Firdauszi

(modern kiejtése: Ferdouszi, Ferduszi).Válogatás a Sáhnáme ’A Királyok Könyve’ c. eposzból

Fiók Károly: Szohráb (költői elbeszélés), Budapest, Franklin-társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1888.

ELŐSZÓ.

E művecske csekély változtatással azon. alakban jelenik meg ez alkalommal, melyben a Kisfaludy-Társaság 1881. évi pályázatán részt vett és a társaság Évlapjai-ban(új folyam, XVII. k.) közzé tétetett.

Az Olcsó könyvtár tisztelt szerkesztője volt szíves felhívni arra, hogy nézzem át újból a fordítást és engedjem át a művet az Olcsó könyvtár számára. Felhívásának szívesen engedtem; így jelenik meg e mélyen tragikus költői elbeszélés most másodszor és ezuttal önállóan a magyar olvasó közönség előtt.

A perzsák világhírű nemzeti eposzának a Sáh-Námé-nak(magyarul Királykönyv) egyes részeit többen dolgozták már át magyar nyelvre és ez átdolgozásból töredékek időről-időre jelentek meg lapokban és folyóiratokban. Úgy, hogy sem a Firdúszi neve, sem a Sáh-Námé tartalma nem ismeretlen a magyar irodalomban. Különösen Szilády Áronnak kitűnő mutatványai (Új Magyar Múzeum, Szépirodalmi Figye1ő, stb.) és Szász K. gazdag tanulmányai (Csengery Bpesti Szemle XX., XXI. k.; Világirodalom eposzai I.k.) után fölmen­tettnek érezhetném magam azon kötelesség alól, hogy e tárgyakat ismertessem. De mivel nálunk a Szohráb jelen kiadása képezi a Sáh-Námé-bólönállóan megjelenő első részletet: kénytelen vagyok legalább röviden megemlékezni mind szerzőjéről, mind azon nagy műről, melynek ez részét képezi.

Firdúszi vagy rendes nevén Abúl Kászim Manszúr, Khoraszán tartomány Tusz nevű városa közelében Sadab falucskában született Kr. u. 940 körűl. Atyja dihkán (gazdálkodó nemes) volt, kinek őseitől örökölt csekély földecskéje a tuszi csatorna közelében terűlt el. Hogy milyen gondos nevelésben részesült, arról csak nagy műve után tudunk ítélni. Bizonyos fiatalkori életéből e kettő: először, hogy kiválóan vonzották az ősmondák és szorgalmasan tanúlta a pehlevi és az arab nyelvet, hogy azok segítségével e mondák és hagyományok mélyeibe hatolhasson; másodszor, hogy elég hamar megnősült és esáládi életét egy fia és egy lánykája tették boldogabbá.

A kilenczedik és tizedik század folyamában Kr. u. Perzsia lassan kiheverte azon döntő csapásokat, melyeket a terjedő izlam és a hódító arabok rajta ütöttek. Az arab igába görnyedt nagy méd-perzsa birodalomnak keleti és déli részén, a sziklás Baktriában és Szejesztánban egyes zendülőfőnökök uralma alatt független és folyvást gyarapodó perzsa királyságok alakultak, melyeket az arab fegyverek megtörni nem tudtak. Az új uralkodók a Korán parancsainak voltak ugyan szolgái, de az ősperzsa hitnek, a tűzimádásnak maradványait nemcsak eltűrték, hanem még titokban, mint az ő hatalmoknak támaszát kegyelték és gyámolították is. Az India bérczei közé menekült tűzimádók nagy része visszaköltözött a régi hazába és Perzsia minden városában felgyultak újra a tűzoltárok.

A visszaköltözők magokkal hozták szentirataiknak maradványait és a köztök szájhagyományban élő, őseik tetteiről szólóhősi mondákat. A legrégibb királymondák töredékeit megőrizték a szentkönyvek, egyes családok pedig firól-fira fentartották saját elődeik nagy tetteinek emlékét.

A tizedik század második felében élt uralkodók többé-kevésbbé kötelességöknek vallották ez ősmondák szálainak összegyűjtését. Arab és pehlevinyelven gyűjtötték, párszira (az akkori középperzsa nyelv neve) fordíttatták, a családi hagyományokat élő öregek előadásai után leíratták. Ilyenformán az anyag szépen és gyorsan felszaporodott. Mi természetesebb, mint hogy a porból felemelkedett uralkodók vágytak e mondákat' egy nagy költői egészszé úgy alakíttatni át, hogy az egész költői mű ős elődeiknek dicsőségét és így közvetve saját dicsőségöket emelje. Költői köröket tartottak udvarokban és egyeseket hivatalosan is megbíztak a nagy mű megalkotásával. Így volt megbízva legelébb a mondai anyag feldolgozásával a tűzimádó Dakiki. Ő azonban alig kezdte meg művét és volt készen vagy 1000 verssel, midőn rabszolgáktól megöletett 970. Halála után, úgy látszott, pihenni készült a terv, legalább az udvari költők közűl senki nem merte a megkezdett mű befejezését magára vállalni. Ilyen idők és nemzetívé vált aspirátiók termették Firdúszit!

Firdúsziban valószínűleg Dakiki halálával érlelődött meg az elhatározás, hogy nemzetének összeszedett és többször áttanult mondáit költői művé alakítja. Belefogott szülőföldén csakhamar és egyes darabjai szűkebb körben ismertté tettek nevét, sőt megszerezték neki Khorászán helytartójának a kegyét is. Mindamellett egész 58 éves koráig Tuszban maradt a Királykönyvön dolgozgatva szakadatlanul. A század végén I. Mahmud (997–1030), a gaznai szultán, India telhetetlen fosztogatója, vette kezébe a nemzeti mondák ügyét. Ekkor már Firdúszi Gaznába tette át lakását, hova valószínüleg a bőkezű, tudományt és költészetet kiválóan szerető Mahmud hírneve vonzotta. Szerénysége és az udvari költők féltékenysége következtében nem hamar juthatott a szultán ismeretségébe, daczára annak, hogy Anszari, kit Mahmud udvara költőkirályává tett és a hősmondák szerkesztésével megbízott Firdúszit ajánlotta maga helyett e mű kivitelére. Végre a véletlen segített. Művének egy kész epizódja, a Rusztem és Iszfendiár harcza, harmadik kézből Mahmúdhoz jutott, ki annak elolvasása után költőnket elragadtatásában Firdúszi (paradicsomi) melléknévvel tisztelte meg és rögtön udvarába fogadta. Palotájában lakást rendezett be számára, mely a királyi kertre nyílt. Kincstárnokát pedig utasította, hogy minden benyujtott ezer párversért ezer aranyat fizessen ki a költőnek. Ez azonban nem akarta a gazdag jutalmat így részletenként fogadni el, hanem azt kérte, hogy ha majd munkája kész lesz, jutalmát egy összegben adják ki, hogy belőle kedves ősi birtokocskáját Túsz mellett csatorna-hálózattal láthassa el.

Ettől fogva mintegy tizenkét évig dolgozott ott Firdúszi nagy művén, sok, az udvari emberek részéről rá zúduló kellemetlenség és keserűség között, melyeknek azonban művében semmi nyomára nem találunk, ha csak ilyféle hatásnak nem akarjuk betudni a tragikai alakokhoz való nagy előszeretetét. A monda hősei után a történelem alakjait rajzolta. Felségesnél felségesb regék sorakoznák egymás mellé, a világteremtésétől kezdve le az utolsó szasszanida uralkodó, Jezdedzsird koráig, tehát az arab hódításig. Maga.a költő egészen háttérben marad. Csak két helyen rajzolja a maga helyzetét. Egyszer a vállaira nehezedő öregség ellen fakad panaszra, máskor 37 éves korában elhunyt fia emlékére hallat egy gyönyörű elégiát, a harczi dalok zaja közepett. Mindkét ének mélyen bánatos, érzékeny, elégedetlen kedély viszhangja.

Végre (1011. Kr. u.) benyujtá a befejezett nagy művet, harminczöt év szakadatlan munkájának gyümölcsét. Büszkén irta alá az exegi monumentumot:

E könyvet ki szerzém: örök hír emel;

Betöltém a földet nevem fényivel.

Kiben lélek él s hit: tudom hogy megért

S magasztalva dicsér a hős énekért.

A szónak vetését ki dúsan vetém,

Halálom jövend bár, tovább élek én.

(Szász K. ford.)

A roppant szabású mű 60,000 verspárból állott és a költő ehhez képest várta jutalmát. Mahmud elragadtatásában előbb elrendelte, hogy annyi aranyat adjanak érte a költőnek, mennyit^, egy elefánt elbír. De az udvari emberek rábeszélték, hogy adjon csak minden verspárért egy ezüstpénzt, az is tömérdek kincs lesz a szegény öregnek. Firdúszi épen fürdőben ült, midőn elébe vitték a díját ezüstben. Csalódása fölött haragja határtalan volt. A kincset két részre osztotta, felét a fürdőszolgának adta, másik felét a vendéglősnek, ki neki egy pohár sört adott; Mahmudnak pedig azt üzente, hogy nem aranyért irta ő a művét.

A megsértett Mahmud elrendelte, hogy elefánttal tapostassák szét a költőt, de rendeletét még elég jókor visszavonta s elbocsátá Firdúszit. Ez azonban nem bírta a megalázást felejteni. Írt egy maró gúnynyal és epével telt szatírát a dicsőséges Mahmudra, a rabnő fattyára. Megküldte neki, de akkorára maga túljárt birodalma határán. Hanem Mahmud keze messze ért. Országról-országra üldöztette. Mazendrán bérczeiből Bagdadba, onnan ismét Kúhisztánba éveken át eredmény nélkül; végre beleunt és lecsillapították haragját a költő iránt. El akarta feledni örökre

Firdúszi is haza ment Tuszba – meghalni. A bazáron ment egy izben keresztűl. Ott épen egy fiuénekelte szatíráját Mahmud ellen

Hej Mahmud, kevély sáh világok felett,

Ha tőlem nem is félsz, de féld istened!

Oly hatással volt rá az ének, annyi keserű emlék zúdult egyszerre rá, hogy összerogyott a piaczon, haza vitték és meghalt, 1020-ban. Sírját akegyelet gondosan őrzi ma is.

Kincses Mahmud tíz évvel élte túl költőjét. Tettvágya elhagyta, kalandszomja megszűnt, de a dalt mindvégig szerette. Sokszor énekeltek neki névtelenül Firdúszi regéiből is. De ő rá ismert aköltőre. Megbánta igazságtalan eljárását s jóvá akart tenni mindent. Meghallva, hogy a költő meg él: elküldte hozzá a hatvan ezer aranyat és tisztelete jeléül egy díszpalástot: Mikor szolgái a rakott tevékkel Tusz egyik kapuján bevonultak épenakkor vitték ki a másikon Firdúszi koporsóját.

A költő leánya visszautasítá a neki felajánlott összeget. Nem szorult a Mahmud kegyelmére! A költő nőtestvére aztán kiépíttette az összegből azon csatorna-hálózatot, mely bátyja munkás agyának az idők folyamában annyira rögeszméjéve vált.

A Sáh-Náme avilágirodalom legkolosszálisabb termékeinek egyike. Már említettem, hogy 60,000 párversből áll. A hindu Mahábháratá-t és egy pár Puráná-tkivéve, nem ismerek ily terjedelmű költői alkotást. S míg a hindu nagy epikai termékekben acselekvény összefüggése laza, a festés néhol a kétségbeesésig aprólékos: addig Firdúszinál az ellenkezőjét látjukmindenik tekintetben.

Az eposz alapeszméje azon zoroaszteri hittétel_., hogy a világban a jó és rossz örök harczban állanak egymással. A jó elem bajnokai a perzsák világteremtésétől fogva. A rosszat képviselik az ő ellenségeik, főképen a turániak. Ennek az eszmének alapját vetette meg a költő az emberiség legelső mondáinak rajzolásában és áthozza az eszmét a történelem korszakára is. Dzsemsid, Zohák, Feridún és fiai történetei megmutatják, mint jött be a világba a két ellentétes elv,a többi rege évezredek lánczolatán át mind arra tanít, hogy mint küzd egymással a két elv. A harcz örök. Végét keresni sem kell. Ez az egész Sáh-Námé-nátvonuló eszme fölveszi magába Perzsia hősmondáit, és történetét; magasabb egységbe bűvöli a legváltozatosabb eseményeket.

Az előadási hang Firdúszinál mindig méltóságos, a festés rövid és jellemző. A kimagasló jeleneteket és vonásokat eléggé kiszínezi, de a mellékeseket az olvasó képzelmére hagyja rendesen. Úgy hogy néhol előadása nagyon is emlékeztet a magyar népmesék hasonló eljárási módjára.

Épen e tulajdonságánál fogva a stílusnak, a Sáh-Námé-banaránylag nagyon gazdag regekör található. Egész világ jön-megy benne a legtarkább színben. Évszázadok és országok, hősök tömegével és kalandok özönével! Az egyes regék híven el vannak egymástól különítve, kisebb egységeket képeznek a nagy egészben. A ki e regevilággal ismerkedni akar, azt újra utasítom Szász K. szép tanúlmányaihoz. Én csak egy eseppet mutatok be a jelen füzetben e regék özönéből, minden toldás vagy elvonás nélkül; híven az eredetihez annyira, a mennyire a megtartott eredeti versmérték nehézsége megengedte. Az eredeti perzsa szöveg versmértéke az úgynevezett mutakárib, a melynek kifejezése ez:

Meglehet, bogy valamikor lesz alkalmam a Sáh-námé szép regéiből másokat is mutatni be a magyar olvasóknak és akkor tán az egész Sáh-Námé oeconomiájának is több tért szentelhetek.

Budapesten, szeptember 20. 1887.  Fiók Károly.

Előhang

No halld, még a Szohráb s a Rusztem veszett

Tusájárul is szól az emlékezet!

Régi dal, mitől szép szemek gyöngye hull,

A szív Rusztem ellen haraglángra gyúl. –

Pedig dus falomb közt ha vad szél süvölt

Lehull porba, érett s nem érett gyümölcs.

Ezért már gonosznak – a jót és jogost,

A bölcset bolondnak kiáltsam ki most?…

Jog-é a halál? – És mi ugy jogtalan?

Megállj!… Itt panaszod, jajod hasztalan.

A lét titka ez, jobb, ha nem kérdezed;

E sátornak éjén sugár nem vezet.

Haladtak sokan már kapujáig el

Kevélyen, de nem jött soha senki fel…

De –mondják – dicsőbb lesz amaz égi hon,

Örök béke várott s örök nyugalom.

Ha így van: te, a kit a halál kerül,

Öreg légy vagy ifjú, zokogj vég nekűl!

Mikor tűzhelyéről a láng fölgyulad,

Emésztő művén mért fog el bámulat?

Mig égő anyag van: a lángnyelv kavarg,

Miként vén fatörzs, új galyat galyra hajt. –

Ilyen tűz a halál. Emésztő lehe

Lecsap; vénre sem néz, fiatalra se.

Mit örvend az ifjú a földön, hogy e

Halálnak csak aggal van osztó ügye?

Nincs itten maradás, megyünk mind tovább:

 Halál űzi folyvást-a végzet lovát. –

Helyes, lásd, ez így; benne nincs jogtalan;

 Ha ily sors talál rád: a jaj hasztalan. –

Az agg s ifju kor mind sohajjal tenyész…

De tartsd meg hited és nem ér semmi vész.

Ha szűd tiszta, mint fény; lakój’ áhítat;

Ha szolgálod istent: örök bék díjad.

Imádd, és ha kéred, ő mindent megad;

De-készítsd utolsó napodhoz magad.

Magas titka ennek reád földerűl,

Ha nem szolga lelked a dívek[1] körűl.

Ugy élj mindig itt, mintha kén’ menni már,

S reád egykor ott fönt a jók üdve vár!

No halld már a harczot, miképen rohant

Saját atyja ellen Szohráb zordonan.

I.

Rusztem vadászatra megy.

    Mohos, vén regékből szövöm énekem,

A mint egy regés elbeszélé nekem.

Egy ősz móbed[2] ép igy adá hallanom:

Felindúla Rusztem fehér hajnalon.

Szivén bánat ült, hogy vadászatra szállt;

Felöltött övet, nyíl-, tegez- s kopjaszált.

Elefánt lovához kijött, rá zökkent,

Sarkantyúzta Rekset[3] s az száguldva ment.

Tanyául kinézé a turán határt

Dühös prédaszomjas oroszlán gyanánt.

A turáni pusztán, mihelyt addig ért,

Vadak nyüzsge rajját látá szerteszét.

Komor Tádzsibeksnek,[4] miként rózsa, gyult

Fel arcza, mosolygott s közéjök nyomult.

Hurok-, dárda-, nyíllal, gerelylyel hamar

Levert, szórt sokat s béveté az avart.

Cseréből, faág-, és galyakból legott

Tüzet gyújta; mely fel magassan csapott.

Midőn felkavargott vöröslőn a láng,

Fogott egy fatörzset, sudart, nyárs gyanánt;

Felüt rája egy vadszamárt,[5] nagy kövért,

Teték[6] könnyűnek nád s madár pelyheként.

Amint megpirult szétszakasztá – evé,

Velőért a csontját is széttördelé.

Leballagva aztán az érpart felé,

Ivott jól s alvásra lehajtá fejét.

A sok gond s vesződség után mélyen el

Aludt. Reks a síkon csatangolt, legelt.

Lovas turk csoportok, kilencz-tízivel,

Ezen tájra néztek vadászgatni el.

Fölismerve Reksnek nyomát a folyó

Körűl, hejh sürögtek, kutatták mohón.

Föl is föltalálák aszályos teren,

Kötőfékre kaptak hamar-hirtelen.

Közül fogva körben reá rontanakm,

Fogót, pányva-hurkot reá ontanak.

Mihelyt Reks a pányvát nyakán érezé,

Oroszlán gyanánt tört az orzók közé.

Rugott szerte; kettőt halottként terít

Le, egynek fogával szakitá fejit.

Megölt hármat is már a turkok közűl

A harczmén s kirontott a hurkok közűl.

De omlott megint rá a sok pányva, fék,

Mig elfogva végül le-megnyügözék.

A városba futvást vivék a lovat

Örült mindenik, hejh! e már drága vad!

Fölébredt Tehemten.[7] Legelső vala,

Mi eszébe ötlött, elorzott lova.

No fürkészni kezdé, hová, merre lőn?

De nem látja vaskos nyomát a mezőn.

Haragos, borús lett, mivel nem lelé;

Borúsan megindult Szemengán felé.

Beszélt: «Én bolyongjak gyalog szerteszét?

Hová rejtse lelkem örök szegyenét?

Tegez rajtam, öv, nyíl, nehéz buzogány,

Karon kard s a vállon a Béberbeján[8]

E vész sivatagján hogyan járjak így?

Hogyan védekezzem, ha turk támad, így?

Ha meglát lovatlan: «No Rusztem, gunyol,

Letünt csillagod, rút halál ért utól!

De csak menni kell, bár gonosz helyzetem;

Miért ülne kétség kemény lelkemen?

Övezvén övem, kard s egyéb fegyverem,

Megyek, míg a patkócsapást fellelem!»

Beszélt, ment. A lelkén ború, aggalom

A testén törődés, szívén fájdalom.

II.

Rusztem Szemengánba megy.

A mint így leverten Szemengánig ért,

A sahhoz s nagyokhoz megvitték hírét

A nagy Tádzsibeks ott közelg, erre jön

Gyalog, mert lovát elköték a mezőn.

Az udvarnagyok mind elé mentenek,

Fejők födte fénylő, aranyzott föveg.

„E voln’ hát Tehemten – sugá mind – a nap,

Mitől szürke.hajnalború szétszakad?”

Gyalog jött felé még a sáh is maga,

Körülfogva lépdelt kevély, szép hada.

Szemengáni sáh szólt: „Barátom mi lelt?

Ki volt oly merész, hogy veled vívni kelt?

E városban itt mind barátid vagyunk,

Parancsodra vár mind, kicsinyünk, nagyunk.

Magam s birtokom van parancsod alatt,

Testestűl, lelkestűl e nagy, büszke had!”

Hogy érté e jó szót Tehemten, legott

Szívéből a kétség csökönt, elfogyott;

S emígy szóla: „Reks a ligetben körül

Barangolva eltűnt, kantár s fék nekűl.

Nyomok ingoványos lapályon ide

Vezetnek, Szemengán vár közelibe.

Ha szerzed kezemhez: fogadd hálaszóm,

Jövendőbe jótett lehet még adóm.

S ha meg nem kerűl Reks: kevély sah, ma még

Lábadhoz rakom mind e hősek fejét!”

„Dicső, büszke úr – szólt a sáh – elhihedd,

Kevés tenne ily vakmerőt ellened.

Felejtsd most a bút, térj be vendégeműl,

Szived vágya, csak mondd ki, bételjesűl.

Ez éjet vígan bor között töltsük el,

Szívünkből a gondot s borút öljük el.

Harag mit se használ komorságival,

Enyelgés lyukából kigyót is kicsal.

Nem is rejthető el a Reks könnyedén,

Hiszen párja nincs tán egész földtekén.

Ne félj, rá lelünk még nyomdokaira,

Kezedhez vehedd vad csaták hős fia!”

Szavától Tehemten legottan vidúl,

Komor lelke tágul szorongásibul.

A sáht tisztelé és szobájába tért,

Víg vendége volt az örömszózatért.

Helyet Hadverőnek a trónon ada

A sáh s szolgaul lép elé ő maga.

A város- s a tábornagyok gyűltenek

S köré hódolón bor mellé ültenek.

Parancsolt a sáh majd s szakácsa legott

A hősöknek asztalt terít, gazdagot,

Bejönnek vidám, lantverő dalnokok

S Tehemten sötét gondja elszunnyadott.

Eloszlatta bor, lant, dal és sok setét,

Szemű, rózsa-arczú, Teráz-szülte szép.[9]

Midőn mámor, álom borúlt éjfelen

Reá ott hagyá az ivást hirtelen.

Aluvó tanyáján pihent meg, melyet

Mosusz- s rózsavízzel a sáh hintetett.

III.

Tehmine, a szemegáni sah lánya, Rusztemhez megy.

Az éj jól benyult már; a kék égi bolt

Peremjén a hajnalcsillag haldokolt.

Szelíd suttogás szállt titokban közel,

S a hálólak-ajtó nyílott csöndbe fel.

Egy rablány jön ámbra szövétnekkel ím

Kezében s megáll bent az ágy szegletin.

A rabnő után – nézd – egy holdarczu lény!

Ragyog, mint nap; illat fedi s égi fény.

Szemöldpárja két ij; a hajfűrte tőr;

Nyulánk teste cziprus gyanánt égre tör.

Az arcz, mint sugárzó, vörös gyöngy, pirult;

A száj, mint szerelmes szív oly béfogult

S picziny; lelke-teste olyan tiszta, szép

Fogadnál nem része sár és földiség!

Elámúla Rusztem e látvány előtt,

Köszöntötte isten neveztével őt.

Beszélt kérdve: „Oh mondd, mi néked neved?

Sötét éjre hozzám mi óhaj vezet?”

Felelt rá a tündér: „Nevem Tehmine;

Nézz rám s láthatod, hogy a bú hajt ide!

A sáh lánya vagyok, egyetlen leány;

Oroszlán s tigris nőtt családom fáján.

A föld férjeműl sáht, méltót nem mutat;

Hol oly lány, minő én, kerek ég alatt?

E fátyol sovár szem előtt nem szegűlt

Fel; hangom sem ért még soha férfifült…

Dicső tettidről, mint csodákról szokás,

Kering kósza hír már szájról szájra száz:

Hogy a dív s oroszlán remeg, nyög ha lát;

Olyan vagy csatán, mint a szélverte láng;

Sötét, barna éjjel.turán tájra törsz;

Rabolsz, írtasz, égetsz és álomra dőlsz;

Ott egy étkedűl elkel egy hímszamár;

A lég sír, ha kardod suhog s rajta jár.

Csíkosbórű tigris s oroszlán szíve

Reped látva kardod a harcz fényibe”.

Ha sas sejti ajzott aczél ijjadat

A gyors prédaűldés közén fennakad.

Oroszlán nyakán ég hurokvont jegyed;

Dárdádtól reszket a felleg s vért csepeg.

Ha hallék ily rólad keringő regét

Fogam ajkamat kín miatt tépte szét.

Irígyeltem e kart, e vállt, termetet;

S imé, istenem most elébem vezet!

Oh nagy hős! legyek hát, ha tetszem, tiéd.

Nem érinte engem madár s hal[10] se még.

Tekintsd azt, hogy ennyit miattad esem,

Szerelmem fuvá szét s emészté eszem.

Vagy azt, hogy a mindenható ég talán,

Fiut ültet érted verő szűm alá.

Ki hozzád hasonló leszen hős, derék;

Aláhajtja isten egész födtekét.

Vagy azt nézd, hogy én meghozom ménedet,

Szavam szól s Szemengánt tiédül vehedd!”

Ilyenkép beszélt ott a holdarczu lány,

Tehemten figyelt és elámult szaván.

S midőn látja, hogy mily bűbáj ég szemén,

S ész fénye világol szaván és szívén,

S hogy hírt halla Reksről: a gond felszakadt

Szívében gyönyör, kéj színültig dagadt.

Legott külde egy szent tudós móbedet,

Hogy atyjátul e lány kezét kérje meg.

E hírt vette a sáh; örült mód nekűl,

Miként büszke cziprus fölegyenesűl.

Szokás s hit szerint ott nejéül adá

A hős pehlevánnak leányát a sáh.

E frigyből dicsőség s tekintélye lett

Magas kedve gyult a szövetség felett.

S hogy Rusztemnek adta leányát nejül

Öreg s ifju lángzó örömtől hevűl.

A nép lelke fénylik, szilaj kedvbe ring:

„Dicsőséges üdv rád, oh hős! – zugja mind –

Ez ujhold aranyfényt ragyogjon neked,

Porig hajtsa fejét tiport ellened!”

Midőn hitvesével magában maradt,

Felettök a bus éj be vígan haladt!

S midőn a nap ívelt egéről alá

Mosusz illatos fény-nyilát szórdalá,

Karjáról Tehemten old egy drágakőt,

Mit ismert a földön, ki csak látta őt;

Beszélt néki adván: „Fogadd e jegyet,

S ha lánykára méltat magas végzeted:

Finom fürtihez fűzd, míg ezt hordja ott,

Kezén fogja ég, föld s a jó csillagok.

S ha hű csillagod tán fiucskával áld,

Tanítsd: hordja karján kösöntyű gyanánt.

Dicső lesz, minő Szám,[11] s a hős Nerimán11;

Csatás, férfias, mint erős Kerimán.11

Királysast aláránt a felhők közűl

Fönt ég napja folyvást, azon köd nem ül!”

Hízelgő szavak közt eképen telett

Az éj gyorsan a szép holdarczu felett.

S hogy a nap futó már az égbolt ivét

Sugármezbe vonván a földnek színét

Bucsut mond s szívéhez fogá a leányt,

Fején és szemén hő csókot csókra hányt.

Zokog a períarcz,[12] mivel válni kell,

A búbánat egygyé szakad szívivel.

A nagy büszke sáh is Tehemtenhe’ lép

Kérdezgetni álmát, nyugalmas helyét.

Örömhírt hozott; itt a Reks, megkerűlt.

Rusztem szíve duzzadt, örömtől hevült.

Kijött és nyeregbe szökött szaporán,

Örülvén lován és a sáhn egyaránt.

Elnyargalt Szejesztán felé, mint a szél,

Kalandját terelvén alá s fel eszén.

Nem járt ösvenyen majd Zabullá[13] iget;

Kalandjárul egy szót se szólt senkinek.

IV.

Szohráb születése.

A királyleány, hogy kilencz hó lefolyt,

Szül egy szép fiucskát, fénylőt, mint a hold.

Ha látnád, fogadnál: e Rusztem maga,

Nirem vagy talán Szám, Irán csillaga.

Alig lött az ajk már mosolyg és nevet;

Ezért kapta aztán a Szohráb[14]  nevet.

Egy hónapra felnőlt, mint egy évre más,

Miként Rusztemé, a melle óriás.

Midőn három éves, a küzdtérre fut,

Öt évvel oroszlán laká e fiut.

Midőn tízbe járt már azon tájt sehol,

Kit el nem tiport voln’, vetélytárs se volt.

Eléállt anyjának s kérdi egy napon:

„Ugyan mondd nekem – szólt kevély-szilajon –

Ha már társaim közt büszkén jár-kelek,

S az égnél magasbra vetem fejemet,

Minő törzs, minő mag, miből származám?

Mivel válaszoljak, ha kérdék atyám?

E titkot nekem most, ha fel nem feded:

E földön tovább nem virul életed!”

Felelt Tehmíne: „Halld, fiacskám, szavam:

Okod nem szorongás-, de vigságra van.

Te Rusztem, a nagy bajvívónak fia

Vagy, a Szám s Nerímán-utódnak fia.

Emeld föl fejed hát az égen felűl,

Mivel származál oly dicsők törzsiből!

Miolt’ istenkézből kijött a világ,

Rusztemhez hasonlót nem szült daliát.

Nerimáni Számmal ki mérkőzhetett?

Fővel fölmulá a köröngő eget!”

Levélt, íratost, is a hadkergető

Rusztemtől mutat nagy titokként elő.

Mutat drága gyöngyöt, hármat – mind remek;

Nyakéket aranyból, amit küldetett

Fiának Tehemten, mihelyt Tehmine

Szülésérűl a hír jutott fülibe.

„Vigyázz, monda, őrizd meg emlék gyanánt,

Dicső gyermek ezt, mit neked küld atyád.

De Afrásziábnak[15] ne mondj semmit el

Ez ügyről ne tudjon betűt sem, mivel

Tehemtennek ő bősz, kaján ellene,

Dühétől Turánföld mély gyászt öltene.

Óh vajh’ bosszuszomját ne dönthesse rád,

Gyűlölt atyjaért elveszitné fiát.

Fiam, jaj! atyád is, ha megsejti, hogy

Te már mén-igázó, serény harczfi vagy:

Magához hív – elhagysz, feledsz engemet;

Anyád szíve érted búban megreped!”

Viszont büszke Szohráb: „Az ég-föld alatt

E titkot takarnunk tovább nem szabad.

Repes rég időkből egész regekör

A Rusztem kemény harcz- s magas tettiről.

Hogy ágam ilyen nagy törzsökből ered,

Nem illett titokként maig rejtened.

Megyek; harczi népet, esatát szomjazót

Szedek turk fiakból, vég nélkül valót.

Királyszékiből el-kidöntöm Kavuszt,[16]

Iránból kihajtom a harczjárta Tuszt.

Behrám, Gurgin és Gív Guderzzel kezem

Miatt vesznek, ép így a vén Gusztehem.

Kavusz.trónja tenger kincs és diadém

Legyen Rusztemé mind, neki szántam én.

Iránból Turánnak vezérlem hadam,

A nagy sáhhal itt megverekszem magam.

Le Afrásziábot vetem székiből

Magasló dárdám a napot éri föl.

Te iráni sahnő leszel majd, anyám!

Csatán küzdök ádáz oroszlán gyanánt.

Holott Rusztem él hős atyám s én a fi,

Koronát ki mér ott fején hordani?

Hiszen hol nap és hold közös fényt ragyog,

Haló színre válnak kicsiny csillagok.

V.

Szohráb lovat választ.

Anyját híva Szohráb egy áldott napon:

„No nézd meg, mit ér két megedzett karom.

Lovat kell keresnem, kevély menetűt,

Hogy ős szirt szakadjon, hol érczkörme üt.

Erős, mint elefánt, sebes, mint madár

S a hal tengerárban, miként őz sugár.

Könnyen hordja dárdám, fejes nagy botom,

Ura párja vállban s szilárd czombokon.

Gyalog nem mehet, nem megy ilyen vitéz

Ki ellenfelével ilyen bajba vész.”

Midőn hallja a nő e szép szavakat

Magas büszkeségtől fölgyul, mint a nap.

Csikósnak, kocsisnak parancsolta, mind

Behajtsák a ménest tüzek füstjekint.

Lovat leljen illőt a harczok fia,

Nem illik csatákon gyalog vívnia!”

Omolt mindenünnen csikó-, ménsereg,

Rohantokra völgyek, hegyek rengenek.

A várban hurokkal, mint arszlánkölyök

Betört s álla Szohráb a mének között.

S ha látott szilajt, dús-szügyest, izmosat

Hurokkal fogá ki legott a lovat;

Reá nyomta roppant kezét s mindazok

Le földig rogyának a szörny-állatok.

Ez órjás erőtől hány mén megszakadt,

De Szohrábhoz illő csak egy sem akadt.

S mivel nem talált mént, magához valót

Harag s gond ülé már a hirszomjazót.

Idő mulva lép a tömegből fel egy

Magas férfi, órjás s a bajnokho’ megy.

„Van egy szép csikóm – szólt– a Reks vemheje,

Erős mint oroszlán, gyors mint dél szele.

Magas mén, miként menyverő szirtorom;

Repül mint madár át hegyen halmokon.

Irigyelli a nap röptét s erejét

Nem ismert a föld még ilyen harczi mént.

A föld ökre[17] reszket, ha patkója csap,

Szökik, mint a villám e roppant alak.

Hegyről-hegyre mint éjholló pattan át,

A tengerben úszik buvárhal gyanánt.

A síkon suhan, mint a nyíl tolla, mit

Futó ellenére az üldő hajít!”

Vidám lőn Szohráb ily szavak hallatán,

Öröm pírja lobbant föl arczúlatán.

Behozták a fénylő aranyszőrű mént

A síkról s Szohrábhoz vezették tüstént.

Kezét sujtja rá ez, de meg sem hajolt

A szép büszke mén, dús aczélizma volt.

Hízelgőn simítá meg és felköté

A nyerget s villámként szökemlett fölé.

Kitűnt, mint Biszútun havas bércze fent,

Vállán szörnyű árbocz-magas dárda reng.

Magasztalva sorsát Szohráb szóla: „Ám

Ha ily szél-nevelt mén került már alám

Teszek rajta egy oly lovaglást, mitől

Kavusz napja fényt veszt, sötét éjbe dől!”

Igy szólt. Visszaszáguld a várlak felé,

Irán harcza tölte be lelkét, fejét.

Hamar vad csatáknak csoport népe gyűl

Merész, ijjat ajzó, az ifju körül.

Nagy-apjával is majd beszélt, kérve-kért

E szép vállalathoz segélyt, engedélyt:

„Szívem menni késztet Irán földire,

Vágynám látni hírhedt atyám végtire!

Szemengáni sáh, hogy szavát hallja ad

Neki mindenéből ajándékokat:

Koronát, föveg’, trónt, aranyzott övet,

Tevét, harczi mént és igaz gyöngyöket,

Hímes rúmi[18] kaftánt, nyeregkészletet,

Merengett az ifju oroszlán felett!

Mig áldásba’ gazdag kezét megnyitó,

S a sáhok özönlő kegyét önti rá.

VI.

Afrásziáb Bárimánt és Humánt Szohrábhoz küldi.

Hamar vette hírűl seh[19] Afrásziáb:

„Sík tengerre hajtó Szohráb csolnakát.

Hatalmas sereg gyűlt köré, végtelen;

Az ifjú sudár, mint czédrus bérczeken.

Minap szívta csak még az emlők tejét

Ma kard s dárda edzi hatalmas kezét.

A földet tisztítja kivont kardja meg,

Kemény harczra előbb Kavusz sáhra megy.

Tömérdek hadat, bősz, zugó árt vezet,

Minőt nem regél még az emlékezet.

S hogy összébb tereljük e sok szóra szót:

Nagyobb bajnok ez, mint köztünk bárki volt!”

Midőn vette e hírt seh Afrásziab,

Vidáman mosolygott a jó kedv miatt.

Hadából olyan két vitézlőt kinéz,

Kiknek társa mindig buzgány s kelevéz:

Vezénylő Humánt és csatás Bárimánt,

Kik álltak veszélyben oroszlán gyanánt.

Tizenkét ezer hőst, élet s vér-vevőt

A hadból kiválaszt s erészté velők.

A kettőhöz így szólt: „Csináljátok a

Cselem meg, de födje titok fátyola:

Ne ösmerj e Rusztem fel önnön fiát;

Ne a vérkötelmet, szerelmét, faját.

Ha igy összevágnak: a két fél között

Kegyelmetlenűl foly a végütközet;

S a vénhedt, elaggott oroszlánt ha e

Kemény ifju földig letiprotta – le;

S nem él Rusztem: lábunk iránföldre hág,

Kavusznak szoros lesz a tágas világ!

Szohrábnak szemére pedig szép-szeren

Nagy álmot bocsátunk kihalt éjfelen.

Ám ha az oroszlán fiát tépi szét:

Magának is bánat repeszti szívet.”

Vidám-éberen ment a két pehleván

A fénytiszta lelkű Szohrábnak nyomán.

Ajándékot is küld a nagy sehrijár,[20]

Tehertől tíz ló, tíz teve nyögve jár.

Zafirt, tűrkisz-_. és gyöngy-rakott koronát,

– Ivortrón fölött dús ívkör forog át

Levélt, szóra tetszőt, szivet nyugtatót,

Hízelgőt a hőshez ilyent íratott:

„Ha Irán fölött a diadal tiéd,

Örök vésztűl őrzöd meg a föld színét.

E helytől el addig az ut nem nagy ám,

S egygyé lesz Szemengán, Irán és Turán!

Hadat küldök órjást veled, hogyha kell,

Iránt bird le és ülj a fénytrónba fel!

Több ily hadverőt, mint Humán s Bárimán

Leventék, nem ismert, s nem ismer Turán.

E, kettőt parancsod alá küldöm el,

Legyen két igaz, jó barátod közel.

Ha kelsz harczra s e két vitéz is vivánd:

Az ellenre szűk lesz e roppant világ!”

Ilyen volt a gazdag ajándék s levél,

Legörnyedve vitték lovak s nagy tevék.

Mihelyt hallja Szohráb jövésök hírét

Övet kötve ékest, sátorból kilép,

Őseivel Humán hős elé szállt, szaladt.

Szivén kedv gyuladt, hogy látá e hadat.

Humán nézi őt, ez ökölt vállakat!

Csodálkozva állott szeme rá tapadt.

Kezéhez adá majd a sáh levelét,

Pazar kincseket, mént s rakott sok tevét;

A sáh szín-beszédét is egymás után

Előtárta a két ravasz pehleván.

Világzaklató hős vevé a levélt

Parancsolt s a nép fölszedé fegyverét.

A dob perg; a kürt zeng; megkezdé utát;

Sereggel, jaj- s zajjal betölt a világ!

Tusán véle bajnok melyik vívna meg?

Ahol jár, krokodíl s oroszlán remeg.

Ekép vitte Irán felé a hadat –

Sivár lőn a föld hol keresztül haladt.

VII.

Szohráb Fehérvárba jő.

Állt egy büszke vár fent; Fehérvár neve

A nép szikla-fészke, Irán gyöngyszeme.

Hedzsír volt a várnak baj-edzett nagya,

Erős, bátor ember; ölő kardvasa.

Együtt véle élt ott az agg Guzsdehem,

Hajolt korban is hős, legelső helyen.

Volt egy lánya is, vakmerő amazon,

Gonosz támadó fél, szép s hírszomjazó…

Közelgetve Szohráb a várfal felé,

A kémlő Hedzsír őt messzűl fölfelé.

Mint jó harczfi villámsebes ménre űlt,

S a várból harcztérre le gyorsan repült.

Hogy őt látta Szohráb, a vészkergető,

Felindúlt s boszuló aczélt vont elő.

Kirontott sergéből, suhant, mint a szél.

„Hejh olcsó az élted derék hős – beszél –

Vigyázatlanul hogy reám törsz magad,

De állj helyt s a zablát szilárdul ragadd!

Nevezd meg neved, törzs- s rokonságidat,

Anyád is, ki már nem soká megsirat!”

Viszonzó Hedzsír: „Jó fiú! elhihedd,

Tusán nem igénylek segélyt ellened,

Szipehbud[21]Hedzsír, a hadirtó, nevem.

Fejed sem hagyom meg tovább törzseden.

Beküldöm a nagy sáh király-székihez

Testedből e pusztán sasok étke lesz.”

Mosolygó Szohráb ez üres szó-fiát

S a bő szó legott bősz rohammá megy át.

Sürű dárdazápor közöttük nyílott,

Nem ismerni már fel a két bajvívót.

Elefánt-erős[22]vad tűzárként rohant;

Szökő bércz gyanánt szállt, űzé a lovat.

Furódó gerelylyel övön sujtja ott

Hedzsír; ám nem ejté le a lovagot.

Szohráb is kap egy szál kelevézt s viszont

Nyelével Hedzsírnek vadul néki ront.

Hogy ez nyergiből el bukott messzire,

Vitézsége elhalt, el eszmélete.

Zuhant földre Hedzsír, miként sziklaszál

Szivén lelkin ült már a gyötrő halál.

Lováról Szohráb szállt s térdelt mellire,

Akarván a testről fejét venni le.

De Hedzsír kinyujtá Szohrábhoz kezét

Kegyelmért könyörgött és esedezék.

Kegyelmet talált is, éltét megnyeré;

Kapott jó tanácsot, özönnel mellé.

Fogolyként veté majd bilincsekbe s el

Bocsátó Humánhoz vitézeivel…

Hogy a várlakóknak ez tudtul esett,

Hedzsír meghanyatlott és foglyul esett:

Siralmas nyögést tőn, vegyest férfi, nő;

Hisz oly hős kevés volt, Hedzsír a minő.

VIII.

Szohráb harcza Gurdáferiddel.

Hallá Guzsdehemnek kevély lánya, hogy

Legyőzték tusán a derék várnagyot;

Nyögő jajgatást tőn az oly büszke nő,

Hideg sóhaj áradt szívéből elő.

Lovag módra edzett, merész volt e lány;

A hősek között élt örökké csatán.

Nevét is ezért kapta: „Gurdáferid”[23]

Mivel véle harczban meg egy hős se vitt.

Hedzsír gyász bukása sebes hallatán

Fehér arcza színt vált, vörös mint a láng.

Födé termetét dús lovagló palást,

Felindul, nem ismer tovább múlatast.

Aranyos szalaggal fűzé fürteit,

Illeszt rá sisakot, díszest, rúmbelit

A vártérre jő bús oroszlán gyanánt;

Övet köt s megülé vihargyors lovát.

A táborra büszkén ekép tör alá,

Rengő menydörgésként szavát hallatá:

„Elő hát vitézek, kevély hadverők!

Ki száll síkra vélem, hol a vakmerő?

Ki vívott s ki vív meg, ha kell, itt ma is

Velem vagy a-bőszült krokodillal is?”

De nem volt a fők és vezérek között

Kinek tetszenék e vitás ütközet.

Szohráb látva őt megmosolygá elébb,

Majd ajkát dühében foga tépte szét.

Beszélt: „Lám a bajnok hadúr tőribe

Megint ^-egy kövér vad fog itt hullni be!”

Sisakját a csínit,[24] hamar föltevé,

Palástját keríté a vállak felé,

S a hós lányra száguld sebes nyargalást…

Sejté a nyilazó lány a támadást,

Vesszőt húrra illeszt, el is pendíti;

Leggyorsabb madár sem kerülendi ki.

Szohrábhoz a nyíl-ár esőként repül

A lány.harczot indít bal és jobb felűl.

Elámula Szohráb; szinéből kikölt

Kudarczán pirult és vadúl vívni költ.

Sisakrostjait levoná áll iránt

S vakon támadá meg a harczos leányt.

A lány látva jól, hogyvetélytársa dul,

S dühében tűzárként robog rá vadul:

A vállára vet nyílt tegezt s hirtelen

A felhőkig ugrat a bokros pejen.

Gerelyét pedig hős Szohrábnak szegé

S zablát rántva a jó alkalmat lesé.

De Szohráb dühöngött, miként fenevad;

Agyát forraló a bosszu-gondolat.

Kantárt ló nyakához csap, féket ereszt,

Rohan széditőn, mint az Azer-Guseszp.[25]

Kezében a lélekszedő szálfa reng;

Hátra megfeszíté a roppant gerelyt.

S a lányt így övénél felyebb megcsapá,

Aranyvértje hullt szét ezer darabbá;

Nyeregből kizökkent ütött labdaként

S a földszínre hullott villám-csaptaként…

De kelt s visszafordult rá Gurdáferid,

Hegyes tört ragadt ki övéből s legitt

A Szohráb gerelyét szilánkká szelé

S megint felszökött a fuvó mén felé.

Ám nem volt tovább már kedvére a harcz,

Sebes fordulattal illanni akart.

De Szohráb is űzé^,a habfödte mént

… Haragjátul éj lepte a földtekét.

Amint üzve sebten nyomon sarkaló

Sisakját letépé fejéről s alá

Omolt a szalagból, aranyfürte mind.

– Sugárzott haj és arcz a nap tükrekint.

Szohráb látta, hogy lány, kivel dolga van,

Hogy e dús aranyhaj királynéra vall.

Elámulva szólt: „Hát az iráni nő

A véres mezőre ki harczolni jő?

Hisz így oly csatán, hol irán hős tipor,

Az égig kavarg, -ing a harcztéri por!”

Begöngyölt hurokját előbontva rá

Veté és a lányzót övön elkapó.

S beszélt: „Oh períarcz, hogy elfuss, ne hidd;

Se hogy több csatát látsz, utolsód ez itt.

Hálóm még ilyen szép vadat nem foga,

Menekvést kezemből nem is nyersz soha!”

Kitárá alány most fedő fátyolát

S a daljára néz, hogy e mást mit se lát.

Csak arczát s emígy szól: „Csaták hős fia!

A hősök között is oroszláni a

Vitézségben, ím két sereg néze ránk

Gerely-, dárda-, karddal, hogyan harczolánk,

S mivel megmutattam hajam s képemet

Hadad most, vezér, rád ilyen gúnyt fecseg

»Hejh egy szép leánynyal be megharczola,

A felhőkre füstölt a harcztér pora!

Miért nyúlt a harci át olyan hossz’ időn,

Ha így végezé azt, be szégyenítőn?«

Neked jobb: a harczunk maradjon titok,

Eszélylyel haladjon, ki ily tettbe fog;

Miattam derék hős e szégyent ne érd,

Hogy megvessen e két sereg tettedért.

Parancsodra áll, nézd, e vár és e nép;

A békés napokban miért küzdenénk?

E kincs, had, s a várnagy szolgád mind neked;

Jöhetsz trónhelyed vár legitt átvehedd!”

S hogy meglátta Szohráb e szép arczokat,

Rubin közt sugárzó fehérgyöngy fogat:

… Virágzó édenkert gyanánt tűnt elő,

Növésére czédrus magas bércztetőn;

A két szeme őzé, szemöldöke nyíl;

Virág ő, – alítnád – mely örökre nyíl…

Emígy szólt: „Tervemtől nem állok el én,

Hiszen láthatál most a harcz örvenyén.

E vár nagy falának nagyon ne örülj,

Nem ér a köröngő egeken fölűl.

Ha sujt fegyverem, várfalad földre dől,

Nem lesz, ellenem ki tusán kelne föl!”

Lovát forditá itt a lány hirtelen,

Sebes_. vágtatást a kapuban terem.

Nyomán szálla Szohráb, a mént sarkalá,

Együtt szállt a lánynyal a várfal alá;

Kaput tárnak, a lány beéretlenül

A bősz üldözőtől be- megmenekül,

Az űzőt kicsukták.

Belül lakta már

A várnép szemét köny, szívét bánatár;

Szomorgtak Hedzsír és a hős lány miatt

Kínos fájdalommal betölt ifju, agg.

Leánya előtt most a vén Guzsdehem

Dicső fő leventék között megjelen.

S beszél: „Oh oroszlán, dicső szívű hölgy!

Szívünk érted elhalt, boruval betölt.

Kitűrél csatán cselt, tömérdek veszélyt;

Kudarcz pírja, szégyen tusádon nem ért.

Dicsőség a menny s föld teremtőjinek

Hogy ellen kezétől megótt, őrizett!”

A lányzó mosolygott, a várfalra ment,

Tekintett a nyüzsgő, vívó hadra lent.

Amint ott Szohrábot esék látnia

Nyeregben, kiált: „Oh Turán bősz fia!

Miért gyötröd itt jó-magad? Térj haza;

Eredj, mért neked harcz; babért nem hoz a’!”

Felelt büszke Szohráb: „Períarczu lény

Esküszöm koronám-, a nap- s holdra én:

Silány porba döntöm le bástyáidat,

S te foglyom leszel cselszövésed miatt.

S ha ténfergsz előttem segély s gyám nekűl

Hozzád guny helyett majd a bánat szegűl.

De bűnbánatod mit se használ neked,

Ha szétzuzta sorsod tusán vértedet.

Hamar szétfoszolt az igéret, a mit

Imént től!” Szavát hallva Gurdáferid

Mosolygott s felelt nem csipős guny nekűl

„Hajh! turk nem kap írán leányt hitvesűl.

Megvan, rád nem fénylett ma győzelmi nap,

Tulontúl ne aggódj’ te még e miatt.

A turkok közűl még magasan kiválsz,

A hős büszke főkkel te bátran kiállsz.

Minő termet és kar, izom mell s e váll;

Bizony nincs hasonló derék pehleván!

De ha hallja a sáh, hogy egy turk vitéz

Sereggel berobbant: legott vívni kész

Rusztemmel felindul s ha rátok megy e

Legyőzhetlen, óh jaj! ki áll ellene?

Nem éled túl azt hős, sem e szép sereg;

Ki látná, feletted mi gyász-sors kereng.

Lelkem sír, ha látom, hogy e váll s e kéz

Erő-hagyva tigris-köröm közt enyész.

Erődben ne légy elbízott, vakmerő,

Lehet sírodon tán ma-holnap fű nő.

De jobb lesz, fogadd, mit barátod szava

Ajánl: hír-neved vidd Turánba haza!”

Szavát hallva Szohráb haragtól lobog,

E fészket bevenni nem oly nagy dolog!

A bástyák alatt a vidéket körül,

Hol a büszke tornyas, magas vár terűl,

Prédául veté mind, mezőt, falvakat;

Nyög egyszerre minden kar és kard alatt.

Kiált vissza: „Ám már ma eltölt időnk,

Csatánkhoz kezünkből a fegyver kitört;

De reggel e várnak porát fölverem

S a-harcz réme száguld körül itt velem!”

Kiáltott s lovát megveré. Elrohant

A völgyhöz, hol a nép tanyázott alant.

IX.

Guzsdehem levele Kavuszhoz.

Hogy Szohráb berontott, az agg Guzsdehem

Egy irás-tudót hív elő hirtelen.

Levélt írat, illőt a nagy sáh elé,

Futár hozta, mint szél, a trónhely felé.

Köszönté elől a magas sehrijárt,

Emígy tér a helyzet festésére át:

„Kevély hadsereg tört reánk mai nap,

Csatát szomjazók mind, dühös hadfiak

Előttök kel egy hős, sugár pehleván;

Tizennégy se mult még s forog már csatán.

Magas termetű, mint czédrus, bércztetőn,

Ragyog képe, mint nap sugárt s fényt vetőn.

Oroszlán ha nézed e mellt és e vállt,

Iránban se látsz ily derék pehlevánt.

Ha hind tőre villan, midőn síkra száll,

A tenger kicsap, megremeg sziklaszál.

Ha ez szól: a rengő menydörgés kihal:

A villám nyilánál lesujtóbb e kar.

Irán és Turán több ilyet nem nevel!

Az ég- és a földön ki ví bajt evel?

A név, mit visel bősz Szohráb, a merész

Vele szembe dív sem, elefánt se néz.

Ha látnád: fogadnál, látod Rusztemet,

Vagy oly hőst, ki Nírem családból ered.

Hedzsír büszke bajnok övét felköté,

Legott felszökött egy tüzes mén fölé.

Reá hajtja, harczot lihegvén, lovát,

De nem láttam én őt nyeregben tovább,

Csak addig, míg egyszer lemocczan szemöld,

S tünő, röpke illat szívet, főt betölt.

Mert Szohráb levágá a ménről hamar;

Csodálá a két had hatalmát s e kart.

Hisz él még fogolyként Hedzsír: ám iszony

Ül árként a lelkén, szívén bú. – Bizony

Kevély büszke turk hőst láttam már sokat,

De ily mént s lovast még e földön soha.

Ne add ég, hogy a hős magában legyen,

Midőn rá talál vér-fedett küzdteren.

Ne hogy szembe menj rá, ha harczsíkra térsz,

Keménytestű légy bár, miként szikla-bércz. –

A kőszál megolvad, leszen törmelék,

Ha rá vaspatával szilaj méne lép. –

Ha csak perczre késik a nagy sehrijár

Nem indul meg órjás hadával mindjár:

Irán régi fénye ma mind porba hull;

Dühétől a föld gyászt vesz, ég elborul. –

Hogy mindőnk lebírjon, elég egy maga;

Segélyt senkitől nem ohajt, nem soha!

E lófékezőnek sehol párja nincs,

Méltó sarja voln’ a kevély Számnak is.

Ha buzgányt, nyilat sujt, ki állná el őt?

Megolvadt szívünk már e harcztűz előtt.

A forgó világsors fejet hajt neki,

Hatalmát az égkör fölé fölveti!

Sötét éj alatt még mi felindulunk,

Odább másfelé visz menekvő utunk.

’Sz ha még késlekedvén tovább itt ülünk:

Többé senki sem hall, se szól közűlünk;

Mivel tőle nem véd fal és bástyafok;

Ilyen dühvel arszlán-kölyök sem forog!”

Pecsétgyűrűjével pecsétlé, adá

Futárnak, hogy át a sáhnak nyujtaná.

Beszélt: „Holnap indulsz sötét reggelen

Ne is sejtse czélod s utad senki sem!”

S elébb mint a nap még az égboltra kelt,

El is küldte utján a pompás levelt.

X

Szohráb Fehérvárat beveszi.

A nap hogy kibukkant hegyormok megől –

Turán népe fénylő övét kötte föl.

Vezérlő Szohráb is kap egy kopjaszált,

S elő szökve villám-sebes lóra szállt.

Azon volt, hogy a várt körül fogva a

Hadat hajtjaonnat le nyájként tova.

De nem lát a bástyán csak egy harczfit is,

Dühöngő oroszlán gyanánt fölsivít. –

Kaput tör, beszáguld, de ott bent sehol

Az irán leventék közül egy se volt.

Vezér Guzsdehemmel sötét éj alatt

Az őrség felindult s lopvást elhaladt.

Mivel föld alatt tág titkos ut futott,

Miről büszke Szohráb semmit nem tudott.

Amint had-rajával a vártérre ért –

Sehol nem találá az ősz várvezért. –

A városlakók, kik valánák belűl,

Boszutól remegtek, habár bűn nekűl,

Szohrábnak szavára elő jöttenek

Kegyelmért – borulván elé – nyögtenek.

Ez Gurdáferídet vigyázá csak ott

Mivel szíve lángolt, szerelmet fogott.

De nem látva, szólt: „Jaj nekem hát e hold,

E fénylő, a felhők közé bujdokolt!”

Kavusz Guzsdehemnek vevé íratát,

Szívét érte aggály s panasz járta át.

Bekérette tüstént a sok fővezért

Előtára aggályt, fenyítő veszélyt. –

Gyürüs sorban ültek a sáhtrón körén –

Kevély had-vezénylők, dicsők, ifju-vén.

Minő Tusz, Gív, Guderz, a Kesvád fia,

Odább Gurgin, Behrám, Ferhád dalia.

Felolvassa a vész-jelentő levélt,

Figyeltet reá ^-fő-alázót s kevélyt.

A sok hőshez így szólt titokban: „Ha már

Fejünknél a sors-ily veszélyt szórva jár,

Miként Guzsdehem szól s minőt írva mond –

Hogyan hárul aggó szívünkről a gond?

Mitévők legyünk; hol e seb gyógyszere?

Melyik férfi ér föl Iránban vele?”

Egy szívvel felelt mind: „Kiküldjük Gívet –

Vigyen hírt Zabul nagy fejedelminek,

Tehemtennek, adván értésűl neki

Sehán-sáhi[26] fénytrónt vész fenyegeti!

Azért harczba jőjjön legottan vele;

Csak ő lesz Iránnak remény- s menhelye!”

Tanácsló írót is hivat majd a sáh,

Ki ily vészes ügyben tanácsát adá!

XI.

Kavusz levele Rusztemhez, melyben őt Zabulisztánból magához hívja.

Parancsolt a sáh, hogy hívó levelet

Világhírű Rusztem elé küldjenek.

Köszönté előbb is: „Dicső bajnok, óh!

Legyen szíved éber, lelked ragyogó!

Felénk fordítá egy kevély turk fejét,

Reánk hozta ádáz, dühös seregét.

Fehérvárt berajzá özön-népivel;

Az őrök közül nem mehet senki el

Vezérök egy órjás, kemény pehleván

Merész, rémlétes, mint vadult elefánt.

Irán hős vele nem ví ütközetet,

Te vagy csak, ki fényét homálylyá teszed.

A széles világon terajtad kívűl

Ki sem védi Iránt e vad körmitűl.

Irán hősinek végmenedéke vagy!

Oroszlán köröm közt magunkban ne hagyj!

Bevetted Mazendránt, a dívek honát

Hegyes Hámáveránt értem feldulád.

Botodtól felhőt von, esőt sír a nap;

Nyiladtól a Behrám[27] sápad s elapad.

Ha Reks lép: a Níl por gyanánt szétfoszolt

Vetélytársra nem lelsz, a földön sehol.

Hurkodtól oroszlán szilaj guzsba hörg;

Láncsádtól szilánkká szakad szikla-tönk.

Iránban te védesz, ha vész jön, ha baj –

Kezedből omol ránk erő, diadal!

Ma új támadás ért, egy új bántalom;

Szívünk érte bánat telé s fájdalom.

Körém gyűlt a sok hű vezér, fejdelem,

Figyelték, – e vészről mit ír Guzsdehem.

S a harczrendezők mind óhajták, hogy a

Csatás Gív robogjon te hozzád tova.

Vigyen Vigyen hírt, mi történt velűnk jo, gonosz;

Olvasd a levélből, mit e harczfi hoz.

S ha hallod a hírt éj avagy nappalon –

A szó haljon el már nyíló ajkadon.

Ha éldelsz virágot: ne várd míg a szag

Érzékidre hat, percz alatt lóra kapj!

Siess erre Zabul lovagjaival;

Riadjon nyomodban zúgó harczi zaj.

Amint Guzsdehem szól: e bajnokkal ám

Ki sem bír te rajtad kívül pár-csatán!”

Pecsétet nyomott rá s hamar adta át

Csatás, büszke Gívnek, ki szállt szél gyanánt.

Beszélt néki: „Bajnok siess szerfelett,

Ne kíméld sarkantyud, lovad s fékedet.

Zabulba ha értél Tehemtenhez el:

Ne késs visszafordulj, mihelyt érkezel!

Ha éjjelre lész ott, jer a hajnalon.

Tudasd, mondd: a helyzet szorongó nagyon!

Ha ő harczba nem jő serényen velünk

Mi meg nem alázzuk kevély ellenünk’!”

Repült, szállt a hírnök vevén a levélt,

Nem ismert nyugalmat se nappal, sem éjt.

Tovább és tovább mind’ a szél röpteként;

Nem óhajt pihenést, se víz, sem kenyért!

Mihelyt el Zabul dús határáig ért,

S megérté Tehemten az őrtől hírét,

Hogy Iránbul egy hős viharként rohan

S közelg erre ösvényfogó ménlovan –:

Kiserő hadával elé megy, üget;

– A hősek fején szép aranyzott süveg.

Leszállt Gív s gyalog jött közel társival,

Leszállott lováról öreg s fiatal.

Közelgő Tehemten maga is leszállt,

Kérdezgette Iránt meg a sehrijárt.

Pompás csarnokába vivé majd Givet;

Az uttól kevéssé alig hogy pihent

Ez itt: czélra tért, átadá a levélt

Szohrábról, híréről sokáig beszélt.

Örömet, veszélyt és bút el nem mulat,

Elé tárja a dús ajándékokat.

Tehemten figyelt s át futá iratát,

Mosolyg s bámulat nagy szívét járja át:

„Ha Számhoz hasonló, nemes büszke hőst

Terem délczeg ágán egy iráni törzs:

Hisz azt nem csodálnám, de turk hőst olyat

Az emlékezet fel sehol nem mutat.

Ki tudná a nagy hír fiját, ki lehet?

Minő sarjadék és kitő1 született?

Szemengánbán a sáh-leánytól nekem,

Igaz, van növekvő fiú-gyermekem.

De ez még manapság gyerek, képtelen, –

Nem ismerve mi a roham, védelem.

Pirosló rubint, sár-aranyt, drágakőt

Az anyjának küldtem, midőn szülte őt.

Felelt válaszul: szép, dicső gyermek ez,

Sebessen nyúlik föl, hamar fejledez.

Ez araszlán-szopó ajk már is bort kíván,

Csatát szomjazó lesz e kétség híján.

Nehány évre fut, ront oroszlán gyanánt,

Magas, büszke harczost, nyeregből leránt.

De mondd már, mit is vélsz, derék pehleván.

Ki hát ez, kitől úgy remeg most Irán?

Ki lóról ledönté Hedzsír bajnokot

Fogolylyá tevé, rá huroktőrt dobott!

Csinálhatta-é ezt a Rusztem fia?

Nem és nem, legyen bár merész dalia!

De jer most velem, vár reánk csarnokom.

Legyünk vígalomban a Desztán[28] lakon.

Vitassuk meg ott majd: a harczmód mi lesz?

S e hírszárnyra szökkent lovagról – ki ez?”

A desztáni kastély felé ment elől

Magas szörnyű Rusztem a harezkedvelő,

S együtt Gív. – Megszálltak az ős várlakon.

Bu elszállt, betért kedv, zaj és vigalom!

De Gív másodizben köszönté fel őt,

Szólt: „Oh pehleván, hős a hősök előtt!

Fejedről ragyogjon fej-ék, korona,

Reád, trónra méltó, a sors mosolya.

Nekem sáh Kavusz szólt s parancsolt ekép:

«Zabulban ne ízlelj nyugalmat se még.

Ha éjjelre lész ott, jer a hajnalon;

Ne késsél, a helyzet szorongó nagyon!»

Azért fényes-arczu, magas fejdelem

Jer Iránba tüstént rohanvást velem.”

Felel Rusztem: „Ej Giv! a gond, mondd, mit ér?

Por és hamv, mi ránk vár a lét véginél.

Temessük a bút most bor hullámiba,

Kavuszról, nagyokról ne tudjunk mi ma.

Ne fuss hát, mulassunk itt egy kurta nap,

Bortól nedvesüljön a tikkadt ajak.

Azután vegyük majd útunkat, oda,

A hol vár a sáh és dicső tábora.

Örökké Szohrábért a sors nem viraszt.

S ha úgy: hát mi fogjuk elaltatni azt!

Ha jár, ing a tenger kavarván vihar

Dühétől a halvány szövétnek kihal;

Ha pillantja Szohráb zászlóm messziről:

Szívén a vidám nap borus éjre dől.

S legyen bár nagyobb hős, minő büszke Zál,

E buzgányt s aczél-szált rázó hadfinál;

Legyen, mint.nagy ősöm, derék Szám, merész,

Cseles, hadra bölcs, nagy, miként sziklabércz:

Velem harczba sem száll, futóvá ered…

Szíved mért szorong hejh! ezért szerfelett?

Borozgattak aztán; a mámor csap át

Felettek s feledtek dalok közt csatát.

Amúgy ittasan még, másnap hajnalán

Megint csak ivásba fog a pehleván.

E nap mámor és bor között meg’ letelt,

De másnap sem intéz odább menetelt.

Szakácsnak parancsolt a hős s gazdagon

Terűlt ét s ital dús rakott asztalon.

Ha szívök betölté az étel-ital,

Gyönyört szórva csendült kehely s égi dal.

A másod nap így tünt az első után;

A víg társaság ült tovább lakomán.

Harmadnap hasadtán ittak már megint,

Kavusz sáht, parancsát felejtette mind.

Negyed-nap feláll Gív s urát intve szól:

„Oh gazdag, nemes hős! tudod már te jól,

Hogy a sáh milyen bősz, hamar lobbanó.

S a játék ez ügyben nem ínyén való!

Borus szíve kétség s zavarral teli,

Ital-étel, álom se kell már neki.

Zabul drága földén ha késűnk tovább

Miattunk neki szűk leend a világ. –

S ha felgyúl szívében a bőszült harag:

Boszújátul itt ment csak egy sem marad!”

Viszonzá Tehemten: „Ezért ne remegj,

Hol a sáh e földön, ki bánt engemet?

Szólt s nyergelve állott szilaj Reks lova.

Csatát bugva rezdült harsány harsona.

S a kürt-szóra sok jó zabuli lovag

Felindult sisak-, kard-, gerelylyel tova.

Tehemten begyűlt nagy hadát rendezé,

Zevárét emelvén vezérül elé.

XII.

Kavusz Rusztemre megharagszik.

Amint Rusztem a trón iránt közeleg,

A hős bajnokok mind elé jöttenek.

Tusz, Guderz, a Kesvád-fi is erre jött,

Gyalog lép közel mind a harczmén előtt.

Leszállt Rusztem is Reks lováról maga;

A sok kérdezéshez alig telt szava.

A félelmetes had a trónhoz robog –

Imát zeng az ajk, szív örömtől dobog.

A sah székinél mind le földig hajolt.

De a sah forrongott; sötét, néma volt.

Haraggyűrű villant vöröslő szemén,

Oly, mint bús oroszlán erdők ernyején.

Elébb Gívre lobban, vadul rá rivalg,

Majd ildom s szemérem szeméből kihalt

„Ki Rusztem, hogy ekkép parancsom szegi?

Király s kötelesség mi hát ő neki?

Ha kard van kezemnél: fejed legurul,

E törzsről, miként ért narancs ágirul.

Ragadd meg, akaszd fel a hitvány ebet!

Halál rá, ki róla még egy szót rebeg!”

De szólt vissza Gív, míg lelke is remeg:

„S te Rusztemre vetnél, magas sáh, kezet?”

De a sáh haragja evel csak nagyobb,

Hogy ámulva állják körűl a nagyok –

S parancsolta Tusznak: „Ragadd mindenik,

Akasztófa méltó jutalmok nekik!”

S feláll sáh Kavusz. – Arcza láng. – Indulat

Lobog rajt, mint réten ha nád fölgyulad.

A sok hős megdöbbent s nézett szerteszét,

Midőn megfogá Tusz a Rusztem kezét,

Hogy elvonja őt a dühödt sáh elől –

Talán úgy alább hagy veszett mérgiből.

De.Rusztem se tűrt már, vadul felriadt,

Szívén láng s tűzár dult e szégyen miatt

„No sáh! halld, silányság egész életed!

Ily embert királyság sosem illetett.

Ott van büszke Szohráb, kegyelt fádra vidd;

Zúdítsd arra mérged s nevét rágva szidd.

De Rum, büszke Szágszer, meg Mázendrán,

Velök Csin, Mizer, Hind és Hámáverán,

Nyögött mind rabul Reks aczél körm’ alatt

E kard s nyíl nyomán ott nyomor s jaj fakadt!

S te, a kinek adtam trónt és életet,

Felejted vakult düh miatt tettemet?”

S ököllel olyat sújt fogó Tuszra ott,

Minőt csak elefánt dühe sujthatott.

Hogy az földre dobbant le élettelen;

Tetemén dühében keresztül megyen

S kiontván haragját lóra kap. Zajog:

„Sehek sahja, arszlán-verő én vagyok!

Ha felkel haragom: mi Kavusz nekem

Mi nékem ezer Tusz, miért fog kezen?

Erőm’ s diadalmim’ teremtőm adá,

Nem óvó hadam, nem Kavusz pádisáh;

Rabszolgám e bús föld; a -Reks háta: trón;

Sisak, vért:^: koronám; pecsétem: bunkóm;

Erődöm, hadam: kard, nyil és kopjaszál;

E szív és, e két kar nekem sehrijár!

Sötét éjt e karddal fényessé teszek;

Csatatér: mezőm, hol fejekkel vetek.

Nem vagyok én szolgád, rabod; tán e fáj?

Fölöttem csak isten, teremtőm: király!

A hősök fejőkké engem tettenek,

Nekem nyujtva trónt és király-föveget;

De sáh-trónra vágyat nem érzék soha.

Előttem csak ildom s igazság vala.

Ha a trónt a koronát le én foglalom:

Sosem száll reád fény, dics és hatalom.

S nekem, mind ezért Kei Kavusz így fizet?

E szót érdemeltem köszönet helyett?

Ha nem kelyhezem Kei Kobádot a trón

Fölé: Kei Kavuszról ma csak hír se voln’

Ha én Kei Kobádot[29] az Alburz hegyén

Hol elfogva búban kesergett szegény,

Ki nem küzdöm Irán királyszékibe:

Ma nem kelsz boszukard- s övet kötni te. –

E nagyság, dicsőség nem árad feléd:

A Desztán fiát így nem illethetéd!”

Az irániaknak mond: „Szohráb közelg

Csatát kezd, kicsinyt és nagyot megtörend. –

Vigyázzon magának kiki menhelyet!

A gyógyszer reátok menekvés lehet.

Irán földe nem lát meg engem soha

Sasok szárnya röppent el innen tova!”

Lovát megveré -és előlök kiment.

Haragláng czikázott egész testiben…

Levert lőn e szókra a sáh tábora;

Rusztem volt a harczban a nyáj pásztora.

Guderzhez beszélnek: „Tiéd e dolog;

E seb bé csak úgy forr, ha te ápolod.

Beszéded Tehemten. ha meghallja: jól

Vetett szódra kétség-kívül meghajol

Eredj hozzá, kérleld; hisz őrjöng a sáh.

Ne tágíts! e tárgyról beszélj, szólj soká.

Szavad gazdag, édes, beszélj megnyerőn,

Letünt csillagunk tán megint égre jön.

A hadrend-zilálók s tanácsos felek

Tanács-ülni tüstént elő gyűltenek.

Együtt Gív, Guderzzel, Behrám, a dicső

Rohám, Gurgin és több jeles harczfi jő.

Az így, ez meg úgy szólt a sáht róva mind:

„Nem illik, Rusztemre ha mitsem tekint.

Tehemten világhős, csaták elseje,

Adott trónt Kavusznak; ő védszelleme.

Hol a hős, ki hozzá hasonló vala,

Ha zúdult a vész és vihar vad zaja.

Midőn Mázendránban elfogva nyögött,

A sáh mind magunkkal a szirtek között

Mi sok szenvedés, kín, keserv járta át.

Amíg dulta értünk a vad dívtanyát.

S midőn büszke trónra a sáht föltevé

Dicsőítve hódolt s borult ott elé.

És Hámáveránban midén ott epedt

Fogolyként Kavuszszal az irán sereg:

Sötét sírba űzött de hány sehrijárt;

Betölt rémülettel királyt s tartományt.

Kiküzdé s kiküldé a trónra megént

Maga térdepelt hű szelíd szolgaként.

Ha hálája ennek bitó s kötelék

Futásnál nekünk nem marad fenn egyéb.

Pedig most zúdul ránk a vészfergeteg,

Keményen zúg a sors el fejünk felett!”

Hadontó Guderz hát, a Kesvád-fi, ment,

Kavuszhoz míg el nem jutott, nem pihent.

Kavusz Keihez így szólt: „Tehemten mivel

Sértett, hogy Iránból eként űzöd el?

Feledted, miket tőn veled egykoron,

Midőn fogva lől, dív-lakott hegyfokon?

S te mondád, hogy ő fán veszti életét?

Királyhoz nem illik hamar-költ beszéd!

Alig tűnt el ő jő egy ádáz sereg,

Dühös pehleván, mint a farkas, vélek.

Ki lesz hős, ki síkon evel küzd csatát,

Sötét porba döntő kevély homlokát?

Hiszen Guzsdehem, ki vitézség szerént

Közöttünk tud és lát kitkit, ifju-, vént,

Sohajt vajh’ ne keljen föl égre a nap,

Melyen véle Irán vitéz bajra csap;

Legyen bár, mint Rusztem csaták vad fia,

Bolondság e hőssel csatát vívnia.”

Midőn hallja Guderz beszédét a sáh,

Miket tett s mi illő, – soká fontolá.

Meg is bánta tettét s viharzó dühét;

Bolondságiért bú s keserv üldözék.

Guderznek felel: „Jól ömöl bölcs szavad;

Az agg ajka tisztestb, tanácsot ha ad.

Komoly bölcseség, ész díszít sehrijárt.

Hamarság s harag mit se használ, csak árt.

Siess szállj nyomába s ha érkedd utól

Okos szókba’ kérleld az izzó futót.

Ne duljon hevesség szívén; az hiu.

Mutasd fel a sors rá mi szép lesz, s mi jó.

Keresd s hozd elém őt, borult lelkemen

Talán újra fényár s dicsőség dereng!”

Hamar felkavargott Guderz jó lován,

Rohant, merre eltűnt a nagy pehleván;

Együtt véle nyargalt egy írán sereg,

Követték, keresték lovag Rusztemet.

Amint érve érték elefánt-nagyot,

Körül nyargalák a dicső lovagok.

Dicsőjték, köszönték a hős fejdelmet:

Örökké ragyogjon fényes szellemed.

Előtted boruljon le a nagy világ,

Fejed födje fénylő örök koronád.

Tudod jól: Kavusznál higúlt már az ész.

Hevessége minden gyalázatra kész.

De megbánta tettét s ha megsérte, nézd

Kibékélni nyujtja feléd most kezét.

Tehemten! ha bántott a sah, ellened

E tettével Irán mit sem vétkezett.

Ne hagyd itt, derék hős, szülő szép honod,

Sivár az, ha boldog: arczád megvonod.

A sáht már ború és bánat lepte meg,

Maradj; nézd, ,barátul kezet nyujt neked!”

Felelt rá Tehemten: „Kavusz Kelre nem

Szorultam, ne nyujtsa a jobbját nekem!

Nekem már a trón: Reks; koronám: a vért;

Palástom : aczél ing; szívem halni tért.

Mi nékem Kavusz? Por, mit elszór a szél;

Göröngy, mit rugok föl. Dühétől ki fél?

E tett sáhhoz illik? Ki méltó reá?

Ilyennel jutalmaz a bölcs pádisáh?

Mivel lánczáit széttörém hajdanán,

S a trónt és jogart át kezébe adám?

Ma Mázenderánban divekkel csatán;

Holnap küzdtem ismét a Hámáverán

Sáhjával. – Lezúztam hegyet; kínt, nyűgöt!

Ha láttam, hogy ellen kezében nyögött!

Elég volt a tűrés; fejem zúg; szívem

Viharz. – Sáhom isten, de más senki nem!”

Beszédére sáppadt körül a csapat.

De Guderz megint: „Oh elefánt-magad!

Vigyázz, halld, a sáh és kevély bátorok

Szerint tetteden mily gyanú, szenny forog;

»E turk az, kitől fél a dölyfös lovag;

Azért fut a harczból titokban tova.

A hírtől remeg, mit hozott Guzsdehem;

Ne késsünk tovább hát mi sem e helyen.

Ha elfut Tehemten, ki mérköz’ vele?

A késés hálál. Én se vívok te se!«

A sáh bosszujáról, vitátokrül ott

Az udvarban a nép csípős gunyt susog.

Szohrábról, a nagyról, beszél a világ.

Gyaláztam ne fuss így Iránból tovább.

Nevedről a földön magas hír kereng

De csúfos futásod titok nem leend.

Emígy is ha ránk vad hadak rende ront.

Ne hagydel gyaláztan az ős büszke trónt;

Hogy sok szégyenét ránk zudítsa Turán

Ilyet tiszta vallást hivő nem kíván!”

Beszédére ámult Tehemten s azon

Tűnődött, ítélt, mért soká, hosszason.

Felelt: „Ha reszketne a szívem: legitt

Kitépném e testből a lét gyökerit.

Tudod nem kerülöm a vészt és viszályt,

De méltán vetem meg e gőgös királyt!”

Soká fontolá még; csak úgy látta, jobb

Leszen tán, ha enged és vissza robog.

Haladt vissza. Szégyen-pírját elveté

Emelt, büszke fővel megy a sáh elé.

Mihelyt látta messzűl ez őt, felszökött,

Beszélt sok bocsánat-könyörgés között:

„Lelkem lakja, lásd e gyúló szenvedély;

E föld úgy tenyész, mint isten rendelé.

Midőn hírt vévék ez úi ellen felűl,

Szívem, mint az új hold, hajolt, keskenyűlt.

Karodtól reménylék segélyt nyerni, de

Te késtél; a tűz így ragadt ennyire.

Ha sértett szavam hős! dicső és deli:

Bűnöm bánom; ajkam hamu s por fedi!”

Felelt ez: „A föld s ég uralma tied!

Mi szolgák vagyunk mind; parancs a tied.

Kapudban, te szolgád, ülök magam is;

S e szolgád, dicső sáh! nem álnok, hamis!

Imé megjövék; mondd parancsló szavad.

Te vagy sáh, világur, magam szolga csak!”

Viszont szólt Kavusz sáh: „Nemes pehleván

Ragyogjon napod fönt az ég kárpitán!

Ma üljünk, ha tetszik, vidám lakomát,

Holnap harczra aztán robogjunk tovább.”

Csinált sáhhoz illő, pompás ünnepélyt:

Sugárzott a kastély tavasz kertjeként.

Az udvarnagyok mind dúsan jöttenek,

A sáhtrón elé gyöngy- s aranyt öntenek.

A selymek susognak; a lant, síp zeneg.

Jázmin-arczu szépek tánczot lejtenek.

Ekép iddogálvást az éj béhaladt,

Csatákról regélt, szólt a megnyílt ajak.

Ittak, míg agyukra homály nem borult

A bortól s szívök felcsapó lángra gyult.

Bizony ittasan tért a vendég odább,

Midőn a setét éj bevégzé utát.

XIII.

Kavusz és Rusztem tábort ütnek.

A nap szét szakasztá szurok-fátyolát;

Az éjből kilép, ott hagyá sátorát.

Kavusz sáh parancsolt, hogy a bajnokok

Elefántra kössék a sok kürt s dobot.

Kincstárát nyitá, egy napi zsoldot ád

S megindítja ingó, kelő táborát.

Vezérlők s aczélvért-fedett hadsereg

Felűlmulta számban a százezeret.

A pusztákon áradt olyan népözön,

Kavargó poruktól az ég barna lőn.

Két mérföldre nyult szét a sátrak sora,

Körül vette ló és elefánt nyoma.

A lég is sötét lőn ; sötét, mint a föld;

S rezeg, mert robajjal a síkság betölt.

A zöm ment egy helyről a másig tovább.

A nappalt kavart por miatt éj fogá

Be: zürjén kicsillant a dárdák reze,

Miként ködburokból az ég nap-tüze.

A rendben hadaknak lobogója leng,

Aranyzott sarú, nyíl s arany dárda reng.

Alítnád az ében-sötét fellegek

Zuhognak özönlő arany cseppeket!

Az éjnél a nap nem fényesb egy betűt

Se. – Hinnéd: a fényív s fiastyúk letűnt

Örökké. – A hadnép ekép megy, vonul

A várig, hegy-völgyen beláthatlanul.

Rivalgott az őrszem s ez tudtul adá

Szohrábnak, hogy a vár alatt nagy had áll.

Midőn hallja e hírt a bástyára hág

Lenéz, hol nyüzsög, zsong a népsokaság.

Ujjával mutat le a puszták iránt

Még ily számu had nem lepé a határt.

Humán látva lent a zsibongó hadat

Lélekzete elfult, szava fenakadt.

Emigy szóla Szohráb Humánnak: „Minek

Fogy, olvad keserv s gond tüzében szíved?

Tömérdek a népség, de egy harczolót

Se látsz benne, bátor gerelyforgatót,

Ki nem lesz e kartól legott néma, holt,

Vigyen bár tusáján segélyt nap s a hold.

Van itt dárda, van nép, több is, mint elég;

De nincs büszke, hős; mind silány csőcselék!

A turáni trónra nagy esküm adom:

Miként tenger-ár foly ma vérök!” –Nagyon

Csekély félelem volt a Szohráb szívén,

A falról lejött, űlt vidorság szívén.

Pohárnok kezéből kehelyt, bort ragad.

Mi bú-gond se bántá a holnap miatt.

Alant ponyva sátort az ellen feszít

Körül rakja a vár egész körterit.

Lovak-, tarkasátor- s hadakkal betölt

A meddig szem ellát, halom, hegy s a völgy. –

XIV.

Rusztem megöli Zsende Rezmet.

A nap fénysovár szem elől hogy letűnt

S ködös színben uszott a táj képe künt,

Övet köt Tehemten s a sahhoz belép;

Féltékeny boszuszomj dulá kebelét.

Beszélt: „Oh bocsásd meg magas fejdelem!

Hogy fürkészni menjek sisak- s tőrtelen…

Hadd látom, ki hát e ma feltűnt hadur;

Kik állnak körűlte bajnok-társakul?”

Viszonzá Kavusz: „A merészség tied,

Viruljon, ragyogjon te fényszellemed!

Vezérelje utad az isten felűl,

Vágy és gondolatban legyen mérlegűl!”

Felölt egy színes turk palástot; suhan

Az ellen tanyához egész titkosan.

Közelgett s hogy a vár faláig jutott:

Hallá bent a nép mint zsibongott, zugott.

Megy a vár kapúján be félelm nekűl,

Miként hím oroszlán ha őznyájba dűl.

S im ott lát lovast, hőst; kicsinyt és nagyot,

Örömtől az arcza rózsaként ragyog. –

Midőn harczra Szohráb tökélé magát,

S e tervtől köny és szó el nem hajthaták

Hivá Zsende Rezmet a sejtő anya;

E látá Tehemtent, midőn ott vala

Lakomán s ismerte nagyon jól, de még

Jól ismerte Szohráb kösöntyű-jegyét

Is… Szólt néki: „Bátyám, dicső, jó rokon!

Kisérd e kalandján derék magzatom;

S ha harczszomjasan majd Iránföldre lép,

Kavusz s a dicsőknek közelébe lép,

Midőn beköszöntnek a vészek s csaták

Mutasd meg fiamnak a nemző atyát.”

Midőn látta Rusztem Szohrábot, emez

Magas trónon űlt és vígadt. Zsende Rezm

A balján, Humán hős pedig jobb felűl

Együtt Bárímánnal, e tigrissel űl.

Tekints rá! a trón szűk ez alkatnak ím,

Sudár czédrus ő, fönt hegyek ormain.

Karját nézd, nehéz két teve czomb gyanánt,

Oroszláni mell s váll; az arcz, mint a láng.

Körűlt’ kelve jár száz csatlós, büszke hős,

Veszély-látta bajnok, oroszlán-erős.

Ötven rab leány – szép aranycsat kezén –

Örül, játszik a trón bíbor lépcsején.

Daluk szólt, dicsőség s szerelmet lehellt

Magasztalva bájt, hőst, csatát és gerelyt.

Odább állt a kémlő Tehemten külön;

Figyelt s elmerengett a turk hősökön.

De jő Zsend, tudatlan, s azon tájtt tekint;

Egy hőst lát meg ottan, ki nagy büszke, mint

A eziprus. Nem ismert ilyen termetest

A várban. Felé ment legott, egyenest.

„Ki vagy – monda – bajnok, nem ismerlek így,

Jer a fényre, hadd lám; az éj oly irigy!”

De Rusztem olyat sújt ököllel fején

Lehullt, földre omlott halottként szegény.

Vidám lelke testből kivált. Büszke Zsend

Csaták- s vígalomtól örök csendre ment.

Tovább vigadoztak Szohráb s a csapat

De hű Zsende Rezm nem került vissza csak.

Tekinték helyét – hát üres. Merre tünt?

Keresték, kutatták szolgák szerte künt.

A porban lelék meg kinyultan. Pihent

Viszálytól vígságtól a jó harczfi Zsend.

Panaszt nyögve tért meg vitéz s szolga ott

Szívök fájdalomban epedt, olvadott.

Szohrábnak bemondák, hogy a büszke Zsend

Tusáktól, toroktól, örök csendre ment.

Mihelyt hallja Szohráb e hírt, ott terem

A bajnok-tetemnél, mint füst, hirtelen.

Rabok, dalnokok, rableány s fáklyaláng

Között jött a hőshez, kit elhalva lát.

Megdöbbenve némán tekinté soká;

A harczost s vezért mind oda hivatá,

Nekik szóla Szohráb így: Oh rendítők,

Tanácsban tudósok, tusákon dicsők!

Ma nem kell aludnunk keresztül az éjt;

Élezzünk egész éjszakán át aczélt.

Sívó farkas orvul a nyájunkba dul,

Pásztort s őrebet rászedett czudarul.

A falkábul egyet már is elütött…

Mi gyászban terül itt por és vér között!

Teremtő nagy isten, ha engem segít;

Lovam körme csattan s Iránföldre üt.

Kibontom pányvám a száz öl hosszuat,

Irán vérbe’ hűtöm Zsendért boszumat!”

A trónról leszáll, tort, vigalmat feled,

Magával hívá a kevély hőseket.

„Üresen ha látom a Zsend trónusát.

Nem óhajtja lelkem a zajt, tort tovább!”

Tehemten pedig vissz’ osont, ballagott.

Iránban[30] csatás Gív járt őrjáratot.

Sötét volt; találá a megtért vitézt,

Előránta tüstént nyilat, kelevézt.

Rivall rá nagyot, mint részeg elefánt,

Paizst tart, előtör, mint egy harczra szánt.

Fölismerte Rusztem, hogy ez őrcsapat,

S kémszemlére mostan Iránból halad.

Mosolygott s viszont elkiáltá magát.

Fölismerte rögtön Gív a hős szavát.

Magas tisztelettel lováról leszáll,

Elé jő s beszél: „Oh te mindannyinál

Nagyobb! mit keressz így, gyalog éj-időn?

Tehemten se késett előadni hűn,

Miket tett, miért kell éjjel járnia

Egy élő miként lett halálnak fia.

Magasztalva áldó Gív őt „Isten add,

Vezérljen örökké csatát, kard- s lovat!”

E helyről tovább majd a sáh-trónho’ tért.

Leíró a sok turk vitézt s ünnepélyt.

Szohrábot, termetét nyilát vállait

A hadrend-törő kart, aczél-lábait.

„Ilyen turk a földön se volt még soha

Nyulánk, termetes, mint hegyek czédrusa.

Irán sem, Turán sem szül ily katonát,

Fogadnál, hogy ez Szám maga!” S így tovább

Beszélé, hogy sujtott egyet Zsende Rezm

Fején, hogy tusát, tort feledt menten ez.

Regéltek bor és dal között reggelig;

Kelő hajnalon már sergök rendezik.

XV.

Szohráb megkérdi Hedzsirtől Irán vezéreinek nevét.

Kicsillant a nap, mint aranyló paizs;

S midőn vérben úszott az ég alja is,

Felölté a harczi palástot Szohráb,

Megülé kevélyen sötétpej lovat.

Csatolt hindu kardot, röpülő nyilat.

Fejét födte pompás sugárzó sisak.

Nyereggombján százszor csavart pányva lóg,

Körön kör. Alakja is irtóztató.

Magas helyre ment föl, hogy Irán hadát

Kilátszó halomról tekinthesse át.

Eléhívja rögtön Hedzsírt, a fogolyt

S beszél néki: „Mondd, ám hazugul ne szólj;

Jutalmat ha kivánsz, nekem mondj valót.

Különben te bánod, magad lész csalód.

Amit kérdezek szólj, felelj rá híven;

Ne füllents, ne kisérlj elámítni, nem.

Ha így tész jutalmad szabadság leszen,

Vagy itten lehetsz dús, kegyelt emberem.

Irán hőseit kérdezem meg, felelj.

Ne térítsd figyelmed csaló tervre el.

Díjad lesz arany, ló s mi kell, drága kincs,

Arany díszpalást, öv, minek mása nincs.

Hanem ha fejed csúf csaláson töröd:

Emészszen, míg élsz, ott bilincs s börtönöd!

Viszont válaszol rá Hedzsír: „Oh vitéz

Kérdésedre szolgád előadni kész,

A mit tud; miként áll Irán s a sereg.

Fogolyt rút hazugság nem illetne meg.

Ez ajkon valónál sosem volt egyéb;

Hazugságra – mondom – sosem gondolék.

Igazság legelső erény ég alatt:

Hazugság: viszálymag; nyomán vész fakad!”

„No hát – monda – most megkérdem mindnyáját;

A főfő vitézlőt, a sáht és nyáját;

A sok hirhedett hőst, derék daliát:

Bebrám-, Tuszt, Guderzet, a Kesvádfiát;

Gívet, Rusztemet, kit magas emel.

S kiket kérdezek még, sorold rendre el.

Tekintsd ott a sátort, ezer-színben ég,

Tigrisbőr födi dús aranyszövetét.

Az ajtó előtt száz elefánt pihen,

A trón benne türkisz, kéklő, mint a menny.

Sárog zászlaján fönt a nap képe ring;

Felebb rajt aranyhold azurkörben ing.

A tábor-középen kinek van helye

Irán rendiből? Mondd, mi e hős neve?”

„Irán sahja az – mond Hedzsír – elefánt

S oroszlán-had áll őrt e trón zsámolyán.”

Megint kérdi: „Nézd ott van egy pont, ahol

Lovashad, teher, píl[31] csapong, összefoly.

Setétszínbe’ csillog ki egy sátor ott

Verődnek köré a kelő hadsorok.

Körűlfogja sátor szám- és végtelen,

Elefánt, oroszlán tolong, jön-megyen:

Leszurt zászlaján nagy elefánt ragyog,

Vigyázzák aranyzott sarús lovagok.”

Hedzsír: „Túsz tanyáz ott Núzer gyermeke,

Az ő zászlaján leng elefánt jegye.”

„Amott – kérdi – pompás piros sátor ül,

Gyalog járva tisztelg a sok hős körül,

Oroszlán-alak ég kéklő lobogón;

Fölötte becses gyöngy, színes, csillogó.

A zászló mögött áll egy órjás sereg,

Gerelyhódító nép aczélvért-fedett.

Kié – szólj – e sátor, semmit ne tagadj;

Valót mondj, különben halál fia vagy!”

Felel rá: „Kevély úr, dicső ember e’;

A Kesvádfi Guderz magasztalt neve.

Vezényel hadat, ha veszély napja int;

Fiat nemze nyolczvant, dicső dalia mind.

Elefánt sem áll meg ha harczra kel ez,

A pusztai tigris remeg, ijjedez.”

Szohráb ujra: „Ott zöld remek sátor áll,

Körében tömérdek had ing s álldogál.

Sugárfényt ragyog bent a trón-mennyezet,

Elől künt a szélben Káve-jel[32] rezeg.

A sátor kiterjedt aranytrónusán

Ül egy szörnyű vállu s karú pehleván!

Tekintsd: ül csak; a hős csapat körben áll,

De fejjel magasb így is mindannyinál.

A sátor előtt nagy pej mén háborog

Szűgyén hánykolódik a roppant hurok.

Ha olykor nyerít, rug, csapong rémesen –

Alítnád: vihar szánt sivár tengeren.

Özönlő csoportok csapongják körűl.

Imé kél az órjás ülőhelyirűl.

Ah ! ily hőst Irán nem nevelt még soha!

S épp oly tagba-szökkent, szilaj ménlova.

Sötét zászlaján nagy sárkánykép lebeg;

S kivont kard aranyszín oroszlán felett.

Valót mondj, ki e hős, e szörnyű lovag,

Ki mint bősz oroszlán rivalg: mondsza csak?”

Hedzsír tétovázott magában soká;

Ha megtudja Rusztem jelét, gondolá –

E lángzó merész hős reá tör, tudom,

Oroszlán-erővel legelső uton.

Tanácsosb Tebemtent nem is fedni föl:

„Kitörlöm nevét a dicsők rendiből!”

Felelt hallhatón: „Ez Csin-ország fia,

Csak most érkezett még a sahhoz minap.”

„Nevét mondd!” üvölt rá; de álnok Hedzsír

delel: „Nem tudom még nem említte hír.

Ezen várba űzött a balvégezet

Elébb, mint e vívó közénk érkezett.”

Szobrát búra hajlott, szívén felleg űlt,

Nem hall semmi biztost az apja felűl.

A jelt látta itt mind együtt, anyja mit

Leirt; ám hiányzott szívéből a hit.

Nevet kér, nevet vár Hedzsír ajkirul,

Szavától a bús szív ha tán felvidul.

Ah! más sorsot osztott ki számára az,

Ki volt, van s leszen mind örök korra az.–

Megint kérdené hát: a Tekintsd ezt, vajon

Kié itt e sátor e roppant halom?

Elefánt s lovasság zsibong, forr körült’.

Leget tépve harsan ki a harczi kürt.

Hegyül zászlaján egy fehér farkas ing

Aranyfővel ér föl felhők ormaig. –

A sátor közén áll egy órjási trón,

Szolgák sorral állják körül hódolón.”

Hedzsir válaszolt: „Ez a Guderzfi Gív

»Csatás Gív« így ejtik ki mindig nevit.

Guderz-magzat egy sincs, ki versenyz vele,

Az iráni hadnak övé a fele.

Tehemten leányát nyeré hitvesül,

Iránföldön ily hős álig egy kerűl!”

Tovább kérdi: „Arrább piruló kelet

Felé dús, fehérlő sátort lát szemed,

A szép Rum aranytól nehéz selymibűl,

Lovag több ezernél vevé nézd körül

 Gerelyt s pajzsot öltő gyaloghad pedig

A rónán terűl majd a végetlenig.

Ivor trónba foglalt dús ében padon

Ül a pompa-üző hadur; gazdagon

A sátor előtt ind-selyem szőnyegek,

Tömött rendben áll rajt az apród-sereg.”

Viszonzá: „Feriburz a dúsnak neve;

Vitézek szemfénye; a sáh gyermeke.”

Szohráb fejjel intett: „No hát illik a’,

Pazar fényben éljen a sáhnak fia!

Díszes sárga sátor sugárzik ahajt[33]

Lobog lenge zászló, aranyhímű rajt.

Körűl sárga, kék és piros színbe’ meg

Zászlókkal födötten a sátor-tömeg.

Tetőn fönt a zászlón vadkan-kép ragyog,

Bozontos fején szép ezüst hold sajog[34]

„Gurázé – Hedzsír mond – e sátor. Lova

Csatán fék nekűl ront e hőssel tova.

Csatás, bölcs, tanácsos, a Gív-törzsbűl ő.

Veszélyt, szenvedést, bajt örömmel tűrő.”

Atyját kérdi az csak; de nem mondja ez;

A szűz igazságot elburkolja ez.

– Ne is bántsd, fiu! az örök végzetet,

A föld- s ég-teremtő mindent végezett.

Amint ő megirá világ-könyviben

Idő s lét előtt még, mind akkép leszen.

E vendég-szerályon[35] ne csüggjön szíved;

Baj és fájdalom csak, mivel ez fizet. –

De dult lelke mindig megint vissza néz;

Ujból kérdezé: „Ki e roppant vitéz,

A zöld sátor árnyán s e nagy szörnyű ló,

A buzgány, az íj, e sugári nyilaló?”

Hedzsír válaszolt: „Oh vezér hát miért

Takarnám előled a bajnok nevet?

Ha nem mondom is meg, azért nem teszem,

Mivel Csin szülé s így nem ismerhetem.”

Szohráb vissza zúg: „Halld. hazug lelked is?

Mért nem szólsz Tehemten felől egyet is?

Világ pehlevánját, dicső bajnokát

Az összes seregből miért titkolád.

Te mondád, hogy ő a legelső csatár,

Ki őrszem gyanánt véd sok ország- s határt.

Midőn harczba indul Kavusz sah s vele

Vitézek, vezérek díszes serege:

Bizonynyal elől jár e nagy pehleván,

Csatazaj zudúl fel a pusztán nyomán.”

De szólt válaszul rá Hedzsír fogoly: „Oh

Vitéz! jól tudod, hogy oroszlán-fogó

Ilyen korba’ mindig Zabulhonba’ van;

A rózsák szüretjén az ünnep ma van.”

Riad vissza Szohráb: „Te mondád imént,

Hogy e nagy vezér nem kerül harcz-veszélyt;

S midőn mindenünnen lovag; hős külön

Ma a sáh s világur elé összejön:

Gyönyörben ül otthon az első lovag,

Hogy gúnynyal mosolygjon reá ifju s agg?

… Elébb egy ígérvényt kötöttem neked,

No halld ujra hát – szóm kevés lesz veled –:

Mutasd meg, hol áll, mely’k Rusztem pehleván

Nagy urrá emellek ez egy szó után.

Tiéd lesz, amit csak szemed-szád áhít

Kitárom kincstárom örök csodáit.

Ne feledd, mit a bölcs móbed monda rá

Midőn tőle titkot ohajtott a sáh;

»A szó, míg nem ejted ki, oly gyöngy, melyet

Fedő héja szem s szín elől rejteget;

S ha héját lebontod, ha napfényre jő:

Becses lesz, ezer színt sugároz elő!«”

Beszédére álnok Hedzsír válaszolt:

„Ha únod szerelmed, koronát s a trónt

Siess úgy e bőszült elefántra föl

Felold ő örökké a lét terhitől.

Fejes botja roppant üllőket hasit,

iirtá az ellen-hadak százait.

Ki felkél Tehemten vetélytársaul,

Eget ver feje bár mégis porba hull.

Tusán véle tigris se mérkőzne meg,

Hol ő küzd, por-oszlop takar bús eget.

Aczélizmu hősnél száznál is erősb

Magasb, mint a legszebb sudár bérczi törzs,

Ha ő harcz zudultán veszett lángra gyul:

Elefánt, oroszlán s a gyil veszni hull!”

Felelt erre büszkén Szohráb dalia:

„Oh gyászsorsa Guderz, a Kesvád fia,

Ha ily hőst, minő te, fijául tekint.

Kiben tűz, erő és estély cseppje sincs!

Ha látád-e már hősfelek párbaját?

Ha hallád-e már vaspaták robaját?

Mivel^-nyelved ily bő szó-árral pereg,

Dicsőítve fennen híres Rusztemed.

A tűztől remeghetsz felettébb-igen,

Míg a zöldes tenger mederben pihen.

S ha felzúg a hullám, ha szánt a vihar:

Haragjátul a lángvető tűz kihal!

Sötétlő fejével az éj megszalad,

Mihelyt fény-aczélját kirántá a nap!”

Tudatlan szívében Hedzsír gondolá:

Ha megtudja e turk, Tehemten hol áll:

… Olyan szörnyű testű, izomdús; olyan

Feszült karja, váll-, mell- s tekintélye van…

A táborbul egy vészsovárgó hadat

Magához kerít és szilaj lóra kap.

S habár izmosak czomb-, kar- és vállai

Tehemten talán e tusán mulna ki!

S a hősek közűl majd ki ví ellene?

Csaták rém-piaczán ki lesz bajfele?…

Iránból ki sem lép fel vérbosszura;

Kavusz sáht legyőzné… lesz a trón ura…

Egy bölcs móbed így szolt: „Dicsőn halni szebb,

Mint ellent vidítson tengő életed!”

Ha engem megöl, rám zudítván dühét:

Folyam vért nem árad, nap sem lesz sötét.

Guderznek marad még agg napjaira

Oroszlánt se félő hetvenhat fia.

Marad Gív, világhős, a hadrend-szegő,

A népet helyettem vezérelje ő;

Behrámmal Rohám is, vitéz, büszke fő,

Oroszláni Sídus, a vészkergető.

Szeressék halálom után is nevem;

Könyítsen a bosszu szegény lelkemen…

Ha él agg Gúderz és a hetven derék

Fiú, kik hirök föl az égig verék:

Reám nem szorult úgy az áldott Irán!…

Egy szent móbed így szólt nekem hajdanán:

»Ha földből a czédrus tövestűl kivész,

A fáczán gyepű s gyom között nem tenyész!«[36]

„Szíved – szól Szohrábnak – miért háborog?

Szavad mindörökké Rusztemnél forog.

Miért forr veszett láng szilaj lelkeden?

E meddő kérdést mért rakod föl nekem?

Kivánt szót ne várj rá, nem is adhatok,

Habár vak dühödben fejem szétcsapod.

Okod nincs, nem is kell, hogy ontsd véremet;

Szavad szemrehányást miért is rebeg?

Te Piltent[37] szeretnéd leverhetni: ám

Nem oly könnyű győznöd a harczok fián!

Ne nézd, ne keresd őt! A vész majd ha dul:

Meglel ő a pusztán s leszel por-hamu!”

XVI.

Szohráb megtámadja a Kavusz seregét.

Midőn hallja sértő beszédét Szohráb,

Gyuló lelke lobbant, elfordult odább.

Az arczát elrejté egy szót sem felelt;

De lángszíve döbbent, sebes lázba’ vert.

Az álnok csalón sújt egyet öklivel,

Hogy az földre hull; majd lován messzi kel,

Be a várba. Töpreng, borong hosszan ott;

De csak harczra végzett; hozzá is fogott.

Csatol harcz-sarút, köt csatázó övet,

Fejéről aranyló koronát levet.

Aranyszín palástot veszen sebtibe’

Sisakművet is nyom, rúmit, fejibe.

Fog egy kopja-szált, nyílt, huroktőrt elő

S nehéz szilfa bunkót a dívfékező.

Erében a vér forr, tűzár-mód’ kereng.

Sebes röptű ménre szökik hirtelen.

Rivallt óriásit s rázván a gerelyt

Veszett elefántként a harczsíkra ment.

A harczok terén fel s alá lovagolt,

A hold szarvaig fölzudítá a port.

Szegűlt majd a sáhnak sátrához futott,

Sok oszlop-karót rajt bedöntött, zuzott.

Miként bősz oroszlán elől a vadak,

Remegve szaladt szét a harczos csapat.

Irán bajnokok közt nem állt ellene,

De még rá se nézett, nem egy büszke se,

Ki meglátta karját, kemény vállait,

Harczszomj-dulta arczát, aczél lábait.

A nagy harczfiak mind egygyé gyűltenek

S rebegték: „Elefánt e bősz szörnyeteg;

Könyelműn ki vet rá tekintő szemet?

Merész bajra-szállást ki kisértne meg?”

Szohráb meg kiáltott s a sáhtrón felé

Rohant és Kavusznak szemére veté:

Ösökkel dicsekvő, nemes sáh-sehán[38]

Mit érsz a csaták vész-szülő piaczán?

Miért hordod a Kei Kavusz dísznevet

Ha bajnok-felekkel nem állasz helyet?

Ha e kopja-szált megsuhintom: egész

Szorongó hadadból a lélek kivész!

Az éjjel fogadtam, midőn Zsende Rezm

Kimult gaz cseledből, nagy esküvel ezt

Nem hagyok Iránban meg egy hős-fiut!

E tettért Kavusz sáh bitófára jut!

Hol egy harczosod hát, ki szemben, ha kell,

A síkon megáll és velem bajra kel?”

Szólott s szava után szakadt néma csend,

Egyik hős se szólt rá, se ’nem’, sem ’igent’.

Felindulva roppant gerelyszált ragad

S a sátor-czölöpből kiver nyolczvanat;

Hogy a földre omlott a félsátor ott,

Míg a harsona szólt, a kürt harsogott.

Megijjed Kavusz sáh, kiált rémítőt:

„Oh boldog ősöktől eredt, nagy dicsők!

Rusztemnek ki visz hírt rövid percz alatt,

Hogy e turk miatt szűnk elolvadt, apadt?

Vetélytársaul nincs merész bajnokom;

Keresztűl hatolt már egész hadsoron!

Rohant Tusz, Kavusznak üzentét vivé

S elé tárta híven Tehemten elé.

„Számós sehrijár volt – Tehemten felelt –

Ki írt már nekem meghívó szép levelt.

Ma hívtak tusához, vigalmakra majd;

De Kavusz reám csak veszélyt, harczi zajt

Zudít!” – Majd parancsolt, Rekst nyergelteté,

Redős arczczal omlott a sok hős elé.

Kinézett Tehemten a sátor alól

Givet látta, künt, hogy mi sürgőn hajol.

A nyerget vivé, Reksre csatlá hamar.

Gurgin messziről dörg: „No csak rá! hamar!”

A réműlt Robám nagy dorongot czipel;

Tusz is harczi mezzel fedé testit el.

Ez is mond, az is zúg „Siess, igyekezz:”

Tehemten a sátor alól nézve ezt,

Így gondolkodott: „Ez nem más, Áhrimán,

Ilyen rettegést ő idéz csak csatán!”

A vállára ölté a Beberbejánt,

Övet fűz, királyit, körül derekán;

Felül Reksre, száguld tovább ösvenyén,

Zevárét[39] hagyó ott hada őreként

Így inté emezt: Csak fogadj szót nekem,

De nem senki másnak: maradj e helyen!”

Zászlóját emelték elől és vivék,

Nyomán a hadirtó, kevély harczfi lép.

Amint látta Szohráb nyakát, termetét,

Ki uj Szám gyanánt fölmagaslott, ekép

Beszélt néki: „Jer, csak jer innen velem

E zűrzaj tanyából; külön harczteren

Vijjunk meg!” Kezeit dörzsölé Szohráb

S legott messze hagyták a sátrak sorát.

Tehemtenhez így szólt: „Megálljunk emitt!

Mérjük össze szablyánk esupán ketten itt.

Se írán, se turk társ ne tartson velünk;

Kemény harcz, holott én s te együtt leszünk.

Neked már tusánál jobb voln’ nyúgalom,

Legitt porba dobbansz, ha rád sujt karom.

Magas vagy s kemény bár karod, czomb- s nyakad.

De megtört a kor már, erőd roskatag!”

Végig mérte Rusztem a hős gyermeket

E szép vállat, arczot, nyulánk termetet.

Felelt: „Büszke ifju! nemes hős, deli!

A föld hüs, hideg lent; a lég enyh-teli.

Ezerszer bejártam a bus harczmezőt.

Hány had szerte foszlott az agg hös előtt!

Kezemtől veszett bősz divek tábora;

De nem győze engem le ember soha.

Tekints rám, s ha e kar sem ont végveszélyt

Reád s élve jutsz át a gyiltól se félj!

Csatáim csodálták hegy-völgy, tengerek,

Midőn Tur[40] vezérit karom verte meg.

Tanum rá az égbolt s csillag-milliárd:

Lábamnál tiportan nyögött a világ

De szívem te érted részvéttől eped;

Hogy oltsam virágzó, vidám életed’?

Ne légy turk te! Ily színt, kebelt, termetet

Irán földe sem szült, sosem terme meg!”

Hogy e hang Tehemten ajkáról kiszállt,

Szohráb szíve pezsdült, remény közt zihált.

Beszélt: „Oh dicső! mondj csak egy szót, egyet:

De őszinte légy, mondd: mi néked neved?

Meg add tudnom őseid nevét sorra mind,

Szavad felvidámít zene hangjakint.

Ládd én ugy gyanítom, te Rusztem vagy, a

Magasztalt Nirem-törzs sudamló galya!”

Ekép válaszolt az: „Rusztem nem vagyok;

A Nírem törzsiből való sem vagyok:

Hajh ő pehleván, nagy. Csekély harczfi én,

Nem illet meg engem kuláh,[41] sáhi fény!”

Szohrábból a végső remény messze szállt,

A fénylő nap is bús, sötét éjre vált.

XVII.

Rusztem harcza Szohrábbal.

Dárdát vont elő és rohamtettre ment,

Áldó anyja intő szaván csügg, mereng.

A harcz így megindult. Tusájok terét

Heves dárda-harczczal szorossá tevék.

Kezökből szilánkká szakadt lándzsa, kard;

Lovuk balra hajtók, megint vissza. Majd

Kifent hindu vítőrt ragadtak, hogy a

Kivert szikra tűzár gyanánt pattoga;

A tőr csattog és hull ütés, egyre más,

A lég zeng; fogadnál: a feltámadás

Van itt. Majd dorongot viseltek, nehezt,

Vadul döngeték ez amazt, az meg ezt.

Bunkó összegörbült hatalmok miatt;

Kifáradva ingtak lovak s hadfiak.

A lóról darabként lehullt vért, paizs,

Feloldzott a pánczél a dulókon is.

Kidőlt végre harczból a ló és lovag,

Izom, kar lefárad, segélyt megtagad,

A testről veríték, poros szenny szakad,

Felég, tikkadoz szomj miatt nyelv s ajak.

Így álltak egymáshoz közel szótlanul,

Apán is – fiján is kínok árja dul.

Világ! óh utad mily csodásan kering!

Sebet vágsz te, majd írt kínálsz rá megint.

Rokonszenv se rezdűl, szeretet sem ég;

Szerelmet nem ébreszt im arcz s bölcseség.

A négylábú, lám, önfaját ösmeri,

Vizek réme lent, künt puszták szörnyei!

S az ember baj és bú között gyermekét

Tovább űzi gyűlölt ellenségeként! –

Krokodilt se láttam – Tehémten így szólt;

Magában – csatán ily vadul pusztítót.

Előttem percz alatt megdőlt dív Szefid,

S egy ember miatt most szívem reszket itt.

S ez ember világot se látott gyerek;

Se hős, sem lovag, sem dicső hírhedett,

Kifárasztva bénán kidőltem csatán

Csodálkozva bámult a két had reám!”

Kevéssé a két hős midőn megpihent

S bú, baj, szenvedés, zaj feledségbe ment.

Vesszőt vet az ajzott, feszes hurra majd

Az ifju s az agg hős és egymásra hajt;

De vessző, gerely-szál, zugó lándzsa, kard

Aczélos palástról lesiklott hamar.

Komor lett a kettő, veszett dühök ég!

Deréknál ragadják meg egymás övét.

Tehemten, ki szirtre ha nyujtá karát

Könnyen zúza szélylyel vaskos sziklaszált,

Fogá a derékszíjt, hogy ellenfelét

Nyeregből kirántván földön törje szét.

De hajh! meg se rándult a szörnyű gyerek!

Erő-törten űl ő lován, ténfereg.

S míg ámulva kérd-néz megfoghatlanul

Az öv lágy kezéből kifordul, lehull.

Harczczal jóllakott már a két bősz lovag

Sebekkel borítva szélylyel váltanak.

De még egyszer Szohráb a buzgányt fogá,

Tehemtenre nyargal lecsap s száll odább.

Sebet sujta sajgót a vállcsont felé;

De ez néma volt, ment; a kínt elnyelé.

Szohráb gunyolón szólt: „No hírhedt lovag!

Elég egy csapás, már űzöd vén lovad?

E ló Reks? Hisz ugy néz ki, mint rossz szamár,

Silány s még silányabb, ki ott rajta száll.

Habár égig ér föl fejed, mint platán

Öreg hős vagy; ifju lever már csatán.

Fedék már a két hőst zuzások, sebek,

– Szűk ily két jelesnek a földrengeteg –

Hogy egymástól végre kín és aggalom

Között távozának külön oldalon.

Tehemten nyargalvást a turk hadba csap,

Miként prédasejtő oroszlán-csapat.

Irán hősi közzé pedig bérohan

Szohráb féke-veszett, megűzött lovan.

Kezén zord halál ült, az iráni had

Sorából kidőltek a jó harczfiak.

Miként farkas, a nyáj közé ha csapott,

Aként ver le, tép, öl kicsinyt és nagyot.

De bús gond lepé a Tehemten szívét,

Hogy e hős erényü fiutól, ki még

Gyerek csak, de már díszpalásttal ragyog,

Kavusz Kejre tán végveszély áradott.

A táborba vissza robog hát legott

S im aggályait bételőn lelte ott.

A hadnép közepén Szohráb dalia ölt,

A vértől rubinszínt sugárzott a föld.

Kifolyt vér sötétlett palástján, nyilán;

– Oroszlán, mely ittas ragadmány mián.

Boszus lőn Tehemten megismerve őt

Veszett bús haraggal rivallt rémítőt

Reá s monda: „Ej turk, te vérszomju! h.át

Iránból ki vívott te véled tusát?

Miért nem zudítod reám orv-dühöd?

Farkasként miért ölsz a juhnyáj között?”

Szohráb is felelt: „Nézd a turáni had

A harczok zajában nyugodtan maradt.

S te mégis vakon rá rohantál elébb,

Pedig senki el nem hagyá nyughelyét!”

„A nap – szól Tehemten viszont – alkonyu1

De holnap, mihelyt a világlámpa gyul.

E helyen bitó vagy dicsőség lebeg!

Kardunktól a fénylő világ is remeg…

Karod már ha harcz és tusához olyan

Megedzett vajh’ élnél soká, boldogan.

Eredj most, de eldől ügyünk hajnalon,

Miként elhatárzá örök hatalom!”

XVIII.

Rusztem és Szohráb táboraikba térnek.

Így elváltak. A lég sötétült be már.

Szohrábnak az ég is csodát szülve jár.

Hadat lát fölül is a kék bolt-íven

Szüntelen csapong, fú, perczet nem pihen.

Vas-érczből a mén is talán, min futos;

Aczél teste van, lelke bámulatos.

Sötét éjjel ért be a táborba, hol

Meg nem rendülőn, bár kifáradva szól

Humánhoz: „A nap versugart szórva költ

Ma. – Balsors-, viszálylyal teli ég s a föld.

Reátok rohant hát azon bő lovag,

Hősek `hőse, biró arszlán-karmokat.

Hogyan jött közétek, miket tett vagy szólt?

Csatán büszke, méltó vetélytársam volt.

Hadamnak ,nyakán ült s oh vaj mit mivelt?

Világ még sosem szült csatázót, ilyent.

Öreg bár, de vénhedt oroszlán gyanánt

Nem unná soha a veszélyt és csatát.

Nem ismertem én hőst, nem e földön még,

Ki oly mód kötözné a bosszu övet!”

Humán mond: „A sáh úgy parancsolta meg,

Ne mozduljon innen tovább a sereg.

Mi hát tétlen állánk, hadhoz készítő

Dolog s szó között folyt a szálló idő.

S im egy, harcz-sovárgó vitéz véresen

Felénk ront sisakkal s aczél-vértesen.

Miként részeg-őrült csapong, sőt dülöng;

Maga támadá meg egész haderőnk’.

Nyomán fölkavargott sötét harczi por,

Hadunkból sokat szét zúzott, tört, tiport.

S saját táborához amint át tekint

Megfordul s legott eldűlöngött megint.”

Szohráb rá viszont: „Hát a főhadnagyok

Közül végveszélybe egyet sem hozott?

Iránban e kartól lehullt sok dicső;

Piroslott a föld, mint a dús rózsatő.

Míg ő itt ödöngött talán tétlenűl

Hejh! oszlott a hadnép, e kar s kard elűl!

Legyen hím oroszlán, ki bajt vívni kel:

Dorongom ha rá sújt silányul vesz el.

Ha rám néz: nyög a gyíl, a tigris s egyéb.

Lezúzom dárdámmal az ég menykövét.

Ha bosszu-redő reng szemöldöm felett:

Aranyvért az ellen-vívón szét reped…

A hajnal ha felgyul a nap majd ha kél,

Kitűnik, ki ^,győző, kié a babér?

Teremtő egy isten nevér’ esküszöm;

Az ellent e helyrő1 egyig szét űzöm!

De most ét-itallal vidítsuk magunk,

Szívünkből pohár-hang hadd oszlassa bunk’!

Hasonlón Tehemten hadát nézni ment

S előhíva kérdé azonnal Gívet:

Miket tett ma Szohráb, a had-szétverő?

Miként támad és ví a harcz-vészben ő?”

Csatás Gív felelt így Tehemtennek: „Én

Sosem láttam ily hőst, nem e földtekén.

Futó láng gyanánt tört reánk s a sereg

Során át verődött és Tusznak eredt,

Ki ott állt a földön kelevéz kezén,

De tűst lóra szökkent, látván a veszélyt.

Rohant az dühöngő oroszlán gyanánt,

Mihelyt látta kézben a nagy kopjaszált;

Felé hajlik és üt vasingén olyat

Hatalmátul az szét darabbá szakadt.

Tum ellent sem állott, lovat fordított,

Szaladt. Sok merész hős vesz és vérzik ott.

De nem mentheté meg senki hírnevét…

Ez ellen kivűled meg senki se véd.

Az ősök esatáit s jeles tetteit

Kutattam; s találtam vitézt, bajt; de itt

Merész nem kerűlt egy, hogy álljon tusát

A bosszú piaczát neki hagytuk át,

Lovag, hős, csak egy is, nem állt szembe sem,

Bal és jobbra dult-vert vadul féktelen,

Iramlás, zavar kelt minden oldalon,

Ahol megjelent tajt-fuvó ménlovon!”

Borus lett Tehemten beszédén s tele

Keservvel megindult Kavusz sáh fele.

Midőn látta Kavusz a nagy bajnokot

A trónon közelben helyet mutatott.

Tehemten Szohrábról ereszté szavát

Magasztalva harczát, sugár alkatát:

„Világ még nem ápolt ilyen gyermeket,

Oroszlánt se párját a vad-rengeteg

Fejével fölér a magas csillagig;

Ha megy: lába léptén a föld ingva-ing.

A két kar a két czomb s egyéb csontjai

Szilárdak, nagyok, mint tevék czombjai

Hurok-, tőr-, gerelylyel nyíllal hosszasan

Verem, ostromoltam soká hasztalan.

Utoljára mondék: „Ej a földre rég

Időkben nyeregből mi sok hőst veték!”

Kemény szíj-övét hát legott megkapám;

Emeltem szakit’tam nagyot vas csatján,

Hogy lóról, nyeregről lerántsam s amint

Elég mást, lesújtsam a földhöz megint,

De széltől elébb reng a kőszál maga,

Mint nyergén e hírhedt fiu ingana.

Ekép visszatértem, mivel este volt,

Vak éj puszta csendjén nem égett a hold.

De holnap megint lát a véres mező,

Tusán törjük egymást megint, én meg ő.

Ma még nem tudom, sáh, a győző ki lesz;

Az isten öröklő végzése mi lesz?

Csak ő tőle árad erő s győzelem,

Ki holdat s napot gyújt sötétlő egen!”

„Az irgalmas isten – Kavusz mond neki –

Kaján ellenünk porszemekké szeli.

Világalkotóhoz egész éjjelen

Le gyász-porba hajlik könyörgő fejem,

Hogy adjon erős kézt, hatalmat neked,

E bősz turknak útját rövidítse meg.

Hogy hervadt reményid megifjodjanak;

Neved fényt lövelljen, miként fönt a nap!”

Tehemten felelt rá: „Oh boldog király!

Szíved vágya teljék, akármit kíván!”

Saját táborához megy innen, tele

Búval lelke, bosszus haraggal szíve.

Borongó Zevárét úton lelte, ki

Legott kérdte, e nap miként telt neki?

A hős nem felelt rá; elébb enni kért;

De majd gond s komorság borítá szívét.

Fivéréhez így szólt… szelíd volt a szó…

„Te légy éber és víg, ne dult hallgató!

Ha hajnal hasadtán a bús harczi jel

E vér-szomjazó turk elé szólít el:

A zászlóm ragadd meg, hadam és a trónt

Elém hozd, együtt vért- s aranynyal bevont

Sarum. – Állj meg őrként itt sátorlakom

Előtt míg a nap nem hal el nyugaton.

Ha győzően intend a harcz-koczka rám

Soká nem időzöm, nem, a vértanyán.

S ha másként határzá a sors-szólta szó:

Ne bánkódj’ felettébb, ne aggódj’ azon!

Ne jertek ki harczunk sivár halmira;

Ne szomjazz miattam te vérbosszura.

Zabulhonba indulj a néppel haza,

Holott fénybe’ csillog a Desztán laka.

Vigasztald meg értem szomorgó anyám,

Hogy így mérte isten örök sorsa rám,

Beszélj néki: »Lelked ne békózza bú!

Fiadért örökké ne légy szomorú!

Nem ápol örökké, de senkit a föld.

S az ég ellen ajkán panasz sohse költ.

Levert hány oroszlánt, le tigrist, dívet,

Le gyílt; pusztulás járt nyomán keltinek.

Nevét sírja sok, vár s faluk bús roma.

Le nem győzte még kar s ravaszság soha.

Kinek lába mindég a kengyelben állt,

Megyen s zörgeti a halál kapuját:

Ezernél több évig ha élt volna is

Ez út várna rá csak – e voln’ sorsa is!

Tekintsd Dzsemsídet meg, a sáhot, dicsőt,

Avagy Tahmurászt a derék dív-verőt;

Ilyen két király még a földön nem. élt,

S utóljára mind ment s az istenhe’ tért.

Ha rajtok a lét így lezúgott, haladt

Miért féltenéd hát ez uttól fiad?«

Ha megnyugtatád, mondd Desztán Zálnak azt:

»Hűséged a sáhhoz ne törd, ne szakaszd.

Ha indít hadat: menj s ne állj félre te;

Akármit parancsol, kövesd, járj vele!

Veszendő a lét: elhalunk ifju, vén;

Nem érünk örök kort a földnek színén!«”

XIX.

Szohráb leveri Rusztemet.

Midőn szerte hinté a nap sugarát

S a holló-sötét éjt riasztó odább:

Felölté Tehemten a Béberbejánt,

Megűlé a szörnyű sárkány-paripát.

A két hadsereg közt két mérföld mező

Terűlt – puszta sík és sivár volt merőn. –

E síkságra száguld a küzdő elé,

Fejét kék-aczélu sisak födte bé.

– Sietség- s haragból keserv s gyász ered;

Ég óvjon meg attól apát, gyermeket! –

Az éjt büszke Szohráb vígan tölt’te le;

Vidíták szívét dal, kehelyhang, zene.

Humánhoz beszélt: „Bősz oroszlán e vén,

Kivel szembe szálltam ma a harcz terén.

Harcziasb, hatalmast alak nálam ő;

Félelmet nem ismer, mikor harczba jő.

E mell, váll; e két kar olyan mint enyém;

Gyanítnám egy törzsből eredt ő meg én.

Ha nézem: ez arcz, szem szeretetre int;

Ha néz: arczomon fest futó röpke pírt

A hívő szemérem. – Anyám átadott

Jegyeit rajta látom, szívem reng, dobog.

Merem hinni szentűl, a nagy Rusztem ez,

Világon sem él oly hadur milyen ez,

Az ég ójon engem, hogy árült csatán

Rohanjam meg én, vért sovárgón, atyám!”

„Tehemtennel én már – felelt hős Humán –

Sokat jártam ádáz veszélyes tusán;

Te hallád Mazendránt miként küzdte le,

Miket tőn Szipehbud nehéz fegyvere.

A Rekshez valóban hasonlít e ló,

De úgy nem robog, fú, hamar lankadó.”

Midőn égen a nap futott fölfelé

S alvó ifjak álmát odább üldözé;

Szohráb vállra tüstént palástot vona,

Fején harcz viharzott. szívén lakoma.

Sivalkodva robbant a harcztérre ki,

Tehénfős[42] dorongját vadul rengeti;

A hőst kérdte s ajkán mosolygás kele –

Azt hinnéd toron s nem tusán van vele:

„Hogyan szunnyadál, mondd, miként ébredél?

Miért rázza szíved fel harcz-szenvedély?

Le a földre sujts tőrt, boszúló aczélt;

Zuzó ökleidtől repedjen a bércz!

Mi a pástra dőljünk le itt gyalogon,

Rózsát hintsen ó-bor a mord arczokon.

Legyünk jó barátok, szövetségesek;

Felejtsük a harczot, mi köztünk esett.

A kit kedve ösztönz, keljen harczra az;

Te örvendj velem ma; vendégem maradsz.

Szívem lángra gyuladt irántad, szeret.

Szememből lehulló szégyenköny pereg.

Tudom, büszke törzsből eredt hadfi vagy.

Oh fesd hát családfád elém; mondd: ki vagy?

Miért e titok: szólj, miért rejted el Neved?

Miért rohansz rám, miért mérkezel?

Tehemten vagy úgyé, a Desztán fia,

A hírhedt csatázó, kevély dalia!?”

„Oh hírszomjazó – szólt Tehemten neki –

Nem tréfálni jöttem ma harcz-térre ki,

Tusát, vészt beszéltünk meg együtt minap,

Szavunk szent maradjon, ne szegjük mi azt. –

Hisz én agg vagyok már, te még ifju vagy:

Csatához csatoltunk ma sarkantyukat.

Elő hát! míg eldől veszélyes vitánk,

Miként a világőr parancsolta ránk.

Forogtam sokat már alant-fent, de még

Színlő szószegést vagy csalást nem tevék!”

Szólott vissza Szohráb: „Legyen hát öreg,

Ha rostnak tűnik jó tanácsom neked!

Látod tervem az volt: fehér ágyadon

Pihenj el, ha egykor a végóra von.

Testednek fiad sírt, koporsót kerít,

Így hagyja el szálló lelked hüvelyit!

A végzet halálod ha rám bízta, ám

Legyen, mint az isten parancsolta rám!”

Lovukról leszálltak tehát mindketten,

Vasinggel, pereczczel, sisakkal fedten.

Ki sziklára köt’ték a két harcz-lovat;

Bú-sebzett szívekkel szemközt voltanak.

Oroszlán gyanánt küzd, dul-öl mindenik;

Hogy el vér s veríték fedé testeik’.

Ez azt, az meg ezt ví s verék emberűl,

Regtől estelig, míg az árny szétterűl.

Szohráb, mint vadult hím elefánt suhint

Körül. – Fut, de bőszen rohan rá megint.

Övön kapja Piltent, zúdít rajt’ olyat,

Ha rá vágja – hinnéd – a bércz szétporlad.

Harag s bosszú hangján iszonyút üvölt,

Lesujtá felét, hogy nyög és ing a föld.

Reá, mint a részeg elefánt szaladt,

Legyűré, hogy elnyúlt a földön hanyatt.

A mellére hágott Rusztemnek, kinek

Szemét és az arczát por s vér tölti meg,

Miként hím oroszlán az ejtett vadak

Felett áll, hogy azt szét szakítsa: ragad

Hüvelyből ki egy tőrt, aczélt, kékelőt

Hogy elcsapja törzstől a vérlepte főt.

De fölnéze Rusztem, megdöbbenve szól,

E titkot kibontom burokjaiból –

Szohrábhoz beszél: „Oh oroszlánfogó,

Huroklendítő, kard- s gerelyforgató!

Minálunk az illem nem így rendeli;

E tett volna vallás s szokás elleni.

Ha egy bajnok ádáz tusában talán

Le a porba dönté az ellent alá:

Legyen bár haragvó, midőn ez hanyatt

Esett még gyilkolni legott nem szabad.

De ha másod ízben legyőzé s e tett

Szerzett néki „győző oroszlán” nevet:

No vallás- s szokással nem ellenkezik,

Ha elcsapja ekkor az ellen fejit!”

Vigyázatlan ifju a szónak hitelt

Adott: – hejh e szó tőr – nem azt érdemelt. –

Így hozta nagy lélek, meg az ifju kor

S határzá öröktől a gyász-keltű sors…

Megállt, elbocsátá kezéből hamar;

Üget merre bényult az útlan avar.

Vadászott s eszében se tartá tovább,

Kivel vítt ma oly bősz, veszélyes tusát.

Soká bolyg, míg ismét porűlten Humán

Elé ért, ki kérdett a harcz-sors után.

Elmondá Humánnak, hogyan folyt neki,

S Tehemten miket szólt, tanácsolt neki.

Humán felkiált: „Jaj, oh gyermek, neked!

Meguntad – korán meg – vidám éltedet!

Jaj e váll, e termet, e fejlő kebel,

E gyors láb, e két kar miként vesznek el!

Im a vert oroszlán hálódból kibú…

Hiú lett a kínos vadászat, hiú!

Megéred keserves gyümölcsöt terem

E tetted neked majd a harcz-reggelen.

A sáh szólt, tudod, bölcs-, emlékezetest

»Az ellent akármily csekély meg ne vesd!«”

Beszédén Szohrábból remény is kihal,

Komor lőn, szívén át fájdalom nyilal,

De Humánhoz bízón s vigasztalva mond:

„Ne izgassa szíved felettébb a gond;

Ha kél reggel a nap: megint ví velem;

Nyakán lesz igám majd, midőn lemegyen!”

Viszont táborába megyen népihez,

Szívén bánat, aggály s harag révedez.

Tehemten, midőn elhagyák a csatát,

Kelt és fölmagaslott aczélhegy gyanánt.

Lement lassan egy ott futó ér fele;

– Olyan, mint az elhalt, ki sírból kele –

Ivott. Mosta vértől az arczát, fejét.

Világalkotóhoz könyörg még elébb;

Erő s győzedelmért esengett, hajolt.

Hajh! nem tudta, mit rejt a nap és a hold;

Fejéről az ég, mely ma szórt rá borut,

Nem tépi le holnap a dicskoszorut?…

… Beszélték nekem, hogy Tehemten előbb

Az isten kegyéből kapott oly erőt,

Ha ment és a kőszirt hegyé hága: ott

A kéz-láb alatt szírt szakadt, horpadott.

Ez őt megköté; baj- és terhére lőn.

Szívében menekvés-vágy dult égetőn;

Letérdelt az ég-földteremtő előtt,

Panaszló imában kérvén kérte őt;

E roppant erőnek terhét elvegye,

Hisz így járta-kelte oda mindene!

Nagy isten hajolt rá, a mint kérte – lőn

Az órjási testben apadt láng s erő.

Most, hogy sorsa ^-e gyászt hagyá érnie

S Szobrábtól szorongtán sebet vall[43] szíve,

Eseng újra: „Oh bölcs, öröklétű lény,

Te őrizd ma szolgád veszendő ügyén. –

Erőm add meg újból, mit ojtál belém,

Igaz, tiszta isten! létem reggelén!”

S megint hajla isten, amint kérte – lőn:

Megint duzzad és forr erén láng s erő.

Emígy harczba ment, ott hagyá a folyót.

Halvány arcza; szívén nehéz gond honolt.

Rohant már Szohráb is vadon vadjakint,

Parittyája vállán, kezén ijja ing. –

Oroszlán gyanánt sí, sikoltozva ment,

A patkócsapástól világ sarka reng.

Hogy így látta Rusztem a hős gyermeket,

Soká nézte, ,ámult, szeme rajt’ veszett.

Erős lelke rengett, csodálkozva állt –

Ezer képbe’ látá jövő párbaját.

S hogy őt látta Szohráb, az ifjui szél

Gyulasztón csapott el heves szívinél.

Merőn mérve nézé, midőn ért közelb

A fényt és tüzet, mit ez arcz s szem lövellt.

„Kiszöktél az arszlán-körömből – beszél –

Miért törsz tehát rám megint, jó vezér?

Mi űz, mondd; mi fáj, ég? Gyalázat bizony,

Hogy nem kél pironság sötét arczidon!”

XX.

Rusztem megöli Szohrábot.

Lovuk megkötötték keményen megint.

A gyász-sors fejőknél vész-jóslón kering.

Pedig merre mérgét alá hinti az,

Szilárd sziklaszál szét folyik, mint viasz.

Megint harczra hajfák fejök. Szédítőn,

Veszettül ragadták meg egymást övön.

S a mennybéli felség Szohrábnak talán

Karját bénítá vagy erét szaggatá,

De most ing. – Tehemten hogy alkalma nyilt,

Körűlkapta a vészfuvó krokodilt;

Szegé hátra, ketté, hogy az megtörött.

…A végzet szemet hunyt az ifju fölött!

Levágá a földhöz vadállat gyanánt,

Hogy ott veszszen; ő felszökik róla; ránt

Hegyes tőrt övéből s saját egy fiát

Oh ég! józan észszel veré szívin át!

– Oh ki szomju vagy, és a vérszomj vezet,

Vigyázz! mert ha kardod vérrel szennyezed,

A sors szomju lesz: vért kíván vér helyett;

Tőrként üli minden haj álnok fejed! –

Szohráb hánykodik lent, nyög irtóztatón,

Tul ad gondolatján, a rosszan s a jón.

Hörög: „Ezt kerestem magamnak, midőn

Sorsom kulcsait vad kezedhez letőm…

De nem vagy te vétkes; csaló fény-alak

Ragadt engem el s ölt le más percz alatt.

Gunyol megvetőn most barát, hős; hiszen

Letűnt, porba omlott erőm és hírem.

Atyámról anyám sok szépet monda el

– Ah! vágyam s szel elmem miatt veszni kell!

Égett látni lelkem magasztalt atyám,

Éltem-lelkemet mind e vágyért adám!

Oh jaj! kínom ég meg; bár éltem oda;

Atyám egy vonását se láttam soha!…

S te tudd meg, ha halként alá rejtezel;

Ha elföd öröklő, sötét éjlepel;

Ha felszállsz, miként fönt futó csillagok;

S a föld képiről letéped a napot

Atyám bosszuját nem kerülöd te el,

Ha meghallja majd, hogy fiát ölted el.

A kt-t hadseregben lesz egy hadfi, ki

Kösöntyűm Tehemten elé megviszi,

S hírűl adja, hogy, míg atyját látni járt,

Az utban találtad s leölted – fiját!”

Rusztem hallja ezt. Szédület környezi;

A fénytelt világ elsötétűlt neki.

Erős lelke megtört. Tehetség nekűl

Le a földre roskadt eszméletlenűl.

Midőn észre tér majd, szívet tépdelő

Szavakkal kiált föl s nyög: „Oh add elő,

Mutasd, mit Tehemten adott, hol a jel?

– Oh hogy hervadna név- s dicsősége el!

Hiszen Rusztem én, én vagyok. Bár a sír

Takart voln’ be régen s ne említne hír!”

Panaszlón sikong; két szemén könny-özön

Patakzott; kitépé hajfürtét tövön.

Midőn látta Szohráb Tehemtent ekép,

Hogy őrjöng s a bú elvevé ép eszét,

Beszélt néki: „Rusztem te vagy hát! te, ki

Tusán elbirád tenfiad veszteni.

Oh mint kértelek: mondd neved mondd nekem!

De nem kelt szerelem-szikra szíveden. –

Szakaszd fel csatokkal kötött vértemet;

Sugárzó teIstemen hamar megleled

Karomban kösöntyűd, szerelmed jegyét;

Tekintsd, mért bolyongott fiad szerte-szét.

Anyám jött – hogy zendűlt a kürt s harsona –

Le hozzám az ^-arczán köny és vér nyoma;

Lelkén távozásom sebet vága, mélyt;

Karomra köté ezt talizmánjaként.

Beszélt: »Még atyádtól kapám én e jelt

Emlékkép; vigyázz rá, karodban viseld.«

S imé végzetes lőn a vész percziben;

Leölted fiad s most előtted pihen!”

Kibontván palástját jegyét ott lelé;

Ruháját magáról vadul tépdelé

Le mind; szólt: „Megöltem saját gyermekem,

A bátort, minő több sehol nem terem!”

Szemén vér szivárgott haját tépte ki

Fejét por-, az arczát özönköny fedi.

Szohráb szóla hozzá: „Nem ér semmit ez!

Szemedből a vérköny miért permetez?

Saját létvilágod miért oltanád?

Esett minden úgy mint a sors hozta rád!”

A fényes nap immár haló félre dűlt

S hogy Rusztem a haczból elő nem kerűlt,

A táborbul indul ki husz jó lovag

A harczhelyre, onnan hogy hírt hozzanak.

Találták a két mént kinyűgözve, por-

S veríték-fedetten, de Rusztem sehol!

Midőn feltalálák a nyergét s lovát

A bosszu-tanyán hős nekűl: gondolák,

Gonosz végzet éré, ledönté a harcz,

A hősek szívén bú, fájdalom viharz. –

Kavusz Kejhez így ért a gyász-üzenet:

„Elveszté a fénytrón dicső Rusztemet!”

A nép közt szakadt oly panasz s bús sirám,

A föld is megindult a jajszó mián.

Parancsolt Kavusz sáh: „Hamar Tuszt hívják

Elő; bugjanak gyászt dobok s trombiták!”

A hadnéphez aggó Kavusz így beszélt:

„A vészhelyre küldjünk futárt és tevét,

Hozzon hírt azonnal, mi történt? Mivel

Irán földe méltán örök gyászt visel,

Ha elhalt Tehemten, a harczkedvelő,

Ki áll védni Iránt – ha kell – majd elő?

Mi mind elveszünk, ha Szohráb ránk szakad;

Nem, e helyt maradnunk tovább nem szabad!”

Midőn jött morajlón a kémlők zaja,

Tehemtenhez Szohráb emígy szól vala:

„Hanyatlóra hajlott napom már; vele

Egész másra fordult Turán helyzete.

Szerelmed mutasd meg, beszéld rá a sáht,

Ne indítsa Turán felé bősz hadát.

A bízás erőmben vevé arra csak

E serget, hogy Irán ellen rontsanak.

Javat, kincs-, szerencsét ígértem nekik,

Szavamban reményét veté mindenik.

Ah! nem tudtam én jó vitéz, hírhedett,

Hogy így törje nemzőm kevély lelkemet!

Ne hagyd, hogy az útban veszélyt lássanak;

Ne nézd rossz szemekkel e tettök miatt!

E várban bilincs közt egy irán fogoly,

Ki e tőrbe döntött csaló, álnok; oly

Sokat kértem ezt, hogy mutasson nekem;

’Sz téged láta mindűtt heves képzetem.

Hajh! ő áltatott, szólt tökéletlenül;

Ezért bűnhődik most bilincsekben űl.

Beszédére elhalt reményem, hitem;

Fehér nappalom lőn az éj színiben.

Ki ő, nézd meg Irán cseles bajnokát;

Bocsásd el, ne zaklasd bűnéért tovább.

A jelt, mit anyám rám bízott, néztem én,

De nem, nem hihettem szememnek sem én!

Örök csillagokban miként írva volt

Atyámnak kezétől levék néma, holt.

Jövék, mint a villám, megyek szél szerint,

Magos mennybe leljük fel egymást megint!”

Tehemtennek ajkán a lélekzet el

Akad; szíve lángol, szeme könybe kel.

Felűl Reksre gyorsan; tolong, forr, hevűlt

Zugó vére; ajkán hideg sohaj ült.

A hősek felé így lovaglott hamar, –

Panaszt bugva, lelkén kín és zűrzavar,

Midőn észrevették az irániak,

Fejők porba hajták az öröm miatt.

Imát s dalt rebegtek nagy isten előtt,

Hogy a harcz-veszélyből kimentette őt.

De meglátva porral becsapzott fejét,

A tépett ruhát s vért patakzó sebét,

Kérdezgetni kezdték „Mi történt, mi lett?

Panaszt mért zokogsz, mért viselsz gyászt, ilyet?”

Előadja tettét – csodás-iszonyút,

Fiára miként vont öröklő borút.

Reá zug a nép mind panaszhangja kél

Rusztem lelke meg kín között reng, alél,

A hősekhez így szól: „Erőm és eszem

Megingott; se testem se lelkem nekem!

Ne bántsátok a turk hadat ti; elég

A bajból nekik, mit magam készíték!”

Zeváré is eljő fivéréhez és

Ruhát szaggat testén, sebet sebre vés.

Rusztem látva öcscsét, az így gyászolót,

Előadja mind, mit haló fia szólt:

„Oh sírjak, kesergjek saját sorsomon;

Bűnöm büntetését oh hadd hordozom!

S e bal végzetem hát az agg korban ért

Kiszaggatnom a fát, a törzset, gyökért!

Bezuzám ez ifjú, e gazdag kebelt,

Melyért sír az ég is örök könnyet ejt!”

Sebes hírnököt küld Humánhoz, ki mond:

„Sovár bosszukardod hüvelyből ne vond.

A hadban te vagy már vezér. Éberen

Vigyázz; résen állj mind nap- és éjjelen.

Felettünk a harcz-nap tovább nem rezeg

Vörös színbe’; többé szavam sincs veled.

Fíam te tanácslád gonosz tervűleg,

Szívemben te gyujtál emésztő tüzet!”

Fivéréhez így szólt a nagy pehleván:

„Oh fénylelkű bajnok derék hős tusán!

E hírt vidd te hozzá, de menj futva, hol

Kanyargó mederben patak habja foly’!”

Rohant is Zeváré azonnal s Humán

Elé tárta, mit szólt a nagy pehleván.

De Humán, ki Szohráb tanítója volt

A kardforgatásban, ekép válaszolt:

„Hedzsír volt az álnok, ki szított viszályt

Ki Szohráb előtt szörnyű titkot csinált.

E’ kérdezte váltig atyjának jegyét,

De ő csalta, köddel veré szellemét.

Ezért omla ránk baj, keserv ennyire;

Méltó, törzsiről gaz fejét ütni le!”

Zeváré lovag hát megint vissza ment

Előadta sorral, Humán mit üzent.

Hogy álnok Hedzsír volt a szerző, kiért

Szohráb élte ifjan a végpontra ért.

Tehemtennek e vég-szavaknál kivált

Sötét lett szemében ez átkos világ.

Sivó bosszuval tört Hedzsírhez alá,

Nyak-örvét ragadván a földhöz csapá,

Hüvelyből kivont egy aczélt, éleset,

S fejét csapni bőszen Hedzsírnek esett.

De mert kérve kéré kegyelmét a had –

Halál körme közül Hedzsír lőn szabad. –

Megindula aztán a bús pehleván

Sebhedt lelke ismét fiához hiván.

Az országnagyokból sok együtt megyen

A hőssel Guderz, Gív, Tusz és Gusztehem.

A bus néma hadnép s egész környezet

Bilincsét a nyelvnek megoldván rebeg

Imát istenéhez, hogy írt nyujtson a

Sebekhez, míg enyhűl a kín ostroma.

Tehemten pedig tárt ragadt, hogy vele

Keserv-dulta éltét pusztává tegye.

A főranguak megragadták kezét –

Szemökből patakzott szívök vére szét

Guderz szóla, mondván: „Oh hős mért e tett?

A bús földnek arczát hamúval feded?

Ha testedre zúdítsz te tengernyi kínt:

A holt hősnek enyhet nem ád már e mind.

Ha többet szabott vón’ időt végzete:

Örökké örülnél a földön vele.

S ha elszálla tőlünk nyiló éviben,

Tekintsd azt, örökké nem él senki sem.

Vadász a halál, vad az ember-fi csak,

Korona ragyogjon fején vagy sisak.

Leszállunk, ha majdan a végóra int;

S mi vár ott reánk, azt ki sem tudja itt.

Ki az, kit nem aggaszt halál-gondolat?…

Sirasd ezt Szipehbed, sirasd sorsodat!

Legyen lét-utunk bár hosszu vagy rövid:

Mi kétségbe estünk, ha ő közelit!”

XXI.

Rusztem gyógyírt kér Kavusztól.

Guderzet hivá fel a hős ekkoron:

„Oh fénytiszta lelkű, derék bajnokom!

Kavusz sáhnak adj hírt; mi történt velem.

Beszéld így minő gyász veré agg fejem:

Karom verte által fiam kebelét

– Oh jaj! vajha bénult s meredt voln’ elébb!

Ha él még eszedben csatám, tett-erőm:

Sirasd estemet, bánj velem részvevőn.

Oh küldj drága balzsam-íradból nekem,

Mitől sebhedett test megint ép leszen.

Együtt egy pohár bort ne késs’ küldeni,

De légy rajta gyorsan, míg nem kései.

Fiam sorsa jobbra fordul majd talán,

S miként apja szolgál a trón zsámolyán!”

Repült is Guderz, mint a szél, és a sáh

Elé, mit Tehemten üzent, átadá.

Felelt rá Kavusz sáh: „Egész hadsereg

Során nincs Rusztemnél nekem kedvesebb.

Szeretném: ne dulná bu-bánat s veszély

Szívét, mert előttem magas kegyben él.

De ha által adnám e bűvös írat:

Szohráb ujra támad s a vész fenmarad,

Ha Rusztem fiával együtt vívni kel:

Nyomunk pusztaság lesz, nekem veszni kell.

Mig így ha gonoszt mér s nekem bút okoz:

Viszonzása nem voln’ hasonló gonosz?…

Te hallád szavát: »Ej mi nékem Kavusz?

S ha ő sehrijár, ám ki e gyáva Tusz?«

Ilyen kart, nyakat, mellt melyik föld nevel?

A hős hol terem, ki csatát ví evel?

Ha a trón előtt kész-e szolgálni ő?

Sasos, büszke zászlóm alá száll-e ő?

Oh hányszor dobált gunyt reám s a sereg

Előtt tépte szét szent tekintélyemet.

Ha Szohráb megéled, felápolja ég:

Enyém nem marad föld se több – egy marék!

Te bölcs vagy, te értél a földön sokat,

Megérthedd, amit szólt Szohráb, a lovag:

»Iránban ezer hós fejét szakitom,

Kavusz élve függ majd a szennyes bitón!«

Ha őt élni hagynók e földön: megint

Keservvel borít úgy nagyot, mint kicsinyt.

Ki ellent nevel fel saját vesztire,

Nagyon rossz, csufolt lesz örökké híre!”

A mint hallja Guderz e szót, hirtelen

Vihar-verte füstként a hőshez megyen,

S beszél: „Hejh a sáh: fa’ kesernyés, melyen

Neked mindig mérges gyümölcs s nedv terem.

A földön barátot nem ismert soha;

Részt más bánatából nem is kért soha,

Te menj kérni hozzá, dicső pehleván,

Sötét lelke űrén világ gyúl talán.” –

XXII.

Rusztem siratja Szohrábot.

Parancsolta Rusztem a csatlósinak,

Himes rajzú, gazdag lepeli hozzanak;

S az ifjút aranytört, virágos lepel

Alatt így vigyék a királyszékhez el.

Fejét bús Tehemten lecsüggesztve lép

Elől. – Ámde birnök jön és szól ekép:

„Ha e földi éltet megúná Szohráb

Koporsót ohajtson, de nem palotát!”

Sohaj tört a Rusztem szívéből elébb,

Az égboltra szegzé fel aztán szemét.

Lováról lehullt, mint kidult fergeteg;

Silány porba mártá a fürtös fejet.

Körűl a vezérek s nagyok ajkiról

Üvöltés s panasztelt keserv hangja szól.

S Tehemten zokog: „Jaj! kevély törzseken

Kisarjadt, fel is nőlt csatás gyermekem!

Sosem lát ilyen höst a nap és a hold.

Sisak-, nyílt s gerelyt ily dicső sohse hord.

Ki látott feles gyászt, ilyet, mint ma én?

Fiam gyilkolóm meg, oh én balga vén!

A Szám sarjadékát, a földrengetőt,

Anyáról királyi törzsből eredőt.

Erős hős, minő én, nem állt harciba még;

De ő véle szemközt gyerek, báb valék.

O vágd, vágd le e kart, le mind két kezem!

Engedj út porában ott fetrengenem!

Ha kérd jó anyád, mit feleljek neki?

Hogyan birjak ily hírt elé küldeni?

Miért öltem azt meg, ki oly tiszta, szent?

Miért, hogy bús éjbe napod fénye ment?

Melyik szüle hordott ilyen bűntehert?

Ha volt-é, ki ily megvetést érdemelt

A földön; ki önnön-fiát ölte meg,

A bátor-szívű, bölcs, nemes gyermeket?

Király-atyja, a dús kitűnő lovag

Magas-lelkű nőmnek oh! mit szól, fogad?

 A Szám-törzsre átkot együtt ontanak;

Reám” hit- s szeretlen” nevet mondanak.

De ah! mit tudám én, hogy ez ifju már

E korban miként nagy, kevély czédrus áll,

Ölő harczba száguld, vezényel hadon

S borussá teszi szép világló napom!”

Parancsolta Rusztem, a hős ifjunak

Az arczán pazar, dús fátyolt vonjanak.

Ah! országra vágyott, királytrónra s ím

Nyugalmat lel egy sír rideg romjain!

Rusztem sátorához panaszt sírva majd

Bevitték a síkról a gyász-ravatalt.

Egész had nyögött, sírt, feküdt porban ott!…

A sátrak során tűzi szítottak, nagyot,

Kevély, tarka sátort, aranytört selyemt

Sugárzó ivor trónt s a sok büszke jelt

Dobák mind be. – Égvén, ropogván raja,

Világrendítőnek megint kelt jaja:

„E föld hát sosem lát ilyen pehlevánt,

Csatában, tanácsban dicsőt egyiránt!

Jaj, oh jaj! erényed, tanácsod s terved!

Jaj, oh jaj! e szép arci, e váll és termet!

Jaj e kín, e hörgés mi tép lelkeket.

Anyád messze; s én? – szül szívem száz sebet!”

A vérkönnye folyt, sírt kapart körmivel.

Király-köntösét szét szedve hörgi el:

„Örök szenny, gyalázat, mit Zál rám dobál;

Rudábé elátkoz, jajong s sírdogál;

Ha hallják, hogy Rusztem kinyujtá kezét

Kaján czélra önnön fiát tépni szét.

Mi mentség szakaszthat ki vádjokbúl? Oh

Mitől lesz lehervadt szívök viduló?

Mit ítél felőlem a bajnok-világ,

Ha hozzájok árad e szörnyű hír át?

Ha hallják, kivágtam könyörlet nekűl

A cziprust, a sudárt virágkertibűl?”

Kavusz népe mind, mind, sok jó pehleván

Együtt ül busongón az útnak porán.

Rusztemnek vigasz-szót keres sorba’ mind

S nem oldzik szívén hajh! a bánatbilincs!

Az ingó világsors ezen mód forog;

Egyikben babér, más kezében hurok.

Ma vígan ragyogsz fönt királyszékeden,

Fordul – tőrt hajít rád s leránt hirtelen.

E földön miért csügg szerelmed, mikor

Zugó forgatagján ez el-széttipor?

Míg a lét talányát – sovár – firtatod:

Le kell porba szállnod, lefolyt szép napod!

Akár így határzá az ég is maga,

Akár puszta játék- s szeszélyből van a’ –

De hidd: nincs e forgás felől ismeret,

»Miértjét« s »mikéntjét« ki nem ismered.

Ha költözni kell is, ne sírj rajta, hisz

Tudók jól: a lét-út csak a sírba visz. –

Szohrábról a sáh is, hogy hirt halla, hát

Megindula hozzá vezetvén hadát.

Tehemtenhez így szólt Kavusz: „Minden itt

Az Alburz hegyétől a nád pelyheig

A csillagkör árján lebillen, kivesz

Ne fűzd hát szerelmed e por semmihez!

Elébb hull le egy most, utóbb majd a más,

De mindőnknek eljő a végutazás.

Derüljön borongó szíved, szellemed.

Jegyezd jól meg a bölcs szavát s ne feledd:

»Hasítsd szerte bár a köröngő eget,

Emésztő tüzet gyujts világok felett,

Az elhunyt e földé megint nem leend,

Az égi szerályban örűl lelke fent!«

Oh én láttam őt jól habár távolon;

Elámultam e mell, kar és vállokon…

A végzet voná át hadával ide,

Hogy a végcsapást itt megadd néki te.

Mihez fogsz? Ha nincs-é hegesztő írad?

Meddig sírsz, zokogsz még e balsors miatt?”

Tehemten viszonzá: „Ah! ő itt hagyott…

De künt még Humán és a csín hadnagyok,

S kívül áll a turk nép a gázolt mezőn.

Ne törj rájok ádáz bosszú-lihegőn.

Az isten kegyéből s parancsodra hadd

Vezérelje vissza Zevár’ e hadat!”

A sáh erre: „Oh jó csatás bajnokom,

Milyen kín s csapás hullt reád e napon!

S habár rám is e nép kínos gyászt terít,

Midőn lángra gyujtják Iránt üszkeik,

De szívem megindult a fájdalmodon

S azért állni bosszum rajtok nem fogom!”

XXIII.

Rusztem visszatér Zabulisztánba.

Megindítja sergét a sah majd s a had

Iránföld felé ment. – Tehemten maradt,

Beváró Zevárét, míg ez hírt hoz a

Nagy útról s a hadról, miként ért haza?

Meg is jött Zevár egy kelő hajnalon

Hadát összegyüjté Tehemten nyomon;

Vonult viasza ő is Zabul földire.

Midőn jöttinek Zál elé ért híre

Egész dús Szejesztán elé jött, vonult.

– Szívök nem soká hajh! nehéz gyászba hullt.

Koporsó előtt jött a hadnép. Körűlt’

A hősek fején gyász-jelentő por űlt.

A sok büszke mén lép sörény- és farktalan;

Dob és harsogó kürt mind, mind zúzva van. –

Koporsót pillantván meg Desztáni Zál

Aranyfékű ménről legott földre száll.

Tehemten letépdelt ruhában gyalog

Elé ment, a lelkén seb és kín sajog.

S a hősek megoldák övük sorra mind;

A gazdag koporsót körül fogva mind

Poros fővel áll. – Felvevék a fedélt:

Oh jaj, jaj! hogy ily hős ilyen véget ért!

Tehemten a gazdag koporsótul a

Levert, bús szívű Zál felé fordula.

Beszélt néki: „Nézd ezt akár Szám lovag!

S e szűk sírban alszik örök almokat!”

Könyűt, vérkönyűt sírt a Desztán szeme,

Könyörgő imát küld a jó ég fele.

Tehemten nyög: „Oh jaj, te elköltözél;

S vetél engem a bú- s keserv-ár köze!”

Sohajt Zál: „Valóban csodás egy dolog,

Hogy Szohráb kezén már gerely s kard forog

Ilyen korban; és már hősek hőse lett!

Anya nem szül ily hős, csodás gyermeket!”

S míg pillája vért és kőnyűt hint, terem,

Szohrábot dicséré az ajk szűntelen.

Elérvén Tehemten saját hajlokát,

Kitört jajfa, hogy a koporsót hozák. –

Rudábé, az anyja, meglátván a holt

Szobrábot, szeméből patakként omolt

A vérköny. – Nyögött: „Oh kevély, hős gyerek!

Emeld föl sírodból alázott fejed!”

S míg ajkán sohaj leng hüvös szél gyanánt

Ilyen szókba önté nehéz bánatát:

„Oh tiprott oroszlán-fiú, büszke, nagy!

Ha szül-é szülő ily dicsőt, mint te vagy?

Anyádnak ki suttog titkot szelíden?

Ki fut majd elé szent öröm percziben?

Fogoly lől a sírban, születtél alig;

Árnyad bús halottak honában lakik!

Te hallgatsz; atyádról ki nem mondod azt,

Miért ölt le; ajkad nem ejt egy panaszt!”

Jajong s hangja túl hat a fölső egen;

Ki csak hallja, mind sír, zokog végtelen.

A termébe ment így jaj és síralom

Között; arczain por, szívén kínhalom!

Jaját hallva Rusztem megint sír, hörög;

Mellére a vérköny esőként pörög.

Alítnád a végső ítélet közel

Szívekből öröm s kedv azért költőz el.

Ujból fogta a gyász koporsót s vele

A hősekhez indult, meg’ ott tette le

A gyászpadra és feltöré a fedelt,

Lebontá a holtról a bársony lepelt.

Mutogatta mindnek: „Oh nézzék meg ezt!”…

Hihetnéd az ég-föld ropog s égni kezd,

Mivel mind ki ott volt együtt ifju, agg,

Fi és nő ledobbant iszony s kín alatt.

Ruhájok letépek, az arcz kék leve,

Fejők por-, szívök mély keservvel tele.

Pazar fényű kastély csak egy síri bolt,

Pihen gyászpadán, ki oroszláni volt.

A holt arcz, a mell, mint a Számé, olyan,

Ha megjött csatákból s pihent komoran.

Reá vonta a dús bíbort most megént,

Leszegzé a rejtő koporsó-fedélt.

S nyögdel: „Sár-aranyból sír-sátrat neki,

Mosuszt illatozzék sötét öble ki!

De hajh mind mit ér; ö e helytt nem marad.

S ha ő nincs: mim van hát a zord ég alatt?”

Emelt sírt, alakkal minő ménpata.

Szemfényét kioltá a köny- s vér-patak.

Felé tűze fejfát, nagy ében-sudárt

Reá aggatott fék-, sisak- s kopjaszált.

Világon pedig szállt a hír s messzi járt:

Miként vágta Rusztem le önnön fiát.

S a föld bús jajokkal betölt mindenütt;

Ki csak hallja mind, mind bú-illetve lött.

A sírnál keserg még Tehemten soká,

Szívén őröl a bú s a jókedv futá.

De elvégre lelkén beszáll béke, csend…

Egyéb út, menekvő, nem volt fent, se lent.

– E jajtelt világ már mi sok gyászt megért!

Hány lélekbe jegyzé a kín bélyegét!

Ki tűrné nyugodtan csapongásait,

Ha lelkében ész és bölcseség lakik?

Az iráni hadnak a hír hallatán

Tűz égett a lelkén, emésztő. – – –

Humán

Pedig ment s bejutván Turán földire,

Seh Afrásziábnak sugá fülibe

A bal hírt. Ez ámul és döbbenve hűl,

De örvend titokban cselén mód nekűl.

XXIV.

Szohráb anyja hírt hall fia haláláról.

A jaj harsogá majd Túránból tovább_

A véres mezőn elhanyatlott Szohráb.

Mihelyt megtudá a szemengáni sáh

E gyász-hírt, ruháját le-meghasgatá. –

A hír száll s el a jó anyáig megyen:

Legyilkolta Rusztem fiát kegytelen!

Letépé ingét is körmeivel ő;

Rubin teste tisztán sugárzott elö.

Keservébe fölsí, zokogásba ful;

Hű értelme rendül – el és elborúl.

Fodor, szőke fürtét ujján felfoná,

S tövestűl a fürtöt vadul szaggatá.

Két arczán a vérgyöngy özönnel szakadt;

Koronként leroskadt a kín-suly alatt.

Marczangolta kínban fogával karát,

Fején szerte szórá a föld rút sarát.

Tűz-üszköt ragadt majd, azt hinté felé;

Mosusz fürte felgyult, a tűz perzselé.

S zokog: „Oh anyádnak kiölt lelke te!

Hová löl, aludt vér s fövénypor fed-e?…

Oh hányszor vigyáztam utad’, mert hivém

Te Szohráb s Tehemten jöveltek[44] felém.

Mi büszkén beszéltem s dicsekvém ekép

Bejárod dicsőn a kerek földtekét,

Keresvén atyádat s midőn megleléd,

Mi gyorsan futottál elé s ő eléd!…

Be! nem hittem, édes, hogy ily hírt vegyek:

Hogy átzuzta Rusztem aczéllal szíved!

S midőn látta arczod nem indult-e meg?

… E két kart, e hajló, sudár termetet?

Szívén szánalom szent szikrája se kelt,

Hogy átverheté, jaj! e drága kebelt?

Pedig mint öleltem s ápolgattalak

Nehéz éjszakán és sugárfényű nap!

S e szűz test a vér-ár közé dőlt, merűlt!

Reá szemfödőül csapzott rongy terűlt!…

Hol a lény, kit eztán öleljen karom?

Ki lesz már nekem gond- s ború-oszlatóm?

Kihez szól szelíd szót helyetted anyád?

Kinek mondja buját, panaszló jaját?

Oh jaj, jaj !ez élet, e szem, fényvilág!

Avar s rom már nekem kerted, palotád.

Atyádat kerested, te hírhedt lovag!

S koporsó töré, ah! rövid-volt utad. –

A gazdag reménykert, remény romja lőn!

Heversz megvetettként a véres mezőn

Az előtt, ki tőrét reád vonta ki

S ezüst kebledből vérfolyót onta ki!…

Miért nem mutattad, mit ölték neked

Karodra, kösöntyűd, ez emlékjegyet?

Atyád adta, mondtam. – De oh nem, te nem

Tudál hinni Szohráb, anyádnak, nekem!

… Fogolyként űl ő már, eped nélküled,

Szívét őrzi bánat, kín és őrűlet!

Oh mért nem menék el veled?! Tán e föld

Nem ér meg ilyen gyászt, ily vad-, rémítőt!

Megismer Tehemten meszűl engemet,

S felismerve téged, fiját, áld s szeret.

Hajh! nem szórja úgy rád ölő fegyverét,

Nem vagdalja tested, nem így szerteszét!”

Emígy szól zilált szép haját tépve ki,

Fejét, rózsa-arczát ököllel veri.

Nyög, ajkán fölárad jaj és síralom.

– Körűl nem maradt egy szem is szárazon.

Erő, ész híján így dűlöng, tántorog;

– Körűl sebhedetten minden szív zokog.

Le a földre hull – elterűl, mint halott.

Alítnád erében a vér elfagyott.

Föleszmél megint, új sírám- s jajra kel,

Megölt szép fiját nem feledhetve el.

A vérkönytűl arcza rubin módra sajg…

Fiának a trónját elő hordja majd;

Reá omlik úgy sír a trón- s koronán,

S nyög „Oh én kivágott, sudár, büszke fám!”

Elő hozzá ménét, vihar vemhejét,

Min a szép időkben szállott szerteszét.

Ölére fogé csillagos homlokát,

Hogy ámulva állt ott körűl a világ!

Köny- és csók-özönt hint sörényén, nyakán.

Piros vére árként lefolyt a patán.

Hogy a földi sár is rubinként ragyog!

S őcsókkal fedé e patát s vérnyomot.

Elő hozza a hős fiú köntösét

Simítgatja, mint szép úján tette rég.

Elő hordja kardját, övét, mellvasát,

Tehénfős dorongját, nyilát, zászlaját;

A zablát, a nyerget, paizst, szíjszerét,

Vadul verte vérig felettök fejét. –

Elő majd hurokját, a nyolczvan ölest,

Ellódítja hosszan előr’ egyenest.

Sugárzó sisakján csókot szórva szól:

„Oh nagy hős, oroszlán, te harcz-szomjazó!”

Kapá majd aczélját s a lónak vele

Sörényét s a farkát tövig metszi le.

Kiosztá szegények között mindenit:

Arany-, gyöngy-, ezüstjét, lovát, kincseit.

A kastélyt lebontá; a pénzt, trónt s mi volt,

Ki, pusztába, szórá a vár ormiról.

A fényes kapűú s ház sötét lőn, komor;

Csilló termeken száll, gomolyg ronda por.

A bolt szét omolt, hol lakott kedv, dana;

Honnan harczba hívé harsány harsona.

Sötétkékkel aztán ruháját fedé;

E gyász-kéket ismét vérrel kente bé…

Egy év-hosszat élt még le Szohráb után

Síró jajja zengett nap és éj szakán.

Kihalt végre bú közt. – Törött lelke ment,

Szerelmes Szohrábja szívén megpihent. –