezhetetlen hévvel. És csak itta, itta... végül megtántorodott és összeesett.
Vékony ajka öntudatlanul megremegett. De Vidzsaj e romantikus elalélás közben is eszébe jutott, hogy Mírának előzőleg le kell vennie a szemüvegét, nehogy összetörjön. Meglátta, hogy amiként a zöldes színű szökőkutakban tükröződik a Tádzs a pávatollszerű fák mögött, éppen úgy két Tádzs Mahal tükröződött a szemüvegen is. Tejfehér elefántcsontból készült két aprócska játék...
Nem lehet tudni, miért, sohasem tetszett neki a Tádzs Mahal. Eszébe jutott, ahogy feleslegessé vált, kiöregedett őrszem módján állt a Tádzs mögött és bámult... A beszélgetés közben néha ugyan megfeledkezett róla, de ahogy az embert zavarja időnként a fogai közé szorult szálka, benne is mindig felötlött, hogy a Tádzs árnyékában ülnek, a nagy és hatalmas Tádzs árnyékában, amely...? Micsoda hatalmas épület! A Tádzs Mahal minden szépségét egyszerre csodálva sem volt soha olyan érzése, hogy valóban szép volna. Az egyes részletekben elmerülve sem talált benne semmi szépet. Bizonyára csak a lélek költőisége és szépsége az, amit erre az épületre vetítve szépnek látnak az emberek. Ha egyszer alkalma lesz, megpróbálja repülőről nézve befogadni a Tádzs szépségét. Valami madártávlati formája biztosan lesz onnan nézve. És akkor ott, a légtér közepén csak lesz benne valami érdekes... ám ezek a szemüvegben csillogó, napfényben ragyogó Tádzsok... A tűnődés itt megszakadt. Öntudatlanul mély lélegzetet vett, és lassan visszahúzta a kezét.
- Nem, itt nem. Még meglátja valaki...
Ez meg hogy jutott eszébe?
Mírá hirtelen figyelmes lett valamire. Hogy feltörő szégyenlősségét elrejtse, zavartan ide-oda nézelődött, de sehol semmi. A közeli magas, vörös falon időnként renoválást végző, udvari szolgáknak látszó munkások kergetőztek egymással tréfálkozva. Akár a majmok, úgy futkároztak a falon. A közbülső ösvényen túl, a pázsitot az előbb még két-három kertész locsolta, öntözőiket ide-oda húzva - ők sincsenek már itt. Biztosan elmentek enni. Mírá oldalt odébb húzta száríját, és a szélét megigazította a vállán. Vidzsaj azután öntudatlanul leszakított egy virágot, és a szeme előtt morzsolgatni kezdte. Mírá levette a szemüvegét és rálehelt, majd a száríval megtörölte az üveget, hajtincseit a füle mögé simította, és a szemüveget feltéve a karórájára nézett.
Nagy, nehéz csend ereszkedett kettejük közé. Vidzsajnak úgy tűnt, valamit mondaniuk kell, máskülönben a csendnek ez a súlya szétszakítja a kettőjük közti finom kapcsolatot. Miközben tenyerében a virág szárából keresztet, majd háromszöget formált, néhány szót kipréselt magából:
- Akkor most megyünk...? Elég későre jár...
Mírá a fejét ingatta. Úgy tűnt, mintha valamit mondani akart volna, ami aztán megakadt benne, vagy mintha várt volna arra, hogy Vidzsaj mondjon valamit, de nem sikerült semmibe sem belefogni. Egy ideig ismét csönd volt. Egyikük sem állt fel. Aztán Vidzsaj zsibbadt kezével megkötötte a cipőfűzőjét, az újságpapírba tett narancs és földimogyoróhéjakat eldobta. A maguk alá terített kendőt összehajtotta és mindketten lassan a főkapu felé indultak.
Három körül lehetett. Bár az óra a karján volt, inkább csak találgatta az időt. A nap még mindig nagyon erősen sütött. Időnként letörölte az izzadtságot a nyakáról és a halántékáról. Nem sokkal ezelőtt még csak tizenkettő volt. Aztán hirtelen nevethetnéke támadt. Mennyire furcsállták néhányan a találka időpontját!
Mintha nagyon távol került volna már ettől az időtől, egyre ezt ismételgette: tizenkét óra, június hónapja, a Tádzs Mahal pázsitja. Ő érkezett meg előbb, és várt. Akkor valahogyan nyugtalanság, zavartság és türelmetlenség lett úrrá rajta... Vajon mért nem múlik az idő? Több napja nem tudta megtisztítani az óráját, ezért talán még késik is. Mírá még mindig nem jött meg. Egy lány ettől már nagyon ideges lenne. Na de a lányok sohasem fordítottak arra időt, hogy kipróbálják, mennyire élvezetes a várakozás.
Szándékosan elfordította a fejét az odavezető út irányából. Abban reménykedett, hogy ha majd hirtelen odafordul, akkor meglátja, amint Mírá éppen feléje lépdel. De miután két-három alkalommal így tett, Mírá még mindig nem tűnt fel. Amikor arcát a másik irányba fordítva is megpróbált arrafelé sandítani, nevetnie kellett saját magán. Na jó, felmegy a lépcsőn, a következő néhány embert még megnézi, és ha ezek közt sem lesz ott Mírá, akkor gondolataiba merülve könyvet olvas majd: jön, amikor jön. Egy, kettő, három, lehet, hogy a következő épp ő lesz. Hej, a pokolba is, ha nem jön, hát nem jön! Jól van, gyerünk, addig is arra gondolhat, hogy e három év alatt mennyit változott Mírá. Vajon milyen ruhában jön? Ha meglátják egymást, mit tesznek először? Lehet, hogy hevesen átölelik egymást, és meg se tudnak szólalni. Vele ez nem történhetne meg, de ki tudja, ebben a felindulásban...
Ha végül majd megérkezik, csak bámulná őt, ahogy elmegy mellette. Minden alkalommal megpróbálta elkapni onnan a pillantását, hogy ne lássa őt, hogy csak akkor lássa, mikor elmegy mellette, és a hirtelen találkozás meglepetését érezze. De végül mégiscsak korán észrevette, és aztán nagyon visszafogottan mondta:
- Jó napot, kedves Mírá.
Mírá pirulva mosolygott. A napsütésben az arca kipirult. Aztán mindketten leültek erre a pázsitra, olyan nyugodtan, szenvedélymentesen, mintha naponta találkoznának.
- Azt hittem, talán nem is jössz, mert elfelejtetted.
- Megírtad, akkor hogy felejthettem volna el? De ez az időpont elég furcsa.
- Igen, ez nem az a kimondott ezüstös éjszaka, mikor az őszi telihold romantikusan megvilágítja a Tádzs Mahalt.
Tréfálkozását maga is értelmetlennek érezte és komolyra fordította a szót:
- Ilyenkor lehet itt egy kis időre nyugalomban, csak egymás közt lenni.
Valóban furcsa időpont volt. Mírával fel s alá sétáltak. "Déli verőfény ... és egy szerelmes pár ... és egy szerelmes pár..." – ismételgette magában. De szerelem-e ez? Mintha barátok volnának, akik az esős évszakban találkoznak, és akiknek már nem nagyon van közös témájuk. A napsütés visszaverődött a ragyogó, fehér márványról, ezért hátat fordított az épületnek. Lassan valami nyugtalanság vett erőt rajta - miféle átoktól alvadt meg a mi vérünk? Hogy történhetett ez meg velünk? Semmi forróság, semmi hév, semmi szenvedély... Mi változott meg benne? Igen, Mírá kicsit felderült, a teste megnyugodott...
Miközben visszafordultak, nem fért a fejébe, hogy ez a teher, ez a vonzás micsoda... Ahogy a pázsitot kettészelő, vörös kőből rakott ösvényen lépkedve elérnek majd a lépcsőkig... a kapuban ülő idegenvezetők és ajtónállók unott kolduló pillantásairól tudják már, hogy hamisak... s beülnek majd egy macskaköves úton zörgő tángába vagy riksába... és éppen csak visszafordulva maguk mögött hagynak mindent... Ő pedig holnap azt írja: "Mírám, bizonyára csodálkozol a tegnapi viselkedésemen, lehet, hogy még rossz néven is veszed, de... de..."
Aztán ismét a szemüveg üvegében tükröződő Tádzs Mahalt pillantotta meg. "A szempilládon úszó két Tádzs Mahal" - milyen szép mondat! (Ebből még a végén indiai avantgarde lesz!) Ha Tagore látta volna: "az idő arcán leguruló könnycsepp"... nem, ezt sose mondaná. Azt írná: "az arcán leguruló könnycseppben felvillanó Tádzs Mahal ezüst-halhoz hasonló tükörképe". Ámde Mírá szemében ama nedvességnek nyoma sem látszott. Hány tél telt el azóta, és most újra találkoznak! A holnapi levélben majd bizonyára azt írja: nem utánzom Huxley-t, ki tudja miért, nekem a Tádzs Mahal sohasem tűnt elbűvölőnek. De mikor először megpillantottam a szempilláidon a Tádzs árnyát, teljesen elbűvölt. Az előző napokban egy furcsa emlék merült fel bennem, és abban a pillanatban..."
Ó, igen, most eszébe jutott, miért lett ilyen lassú hirtelen. Hát még ezt is el lehet felejteni? "Igen, arra gondoltam, hogy..." - ezt fogja írni. Úgy tűnt neki, hogy az a személy, akivel mindezeket gondolatban közli, akinek a levelet írja, az nem azonos ezzel a mellette lépkedő Mírával. Az valaki más... valahol messze, nagyon messze... Az a Mírá az ő igazi rokona és barátja, ez pedig, ez... ez... amikor ezzel a Mírával találkozott, mindig ugyanilyen szomorú lett. Az avval a másik Mírával való találkozás vonzereje mégis ehhez a Mírához húzza. Ebben pedig ki tudja, mennyi olyan tulajdonság van, ami egyáltalán nem tetszik neki. Ahogyan például most is idegesíti, hogy Mírá nem az út köveire teszi a lábát, hanem a kövek közti füves részen lépked...
És mindezek közben mindketten erősen figyelték, hogy mond-e valamit a másik. Elgondolkozva hirtelen ő maga is elmosolyodott: mikor majd jóval idősebbek lesznek - gondoljunk csak bele, negyven-ötven évesek -, hogyan fogják nevetve egymásnak mesélni bolondságukat, hogy miképp találkoztak annak idején titokban a Tádzs Mahalnál.
“Négy-öt éve lehetett” - írta tovább a levelet magában. Mindezt mégsem fogja beleírni abba a levélbe, csak megpróbál emlékezni minden eseményre azzal az ürüggyel, hogy rendezett szavak formájába önti az egészet. Ő, Dév, Rákádzsí és Munmun így mindig vissza-visszatért hozzá. Csendes, szomorú és borongós alkonyat volt, az árnyak pedig egyre hosszabbak lettek mögöttük...
Jól emlékszik, hogy szeptember vagy október hónapban történt. Az egyetemi órák után megpihenve a teáscsészét éppen az ajkához emelte, amikor valaki megszólította:
- Egy úr keresi önt.
Rosszallóan felpattant.
- Ki az ördög jöhet ilyenkor?... Ó, maga az?
- Felismert, ugye?
- Kérem, hát éppen magát ne ismerném fel? - de valójában nem ismerte meg az illetőt. Valahol már biztosan látta, talán Kalkuttában. Már jónéhányszor előfordult vele ilyesmi, de amennyire csak erejéből tellett, megpróbált úgy tenni, mintha felismerné azt a valakit, és az ismeretség fonalát a beszélgetésből felgöngyölítve megpróbált visszaemlékezni...
- Fáradjon beljebb...
- Ó nem, Mr. Máthur, nem ülök le. Kint az utcán vár a feleségem és a gyerekem...- majd bocsánatkérő hangon mondta, - ugye, éppen valami munkában van?
- De hát a családját kint hagyná?! Nem, hívja csak be őket...
- Ó, nem, nézze, az a helyzet, hogy azért kalandoztunk errefelé, mert a Tádzsot szeretnénk egy kicsit megnézni. Aztán eszembe jutott, hogy maga is itt lakik. Pontosan nem emlékeztem, ezért egy-másfél órát kerengtünk errefelé. Na, de végre megtaláltuk. Most, hogy nincs semmi egyéb tennivalónk... az a helyzet, hogy még ma vissza kellene mennünk.
Egyik lábával a lépcsőn állt meg...
- Hát akkor ne habozzon, kapjon fel egy papucsot a lábára és jöjjön be.
Kint az utcán egy kocsi állt. Nyitva volt a hátsó ajtaja, melyet egy ott várakozó nő tartott. Mélyzöld bengáli selyemszárít viselt, haját bengáli módra vastagon befonta, s a ruha közepén ezüstös, nyolcszögletű fémdísz csillogott. Egy négy-öt éves kisgyerek is ült ott, csúszkáló cipőjét a küszöbre kitámasztotta. A nő a gyerek csuklóját fogva az apró ujjakkal a porral borított küszöbre írta: T Á D Z S. A lépések zajától megriadva megfordult, és üdvözlésképpen elmosolyodott. A gyerekkel együtt kiszállt, kezét összetette, majd megszólalt:
- Nézze, ön megígérte, hogy...
- Az úr még nem nyilatkozott... - vágott közbe a férj. Aztán hirtelen folytatta. - Jól van, Ráká, most ülj le... ha besötétedik, elmegy a kedved attól, hogy megnézd.
Ráká, Ráká, igen, valamennyire már emlékszik. A sofőr mellett ülve néhányszor körbefuttatta a tekintetét, mintha valahová biztosan a férfi neve is oda lenne írva.
- Hogy van? ... Régóta nem találkoztunk. Emlékszik, hogy Kalkuttában futottunk össze? Hogy megvárakoztattuk akkor magát!
A nőn aranyos színben játszó ruha, fülében nagy, kerek függő, enyhe rúzs... A szárí makrancos szélét a könyökével az ablakhoz szorítja...
Ó, igen, már emlékszik, nagyon furcsa módon találkozott velük. A New Market egyik éttermében ülve amatőr zenészek előadását nézte. Aztán ki tudja, hogyan ötlött fel benne , hogy felálljon és ő maga is játsszon egyet szájharmonikán a filmslágerek dallamaiból. A kis dobogóról visszatérve leült az asztalhoz, és ugyanannál az asztalnál ült ez a család, Rákádzsí és Mr... kicsoda? Megvan, Mr. Dév.
- Igazán szépen játszott, nagyon gyakorlottan - mondta Dév, mikor ő már leült. Vidzsaj a zsebkendőjével jól megtörölte a hangszert és éppen a zsebébe rakta, amikor megdöbbent: Ráká arcán az elismerés jelét látta, és a nő, miközben a csésze fölött pihentette a tenyerét, szemrebbenés nélkül az asztalt bámulta.
- A teája már bizonyára ihatatlan. Rendelünk még egyet. Főúr, legyen szíves!
Minden tiltakozása ellenére hoztak még egy teát.
- Vakációzni jött és csatangolni, ugye? Örülök, hogy tetszik önnek Kalkutta. Igen, Bombayhoz hasonlítva valóban elég koszos... De ha egyszer ez a város beférkőzött a lelkébe, nehéz itthagyni.
Majd ismét dicséretek és kölcsönös köszönetnyilvánítások következtek, megismerkedtek és késő éjszakáig a Lower Circular Road-i lakásukon beszélgettek, ettek-ittak és zenét hallgattak. Ráká szenvedélye a szitár volt. Mivel Dév valami külföldi vállalat ügyvezető igazgatói pozícióját töltötte be, a külföldi szimfóniákat kedvelte. Miután meghallgatták az ő szájharmonikázását, Rákádzsí szitáron játszott, majd Dév elővette nagyon szép műanyag tartóba zárt külföldi lemezeit. Egy-egy lemez fél óráig forgott és három-három tétel volt rajta. Semmit sem értett belőlük, de ücsörgés közben a lemeztokokra írt ismertetőt olvasgatta és a zenészek fényképét nézte odaadó figyelemmel. Valami Csijakovszkij vagy Wanger volt, akinek a nevét néhányszor hallották már. Egy-egy lemez negyven-ötven rúpiába került. Közben néha megszólalt Dév:
- Feltétlenül elmegyünk egyszer Agrába. Gyermekkoromban ugyan voltam ott, de talán nem is egyezik már azzal a képpel, ami bennem van. Az esküvőnk óta tervezünk oda valami programot. De aztán ez minden szabadság idején egyre csak halasztódott... Hát bizony, ők még nem látták... De, hogy maga is ott lakik.
Aznap a késésük miatt az egész út bocsánatkéréssel telt a kocsiban. Eljöttek egészen a Vivekanand Roadig, hogy ott letegyék őt. Egész úton a társalgás foszlányai, a szitárzümmögés és a szimfónia lemerülő-hullámzó fájdalmas zsongása árasztotta el. Milyen furcsán ismerkedtek meg, milyen szerencsés pár voltak!... Nagyon örült. A gyerek később jött, a neve Munmun.
- A kiállításra megérkezett a mi cégünk bemutatórészlege is, ezért Delhibe mentünk. Aztán gondoltuk, hogy ennyire közelről nem jó visszafordulni anélkül, hogy magához be ne nézzünk. De ha valami dolga van éppen, akkor természetesen...
- Nem, nem - mondta Vidzsaj gyorsan. Már emlékezett mindenre, de arra még nem, hogy Mr. Dévhez ama találkozás előtt vagy után mi kapcsolta őt. Nyugtalan volt. Hogyan derítse ki? Ama találkozás után még csak meg sem ajándékozták egymást sohasem. Jó az emlékezőképességük. "Emlékszik rám jól, ugye?" Úgy gondolta, ama találkozáskor semmi különös nem történhetett.
- Ha a Tádzsról beszélünk, mindig megemlékezünk arról, amit maga mesélt. És nem múlt el olyan nap, hogy ne beszéltünk volna a Tádzsról - majd Dév Rákádzsí felé nézve folytatta. - Ma lépünk házasságunk hetedik évébe... Maga még nem láthatta a kis Munmunt... Munmun, te nem köszöntötted a bácsit? Mondd szépen a bácsinak, hogy ma van az apuci hatodik házassági évfordulója.
Rákádzsí köszönésképpen összetette a gyerek kezét, és azt mondta:
- Igazi kis ördög. Egész nap figyelni kell rá, nehogy aztán a sok fickándozás rosszul süljön el...
- Úgyhogy gratulálnia kell nekem - folytatta Dév.
De Vidzsajnak mindezek után is úgy tűnt, mintha szinte megfulladnának, mintha valami láthatatlan köd fedné be sűrűn őket. Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
- Kicsit lehangolt ma. Az egészsége...
- Ó, nem, uram - és Dév mindkét kezét felemelve megigazított magán egy kapcsot, majd megpróbált egészségtől dagadóan mosolyogni, és megmagyarázta. - Öt órán át ültünk a kocsiban. Egy órába telt, míg magát megtaláltuk.
- Ccc... Ez igazán nagyon kedves maguktól... - mondta Vidzsaj hálás lélekkel. - Ha úgy gondolja, itt kezet-arcot moshat, megpihenhet egy kicsit, Rákádzsí...
- Ó, nem, nincs semmi baj, és még ma vissza kellene érnünk.
Aztán mindenki sétált egy nagyot, és megnézték a Tádzsot. Munmun egyik keze Dév kezében volt, a másik a Rákádzsíéban. Hiába haladtak egymás mellett, a figyelmüket annyira lekötötte a látvány, hogy egészen elfeledkeztek egymásról, és Vidzsajnak úgy tűnt, felesleges a jelenlétével közéjük állnia. Dév fent, az épület megemelt, fekete-fehér talapzatán sokáig egy pénzdarabbal gurigázott, Vidzsaj mögé futott és a gyerekkel játszott, míg Vidzsaj és Rákádzsí az áttört ablakok szerkezetét, az ajtókra írt Korán-sorokat és a kőberakásokat nézte. Az alkonyi napfény aranysárgán ragyogott. A fű zöldje egyre sötétebbé vált, a pávatollszerű, széles, pálmához hasonló levelek kupola formájú erdeje egy gyertya zöldes-aranyos lángjára emlékeztetett: mintha örömtől dagadó galambok lennének ott... és ha most vidáman szárnyaikat csapkodnák, akkor a szikrákhoz hasonló vörös virágok mindenfelé szétszóródnának.
A belső sírok mellett hangjuk zümmögését hallották, s a hangfoszlányok vibrálva úsztak el. Mintha valami nagyon finom szálból készült, nagy, körkörös órarugó lenne ott, ami ütemesen szétnyílik, majd összehúzódik. Dév hangja hallatszott: “Rá-ká... ká...” egyik szótag a másik után zendült fel... majd elhalt a messzeségben, mint egy ismeretlen völgy, mely beleolvad a hegybe. “Munmun Mu-u-u-n-a...” Dév sokáig elmerült ebben a játékban. Úgy tűnt, mindegyikükben lapul valami, ami éppen ezzel a játékkal nyer kifejezést. Dév Ráká vagy Munmun nevét ismételte, és merev tekintettel, hosszasan a sötétbe merítette és elveszítette e szavakat, aztán mintha a kezét kinyújtva épp e szavakat akarná megragadni és visszahozni. A sírok egyáltalán nem érdekelték. Jóval később, mikor már elszakadtak ettől a helytől és kimentek, nagyon elszomorodtak és elveszettnek érezték magukat. Dév felkapta Munmunt Vidzsaj mellől, és erősen a melléhez szorította.
Kimentek és látták, hogy Rákádzsí csendben áll a folyóparti torony mellett, s a távoli város és a vörös híd felé néz. A lángvörös égtől erős vonallal elváló felhők a folyópart keretezte vízben összeolvadva tükröződtek. A toronytól a középső sírig az alapzat fekete-fehér sakktábláját a szétterülő napfény egy ferde vonal mentén osztotta fel. Ráká száríja a szélben a teste mögött lobogott és a füle mögötti hajtincsek is szétzilálódtak. Dév sokáig úgy nézte, mintha nem ismerné fel. Olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy elátkozott sellőlányt hagytak volna ott a fehér kövek börtönében, hogy eltévedjen. Az egész hely és atmoszféra ilyen egy kicsit - mondta magában Vidzsaj, és szándékosan a másik irányba hátrált. Rákádzsí talán éppen a Mumtáz iránti szerelemre gondolt, és hogy halála után ő is egy ilyen emléket szeretne - vagy egyáltalán nem gondolt semmire. - Ennyi: a hídon elhúzó vonat ablakából kihajolva, a Tádzsot nézve a szépség és a fantázia e döbbenetes csúcsaiba egészen bele tudna feledkezni...
Munmun a melléig érő hátsó falról kihajolva a kezét lóbálta: a lefelé lépkedő gyerekeket hívogatta. A varjak elkezdtek károgni. Munmun mellett Vidzsaj is kihajolt a márványfalon, és kezét összekulcsolva az előtte húzódó folyót és a fák sorait nézte. Nem tudni, mióta, Dév is ugyanúgy állt ott... Jóval távolabb éppen így hajolt ki a torony mellett Rákádzsí... A szélben csapkodó száríját egyik kezével megragadta, úgy tartotta...
- A hangokat és ezt a zsongást hallva az embernek ugye nagyon furcsa érzése támad? Mintha ki tudja, miféle elhagyatott dzsungelben és hegyekben egy nagyon közeli rokona elveszett volna, és a hiábavaló hívogatások őt kérlelnék alázatosan... majd mintha a hangok meg-megtörve elhalnának... Sem a rokon nem jön vissza, sem a hangok. Mintha egy bolyongó lélek évezredeken át őt hívná, és ő az, aki épp e hívó zsongásokban és a sötétségben elmerülve szétoszlik... elmerül... megáll... és nem vesz fel semmilyen formát...
A folyóban meg-megtörtek a hullámokon a Tádzs sötét árnyékai... Dév szemébe önkéntelenül is könnyek gyűltek.
“Így van, ebben a környezetben így van ez” - mondta magában Vidzsaj, mintha a helyzetet szavakba öntve próbálná megérteni. “Ha valaki nagyon-nagyon szeret egy másik embert, és ilyen szép, borús helyre jön, akkor efféle érzések hatalmasodnak el a lelkén... most majd a füvön együtt megyünk Munmunnal, vidáman rikoltozunk és minden rendben lesz...”
Dév mintha meghallotta volna, és mély lélegzetet véve zavart pillantásokkal Vidzsaj felé nézett. Mondani akart valamit, de aztán mégsem... Mindketten csendben bandukolva mentek előre... Munmun Rákádzsí mellé lépett. Az alsó lépcsőhöz érve Dév hirtelen Vidzsaj vállára tette a kezét. Ajka remegve szólásra nyílt:
- Tudja, Mr Vidzsaj...- Vidzsaj ettől a hangtól és a mozdulattól megrezzent.
- Nem, nem tudok semmit sem...
Dév egy pillantást vetett a zöld száríra, majd mindketten leereszkedtek a további lépcsőkön. A cipőt felvéve újra megszólalt:
- Bizonyára meglepődött, hogy hirtelen így elrángatjuk magát innen...
- Ó, nem. Mi különös lenne ebben? - válaszolt Vidzsaj udvariasan.
- Igen, semmi különös, de mégis elég fontos az egész...
Ismét mély lélegzetet vett. Nyugtalan volt, nem tudta, hogyan törhet elő belőle a dolog. Aztán a figyelme most először a helyzet furcsaságára terelődött. A középső emelvényig mindketten csendben voltak... Az alapzat sarkokban elhelyezett szép medencéinél tüzek gyulladtak.
A bíborszínű égről vörös rózsa alakú felhők szálltak alá. A megváltozott Tádzs árnyai úgy hullámzottak, mintha egy, az életükre támadó kígyó akart volna lecsapni a lábukra. A napsugár a fenti tornyok közé húzódott vissza. Dév sokáig e látványon pihentette tekintetét. Elöl Rákádzsí ment, Munmunt vezetve - ment, de mintha senkit sem látott volna. Igen, Vidzsaj egyszer egyiküket, másszor másikukat nézte, majd a vizestömlővel érkező vízhordóra vetődött a tekintete. A lecsurgó cseppek kígyóvonalban gurultak le az ujjairól. Ekkor Dév hirtelen néhány szót préselt ki magából:
- Ez az egész helyzet... ez a szétroppanás határáig jutott feszültség... ezek a halál előtti szavak... az ünnepélyességnek ez a halotti leple... Talán el sem tudjuk ezt viselni egyedül... Kellett valaki, aki eltereli erről a gondolatainkat... aki ennek a végnek a tanújává válik.
- Bocsánat, nem értettem, Mr. Dév... - szólt Vidzsaj zavarodottan.
Dév a cipők orrára kicsit rákoppantva, nagy meggyőződéssel felnevetett:
- Maga, maga... Vidzsaj úr, ez a mi utolsó alkonyatunk... - és mielőtt még Vidzsaj bármit is kérdezhetett volna, hirtelen folytatta. - Én meg Ráká elhatároztuk, hogy most el kell válnunk... valószínűleg mindketten a tűrőképességünk határához értünk. Ez az idegfeszültség már vagy engem őrjít meg, vagy őt, vagy ha valami csúnya dolgot művelünk, másvalakit tehetünk szerencsétlenné… ennél már csak jobb lehet, ha elválunk. Ráká még találhat valakit az életben. Meg akarja tartani Munmunt, hát tartsa meg. Azért ha mégis épp ez akadályozná őt a továbbiakban, habozás nélkül visszaküldheti hozzám.
Vidzsaj felkapta a fejét. Csendben a víztartály mélyében hullámzó Tádzs tükörképére vetette pillantását.
- De hát maguk ketten... - akarta mondani Vidzsaj.
Dév széttárta a kezét és közbevágott.
- Mindennek vége. Az egész dolognak vége. Elhatároztuk, hogy boldogan töltjük az utolsó esténket... hogy barátokként, nevetve búcsúzunk el... - majd rövid hallgatás után ismét megszólalt. - Ez volt Ráká nagy kívánsága, hogy nézzük meg a Tádzsot. Ezt akarta a nászéjszakán is, hogy a mézesheteket itt töltsük, de... de... - a kezét ismét odébb vonta. - Furcsa egy helyzet, nem? Ámbár...
Vidzsajnak úgy tűnt, mintha egy gát rácsán kihajolva állna, és alant sokezer tonnányi víz dübörögve zúdulna le folyamatosan... és ebbe beleszédült... Nem, senki semmit nem mondott neki. Ez mind csak a fantáziájának működése volt. Hogy lehetne egy ilyen hihetetlen dolog... A gondolatait Dév hangja törte meg:
- Állítsd meg őt, Ráká! Nem kertészkedünk, de nem ám, Munmun!
Hangja nagyon gyengéd volt. Aztán odafutott a fiához, szeretettel felemelte Munmun mindkét kezét, és a hasára fektette az arcát, mire Munmun hatalmas nevetésben tört ki... Rákádzsí szemében nagy szeretet tükröződött és mosolygott. Nem, amit ő, Vidzsaj most hallott, az nem ezeknek az embereknek a kölcsönös kapcsolatáról szólt - ez lehetetlen.
Vidzsaj többször is szeretett volna Rákádzsí arcába nézni, de úgy tűnt, hogy a nő az atmoszférával akar betelni. A madarak csiripelni kezdtek...
Ugyanazokon az ösvényeken mentek vissza mindnyájan, mikor Dév Vidzsaj mellé érve csendben megjegyezte:
- Rákától ne kérdezzen semmit...
Mit kérdezne ő valamit Rákától?
- Bocsásson meg, hogy így fel-alá hurcolásztuk magát...
Ezúttal Vidzsaj nézett zavart pillantásokkal Dév felé... Hát ennyire félreértette volna őt?...
Négy-öt év telt el azóta, de milyen frissen látja ma is... Az a bizonyos Dév, Rákádzsí és Munmun ugyanúgy visszatértek hozzá mindig, csendben, szomorúan és borongósan... Az alkonyat hajója az éjszaka partjához közeledett. Mintha valami évekig tartó viharos utazásból tértek volna vissza. A fák és az épületek árnyainak hosszú és széles vonalai hátrébb vonultak... A liget és a gyep zöldje hirtelen különösen üdévé vált. A növények sötétszürke, homályos üvegén fehér virágok terjedtek szét...
Miközben Vidzsaj a Mírá szemüvegében tükröződő képet nézte, ki tudja, miért, ez az emlék még elevenebbé vált. Itt van ugyanaz a Tádzs, ami azon a napon a medence tükrében mintha egy égi selyem mögül nézett volna ki, és mintha az önmagával harcoló Dév most is ővele, Vidzsajjal beszélne... Ha ma Dév itt lenne, mit szólna? Vajon azt, hogy ők is ugyanúgy elválnak?
Hirtelen felocsúdva Mírát nézte. Úgy tűnt neki, mintha Mírá azt kérdezné: “Mit mondtál?”
- Én... ó, semmit.
Majd ugyanaz a csend következett, és az őket beborító, vontatott szomorúság takarója.
Mintha épp akkor halt volna meg valaki, és a holttest egyik végét Mírá ragadná meg, a másikat ő, majd csendben, az éjszaka leple alatt vinnék valahová, hogy eltemessék... Mintha félnének, hogy valaki megpillantja őket... Csak meg ne tudja valaki, hogy ők gyilkosok... Valahol majd egy bokor mögé vetik a holttestet és illatos kendővel befedik, a vért letörlik róla és elosonnak... Csak nehogy arra kényszerítsék őket a vádló szemek, hogy beismerjék a gyilkosságot...
Kint aztán mindketten elcsípnek egy tángát. A hirtelen megforduló tángá a lejtőn majd felgyorsul, és a Tádzs Mahalt maga mögött hagyja... “Oké” - mondják majd, cserepes ajkuk telt hangjára a mosoly halotti leplét borítják, és végül elbúcsúznak.
Fordította Törzsök Judit.
Phanísvarnáth ‘Rénu’
A HARMADIK FOGADALOM
avagy
a megölt ifjú
1
Hirámannak, a fuvarosnak lúdbőrzött a háta. Húsz éve hajtott ökrösszekeret, és hozott már rizst meg fát a határ túlfeléről, a nepáli Mórangból, a határellenőrzések idején pedig csempészárut szállított odaátra. Így azonban még soha nem borzongott.
Az ellenőrzések! Elfelejtheti-e valamikor is? Miután négy cementeszsákkal és ruhabálával teli kocsit átjuttatott Dzsógbaniból Birátnagarba, szíve többé nem ismerte a félelmet. Fárbiszgandzs minden csempésze tökéletes fuvarosnak tartotta. Dicsérte ökreit még a nagy ház nagy uzsorása is – ahogy ő nevezte.
Ötödszörre azonban elkapták a kocsit. A határ innenső oldalán, a hegység előtti dzsungelben.
A kereskedő könyvelője az ő szekerén bújt meg, a zsákok között letakarva. Hiráman ekkor tudta meg, milyen éles fénye van a rendőrfelügyelő félméteres kézilámpájának: ha csak egy pillanatra is az ember szemébe világít, egy órára megvakul tőle.
Fény és mennydörgő hang:
Hé! Megállni a szekérrel, gazember! Állj vagy lövök!
Húsz szekér torpant meg egyszerre. Hiráman már korábban kijelentette, hogy húsznak nem fog menni.
A felügyelő a kocsiján lapuló könyvelőre világított, és ördögi nevetésben tört ki:
Ha, ha, ha! Könyvelő úr! Hi, hi, hi! Hé, te semmirekellő kocsis, mit tátod a szádat, he? Vedd csak le a pokrócot ennek a zsáknak a tetejéről!... Erről a zsákról, te piszok! — És kis botjával a könyvelő hasára döfött.
Nagyon régóta gyűlölheti a rendőrfelügyelő a könyvelőt. Különben hogy nem ingana meg a szíve, mikor ennyi pénzt ajánlanak neki? Négyezret még a kocsin ülve adott a könyvelő. A rendőr újra döfött a bottal. Ötezer! Megint döfött.
Leszállni!
Amint leszállt, a rendőr belevilágított a szemébe. Aztán két katonával együtt az úttól húsz-huszonöt méterre levő bozótoshoz kísérte. A fuvarosokat és a kocsikat öt-öt fegyveres katona őrizte... Hiráman megértette, hogy ezúttal nem engedik el őket... Börtön? Maga nem félt tőle, de mi lesz az ökreivel? Ki tudja, hány napot töltenek majd víz és széna nélkül az állami istállóban?!... Étlen-szomjan. Aztán elárverezik őket. Soha nem mer akkor a testvére és a sógornője szeme elé kerülni... Az árverés lármája a fülében zsongott... Először... másodszor... harmadszor!... A felügyelő és a könyvelő biztos nem tud megegyezni.
A Hiráman ökrösfogatához kijelölt fegyveres a maga nyelvén halkan megkérdezte a szomszédos katonát:
Mit gondolsz? Jut ebből nekünk valami? Aztán odament hozzá, hogy bagóval kínálja.
Egy... kettő... három. Három-négy szekér fedezéke. Hiráman döntött. Lassan kibontotta a kötelet ökrei nyakán, és még a kocsin ülve összekötötte a két állatot. Azok megértették, mit kell tenniük. Hiráman leszállt. Bambuszrúddal alátámasztotta a kocsi elejét, és kiszabadította az ökröket a járomból. Mindkettőnek megsimogatta a fülét, és így szólt magában: „Rajta, testvéreim! Ha az életünket megmentjük, könnyen találhatunk még ilyen kocsit. Egy... kettő... tűnjünk innen!”
2
A kocsi mellett, az út mentén bozótos húzódott. A három lény lélegzetvisszafojtva vágott át rajta. Bátran, zaj nélkül. Aztán egy és kettő... és már ügetnek is. A két ökör inát megfeszítve a dzsungel sűrűjébe hatol. Az utat szimatolják. Folyókon, csatornákon kelnek át, s futnak felemelt farokkal. Mögöttük Hiráman. Egész éjszaka futottak mindhárman.
Hazaérve Hiráman két napig feküdt eszméletlenül. Amint magához tért, fülét fogva megesküdött. „Mától fogva soha többé nem viszek ilyen rakományt. Csempészárut soha! Esküszöm!” Nem tudni, mi lett a könyvelővel, s az Isten tudja, mi lett a szekerével. Pedig valódi acéltengelye volt. Ha nem is mind a kettő, de legalább az egyik kereke vadonatúj volt. És nagy gonddal kötött, színes bojtok is voltak a kocsin.
Két fogadalma volt Hirámannak: az első, hogy nem szállít csempészárut; a második, hogy nem visz bambuszt. Minden szállíttatótól előbb megkérdezte: „Nem csempészáru ugye? És nem bambusz?” Ha ötven rúpiát adna is valaki a bambuszszállításért, Hiráman kocsija akkor sem állna rendelkezésére. Keressen más kocsit.
Bambusszal rakott ökrösfogat. Másfél méterre áll ki elöl a nád, és másfél méternyire hátul. Állandóan kicsúszik az ember kezéből a kocsi ellenőrzése. Irányíthatatlan volt a rakomány Kharehijában! Városi eset. Ráadásul a megbízó ostoba alkalmazottja! A kocsi előtt ment a nádat fogva, és a lányiskola felé nézegetett. Kész... a kanyarban összeütköztek egy lovaskocsival. Mire Hiráman visszahúzta az ökrök gyeplőjét, a bambusz eleje már benn volt a kocsi ponyvájában. A kocsis hangosan szitkozódni kezdett, és csapkodott az ostorával.
Nemcsak a bambuszt kerülte el Hiráman, hanem a Kharehijából származó rakományokat is. Aztán mikor Fárbiszgandzsból Mórangba kezdte szállítani az árut, odalett a szekér... Néhány évig felesben hajtotta az ökreit: fele kereset a kocsitulajdonosé, fele kereset az ökör gazdájáé. Pfuj! Ingyen fuvarozol. A feles jövedelemből még az ökrök hasát sem lehet megtölteni. Csak tavaly lett saját kocsija.
Áldja meg Déví anyaistennő azt a cirkuszi tigrist! Tavaly ugyanebben a vásárban megdöglött a tigrisszállító kocsi mindkét lova. Mikor a csampánagari vásárból Fárbiszgandzsba mentek, a cirkuszi menedzser kihirdette a fuvarosok táborhelyén, hogy száz rúpia szállítási díjat adnak. Jelentkezett egy-két fuvaros, de ökreik már a tigriskocsitól tíz méternyire bőgni kezdtek félelmükben, aztán elszakították a köteleket, és elfutottak. Hiráman ökrei hátát simogatta: „Nézzétek, testvéreim, ilyen lehetőség még egyszer nem adódik. Itt az alkalom, hogy saját kocsink legyen. Különben felesben... Mit féltek hát a ketrecbe zárt tigristől? Láttatok már üvöltő tigriseket a mórangi dzsungelben. És én is itt vagyok mögöttetek...”
Egyszerre csak taps csattant fel a fuvarosok csoportjában. Hiráman ökrei mindannyiuk becsületét megmentették. Hirtelen előreléptek, és hagyták magukat befogni — egyenként. Csak a bal ökörre jött rá közben erős vizelés. Hiráman két napig nem vette el a rongyot az orra elől. Senki sem tudja elviselni a nősténytigris szagát, hacsak ugyanúgy nem köti be az orrát, mint a nagy uzsorás.
Hajtott már Hiráman tigrisszekeret, de így még soha nem borzongott. Egyre csak magnóliaillat áradt a kocsijából. Csapkodta a hátát a kendőjével, mert libabőrzött.
3
Hiráman úgy érezte, hogy a csampánagari vásár magasztos Anyaistennője a második éve leli kedvét benne. Tavaly a tigrisszekérbe fogott be. A százrúpiás viteldíjon felül borravaló, tea, keksz... és egész úton láthatta a majmok, a medvék meg a bohóc előadásait — csak úgy ingyen. Most pedig ez a női utas. Nő ez vagy magnólia? Mióta felült, illatozik a szekér. A földút egyik gödrében a kocsi jobb kereke hirtelen nagyot zökkent. Halk szisszenés hallatszott. Hiráman ostorával a jobb ökörre csapott:
Mit gondolsz, te piszok, zsákokat viszünk, mi?
Hé, ne üsd őket!
Hirámant meglepte a hang. A nőé, akit nem is látott. Mint a gyermekeké, lágy, bugyborékoló hang. Ugyan ki nem hallotta a Mathurámóhan színtársulatnál Lailát alakító Hírábái nevét? Hiráman esete egyedülálló. Hét éve fuvaroz vásárokra, de soha nem volt se színielőadáson, se moziban. Lailának vagy Hírábáinak még csak a nevét sem hallotta, nemhogy látta volna. Így, mikor a vásár vége előtt tizenöt nappal, egy éjféli órán a fekete lepelbe burkolódzott nőt meglátta, persze, hogy félelem ült a szívére. Mikor a csomagot cipelő alkalmazott alkudni akart a viteldíjból, a lepelbe burkolódzott nő egy fejmozdulattal megtiltotta.
Nos, testvérem, ugye nincs semmi csempészáru? kérdezte, miközben befogott. Hiráman megint elképedt: a csomagot hozó ember intett, hogy indulhat a kocsi, és eltűnt a sötétben. A fuvarosnak a vásári dohányárus öregasszony fekete leple jutott eszébe...
Hogy hajtson így az ember szekeret?
Először is lúdbőrzik a háta, másodszor meg folyton magnólia virágzik a kocsijában. Ha pedig szidja az ökreit, lepisszegi az utasa... Az utasa! Magányos nő. És nem a dohányárus. Azután, hogy hallotta a hangját, újra meg újra hátrapillantott az oldalvászon mögé. Kendőjével a hátát törölgette. Csak az Isten tudja, mi van ezúttal az ő sorsába írva. Mikor a kocsi keletre fordult, holdsugár esett rá. Az utas orrán szentjánosbogár villant. Hirámannak úgy tűnt, hogy a világ titokzatos csodák sora. Szemben a Csampánagartól Szindhijá faluig elterülő mező... Csak nem valami boszorkány?
Az utas megfordult. Most, hogy a holdfény az egész arcát megvilágította, Hiráman felkiáltott:
Jó atyám! Egy tündér!?
A tündér szeme kinyílt. Hiráman előre, az út irányába fordult, és az ökröket kezdte biztatni. Nyelvét szájpadlásához érintve csettintgetett. Egy idő után kiszáradt a szája, és nyelve olyan lett, mint a tapló.
Mi a neved, testvér?
Pontosan, mint a bugyborékolás!... Hiráman egész testében megborzongott. Egy szó nem jött ki a torkán. Még az ökrei is ezt a hangot hallgatták fülüket hegyezve.
A nevem... a nevem Hiráman.
Mosolyog az utasa... illat van a mosolyában.
Akkor barátomnak szólítalak, nem testvérnek. Az én nevem is Hírá.
Ejha! Hiráman nem hitte el. Különbségnek kell lennie férfi és női nevek között.
Igen, az én nevem is Hírábái.
Egyfelől Hiráman, másfelől Hírábái, nagy különbség.
4
Hiráman az ökreit szidta:
Megtesztek úgy hatvanmérföldnyi utat, hogy csak a fületeket hegyezitek, és a beszélgetést hallgatjátok? Az ördög bújt ebbe a satnya balba! — és ostorával gyengén a bal ökör hátára csapott.
Ne üsd! Hadd menjenek lassan! Minek sietni?
Hirámannak el kellett döntenie, hogyan szólítsa meg Hírábáit. Tegezze vagy magázza? A maga nyelvjárásában a nagy embereket magázni szokták. Városi nyelven is meg tudott két-három dolgot kérdezni, ám szívből csak a maga nyelvjárásában volt képes társalogni. Hiráman hosszú ideje utálta az októberi hajnali ködöket.
Sokszor tévedt le miattuk az útról. De ma még a sűrű hajnali köd is tetszett neki. A sötétlő part menti mezőkről rizspalánták illata keveredett a levegőbe. Az ünnep napjaiban a falut is ugyanez az illat járja át. A kocsiján pedig magnólia nyílt. A virágon meg tündér ül. Hála neked, Anyaistennő.
Hiráman szeme szögletéből utasára nézett... a barátjára. Hírábái szeme kedvesen figyelte. Hiráman szívében valami ismeretlen dallam csendült fel.
Egész testében reszketett.
Nagyon nem tetszik önnek, ha ütik az ökröket?
Hírábái megbizonyosodott róla, hogy Hiráman valóban hírá, „igazgyöngy”. A negyvenéves, erős, sötétbőrű fiatalembert szekerén és ökrein kívül semmi nem érdekelte különösebben. Bátyja otthon földműves, gyerekei vannak. De testvérénél is jobban tisztelte sógornőjét, tőle félt is. Hirámannak is megvolt az esküvője, de felesége még gyerekkorában meghalt, mielőtt hozzákerült volna,. Már nem is emlékszik az arcára... Egy újabb esküvő? Több oka van annak, hogy nem házasodott meg másodszor. A sógornő makacssága, hogy ő csak fiatal hajadonnal házasítja össze. A fiatal hajadon azt jelenti, hogy hat-hét éves kislány. Ki tartja be az állami korhatártörvényt? Ráadásul egy lányos apa csak akkor adja lányát özvegyemberhez, ha szükség kényszeríti rá. E három igazság tekintetében sógornője köti az ebet a karóhoz. Sógornőjével szemben még a testvérének sincs szava... Hiráman mostanára eldöntötte, hogy nem házasodik. Miért hozzon bajt a saját fejére? Az esküvő után hogy maradhat valaki fuvaros? Ha mindent elvennének tőle, a fuvarozást akkor sem tudná elhagyni. Hírábái kevés olyan egyszerű embert látott még, mint Hiráman.
Melyik vidékről való? — kérdezte Hiráman.
Mikor meghallotta a Kánpur nevet, olyan nevetésben tört ki, hogy ökrei megugrottak. Nevetés közben azonban lehajtotta fejét.
Nahát, Kánpur, „Fülvár”, akkor bizonyára van Nákpur, „Orrvár” is! — mondta, amint abbahagyta a nevetést. Mikor pedig Hírábái kijelentette, hogy létezik Nákpur is, még nagyobb kacagásra fakadt.
Hej, micsoda világ! Miféle nevek vannak! Fülvár, Orrvár.
5
Hiráman figyelmesen megnézte Hírábái fülén a virágot. Orrdíszének ékkövét megpillantva megremegett: vércsepp! A fuvaros soha nem hallotta még Hírábái nevét. A színtársulatok tagjait sem tartotta prostituáltnak... Látott már társulatokban dolgozó nőket. A cirkusz-tulajdonosnő mindkét kislányával a tigrises szekérhez szokott jönni. Enni-inni ad a tigrisnek, és nagy szeretettel megsimogatja. A nagyobbik lány Hiráman ökreinek is adott már kenyeret és kekszet.
Hiráman okos ember volt. Amint a köd felszállt, pokrócából függönyt kanyarított a kocsira. Még két óra és kész.
Utána már nehéz haladni az úton. A délelőtti napot októberben nem lehet elviselni. A Kadzsri folyó partján, Tégcshijá közelében megállítjuk a szekeret. A délutánt ott töltjük...
Messziről egy szembejövő kocsit vett észre, és figyelni kezdett. A csapásra és az ökrökre összpontosítva visszaült.
— Mi az, testvér, vége a vásárnak? — kérdezte mellette elhaladtában a fuvaros.
Hiráman azt válaszolta, hogy nem tudja, mi van a vásárral. Kocsiján egy asszony van, aki a szüleihez megy. Valamilyen falunevet is mondott.
— Hol van Cshattápur Pacsirá?
— Bárhol legyen is, mi hasznod belőle? — nevetett saját ravaszságán.
Hiráman még akkor is borzongott, mikor már függöny volt a kocsiján. A függöny résén át látta, ahogy Hírábái egy gyufásdoboznyi kis tükörben a fogait nézegeti... Egyszer a madanpuri vásárban parányi kagylókból készült füzért vett ökreinek. Apró, kicsi kagylópénzsort...
Tégcshijá három fája már messziről látszott. Hiráman kicsit félrehajtotta a függönyt:
— Nézze csak, az ott Tégcshijá! Kettő banjanfa. Egy pedig... Mi a neve annak a virágnak? Pont annak, ami az ön ruháján van. Nagyon jó az illata. Négymérföldnyi távolságból megérezni. Khamírá dohányba keverve szívni is szokták.
— A mangóliget alatt néhány épület látszik. Templom van ott, vagy valami falu?
Hiráman, mielőtt rágyújtott volna, megkérdezte:
— Rágyújthatok? Nem zavarja?... Az ott a Námlagar-uradalom. Annak a hercegnek a vejéé, akinek a vásárából jövünk... Hej, micsoda idő volt az!
Felkiáltásával Hiráman új színt hozott a társalgásba. Hírábái ferdén elhúzta a kocsi függönyét... A fogsora!
— Miféle idő? — kérdezte érdeklődve, és kezét állához illesztette.
— A Námlagar-uradalom ideje! Micsoda idők voltak! És jaj, mi lett belőle! — Hiráman tudta, hogy lehet érdekessé tenni a beszélgetést.
— Te éltél abban az időben? — kérdezte Hírábái.
6
— Nem láttam, csak hallottam... Nagyon szomorú történet, hogy hogyan pusztult el a hercegség... Azt mesélik, istenség született az otthonukba. Mondja már, az istenség végül is istenség. Igaz vagy nem? Ha a mennyei trónust elhagyva ebbe a halandó világba születik, hogy tudja annak a fényét valaki is elviselni? Mint a napraforgó virágán, állandóan fény ragyog a homlokán. De a külseje más volt, ezért nem ismerte fel senki.
Egyszer az alkirály és a felesége automobillal Uplenbe jött. Ha az alkirály nem is, de a felesége végül felismerte. A napraforgóéhoz hasonló ragyogás láttán megszólalt:
— Hey man! Király uram, nézd, ez nem ember gyereke, ez egy istenség!
Hiráman utánozta az alkirály feleségének angolos kiejtését. Hírábái szívből kacagott, és közben egész teste rázkódott. Mikor megigazította kendőjét, Hirámannak úgy tűnt, hogy... úgy tűnt, hogy...
— És? Aztán mi…
Hiráman lelke pillanatról pillanatra fokozatosan átalakult. Szívében hétszín szivárvány ragyogott fel. Úgy tűnt, hogy... kocsiján égi nő utazik. Az istenség végül is istenség.
— Puff! Vagyon, gazdagság, kincsek, marhák, minden oda. Az istenség visszatért égi trónjára.
Hírábái az eltűnőben levő templom tornyát nézte, és mélyet sóhajtott.
— Az istenség távoztakor azt mondta, hogy ebben a hercegségben egynél több fiúgyermek sose lesz. A vagyont magammal viszem, csak a tudást hagyom. Minden istenség elment vele együtt. Csak Szaraszvatí anya maradt. Az ő temploma ez.
Hiráman kereskedőket vett észre, akik jutával megrakott falusi lovakkal jöttek. Leengedte a kocsi függönyét. Ökreit buzdította, majd a Bidésijá tánccsoport egyik himnuszát kezdte énekelni:
Üdv, Szaraszvatí Anya,
Szavunkkal esedezünk,
Légy segítségünk, ó, Anya,
Légy segítségünk!
— Mennyiért veszik a jutát, uram? — kérdezte vidáman Hiráman a lovas kalmároktól.
— Alul huszonhét-huszonnyolc, felül harminc. Amilyen az áru, olyan az ár — adott kereskedős választ egy sánta lovú kalmár.
— Mi újság a vásárban, testvér? — kérdezte egy fiatal kereskedő. — Melyik színtársulat játszik, a Raut vagy a Mathurámóhan?
— Hogy mi a helyzet a vásárban, azt a vásárosok tudják. — Aztán Hiráman újra megemlítette Cshattápur Pacsirát.
7
A nap egyre feljebb emelkedett. Hiráman az ökreihez szólt: „Még kétmérföldnyi út. Még egy kicsit bírjátok ki. Már ideje lenne innotok, ugye? Emlékeztek rá, amikor Tégcshijá mellett a cirkuszi bohóc és a majomidomár összekapott? A bohóc fogát vicsorítva vinnyogott. Éppen úgy, mint a majmok... Ki tudja, hová való emberek jönnek.”
Újra benézett a függöny résén, és látta, hogy Hírábái egy papírdarabra szegezi tekintetét. Hiráman ma rendkívüli jókedvében volt, különféle énekek jutottak eszébe. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Bidésijá, a Balbáhí és a Cshókrá tánccsoport sok gazalt és khémtát énekelt. És manapság mit énekelnek tülkölve-dudálva az emberek? Hej, micsoda idők voltak! És Hirámannak a Cshókrá tánccsoport egyik dala jutott az eszébe:
A szerelmem lett gyűlölőmmé, a szerelmem…
Hej, ha levél lenne, mind olvashatná, ha levél lenne,
Jaj, a sorsom, jaj a sorsom.
Senki sem olvassa, ó, szerelmem, a sorsom…
Hiráman azzal kísérte az éneket, hogy ujjaival ütötte a ritmust a kocsirúdon. A Cshókrá tánccsoport táncosának is olyan szája volt, mint Hírábáinak. Hol vannak már azok az idők! Havonta jöttek táncosok a faluba. Milyen sokat hallgatott ő a sógornőjétől azért, mert eljárt a Cshókrá csoporthoz. A testvére elkergette otthonról.
Úgy tűnik, ma Szaraszvatí Anya segíti Hirámant.
— Bravó! Nagyszerűen énekelsz — mondta Hírábái.
Hiráman elpirult. Lehajtotta fejét, és elnevette magát. Ma a Tégcshijában lakó Hanumán Úr is segíti. Egy kocsi sincs a falu előtt, pedig itt mindig kocsisok és kocsik tömege áll. Csak egy biciklis pihent ott üldögélve.
Hiráman Hanumán Úr nevében felsóhajtott, és megállította szekerét. Hírábái levette a függönyt. Hiráman most először a szemével szólt hozzá: „egy biciklista leselkedik éppen itt”.
Mielőtt kifogta az ökröket, egy bambuszrúddal alulról kitámasztotta a kocsit. Ismételten a biciklis felé pillantott, és megszólalt:
— Hová mész? A vásárba? Honnan jössz? Biszpurból? Ilyen kis távolság kifárasztott?... Micsoda legény!
A fiatal, sovány biciklista dünnyögött valamit, cigarettára gyújtott, felállt és útnak indult.
Hiráman az egész világ bámész pillantásaitól meg akarta védeni Hírábáit. Minden irányban körülnézett, hogy nincs-e valahol egy kocsi vagy ló.
Az elkeskenyedett Kadzsrí folyó Tégcshijá közelében elkanyarodik keleti irányba. Hírábái a vízben hűsölő bivalyteheneket és a hátukon ülő vadkacsákat nézte.
— Menjen csak, mosakodjon meg a folyóparton! — mondta Hiráman.
Hírábái leszállt a szekérről. Hirámannak megdobbant a szíve... Nem, nem görbe a lába, mint a földöntúli lényeknek. De a talpa miért olyan piros? Hírábái lesétált a vízpartra... lassan, fejét ugyanúgy lehajtva, mint a falusi nők. Ki mondaná meg, hogy színésznő. Nem is asszony, hanem lány. Talán épp egy fiatal hajadon...
Hiráman felült a dúccal alátámasztott szekérre. Bepillantott a tető alá. Körülnézett, és Hírábái párnájára tette a kezét. Aztán könyökével a párnára támaszkodva egyre beljebb hajolt. Az illat átjárta testét. Ujjaival megérintette és megszagolta a párnahuzatra hímzett virágokat.
Hej, micsoda illat! Mikor felállt, úgy érezte, hogy egyszerre öt adag pipadohányt szívott el. Megnézte az arcát Hírábái tükrében. De miért ilyen vörös a szeme?
8
— Most maga őrizze a kocsit, én mindjárt jövök! — szólt nevetve, mikor Hírábái visszatért.
Kivett útitáskájából egy belegyömöszölt alsóruhát, vállára dobta a törülközőt, kezébe vette a vödröt, és elindult. Ökrei egymás után felbőgtek. „Igen, igen. Mindenki szomjas”, mondta útközben hátrafordulva. „Ha visszajöttem, adok szénát. Nehogy rendetlenkedjetek!”
Az ökrök megmozgatták a fülüket.
Hírábái nem tudta, mikor jött vissza a mosakodásból Hiráman, mert ahogy egyre csak a Kadzsrí folyását nézte, visszatért szemére az éjjel megszakadt álom. Hiráman hozott ebédre a szomszédos faluból egy kis aludttejet, pörkölt rizst és cukrot.
— Keljen fel! Ébredjen, egyen egy kicsit!
Hírábái kinyitotta a szemét, és elcsodálkozott. Az egyik kézben új agyagedényben aludttej és bambuszlevelek, a másikban egy vödör víz. A szemben baráti szolgálatkészség.
— Honnét hoztál ennyi mindent?
— Híres az itteni aludttej... Teát csak Fárbiszgandzsba érve kap majd...
Hiráman borzongása elmúlt.
— Te is teríts le magadnak egy levelet! — mondta Hírábái. — Mi ez? Ha te nem eszel, akkor rakj vissza mindent a zsákodba. Én sem eszem.
— Ejha! — mondta zavartan Hiráman. — Jó, de maga vegyen előbb!
— Mit előbb vagy utóbb!? Ülj le te is!
Hiráman megkönnyebbült. Hírábái a saját kezével terítette ki az ő levelét. Meghintette vízzel, és rakott rá a pörkölt rizsből. „Hej, áldás! Áldás!” — Hiráman látja, ahogy a Magasztos Anya ételt vesz magához. A tej a piros ajkat érinti... Láttál már hegyi papagájt tejberizst enni?
Alacsonyan járt a nap.
A kocsin alvó Hírábái és a földre terített szőnyegen szunnyadó Hiráman egyszerre ébredt... Vásárba tartó kocsik álltak meg Tégcshijá mellett. Gyerekek hangoskodtak.
Hiráman sietve felkelt. Benézett a kocsiba, és jelezte, hogy lemenőben a nap. Miközben az ökröket fogta be, a fuvarosok egyetlen kérdésére sem válaszolt.
— A Szirpur bázári kórház doktornője. Beteghez megy. Csak ide, Kurmágámba.
Hírábáinak kiment a fejéből Cshattápur Pacsirá neve. Mikor a kocsi kissé előbbre ért, nevetve megkérdezte:
— Pattápur Cshapirá?
— Pattápur Cshapirá! Ha, ha! — Hiráman akkorát kacagott, hogy belefájdult az oldala. Ezek az emberek éppen Cshattápur Pacsirába való fuvarosok voltak. Hogy mondhattam volna? Hi, hi!
Hírábái mosolyogva a falu felé nézett. Az út Tegcshiján át vezet. A falubeli gyerekek a lefüggönyözött kocsi láttán tapsolni kezdtek, és egy bemagolt dal sorait ismételgették:
Piros nászkocsin
piros menyasszony, hej,
bételt rág…
9
Hiráman felnevetett. Menyasszony? Piros nászkocsi? Bételt rág a menyasszony, és a vőlegény turbánjába törli a száját. „Hej, menyasszony, jegyezd meg a Tégcshijábeli gyerekeket, és visszaúton hozz nekik édességet. Ezer évig éljen a vőlegényed!” Milyen régi vágya teljesült be Hirámannak! Hányszor álmodott már erről!... Viszi haza a feleségét. Minden faluban tapsolnak és énekelnek a gyerekek. Minden udvarról kikukucskálnak az asszonyok. A férfiak kérdezgetik, hogy hova való a kocsi, és hova megy. Felesége a nászkocsi függönyét félrehúzva kinéz. És még mennyi álom!...
A faluból kiérve a kocsi belsejébe nézett, és látta, hogy Hírábái valamin gondolkodik. Hiráman is elgondolkodott. Kis idő múlva halkan énekelni kezdett:
Ne tagadd le, ó, szerelmem,
az Úrhoz kell majd menni,
Nincs elefánt, nincsen ló és nincs kocsi,
Oda gyalog kell menni, ó, szerelmem…
— Barátom, a te nyelvjárásodon nem létezik ének? — kérdezte Hírábái.
Hiráman beszéd közben most fesztelenül nézett Hírábái szemébe. Hát, ilyenek a társulatokban dolgozó nők? A cirkusz-tulajdonosnő egy nagysága. De Hírábái? Falusi nyelvjárásban akar éneket hallgatni. Szélesen elmosolyodott.
— Megérti a falusi nyelvjárást?
— Hajaj! — A nő helyeslőleg meghintáztatta fejét, és ettől megmozdultak a fülönfüggői.
Hiráman egy ideig szó nélkül az ökröket hajtotta.
— Tényleg akar egy éneket hallani? Kíváncsi rá?... Hát ennyire érdekli a falusi ének?... Akkor el kell hagyni a csapást. Hogy lehetne forgalmas úton énekelni. — Hiráman meghúzta a bal ökör gyeplőjét, és a jobb ökröt kimozdította a csapásból. — Akkor nem Haripuron át megyünk — mondta.
Amikor a mögötte levő kocsi fuvarosa látta, hogy Hiráman letér a csapásról, utánakiáltott:
— Mi az, kocsis? Miért hagyod el a csapást?
— Miért hagynám el? Ez az út nem visz Nananpurba... — mondta Hiráman, miközben ostorát a levegőben suhogtatta. — Rossz szokása ez az itteni embereknek, ezerféle dolgot kérdeznek... — dörmögte aztán magában. — Menj, ha menned kell, testvér!... Falusi bolond mind.
Amint rávezette az ökrösfogatot a nananpuri útra, lazára engedte a gyeplőt. Az ökrök ügetésből lépésre váltottak.
Hírábái láthatta, ez az út valóban elhagyatott. Hiráman megértette szemében a kérdést:
— Nincs ok megijedni, ez az út is Fárbiszgandzsba visz. Az út menti emberek pedig rendesek. Még este kilenc előtt megérkezünk.
Hírábáinak nem kellett sietnie. Hirámanban pedig megbízott annyira, hogy szívében a félelemnek semmilyen formája ne ébredjen. Hiráman szívből mosolygott. Mit énekeljen? Hírábái kedveli azt is, ha énekelnek, és azt is, ha mesélnek... Ez az! Mahuá révészlány!
— Rendben, ha ennyire kíváncsi rá, hallgassa meg Mahuá révészlány történetét! Van benne ének is, mese is.
Ilyen hosszú idő után beteljesítette az Istennő ezt a vágyat is. Dicsőség neked, Magasztos! Ma Hiráman minden vágya beteljesül. Egyre csak a folyamatosan mosolygó Hírábáit nézte.
10
— Figyeljen! A Parmán folyó mentén Mahuá révészlánynak még ma is vannak földjei. Idevalósi volt. Révészlány ugyan, de száz szép igaz lány között egy ilyen, ha akad! Iszákos apja éjjel-nappal részeg volt. Mostohaanyja igazi szörnyeteg. Nagyon alattomos, ravasz asszony. A titkos szesz- és ópiumárusoktól kezdve mindenféle embert ismert. Már a bölcsőjében barátságban volt mindükkel. Mahuá fiatal hajadon volt. De ez a szörnyeteg úgy dolgoztatta, hogy csonttá soványodott. Bár már elérte a kort, egy szó sem esett a házasságáról. Hallgassa meg, mi történt aztán egy éjjel!
Hiráman halkan megköszörülte a torkát:
Óóó… monszuntól áradó folyó… ó… aaanyám, anyám,
Hej, félelmes éj… óóó. Villám villog, szívem reszket… óóó!
És én csak egy kicsi lány vagyok, heeej!
— Ó, anyám, az esős hónapok folyója megáradt, az éjszaka félelmetes, villám csapkod. Én pedig csak egy hajadon kislány vagyok. Félelmemben erősen ver a szívem. Hogy menjek egyedül a folyópartra? Azt is azért, hogy végül egy idegen utazó lábát kenegessem olajjal?! De a mostohaanya becsukta a ház ajtaját. Az égen gyülekeztek a felhők, és borzalmas zivatar hullott alá. Mahuá halott anyjára gondolt, és sírva fakadt. Ha élne az anyja, akkor ilyen rossz napon az ölébe vonná az ő Mahuá lányát. Hej, anyám, azért hordtál a méhedben, hogy ezt a napot meglássam? És haragudott a saját anyjára. „Miért halt meg csak ő egyedül?” — kérdezte számonkérőn.
Hiráman figyelte, ahogy Hírábái a párnára könyökölve elmerül az ének hallgatásába, és mereven néz feléje. Milyen gyermekinek tűnik ez a nyílt arc!
Megrezegtette a hangját:
Óóó, te boszorkány anyám! Miért nem tápláltál sóval,
és nem öltél meg bölcsőmben? Ezért a napért
Adtál nekem tejet, vajat, utagant?
— Érti valamennyire a nyelvet is, vagy csak a dallamot hallgatja?
— Értem — mondta Hírábái. — Az utagan egy kenőcs. A testre dörzsölik.
— Ejha! — mondta csodálkozva Hiráman. — De mi haszna a sírás-rívásnak? A kereskedő már kifizette Mahuá teljes árát. Hajánál fogva vonszolta fel a hajóra, és parancsot adott a kapitánynak. „Horgonyt fel! Vitorlát bonts!” Repült a hajó, mint a madár. Egész éjszaka sírt, csapkodott Mahuá. A kereskedő legényei mindennel fenyegették. Elhallgass, különben a vízbe dobunk! Kész. Mahuá döntött. A hajnalcsillag kissé előbújt a felhők mögül, majd eltűnt. A révészlány a vízbe ugrott, nagyot csobbant... A kereskedő egyik legénye első látásra beleszeretett Mahuába. A lány után vetette magát. A sodrással szemben úszni nem játék, ráadásul az esőzések idején megáradt a folyó. Mahuá igazi révészlány volt. Elfárad-e a hal a vízben? Úszott, mint a hal, szelte a folyót. Mögötte a kereskedő legénye újra meg újra szólította: Mahuá, várj egy kicsit! Nem elfogni akarlak. Veled vagyok. Egész életünkben együtt maradunk.
De...
11
Hiráman szívének nagyon kedves ez az ének. Amikor Mahuá révészlányról énekel, szeme előtt kezd áradni az esős évszak folyója. Újhold éjszakája. A sötét felhőkből újra meg újra villám csap le. Fényüknél feltűnni látja a hullámokkal küzdő kislányt, Mahuát. Mint a hal, egyre gyorsabban úszik. Úgy érzi, ő maga a kereskedő legénye. Mahuá semmit sem hall meg. Nem bízik benne. Hátra se néz. Ő pedig egyre jobban fárad az úszástól.
Most viszont úgy tűnik, hogy Mahuá hagyta magát megfogni. Maga jött a keze közé. Megérintette, megkapta Mahuát, és elmúlt a fáradtsága. Az áradó folyó sodrásával tizenöt-húsz éve szembeúszó lelke meglelte a partot. Sehogy se tudja visszatartani az örömkönnyeket.
Megpróbálta nedves szemét elrejteni Hírábái elől, de Hírá már a szívébe látott, és nem tudni, mióta vett észre mindent. Hiráman remegő hangját megfegyelmezve ökreit biztatta.
— Nem tudom, mi van ebben az énekben, hogy mindketten lehangolódnak. Mintha mázsányi terhet rakna rájuk valaki.
Hírábái mély lélegzetet vett. Hiráman minden tagja örvendezett.
— Usztád, tanító vagy, barátom!
— Ó!
Bár az októberi nap még nem nyugodott le, egyre halványodott. Még napnyugta előtt el kell érniük Nananpurt. Hiráman az ökreinek magyarázott: „Lépjetek ki, és feszítsétek meg magatokat!... Hé... csih-csih... Gyorsan, testvéreim! Hé, hé, hé, hé, hé! Nananpurtól Fárbiszgandzsig hat mérföld. Még két óra.”
Nananpur piacterén mostanság már teát is árultak. Hiráman hozott a poharában. Ismeri a társulatoknál dolgozó nőket. A nap minden órájában teát isznak. Tea az vagy élet?
Hírá nevetve izgett-mozgott.
— Hé, hát ki mondta neked, hogy nőtlen embernek nem szabad teát innia?
Hiráman elszégyellte magát. Mit mondhatna?
Szégyenletes dolog, de egyszer már ivott. A cirkusz tulajdonosnőjének kezéből már megízlelte a teát. Micsoda forróság!
— Igyál, gurum!
— Ej!
A nanapuri piactéren kigyúltak a lámpák. Hiráman is meggyújtotta a maga utazólámpáját, és a kocsi hátsó részére akasztotta... Manapság már a várostól tíz kilométernyire is városinak képzelik magukat a falusiak. Ha elkapnak egy kivilágítatlan kocsit, megbüntetik. Ezer ördög!
— Ne szólítson gurumnak!
— Te vagy az én usztádom. Az van a könyvünkben, hogy aki egy betűt is megtanít, az guru, aki pedig egy dallamot megtanít, az usztád.
— Ej, hát maga a könyveket és az írásokat is ismeri? Ugyan mit tanítottam én meg?
Hírá nevetve énekelni kezdett: Óóó… monszuntól áradó folyó…
Hirámannak egy szó sem jött ki a torkán a csodálkozástól. Ej, micsoda memória. Pontosan, mint Mahuá révészlány.
A kocsi zörögve ereszkedett lefelé a csapások kiszáradt barázdájában. Hírábái egyik kezét Hiráman vállára tette. Nagyon sokáig nyugodtak a férfi vállán ujjai. Hiráman néhányszor megpróbálta tekintetét a vállára irányítani. Mikor pedig a kocsi emelkedőre ért, Hírá ujjai újra megfeszültek.
12
Szemben Fárbiszgandzs lámpái ragyogtak. A várostól nem messze a vásáréi... A kocsira akasztott utazólámpa fényében a földön körben táncoltak az árnyékok. A könnyektől homályos szemnek pedig minden lámpa egy-egy napraforgónak tűnt.
Fárbíszgandzs Hiráman második otthona. Ki tudja hányszor járt már itt vásári rakománnyal. És nővel? Igen, egyszer, mikor sógornőjét hozta el szüleitől az esküvő után. Pontosan így, ponyvával lezárt kocsitérben.
Hiráman most ponyvát húzott fel a kocsijára a fuvarosok szálláshelyén. Kora reggel majd Hírábái beszél a Rautá Színtársulat igazgatójával, és belép a társulatba. Holnapután kezdődik a vásár. Ezúttal nagyon tele volt az elárusítóhely.
Egy éjszaka, nem több... Ó, Hírábái ma egész éjjel Hiráman kocsijában marad... Nem is kocsijában, otthonában.
— Hová való ez a szekér? Kié? A Hirámané? Melyik vásárból? Mit szállít?
Az egy faluból való fuvarosok megkeresik egymást, és kocsijukat egy helyre állítják, így táboroznak le. Amikor Hiráman észrevette Lálmóhar, Dhunnírám, Palatdász és más falujabeli fuvarosok csoportját, azok magukhoz hívták. Palatdász bepillantott a kocsi gyékényteteje alá, és úgy megijedt, mintha tigrist látott volna. Hiráman egy mozdulattal mindenkire csendet parancsolt.
— Pszt! Társulatban dolgozó nő, színtársulatban... — suttogta Hiráman a kocsi felé pislantva.
— Társulatbaaan?
Egyszerre nem egy, hanem négy Hiráman lett. Mind a négyen elképedve néztek egymásra. Micsoda hatása van a „társulat” szónak! Hiráman intett, s mind a hárman közelebb léptek. Lálmóhar kissé odébbment, és szintén intéssel jelezte, hogy beszélgetni szeretne.
Hiráman a kocsi felé fordult, és megszólalt:
— Most már semmiféle étterem nem lesz nyitva, de a cukrászdából hozok valami meleg ételt.
— Hiráman, figyelj ide egy kicsit! Most nem eszem semmit. Fogd, és menj el enni te.
— Mi ez? Pénz? Ej!... — Hiráman soha nem evett pénzért vásárolt ételt Fárbiszgandzsban. Mire való ez a sok falujabeli fuvaros? Még csak hozzá se tud érni a pénzhez.
— Fölösleges. Tegye el a pénzt! Ne makacskodjon. — mondta Hírábáinak.
Amint lehetősége nyílt rá, Lálmóhar is a kocsi közelébe jött:
— Szalám! — mondta. — Négy ember rizsadagjából két másik is játszva ehet. Már feltettük főni a rizst. Étteremben vagy cukrásznál enne Hiráman, mikor itt vannak a földijei?
Hiráman megfogta Lálmóhar kezét.
— Ne beszélj butaságokat!
Dhunnírám néhány méterre eltávolodott a kocsitól, és kiöntötte a szívét:
— Nahát, szép kis alak vagy te, Hiráman! Tavaly egy társulat tigrise, most meg egy nő a társulatból!
— Testvér, ez nem a mi vidékünkről való nő, hogy szó nélkül tűrjön mindenféle sértő beszédet — mondta Hiráman. — Először is nyugati nő, másodszor pedig egy társulatból való.
— De azt mondják, hogy a társulatok tagjai szajhák. — fogalmazta meg kétségét Dhunnírám.
13
— Elhallgass! — mordult fel ellene egyszerre mindenki. — Micsoda ember! Talán szajhák dolgoznak a társulatokban? A képzeletedben... „azt mondják”, de ugye soha nem láttad?
Dhunnírám elismerte, hogy tévedett. Palatdásznak eszébe jutott valami.
— Hiráman testvér, egyedül szokás hagyni a nőket a kocsin? Bármi legyen is, egy nő mégiscsak nő. Bármiféle szükség adódhat.
Mindenki helyeselt.
— Igazad van. — mondta Hiráman. — Palat, te menj vissza, maradj a kocsi mellett! És figyelj, okosan beszélgess!
Hiráman testéből rózsaillat árad. Nagyszerű ember. Annak idején a nősténytigris szaga hónapokig nem hagyta el.
— Ej — szagolta meg Lálmóhar Hiráman kendőjét.
— Mondd csak, mit tegyünk, Lálmóhar testvér! Ragaszkodik hozzá, hogy megnézzük az előadást — állt meg hirtelen Hiráman.
— Ingyen? És nem jut el a híre a faluba?
— Nem! — mondta Hiráman. — Ki hallgasson azért egész életében szemrehányásokat, mert egy este megnézte az előadást?... „Falusi a tyúk, de külföldi a járása!”
— Még akkor is megtudja a sógornőd, ha ingyen nézzük meg? — kérdezte Dhunnírám.
Lálmóhar táborhelye mellett farakományt szállító ökrösszekerek tanyáztak le. Fuvarosaik feje, az öreg Mijándzsan, úti vízipipáját szívta.
— Mi az, testvér? Ki hozott szállítmányt a Mínábázárból? — kérdezte.
Mínábázár! Mínábázárnak a vöröslámpös negyedet mondják... Miket beszél ez az öregúr?
— Virágillat árad a testedből. Így igaz!— suttogta Lálmóhar Hiráman fülébe.
Lahszanván Lálmóhar fizetett kocsislegénye volt. Ő volt a legfiatalabb közöttük. Gyermekkorában urak és asszonyságok háziszolgája volt. Fejét hátrhúzva újra meg újra beleszippantott a levegőbe. Mikor Hiráman észrevette, Lahszanván elpirult.
— Ki jön ennyire kifulladva? Palatdász? Mi történt?
Palatdász szó nélkül megállt előttük. Az ő arca is vörös volt.
— Mi történt? Miért nem beszélsz? — kérdezte Hiráman.
Mit feleljen? Hiráman figyelmeztette, hogy okosan beszélgessen. Ő csendben a kocsihoz ment, és leült a kocsisbakra.
— Te is Hiráman barátja vagy? — kérdezte Hírábái.
Palatdász helyeslőleg ingatta a fejét. Hírábái visszafeküdt. Palatdász látta az arcát, és hallotta a hangját! Megdobbant a szíve. Igen, a rámlílá-játékban Szítá hercegnő is ugyanígy feküdt le, amikor elfáradt. Dicsőség! Dicsőség Szítá urának, Rámának! Palatdász lelke dicsőítésbe kezdett, hiszen jámbor vaisnava volt, és himnuszénekes. Vágya, hogy megérintse az elfáradt Szítá Úrnő lábát, kezének mozdulatában öltött testet. Mintha egy harmónium billentyűzetén táncoltatná ujjait. Hírábái haragosan felült.
— Mi az? Bolond vagy? Menj innen! Tűnés!
Palatdász úgy érezte, hogy a haragvó színésznő szeme szikrát vet. Egy ugrás, és már futott is.
Mit feleljen? Azon gondolkodott, hogy milyen módon tudna még a vásárból is elszökni.
— Nem történt semmi. Kaptam egy megbízást. Azonnal az állomásra kell mennem felrakodni. Még úgysincs kész a rizs. Addigra visszajövök.
Evés közben Dhunnírám és Lehszanván Palatdászt ócsárolta:
— Alávaló ember. Kicsinyes alak. Csak a pénzre tud gondolni.
14
Vacsora után Lálmóhar csoportja felbomlott. Dhunní és Lehszanván befogott, és a csapást követve Hiráman táborhelyére ment.
— Szagold csak meg a vállam! — mondta Hiráman egyszerre megállva. — Érzed, nem?
— Lálmóhar behunyta szemét, és megszagolta. Artikulálatlan hangot hallatott:
— Eh!
— Attól ilyen illatos, hogy a kezét egy kicsit rárakta, érted?
Lálmóhar megfogta Hiráman karját:
— A válladra tette a kezét? Tényleg?... Ide hallgass, Hiráman, még egyszer nem adódik ilyen alkalom, hogy színjátékot lássunk. De nem ám!
— Te is megnézed?
Az útkereszteződés fényében megcsillant Lálmóhar fogsora.
Amint a szálláshelyükre értek, Hiráman látta, hogy valaki a kocsi mellett áll, és Hírábáival beszélget. Dhunní és Lehszanván egyszerre kérdezte:
— Hol maradtál el? Már nagyon régóta keres a társulat!
Hiráman odament a szekérhez. „Ejha! Ez ugyanaz a csomagcipelő alkalmazott, mint aki a csampánagari vásárban Hírábáit felültette a kocsira, és eltűnt a sötétben.”
— Megjöttél, Hiráman? Nagyszerű! Gyere ide!... Tessék, ez itt a kocsi díja, ez pedig a szolgálatodé. Huszonöt meg huszonöt, az ötven.
Hiráman úgy érezte, hogy valaki egy ütéssel a földre terítette. Nem is valaki, hanem ez a csomagcipelő ember. Hogy került ide?... Torkán akadt a szó. „Aj! Szolgálati díj!” Csendben maradt.
— Fogd, és hallgass ide! Holnap reggel bejössz a Raut Színtársulathoz, és megkeresel engem. Tetetek félre bérletet... Miért nem beszélsz? — kérdezte Hírábái.
— Borravalót ad az úriasszony, vedd el Hiráman! — szólalt meg Lálmóhar.
Hiráman összetörve ránézett... „Hát semmi illem nincs ennek a Lálmóharnak a beszédében?”
— Hogy hagyhatja ott egy fuvaros az ökrösszekeret, hogy színdarabot nézzen? — dünnyögte magában Dhunnírám, de mindenki hallotta, még Hírábái is.
— Mit mondjak? — szólalt meg Hiráman. — A színésznő visszamegy a társulathoz. — Nevetni próbált. — Mi köze neki ehhez?
— Erre! — mondta a csomagcipelő, és mutatta az utat. Hírábái egyszerre csak megállt, és odaszólt Hiráman ökreinek:
— Megyek, testvéreim.
Az ökrök az utolsó szóra megmozgatták a fülüket.
— Test-vé-rek! Ma este a Rauta Sangit Nautanki Company színpadán Gulbadant láthatjátok! Gulbadant! Örömmel közöljük, hogy a Mathurámóhan színtársulat híres színésznője, Miss Hírádévi, aki minden mozdulatával ezreket bűvöl el, ezúttal társulatunkban lép fel. Jegyezzétek meg! Ma este! Miss Hírádévi Gulbadan.
A színtársulat hirdetését hallva az egész vásárt izgalom töltötte el.
— Hírábái! Miss Hírádévi! Lailá, Gulbadan!... Még a filmszínésznőket is lepipálja... Páratlan mozdulataidért magam is megőrülök... Hogy tudnám elmondani az irántad érzett vágyamat? Csak azt kívánom, hogy nézz rám, én pedig rád nézhessek, szívem és életem!... Kirarara... Kadadada darr... dhan, dhan, dhan, dharamm...
Az emberek szíve is kis dobbá vált.
15
Lálmóhar lihegve érkezett a szálláshelyre:
— Hé, Hiráman! Mit üldögélsz itt? Gyere, és nézd meg magad is, micsoda ünneplés folyik! Micsoda csinnadrattával magasztalják Hírábáit!
Hiráman gyorsan felállt.
— Dhunní bácsi, maradj a szálláshelyen! Én is megnézem — mondta Lehszanván.
Ki figyelt most arra, hogy mit mond Dhunní. Mindhárman a színtársulat hirdetőcsoportja után indultak. Megálltak minden sarkon, leállt a dobpergés, és kihirdették az újságot. Hiráman a hirdetés minden szavára megborzongott örömében. Hírábái nevét és nevével együtt dicséretét hallotta. Megveregette Lálmóhar vállát:
— Isteni kegyelem! Igaz vagy nem?
— Mondd csak, még most sem nézed meg a színdarabot? — Dhunnírám és Lálmóhar már reggel óta győzködte, de nem sikerült rávenni, hogy menjen be a színtársulathoz. Ő maga hívta elmenőben! De Hiráman mindegyre csak azt hajtogatta:
— Kész! Minek menjek hozzá? A színésznő visszament a társulathoz, most mi dolgom vele? Lehet, hogy meg sem ismer!
Magában bosszankodott, de a hirdetés után azt mondta Lálmóharnak:
— Mindenképpen meg kell nézni. Mit szólsz hozzá, Lálmóhar?
Meghányták-vetették a dolgot, és elindultak a Raut Színtársulathoz. Amikor a sátorhoz értek, Hiráman intett, hogy a kérdezősködés Lálmóhar feladata. Ő tudja a városi beszédet. Lálmóhar megszólított egy feketeköpenyest:
— Bábu száhab! Egy pillanatra!
— Mi az? Mit kerestek itt? — szólalt meg felemelt orral és felhúzott szemöldökkel a feketeköpenyes.
Lálmóhar városi beszéde összezavarodott a haragos tekintet láttán.
— Gul... nem, nem... Bul... nem...
Hiráman hirtelen kisegítette:
— Meg tudná mondani, hol van Hírádévi?
A feketeköpenyes szeme egyszerre izzani kezdett. Odahívta a szemben álló katonát:
— Miért engedted be ezeket az embereket?
— Hiráman!... — Honnan jön ez a bugyborékoló hang?... Hírábái szólt, és elhúzta a sátor függönyét. — Gyere be!... Ide nézz, vitéz úr! Ismerd meg: ez itt az én Hirámanom. Értetted?
A nepáli ajtónálló Hirámanra nézett, kissé elmosolyodott, és elmenőben odaszólt a feketeköpenyesnek:
— Hírábái embere. Azt mondta, ne tartóztassam fel.
Lálmóhar bételt hozott a nepálinak.
— Tessék, egye meg!
— Ejha! Nem egy, hanem öt bérlet! És mind az öt félrúpiás helyre. Azt mondta: „míg csak a vásárban vagy, gyere el megnézni minden este!” Emlékszik mindenre. Azt mondta, „vannak neked társaid is, nekik is vigyél bérletet!” Páratlan nők a színésznők! Igaz vagy nem?
Lálmóhar megérintette a piros papírdarabokat:
— Bér-let! Hej, Hiráman testvér!... De mit csináljunk öt bérlettel? Palatdász mostanáig nem jött vissza.
— Hadd menjen a szerencsétlen! Nincs a sorsába írva... De előbb mindnyájan megesküszünk, hogy még egy madár se tudja ezt meg otthon!
16
— Ki az a gazember, aki elmondaná a faluban? Ha Palat valami rosszat tenne, legközelebb nem hozom magammal.
Hiráman aznap Hírábái felügyeletére bízta a pénzeszacskóját. Ugyan, biztos hely a vásár? Minden évben mindenféle ember jön. És rábízhatná-e a társaira? Hírábái megértette. Hiráman fekete szövetből varrt pénzeszacskóját a maga bőrdobozába zárta. A doboz tetején vászonbevonat, belül ragyogó selyembélés volt. Hirámannak megszűnt minden fenntartása.
Lálmóhar és Dhunnírám egymás között Hiráman eszét magasztalta, és újra meg újra a szerencséjét dicsérte. Titokban testvérét és sógornőjét szidták. „Ilyen igazgyöngy testvére van, mint Hiráman, épp ezért! Ha lenne egy másik testvér is, akkor...”
Lehszanvánnak legörbült a szája. A hirdetést hallgatva úgy elkeveredett, hogy csak sötétedés után egy órával jött vissza. Lálmóhar, mint a gazda, úgy szidta, és káromkodott.
— Te semmirekellő!
— Először is döntsük el, hogy ki marad a kocsiknál! — mondta Dhunnírám, miközben feltette a rizskását a tűzhelyre.
— Hát ki maradna? Ez a Lehszanván nem megy sehova!
Lehszanván elsírta magát.
— Jaj, uram, összetett kézzel könyörgök, csak egy pillanatra! Csak egy pillantást!
— Jó, jó! Mit egy pillantást, egy órán át nézzed! Én visszajövök. — mondta nagylelkűen Hiráman.
Már két órával a színielőadás kezdete előtt elkezdtek dobolni. Amint megszólalt a dob, mint a méhek, rajzani kezdtek az emberek. Amikor Hiráman meglátta a pénztárnál a tömeget, hangosan elnevette magát:
— Oda nézz, Lálmóhar, micsoda tülekedés!
— Hiráman testvér!
— Ki az? Palatdász? Milyen fuvarod volt? — Lálmóhar úgy kérdezte, mintha más faluból jönne.
Palatdász kezét tördelve bocsánatért könyörgött:
— Bűnös vagyok. Minden büntetést elfogadok tőletek. Szítá úrnő...
Hiráman szívében már a dobpergésre kinyílt a lótusz.
— Ide hallgass, Palat, nehogy azt gondold, hogy ez valami falusi nő. Nézd, neked is adott bérletet. Fogd, és nézd meg az előadást!
— De csak egy feltétellel kapod meg a bérletet. —mondta Lálmóhar. — Ha közben Lehszanvánt is...
Palatdásznak semmit se kellett magyarázni. Már beszélt Lehszanvánnal. Lálmóhar közölte a második feltételt is:
— Ha a faluban valahogy kitudódna...
— Isten ments! — mondta Palatdász a fogai közé illesztve nyelvét. — Itt a félrúpiás kapu!
Az ajtónálló jegyszedő a kezébe vette a bérleteket, és többször is az arcukra nézett.
— Bérlet. Hol vettétek?
Most hallaná valaki Lálmóhar városi beszédét! Haragos tekintetét látva a jegyszedő zavarba jött:
— Hol vettük volna? Kérdezze meg a színtársulatától! Nem is négy! Nézze, itt is van még egy! — És Lálmóhar elővette zsebéből az ötödik bérletet.
17
A nepáli ajtónálló az egyrúpiás kapunál állt. Hiráman odaszólt hozzá:
— Hé, szipoj uram, reggel bemutattak, most már elfelejtett?
— Hírábái emberei. Engedd be mindet! Ha bérletük van, mért állítod meg őket?
A félrúpiás szektor!
Mindhárman először látták belülről a „vászonházat”. Szemben ülőhelyek padokkal és székekkel. A függönyön az erdei száműzetésbe vonuló Rámát ábrázoló kép. Palatdász felismerte. Összetett kézzel meghajolt előtte:
— Üdv a függönyön ábrázolt Rámának, Szítá úrnőnek és Laksmana úrfinak! Üdv nékik! — És könny szökött a szemébe.
— Lálmóhar, a nyomtatott alakok állnak vagy mozognak? — kérdezte Hiráman.
Lálmóhar már összeismerkedett a körülötte ülő nézőkkel:
— Most csak a függöny mögött játszanak. A dzsaminiká folyik, míg gyülekeznek az emberek.
Palatdász tudott dobolni. A nagydob ütemére fejét ingatta, és egy gyufásdobozon ütötte a ritmust. Hiráman is megismert néhány embert, mikor cigarettával kínálta őket. Lálmóhar egyik ismerőse pokrócba burkolódzott:
— Késnek a kezdéssel. Addig alszom egyet.
A félrúpiás szektor a legjobb. Leghátul, a legmagasabb helyen van. A földön meleg szalma. Azok a nézők, akik a székéken és a padokon ülnek, ilyen hideg időben dideregve kelnek fel teát inni. Az alváshoz készülődő ember odaszólt társának:
— Kelts fel, ha kezdődik a játék! Nem. Nem is, amikor kezdődik, hanem amikor Hírácska a színpadra jön, akkor kelts fel!
Hiráman szívében harag lobbant: „Hírácska!” Züllött alaknak tűnik — és szemével jelezte Lálmóharnak, hogy nem szükséges szóba állnia ezzel az emberrel.
Dhan, dhan, dhan-dharamm! Felemelkedett a függöny. Hej! Hej! Hírábái már a kezdéskor a színpadra lépett. A „vászonház” zsúfolásig tömve. Hirámannak tátva maradt a szája. Lálmóharnak olyan nevethetnékje támadt, hogy Hírábái összes dalára minden ok nélkül kacagni kezdett.
Gulbadan udvara körében ül, és kihirdeti: „Annak az embernek, aki elkészíti az ezerdíszű trónust, teljesítem egy kívánságát... Nos, ha van ilyen mester, akkor készítse el, és hozza el nekem az ezerdíszű trónust!”
...Kirarara...
Igaziból táncol! És micsoda hangja van! „Ez az ember azt mondja, hogy Hírábái sosem rág bételt, és soha semmiféle cigarettát nem szív.” „Jól mondja, nagyon önmegtartóztató kurva.” „Azt mondja, hogy kurva?” „Nem is keni a fogait.” „Lehet, hogy porral mossa.” „Egyáltalán nem!” „Ki beszél itt összevissza?” „ Szajhának mondja a színésznőt!” „Mi bajod van?” „Ki a kurvának a stricije?” „Üsd a gazembert! Üsd!... Te...
— Gyertek! Összetörjük a pofájukat! — Hasított bele Hiráman hangja a felfordulásba.
Lálmóhar egyre csak az ostorával ütötte az előtte ülőket. Palatdász letepert egy embert:
— Te piszok! Becsmérled Szítá úrnőt?... muzulmán létedre!
Dhunnírám az elejétől fogva csendben volt. Amint kitört a verekedés, kifutott a sátorból.
A feketeköpenyes igazgató és a nepáli katona futva érkezett. A rendőrfelügyelő a gumibotjával ütlegelte az embereket. Amikor Lálmóharra csapott, ő elvakult, és városi nyelven beszédbe fogott.
18
— Felügyelő úr, üssön, ha üt! Nem bánom! De nézze csak ezt a bérletet! Egy még a zsebemben is van! Látja, uram? Nem jegy! Bérlet!... És hogy hagyhatjuk akkor, hogy valaki előttünk ócsárolja a társulathoz tartozó nőt?
Az igazgató mindent megértett:
—Értem én ezt, uram! Az egész fölfordulást a Mathurámóhan Színtársulat csinálta. Azzal, hogy az előadáson valami baj történt, a társulatunk rossz hírét... Nem uram, ezeket hagyja! Hírábái emberei. Szegénynek veszélyben az élete. Mondta az úrnak, nem?
Amint meghallotta Hírábái nevét, mindhármukat elengedte a felügyelő, csak ostorukat kobozta el. A menedzser az egyrúpiás szektorba ültette a három embert:
— Üljenek le itt! Azonnal küldök bételt.
A sátor elnyugodott. Hírábái visszatért a színpadra. Újra felhangzott a dobszó.
Kis idő múlva egyszerre mindhármuknak eszébe jutott Dhunnírám.
— Gazda! Ó, gazda! — kiabált Lehszanván kívülről. — Hé, Lálmóhar uram!
— Erre, erre! Az egyrúpiás kapun!... — válaszolt Lálmóhar teli torokból. Minden néző feléje fordult. A nepáli katona odavitte Lehszanvánt Lálmóharhoz. Az elővette zsebéből a bérletet.
Bejövetelekor Lehszanván megkérdezte:
— Gazda, mondott itt valaki valamit? Mondja csak meg!
— Csak egy pillanatra mutassa meg nekem az arcát!
Az emberek láthatták Lehszanván széles, fedetlen mellkasát.
Még hideg időben is meztelen felsőtest! — „Itt vannak ezeknek az embereknek a tanítványai is.”
Lálmóhar megnyugtatta Lehszanvánt.
Hogy mit láttak az előadáson, egyiküktől se lehetne megkérdezni. Hogy emlékeznének a mesére? Hiráman úgy érezte, hogy Hírábái kezdettől fogva egyre csak neki énekelt és táncolt. Lálmóharnak pedig úgy tűnt, hogy őfeléje néz: rájött, hogy Lálmóhar Hirámannál is erősebb ember. Palatdász értette a cselekményt. Honnan máshonnan lehetne a történet, mint a Rámájanából? Ugyanaz a Ráma, ugyanaz a Szítá úrnő, ugyanaz a Laksmana úrfi és ugyanaz a Rávana. Rávana különféle alakokat ölt, hogy elrabolja Szítá úrnőt. Ráma és Szítá is változtatja alakját. Az ezerdíszű trónt elkészítő kertészfiú is Ráma. Gulbadan Szítá úrnő, a kertészgyerek barátja Laksmana úrfi, a szultán pedig Rávana...
Dhunnírámnak magas láza volt. Lehszanvánnak legjobban a bohóc tetszett: „Nem foglak meg, madárkám, nem viszlek a narhati bazárba!” Össze akart vele barátkozni:
— Legyünk barátok, bohóc uram!
Hirámanban csak egy ének félsora maradt meg: „Megölték az ifjút!” Ki volt ez az ifjú? Hírábái sírva énekelte: „Ó jaj! Megölték az ifjút!”... Kirarara... Szegény ifjú!
A rendőr mindhármuknak visszaadta az ostort:
— Bottal és ostorral jöttök színházba?
Másnap elterjedt a vásárban, hogy Hírábái elszökött a Mathurámóhan Színtársulattól. Ezért nem jött ez alkalommal az a társulat. Csak a huligánjai jöttek... De Hírábái is megéri a pénzét. Ravasz egy nő. Tizenhárom falusi botoslegény őrzi. Ha valaki csak annyit mond, hogy szép volt, szívem, halálfia.
Tíz nap. Éjjel-nappal.
Hiráman napközben fuvarozott. Az est leszálltával megszólalt a színtársulat nagydobja. Amint meghallotta a dobszót, fülébe csengtek Hírábái szavai: „Testvér... barátom... Hiráman... Usztád... gurum.” Egész nap valamilyen hangszer hangja zengett a szívében. Néha nagydobé, néha harmóniumé, néha tamburiné, néha pedig Hírábái bokapereceié. Ezeknek a ritmusára járt-kelt Hiráman. A színtársulat igazgatójától kezdve a függönyhúzogatóig mindenki ismerte: „Hírábái embere.”
Palatdász minden este, amikor elkezdődött a játék, összetett kézzel, alázatosan meghajolt a színpad felé. Lálmóhar az egyik nap elment Hírábáihoz, hogy megmutassa neki, milyen jól tudja a városi beszédet. Hírábái nem ismerte meg. Azóta összetört ember. Alkalmazottja, Lehszanván otthagyta. Belépett a színtársulatba. Összebarátkozott a bohóccal. Naphosszat vizet hord és ruhát mos. Azt mondja, nincs miért visszatérnie a faluba. Lálmóhar szomorú. Dhunnírám megbetegedett és hazament.
Hiráman reggel óta már három fuvart vitt az állomásra. Nem tudni, miért, de ma eszébe jutott a sógornője... Csak nem mondott valamit Dhunnírám, amikor lázasan beszélt? Mennyi mindent beszélt itt összevissza: „Gulbadan, ezerdíszű trón... Lehszanván jól érzi magát. Egész nap láthatja Hírábáit. Tegnap azt mondta: „Hiráman gazda, a te jóvoltodból vagyok ilyen boldog. Ha kimosom Hírábái száríját, rózsaillatot áraszt a teknőben a víz. Benne szoktam hagyni a kendőmet. Szagold csak meg!...” Minden este hallja valaki szájából, hogy Hírábái kurva. Hány emberrel szembeszállt! Mennyi mindent mondanak az emberek — anélkül, hogy látnák! Még a királyt is szidni szokták a háta mögött. Ma megmondja Hírábáinak, rossz hírét keltik amiatt, hogy a színtársulatnál van. Miért nem szegődik el egy cirkuszhoz?... Ott táncol mindenki előtt. Hiráman szíve hevesen ver ilyenkor. A cirkuszban a tigrist táncoltatná... Kinek van hozzá bátorsága, hogy a tigris közelébe merészkedjen? Védve lesz Hírábái... Hova való szekér jön?
— Hiráman! Hé, Hiráman testvér!
Lálmóhar hangját meghallva Hiráman feléje fordult:
— Mit vittél, Lálmóhar?
— Hírábái az állomáson van, és keres! Indul! — mondta egy lélegzettel. — Az én kocsimon jött el a vásárból.
— Indul? Hova, Lálmóhar? Vonattal megy? — Hiráman leállította a szekeret, és odaszólt a raktár portásának:
— Ügyeljen egy kicsit a fogatra, testvér! Azonnal jövök.
— Usztád! — Hírábái a vállkendőjébe burkolódzott, úgy állt a női váróterem ajtajában. Elővette a pénzeszacskót.
— Fogd! Istenem, találkoztunk! Menj! Elveszítettem az usztádomat... Többet nem látjuk egymást... elmegyek, gurum.
A csomagcipelő ember ma kabátot és nadrágot viselt. Európai száhabbá vált. Mint valami úr, parancsolgatott a kuliknak:
— A női utasrészbe vidd, értetted?
Hiráman átvette a pénzeszacskót, és szó nélkül állt. A ruhája alól vette elő a tasakot Hírábái. Meleg, mint a madarak teste.
— Jön a vonat! — A csomagcipelő fintorogva nézett Hírábái felé. Egyértelmű volt az arckifejezése: „Miért ilyen sokat?...”
Hírábái megremegett.
— Hiráman, gyere ide be! Visszamegyek a Mathurámóhan Színtársulathoz. Az én vidékemről való társulat... Jössz a Banelí vásárra, nem?
20
Hiráman vállára tette a kezét... ezúttal a jobb vállára. Aztán pénzt vett elő a táskájából:
— Vegyél magadnak egy meleg lepedőt! — mondta. Hirámannak csak most jött ki szó a száján:
— Ej! Mindig csak pénz! Tegye el! Minek lepedő?
Hírábái keze megállt a levegőben. Elgondolkodva Hiráman arcára nézett:
— Össze vagy törve, barátom... Pedig Mahuá révészlányt megvette a kereskedő, gurum.
Hírábáinak összeszorult a torka. Kintről a kuli hangja hallatszott:
— Itt a vonat!
Hiráman kijött a teremből. A kuli olyan pofát vágott, mint a színtársulat bohóca:
— Hagyd el a peront! Ha elkapnak jegy nélkül, három hónapra hűvösre...
Hiráman szó nélkül kiment a kapun. Az állomáson a vasút a király, különben szétverte volna ennek a csomaghordónak a pofáját.
Hírábái pontosan a szemközti fülkébe szállt be. Hej, micsoda kitartás! Még a kocsiban ülve is egyre csak Hiráman felé néz...
Hiráman Lálmóhart látva feldühödött: „Mindig a nyomomban. Állandóan részt kér belőle...”
A vonat fütyült. Hirámannak úgy tűnt, hogy a füttyel együtt őbelőle is valami hang szállt fel: „Húú... Hej!”
Csííí-csakk! Elindult a vonat. Hiráman jobb lábának nagyujját bal bokájához dörgölte. Szíve már nem vert szaporán... Hírábái lila kendőjével megtörli az arcát... Kendőjét lengetve integet... Most már menj... Az utolsó kocsi is kifutott... üres a peron... üres minden... semmi... teherkocsik... Mintha üres lenne a világ... Hiráman visszament a szekeréhez.
— Mikor mész vissza a faluba? — kérdezte Lálmóhartól.
— Mit csináljak a faluban? Most van a bérfuvarok ideje. Hírábái elment. Most lesz vége a vásárnak.
— Igazad van. Üzensz valamit haza?
Lálmóhar megpróbált Hiráman lelkére beszélni, de az ráfordította kocsiját a hazafele vezető útra. Mi maradt a vásárban? Üres vásár.
A vasúti sínek mellett hosszan visz az ökrösfogatok csapása. Hiráman sohasem ült vonaton. Szívében újjáéledt régi vágya, hogy felüljön a vonatra, és himnuszokat énekelve elzarándokoljon Dzsagannáth templomába. Nem volt bátorsága hátrafordulni, hogy üres szekerére nézzen. Még most is lúdbőrzik a háta. Még most is folyton magnólia nyílik a kocsiján. Mindig egy fél éneksor ritmusát üti a nagydob...
Hátrafordult. Nincsenek zsákok. Nincs bambusz. Tigris sincs. Tündér... istennő... barát... Hírádévi... Mahuá révészlány — senki. Mintha örökre elmúlt pillanatok néma hangjai szólalnának meg. Hiráman ajka remeg. Talán a harmadik fogadalmát teszi... Színésznőt a szekerén...
Dühösen szidta ökreit. Rájuk csapott az ostorával:
— Mit néztek újra meg újra a vasút felé?
Az ökrök megszaporázták a lépést, és ügetésbe fogtak. Hiráman dúdolni kezdett: „Ó, jaj, megölték az ifjút!”
Bangha Imre fordítása
Bhísam Száhní
VACSORA A FŐNÖK TISZTELETÉRE
Sámnáth meghívta a főnökét vacsorára. Se ő, se a felesége nem állhatott meg még annyi időre se, hogy letörölje arcáról a verejtéket. Az asszony háziköntösben díszelgett, kócos haját csomóba kötötte, arcán a festék elmázolódott, férje meg papírral és ceruzával a kezében egyik cigarettáról a másikra gyújtott, egyik szobából a másikba rohangált, és egy hosszú listáról pipálgatta ki a tételeket.
Öt órára sikerült az előkészületeket valamelyest rendszerbe terelni. A székek, asztalok, tálalóasztalok, szalvéták, virágok mind szép rendben sorakoztak kint a verandán. A nappali szobában bárt rögtönöztek. Aztán a szobában levő limlomnak estek neki, a szekrények mögé dugták, vagy az ágy alá söpörték mindet. Sámnáth hirtelen újabb problémával találta szemben magát. Mi legyen a mamával? Erre eddig nem gondolt se ő, se a felesége. Sámnáth sarkon fordult, és angolul kérdezte a feleségétől:
– És mi legyen a mamával?
Felesége félbehagyta a munkáját, és töprengeni kezdett.
– Átküldjük a szomszédokhoz, ott töltheti az éjszakát. Majd visszahozzuk holnap.
Sámnáth, szájában cigaretta lógott, felemelte a tekintetét, és gondterhelten az asszonyra nézett.
– Nem, az nem lesz jó. Távol akarom tartani tőlünk azt a boszorkányt a szomszédban. Ha a mama nála tölti az éjszakát, akkor megint elkezd hozzánk járni. Hanem figyelj ide. Megmondjuk anyának, hogy vacsorázzon korán, és menjen be a szobájába. A vendégek nyolc előtt nem jönnek.
A javaslat jónak tűnt. De az asszony egyszerre csak megjegyezte:
– És ha elalszik, és horkolni kezd? Akkor mi lesz? Az ő szobája éppen amellett van, ahol a vacsorát felszolgáljuk.
– Majd megkérjük, hogy csukja be az ajtót, én meg kívülről rázárom. Vagy pedig, és ez még jobb, megkérjük, hogy ne aludjon el. Ébren és ülve kell maradnia.
– És ha mégis elalszik? Nem lehet tudni, hogy a vacsora meddig tart. A bártsemmiképpen se hagyhatjuk ott tizenegy óra előtt.
Sámnáth ingerülten széttárta a karját.
– Meg akarta látogatni a bátyját, de te megfúrtad a tervét. Fenn akartad tartani a látszatot a barátaid előtt. És most mit csináljunk?
– Cc. Miért hozzam hírbe magam azzal, hogy anya és fia közé állok? Ez ügyben mosom kezeimet. Tégy, ahogy jólesik.
Sámnáth megőrizte nyugalmát. Az idő nem volt alkalmas szócsatára, hanem hidegfejű gondolkodásra volt szükség. Megfordult, és a mama szobáját nézte. A szoba a verandára nyílt. Amint tekintetét végigjártatta a verandán, egy gondolat villant át az agyán. – Megvan! – mondta. Azonnal megindult a mama szobája felé. Hátával a falnak támaszkodva ült a mama az alacsony fapriccsen, arcát csaknem teljesen eltakarta dupattája. Rózsafüzérét morzsolgatta. Már reggel óta ideges volt a jövés-menéstől. A nagyfőnököt várták a fia hivatalából, és ő izgult, hogy minden jól menjen.
– Mama, egyél ma este korán. A vendégek fél nyolcra jönnek.
Az anya lassan kitakarta az arcát, és ránézett a fiára.
– Fiam, én ma nem eszem. Tudod nagyon jól, hogy nem eszem soha, amikor hús fő a házban.
– Mindegy, mindegy, ma korán vonulj vissza.
– Jól van, fiam.
– És, mama, a nappaliban fogadom majd a vendégeket, addig maradj a verandán. Amikor kijövünk a verandára, te csendben osonj be a nappaliba a fürdőszobán keresztül.
Az anya egy pillanatig a fiára nézett, aztán gyenge hangon mondta:
– Rendben van, fiam.
– Még valamit, anyám. Ne aludj el olyan korán, mint szoktál. A horkolásod messzire hallatszik.
– Nem tehetek róla, fiam – mondta szégyenkezve. – Nehezen lélegzem a legutóbbi betegségem óta.
Sámnáth mindent elrendezett. De még mindig aggódott. Elgondolása valahogy nem tűnt teljesen megnyugtatónak. Mi történik akkor, ha a főnök ki akar menni a verandára? Körülbelül tíz vendég lesz, főleg indiai kollégái és a feleségek. És ha valamelyikük be akar menni a fürdőszobába? Ó, milyen bosszantó! Fogott egy széket, az ajtó mellé állította, és megszólalt:
– Mama, lássuk csak, hogy festesz ebben a székben.
Az anya idegesen morzsolgatta rózsafüzérét, megigazította dupattáját a fején és leült.
– Úristen! Nem, anyám, nem! Nem így. Ne húzd fel a lábadat. Ez nem heverő, ez egy szék, egy szék.
Az anya lelógatta a lábát.
– És kérlek, szépen kérlek, anyám, ne járj mezítláb. És ne vedd fel a fapapucsaidat. Egy szép napon kihajítom mindet.
Az anya hallgatott.
– És mit veszel föl, mama?
– Azt, amim van. Azt, amit akarsz.
A cigaretta még mindig ott lógott a szájából, és Sámnáth félig lehunyt szemmel vizsgálgatta anyját, próbálta eldönteni, hogy ebből az alkalomból milyen ruhát viseljen. Ő volt a házban a fegyelem makacs őre, mindenben övé volt az utolsó szó. Hova verjék a szöget a falba, melyik sarokba rakják az ágyakat, milyen színűek legyenek a függönyök, melyik szárit vegye fel a felesége, milyen legyen az asztalok mintázata – Sámnáth kínosan ügyelt a legkisebb részletre is. Tetőtől talpig végignézte az anyját, majd megjegyezte:
– Jobb, ha fehér blúzt és sálvárt veszel fel. Menj, öltözz át. Hadd lássam, milyen vagy benne.
Az anyja lassan fölkelt, és bement a szobájába.
Sámnáth a feleségéhez fordult, és angolul mondta:
– A mama állandó probléma! Nincs vége a különcségeinek. Ha valami baj történik, és a főnök megsértődik, tudod, mi lesz.
Az anya kijött hosszú fehér blúzban és sálvárban. Alacsony volt és töpörödött, szeme fénytelen, gyér haját a dupattá csak félig takarta – alig volt valamivel elfogadhatóbb a külseje.
Sámnáth fanyarul nézett végig rajta.
– Rendben van. Ha van karpereced, vedd fel azt is.
– Fiam, tudod, hogy nincs karperecem. Minden ékszeremet el kellett adnom, hogy taníttatásodat fizetni tudjam.
– Jól van, jól van! Mit kell ezen sopánkodni? – mondta. – Miért kell ezt hajtogatni? Mondd egyszerűen, hogy nincs, és kész. Minek emlegeted az én taníttatásomat? Az ékszert jó cél érdekében adtad el, nem? Nem vagyok én csavargó, vagy igen? Duplán visszafizetem majd, amit rám költöttél.
– Váljon a nyelvem hamuvá, fiam! Kéri egy anya valaha is, hogy a fia bármit visszafizessen? Nem úgy gondoltam. Ne érts félre. Ha meglennének a karpereceim, mindig viselném őket. De nincsenek meg.
Már elmúlt fél hat. Sámnáthnak meg kellett fürödnie, és még a szmokingját is fel kellett vennie. A felesége a szobájában készülődött. Mielőtt továbbment, Sámnáth újból utasításokat adott az anyjának:
– Mama, ne ülj olyan csendben, mint mindig. Ha a száhib odajön hozzád, és kérdez valamit, válaszolj neki. Majd én megmondom, hogy mit felelj.
– Fiam, én tudatlan vagyok. Nem tudok se írni, se olvasni. Mondd meg nekik, hogy az anyád tanulatlan, ha ez segít valamit.
Ahogy múlt az idő, az anya szíve egyre hevesebben vert. Ha a főnök odajön hozzá, és kérdez valamit, ugyan mit válaszoljon? Az angol uraktól még tisztes távolból is tartott, ez meg, ahogy mondják, amerikai. Csak az isten tudja, hogy az amerikai száhibok miket kérdeznek. Kedve lett volna elmenni özvegyasszony barátnőjéhez, de nem merte a fia parancsát megszegni. Így aztán ülve maradt, és lábait lóbázta.
Sámnáth vacsorája elérte a siker csúcsát. Minden újabb pohár itallal megváltozott a beszélgetés témája is. Minden pompásan ment. A száhibnak ízlettek az indiai ételek, feleségének, a mémszáhibnak meg a függöny, a díványtakaró, a díszítés tetszett. Mit kívánhatnának a háziak ennél többet?
A száhib felengedett, és hallgatóságát anekdotákkal szórakoztatta. Most olyan kedélyes volt, mint amilyen szigorú a hivatalban. Felesége fekete ruhájában, gyöngysorral a nyakában, erős parfümjével a hölgyvendégek figyelmének középpontjában állt.
Nevetett, bólogatott, olyan közvetlen volt Sámnáthnéval és a férfiakkal, mintha csak régi barátok lennének.
Senki sem vette észre, hogy az idő múlik, már fél tizenegy volt.
Kijöttek a nappaliból, Sámnáth mutatta az utat, a főnök és a többi vendég követte.
A verandához érve Sámnáth hirtelen megállt. A látványtól megroppant a térde. Mosolya szertefoszlott. Az anyja kint ült a szobája előtt, pontosan úgy, ahogy otthagyta, de mindkét lábát felhúzta az ülésre, és a fejét ide-oda ingatta. Hangosan horkolt. Amikor a feje az egyik oldalra billent, a horkolása hangosabb lett, és amikor felriadt, utána ismét a másik oldalra dőlt. Dupattájának szárnya lecsúszott a fejéről, és gyér haja kócosan tapadt koponyájára.
Sámnáth reszketett a dühtől. Legszívesebben előbb durván megrázta volna, aztán belökte volna a szobájába. De a főnök és a többi vendég ott állt – mit tehetett?
A többi vendég felesége nevetgélt, és a főnök megjegyezte:
– Szegény drága.
Az anya kábultan ébredt. Mivel annyi embert látott maga körül, olyannyira zavarba jött, hogy meg sem tudott szólalni. Betakarta a fejét, esetlenül feltápászkodott, és lesütött szemmel állt előttük. Lába reszketett, ujjai remegtek.
– Mama, feküdj le. Minek vagy fenn ilyen későn? – Szégyenkezve a főnökére nézett.
A főnök nagylelkű hangulatban volt. Mosolygott, és azt mondta:
– Namaszté.
Az anya csaknem semmivé zsugorodott. Bizonytalanul megpróbálta üdvözlésre illeszteni kezeit. De az egyik, amellyel a rózsafüzért tartotta, a dupattája alatt volt, így erőfeszítése esetlennek tűnt.
Sámnáth dühöngött.
A főnök kinyújtotta jobbját. Az anya rémülten nézett a kézre.
– Anya, fogj kezet a száhibbal!
De hogyan tehetné? Hiszen jobb kezében a rózsafüzért tartja. Zavarában balját tette a száhib jobbjába. Valaki vihogott. Sámnáth egyre jobban mérgelődött.
– Nem úgy, anya! Még azt sem tudod, hogyan kell kezet fogni? A jobb kezedet, könyörgöm!
De addigra már a főnök anyja bal kezét szorongatta, és azt kérdezte:
– Hogy van? Hogy van?
– Mama, mondd: „Egészen jól, köszönöm.” Az anya morgott valamit. Valaki nevetett.
De a válságos pillanaton túljutottak. A főnök megmentette a helyzetet. Sámnáth haragja kezdett elpárologni.
A száhib még mindig fogta az anya kezét, aki zavartan állt. Sámnáth megszólalt:
– Uram, anyám vidékről származik. Egész életében falun élt. Ezért olyan szégyenlős.
– Valóban? – mondta a száhib vidáman. – Én kedvelem a falusiakat. Az anyja bizonyára tud népdalokat és táncokat. – A főnök elismerően bólintott, és az anyára tekintett.
– Mama, a száhib azt akarja, hogy énekelj. Egy régi dalt. Egy akármilyen régi dalt. Hiszen olyan sokat ismersz.
– Nem tudok énekelni – felelte anyja erőtlen hangon. – Hallottál engem valaha is énekelni?
– Anyám – mondta Sámnáth. – Megtagadhatod-e egy vendég kérését? Ha nem énekelsz, a száhib megsértődhet. Látod, rád vár.
– De én semmilyen dalt sem ismerek. Nem tudok énekelni.
– Ugyan, anyám. Csak egy-két strófát énekelj. Például azt a dalt a gránátalmáról.
Az indiai kollégák és feleségeik összeütötték tenyerüket a dal említésére. Az anya kérlelően nézett először a fiára, aztán a menyére.
– Anyám! – A fiú már-már elveszítette a türelmét. Hangjából anyja kihallotta elfojtott dühét.
Nem volt kiút számára. Leült a székre. Gyenge és recsegő hangon egy régi esküvői dalt kezdett énekelni. A hölgyek nevetésben törtek ki. Két sor eléneklése után az anya elhallgatott.
A veranda visszhangzott a tapstól. A száhib nem akarta abbahagyni. Sámnáth haragja hirtelen örömmé változott. Anyja új színt hozott a társaságba.
Amikor a taps elhallgatott, a beszélgetés hirtelen Pandzsáb falusi kézműipari termékeire terelődött; a főnök szeretett volna többet tudni róla.
Sámnáth sugárzott a boldogságtól. A taps hangja még mindig fülében csengett.
– Ó,nekünk nagyon sokféle tárgyunk van – mondta lelkesen. – Majd mindenből választok önnek, és beviszem a hivatalba, uram. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni.
– Nem, nem, ne értsen félre, nem a bazárban kapható dolgokról beszélek – jegyezte meg főnöke, fejét rázva. – Arra gondolok, amit a pandzsábi otthonokban készítenek, azokra a dolgokra, amiket az asszonyok maguk csinálnak.
Sámnáth egy pillanatig elgondolkodott.
– A lányok babákat készítenek, uram, és ... és az asszonyok phulkarit.3
Sámnáth ügyetlenül igyekezett megmagyarázni, hogy a phulkari egyfajta hímzett anyag, majd az erőfeszítést reménytelennek tartva anyjához fordult.
– Anyám, van egy régi phulkarink?
Anyja bement szobájába, és kihozott egyet. A főnök nagy figyelemmel tanulmányozta. Öreg phulkari volt, szálai sok helyen felfeslettek, és az anyag érintésre csaknem szétfoszlott. Sámnáth megjegyezte:
– Uram, ez már jóformán teljesen elkopott. Használhatatlan. Majd készíttetek önnek egy újat. Anyám, ugye csinálsz a száhibnak egyet? Csinálj neki egyet.
Az anya hallgatott. Aztán megszólalt:
– Már nem látok olyan jól, mint egykor. Az öreg szemnek megárt az erőltetés.
– Anyám természetesen készít egyet önnek – mondta Sámnáth anyja szavába vágva. – Nagyon fog majd tetszeni.
A száhib bólintott, megköszönte az anyának, és az asztal felé indult, a többi vendég követte.
Amikor valamennyien leültek a vacsorához, az anya csöndben besurrant a szobájába. Alighogy leült, szemét elfutották a könnyek. Dupattájával törölgette a szemét, de a könnyek csak nem apadtak el, mintha évek óta visszatartott érzések zsilipje nyílt volna meg hirtelen. Igyekezett uralkodni magán, Krisna képe előtt összekulcsolta a kezét, imádkozott, hogy hosszú életű legyen a fia, de a könnyek, mint a monszuneső, csak ömlöttek.
Éjfélre járt. A vendégek egyenként távoztak. De az anya továbbra is falnak támasztott háttal üldögélt. Vége lett az izgalomnak, és a házra leszállt a környék csendje.
Csak a konyhából hallatszott az edények koccanása. Valaki kopogott az ajtón.
– Anyám, nyisd ki az ajtót.
Szíve nagyot dobbant. Csak nem okozott valami újabb bajt? Hiszen mindig hibákat csinált. Ó, miért is szundított el a verandán? Lehet, hogy a fia nem bocsátotta meg? Reszkető kézzel nyitott ajtót.
Sámnáth hevesen megölelte:
– Mami, ma csodákat műveltél. A száhib el volt tőled ragadtatva, mama, jó anyuskám!
Törékeny teste még kisebbnek tűnt Sámnáth erős karjában. Szemébe könnyek tolultak. Azokat törölgetve mondta:
– Fiam, küldj el engem Hardvárba. Olyan régen kérlek már.
Sámnáth arca elsötétedett. Elengedte az anyját. – Mit mondtál, anyám? Már megint ugyanazt?
Egyre dühösebb lett.
– Tehát le akarsz engem járatni mások előtt, hogy azt mondják, még a saját anyámnak sem tudok hajlékot nyújtani!
– Nem, fiam, ne érts félre. A feleségeddel élsz örömben és kényelemben. Én már elértem az életem végére. Mit csinálhatnék én itt? Azt a néhány hátralevő napomat, ami még van, elmélkedéssel szeretném tölteni. Kérlek, küldj el engem Hardvárba.
– Ha te elmész, akkor ki fogja elkészíteni a főnöknek a phulkarit? A te jelenlétedben ígértem neki egyet. Hiszen te is tudod.
– Fiam, már nagyon gyenge a szemem. Nem bírel semmilyen megerőltetést. A phulkarit valaki más is elkészítheti neked. Vagy vegyél egyet készen.
– Nézd anyám, nem hagyhatsz engem így cserben. Tönkre akarsz tenni? Ha a száhib elégedett velem, akkor felemeli a fizetésemet.
Az anya egy percig hallgatott. Majd hirtelen megszólalt:
– Előléptet a hivatalban? Megteszi? Azt mondta?
– Nem mondott semmit. De nem láttad, hogy milyen elégedett volt velem? Azt mondta, hogy amikor belekezdesz a phulkari készítésébe, személyesen eljön, és megfigyeli, hogyan csinálod. Ha a főnök elégedett, talán még magasabb beosztásba kerülök. Talán nagy hivatalnok leszek.
Az anya arckifejezése lassan megváltozott, és ráncos arcán szétáradt az öröm.
– Tehát előléptetnek a hivatalban, fiam.
– Anyám, az nem olyan egyszerű. Ezt te nem érted. Ha csak a főnök kedvében járhatnék… Mások is vannak ám, és mind szeretne előbbre jutni. Az egész versenyfutás, anyám. De nekem jobbak lesznek az esélyeim.
– Akkor csinálok neki egyet, majd…, majd valahogy megoldom, fiam. – Magában a fiáért imádkozott.
– Most feküdj le aludni, anyám – mondta Sámnáth, és az ajtó felé indult.
Gáthy Vera fordítása
Selés Matijání
Mrs. Greenwood
Almórától északra található a Szintólá-erdő. Itt lakik Mrs. Greenwood, a tölgy-, fenyő- és káphalfák sűrűjétől körbevett ici-pici Greenwood Cottage-ban. Mrs. Greenwood lelkét a múlt éles emlékeinek sűrű fái veszik körül. Mikor Mrs. Greenwood az amarbél aranyló leplével fedett káphalfa előtt üldögél, úgy tűnik neki, mintha valami ködszerű szállna fel valahonnan, és benne Greenwood száhab lelkének tükörképe kezdene alakot ölteni.
A káphalfán néha-néha egy harkály kopácsol - kopp-kopp-kopp-kopp... Ilyenkor Mrs. Greenwood egy erős lökéssel kivágja az ajtószárnyat, és nyugtalanul az udvarra siet, mintha a sűrű hínárrétegen áttörve egy sebesült hal bukkanna a felszínre.
Egy nappali, egy hálószoba, egy konyha és egy picike kamra: a Greenwood Cottage tervét maga Greenwood száhab készítette el. "Kedvesem - mondta -, te is kicsi vagy, én is kicsi vagyok. Egy nagy ház nem illene hozzánk. A dining-roomba két széket teszünk majd. Kettesben üldögélünk, kávézgatunk, beszélgetünk, eszegetünk. A sleeping-roomban két heverő lesz, azon alszunk majd. Ebben a picike kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!"
"My God! - a kinti hintaszékben fásultan üldögélő Mrs. Greenwood néha nagyon elszomorodott. - Ó, mennyire igazat beszélt az én uram! Ebben a kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!"
Greenwood száhab úgy tervezte, hogy miután nyugdíjba vonul Khírí Lakhímpurban a főtisztviselői hivatalból, Almórában fog letelepedni. Évekkel azelőtt néha eljárt vadászni az Almórá közelében fekvő Binaszar-erdőbe, az almórai főtisztviselő, Sir Robert meghívására, s már akkor nagyon megtetszett neki Szintólá. Akkoriban egyedül élt. Mondta is Robert száhabnak, visszavonult élete magányos napjait épp egy ilyen vidéken akarja eltölteni. Robert száhab is bíztatta: ha bármikor ide akarna költözni, megteszik majd a szükséges intézkedéseket.
Greenwood száhab, mikor Almórába jött, nem csak egy alkalmas földet talált a házikója számára, hanem rálelt Miss Andersonra is, aki édes egyensúlyt teremtett a hivatali kötelességektől szabad, magányos, elvadult élete terhes egyenetlenségei közepette.
Miss Anderson akkoriban Robert száhabnál vendégeskedett. Korábban a Szent Xavérben élt, ám nem tudta kordában tartani az életkor és a test szükségleteit. Az atya eltépte tisztasága jelképét, és elkergette. "Házasodj meg valahol - mondta neki. - Aztán majd ha szabaddá válsz a házasság kötelékétől, s nem marad benned semmiféle vágy, akkor folyamodj menedékért igaz szívvel bűnbánatot gyakorolva a tisztaság eme jelképéhez. Isten megszabadít téged..."
A tehetség, a neveltetés és a szépség három folyója torkollott egybe Miss Andersonban. Mikor a mirtólái Krisna-hitű Bháí Szvámí Srí Krisnaprémmel való találkozás és a Kailásza-út iránti vágytól hajtva megérkezett Almórába, úgy alakultak a dolgok, hogy találkozott Robert száhabbal. Miss Anderson már elmúlt negyven, de szépséges arca csak még ragyogóbb lett. Szemében olyan elevenség lakott, mely mások pillantását egyetlen helyre szegezte - amint megtorpan a napsugár is, ha a lótusz kinyílt szirmaira hull.
Greenwood száhab egész életében magányos volt, s már megedződött az egyedüllétben. Mégis úgy gondolta, ha már a munkának szentelt élete a szolgáknak és beosztottaknak osztogatott parancsok közt telt el, hogy visszavonultságának magányos napjait boldogan tölthesse: társra van szüksége. Az egyedüllét serpenyője napról napra jobban süllyedt az egyik irányba, szükség volt hát egy ellensúlyra.
Az Úr varázshatalma úgy alakította a dolgot, hogy az élete során szárazzá, fásulttá vált, hatvan éves Greenwood száhabot évek óta először Miss Anderson a keblére ölelte, mint egy sínek között botorkáló, elveszett gyermeket. Miután minden fájdalmát és félelmét Miss Andersonra bízta, Greenwood száhab egy sűrű alkonyon magával vitte őt a Szintólá-erdő kies vidékére. Elszorult torokkal mondta:
- Miss, mikor megszülettünk, rögtön egyedül maradtunk. Az apánk angol volt, anyánk hindusztáni bráhmin. Sofia néni nevelt fel. Nagyon jól csinálta, de mindig egyedül voltunk. Az "egyedül" szón azt értem, hogy sokan szerettek minket, de mi senkit sem szerettünk. Tanultunk, fejlődtünk, urasággá váltunk, mindenfélét csináltunk, de szeretni nem szerettünk. Ide, Almórába is azzal a tervvel jöttünk, ha már születésünkkor is egyedül voltunk, halálunk idején is hadd lehessünk teljesen egyedül. Miss, a hindusztáni hegyvidéken kívül sehol másutt nem szeretnénk eltölteni utolsó napjainkat. Mondd, hogy tetszik neked ez a hely, dear?
- Tetszik, nagyon tetszik, dear.
- Nagyszerű! Te is beszélsz hindusztániul! Nagyon örülök neki. Ha beszéli az ember annak a földnek a nyelvét, ahol él, nem érzi magát foreignernek. Ez a hely lesz az otthonunk, miss! De csak ketten fognak itt élni, csak ketten.
- Miért csak ketten, dear?
- Harmadik nem lehet, dear. Egyedül telt el az életem, hát sok bűnt követtem el. De hogy ne legyen gyerekem, megoperáltattam magam. Most már harmadik rajtunk kívül nem lehet. Mondd, van valami kifogásod?
A könyörgés súlyától Greenwood száhab lesütötte a szemét. Miss Anderson jól megtanulta Jézus Krisztus tanítását: az Úrhoz vezető legjobb út, ha egy elgyötört lelket elégedetté és boldoggá teszünk.
Mostanában valahányszor harkály kopácsolt a káphalfán, Mrs. Greenwood szélvészgyorsan kirohant az udvarra. A káphalfára boruló amarbélt mereven nézve szeme könnybe lábadt. Mikor elkészült a Greenwood Cottage, a kinti hintaszékben üldögélő Greenwood száhab egyszer azt mondta: "Dear, ahogy az amarbél ráborult erre a káphalfára, éppen úgy borultál rá te is az én tönkrement életemre."
"My God!" Mrs. Greenwood néha megremegett a fájdalomtól. "Milyen igazat, milyen jót mondott az uram, épp olyan kedvesen beszélt, mint egy kisbaba. Micsoda naughty boy! Azt mondta, fejét a mellemre hajtva, hogy Hindusztánban az asszonyok melle olyan békés, dear, mint az anyai mell!"
Mrs. Greenwood szinte megzavarodott a lelkifurdalástól, valahányszor úgy érezte, nem csak a férjét veszítette el, hanem egy ártatlan gyermekhez hasonló, szeretetre éhes lelket is.
Ma, mióta felkelt az ágyból, nagyon keserű volt a hangulata. A harkály a káphalfán kopácsolt, hát nem tudott uralkodni magán. Néha-néha Mrs. Greenwood arra vágyott, hogy Greenwood száhab emlékét a kebléhez szorítva örök időkig alhasson... De az egyik harkály a káphalfán kopácsolt, míg a másik, Sóban, a szívén.
Az Úr azt mondta: a bűn, ha egyszer elkövették, újabb és újabb bűnöknek nyit utat. Ha elkerüljük az első bűntől, az utolsótól is megszabadulunk. Az Úr szavai pedig igazak. Az Úr azt is mondta: a lelkedben szállást vett mind a Sátán, mind a tiszta istenség. Minden nap a reggel első sugaraival együtt imádkozz, ébreszd fel a tiszta istenséget. Ő majd olyan dolgokat visz véghez veled, amik elvezetnek az Úrhoz. A Sátán hadd aludjon, ő úgyis olyan vétkekre késztet, melyek pokolra juttatnak.
De nagy úr a szükség. Greenwood hozzá volt szokva, hogy a takarót fejére húzva sokáig aludjon. A nap első sugaraival Mrs. Greenwood felkeltette Sóbant, a szolgát. Az Úr megmondta: aki a bűn síkos kövére teszi a lábát és megcsúszik, nem egykönnyen tápászkodik fel újra. Mrs. Greenwood sem tudott feltápászkodni. A nap első sugaraival együtt a Sátán lelke is mindig fölébredt. Minden nap fölébredt. És egy nap az Úr szava beigazolódott.
"My God!" - Mrs. Greenwood megrázkódott. - "Milyen igazat beszélt az uram: dear, ebben a kis kunyhóban ketten fognak élni, csak te, csak én! Csak ketten..."
És mikor megjelent a harmadik, egy teljesen ártatlan gyermek, a reggelenként felébresztett Sátán gyermeke, Greenwood száhab furcsán-csöndesen elment az Úr országába... és Mrs. Greenwood azt az ártatlan gyermeket Greenwood száhabnál is öregebbnek és szárazabbnak látta... és...
Évek múltak el. Mrs. Greenwood örökifjú arcát ráncok borították. A Greenwood Cottage-ban csak ketten éltek: Mrs. Greenwood és Sóban. De Mrs. Greenwood mindig úgy akarta érezni, hogy a Greenwood Cottage-ban csak kettek élnek: az egyik Mrs. Greenwood, és a másik Greenwood száhab lelke. Meg is mondta Sóbannak: "Ebben a kunyhóban csak ketten élhetnek!" Sóbannak is megvan a magához való esze. A mém száhibánkívül neki sincs senki más támasza. Ilyen idős korban ugyan hova is mehetne szegény? Egészen szolga módjára bólogatva szokta válaszolni: "Most már senki sem fog harmadiknak idejönni, mém száhab!"
Mrs. Greenwood igyekezett türelmes maradni. Emlékezett az Úr szavára: ne oltalmazd a bűnt, de adj oltalmat a bűnösnek, hiszen ő is ugyanannak a mindenható Úrnak a megtévedt gyermeke. Ám mostanra már csak az Úr falra akasztott életnagyságú képe maradt, hogy megbékítse vele a gondolatait. Mrs. Greenwood, fejét az Úr lábához hajtva, sokáig hullatta a könnyeit, míg enyhet adó békességre nem talált... "Ne gondold, hogy te magad követted el a bűnt. Az Úr tette próbára a lelkedet. Ne égj a bűn tüzében, kérj oltalmat az Úrtól. A tűző napfényben felhevült virág is újra kinyílik a hűvös esőben."
A harkály mintha megszabott időközönként kopácsolna.
Mrs. Greenwood kijött, és a káphalfára boruló amarbélre nézett: "Ó Uram, a káphalfán ott van az uram lelke!" Az érzelmektől elborítva megragadott egy darab követ és teljes erejéből a harkály felé próbálta dobni, de a hátulról előre tartó mozdulatban a keze hirtelen megremegett, a kő pedig a fülét felhorzsolva a földre hullt.
Sóban éppen a cserepekben lévő virágokat öntözte, és gyorsan odaszaladt. A kő éles sarka egy kicsit felszakította Mrs. Greenwood fülét. Sóban nedves ruhával letörölte, jódot tett rá, majd így szólt: "Mém száhab, pihenjen le!"
Mrs. Greenwood lefeküdt a díványra, ám hirtelen magához tért: hiszen ma péntek van! Greenwood száhab kedves napja! Mrs. Greenwood minden pénteken lekefélte Greenwood száhab régi ruháit, és nagy gyengédséggel megtisztogatta az étkészletét. Olyan érzés volt ez, mintha egyenként érintette volna meg az emlékeit.
Sóban nemegyszer kérte már, hadd kaphassa meg Greenwood száhab régi ruháit. Többször is mondta: "Mém száhab, mire jó, ha úgy mennek tönkre a ruhák, hogy nem is használják őket?"
Mrs. Greenwood megremegett. "Ó te sátánfajzat, az életünket is haszontalan tettük tönkre veled együtt! Ugyan mi jutott nekünk?"
Egyszer azzal a kívánsággal is előhozakodott, hogy az étkészletből egyenek, de Mrs. Greenwood ráförmedt: "Sóban, ha meghalt is az urunk, attól még a mi urunk maradt! Te életben vagy, hát szolgáld az uradat! Ha többet akarsz a részednél, mi nem tudunk neked adni."
Sóban masszírozni kezdte úrnője lábát. Kezdettől fogva masszírozta. Az Úr megmondta: a Sátán a lábtól eljut egészen a fejig.
Mrs. Greenwood megpróbált felülni.
- Sóban, elég, hagyd abba, ki kell kefélnünk az uram ruháját. Az étkészletet is meg kell tisztítani. Nagyon elmaradtunk ma.
- Ne tessék vesződni vele, mém száhab! Feküdjön csak nyugodtan, majd én megtisztogatom az úr ruháját meg az étkészletet is - mondta Sóban, ujjaival gyengéden nyomogatva Mrs. Greenwood talpát.
- Jól van, jól van - mondta Mrs. Greenwood, és szórakozottan odanyújtotta a kefét. ‑ Itt a szemem előtt tisztítsd meg az úr holmiját, megértetted?
Sóban hozzáfogott, hogy lekefélje a ruhákat, de Mrs. Greenwood látta, hogy igen csak hanyagul csapja össze az egészet. Úgy-ahogy végzett a ruhákkal, és az étkészletre került a sor.
Mikor Sóban leejtette a nagy rizsestálat, úgy tűnt, mintha a figyelmetlensége miatt esett volna le. De Mrs. Greenwood tekintete elől nem rejtőzhettek el a Sóban arcán megjelenő vonások. A rizsestál ott feküdt szanaszét a padlón, apró darabokra törve. Mrs. Greenwood úgy csapott le Sóbanra, mint a sólyom az áldozatára: magassarkú szandáljával eszét vesztve ütötte-verte Sóbant.
- Ó te hindusztáni kutya! You idiot! Féltékeny vagy az uramra? Nem bírsz megelégedni azzal, ami neked jutott? Takarodj kifelé a házunkból! Takarodj kifelé, neked beszélek, you dog! Get out at once! Takarodj, mert ha nem, hát agyonlőlek!
Sóban a mérhetetlen felindultságtól és megaláztatástól égő szemmel bámulva kihátrált. Úgy érezte, szétpattannak az erei a megvetéstől, megalázottságtól és haragtól. Összekapkodta a cókmókját, majd Mrs. Greenwood szobája előtt teljes erővel a padlóra köpött, és mértéktelen megvetéssel és haraggal kiáltotta: "Te fehér boszorkány! Mától fogva még köpni sem jövök a viskódba!"
Mrs. Greenwood parázsló szemmel sokáig nézett a megvetéstől, rosszindulattól és haragtól kivert kutyához hasonlóan panaszkodó, öregecske szolga után, majd bolond módjára felkiáltott: "Hadd menjen az a hindusztáni veszett kutya! Mostantól csak mi ketten lakunk majd ebben a kunyhóban: én és az én uram..." És olyan kacagásban tört ki, hogy az egész kunyhó megremegett.
Mrs. Greenwood, mikor dühe kissé csillapodott, könnyes szemmel tapogatva összekotorta a rizsestál darabjait. A cserepeket letette az ágyra, majd egy kendővel igen alaposan egyenként megtörölgette az étkészletet. Mrs. Greenwood az elviselhetetlen fájdalomtól és bosszúságtól egész testében meg-megremegett. Hiába erőlködött, nem tudta összeszedni magát. Nagy nehezen odavitte az étkészletet a szekrényhez, kinyitotta a zárat, ám mikor be akarta rakni, Jézus Krisztus életnagyságú képe hirtelen lezuhant és az étkészlet apró darabokra törve szerteszét szóródott.
A bénult döbbenettől Mrs. Greenwood sokáig egyhelyben állt és remegett. Aztán hirtelen előrelépett és Jézus Krisztus képét a falhoz támasztotta. Fejét az Úr lábához rakva úgy zokogott fel, mint egy ártatlan kisgyerek: "Oh my God! Mihez kezdjünk most? Mikor egy ember csinált bajt nekünk, kidobtuk a házból, de te Isten vagy, és még nála is nagyobb bajt csináltál, téged hogyan is dobhatnánk ki?"
Fordította Dezső Csaba.
Jaspál
FÜGGÖNY AZ AJTÓN
Pírbux Csaudhurí, fivérei és unokafivérei fenntartották a család tekintélyét. Még a legnagyobb szükségben is lenézték a kétkezi munkát. A tiszteletre méltó írnoki foglalkozást űzték, és betartották a társadalmi illendőséget. Büszkék voltak nagyapukra, Khudabux Csaudhuríra, aki a szomszédoktól kapta a Csaudhurí, azaz törzsfőnök címét. Khudabux Csaudhurí a helyettes felügyelő magas rangjára emelkedett a Városi Adó- és Vámhivatalban, de mindenki felügyelőnek szólította. Szép jövedelme volt, és tekintélyes házat építtetett magának. Az akkori időknek megfelelően jó nevelésben részesítette mindkét fiát. Pírbux Csaudhurí apja és nagybátyja érettségizett, és mindketten állami állást kaptak. Apjuk a megfelelő időben kiházasította őket, és gyerekeik születtek. Minden jól ment, kivéve, hogy a fiatalokat nemigen léptették elő, és nem kaptak számottevő fizetésemelést.
Az öreg Csaudhurí gyakorta emlegette azokat a régi szép időket, amikor a jó családból származók a nyolcadik osztály elvégzése után helyettes magisztrátusi állást kaptak, és kitűnően dolgoztak.
„Manapság az oktatás hanyatlik – mondta –, most, ha valaki angol nyelven tíz osztályt végez, havi húsz-huszonöt rúpiánál akkor sem ér többet a munkája.” Az a törekvése, hogy a fiai jól keressenek, életében nem valósult meg. A jó fizetéstől eltekintve Isten kegyes volt a Csaudhurí családhoz. A felügyelő idősebb fiát, Fazal Kurbán Csaudhurít, aki a Vasútnál dolgozott, az ég négy fiúval és három lánnyal áldotta meg, és a fiatalabbnak, Iláhí Kurbán Csaudhurínak is, aki a Postánál dolgozott, négy fia és két lánya volt. A Csaudhurí család a házat „Havélinek” (Udvarháznak) hívta, de a nagy névtől nem lett több hely belül. A felügyelő életében a házat Háremre, azaz női lakosztályra és Baithakra, vagyis nappalira osztották, az előbbibe idegen férfi nem léphetett, az utóbbiban fogadták a vendégeket. Nyugdíjba vonulása után az öregember napjait egy fonott széken üldögélve töltötte, és vízipipáját szopogatta. Eltávozása után, amikor a család nagyobb lett, a nappalit, amit csak férfiaknak szántak – arisztokratikus luxusként – , az asszonyok és a gyerekek is kénytelenek voltak használni, és még így sem volt elég hely.
Amikor a család nőtagjai a nappaliban kezdtek élni, elkerülhetetlen volt, hogy a főbejárati ajtón is állandóan legyen függöny. Mivel a család tekintélyét fenn kellett tartani, egy olcsó zsákvászonból készült közönséges függönyt nem tekintettek a család méltóságával összhangban levőnek. Noha tekintélyi és gazdasági megfontolásokból a két testvér fiai és menyei ugyanabban a házban laktak, mindegyikük, amennyire csak lehetett, külön tartotta el a családját. Természetesen a főbejárati függöny költsége vita tárgyát képezte. Végül általános megegyezés szerint a régi színes pamutszőnyegeket használták fel ajtófüggönynek, amelyek még a felügyelő idejéből maradtak meg, és köztulajdont képeztek.
Amikor a harmadik generáció fiai házasodtak, aző feleségeikkel és gyermekeikkel együtt a nagycsalád számára az Udvarház már nem tudott otthont biztosítani. Csaudhurí családja osztódni kezdett, és kisebb házakba költözött szét. Iláhí KurbánCsaudhurí legidősebb fia érettségizett, és a Postahivatalnál kapott állást havi húsz rúpiáért.
A második fiú a nyolcadik osztálynál többet nem tudott elvégezni, és egy kórházban gyógyszerosztói állás kapott. Az idő múlásával az oktatás és az állások egyre gyérebbek lettek. A harmadik nagyszerű fiú volt. Ösztöndíjat kapott, és a falusi tanító méltóságteljes pozíciójába emelkedett. A negyedik, Pírbux nem mehetett iskolába az ötödik osztály elvégzése után. Addigra már a taníttatás költségei súlyosan nehezedtek a családra, tandíj, tankönyvek, füzetek, térképek és mindenféle más. És mindebből mi jó származik?
De Pírbux Csaudhurít illendően kiházasították a megfelelő életkorban és Isten kegyelméből felesége hamarosan áldott állapotba került. Pírbux fenntartotta a család méltóságát azzal, hogy tisztviselő lett egy olajütőben. Fizetése, havonta tizenöt rúpia, meglehetősen sovány jövedelem volt, de az állás összhangban volt a családi tekintéllyel, mivel nem piszkos kétkezi munkát végzett. Ő is kénytelen volt elköltözni az Udvarházból egy vályogházba, a város szegénynegyedébe. A ház elég olcsó volt, havi hére mindössze két rúpia. A szomszédságban főként szegény iparosok és munkások éltek. Az utca kövezetlen volt. A városi vízcsap az utca elején állandóan csorgott. Utcahosszat cikcakkban folydogált a koszos víz, és szúnyogok meg legyek miriádjai zümmögtek fölötte. Pírbux házával szemben, Ramzani mosodásnál gőzölögtek a piszkos ruhák egy mosófazékban, és a nyers szóda gomolya tette bűzössé a környék levegőjét. Jobbra tőle suszterek laktak, akik büdös, félig cserzett bőrből készítettek olcsó cipőket, balra meg hordárok éltek.
Az egész környéken csak Pírbux Csaudhurí ismerte az írás, olvasás és számolás művészetét. Csak ő igyekezett úgy öltözni, mint egy úriember, és csak az ő házának ajtaján volt mindig függöny. Csaudhurínak – törzsfőnöknek – szólították, vagy úrnak, és a szomszédok tisztelték. Családjának nőtagjai sohasem jöttek ki a házból. Az Isten megáldotta őt gyerekekkel, de csak lányokkal. A kislányok négy-öt éves korukig kiszaladgálhattak különböző családi megbízatásokkal, de mire elérték a hét-nyolc éves kort, többé nem illett kimenniük. Pírbux Csaudhurínak magának kellett vödörszámra hordania a vizet a városi csaptól, ilyenkor mosolya alá rejtette az efféle fizikai munka felett érzett zavarát.
Tizenöt esztendős folyamatos szolgálat után Pírbux Csaudhurí havi fizetése huszonöt rúpiára emelkedett. Az Isten természetesen kegyes volt hozzá, de inkább utódok, mint pénz formájában. A tizenöt év alatt először három lánya, aztán két fia született. Amikor a második lány született, Pírbux anyja hozzájuk költözött, hogy a feleségét gondozza. Valamivel korábban meghalt Pírbux apja, és egyik fiú sem jött a mamáért, hogy elvigye a saját házába, így aztán az öregasszony Pírbuxnál maradt.
Egy gyerekekkel teli házban minduntalan adódik mindenféle apró baj és aggodalom. Egyszer az egyik gyerek beteg, másszor az anya érzi rosszul magát. Ilyenkor pénzt kell kölcsönkérni. A nagycsaládok általában eladósodnak. A rendes üzleti vállalkozásoknál a fizetés napja rögzített. Pírbux Csaudhurí rendszeresen a hónap hetedik napján kapta meg a fizetését. Az igazgató nem engedélyezettelőleget a dolgozóknak, csak rendkívül ritka esetekben. Szükség idején Pírbux mindig elzálogosított valamit. A zálogházak általában kevesebbet adnak, mint az elzálogosított tárgy értékének háromnegyede. Aztán ott a kölcsönre a kamat és a végeredmény, hogy ami egyszer zálogba került, sosem jut vissza a tulajdonoshoz. Pírbux Csaudhurífenntartotta a tekintélyét a környéken, és ezt a tekintélyt a bejárati ajtón lógó függöny őrizte meg. Akármi történhet is bent, a függönynek épségben kell maradnia. Ha néha ártatlan gyerekek vagy a kegyetlen szél kilyukasztotta, hátulról ügyes kezek azonnal megjavították. Lassanként a vályogház öreg faajtaja darabokra hullott, és a keret is kidőlt. A tulajdonos sohasem törődött ezzel a házzal. Ha Csaudhurí valaha is panaszt tett nála, a szokásos visszautasítást kapta: „Mit fizet nekem? Csupán két rúpiát, és azt is mindig késve. A lakbért már hat hónapja határidőn túl fizeti. Nem tudja, hogy a fa manapság mennyibe kerül? Ha nem tetszik a ház, takarodjon ki belőle.” Az ajtó végül is kiszakadt a keretből. Csaudhurí éjszakánként gallyakat támasztott a keretnek, mert félt a tolvajoktól. Csaudhurí helybeli tekintélye ellenére, tolvajszemmel nézve, a házban alig volt valami, még egy teljes öltözék sem, vagyvalamilyen tárgy, amit el lehetne vinni. De a tolvaj mégiscsak tolvaj. Ha nincs is semmi vesztenivaló, a tolvajtól való félelem létezik.
Csaudhurí jobban törődött tekintélye, mint a házban található tárgyak megóvásával, és ajtók hiányában ennek egyetlen őrzője a függöny maradt. Azonban ez is gyorsan mállott szét, és egy éjszakán egy erős szélroham helyrehozhatatlanul megrongálta. Csaudhurí nagyapja dicsőséges napjainak csupán egyetlen ereklyéjét őrizte meg, egy színes pamutszőnyeget. Másnap reggel a tönkrement függöny helyébe a szőnyeget akasztották. A szomszédok ámuldoztak eme különcség láttán. Kérdezgették Csaudhurít: „Miért tesz tönkre egy ilyen értékes szőnyeget, miért nem vesz inkább közönséges zsákvásznat? Az megfelelne a célnak, és olcsóbb is.” Csaudhurí pontosan tudta, hogy mibe kerül egy zsákvászon függöny. Sokszor meggyőződött róla a piacon, és tudta, hogy fél rúpiába kerül, amit nem engedhet meg magának. Mosolygott a szomszédok aggodalmán: „Ó, ne törődjenek vele. Régi Udvarházunkban függönynek mindig szőnyegeket használtunk a bejárati ajtón.”
A háború után a textíliák ára magasra szökött. Csaudhurí házának öt nőtagjáról a kopott ruhák darabokban szakadtak le, mint ahogyan a régi kéreg leesik a fatörzsről. Szerény jövedelméből még napi egy teljes étkezést is nehéz volt biztosítani a család számára, hogyan is vehetne ruhát nekik? Hogy hogyan bírják ki a hideget, az az ő magánügyük volt. A megfelelő öltözék hiánya nem tett kárt tekintélyében, mert a nők sohasem kerültek a függönyön kívül. Neki a munkája miatt el kellett hagynia a házat, tehát a ruházkodás elkerülhetetlen volt. Ingei és nadrágjai élettartamát foltokkal mindaddig meghosszabbította, amíg csak az alapanyag megtartotta azokat, de eljött az idő, amikor egyószerestől inget és nadrágot kellett vennie.
Ha az embernek nincs már mit elzálogosítania, az egyetlen segítség a Kán, a pénzkölcsönző. A Kán nem kér biztosítékokat, csak annyit kell tudnia, hogy adósai hol laknak. Egy évvel azelőtt, amikor Csaudhurí legkisebbik fia, Barkat született, nagy szükségben volt. És mivel nem volt semmiféle más forrása, amire támaszkodhatott volna, négy rúpiát kölcsönkért a Kántól. Bábaralí Kán üzlete jól ment a városnak ebben a részében. Szegény suszterek, munkások és mosóemberek kértek tőle nehéz helyzetükben. Amikor az ügyfelek elmulasztották a kamat vagy a tőke megfizetését a kitűzött időre, Bábaralí a maga kezébe vette a törvényt. Megfenyegette a vétkest, hogy megveri, ha pedig amaz elmenekült, a házához ment, és az ajtó előtt szidalmazta és gyalázta a ház nőtagjait. Csaudhurí számos alkalommal avatkozott közbe, és a Kánt gyalázatos, kegyetlen állatnak tartotta. Azonban a szükségben neki magának is ugyanettől a Kántól kellett pénzt kérnie. A kamatot minden egyes rúpia után havonta negyed rúpiában állapították meg. Bábaralí figyelembe vette Csaudhurí tiszteletre méltó helyzetét, és hozzájárult, hogy a kölcsönt havi egy és negyed rúpiás részletekben, azaz az egész tőkét nyolc hónap alatt fizesse vissza.
Annak a puszta gondolatától, hogy a részleteket nem tudja fizetni, és hogy a Kán minden bizonnyal jelenetet rendez az ajtaja előtt, Csaudhurí reszketni kezdett. Inkább tűri, hogy a családja napokig csak egyszer egyen, semhogy a részletet a Kánnak elmulassza. Így hét részletet időben kifizetett. De a nyolcadik hónapban, amikor nem érkezett meg az esőzés, és még a korpa ára is magasra szökött, Csaudhurí képtelen volt a törlesztésről gondoskodni. A Kán a fizetési nap estéjén jött a pénzért. Csaudhurí nagyon udvarias volt, tisztelettudóan megérintette a Kán szakállát, esküdözött az Istenre, és könyörgött a kölcsön egy hónappal való meghosszabbításáért, ígérve, hogy még egy negyed rúpia kamatot fizet a további hónapra.
De a következő hónapban a helyzet romlott. Csaudhurí felesége egyre rosszabbul volt. Nem maradt meg benne semmi étel. A tapasztalt emberek javasolták, hogy egyen búzakását. A búza azonban drága volt, egy rúpiáért mindössze tizenkét marékkal adtak. Aztán meg a beteg asszony követelt néha egy hagymát, egy darab tamarindot vagy egy kis cukrot. Szívszorító volt megtagadni tőle. Mostanában Csaudhurí két rúpiával többet kapott drágulási pótlék formájában, de minden fillérük elment. Kénytelen volt előleget felvenni, így a fizetés napján csak négy rúpiát kapott. A gyerekek csaknem egész héten koplaltak. Párolt faleveleken éltek, meg igen híg korpakásán. Csaudhurínak nem volt szíve egy és negyed rúpiát fizetni a Kánnak abból a négyből, amit az olajütőben kapott.
Négy rúpiával a zsebében Csaudhurí nem ment egyenesen haza, hanem először a piacra. Két órát időzött ott. Későn ért haza abban a reményben, hogy addigra a Kán már biztosan elment. Összeszorult a szíve attól a gondolattól, hogy a Kánnal pénz nélkül találkozzon, de nem hagyhatta figyelmen kívül négyéhező gyermekét, koplalva betegeskedő anyjukat, akinek az ötödiket, az újszülöttet is táplálnia kellett, és saját öreg édesanyját, akinek a lábai az éhezés miatt felmondták a szolgálatot. Csaudhurí sóhajtott, és magában megjegyezte: „A kegyelmes Isten gondoskodik mindenről, és majd megvéd engem.” Éjszaka nem tudott aludni, és kidolgozott egy magyarázatot, hogymeglágyítsa a Kánt, aki reggel egészen biztosan az ajtajánál lesz.
A Kán eljött a pénzért a hónap hetedik napjának estéjén, és várt ügyfelére. Mivel Csaudhurí besötétedésig nem jött meg, a Kán elment azzal fenyegetőzve, hogy másnap reggel visszatér. Betartotta a szavát, és jó korán reggel kopogott Csaudhurí ajtaján.
Az első kopogásra Csaudhurí üdvözléssel válaszolt. Félretette a rozoga ajtót, és kijött. Nekilátott a magyarázkodásnak.
A Kán eljött a pénzért a hónap hetedik napján, mert az igazgató nincs a városban. Nem lehet fizetni, ha ő nem írja alá a papírokat. Csak négy nap múlva várják vissza. Ebben a helyzetben én magam is nehézségekkel küszködöm. Csak négy nap múlva kapom meg a fizetésemet, és akkor első dolgom lesz, hogy önnek törlesztek. – Még ez az ésszerű magyarázat sem békítette meg teljesen a Kánt. Méltatlankodott:
– Ez nincs rendjén. Jegyezd meg, nem azért élek itt, távol a szülőföldemtől, hogy így veszítsem el a pénzem. Nekem is el kell tartanom a gyerekeket otthon. Figyelj ide, ha nem fizeted meg a pénzemet az ötödik napon, pacalra verlek.
Csaudhurí számára lehetetlen volt az ötödik napra egy és negyed rúpiát előteremteni. Nem mert az igazgatótól előleget kérni ilyen röviddel a fizetés után. Mégis megpróbálta, de elutasították. Nem mert hazamenni, csak nagyon későn este. Másnap vasárnap volt. Csaudhurí jóval hajnal előtt elment otthonról. Mindenkit felkeresett, aki csak az eszébe jutott. Azt mondta nekik, hogy sürgősen vennie kell egyet-mást, de csak most jutott az eszébe, és elfelejtette magával hozni a pénztárcáját. Hogy ne kelljen hazaszaladnia, szeretne kölcsönkérni egy és negyed rúpiát, amit másnap visszaad. De valamennyi barátja olyan volt, mint ő, és a fizetés utáni ötödik napra már minden pénzüket elköltötték. Képtelen volt egy és negyed rúpiát szerezni.
„Elmúlt már dél – gondolta Csaudhurí –, a Kán minden bizonnyal volt nálunk, de mostanáig csak nem maradt ott.” Otthon megtudta, hogy a Kán valóban jött, és nagyon dühös. Botjával a függönyt csapkodta, őt mindenféle nevekkel illette, és piszkos szitkokat zúdított rá. Az asszonyok reszkettek a félelemtől, de öreg édesanyja esküvel biztosította a Kánt a függöny mögül, hogy Csaudhurí nincs otthon, hanem az ő számára ment el pénzt szerezni. A Kán nem akarta elhinni, és még vadabbul átkozódott, hogy Csaudhurí a házban van, és asszonyként rejtőzik, azzal fenyegetőzött, hogy négy óra múlva visszajön jogos pénzéért, és ha Csaudhurí nem fizet, megnyúzza elevenen, a bőrét meg eladja a piacon azért az összegért. Csaudhurí megdöbbent mindezek hallatán, de nem volt menekvés. Négy óra még nem is telt el, mire a Kán dühöngő kiabálása hallatszott az ajtónál. Csaudhurí úgy érezte magát, mintha erős áramütés kergette volna ki testéből az életet. Mégis összeszedte magát, és kijött. A Kán vörös volt a méregtől: – Te gazember ivadéka, bujkálsz, és nem fizeted meg a pénzemet? – Szidta Csaudhurít, Csaudhurí apját, anyját, nagyapját és nagyanyját eddig soha nem hallott átkok sorával. Csaudhurí kék vére ahelyett, hogy felforrt volna eme sértésektől, elapadt az ereiben. Megérintette a Kán lebegő inge szélét, majd a térdét, elkezdett nyomorúságáról beszélni, és további egyhónapos halasztásért könyörgött.
A Kán még izgatottabb lett. Egyre hangosabban kiabált. Az összes suszter, mosodás és munkás összegyűlt, hogy lássa a cirkuszt. A Kán botjával megfenyegette Csaudhurít, és követelte a pénzét. Nem volt hajlandó elhinni, hogy Csaudhurínak annyija sincs, mint egy és negyed rúpia. Azt kiabálta: – Ha nincs pénzed, miért tetteted, hogy tekintélyes vagy? Minek akkor ez a függöny az ajtódon? Most és itt kell fizetned. Ha nincs pénzed, add ide a feleséged díszeit, add ide a konyhai edényeket, ruhákat, bármit, amid van!
Csaudhurí tehetetlen volt. Könnyek csorogtak a szeméből. Mindkét kezét az ég felé emelte, imádkozott a Kánért, és megesküdött, hogy a házban egyetlen rongyos fillér nincs, sem ékszer, sem edény, még ruha sem, és biztosította a Kánt, hogyha a bőrét akarja, azt készséggel felajánlja.
Ettől a Kán még dühösebb lett: – Te disznófajzat, mit kezdjek én a bőröddel, amiből még cipőt sem lehet csinálni? Ez a függöny többet ér, mint a bőröd, ezt viszem el. – Megragadta a függönyt, és letépte az ajtókeretről.
Abban a pillanatban, amint a függöny lekerült, Csaudhurí ájultan zuhant a földre. Tekintete nem bírta el ajtaja látványát függöny nélkül, de a tömeg látta, amint az asszonyok és a lányok, akik egy csoportban közvetlenül a függöny mögött álltak halálos aggodalomban, hogy urukat kint péppé verik, a földre vetik magukat, hogy szégyenüket rejtsék, mintha csak a ruhát tépték volna le róluk. Aztán az asszonyok és a lányok félelmükben sikoltva rohantak be, és elbújtak a falak mögött. Az a függöny volt a ház öt nőtagjának közös öltözéke. Szakadozott rongyaik alig takarták testük egyharmadát.
A durva, faragatlan tömeg lesütötte a szemét eme mezítelenség láttán. Még az érzéketlen Kán is sajnálta a történteket. Felháborodásában köpött egyet, és az udvarra, a ház elé hajította a függönyt, egyre csak átkozva Csaudhurít, majd hátat fordított, dolgavégezetlen.
A tömeg is megfordult, és szánalommal eltelve eloszlott. Csaudhurí kis idő múlva magához tért, megpillantotta az udvaron heverő függönyt. Nem maradt annyi ereje, hogy visszategye a helyére. Mi értelme lenne most már, amikor halott a tisztesség, amit a függöny jelképezett és őrzött?
Gáthy Vera fordítása |