Az összekötő szövegeket írta és a verseket fordította Bangha Imre - Déri Balázs

A fordításról és az összeállításról

Az újind irodalmak mintegy ezeréves költészetének klasszikus ér­tékei eddig tökéletesen rejtve maradtak. Ennek oka egy­részt az, hogy a szanszkrit és páli irodalmak iránti csodálat ho­mályba borította az élő nyelvek költészetét, másrészt e nyelvek ko­rábbi állapotának tudományos feldolgozása csak az utóbbi évtize­dek­ben vett nagy lendületet. Még ma is híján vagyunk meg­fe­le­lő szó­­tá­raknak, nyelvtanoknak, szövegkiadásoknak és kommen­tá­rok­nak.

            A versek többsége a hindi nyelv rádzsasztháni és bradzs dia­lek­tusában íródott. Sok versnek van mind rádzsasztháni, mind bradzs szövegváltozata, egy részük azonban kettőnél több változatban él. A „Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak” kezdetű vers­nekpl. nyomtatásban 11 változata jelent meg. Vannak dalok, me­lyek­ben több különböző nyelvjárás, sőt nyelv (hindi, gudzsaráti, pan­dzsábi) jelenségei együtt találhatók, hiszen a költemények egyik vi­dékről a másikra „vándoroltak”. Ezt a nyelvi és nyelvjárási sokszí­nűséget a magyar fordítás természetesen nem érzékeltetheti. A szöveg­vál­to­za­tokban gyakoriak a tartalmi eltérések, kihagyások és betoldások Mírá vagy más költők verseiből. A sokféleség magyará­zata az, hogy bár vannak kéziratok, e verseket elsősorban a szájha­gyomány tartot­ta fenn, s népdalokhoz hasonló életet éltek, élnek. Kö­tetünkben a „Rögtön add ide a ruhámat” kezdetű vers kivételével mindig az első helyre sorolt rádzsasztháni változat fordítását kö­zöljük.

            Mírá neve alá nemcsak „idegen” sorok, de „idegen” versek is be­kerültek. Vannak például költemények, melyek szinte egyazon alak­­ban megtalálhatók egy Csandraszakhí nevű költőnő gyűjteményé­ben is. Számos vers vagy verssor hasonlít tartalmában, felépítésé­ben olyan versekhez, melyek az egyetlen, Mírát népszerűségében elérő Krisna-imádó költő, Szúrdász, vagy más szerzők neve alatt is elterjedtek.

            A modern ind tudósok a nem rádzsasztháni nyelvjárásban írt verseket nem tartják Míráéinak, miként a Krisna-mitológia egy-egy eseményét feldolgozó vagy a képmutató vallásosságot ostorozó és Rám nevét dicsőítő „szant”-verseket sem, és azokat a sorokat sem, melyek Mírá családjára vagy gurujára tesznek név szerinti utalásokat. Reménytelen vállalkozás lenne azonban hitelt érdemlően meghatározni, hogy hol vannak betoldások s hogy eredetileg melyek Mírá, melyek Csandraszakhí, melyek Szúrdász és melyek más költők versei. Ráadásul a dalok egyszerű éneklője minden verset Míráénak fogad el, amelyben a hercegnő neve szerepel. Ennélfogva mi is összetartozó gyűjteménynek tekintettük a Mírá-verseket, s a válogatásban épp e gyűjtemény tartalmi sokszínűségének bemutatására törekedtünk. Bár e sokféleség ugyanúgy, mint a legenda, bővelkedik ellentmondásokban, az éneklő szemében a legenda és a versek hitelességét ez nem csorbítja.

            A Mírá-szövegkiadásokban a versek semmiféle külső vagy belső idő­beli vagy logikai rendet nem követnek. Kötetünk verseinek el­ren­­dezése teljesen egyéni elgondoláson alapul: részben a legenda kül­ső időrendjét követi, részben szisztematikus teológiai elmél­ke­dé­seket illusztrál, legnagyobbrészt azonban a misztikus „belső út” le­írása. (A „misztikus” szó az istenség megtapasztalására s a vele va­ló találkozásra vonatkozik). Ugyanezen okból a legenda újramesé­lése hasonló elveket követ, és az egymás mellé helyezett és váloga­tott legenda-változatokat történeti, kultúrtörténeti és filozófiai is­me­re­tek egészítik ki. Mindezekkel célunk az volt, hogy száraz s ké­nyelmetlen jegyzetek, utalások nélkül is teljességre törekvő képet ad­­junk a Mírá-versek éneklőjének gondolatvilágáról. Éppen ezért az egyes versek magyarázata nem elszigetelt, hanem egymásra épül.

            A szövegben nem tértünk ki a versváltozatok és a többfélekép­pen értelmezhető helyek magyarázatára. Ilyenkor vagy mi magunk döntöttünk egy értelmezés mellett, vagy többértelműnek hagytuk a magyar fordítást is.

            A versek formája a mindig énekelt pad, mely a refrénen kívül a leggyakrabban négy-nyolc verssorból áll. A verssorok moraszámlá­lók, sormetszet tagolja őket, és a hangsúly is bonyolult szerepet ját­szik bennük. A Mírá által leggyakrabban használt sorfajta a szár cshand (16 + 12 mora) és a szarszí cshand (16 + 11 mora). Néhány párosrímű hosszabb verstől eltekintve minden sor rímel egymással és a refrénnel. A szár cshand rímei két hosszú, a szarszíéi pedig egy hosszú és egy rövid szótagból állnak. A középkori hindi irodalom többszótagos tiszta rímeket használ, melyek a leggyakrabban ragrímek. A hindi kéziratokban és szövegkiadásokban az első verssor a refrén, melynek végén néha a ték, ‘támasz, refrén’ szó áll. A kéziratokban a szöveget folyamatosan írják, még a szavakat sem választják szét. A sorok végét azonban jelölik, a szövegkiadások gyakran sorszámozzák is. Ezek a szavakat is különválasztják, és minden egyes verssort új sorba írnak. Előadásban a refrént általában megismétlik egy-egy sor után. A versek bővelkednek alliterációkban, belső rímekben, játékos hangcsoport-ismétlésekben, felkiáltásokban. Gyakori a többjelentésű szavak szerves használata.

            A gondolatvilág tisztázásán túl az értelmezés legnagyobb nehézsége a rádzsasztháni nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelv szabályainak hiánya: adott esetekben az igeidők, igemódok, a cselekvő személy, aktívum-passzívum tisztázatlansága, a névszók esetében a viszonyt jelző névutók gyakori elhagyása. Több ponton segítséget jelentett a sokkal gazdagabb bradzs irodalmi nyelven kialakult változatok figyelembevétele. A szavak jelentését a modern hindi használat, kommentárok, a szanszkrit előzmény és a korabeli hindi szövegekkel való egybevetés alapján valószínűsítettük. Mindamellett ha a versforma ill. a szöveghűség egyensúlyának kényes kérdésé­ben dönteni kellett, ez utóbbi kapott előnyt.

            Mivel a versek a különböző nyelvjárások alakváltozatait keverve használják, az indiai szavak átírásakor legtöbbször a szanszkrit alakot vettük alapul. Pl. a nyelvjárási Szudámá helyett Srídámá, Dzsamná helyett Jamuná, Kanhá vagy Kánha helyett Krisna (vagy Fekete, Kék-fekete). Csak néhány rádzsasztháni tulajdonnévvel tettünk kivételt: pl. Szangá, Csittór és ráná vagy ráó áll Szangráma, Csitradurga és rádzsa helyett. A szanszkrittól abban tértünk el, hogy néha a hindi kiejtés szerint elhagytuk a nyílt szótagból az a-t. Vrindávana helyett például a mai kiejtéshez közelebb álló Vrindávan olvasható. Ezenfelül a „Keleti nevek magyar helyesírása” című akadémiai kiadvány szabályait követve néhány, a magyar nyelvben már bevettnek számító szót (hindi, hindu stb.) illetve amelyeknek kiejtése idegenszerű lett volna (pl. a szanszkrit és hindi gópí: magyarul gópi) nem a szanszkrit magánhangzóhosszúság szerint írtuk át.

            A versek énekelt volta miatt az eredeti szerzője csak lazán követi a verstanokban leírt versmértéket, ráadásul a vers moraszámlálása magyarul visszaadhatatlan, ezért csupán annak érzékeltetésére vállalkozhattunk, úgy, hogy a metszettel tagolt soroknak az első felét láthatóan is hosszabbra formáltuk át, s ezt a tördelés is mutatja. Az eredetiben helyenként érzékelhető időmértékes szakaszok fölbátorítottak arra, hogy a természetesen született időmértékes részeket ilyenekként hagyjuk meg. A rímelő verssorvégek eredeti lejtését szem előtt tartottuk, noha a magyarban az utolsó szótag közömbös. A hindi verselést követő hosszú ragrímek nyelvünkben avitt hatást keltenének, a két-háromszótagos tiszta rímek ugyanakkor mesterkéltté tennék az eredeti természetes naivságát, és megoldhatatlan feladat elé állítanák a műfordítót; ezért nagyobbrészt kétszótagos asszonáncokat használtunk. A dalok a fenti változtatások ellenére magyarul is énekelhetők az eredeti dallamformula szerint. Példaként közöljük az általában málkaus rágában előadott „Csengettyűk a lábán, Mírá táncol” kezdetű vers magyar változatra alkalmazott dal­lamát.

           Mivel az énekelt dalban általában, de nem kötelezően, minden sor után elhangzik a refrén, ezért, az ind írott hagyománnyal ellen­tétben, a refrént mi is általában minden sor után újra kiírtuk. Mind­ezt a refrénnek az európai költészettel szemben kialakult fontos­sága miatt kell hangsúlyoznunk, hiszen ez a versnek elsődleges szervező eleme és ez adja meg az énekelt vers hangulatát és zenei mo­dusát (rága). Pusztán tipográfiai okból az egyes verssorokat az eredeti cezúráknál általában kettévágtuk, és ezzel eltértünk mind a kéziratoktól, mind a nyomtatott kiadások formájától.

Mírá hercegnő versei          

Csengettyűk a lábán, Mírá táncol, hej! 

A világ azt mondja: Mírá megőrült,

anyósom, hogy romlás a családon, hej!

Csengettyűk a lábán, Mírá táncol, hej!

Méregcsészét küld neki a király,

mosolygott, ivott a pohárból, hej!

Csengettyűk a lábán, Mírá táncol, hej!

Testem-lelkem feláldozom Hari lábainál,

látása nektárját sóvárgom, hej!

Csengettyűk a lábán, Mírá táncol, hej!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

Uram, oltalmadra vágyom, hej!

Csengettyűk a lábán, Mírá táncol, hej!

Mírá báí hercegnő volt. Szinte ez minden, amit bizonyosan tud­ni róla. Mégis India-szerte milliók ismerik a nevét, mert sok száz éve legkedveltebb énekeik kötődnek hozzá. Nem tudjuk, hogy ezekből mennyit írt a hercegnő, és azt sem, hogy milyenek voltak az ere­deti költemények: Mírá sorai több mint négyszáz éve élnek és vál­toz­­nak az emberek ajkán. Ma is énekli őket mind az írástudat­lan nép, mind a leghíresebb előadók, szerzőjüket pedig a legna­gyobb hindu szentek között tisztelik.

            Miért ez a népszerűség? A ma legismertebb egy-kétszáz dal nem árul el különösebb jártasságot az ind költészettan szabályaiban. Ám még akkor is, amikor áttételesen, a mítoszok nyelvén be­­szél szer­­zőjük, közvetlenül érezni bennük az élet legigazibb törek­véseit, fáj­dalmait és reményeit.

            Az egyszerű nép legendákból ismeri Mírá hercegnő életét. Ezen legendák és a költemények alapján pedig a tudósok ismerni vé­lik születésének s halálának idejét, családtagjainak nevét. S bár Mí­rá életéről a versek tanúskodnak a legjobban, a legendás vagy tu­do­mányos életrajz ismerete az előkelőség fényébe vonja a költőnő alakját és dalainak a földi ember hitelességét adja.

            A versek Mírája mégsem kötődik egyetlen korhoz, helyhez vagy személyiséghez. A lélek, az egyéni megjelenés és adottságok mö­gött, mindenkiben lényegileg azonos. — Mírá jelen van a világ-ban és annak küzdelmeiben, de tetteit az irányítja, hogy rátaláljon minden boldogság forrására. Eme forrást valamikor a távoli múlt-ban megismerte: gyermekkorában vagy még életének kezdete előtt, előző életében. Sokkal korábban annál, hogy a dalok éneklője tu-datos létre ébredt volna. Ebben a világban már csak az az érzés ma-radt meg benne, hogy elszakadt ettől a forrástól. Az elszakadás és
a távollét határozza meg földi életét, és ez tölti el oly sok szenve-déssel. Bár a világban sokan elfelejtik e forrást, Mírá újra meg újra jelekre talál, melyek visszaemlékeztetik rá. Megpróbál visszajutni hozzá, noha keserves az út. Ez irányítja minden cselekedetét.

            Arra figyel, ami e világon kívül van, ám földi jelenléte válik tőle ha­tározottá. Ez vezet az összeütközéshez a környezettel: a vagyont, megbecsülést gyűjtő világ akadály abban, hogy a szavak és tettek teljes egészükben a legbensőbb és legigazibb vágyakat tegyék való­sággá és az örök célra, az istenségre irányuljanak. Mírá szembeszáll környezetével annak tudatában, hogy Örök Ura megsegíti. A világ meg­próbálja kivetni magából az istenimádót. A döntés mégis Míráé: ő maga hagyja el a királyi udvart. Az összeütközés eredménye az, hogy bár az emberek szentként tisztelik a hercegnőt, nem merik
le­ányaiknak a Mírá nevet adni: félnek attól, hogy viselőjét a név
a családi kötöttségek és a jólét elhagyására indítja.

            Mírá a jólét és megbecsülés világából való kivonulás után sem sza­kad el az emberektől. Fel akarja őket rázni, hogy a szeretett Úr­ra figyeljenek. A legenda szerint élete végén új otthonra lel az is-ten­­ség közelében, és ott kora legkiválóbbjai keresik társaságát.

            Nehéz a lélekről és végső céljáról egyetemes érvényű fogal-makban beszélni. A költőnő sem ezt teszi, hanem a kora indiai kör­nyezetében élő kifejezéskincset használja, s így a legegyszerűbb em­berek is megértik. A Krisna-mítoszok nyelvezetén szól, de nem bú­jik el mögéje. Versein oly határozott személyesség süt át, hogy azok­ban is, amelyekről nem tudni, hogy Mírá írta-e őket, ott érez-ni jelenlétét. Ezt a személyességet éppen az teszi erőteljessé, ami el-mos­sa határait: Mírá érzelmei az emberben közvetlen visszhangra ta­lálnak, és formára lelve erősebben élnek tovább.

            Nehéz megmondani, hogy Mírá mikor, hol, milyen családban szü­­letett. A legendák elmesélik a rokonaival folytatott küzdelmeit és kora nagy személyiségeivel való találkozásait. Ám a legendaírók szá­mára a hercegnő elsősorban szent volt, és egybefüggő életrajzot vagy korára, lakhelyére vonatkozó pontos utalást nem találni mű-ve­ikben. Költészetét is alig említik, mert az csak eszköz az istenség di­csőítésére. Így ír róla a XVII. századi Nábhádász is Az istenimádók fü­zérében, aki Krisnába szerelmes pásztorlányhoz hasonlítja őt:

Mint egy gópi, e vaskorban

élt szerelemmel telve,

félelem nélkül, zabolátlanul

az Örömadót hirdette nyelve.

Gonoszt forraltak ellene,

rokonai életére törtek,

nem görbült haja szála sem,

mint nektárt itta ki a mérget.

Verte Mírá a bhakti dobját,

senki előtt nem szégyellte,

világi szemérmet, családi rendet

eldobva a Hegyettartót énekelte.

Valószínűleg nem született gazdagnak és hatalmasnak: apját ta­lán csak néhány sivatagi falucska mondta urának Rádzsaszthánban,
a fe­­jedelmek földjén, ahol százszámra éltek kisebb-nagyobb fe­je­delmek, her­cegek és hercegnők.

            Rádzsaszthán kietlen vidék, de itt a legsokszínűbb az indiai kul­túra. A rádzsaszthániak igen fontosnak tartják a megmutatkozást.
A táj tele van pompás várakkal és palotákkal. A legszegényebb nők is színes ruhákat és ékszereket hordanak, s a férfiak is élénk színű dí­szes turbánnal, nagy-nagy bajusszal, fülbevalókkal és más ék­sze­rek­kel jelennek meg a világ előtt.

            Ezen a vidéken a harcosok kasztjához tartozó rádzsputok, „ki­rály­fiak” uralkodtak. Rádzsputok voltak a hercegek és fejedelmek. Míg máshol Indiában a vallási előírások jámbor követése vagy pe­dig a visszavonult elmélyülés a legfőbb erény, s az érdemszerző cse­le­kedeteket, azok gyümölcseinek élvezését vagy éppen ellenke­ző­leg, a világhoz kötöttségből való kiszabadulást tartják az ember cél­já­nak, addig a rádzsputok a vitézséget becsülik mindennél többre.
A harcosnak születése által meghatározott kötelessége, saját dhar­má­ja a harc; ez nemcsak javak szerzését és területek hódítását je­len­ti, hanem a becsület megvédését és a hírnév növelését is. Küz­delem so­ha nem érhet véget dicstelenül: a rádzsput még a vereség­ben is az el­lenség fölé nő. Ennek végső kifejeződése a dzsauhár: mi­kor egy har­­coló közösség nem tarthatta magát tovább a túlerővel szemben, a férfiak máglyát raktak, eltüzelték kincseiket, s míg asszonyaik
a tűz­­be léptek, maguk az ellenségre rontottak.

A rádzsputok indiai életformájukhoz és kultúrájukhoz oly erősen ragaszkodtak, hogy a muszlim hódítás után épp Rádzsaszthán ma­radt Észak-Indiában a legnagyobb hindu uralom alatt álló terület. A rádzsputok azonban soha nem hoztak létre egységes államot, ha­nem a Naptól illetve a Holdtól származó harminchat nagy nem­zet­ségre és számtalan alnemzetségre osztódtak. A nemzetség feje egy­­ben ráná vagy ráó, azaz fejedelem is. Többé-kevésbé tőle függ­nek az alnemzetség-fők.

            Lehet egy nemzetség bármilyen nagy, tagjai egy családhoz tarto­zó­nak tekintik magukat. Ahogy egy fiú nem veheti el lánytestvé­rét, ugyan­úgy a nemzetség egy tagja sem vehet feleséget a sajátjai kö­zül. Hogy a házastársak mégis egymásnak megfelelő rangú családból szár­­mazzanak, India más részeihez hasonlóan a szülők gondos­kod­nak gyermekeik számára társról. Csillagjós mondja meg a két ho­rosz­­­kóp egybevetésével, hogy szerencsés lesz-e a házasság. Gyakran már nyolc-tízéves korban megülik a menyegzőt, noha utána a lány­­­gyermek egészen felserdüléséig a szüleivel él és csak akkor vonul át, nagy pompa közepette, férje házába. 

            Mivel az öröklést nem szabályozta az elsőszülöttség törvénye, minden fiú részt kérhetett az atyai örökségből, emiatt az államokat gyakran fenyegette trónviszály és szétesés. Az erősebb nemzetségek uralma alatt álló kisebb-nagyobb fejedelemségek pedig hol szövet-ségre léptek, hol harcoltak egymással. Ezek a külső és belső harcok mind-mind a vitézség megmutatására teremtettek alkalmat.

            Abban a világban, ahol a hírnév mindenek fölött áll, nagy be­csü­lete van a hírnevet fenntartó költészetnek is. A papok és a har-co­­­sok magas kasztjai között helyezkedik el az énekmondóké, akik har­­ci dalokkal, krónikákkal és elbeszélő költeményekkel örökítik meg a rádzsputok nemzetségeit és az ősök dicső tetteit hirdetik az ün­nepségeken. Nemcsak a hősi küzdelmekről énekelnek — de az ural­kodó érzelmeiről, szerelméről s arról a világról is, amelyben
a hősök élnek: a rádzsasztháni városokról és palotákról.

            Gazdag a nép költészete is: vannak vallási és allegorikus versek,
s vannak dalok szerelemről és vágyódásról, hősiességről és büszke­ségről. Vannak gúnydalok, és vannak versek, melyek bátor nők di­cső­ségéről szólnak. Néha pedig arról, hogy ezek a bátor és élesnyel­­­­vű nők mennyire elgyengülnek a szerelem súlya alatt. Sok-sok dal írja le a férje után epekedő nő fájdalmát: a férfi, akinek jelenléte
a boldogságot jelenti az asszony számára, távoli vidékre utazott, de feleségében hagyta a távollét kínját. Néha a vers a hat indiai év­­szakot vagy a tizenkét hónapot festi le, s azt, hogy egy-egy időszak milyen érzést vált ki a kedvesére vágyó szerelmesben. Különösen kedvelt az esős évszak leírása, mert a tikkasztó nyárban elhaló ter­­mészet ekkor újul meg, és felébred a vágy a távoli szerető után.

            A hősköltemények mellett számtalan vallásos elbeszélő mű is szü­letett e vidéken; leggyakrabban a szanszkrit mítoszgyűjteményeknek, a puránáknak egy-egy részlete elevenedett meg a nép nyelvén. A két nagy eposz, a Rámájana és a Mahábhárata mellett a puránák be­szélik el az egyes istenek életét. Bennük a vallásnak az egyszerű néphez közel álló formája jelenik meg. Azt hirdetik, hogy nem
a tudás, hanem az istenség szeretete vezet el a megváltáshoz. A legnép­szerűbb purána, a Bhágavata purána Visnu tíz földi megtestesülésé­ről szól. Ebből is az a legkedveltebb rész, amelyik a legutóbbi avatára azaz alászállás: Krisna gyermek- és ifjúkori tetteit beszéli el. — Ha egy költemény népszerű volt, mások újraírták, utánozták stílusát, sorokat és részleteket vettek át belőle.

A legerősebb rádzsasztháni állam a Guhilót, majd a Sisódijá nem­­zetség uralma alatt álló Mévár volt. Legjelesebb királya, a XV. szá­­zad közepén élt Kumbhá ráná —sok háború győztese és nagy épít­­kező— kiválóan értett az irodalomhoz is.

            A másik legnagyobb fejedelemség Maru Dés, más néven Márvár. Kumbhá kortársa, a Ráthór nemzetségbeli Dzsódhá ráó alapítot­ta Dzsódhpur városát, melyet Maru Dés, Sivatagország végleges fő­városává tett. A városalapítónak tizennégy fia született. Halálát követően a legnagyobb fiú ült a trónra, aki háromévnyi uralkodás után egy csatában életét vesztette; huszonnégy évre a második fiú lett Maru Dés ura. Később ő is harcban, muszlim pathánok által elrabolt asszonyok megmentése közben esett el. Dzsódhá kisebb fiai azonban nem örököltek trónt. Egyikük, Bíká a Dzsódhpurtól észak­ra élő vad törzsektől közel akkora országot hódított el magának, amekkora apjáé volt. Dzsangal Dés, Dzsungelország fővárosává az általa alapított Bíkánért tette. Egy másik fiú dél fele indult, és a szomszédos Málvában lett király. Ismét egy újabb testvér, Dúdá pedig nyugaton ragadott magához egy területet a Csauhán nemzetségtől. E meghódított föld fővárosáról, Mértáról nevezik Dúdá ráó leszármazottait Mératijá-nemzetségnek. A hagyomány úgy tartja, hogy Mírá hercegnő is ehhez a nemzetséghez tartozott.

A rádzsputok a fiúgyermeket nagyon megbecsülték: tőle függött ugyan­is a család későbbi hírneve s az apa és az ősök túlvilági bol­dogsága. A leánygyermek születését viszont gyakran csapásnak vette a család. Ki kellett házasítani, hozományt kellett adni, pazar me­nyegzőt kellett rendezni. A szegényebb családok sokszor koldusbot­ra jutottak egy esküvő megrendezése után. Mindez pedig azért, hogy lányuk otthagyja őket, egy másik családhoz menjen lakni és fér­jének egyik felesége legyen. Ha a férj meghal, ő olyan súlyos te­herré válik az új család számára, hogy az özvegyi sorsnál még
a tűz­halált is jobbnak tartja. Ennélfog­va az újszülött lány­gyer­me­ket sok család még cse­cse­mőkorában meg­ölte.  

*

A sok hindu istenség közül minden közösség mást-mást tart a leg­fontosabbnak: a legtöbb rádzsput nemzetség Siva isten női párját, Sak­­tit, az isteni erő megnyilvánulását tiszteli. Dúdá ráó családja azon­ban a csábító szépségű Krisnát imád­ta.

            A hagyomány úgy tartja, hogy a tehénpásztor Krisnáról először nagy­anyjától hallott Mírá. Ő mesélte el a kisleánynak, hogy az örök Visnu isten Krisna alakjában emberi formát öltött, hogy a vi­lá­got a gonosz dé­monoktól megszabadítsa, isteni játékát a földön el­játssza és szép­sé­gét az emberekkel megismertesse. Az ő formája
a leg­szebb, a leg­csá­bítóbb, a legelragadóbb és a legelbűvölőbb min­den ember szá­má­ra. 

Krisna Bradzsföldön, a mathurái jádava nemzetség királyi csa­lád­jában, a bebörtönzött Vaszudéva és Dévakí gyermekeként jött vi­lág­ra. A trónbitorló Kansza ugyanis azt a jóslatot kapta, hogy hú­gának, Dévakínak egyik fia fogja megölni; erre Kansza bör­tönbe vet­tette a házaspárt, és első hat gyermeküket nyomban születésük után elpusztította. A hetediket, Balarámát és a nyolcadi­kat azon­ban kicserélték két halvaszületett csecsemőre. Mivel a nyol­­­cadik kü­lö­nösen sötétbőrű volt, a Krisna vagyis Kékesfekete nevet kapta. Va­szudéva aztán két, életben maradott fiát Nandának, a pásztorok vezérének, és feleségének, Jasódának a gondjaira bízta a Mathurá melletti gulyástanyán, Gókulában. Nanda egy idő múl­tán népével a kissé távolabbi Vrindávan ligeteibe költözött, s a gyer­­mekeket
a töb­­­bi pásztor között nevelte. Ezért nevezik Krisnát Góvindának vagy Gópálának, Tehénpásztornak is.  

            Lassan kitudódott, hogy Krisna, megint más néven Hari, nem ebből a pász­tori világból való, s ezért és ravaszsága miatt a pász­tor­lányok, a gópik Nágarának, Városinak is szólították. Bradzsföldi cso­dás tetteiről legendák szólnak. Az egyik történet szerint ő beszél­te le a környék pásztorait arról, hogy áldozatot mutassanak be az istenek királyának. Indra, aki a viharok felett is úr, büntetésül özönvizet akart zúdítani a vidékre. Napokon át esett az eső. Ekkor Kris­na ernyőül felemelte a Góvardhana azaz Tehénnövelő hegyet; a pásztornép állatostul alája sereglett és megmenekült. Beszélik, hogy azóta Indra viharisten messze elkerüli Bradzsföldet, s az esős év­szakban sokkal kevesebb eső esik errefelé, mint a környező vidéke­ken. Krisnát ezért Hegyettartónak is hívják.

*

            Mesélik, hogy egyszer egy öreg vándorszerzetes tért be a herceg­nő családjához: a szent költő, Ravidásza, aki az egyik legnagyobb hin­du szentnek és filozófusnak, Rámánandának volt tanítványa. Ez a szerzetes egy kicsi szobrot adott a leánykának: a földöntúli szépsé­gű alakot Nágarának, méghozzá hegyettartó Nágarának nevezte. Mí­rát ennek szépsége egész életére megigézte. Állandóan ezt a szép és ékes Krisnát kívánja nézni. Lelkében ő már mindörökre olyan, mint amilyennek először látta. Minden templomból, minden rajzról ugyanez a Krisna néz vissza rá. Elragadó rajta az összes ékszer, az összes ruhadarab, mert minden egyes részlet Krisna örök istensé­gére utal. Általuk válik a Tehénpásztor a lelkek elcsábítójává. Csodá­latos a reggelente homlokára festett vöröses jel, a tilaka, akárcsak a szíve fölött büszkén viselt, hódító erdei virágfüzér, a pávatollakból készült korona és a pásztorlányokat magához vonzó fuvola.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Pávakorona, krokodilforma füldísz,

homlokodon tilaka hajnalszíne.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Alakodtól alélok, arcod kék-fekete,

nézek a nagy szemekbe.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Ajkadon nektárízű furulya fénylik,

melleden diadal füzére.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Mírá Ura az igazak boldogsága,

Gópála, az imádók szeretője.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Egyszer a kicsi Mírá esküvői menetet látott. — A vőlegényt háza né­pe és a meghívottak kitörő örömmel, ünnepi menetben veze­tik a lányos házhoz, ahol a két násznép egyesül és megtartják az es­kü­vőt. A gazdagon felékesített vőlegény fehér kancán jön, a násznép pe­dig egészen a díszkapuig tánccal kíséri. A menetet gyakran fel­dí­szített elefántok teszik még pompázatosabbá. Hangos dobszó hoz­za az egész világ tudomására, hogy esküvő készül. A lányos ház­nál már várja a vőlegényt az áldozatot bemutató pap. Előtte tűz lán­gol. A vőlegény leül a tűzzel szembe, és odavezetik a drága ék­sze­rek alatt roskadozó menyasszonyt. A pap szanszkrit nyelvű imá­kat mormol: tanúul hívja a tűz istenét és az összes isteneket.
A szertartás legfontosabb része az, hogy a pap összeköti a házasu­landók ruhaszegélyét, és összekötötten körüljárják a tüzet. Ekkor fog­ja meg először a férfi a menyasszony kezét. A nő életében a házas­ságnál nagyobb öröm nincs: sorsa ekkor kötődik össze a párjá­éval, akit ezentúl életben és halálban követni fog.

            Mikor a kislány meglátta a lovon ülő, csodálatosan felékesített fér­fit, nagyanyja azt mondta neki, hogy az ott a vőlegény, s ha meg­­nő, majd ő is férjhez megy. Amikor a gyermek azt tudakolta, hogy ki lesz az ő vőlegénye, az öregasszony tréfásan a szobában ál­ló szoborra mutatott.

Álmomban, hugom, a Szegények Urával egybekeltem.

Imádója milliárd kísérte a vőlegényt,

Bradzs urát a nászmenetben.

Álmomban, hugom, a Szegények Urával egybekeltem.

Álmomban díszkaput emeltek nekünk,

álmomban először fogta kezem.

Álmomban, hugom, a Szegények Urával egybekeltem.

Álmomban körülvezetett a tűz előtt,

nem múló örömnek örvend a lelkem.

Álmomban, hugom, a Szegények Urával egybekeltem.

Mírá találkozott a Hegyettartóval,

előző életemből érdemeltem.

Álmomban, hugom, a Szegények Urával egybekeltem.

A régi Rádzsaszthánban a gyerekeket öt-hat éves korukban elkezd­ték tanítani. A nők általában nem tudtak írni-olvasni, ám a feje­del­mi udvarokban a fiúkat és a lányokat serdülőkorukig együtt nevel­ték. Ezenkívül a lányok irodalmat, festészetet, és még táncot is ta­nul­tak. Nem volt ritka a tudós és költő hercegnő.

            A hinduk azt tanítják, hogy az emberi tettek nemcsak a külvilág­ban hagynak nyomot, hanem a cselekvőben is. A jó jót, a rossz rosszat. Ezek a jó vagy rossz nyomok, a karmák idővel kikelnek, mint a földbe elvetett magok: egyrészt újabb cselekvésre ösztönzik az embert, másrészt meghatározzák körülményeit és további sorsát. Aki valami rosszat tett, azt hasonló nagyságú rossz éri, aki pedig va­lami jót, azt hasonló mértékű jó. A karmák felhalmozódnak, és a halál után sem szűnnek meg, hanem további cselekvésre, újabb szü­letésre adnak ösztönzést. Az új születésben a sors az előző életben véghezvitt tettek eredménye. A földi lét azonban minden örömé­vel együtt múlandó és ezért fájdalommal teli még annak is, aki jótetteket vitt végbe.

            Az újjászületések e fájdalmas körforgásából való kiszabadulás egye­sülés a leírhatatlan istenséggel. Voltak, akik ezt a helyes tudás meg­szerzése által és meditáció segítségével próbálták elérni. Mások a Tudás könyveit, a Védákat tanulmányozták, ismét mások világtól el­vonult remeteként sanyargatták testüket, hogy ezáltal isteni erőket szerezzenek.   

            Bár Indiában számtalan istenséget tisztelnek, a legnagyobb ha­tású filozófiai rendszerek, a védánta valamint a jóga és a szánkhja úgy tartják, hogy nem a személyes Isten a végső valóság. A jóga leg­ősibb iskolája szerint még isten sincsen: csupán a sok-sok örökéle­tű egyéni lélek küzd az anyagból való kiszabadulásért, a megváltá­sért. A védánta ezzel szemben azt tanítja, hogy a személytelen és le­ír­­­hatatlan brahman az igazi létező, és minden más csak káprázat, májá. Májá az anyagvilág, és májá az, hogy sok-sok, a brahmantól, a világlélektől különálló egyéni lélek létezik, sőt májá a személyes istenség is. Az ember, aki felismerte önvalóját, rájön, hogy lelke egy a világlélekkel s nem is létezik önállóan. Így fedezi fel a brahmannal és ezáltal minden lélekkel való végső azonosságát.

            Akik azonban már ősi idők óta Vaszudéva fiát, Krisnát imádták, nem a tudást és a meditációt, hanem a személyes istenség iránti imádó szeretetet azaz a bhaktit tartották a megváltáshoz vezető út­­nak, sőt magának a megváltásnak is. Szerintük a végső valóság ép­pen a személyes istenség, akiről lehet beszélni, akit földi formájá­ban lehet imádni. Ő magasabbrendű, mint a személytelen, mert meg­ismerhető és ezért szerethető.

            A védánta híveihez hasonlóan sok Krisna-imádó azt vallotta, hogy a világ csak érzékcsalódás, májá. Mások szerint a világ az isten­ség teste, s ő annak minden porszemében jelen van.

            Arról is többféleképpen vélekedtek a filozófus mesterek, hogy az egyéni lélek legtisztább állapotában különbözik-e a legfelsőbb lény­től. Krisna és Ráma —egy korábbi megtestesülés— imádói azt hir­dették, hogy az odaadó szeretethez két személy szükséges: egy sze­rető és egy szeretett, ezért a szerető lélek nem lehet azonos
a szeretett istenséggel. Ezért aztán volt bölcs, aki azt mondta: az egyéni lélek különbözik a legfelsőbb lénytől. Volt, aki azt, hogy különbö­zik ugyan, de csak bizonyos tekintetben. Volt, aki úgy vélte, hogy kü­­lönbözik is meg nem is; más pedig azt, hogy különbözik is meg nem is, de ez az egész elgondolhatatlan.

            Akárhogy legyen is, az az ember, aki Istent odaadással szereti, nem vágyakozhat arra, hogy egyesüljön vele, hiszen akkor megszűnik a szerelem. Ezért a Krisna-imádók legfőbb célja az, hogy Krisnát az égi Vrindávanban szerethessék és szolgálhassák. Az imádók az istenséghez való viszony öt fajtáját is megkülönböztetik. Lehet em­ber és Isten kapcsolata nyugalom. E nyugalom, melyet a jóga és a meditáció hívei a legfelsőbb rendűnek tartanak, az odaadó szeretet szempontjából a legalacsonyabb rendű kapcsolat, mert aki megnyu­godott, nem tevékenykedik szerettéért.

            A nyugalomnál magasabb rendű a szolgai odaadás, melyben az em­ber magát az istenség szolgájának vagy szolgálójának, az isten­sé­get pedig a maga parancsoló és védelmet adó Urának tekinti, és Ha­rit az égi Vrindávanban vágyik szolgálni. Ez az égi Vrindávan ép­pen olyan, mint a földi volt Krisna idejében, de örök, s benne Kris­na örökké játssza isteni játékát. Ugyanúgy megvan benne a Ja­mu­­ná folyó, ott vannak a ligetek, a kis utcák, a tehenek, a pász­to­rok és a gópik. — Manapság azt mondják, hogy három Vrin­dávan lé­­tezik. Az első az a hely, ahol Krisna eljátszotta isteni játé­kát.
A má­sodik a jelenleg is látható zarándokhely a maga templomaival és kultikus ligeteivel, ahol fel lehet idézni Krisna minden egyes cse­le­­kedetét. Ez a Vrindávan a mai hanyatló vaskorban, a kalijugában el­satnyult. Ligetei megfogyatkoztak, fái elcsenevészesedtek, utcái pisz­­kosak, és mindent elárasztanak a kóbor majmok. Az itt lakók több­­sége már nem pásztor, hanem más mesterséget űz. A harma­dik Vrindávan pedig az említett égi, az időtlen.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek, 

tégy szolgálóddá!

Szolgálója maradok, kertet is ültetek

fölkelve legelőbb őt pillantom meg.

Vrindávan ligeteiben, sikátoraiban

Góvinda játékáról éneklek.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek,

tégy szolgálóddá!

Fizetségem az ő látása lesz,

ráemlékezni: jövedelmem.

Az odaadást kapom én hűbérül,

ezt vágytam születéseimben.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek,

tégy szolgálóddá!

Pávakorona, sáfrányszín ruha rajta,

nyakában diadal füzére.

Vrindávanban tehenet legeltet,

csábító a furulyazenéje.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek,

tégy szolgálóddá!

Szép zöld ligeteket ültetek a partra,

virágágyást a közepükbe.

Meglátom, meg én a Kék-feketét

sáfrányszín szárit öltve.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek,

tégy szolgálóddá!

Az Úr éjfélkor megjelenik

a Jamunának partján.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

a szívem nyugalmat kíván.

Tégy szolgálóddá, hegyettartó gyermek,

tégy szolgálóddá!

Az istenség szolgálója csakis azt vágyik tenni, amit Ura s paran­cso­ló­ja mond neki, és feláldozza érte önálló akaratát, önmagát. Őhoz­zá kíván hasonulni: amiként az derekán sáfrányszín ruhát visel, a szol­gáló is ilyen színt ölt magára. Sáfrányszínű ezért a szerzetesek öltözete is.

Vár az az ország, ahol enyém lesz a kedves, 

vár az az ország!

Ha mondod, sáfrányszín szárit öltök,

ha mondod, a Magasztos ruháját.

Vár az az ország, ahol enyém lesz a kedves,

vár az az ország!

Ha mondod, gyöngysorok a nyakamban,

ha mondod, a hajamat kibontják.

Vár az az ország, ahol enyém lesz a kedves,

vár az az ország!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

Uram, dícséret száll hozzád!

Vár az az ország, ahol enyém lesz a kedves,

vár az az ország!

Bár a szolgai szeretet magában foglalja a nyugalmat is, van ennél ma­gasabb rendű kapcsolat: az, amelyben a felek egyenlőek. A ba­rát­ság annyival több, mint a szolgai szeretet, hogy a barát nem vár el fi­zet­séget, hanem csak szeretni akarja barátját, akiről tudja, hogy szin­­tén szereti őt. Akár a társadalom törvényein is túllép, hogy hoz­­zá hasonuljon.

Gópála társa vagyok; 

felötlött lelkembe’:

szemlélve szép lótusz-testét

a testem-lelkem gyenge.

Sáfrányszín szárit öltök,

kezemben furulyája;

pásztorruhát, koszorút teszek,

vigyázok a gulyára.

Lettem szépséges inda

Vrindávan porában,

madarak, majmok — és bölcsek:

szavukra bölccsé váltam.

A rokonok kemény törvényeiről

kinek és mit is mondjak?

Mírá, ha meglelted a Hegyettartót,

maradj meg úgy, ahogy vagy!

Krisna gyermekkori pajtása volt Srídámá, akiről még a király Kris­na sem feledkezett meg és testvérének tekintette. Srídámá szegény em­berként élt Bradzsföldön, s egyszer felesége unszolására elment meglátogatni királyi barátját. Ajándékba nem tudott mást vinni, mint egy kis rizst. Kicsi ajándék, szégyen királynak adni. Krisna még­is megörült, s elszegényedett barátját gazdagon megjutal­maz­ta.

Srídámát látva nevet a Fekete, 

Srídámát látva.

Saruja szakadt, elkopik a talpa,

kilátszik a Srídáma lába.

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

„Mért laksz olyan messze, Srídáma,

gyerekkorom barátja?”

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

„Mit küldött ángyom ajándékba?”

Rizs, három marékkal.

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

„Hova lett, Uram, rozoga viskóm?

— Kirakva gyönggyel, rubinttal.”

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

„Hova lett, Uram, az én tehénbornyúm?

— Elefánt áll, megkötve ajtómba’.”

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

Mírá Ura az el-nem-enyésző Hari,

lakozom a te oltalmadba’ .

Srídámát látva nevet a Fekete,

Srídámát látva.

De mindezeknél sokkal többet ér, s minden előzőt magában rejt
a szü­lői szeretet: Istent úgy szereti az ember, mint anya a gyer­me­két. Nem kér semmi ellenszolgáltatást, mert magáénak ismeri el. An­nak, aki így szeret, az istenség nem távoli dolog, mert szere­tet­re mél­tó, mint a gyermek.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

A házak kapui mind tárva-nyitva,

hajnalodik, az éjszakának vége.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Halld, a pásztorlányok aludttejet köpülnek,

karpereceik csilingelnek a szélben.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Istenek, emberek várnak az ajtód előtt,

hajnalodik, te fiú, nem vagy ébren?

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Pásztorgyerekek rivalognak,

lármáznak: „Éljen, éljen!”

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Vaj meg kenyér a kezemben,

tehenek őrizője, tenéked.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

megváltja, ki nála vesz menedéket.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

A gyermek Krisnát sokan szolgálják. Hogy a szolgálat érzését fel­kelt­sék magukban, az istenségszobrot tekintik Krisnának, azt ébresz­tik, öltöztetik fel reggelente, azután ételt ajánlanak fel neki.

Egyél, egyél csak, hegyettartó gyermek!

Szolgálód, Mírá kérlel,

kedvesem, téged.

Egyél, egyél csak, hegyettartó gyermek!

Kínálok száz- meg ezerféle sültet,

emberek oltalma, néked!

Egyél, egyél csak, hegyettartó gyermek!

Arcod elé helyeztem, Hegyettartó, a tálat,

élvezd a királyi étket!

Egyél, egyél csak, hegyettartó gyermek!

Mírá, szolgálód, hozzád menekült,

minden vágya: jelenj meg.

Egyél, egyél csak, hegyettartó gyermek!

Mivel a legfelsőbb lény a világ minden porszemében jelen van,
e­zért ott van az istenszoborban is.

            A gyermek Krisna szép és vonzó a pásztorlányok számára, és min­den­nap újra meg újra rácsodálkoznak szépségére.

Hej, Kék-fekete, ki fonta be hajad tincsét? 

Jasódá, szép-ügyes kezével,

     hozzá hasonló sincs még.

Hej, Kék-fekete, ki fonta be hajad tincsét?

Ha kunyhómba betérnél, ránk zárnám 

     szantálfaajtóm bilincsét.

Hej, Kék-fekete, ki fonta be hajad tincsét?

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

     e fonatért áldozza kincsét.

Hej, Kék-fekete, ki fonta be hajad tincsét?

Minden érzés betetőzése azonban az istenség iránti szerelem, mely
a pász­torlányokban, a gópikban ébred fel. Ők kerülnek a legköze­leb­­­bi kapcsolatba Krisnával. Lemondanak érte mindenről, ami a vi­lág­ban megköti őket. Sokan férjes asszonyok, mégis Krisna hí­vá­sát vé­lik mindennél fontosabbnak. Krisnát mindenestül maguké­nak ér­zik. Mindenki külön-külön csak az övének tartja. Aki eléri ezt az ér­zést, kitörő örömmel örvend. Minden vágya beteljesült, és min­den fájdalma jelentéktelenné apad. A cselekvésnek mind az öt szer­ve a szeretett kedvesre figyel.

            Ez az öröm kiárad mindenkire, így a csillagjósra is, aki előre meg­­mondta a találkozást Sjámával, a Feketével.

Százezer köszönet a csillagjósnak, hej, eljön a kedvesem, Sjáma.

Életem a boldogság házában vett lakást,

mindent betölt az öröm árja.

Százezer köszönet a csillagjósnak, hej, eljön a kedvesem, Sjáma.

Öt barátnőm együtt vidítja a kedvest,

mindenütt boldogság van.

Százezer köszönet a csillagjósnak, hej, eljön a kedvesem, Sjáma.

Fájdalmaim eldobtam, hogy láttam a kedvest,

gyümölcsöt hozott szívemnek vágya.

Százezer köszönet a csillagjósnak, hej, eljön a kedvesem, Sjáma.

Mírá Ura az Öröm-óceán,

eljött Sjáma a palotámba.

Százezer köszönet a csillagjósnak, hej, eljön a kedvesem, Sjáma.

A szeretők előtt nyilvánul meg a bradzslílá, a bradzsföldi isteni já­ték, amelynek önmagán kívül nincs célja, amint a gyer­mek is világot te­remt maga köré s e tevékenysége magáért a játékért van. Az emberek azon­ban boldogok, ha részt vesznek e játékban. Kris­na nevelőit is öröm tölti el, hogy a Fekete mellettük van. Ez a boldogság előző éle­­teikben véghezvitt jótetteik eredménye, mely most válik nyilván­va­lóvá. Bár Krisna örökké játszik az égi Vrindávanban, meg kíván­ta ízlelni és ízleltetni a földi lílá ízét és gyönyörét is. Az imádók sze­­­rint ez Hari világra születésének végső oka.

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Az isteni játékon ujjonganak az imádók;

boldogság tárháza minden asszonyban.

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Örömmel eltelnek, nevetnek, nevetnek,

énekelnek, táncolnak tapsolva.

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Nandának és Jasódának érdemei

megmutatkoznak az Örök Úrban.

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Derekán sárga ruha, mellén diadal füzére,

kezében fénylik a bambuszfurulya.

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

szolgálódnak jelenj meg valóban!

Enyém, enyém a bradzsföldi Gulyástanya lakója.

Az isteni játéknak része minden, amit az Örök Úr a földön csele­ke­dett. Játék az ünnep is. A legörömtelibb ünnep a tavasz kezdete, a hólí. Ilyenkor az emberek színes porokkal szórják be, festékkel lo­csolják le azokat, akiket szeretnek. A kedvest pirossal festik be.

Színteli, örömteli, örömmel teli, hej,

hóli, hóli a Feketével, örömmel teli, hej!

Szálló piros por, poros a lég a felhőkig,

a színt, a port ezernyi fecskendő lövelli, hej!

Színteli, örömteli, örömmel teli, hej,

hóli, hóli a Feketével, örömmel teli, hej!

Korsóm porral, szagos szantállal,

aragdzsával meg sáfránnyal teli, hej!

Színteli, örömteli, örömmel teli, hej,

hóli, hóli a Feketével, örömmel teli, hej!

Mírá a hegyettartó Nágara szolgálója,

szolgád lábaid figyeli, hej!

Színteli, örömteli, örömmel teli, hej,

hóli, hóli a Feketével, örömmel teli, hej!

Krisna Vrindávanban démonokat győzött le, mégis csintalan gyer­mek volt és minduntalan borsot tört a pásztorlányok orra alá. Egy­szer például elcsente a fürdőző gópik ruháit, s felmászott velük egy ka­dam­ba-fára.  

„Rögtön add ide a ruhámat, hé, rögtön add a ruhámat!”

Ruhámat ellopta, egy magas ágra hágott,

én meg a folyó közepében állok.

Úgy ám, gyermekem,

            a folyó közepében állok.

Ott álldogál Rádhá, szava szívbe markol:

„Add ide a szárim, add, ó, Hegyettartó!

Uram, lábaidhoz borulok.

            Rögtön add ide a ruhámat!”

„Rádhá, ha a ruhádat akarod, csak rajta,

rögtön gyere ki a partra!

Úgy ám, gyermekem,

            rögtön gyere ki a partra!”

„Én bizony, Fekete, soha ki nem mennék,

te fiú vagy, én meg leány lennék.

            El is pirulok, ládd, e gondolatra.

Hiszen te legény vagy, apád —mondják— Nanda,

én meg vagyok Vrisabhánu lánya.

Úgy ám, gyermekem,

            vagyok Vrisabhánu lánya!”

Mírá Ura vagy, Nágara, ki a hegyet tartod,

te nyersz, én előtted meghajlok,

            lábaidnál feláldozom magam.

Volt, amikor a Fekete vajat lopott a pásztorházakból, s volt, hogy
a gópik aludttejét vá­­molta meg. Mégsem nehezteltek rá, hanem még azok is, akik férj­nél voltak, szerelemre gyúltak iránta.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

Vrindávan ligeteiben, sikátoraiban

karomat megragadta.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

Aludttejem megette, korsómat összetörte,

ölelt, karjaiba zárva.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

Ölelve, majd’ megölve korsómat eltörte

az édes, a formás testű Sjáma.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

Ajándékom nem kellett a Lélek-csábítónak,

csak járt-kelt Gókulában.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

születéseiben Ura ő Mírának.

Hova, hova menjek, Kék-fekete, utánad?

A gópik egy éjszaka a csábító Krisna fuvolájának hangjára fölkel­tek alvó férjük mellől, és a Jamuná-parti ligetbe siettek, hogy tánc­ra keljenek Harival.

Furulyát fúj a Jamuná partján.

Az elragadó furulya elragadta lelkemet,

elmémet összezavarván.

Furulyát fúj a Jamuná partján.

Fekete Krisna, fekete a takaró,

fekete a víz a Jamunában.

Furulyát fúj a Jamuná partján.

A furulyahangra testem zsibbad, bágyad,

érte a lelkemet is odaadnám.

Furulyát fúj a Jamuná partján.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

fájdalmam ragadd el immár!

Furulyát fúj a Jamuná partján.

Mindegyik gópinak az volt az érzése, hogy Hari csak vele táncol, hi­szen az istenség mindenkinek személyesen mutatkozik meg. So­kan vallják, hogy Krisnával táncolni a legnagyobb öröm. Ez a lénye­ge az életnek, mint a gyümölcsnek a belőle kisajtolt lé, a rasza. Hasonló szóval, e táncot rásza-táncnak is hívják. A rászalílá örö­mét minden egyes lélek átélheti.

            A legenda beszél arról is, hogy tánc közben Krisna egyszer eltűnt a gópik elől. Azok elindultak, hogy megkeressék az erdőben, de csak ide-oda bolyongtak fájdalmukban a fák közt. Az imádók
a pásztorlányok büszkeségét okolják Hari eltűnése miatt: büszkék let­tek arra, hogy már övék a Kék-fekete. A bolyongás után az elkese­redett, szerelmes gópiknak újra megjelent Góvinda, hogy még sod­­­róbb lendülettel éledjen újjá a tánc.

*

A Krisna iránti odaadó szeretet tana nem a védákból, a Tudás ősi köny­veiből, mégcsak nem is elsősorban a filozófus-bölcsektől szár­mazik, hanem az egyszerű nép körében született meg. Nem kell hoz­zá ismerni az írásokat, hiszen Krisna története az emberek szá­ján él, szobra pedig számtalan templomban látható és imádható. Az imádott szobor maga az isten.

            A dél-indiai tamil álvárok a nép ott beszélt nyelvén, tamilul ír­tak himnuszokat a Krisna-szobrokhoz; énekeltek nekik s táncoltak előt­tük. Minden érzelmükkel a Tehénpásztort kívánták szolgálni,
s kitörő örömmel dicsőítették Gópálát. Ándál, a régi tamil költőnő férjének tekintett egy templomi Krisna-alakot, neki énekelt és előt­te táncolt.

            A Bhágavata purána, a Krisna-imádók legkedvesebb könyve,
a dél-indiai Visnu-imádók körében született, ugyanott, ahol az álvá­r­ok is éltek. Ez a szanszkrit nyelvű könyv leírja, hogy a Magasztos Visnu és annak minden megjelenése úr az emberek értelme,
ér­­zelmei és társadalmi helyzete fölött, ugyanakkor az áldozatbemuta­tásnál, az önsanyargatásnál, a meditációnál, a tudásnál s minden egyéb vallási cselekvésnél magasabbrendű az istenség iránti odaadó sz­eretet, a bhakti útja. Ezt a gópik követték a legtökéletesebben: Krisna iránti szerelmükben nemcsak a családi szemérmet, de még ér­telmüket is eldobták.

Ó, Bradzsban valami csodát láttam, hej!

Korsóval a fején ment a pásztorasszony,

Nanda apó fia került az útjába.

Ó, Bradzsban valami csodát láttam, hej!

Elfelejtette az aludttej nevét a kedves:

„Vegyenek édes feketét nálam!”

Ó, Bradzsban valami csodát láttam, hej!

Vágyat keltőn lépdelt a Lelkek Csábítója,

ligeteiben, sikátoraiban látta Vrindávan.

Ó, Bradzsban valami csodát láttam, hej!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

a gyönyörű, édes Feketére vágytam.

Ó, Bradzsban valami csodát láttam, hej!

Abban, hogy a bhakti India északi részén is elterjedt, nagy szerepe volt a vallási közösséggé, iskolává szerveződött, dél-indiai Visnu-imá­dók tanítómestereinek. Néhány száz év alatt a Bhágavata purána
a Krisna-imádók alapvető könyvévé vált. A benne leírt történetek mel­lett újabbak is keletkeztek, melyek elmesélik, hogy a bhakti min­denki számára jelentheti a megváltást, legyen az bármilyen bű­nös életű vagy bármilyen alacsony kasztú. Elég az odaadó szeretet egy szikrája is, hogy a Magasztos a bajbajutottak segítségére siessen.

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza, védj meg!

Te megváltottad a bűnös Adzsámilt,

a pór Szadanát megmentetted.

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

Te megmentetted a merülő elefántkirályt,

Ganikát szekéren vitted az égbe.

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

Oly sok alacsonysorút megmentettél,

az igaz Szudzsán így mesélte.

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

Hegyettartó, a bhil és a púpos nőt is —

jól tudják minden népek.

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

A védák meg a puránák is elfáradnak belé,

elmondhatatlan dicsőséged!

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

Hej, Uram, a te oltalmad alatt vagyok én,

hallgasd meg imámat, kérlek!

Hegyettartó, hozzád menekülök, kegyek kincsesháza védj meg!

Az Örök Úr váltotta meg a bűnös papot, Adzsámilt, akinek egész élete kicsapongásban telt el. Egyetlen egyszer cselekedett csak jót, mi­kor egy vándor látnokot, egy risit megvendégelt. A risi hálából azt a tanácsot adta neki, hogy leendő fiának adja a dicsőséges Vis­nu nevét: hívja Nárájanának. Mikor elérkezett a pap halálának ide­­je és fiát szólította, maga Nárájana jött segítségére. Az Örök Úr aziste­ni név kiejtésének úgy megörült, hogy elűzte a halál követeit, akik
a papot a pokolba akarták vinni, s Adzsámilt a menyországba juttatta.

            Ő segítette meg az alacsony kasztú Szadanát is, aki lenézett és tisz­tátalan mészáros volt. Szadaná, hogy betartsa a nem-ártás szabá­lyát s eközben kasztbeli feladatával se hagyjon fel, nem ölte meg az állatokat, hanem másoktól vásárolt húst adott el a piacon. Egyszer egy Krisna-jelképet, egy fekete követ talált a vásárolt hús között. Mivel szerette volna, hogy a kő a megölt állatok tisztátalan kör­nyezetétől távol legyen és megfelelő tiszteletben részesüljön, átad­ta egy vándorszerzetesnek. Annak azonban megjelent álmában Kris­na, s közölte vele, hogy odaadása miatt szívesebben időzik a mészá­ros Szadaná társaságában. Mikor ezt Szadaná megtudta, lemondott foglalkozásáról és zarándokútra indult Dzsagannáthpuríba,
a Világ Urának városába. Élete végén pedig elnyerte a megváltást.

            A magasztos Visnu nemcsak az embereket, de még az azoknál ala­csonyabbrendű lényeket, az állatokat is megsegíti. Általa menekült meg az elefántkirály is, akit egy krokodil húzott a víz alá. Sem
a maga erejéből, sem nőstényelefántjai segítségével nem sikerült a fenevadtól megszabadulnia. Végső kétségbeesésében a Magasztos Urat hív­ta segítségül. Visnu, mikor nevét csak félig is kimondva meghallot­ta, menyországából tétovázás nélkül, mezítlábasan, még hordozó-ál­latáról, Garuda madárról is megfeledkezve a fuldokló elefánt meg­­segítésére indult. Harci korongjával megölte a krokodilt, aki ez­­által megszabadult egy átok alól és a legfelsőbb menyországba ju­tott, az elefántkirály pedig megmenekült.

            Ganiká, a bűnös életű nő, úgy nyert megváltást a Magasztos neve által, hogy papagájának, akit gyermekeként szeretett, megtaní­­totta Rám nevét. Haláluk idején aztán Visnu küldöttei mind Gani­­kát, mind papagáját elragadták az alvilág követei elől, s egy égi sze­­kéren a Vaikuntha nevű menyországba vitték.

            Egyszer Visnu Ráma formájában egy a sivatagi bhíl törzsből
va­­­­ló alacsony kasztú nővel találkozott. Ez az asszony felismerte ben­­­ne az istenséget, és bogyókkal kínálta. Azért, hogy éretlen gyümöl­csöt véletlenül se nyújtson át, előre megrágta és megvizsgálta őket, s csak azután adta oda Rámának. Egy másik, alacsonyrendű nőt pe­dig az Örök Úr Krisna alakjában szabadított meg nyomo­rék­sá­gá­tól. Miután elhagyta Vrindávant és a gópikat, a púpos nőt gyönyörű fiatal lánnyá változtatta, s megízlel­tet­te vele a sze­relem örömét.

*

Rádzsaszthánban a lánygyermeket tizenegynéhány éves korában ad­ják férjhez. A házasságot a család intézi. A férfi és a nő gyak­ran nem is látja egymást az esküvő előtt. Azt beszélik, hogy Mírá a há­zassága után férjéhez, Mévár központjába, a csittóri várba került. Van, aki úgy tartja, hogy az egyik legnagyobb mévári uralkodó, Kum­­bhá ráná felesége volt. Azé a királyé, aki állítólag kommentárt írt a Gíta Góvinda című költeményhez: a Pásztor éneke a Krisna iránti szerelem legszebb szanszkrit kifejeződése. Egy kiválasztott gópi, Rádhá szerelmét mutatja be, s nem névtelen pásztorlányokét, mint a Bhágavata purána. Rádhá számára ez a szerelem jelent mindent, s érette bármi másról hajlandó lemondani. A költő ír a gópi fájdalmá­ról: mikor megtudja, hogy szerelme másokkal tölti idejét. És ír az új egymásra találás öröméről.

            Sokan, tudósok arra a véleményre hajlanak, hogy Mírá herceg­nő egy későbbi uralkodó, Szangá ráná idejében került Csittórba s a trón­örökös felesége lett. Szangá ráná hatalmas hadsereg ura és sok csa­tá­ban győztes hadvezér volt. Sikerei miatt a Hinduk Ura cí­met
vi­selte, de legnagyobb vállalkozása, az India-hódító Bábar szul­tán megállítására tett kísérlet 1527-ben kudarcba fulladt. A króni­ká­­sok azt a képet őrizték meg a harcos uralkodóról, hogy testét szám­talan seb borította és félszemű, félkezű, féllábú volt.

            Csittór, India legnagyobb erődítménye, hatalmas hegy tetején te­rül el. Több órás gyaloglással lehet egyik végéből a másikba eljut­ni. Óriási, fallal körülzárt világ palotákkal, templomokkal, bazárral, ta­­vakkal és győzelmi dísztornyokkal. Ám éppen nagysága miatt nem sikerült minden hódító ellen megvédeni: a vár halált megvető vé­­dői a századok során háromszor követtek el dzsauhárt, öngyil­kos kirohanást a hódítókra. Csittór neve a rádzsput önfeláldozás­sal forrt össze. A dzsauhár ugyanúgy, mint az énekmondók tartása a hírnév mindenek fölött való értékét bizonyítja: az uralkodónak és családjának jóhíre fontosabb minden kincsnél, még az egyéni élet­­nél is.

A mévári Sisódijá család nem Krisnát, hanem Sivát és Saktit imád­ta. Sakti istennő az isteni erő megtestesülése. Fontosabb, mint ma­ga az istenség, mert az is csak rajta keresztül tudja kifejteni tevékeny­ségét; egyedül semmi kapcsolata sem lenne a világgal; ha pedig kapcsolatba kerül vele, azt már saktija által teszi. Minden
is­ten­ségnek van ilyen női párja: Brahmáé az ékesszólás és tudás istenn­ője, a kezében vínát, egy húros hangszert tartó Szaraszvatí; Vis­nué a gazdagság és a földi jólét istennője, Laksmí; Siváé a pusztítás erejének anyaistennője, Kálí, akit gyakran egyszerűen csak Saktinak neveznek. A vrindávani filozófus gószvámik és híveik arról írnak, hogy Krisnának is van ilyen párja, örömadó saktija, aki nem más, mint kedvese, Rádhá. A legmagasabbrendű istenszeretet, a Rádhá-érzelem éppen ennek az örömadó erőnek a megnyilvánulása. Ez az erő az emberi léleknek is része, s ezért az istenséghez való vonzó­dás az élet alapvető ténye. Még ha egy ideig észrevétlen is, megfele­lő körülmények között feléled.

            Akik Saktit tisztelik, leggyakrabban a pusztító Kálí formájában imádják, s véres állatáldozatokat mutatnak be neki. Számukra nem az odaadó istenimádás a cél, hanem az istennő jóindulatának meg­nyerése kidolgozott vallási cselekedetek által. Nemcsak a szertar­tások a fontosak, hanem a varázslások is. A tantráknak nevezett köny­vek leírják a szertartásokat és varázslásokat, melyek által termé­szetfeletti erők érhetők el; valamint szólnak a lélek megfegyelme­zéséről a testi gyakorlatok, a hatha jóga által. Bemutatják az
em­ber belső világát, mely a külvilág tükörképe; és leírják a belső utat is a tökéletesség, a megvilágosodás felé.

Sokan úgy tartják, hogy Mírá férje nem sokkal a házasság után meg­­halt. Rádzsaszthánban a férj halálakor nagyon gyakran az öz­vegy is fellépett a halotti máglyára. Ez nem volt ugyan kötelező, de a család akkora nyomást tudott gyakorolni a fájdalomtól félholt özvegyekre, hogy azok az életnél jobbnak tartották a halálba is kö­vetni férjüket. Az ilyen asszonyokat haláluk után vallási tisztelet övez­te, s az istenséggel egyenrangúnak tekintették őket, hiszen an­nak szemében élet és halál között nincs különbség; s tűzhalálukkal az asszonyok éppen azt bizonyították, hogy ők sem tettek különb­séget a kettő között.

            Mírá nem szándékozott férje után meghalni. Úgy érezte, hogy az ő igazi Ura az el nem pusztuló Hari, senki más. Életét nem halandó fér­jének, hanem örök Urának akarta áldozni. Többé már nem a vi­lág­gal, hanem ővele kívánt kapcsolatban lenni.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Én egyre nézlek, te rám se nézel, Hari,

de kemény a szíved!

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Egyetlen vágyam egy pillantásod,

nem kérek más menedéket.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Reménykedve, ébren imádkozom,

szolgádra a hajnal ébred.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Mírá Ura Hari, az el-nem-enyésző,

életem feláldozom érted.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.       

Azoknak, akik minden családi kényszer ellenére vállalták az öz­vegyi sort, el kellett fogadniuk, hogy számukra ebben az életben már nem létezik boldogság. Nem házasodhattak újra; még azok
a gyermeközvegyek sem, akiket férjük sohasem vett magához. Semmit nem örököltek. Új ruhát soha nem kaptak: meg kellett elégedni­ük elhasználtakkal. A földön aludtak, enniük pedig csak annyit volt szabad, amennyi létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen volt. Életü­ket ájtatosságban s böjtben kellett tölteniük, hogy következő szüle­tésükben újra találkozhassanak férjükkel. Fekete vagy sötétbarna ru­hában jártak, és nem viseltek ékszereket. Mivel az élet sorscsapásait korábban elkövetett rossztettek eredményeinek tartották, ezért a nyomorúságos özvegységre jutottak nemhogy sajnálatot nem érdemeltek, hanem általános megvetés sújtotta őket. Nem vehettek részt családi vagy nyilvános ünnepeken, nehogy jelenlétük bajt hozzon a többiekre. Még az is rossz előjel volt, ha valaki előtt egy özvegy átment az utcán.

A harcosok kasztjához tartozó rádzsput királynak kötelessége, hogy minden palotájába vetődő papot és szerzetest vendégül lásson. Ezért a várban sűrűn fordultak meg vándorszerzetesek, szádhuk. Beszélik, hogy Mírá nemcsak a Krisna-templomba járt gyakran, hanem a szerzetesek között is szívesen időzött. Az igaz szádhuk társasága, a szatszang nagy segítség az istenimádónak: az igazak vezetik őt az úton. Nélkülük az ember csak tévelyeg, vagy épp alszik. Ők beszélnek az egyetlen igaz értékről, a Feketéről. Körükben lehet megszerezni az igaz tudást.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Sjáma szépsége lakik szívemben,

más fel nem vidítja.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Mindenki boldog álmot alszik,

az én szemeim nyitva.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

A világnak nem tetszik Sjáma,

tudatlan, elméje nem tiszta.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Szívemben a Fekete lakik,

nem alszom miatta.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Az esős évszak tavainak vizét

ugyan kicsoda issza?

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Hari forrásából nektár tör elő,

szomjam az csillapítja.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

A Fekete teste gyönyörű,

nézek orcáidra.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Mírá az elgyötört vágyakozó,

magát tereád bízza.

Szádhukat látni megyek, hugom, ne tarts vissza!

Voltak vándorszerzetesek és tanítómesterek, akik nem egy leírható istenség, hanem a tulajdonságokon túli Rám iránti odaadást hir­dették. Rám nem más, mint a Rámájana eposz harcos hőse, Ráma, aki legyőzte a gonosz tízfejű démont, Rávanát, Lanká sziget urát. Ráma volt Visnu nyolcadik, földre alászállott megjelenése. Olyan neves filozófusok, mint Rámánudzsa és Rámánanda arról be­szélnek, hogy Rám a leírhatatlan, mindent átjáró istenség, aki ben­ne lakozik minden testben. Nem vallási szertartások és gyakorla­tok révén lehet megismerni, hanem imádó odaadás, bhakti által. Ah­hoz, hogy ezt elérje az ember, le kell küzdenie magában minden kép­mutatást. — Ha az olvasószemek morzsolgatása közben az isten nevét csak a száj mondja, de a lélek gonosz indulatokkal teli, az ember az alacsony rendű csandálák és mészárosok vagy az ösztö­­nök vezette állatok szintjén él.

Odaadás így miképpen lehetne?

Mosd meg a fejedet, fessél tilakát,

szíved nem hagyja el szennye.

Odaadás így miképpen lehetne?

Kutya a vágy, kötél a sóvárgás,

megköt engem a csandála.

Ha testedben a harag-hentes lakik,

hogy lesz benne Gópála?

Odaadás így miképpen lehetne?

Macska a sóvárság világi dolgokra,

annak adsz te enni?

Nektár nélkül nyomorult lettél,

Rám nevét félsz felvenni?

Odaadás így miképpen lehetne?

Önmagadat isteníted, hej,

dölyfödben vagy boldog.

Mondd, hol áll meg rajt’ a víz:

gőgből raktál dombot!

Odaadás így miképpen lehetne?

Soha be nem csaphatod,

aki ismeri bensőd;

szád számolja a szemeket,

szívedbe Hari neve nem jött.

Odaadás így miképpen lehetne?

Hagyd el a világi reményt,

szeresd a Harinak kedvest!

Mírá szolgálód, hegyettartó Gyermek.

Teljes lemondás! Tedd ezt!

Odaadás így miképpen lehetne?

Az igazak, a szantok fel akarják rázni a világot bódult álmából, hogy ráébredjen: Rám az egyetlen valóság, ő lakik minden lélek mé­­­lyén. Bár megfoghatatlan, mégis kapcsolatba lehet vele lépni neve által. A név ugyanis magával az istenséggel egyenértékű.

Ó, ember, idd nektárját Ráma nevének!

El a rossz társasággal, igazak közé ülj,

hallgasd, Hariról mit beszélnek!

Ó, ember, idd nektárját Ráma nevének!

Sóvárgás, düh, gőg, önzés, vakság — dobd el!

Tisztítsd meg elmédet!

Ó, ember, idd nektárját Ráma nevének!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

színében fürödj meg!

Ó, ember, idd nektárját Ráma nevének! 

Az igazak, a szantok látják és elvetik a sok képmutatást a körülöt­tük gyakorolt vallásban. Nemcsak a külsőséges szertartásokat, de még a társadalom alapját, a kasztrendszert is támadják. A lényeg ugya­­nis nem a vallási szervezetekben és szertartásokban van, hanem az istenség iránt érzett imádó odaadásban. Sok szant tanítómes­ter éppen a lenézett legalacsonyabb kasztokból került ki. És az iga­zak nemcsak hogy elvetik a kasztokat, de még a két nagy vallás, az iszlám és a hinduizmus egyenlőségét is hirdetik. — A szantok és tanítványaik között egyaránt vannak hinduk és muszlimok: amíg a legnagyobb szant költő, a benáreszi takács, Kabír muszlim családban nőtt fel, addig a szintén benáreszi Ravidásza és a rádzsasztháni Dá­­dú Dajál hindu volt.

            Az igazak fölemelték a hangjukat mind a képmutató vallásos­ság, mind a világhoz való elvakult ragaszkodás ellen: hogy az embe­rek nem fegyelmezik meg magukat s nem az igaz Egyet keresik.

A fejük lehajtják, ha Rám nevét kiejtik, 

a fejük lehajtják!

Hari temploma felé, bezzeg, fáj a lábuk!

Hazafelé a falut bejárják!

A fejük lehajtják, ha Rám nevét kiejtik,

a fejük lehajtják!

Történik valami? Mind odacsődül,

odahagyva, hej, a munkát!

A fejük lehajtják, ha Rám nevét kiejtik,

a fejük lehajtják!

Fél napot ülnek bohóc, táncos előtt,

ha odajön illegetni magát.

A fejük lehajtják, ha Rám nevét kiejtik,

a fejük lehajtják!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

lelkem a lótuszlábakra sóvárg.

A fejük lehajtják, ha Rám nevét kiejtik,

a fejük lehajtják!

Beszélik, hogy Ravidásza is megfordult Csittórban. Vannak, akik azt mondják, hogy ő volt Mírá tanítómestere, guruja.

            A torzonborz koldus szádhukat a királyi család tiszteletteljes tá­vol­­ságtartással szemlélte, ám azt botránynak tartotta, hogy valaki rend­­­szeresen közéjük jár. A család becsületét nemcsak a családfő vi­­tézsége tartja fenn, hanem ahhoz viselkedésével még a legjelentékte­­lenebb tag is hozzájárul. Felháborító volt, hogy ezek a szádhuk Mí­rát éppen annak a világnak a megvetésére buzdították, melyben a család hírnevet és dicsőséget szerzett.

            Mírá valóban azt tanulta a világról lemondó szádhuktól, hogy
e lét minden dicsőségével csak átmeneti állapot. Víz, amelyet át kell szel­ni, hogy a túlsó partra juthasson a lélek. Ám a korábbi rossz tettek súlya megnehezíti az átkelést, hisz gyümölcsöt hoznak, s csak az Örök Úr mentheti meg az embert az átkos gyümölcsöktől.

Mírát nemcsak általános megvetés sújtotta, melyet mindenki ko­ráb­bi rossz tettei gyümölcsének vélt és jogosnak tartott, hanem ma­ga is úgy érezte, hogy Hari távol van tőle. Pedig Hari és az igazi mes­ter, a guru között nincs különbség. Ez az igazi mester a jógi, aki titokzatos jógagyakorlatokkal már önmagában létrehozta az egy­­­séget lelke és az istenség között. Rám a jógik szívében időzik: „ra­mati”, mondják, innét a neve is. A jógi már maga is istenség, és Mí­­rát is el tudja hozzá vezetni, de most még ő is távoli. Pedig oly rit­­ka alkalom az, hogy az ember rálel az igazi jógira. Még ritkább az, hogy meg is tudja tartani.

Kedves jógi, éjjel-nappal kémlelem az útat. 

Szűk-meredek az ösvény, nem bírják a lábak.

Városomba jött, ott lakott a jógi, lelkem nyugalmat mégse kapott tőle.

Miért is nem tartottam vissza? Dőreséget tettem, ó, én igen dőre!

Nap nap után a jógira várva... Máig halasztja az ő jöttét.

Jöjj, enyhítsd a távollét kínját! Csontom-velőmben tűz ég.

Elfelejtett engem a jógi? Talán nincs is a világban.

Mit tegyek, hova térjek, hugom? Elfogy szemem a sírásban.

Bensőmben vágy él, jöjj, ismerj el a tiédnek!

Mírá az elgyötört vágyakozó; tenélküled tétova az élet.

Családja megveti. Most már nemcsak özvegysége miatt, hanem azért is, mert szádhuk közé jár. Ráadásul azt, akiért a megvetést el­vi­seli, mégsem találja. És ha visszafordul, talán boldogságra lel? Min­­den igazi boldogság forrása a Fekete. Aki ezt egyszer felis­mer­te, annak már nincs visszaút. Még akkor is csak Ő az igazi, ha tá­vol van s a szeretőnek állandóan az utat kell kémlelnie, hogy jön-e a kedves. Aki ezt átéli, más lesz, mint a többi ember, hiszen ked­ve­se is más. Már nem az ötszínű azaz öt elemből álló világi test­re fi­gyel, hanem az egyetlen lényegre, a lélek mélyén lakó Harira; irán­ta ébred szerelemre, az ő színében festi át a lelkét.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Felvettem, jó hugom, ötszínű köntösöm,

jelmezest játszani mentem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Játszottam, hugom, s a Feketére leltem,

láttam, s másszínű lett testem-lelkem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Ha másnak a kedvese külföldön időzik,

levelet ír neki úton és útfélen.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Az én kedvesem a szívemben lakozik,

el sem megy, vissza hogyan térjen?

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

éjjel-nappal az utat nézem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Mírá úgy érezte, hogy kettejük szerelme régi. Nemcsak gyermek­ko­rából való, hanem mintha valahonnan azon túlról eredne és a hegyettartó Nágara láttára azonnal újjáéledt. Ez a vonzalom elő­ző életeinek egyikéből származik. Arra gondolt, hogy valamikor ma­­­ga is gópi volt Vrindávanban s azóta él benne a szerelem.

            Mírá maga döntött a pásztor-isten Góvinda mellett. Hogy min­dent feláldozott érte, abban a reményben tette, hogy az Örök Úr meg­­­mutatkozik, mert mikor pásztorlány volt, megígérte neki.
A pu­­ránák ugyanis szólnak arról, hogy Krisna ígéretet tett a vrindá­­­vani gópiknak, hogy ebben az életben elhagyja őket, de a követke­­­zőkben ismét megjelenik majd nekik.

Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak!

Mondod, titokban tettem,

én, hogy sokan láttak.

Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak!

Mondod, bizony az igen drága volt,

én meg: „Nem adtam nagy árat.”

Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak!

Cserébe a testem adtam, feláldoztam életem.

Értéktelent áldozatul ne adjak?

Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak!

Mírának, ó, Uram, magadat mutasd meg,

előző életében szavadat adtad!

Hej, hugom, megvettem Góvindát magamnak!

A lélek elindul az igazi guru mutatta úton, és felujjong, amikor rá­ébred, hogy már elkötelezte magát. Hiszen felismerve, hogy Rám, az Örök Úr őbenne lakik, minden vágy beteljesül. Ekkor világossá vá­lik az is, hogy a döntés éppen az előző életében elkövetett jó­tet­tek és a Krisna iránti szerelem gyümölcse.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Igazi gurum kincse számolatlan,

alázattal elfogadtam.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Megkaptam életeimben gyűjtött vagyonom,

mindent hagyok veszni a világban.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Nem fogyatkozik, és el nem lopja tolvaj,

negyedével nő naponta, szakadatlan.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Az igazság csónakján gurum a révész,

a lét-óceánt átszelni társam.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

hírét éneklem öröm-áhítatban.

Én bizony Rám-gyöngyvagyont kaptam.

Mírá hercegnő mindennap lejárt a templomba Krisna szobra elé. Éne­kelt, ételt és virágot ajánlott föl neki. Tudta, hogy a hegyet-tartó Nágara számára kedves az ő dicsőítése, s ezért olyan mély öröm töltötte el, hogy nem tarthatta magában. Hiszen az ember vég­ső célja az, hogy minden létezés és szépség forrását szeresse és di­csőítse. — Mírá öröme és Hari iránti odaadása nőttön nőtt. Már nemcsak hangjával: egész testével kívánta dicsőíteni. A táncos is­ten­dicséret ősi indiai szokás. A templomok első terme tánccsarnok, ahol a dévadászik, az istenszolgálók gyönyörködtetik a templom örök Urát.

            De szereti-e a városi Krisna, ha az özvegyek szomorú ruhájá­ban táncolnak előtte? Vrindávanban a pásztorlányok fölékszerez­ték ma­gukat, mikor elindultak, hogy a lelkek elrablójával, a csábító szép­ségű Krisnával találkozzanak, s vele táncra keljenek. A léleknek az a legnagyobb boldogság, hogy szerettére rálelhet és a szerel­mes a találkozás kitörő örömében önmagát elfelejtve táncolhat ked­ve­sé­vel. A szépségnek mi más értelme van, mint az, hogy szerettün­ket gyönyörködtessük vele?

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

A Hegyettartó az én igazi szerelmem,

elragad a vágy teste látására.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Leszáll az éj: elmegyek hozzá,

ébredek hajnal hasadtával.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Gyönyörködtetem éjjel-nappal,

leszek a játszó-társa.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Nem eszek mást, csak amit ő ad elém,

amit mond, nem öltözök másba.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Nélküle pillanatra sem maradok meg,

szerelmünk régi, nincsen párja.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Ahova ültet, bizony oda ülök én,

adjon el, vigyen vásárra!

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

magát érte áldozni: ez a vágya.

Én meg elmegyek a Hegyettartó házába.

Ettől fogva Mírá már nem özvegyi ruhájában jelent meg Krisna előtt. Egyszerű sötét száriját legszebb színes öltözetére cserélte, és új­ra fölvette örökre félretett ékszereit. Lábára apró csengőket kötött, mint a táncosnők. A csengők minden egyes lépésére kedvesen csi­lingeltek. A férj halálakor a nők karpereceiket összetörik; ő most is­mét ép, színes kardíszeket vett föl.

Hugom, a Hegyettartó előtt táncoltam, hej!

Megörvendeztette táncom az Örömtelit,

régi szerelmét akartam, hej.

Hugom, a Hegyettartó előtt táncoltam, hej!

A Sjáma-szerelem csengőit lábamra kötöttem,

az én csábítóm igaz valóban, hej!

Hugom, a Hegyettartó előtt táncoltam, hej!

Világi szemérmet, családi rendet,

Hariért mind félredobtam, hej.

Hugom, a Hegyettartó előtt táncoltam, hej!

Kedvesem szépségét percre sem felejtem,

Hari színében megmártóztam, hej!

Hugom, a Hegyettartó előtt táncoltam, hej!

Új ruha öltése az újjászületéshez hasonló. Még a szent Bhagavad­gítá is azt mondja, hogy amiként az ember a régi, elöregedett ruhát le­veti és újat vesz fel, ugyanúgy a lélek is elhagyja az elöregedett tes­tet, és újba költözik.

Az emberek furcsálkodva figyelték a fiatal hercegnőt, aki félretette az özvegyi ruhát. Ha kérdezték, azt felelte, hogy az ő Ura az el nem pusztuló Hari. Miért hordanának szolgálói özvegyi viseletet? Előtte épp a legszebb ruhában illik megjelenni. Azok, akikben nem volt mély az odaadás érzése, kinevették. Hát nem is örül annak, hogy nem kellett férje máglyájára lépve meghalnia és most csön­­­­desen meghúzódhat a királyi palotában? Félredobta özvegyi ru­háját, a ruhát, melyben életének hátralévő részét leélnie rendeltetett, és amely az emberek közötti helyét meghatározta. Minek tartsák őt ezután? Asszonynak — férj nélkül? Lánynak —özvegyen? Ne­tán romlott nőnek?

            Voltak olyanok, akik úgy magyarázták az özvegyi ruha levetését, hogy Mírának elment az esze, és kaján érdeklődéssel várták, mi lesz a félbolond hercegnő további sorsa.

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

Karomon ékszerek, lábamon kicsi csengők,

mit nekem a táncban világi szemérem!

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

Tudatlanságom elmúlt, szádhuk közé kerültem,

csak Sjáma szerelme igaz földön-égen.

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

Éjjel-nappal Hari erényeit dalolom,

a múlás kígyóját nem félem.

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

Sjáma nélkül minden üres pusztaság,

gyerekes a világ isteni mércével.

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

A táncos hegyettartó Nágara az Úr,

szerelmét boldogítónak ítéltem.

Hugom, piros lettem a Fekete színében!

Mírá tánca mindennél nagyobb megdöbbenést váltott ki, hiszen
a temp­lomban és az istenség előtt táncoló nők erkölcstelenek híré­ben állottak. Egyesek azt kezdték mondogatni, hogy ő is rossz útra tért, és kicsapongó életet él, mint egy dévadászi.

            Mírá tudta, hogy a tehénpásztor Góvindáért a gópik még férje­i­ket is elhagyták s lemondtak a világ megbecsüléséről. A rászalílá va­gyis a Harival való tánc éjszakáján, mikor a fuvola hívó szavát meg­hallották a pásztorlányok, otthagyták alvó családjukat. Nem szá­mí­tott nekik, hogy ezért majd megszólják őket. Azt is beszélik, hogy Krisna kedvese, Rádhá férjes asszony volt. Ám mit ér a világ megbecsülése és tisztelete a szeretett istenség dicsőségéhez képest! Rá­dhát az egész falu a szájára vette — ő szerelmével mégis Krisna mel­lett döntött.

            A Lelkek Elcsábítója mintha nem tudná: a szerelem fájdalmat kelt a szeretőben, mert pillanatnyi távollét is felér a halállal.

Nágara, Nanda-fiú, tebeléd szerettem. 

Bambuszfurulyád hangját meghallva

otthonom otthagytam menten.

Nágara, Nanda-fiú, tebeléd szerettem.

A víz nem ismeri a fájdalmat,

a hal kiszenved észrevétlen.

Nágara, Nanda-fiú, tebeléd szerettem.

A mécses sem érez semmi kínt,

a lepke hamuvá lebben.

Nágara, Nanda-fiú, tebeléd szerettem.

Mírá Ura, hej, a hegyettartó Fekete;

nélküled halott a lelkem-testem.

Nágara, Nanda-fiú, tebeléd szerettem.

Az uralkodócsalád egyes tagjai magukon kívül voltak a haragtól, mi­kor megtudták, hogy Mírá letette az özvegyi ruhát és a templomban táncol. Ilyet egy özvegyről sem hallottak még. Épp egy ma­gas családban! Ott, ahol a hagyományokat, szabályokat a leginkább kötelesek lennének megtartani! Hova lesz a legnagyobb érték, a család hírneve és becsülete? Ezután mindenki már csak a királyi csa­ládról fog pletykálni. Voltak olyanok, akik azzal védték a herceg­nőt, hogy talán megháborodott. Mások azt mondták, hogy akár bo­lond, akár nem, a család becsületét mindenestől lerombolja.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura, 

parancsod lesem lábad előtt.

Családom gonoszat forral ellenem,

mindenkinek keserűnek tűnök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

Terajtad kívül nincs senki társam,

zátonyon a hajóm, mutass kikötőt!

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

Nappal nincs nyugalmam, sem éjjel álmom,

állva, várva elaszok, eltörök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

A távollét nyila szívembe fúródott,

előle percre sem menekülök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

A kőbálvány Ahilját te megmentetted,

a magányosat az erdő fái között.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

Mondd hát, Mírában mi lenne oly nehéz?

Kőszobor súlyához méred a gyönge nőt?

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,

parancsod lesem lábad előtt.

Mint sok mást, Krisna megmentette az erdei risi feleségét, Ahilját is, aki férje átkától kőbálvánnyá változott, és csak Hari lábainak érin­tésére lett újra ember, évszázadok múltán.

            Mírát az istenség iránti alázat az emberekkel szemben határozot­tá tette. Mikor sógornője megrótta, hogy családjának becsületét így tönkreteszi, ő maga is kemény szavakkal vágott vissza: számára nem a család, hanem a hegyettartó Nágara az Úr.

Már meg nem állít semmi hatalom. 

Mondjon csak egy szót valaki,

százezer a válaszom.

Már meg nem állít semmi hatalom.

Haragos az én apósom lánya is,

csak gyűl bennem a fájdalom.

Már meg nem állít semmi hatalom.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

a világ gúnyját vállalom.

Már meg nem állít semmi hatalom.

Egyre kevésbé érdekelte, hogy mit mondanak róla. Visszaemlé­ke­zett az örömre, amikor, még kislány korában, az első Nágara-szob­rot megkapta. Emlékezett a kimondhatatlan mámorra, amely mi­att az emberek megvetését is elviseli és a királyi család méltóságát is félredobja. Emellett a világ minden kincse csak értéktelen csecse­be­cse. Ezt az örömet az emberi formát öltött, nem-pusztuló örök Úr adja. Ő Mírá igazi ura, senki más.

De hol van az el nem pusztuló, örök istenség? Miért nem érezni min­dig ugyanazt az örömöt, mint az első néhány alkalommal
a templomban? Pedig az ember minden vágya a szeretett lénnyel va­ló találkozás ízlelése.

Találkozzunk, te büszke, arcod látni a vágy leigázott!

Kérdezzed, hol lakom, kérdezd a nevemet:

a távollét őrültjét látod.

Találkozzunk, te büszke, arcod látni a vágy leigázott!

Sem éjjel, se nappal nincs nyugodalmam,

ahogy a hal partra vetve tátog.

Találkozzunk, te büszke, arcod látni a vágy leigázott!

Látásod nélkül nincs semmi örömem,

sóhajtva-nyögve holttá válok.

Találkozzunk, te büszke, arcod látni a vágy leigázott!

Mírá a te lábaidnak szolgálója,

hallgasd meg, adj boldogságot!

Találkozzunk, te büszke, arcod látni a vágy leigázott!

Lehetséges, hogy csak pillanatra mutatja meg a boldogságot, az­után magára hagyja az embert?

Hej, Hari, itt hagytál szívemben a szerelemmel. 

Szerelemre lobbantva elragadtad,

szóltál vele érzelemmel.

Hej, Hari, itt hagytál szívemben a szerelemmel.

Méreggel én, méreggel ölöm meg magamat,

egyre csak ez jár az eszemben.

Hej, Hari, itt hagytál szívemben a szerelemmel.

Eloldottad hajóját a szerelemnek,

bizalmast ki elhagy, van-e ember?

Hej, Hari, itt hagytál szívemben a szerelemmel.

Mírá ura, ki Mathurában lakozik,

örökre tőlem ne menj el!

Hej, Hari, itt hagytál szívemben a szerelemmel.

Mírá sorsa, mint a gópiké: Hari megízlelteti vele a szerelmét, majd örökre elmegy, hogy beteljesítse feladatát Mathurában: meg kell öl­nie a gonosz Kansza királyt és ki kell szabadítania börtönbe vetett szü­leit. Ha ő távol, van egyáltalán értelme az életnek?

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

A lótusz víz nélkül elhal, az éjjel hold nélkül,

nélküled vége életemnek.

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

Elgyengülve, szomorúan vergődöm éjjel,

a vágy kínja mardossa bensőmet.

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

Se nappal étvágy, sem éjszaka álom...

Nincs vége-hossza gyötrelmemnek.

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

Ki hallgat meg? Kinek panaszkodjam, kedves?

Csillapítsd a tüzet, megéget!

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

Miért gyötörsz, mondd, te Belső Parancsoló!

Siess hozzám, kínomnak vess véget!

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

Mírá minden életében szolgálód,

szerelme irántad felébredt.

Ó, kedvesem, jelenj meg! Nélküled én hova menjek?

De Krisna, a mindenség szépséges Ura nem jön. Ha ő nincs jelen, nincs nyugalom és nincs boldogság. Mírá ugyanazt a fájdalmat ér­zi, mint sok-sok rádzsasztháni harcos és kereskedő felesége. Uruk tá­vol, s nem tudni, visszajön-e még. Ezt az állapotot virahának, távol­létnek hívják. A viraha olyan erős vágyakozás a távollévő ked­ves után, hogy annak fájdalma a legkínzóbb gyötrelmekkel rokon. Számtalan költemény szól e fájdalomról. Mírá számára a nyugtalan­ság és boldogtalanság még nagyobb attól a tudattól, hogy Krisna is­meri a bensőt. Maga is benne él az emberben. Ezért mondják őt Ben­ső Irányítónak. A Városi jól tud mindenről, mégsem jön. O­lyan ez, mintha a vágyakozó szeretőről készakarva elfeledkezett vol­na s csak másokkal törődnék.

Sjám, velem fennhéjázol, nem szólsz egy szót se hozzám,

másokkal enyelegve játszol, Sjám velem fennhéjázol.

Utcámba betérni félsz talán?

nem félsz más lányok udvarától? Hej!

Sjám, velem fennhéjázol, nem szólsz egy szót se hozzám,

másokkal enyelegve játszol, Sjám velem fennhéjázol.

Titkon sem érinted a kisujjamat,

karjukat szorongatod akárhol, hej.

Sjám, velem fennhéjázol, nem szólsz egy szót se hozzám,

másokkal enyelegve játszol, Sjám velem fennhéjázol.

Szárimnak szegélyét sem érintenéd,

arcukról libben a fátyol, hej.

Sjám, velem fennhéjázol, nem szólsz egy szót se hozzám,

másokkal enyelegve játszol, Sjám velem fennhéjázol.

Mírá Ura vagy te, Fekete,

ahol jársz, kéjekre vágyol, hej.

Sjám, velem fennhéjázol, nem szólsz egy szót se hozzám,

másokkal enyelegve játszol, Sjám velem fennhéjázol.

Mások boldogságát látva a fájdalom csak erősebb lesz.

Jöjj, hajnal, űzd el az álomtalan éjjelt!

Álmomban megláttam, felriadtam, hugom,

emléke nem foszlik azóta se széjjel.

Jöjj, hajnal, űzd el az álomtalan éjjelt!

Nyugtalanul hánykódik, elhagy a lelkem,

találkozom-e a Nyomorultak Védelmével?

Jöjj, hajnal, űzd el az álomtalan éjjelt!

Őrült lettem, öntudatom elfeledtem,

kedvesem tudja, Mírá hova tévedt!

Jöjj, hajnal, űzd el az álomtalan éjjelt!

Mírá fájdalmát csak Ő ismeri,

az Ő kezében halál és élet.

Jöjj, hajnal, űzd el az álomtalan éjjelt!

Ám a lélek görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy önmagát az Örök Úr­hoz kösse. Nemcsak a lélek, hanem még a test nyugalma is el­vész ettől a mély, beteljesületlen vágyakozástól.

Szerelmem a Feketével semmi meg nem rontja.

Mint a levél, olyan sárga lettem,

„Sárgaság!”— mind ezt mondja.

Szerelmem a Feketével semmi meg nem rontja.

Nagyapám orvost hívatott,

karomat megmutatja.

Szerelmem a Feketével semmi meg nem rontja.

Az orvos ismeri talán a bensőm?

Szívem meghasadt, nem látja.

Szerelmem a Feketével semmi meg nem rontja.

Mírá gyötrött vágyakozó. Uram, jöjj,

jelentsd meg magad nyomba’!

Szerelmem a Feketével semmi meg nem rontja.

Krisna nem mutatkozik, pedig ő az az igazi orvos, aki ismeri a ben­­sőt, és ismeri a fájdalmat.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

Akinek testében a távollét kínja,

vagy tartozik Hari szolganépéhez.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

Az orvos a betegében él,

tudja, szere mit végez.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

Szívemben a távollét kínja ég,

Öröm? Hari nélkül mit ér ez?

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

Búsan ődöng a tehén erdőkön-mezőkön,

borjától választva csak rá emlékez.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

A csátaka-madár a szváti-cseppre gondol,

epedve kiált kedveséhez.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

A mindenség lim-lom, a világ tüske;

van-e fájdalom kínomhoz képest?

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?

Mírá Ura a kedves Ramaijá,

nincs fogható Rám nevéhez.

Ki tudja, a vágyakozó nő mit érez?   

Mint a csátaka-madárnak, csak az az esőcsepp oltja szomját, mely
a hó­nap egyetlen napján, a szváti csillagállásban esik. Máskor sem esőből, sem tiszta vizű folyóból, tóból nem iszik.

            Bár sok ember forgolódik Mírá körül és vannak olyan barát­nők, akik segíteni szeretnének betegségén, maga Mírá utasítja el őket, mert baját közönséges halandó nem gyógyíthatja.

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

Szemöldöke íj, kacér szeme nyíl,

a hegye átjár azon nyomba’.

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

„Próbáljak varázsmondást? Írjak talizmánt?

Őröljek gyógyszert, italba’, porba’?

Nincs hatalmamban semmi gyógymód,

ha neked más bajod van.”

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

„Mért fáradsz értem, jó hugom?

Hoznál szantált őrölve, porba’?

Mit varázsmondás, csoda, bűbáj?

Bennem lakik a kedves alakja.”

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

„Hozd el a Fekete testet,

várok alakodra.

Nézd csak meg a szívem!

Összetört darabokra.”

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

Mírá hogyan maradhatna otthon?

A Hegyettartót ne lássa foglya?

Hugom, a nagyszemű Fekete néz rám mosolyogva.

Mintha még most is nézné szép nagy szemeivel. Az öröm, hogy a fe­­kete istenség egyszer ránézett, a lelkét úgy átjárta, miként a mélyre fúródó nyíl a testet. Mert a két szemöldök is együttesen ívelt nyilat formáz. Alóluk vetett csábító pillantást Gópála: arca előre nézett, de sze­mei sokat igérően oldalra, a szeretőre.

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej, 

a Fekete nyilat lőtt.

Meggyújtotta bennem a távollét tüzét,

testem-lelkemben elgyöngültem.

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej,

a Fekete nyilat lőtt.

Élénk elmém bénult, mozdulatlan,

szerelem-bilincsbe verten.

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej,

a Fekete nyilat lőtt.

Az én kedves szeretőm ismeri —

más tudja gyötrődésem?

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej,

a Fekete nyilat lőtt.

Elfogyott, hugom, minden erőm már,

szememből ömlik a könnyem.

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej,

a Fekete nyilat lőtt.

Mírá Ura, ha nem találkozik teveled,

nem tart benne az élet erősen.

A Fekete nyilat lőtt, átjárta szívem, hej,

a Fekete nyilat lőtt.

Nincs, aki ismerje a szerelmesére vágyó nő gyötrelmét; és az ember, aki isteni kedvese után vágyódik, kiszakad a többiek közül, egyedül ma­rad fájdalmával.

Csak aki szerelmes, kínját más nem tudja.

A bajban mindenki messze elkerüli,

a boldogságban mind osztozna.

Csak aki szerelmes, kínját más nem tudja.

Kívülről seb nem is látszik,

belül fáj minden tagja.

Csak aki szerelmes, kínját más nem tudja.

Híve, Mírá a Hegyettartóért

a testét áldozatul adja.

Csak aki szerelmes, kínját más nem tudja.

Az, akinek viselnie kell ezt a fájdalmat, miatta még az ártatlan papíhá-madárnak is nekitámad, mert annak szava a kedvesére em­lékezteti és ezzel feléleszti fájdalmát. A papíhá piu-piu hangja ugyan­­is a nép nyelvén annyit jelent: ‘kedvesem’.

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Meghallja a nő, aki kedvesére vágyik:

„Akarod-e, hogy szárnyadat letépjem?”

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

„Letépem a csőröd, hej, papíhá,

fekete sóval is behintem.”

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Enyém a kedves, én a kedvesemé, hej!

Ki vagy te, hogy: „Szívem, szívem”?

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Ha kedvesem eljönne hozzám, hej,

szavad akkor szólna szépen.

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Csőröd arannyal vonatom be, hej,

koronám leszel mindéltiglen.

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Kedvesemnek, hej, levelet írok,

te varjú, sebes szárnyon vidd el!

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Az én kedvesemnek eképpen szólj, hej:

„Aki rád vár, nem eszik már rizst sem.”

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

Te, Belső-irányító, Mírá elgyengült szolgálód, hej,

siess, nélküled nincs mért élnem.

Hej, papíhá, ne mondogasd: „Szívem, szívem!”

A vágyakozás talán mégsem maradt eredménytelen.Mintha vala­hon­nan már az hírlett volna, hogy a Szerető közeledik.

Hallottam, Hari mindjárt itt van, hej, 

itt van, hej, lelkem felvidítja, hej!

Hari nem jött, kémleltem az utat,

szokásom a vágyakozás kínja!

Hallottam, Hari mindjárt itt van, hej,

itt van, hej, lelkem felvidítja, hej!

A szónak soha már nem hisznek szemeim,

áradó könnyek közt egész éjjel sírnak.

Hallottam, Hari mindjárt itt van, hej,

itt van, hej, lelkem felvidítja, hej!

Mitévő legyek? Elhagyott minden erőm,

nincs szárnyam, mely hozzá repít majd!

Hallottam, Hari mindjárt itt van, hej,

itt van, hej, lelkem felvidítja, hej!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

az utat kémlelve hívlak!

Hallottam, Hari mindjárt itt van, hej,

itt van, hej, lelkem felvidítja, hej!

Krisna üzent. Barátja, Uddhava hozta a levelet.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Papírt hozva jött Uddhava, hej.

Miért nincs a Társ ővéle?

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Mindenfelé járkált, elkopott a lába, hej!

A szemem vörös színben.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Fogta a papírost, leült, hogy olvassa,

elszorult mindjárt Rádhá szíve.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Lótusz-szeméből ömlött a könnye, hej,

víz a Gangesz medrében.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Sárga lett, mint a levél, hej,

fonnyadozott szomjan-étlen.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Hari nélkül úgy ég a lélek,

ahogy kanóc olajmécsben.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Megmentette a süllyedő elefántot, hej,

Rám az én reményem.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

Mírá az édes Hegyettartót szolgálja,

társam ő bármi veszélyben.

Ki olvassa fel, az Úr nélkül ki olvassa fel, mi van a levélben?

A levéltől azonban még nagyobb a gyötrelem.

Ki hisz már levelednek? Hírt te magad hozz ma! 

Hamis leveleket küldözgetsz.

Van-e ennek haszna?

Ki hisz már levelednek? Hírt te magad hozz ma!

Bizony, mással olvastatom fel őket!

Én olvasnám: könnyem elárasztna.

Ki hisz már levelednek? Hírt te magad hozz ma!

Mírá Ura az el-nem-enyésző Hari.

Hajolj elméddel a lótuszlábra!

Ki hisz már levelednek? Hírt te magad hozz ma!

Lehetséges, hogy éppen kedvese ellen fakad ki a szerelmes nő.

Jaj, hugom, Hari megkeményítette a szívét!

Hogy mondta, eljön, s máig nem tért vissza.

Mikor elment tőlem, mindent megígért.

Jaj, hugom, Hari megkeményítette a szívét!

Ételt-italt, öntudatot, mind odahagytam.

Hogy tűrjön a lelkem nappalt és éjt?

Jaj, hugom, Hari megkeményítette a szívét!

Hol van adott szavad s hírneved hol van?

Elhagytál, ó, Hari, hadd tudjam meg, mért!

Jaj, hugom, Hari megkeményítette a szívét!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

összetört a szívem a Kék-feketéért.

Jaj, hugom, Hari megkeményítette a szívét!

A szeretett Krisna szavát adta, hogy megjelenik a gópiknak, és mindenki előtt ismert, hogy megsegíti imádóit. De most mintha szavát megszegte volna, és jó hírére mit sem ad.

Barátnőm, Krisnát nézni szemeim szokása.

Szép, kedves formája elmémbe felhatolt,

szívem átjárta, mint a dárda.

Barátnőm, Krisnát nézni szemeim szokása.

Mióta már, hogy az utat kémlelem

a házam előtt állva!

Barátnőm, Krisnát nézni szemeim szokása.

Életem a kedves Kék-feketéé,

gyógyír ő lelkem bajára.

Barátnőm, Krisnát nézni szemeim szokása.

Mírá a Hegyettartó kezébe került,

mondják: „A téves ösvényt járja.”

Barátnőm, Krisnát nézni szemeim szokása.

Mírá várakozik. A család egyre nyugtalanabb. A templomi tánc, a tor­­­­zonborz vándor-aszkéták társasága, az özvegyi ruha levetése, mind elviselhetetlen a rokonok szemében. Azt, amit egy sokszáz­ezres hadsereg nem tud lerombolni, a család becsületét ez az ide­gen nemzetségből származó nőszemély pillanatok alatt tönkrete­szi. A felháborodás oda vezetett, hogy az udvar hírnevének megóvása érdekében maga a király tett kísérletet a kellemetlenné vált özvegy el­­zárására és később megölésére.

            A rádzsasztháni palota életének gyakori alakítója a méreg. Nem­csak az uralkodó végez így kényelmetlenné vált rokonaival, alatt­valóival, hanem a hárem lakói, a feleségek és mellékfeleségek is gyak­ran nyúlnak méreghez, hogy vetélytársnőjüket eltegyék láb alól. Mérgezések sorozatával egy másodrangú feleség is el tudja ér­ni, hogy az ő gyermeke legyen a trónörökös.

            A király is méreggel teli poharat küldött Mírának. Azt mondta, hogy olyan víz, melyben a Krisna-templom papja megmosta a lá­bát s aki megissza, halhatatlan lesz. Mírá nem hátrált meg: az oda­adás törvénye szerint nem léphetett vissza, és mosolyogva kiitta a mér­get. Mosolygott, és földöntúli öröm áradt szét benne.

Mírá Hari erényeit énekli egyre.

Kosárban kígyót küldött a király:

adják Mírá kezébe.

Megfürdött rátekintett —

a kék-fekete kőre.

Mírá Hari erényeit énekli egyre.

Küldött méregcsészét a király:

nektár az, ne féljen tőle!

Megmosdott, megkóstolta s ivott

halhatatlanságot belőle.

Mírá Hari erényeit énekli egyre.

Küldött a király szöges ágyat:

Mírá arra lefeküdne!

Eljött az éj, aludni tért;

virággal az telehintve.

Mírá Hari erényeit énekli egyre.

Mírá Ura az örök oltalom,

az akadályok elűzője.

A Hegyettartónak áldoztam magamat,

kóborlok imádattól részegülve.

Mírá Hari erényeit énekli egyre.

Mikor megízlelte, tudta, méreg van a csészében, mégis kiitta. Meg­me­­nekült, s megértette, hogy ezt örök Urának köszönheti. Ez ah­hoz is erőt adott neki, hogy szembeszálljon a királlyal. Tudta, mi a vád: nem hord fátylat, ahogy illenék, nem özvegyi ruhában jár, szer­zetesek közt forgolódik, táncol az istenségszobor előtt, s lerom­­bolja a család becsületét. Mikor a király felszólítja, hogy viselked­jék egy rangjabeli özvegyhez illően, Mírá nem marad szótlan.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

Tizenkét nap izzik fel a tűzben,

ahogy a mester aranyat próbál.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

Világi szemérmet, családi törvényeket

kiöntöttem, ahogyan vizet szoktál.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

A te saját házadat borítsa fátyol,

én beteg és esztelen vagyok már.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

A tegezből nyíl fúródott a szívembe,

beleőrültem, mérge átjár.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

Testem-lelkem az igazaknak áldozom,

karom a lótusz-lábakra sóvár.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

Mírát az Örök Úr védelmébe vette,

tudd: az övé, csak neki szolgál.

Megtudtam, király, hogy mérget adtál.

Az el nem pusztuló Örök Úr minden esetben megvédte:

Nővérem, én Góvinda erényeit éneklem.

Haragudott rám a király, elhagytam a várost;

Hari ha megharagszik, lesz-e hova mennem?

Nővérem, én Góvinda erényeit éneklem.

Méregpohárt küld nekem a nagy király,

élet vize, nektár volt a kehelyben.

Nővérem, én Góvinda erényeit éneklem.

Küldött éjsötét kígyót egy kosárban,

Krisna fekete kövét nézegettem.

Nővérem, én Góvinda erényeit éneklem.

Mírá, látod, szerelem-őrült,

a Feketét várom, legyen a férjem.

Nővérem, én Góvinda erényeit éneklem.

A hercegnő felismeri a király igazi természetét. Előtte a palota törek­vé­sei ugyanúgy nem maradtak rejtve, ahogy a khair-akácot és az ab­ból készült vöröses színű kivonatot nem lehet elrejteni. Mikor bétel­levélre kenik a mésszel együtt, akkor nemcsak a mész lesz vöröses tő­le, hanem a bételt rágó ember szájának színe is megváltozik. Mí­rá tudja, hogy életére törnek, ezért elhagyja a várost.

Ó, király, mi oka a gyűlölségnek?

Mint bokrok közt a pirosítót,

király, úgy látlak téged.

Ó, király, mi oka a gyűlölségnek?

Palotád, tornyod, mind odahagytam,

odahagytam a városi népet.

Ó, király, mi oka a gyűlölségnek?

A szemfestéket, a tilaka-jelet is odahagytam,

a Magasztos köntösét hordom, amíg élek.

Ó, király, mi oka a gyűlölségnek?

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

nektárra váltotta a mérget.

Ó, király, mi oka a gyűlölségnek?

A palota kényelme Krisna nélkül mit sem ér, és ezért Mírá herceg­nő lemondott mindenről, hogy Harit szolgálhassa. Maga is vándor­­szerzetes, szádhu lett. De hova menjen? Hol keresse a Feketét? A pa­­lotát már végleg odahagyta, s most céltalan bolyong a világban, nem találja útját.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Lelkem mint a szúette fa,

nélküle elgyengül.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

A szerelem fájdalma emészt engem,

nem gyógyulok gyógynövénytől.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

A hal sem él soká, kimúlik,

ha kiveszik a vízből.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Erdőkben bolyongok a Fekete után,

furulya szól a sűrűből.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Mírá Ura a kedves Hegyettartó,

siess szolgálódhoz végül!

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

A Lelkek Csábítójának csapdájába esett Mírá: sehol nem leli őt, ám a papíhá minden szava kedvesére emlékezteti s feltépi lelkének se­bét. Hova mehetne most? Azt beszélik, Benáreszben van egy fű­rész, s akit az kettészel, egyenesen a menyországba jut.

A Lelkek Csábítója vetett nekem hálót.   

Mangófa ágán rikolt a kókila —

nekik gúny, nekem halált jósolt.

A Lelkek Csábítója vetett nekem hálót.

Távol a kedvesem, erdőkben bolyongok,

minek az élet, Kási fűrésze alá állok.

A Lelkek Csábítója vetett nekem hálót.

Mírá Ura Hari, az el-nem-enyésző;

te vagy a gazdám, én a szolgálód.

A Lelkek Csábítója vetett nekem hálót.

Mírá magában már régen szakított a világgal. A palotából való tá­vo­zás lelkében már semmi nyomot nem hagyott.

            Azt mondják, a hercegnő vrindávani zarándokútra indult, hogy Ha­rit isteni játékának színhelyén is dicsőíthesse. Vrindávanban
a ben­­gáli Csaitanját követő gószvámik örvendtek a legnagyobb te­kin­­télynek. Mírá szeretett volna a leghíresebbel találkozni, Dzsíva gószváminak azonban fogadalma volt: nőkkel nem érintkezik. A za­rán­doknő azt üzente neki, hogy eddig úgy tudta, Vrindávanban csak egyetlen férfi van: Krisna — mindenki más csak őt szerető gó­pi. A gószvámit meglepte az imádat ilyen bölcs megnyilvánulása, s találkozott Mírával. Ám a vezeklőruhát öltött hercegnő nem so­ká­ig maradt Vrindávanban. Más zarándokhelyre vágyott. Bár nem te­lepedett meg a legszentebb földön, a hegyettartó Nágara iránti oda­adó szeretet nem hagyott alább benne.

Szerelmem dicsőséges lába elé tárom, hej! 

Látásod nélkül semmi sem ad örömöt,

a világ látszat vagy álom, hej!

Szerelmem dicsőséges lába elé tárom, hej!

Hari lába elé dobtam világot, családi rendet,

félelemmel telve a lét-óceánon, hej!

Szerelmem dicsőséges lába elé tárom, hej!

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

oltalmam tőled várom, hej!

Szerelmem dicsőséges lába elé tárom, hej!

Krisna nemcsak Vrindávant és a gópikat, hanem még a mathurái ki­rályságot is elhagyta. Miután Kanszát megölte, nem maga lett a ki­­rály, hanem apját, Vaszudévát ültette jogos trónjára. Mivel jóslat szólt arról, hogy Kansza apósát, Dzsarászandha démont nem ölheti meg, a vele való megmérettetést elkerülve a Fekete a jádava törzs egyik ágával elvonult Mathurából; megalapította Dváraká városát és új királyságát Rádzsaszthánon is túl, nyugaton, ott, ahol a Gó­ma­tí folyó úgy egyesül a gyöngyökkel teli tengerrel, ahogy az egyé­ni lélek a világlélekkel. Vaszudéva fiát a démonnal való küzdelem elkerülése miatt a tengermelléken Csatát Elhagyó néven tisztelik. Itt is a pávakoronás Krisnát látni, de már a királyt megillető ernyő­vel a feje fölött. Mírá hercegnő Bradzsföldről Dvárakába is követte Kris­nát.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Pávakorona fölött ernyő ragyog,

füldísze különös szép rajta.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Lábát a gyöngy-kincsesház és a Gómatí

egyesülő hulláma mossa.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Zászlók, lobogók lengenek partjain,

a parti szélben ragyogva.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Az imádóknak dolgát az én Uram,

a Csatát Elhagyó oltalmazta.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

karom a Nanda-fiú megragadta.

A Csatát Elhagyó a lelkem elragadta.

Beszélik, hogy mikor Mírá Dvárakába érkezett, a Csatát Elhagyó temp­loma romokban állt, és épp az ő imádata buzdított az újjá­építésre. A vezeklő hercegnő maga egy dvárakái házban telepedett meg. Most már nem ő járt szádhuk közé, hanem a zarándokok ke­res­ték őt fel.

            A legenda szerint a mughal birodalom ura, maga Akbar szultán is eljött egyszer udvari zenészével, a hindu Tánszénnel együtt, hogy ta­lálkozzék a szerzetes-költőnővel. Mírá pedig tovább dicsőítette
a he­gyettartó Nágarát.

Én pedig a lábaidba kapaszkodom, ó, pásztor!

Szerelmem felébredt, nem tudott senki róla,

most már tudja a világ, akárhol.

Én pedig a lábaidba kapaszkodom, ó, pásztor!

Adj kegyet és jelentsd meg magadat!

Siess, emlékezz szolgádról!

Én pedig a lábaidba kapaszkodom, ó, pásztor!

Lótuszlábaid előtt áldozat vagyok, Nágara,

Uram, Hegyettartó! — Mírá szól.

Én pedig a lábaidba kapaszkodom, ó, pásztor!

Tudta, hogy e világban az istenség utáni vágyakozás a legmagasabb ren­dű dolog. Magasabb rendű még a találkozásnál is, mert nél­kü­löz minden önző mozzanatot. Minél erősebb és gyötrőbb a vágy, annál közelebb van az ember az istenséghez. Nagy a különbség az önző világi szerelem és az önzetlen odaadó istenszeretet között. Más ember az, aki földi kedvesbe szerelmes, és más, aki az egyetlen sze­retőbe, Hariba.

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Ha én tudtam volna, kedvesem, hej,

mennyi bú van a szerelemben,

dobbal jártam volna a várost, hej,

„Ne legyen szerelmes soha ember!”

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Ne egyél rizskását, hej, barátnőm;

a bolonddal ne barátkozz!

Egyszer forró, másszor meg hideg, hej,

egyszer nyájas, máskor megátkoz.

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Bolond, hej, bolond mind, aki szerelmes,

de aki összetöri kegyetlen.

Aki minden gáton át beteljesíti,

hős az, legyőzhetetlen.

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Te erős talapzat vagy, hej,

én fal vagyok fövenyből.

Most hogy’ szakítsunk? Hej!

Szeretlek előző életemből!

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Két fát ültetnek ugyanegy földbe, hej,

az egyik mangó lesz, a másik akácfa.

Ezen édes gyümölcs érik, hej,

a másikon meg szálka.

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Olyan a pór szerelem, hej,

mint a csermely a lejtőn.

Csobogva fut a mélybe, hej,

de elé egy kő kerüljön...        

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Eljött srávan és bhadra hónap, hej,

már rikoltoznak a pávák.

Mírá megtalálta kedves Hariját,

egy széllökés, továbbszállt.

Édes Rám, beléd szerettem.

Élő vonzalmam ne törd szét, kedves, növeld a szerelmet!

Mikor beköszönt srávan és bhadra hónap, az esős évszak, akkor éled a leghevesebb vágy a kedvese után epekedő nőben. Aki szerel­me­­sével van, tudja, hogy az esőzések miatt nem lehet távoli utazásba fog­ni, és örvend az együtt töltendő napoknak. Az elhagyatott is lát­­ja, hogy megújul a világ, és úgy érzi, közel van a kedvese. Az újjá­­­születő, hőség után megújuló természet örül. A pávák a villám­lás­­ra táncolnak és rikoltoznak, s az állatok földön-égen hallatják a hangjukat.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Fel-felmegyek a palota tetejére

a Nagykirály lépteit lesve.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Béka, páva, papíhá-madár,

kakukk szól édesen: „Jöszte!”

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Tornyosulnak a négy szél felől a felhők,

Indra villáma sem marad veszteg.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Nővérem, új meg új alakot ölt a föld,

hogy Indra megkereste.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,

a Nagykirály, hogy érte jöjjön, rest-e?

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Beszélik, a királyi család is megtudta, hogy Mírá Dvárakában él. Mivel az emberek már szentként tisztelték, szerették volna visszahív­ni Csittórba. Papokat küldtek, hogy bírják visszatérésre rokonukat. A hercegnő nem hajlott semmiféle emberi rábeszélésre. Erre ama­zok böjtbe kezdtek a kapuja előtt: ha meghalnak, őrajta szárad a vérük. Mírá kérte, hogy egy éjszakára átmehessen a Csatát Elhagyó templomába. A papok a templom előtt őrködtek. Mírá bent dicső­ítette az Örök Urat.

            Reggelre csak a ruháját találták.

Bihárí

KÉTSOROSOK

Kínoz, mint sebben a szilánk; a szívet úgy átjárta

A halforma füldísz, miként a Lélekgyötrő-dárda.

Együtt ragyog a holdfény, s e nő, melyik ez, s melyik az, nincs jel.

De illatát érezve, húgom, véle megy a fekete méh el.

Virágod gyümölcsöt terem, haragos hőtől védd meg;

Kertész. kerted vonzalom vizével öntözzed!

Aki által ismert a világ, őt, Harit nem ismerni:

Amiként mindent lát a szem, de szemét nem látja senki. 

A haj-sűrűbe futó szem-őzet a ravasz vadász, íjas Káma

megtanította a városiak ügyes vadászatára.

Ha kedvese messze van, a nőt tűz égeti, mily furcsa,

mert felszítja a rózsavíz, s szerelme szó-szele oltja.

Est e szem teste homályt hozó három színre színezve:

látva lankad a vízivirág, s hunyni a hal úszik messze.

Mit számít, hogy messze vagy, lelkeddel van a lelkem:

a sárkány is bármerre száll, fonala röptető kezedben.

Nem megy az írás, remeg a kezem. Mással üzennem szégyen.

De megérzed szívem szavait a te szívedben mélyen.

Már benne ragyog az ifjúság, s még itt gyermeki fénye:

két fény összefonva csillog, miként a tafota szövénye.

Zeneszó, költészet, szerelem, érzelmek: sűrűjébe

ki félig merül veszve van, ám mentve, ki lemerül egészbe’.

Csillog szárijába takart izgő-mozgó füldísze.

Mint ahogyan hajnali naptól felragyog a Gangá vize.

Ha, Távol vagy, Hari, tőle mit mondjak állapotára?

Akkor a vágy tűzében ég, s áldás néki halála.

Nézd, milyen csodás a Fekete csábító szépsége!

Az elmében él benne bár, a világ a tükörképe.

‘Mondd, mitől is lett vöröses, édesem, szemed sarka!’

‘A te szemednek, kedvesem, van csak árnyéka rajta.’

Csavarosságom nem hagyom el, bárki bárhogy is szídna;

Egyenes szívben szomorú lennél, hármast-hajlott Krisna.

Hozzá képest mi a virág, a hold és a tükrök fénye,

akinek felragyognak a szemek ily ragyogását nézve?

Társad szárnyas, mindig veled, tollad ruha, porszem étked;

Egyedül csak tied, galamb, itt. e földön boldog élet!

Bangha Imre fordítása

Kabír

DALOK

1.

Vezeklő, mesteremnek azt a jógit vélem, aki e verset megoldja nékem.

    Vezeklő, mesteremnek azt a jógit vélem, aki e verset megoldja nékem.

Él a legnagyobb fa gyökér nélkül, gyümölcse van, nincs virága.

Nincs semmi ága, s levél sincs rajta, arca a nyolc mennyet járja.

    Vezeklő, mesteremnek azt a jógit vélem, aki e verset megoldja nékem.

Énekel, bár nincsen nyelve, az énekes nem bír testtel,

Táncol, tapsol kéz s láb nélkül, rámutat az igaz mester.

    Vezeklő, mesteremnek azt a jógit vélem, aki e verset megoldja nékem.

2.

Gyerünk, nővérem, oda, hol a legmélyebb öröm vár!

   Gyerünk, nővérem, oda, hol a legmélyebb öröm vár!

Bolygott, bolygott ez a lélek, fogyasztotta folyton a testet.

Isteni drágakő lopta el elmém, nincs más, mi örvendeztet.

   Gyerünk, nővérem, oda, hol a legmélyebb öröm vár!

Íme az álom természete: Hari eljött, halld, nővérem!

Épphogy elaludtam, fölébresztett, és szomorú vagyok ébren.

   Gyerünk, nővérem, oda, hol a legmélyebb öröm vár!

Gyerünk, nővérem, ne késlekedj; míg e test a lélegzetet hordja!

Találkozz, maradj a világ-Úrral! Így mondja Kabír, a szolga.

   Gyerünk, nővérem, oda, hol a legmélyebb öröm vár!

KÉTSOROSOK

"Te, te" mondogattam, s Te lettem, bennem én már nem élek.

Feladtam az ácska forgatagot, csak te vagy ott, hova nézek.

Hogyha sírok, elfogy az erőm, ha nevetek, Isten mérges;

Magamban emésztődöm én, mint fa, mely belül, férges.

Tűz támadt a vízbe' – Kabír – s bennégett az iszapja;

A véleményét mondja mind, ki észak és dél papja.

A végtelen fénye csodálatos, mint kelő nap sugára;

Férjével ébredt a nő, úgy nézett a csodára.

Hogy apját meglátta a gyerek, odament hozzá sietve;

"Mohó-vágy"-édességet kapott, s magát elfelejtette.

Izzó harag támad belül, a cukrot földhöz csapja;

Sirva-ríva megy vissza most, hogy átölelje apja.

Meggyulladt előbb a víz, s a tűz lángra kapott tőle;

Csak tisztán a folyó maradt, kimentek a halak belőle.

Meggyulladt az egész tenger, s szén lett a vizek árja,

Kabír látta és felébredt; felment a hal a fára.

Meghatározható-e, milyen a világlélekragyogása?

Nem lehet kimondani a fényt, látása bizonyítása.

Kabír itta Hari nedűjét, soha többé már nem fárad;

Már végleg megállt a korong, s az edény készen szárad.

Kabír: a tengeri kagylónak száraz a vizeknek árja;

Szomjúhozva kiáltozik, s az eső cseppjét várja.

Az odaadásnak kapuja szűk: mustármag-tizednyi;

Ha a lélek őrült elefánt, hogy tud rajt bemenni?

Vásár-létben csaló-örőm, s vele van Májá-szajha;

Kapaszkodj Ráma lábába, hogy élted el ne csalja!

Hova nem jut sem éj se fény, sem hullámzó álom,

Hol nincs füst és nincsen árny, a helyem én ott találom.

Kabír mondja: miért aggódsz? Mire jó, hogy gondod van?

Még azzal is törődik Hari, ami nincs a tudatodban.

Hasáról jön a pézsma illata, de erdőt jár az őz érte;

Az emberben Isten van így, a világ nem veszi észre.

Ez a világ olyan, mint a tehén, kinek elpusztult a borja;

Mi történik, fogalma sincs; a borjú bőrét nyalja.

Nem ízlelte meg, milyen a szerelem, mily csodás a szépsége;

Ahogyan jött, úgy ment el ő. Üres háznak volt a vendége.

Elesett, miután elindult, hogy meglásson téged.

Mit ér, ha akkor jelensz meg neki, mikor nincs már benne élet?

Láttam test nélküli csodát és urat, mint szolga;

Nap, s Hold nélkül ragyog a fény, s a szolgának nincs dolga.

Felrepült ú égre a madár, de idegenben maradt teste;

Majd csőr nélkül ivott vizet, s e vidéket felejtette.

Mecsetet rak a muzulmán: követ kőre tészen.

Onnét müezzin ordít ki. Süket tán az isten?

Kopasz fejjel Istenhez jutsz? Legyen kopasz minden!

A birka is jól megnyirva az Istenhez mén fel?

Bangha Imre fordítása

Raszakhán

1.

Brahmát vágyva purána-dalokban, erős vággyal hallgattam a Védát.

Hogy formája milyen, s milyen a természete, el sehol és sose mondták.

Szólongatva-keresve -- hiába -- se férfi, se nő nem Iátta a Raszkhánt.

Kunyhójába' keresd a Iigetben: Rádhának dörzsölgeti lábát.

Ő, kit Sésa, Ganésa, Mahésa, Dinésa, Szurésa dalol szakadatlan,

s mondja a Véda: se kezdete-vége, se része, nem oszthatod, áthatolatlan,

Nárada, bölcs Suka, Vjásza hiába igyekszik a túlpartjára, amottan:

csordáslány viszi táncba, ha ad neki csöppnyí írót fölözőkanalában.

2.

Fénylik a por a homlokán, mellén pompás virágfüzér,

teheneit legelteti pásztorok dalára, hej!

Olyan édes, ahogyan csak az édes bambuszfurulya,

csábos pillantása, lassú elmosolyodása, hej!

Kadambafa közelében, a folyónak folyásánál

háztetőre menj fel és lásd: leng sárga ruhája, hej !

Bőven ontja rám nedüjét, testem hevét csillapítja,

életemet vidámítja, ő jön, Raszakhána, hej!

3.

Volt Ganiká meg Adzsámíl, az elefánt s keselyű tettére bocsánat.

Gautama asszonya megváltást, Prahláda bajára kapott nyugodalmat.

Aggódnod mire jó, Raszakhán, hisz a Nap nyomorult fia már nem is árthat,

abban a percben, amint védőül a Vajtolvajt fogadod temagadnak.

4.

Elvesztette eszét egy gópi, barátnőm, hányja kezét meg a lábát!

Anyja azóta az isteneket szólítja, anyósa meg ördögüzőt várt!

Hej, Raszakhán által bekerítve egész Bradzs! Már az utat se találják!

Senki se kapja ki, nem veti tűzre kezéből istenvert furulyáját?

Kedves, a kertbe miért mégy? Én, ha a házba' leülsz, mutatok csudakertet:

gránátalma virága a sarkam, a csampaka ága karom -- megölellek;

melleimen citrom zamatát, szőlőm fátylamnak alatta leled meg.

Ágyékom? Tele kelyhe gyönyör-szirmok nedüjével. Igyad ki e kelyhet!

5.

Szárim után kapdosva tejet kérsz? Vedd csak! Mennyit akarsz tejet inni?

Épp csak megkóstolni vajat kérsz? Vedd csak! Mennyit akarsz vajat enni?

Jól tudom én a szived vágyát Raszakhán; minek annyit csűrni-csavarni?

Mondva tehén-nedüjét, te gyönyört kívánsz: sohasem fogom azt neked adni!

Hogyha megint ember leszek én, legyenek bradzsföldi gulyások a társaim!

Hogyha tehén leszek én -- mi legyek? -- legelésszek örökre a Nanda-gulyába' kinn!

Kő? A hegyé, minek ernyőjén elakadt Várzúzó Indra vizárja mind!

És ha madár leszek én, fészkeljek a Dzsamná-parti kadambafa ágain!