I. ELŐHANG

Mit én most regélek, mind elmondta más,

a kertnek szüretjén, hol nő a tudás.

Gyümölcsterhű fán fönt, ha nincs is helyem,

a csúcsát talán meg sem érinthetem:

a dús pálma aljában is jó, ha állsz:

ha mást nem, megóvó nagy árnyat találsz.

De, tán, még a lábam is megvethetem

az árnyékvető fán, egy ágszegleten,

s e híres Király Könyvet írván, lehet,

megéltetem itt lenn az emlékemet.

E könyvről ne hidd, hogy csalárd vagy hamis,

de tudd: változandó a sors útja is.

E könyvből meríthet, kiben csak van ész,

ki képet, ki rejtvényt kihámozni kész.

*

A régmúlt időkből egy könyv érkezett,

ez őrzött sok ősrégi történetet,

de itt-ott e könyvből a bölcs-vén kezek

külön tartogatták a tört részeket.

Míg eljött egy dihkán-fi hős pehleván,

ki fürkészve járt-kelt a régmúlt nyomán,

ki bölcs volt, nemes lelkű, s oly terve kelt,

hogy sok tűnt regét újra életre kelt,

kiivott minden égtájról egy móbedet,

és mindent, mi szétszórt volt, eggyészedett.

Kikérdezte sorjába: honnan valók

királyok, s vitéz lclkü, hős harcolók,

s kezükben milyen volt az ifjú világ,

melyet csak siralmunkra hagytak miránk,

s hogy részül miként adta jó csillaguk,

a jóért naponként csatát vívniuk.

Egyenként regélték e bölcs emberek:

királyok hogy éltek, világ mint pereg.

Beszédük figyelvén a bölcs főnemes,

a könyv nőni kezdett, a híres-neves.

Az embernek emléket ezzel fagyott.

Dicsérjék is érette aprók s nagyok!

S mikor könyve sok régi történetét

regélő regélgette már szerteszét,

szerették c sok hősi történetet

az élénk eszűek s a bölcs lelkűek.

Nos eljött egy ifjú, sugárzó-okos,

egy oldott s jeles nyelvü, szép szózatos,

„E könyvet – kimondotta – megverselem.”

És örvendezett minden élő ezen.

De vétek kísérgette ifjúkorát,

a létét a rosszal viaskodta át.

S reá hirtelen törve, omlott a vég,

borítván sötétlő sisakkal fejét.

A vétek miatt lelke vészekbe hullt,

nem volt napja sem, mely derűs kedvbe múlt.

A jósorsa elfagyta nagy hirtelen,

mert rabszolgakéztől a vég érte el.

Regélése végére nem juthatott,

vigyázó szerencséje elszunnyadott.

Bocsássad meg, Isten, ha mit vétkezett,

s ha feltámad, ossz néki fennkölt helyet…

S midőn lelkem immár nem őrá figyelt,

Világok Királyához úgy esdekelt,

hogy én ezt a könyvet kezemhez vegyem,

mert elmondom újból az én nyelvemen.

Sokaknak tanácsát igen kértem én,

időnek futását mivel féltem én:

talán életem hossza nem lesz elég,

s e munkát nekem másra kell hagyni még.

S a kincsem se szótartó – elrebbenő;

s e nagy terhű munkámra nem lesz vevő;

szegényes világ járta, had hadra kelt;

jutalmat, ki kergette, ritkán ha lelt.

Ezért hát, időt hagyva, vártam kicsit,

mcgóván titokban szívem terveit.

Mivel kit se láttam, ki méltó lehet,

hogy értőn segíthcsse szép tervemet.

Pedig fiát, a jó szónál többet mi ér?

A jó szó, mit apró s nagy ember dicsér.

*

A városban élt egy derék emberem,

valósággal egybőrbcn élt énvelem.

S ez így szólt: „A tervednek orcája szép:

a lábad bizonnyal derék útra lép.

A pehleví könyvet, hogy olvasd, neked

kezedhez hozom, csak ne horgaszd fejed.

A nyelved megoldott, s elég ifju vagy,

s a hangod regés, hősi énekre nagy.

A Királyok Könyvének tolmácsa légy,

nagyoknak keresd véle tisztes kegyét.”

S hogy elhozta s átadta már énnekem,

sötét lelkem akkor kigyúlt fényesen.

III. DAHÁK

1. Dahák és apja

A dárdás-lovas nép fölött akkoron

derék jó király élt, nemes volt nagyon;

nemes szíve, jó lelke semmit se vét,

az Istennek szentelte nyájas szívét;

Mirdász volt e jóságos úrnak neve,

igazságot és kincset osztott keze.

A négylábu, megfejhető állatok

sereggel kisérték e boldog sahot;

s a fényesbitű osztva kecskét, juhot,

s tevét - mind a pásztorfiúknak jutott,

s a szolgáié lett a sok jó tehén

s a tündéri röptű arab fürge mén.

Ki áhítozik tejre, nem kell egyéb,

kinyujthatja érette máris kezét.

E fényeshitű úrnak egy sarja volt,

ki érző kegyéből jeles részt kapott.

Dahák volt ez ifjú, a bátor, merész,

a földnek hatalmát kiharcolni kész.

De úgy is nevezték biz őt: Bévaraszp

(mert pehleví nyelven e szó bévar azt

jelentvén a számok között: „tízezer”,

mi perzsánk ez ős szóra, tudd, így felel).

Arab mént aranygycplejűt futtatott

tizezerct, s e szép névhez így juthatott.

Nyeregdíszben állt egyre kétharmada,

csak ékül, hisz nem kellett harcolnia.

És történt egy reggel, hogy Iblísz, a rossz,

bement s nyájasan szólt a Mirdász-fihoz,

a jó útról elvonta őt teljesen,

s fülét néki átadta az szívesen,

hisz ínyének ízlett a sok cifra szó,

nem is tudta, hogy tette bősztől való;

a sátáluiak átadva lelkét-eszét,

beszennyezte csúf sárral önnön fejét!

S az Iblísz, megérezve: jó dolga van,

mivel tőrbe hullott a hős boldogan,

megejtő szavakkal tovább szónokolt,

s az ifjú agyában tudás nem honolt.

A bősz így susorgott: „Sokat mondhatok,

mit én tudhatok csak, mi másnak titok.”

S az ifjú: „Miért is haboznál? Ne félj,

te csak jót tanácsolsz, tanítóm, beszélj.”

S ez azt mondta: „Szerződj velem most tehát,

a sok titkot aztán adom néked át.”

A szózatra ő balga szívvel hajolt,

s miként az parancsolta, esküdve szólt:

„A titkod megőrzöm, ki sem hallja meg;

bizony megteszem, csak beszélj, tervedet.”

S ez így szólt: „E kastély terén mért legyen,

ha itt vagy te, más gazda, hős hercegem?

Az íly ifju mellé minek kell apa?

Figyeld, mit sugall már az ész bölcs szava:

sok évet megélt ő, s ha élhet tovább,

terád nem figyel majd a széles világ:

hatalmadba vedd hát a kastélyt, te nagy;

világfönti polcára méltó te vagy.

Ha mindazt, amit mondtam, elvégezed,

a teljes világ végre hódol neked.”

De atyjáért búsult az ifjú nagyon,

s a véréért szívébe szállt fájdalom.

S az Iblísznek ezt mondta: „Meg nem teszem;

olyat mondj, mi nem csúf, se tiltott nekem.”

Felelt az: „Szavam, hogyha meg nem teszed,

az esküt s kötésünket így elveted –

az eskü s kötés súlya nyomván nyakad,

te hitvány maradsz s ő a polcán marad.”

Befonván az ifjú arab herceget,

ez önéki kész szívű, rab híve lett.

Meg is kérdi tüstént: „Mi lesz hát a csel?

Tanácsodtól arcom sosem fordul cl.”

Felelt ő: „A fortélyt reám bízd, legény;

a fényes napig felsegíthetlek én;

a dolgod csak az, hogy ne szólj senkinek,

segítők e munkára nem kellenek.

Elintézem illőn, s te bízd rám magad,

szavad kardja jobb, ha hüvelyben marad.”

Volt Mirdász lakában egy szép tiszta kert,

mely szívoldozó könnyű jókedvre kelt.

A méltán magasztalt sah hajnalba kelt,

s imádkozni készülve, kertjébe ment;

fejét és a testét is ott mosta le,

se lámpás, se kísérő nem volt vele.

A gaz-célu gaz dév meg ezt főzte ki

az útjába mély vermet ásott neki,

s gaz Iblísz e vermére rőzsét rakott,

s az ösvényt taposgatva eltávozott.

És gondolt a híres sah hajnal felé

a kertjére, fordult is arccal felé;

s midőn már a mély kút felé járt maga,

lehullt hirtelen sorsa jócsillaga;

behullott az árokba s ott összetört,

kinél jámborabbat se látott a föld,

e nagylelkü nagy sáh, ki jón-rosszon át

olyan reszkető szívvel óván fiát,

úgynevelte gyöngéden, aggódva, fel,

örült néki, kincsekkel halmozta cl.

S e gaz sarjadék gondja nem volt soha

az apját szivéhcz közelvonnia,

de ontotta vérét e bősz cinkosú.

Egy bölcs mondta nékem: „Ha egy rossz fiú

dühöngő oroszlán, s ha rosszabb akár,

az apjára tőrt fenni nem merne már,

csak akkor, ha úgy^, van: ki múltat figyel,

az anyjától elhallgatott bűnre lel.

Az apjától íly messzehullt gyermeket

fiúnak nc hívd; más se: fattyúlehet.”

A bősz, vad Dahák, lám, e csellel került

királyságra; jó apja trónjára ült.

Arab-sáh-fejékét felöltötte, és

csak őtőle függött haszon s büntetés.

S az Iblísz, mikor látta: célhoz jutott,

kigondolt egy új csúnya fondorlatot.

S kimondotta: „Hozzám simult már szivcd,

s amit csak kívántál, ezért lett tied;

ha rám hallgat eztán is,el nem hajol

szavamtól, s amit mondok, elvégzi jól,

parancsszód világszerte hallgatja már

az állat s az ember, s a hal s a madár.”

2. Iblísz szakács képében jelenik meg

Kimondotta és máris új cselt vetett;

csodáld: mert okos lelkű szép ifju lett,

magát íme ezzé varázsolta át,

ki jól tudja megszőni szónoklatát.

S Dahákhoz sietvén hamar, mást se tett,

dicséretre halmozva dicséretet:

„Szakács – mondta –, nagyhírű, dolgos vagyok,

a sáhnak, ha kívánja, szolgálhatok.”

Dahák elfogadván a szolgálatot,

a főzéshez őnéki konyhát adott.

S az élésterem-kulcsot átadta a

dicső sáhi kastély egy udvarnagya.

Azontájt bíz étek nem oly sok akadt,

nem ily gyakran öltek, sütöttek vadat.

S a népeknek az volt csupán étke még,

mi felnő, a földből kiütvén fejét.

A bősz Ahrimán abba mesterkedett,

hogy állat husát adja zöldség helyett.

Tojásból kivévén a sárgát előbb,

adott ő Dahák sáhnak ádáz erőt.

Soron jött a szárnyas, s a négylábuak,

s Dahák asztalán szelte: szét húsukat.

S mint oroszlánt táplálta vérrel, hogy e

vad étekkel őt is merésszé tegye,

s hogy bármit kivánjon, parancsként vegye,

s hogy zálogba szívét kezéhez tegye.

Evett hát a sáh, majd magasztalta őt,

az étek meg ízlett, de rossz sorsa nőtt.

S a fondorkodó bősz a trónjához áll:

„Örök légy, emelt homlokú, nagy király!

Én reggelre oly étket adnék neked,

hogy az lesz örökké kegyelt ételed.”

Kiment, s szőtte tervét egész éjjelen,

hogy másnap csodát mily fogással tegyen.

És másnap, midőn a lazúrszínű gömb

a sárgás rubintot ragyogtatta fönt,

fehérhúsu fácánt s fogolyt is sütött,

s a sáhhoz sietvén, reménysége nőtt.

Kezét ő a tálak felé vetve ki,

a gaz dévet immár nagyon kedveli.

Majd harmadnap szárnyas- és bárányebéd

került egyidőben, de kétféleképp.

Negyednap, terítvén az úr asztalát,

az étek megint új: finom borjuhát;

s ez étekbe sáfrányt és rózsavizet

és színtiszta mósuszt meg óbort vetett.

Dahák érte nyúlt és ivott és evett,

s az Iblísz iránt benne kélt tisztelet.

És szólt: „Ó, te jólelkü, mondd meg nekem,

mi kell néked éntőlem, és megteszem.”

Szakács szólt: „Örömben virulj, pádisah!

Lcgycn szent örökké crőd trónusa!

A szívem veled telve, téged szeret,

vigasztalja orcád az én lelkemet.

A sáhtól csak egyet fogok kérni én,

pedig rendem ehhez s a rangom szerény:

a vállát hadd illessem ajkkal, legyen

szabad rá simítnom ma arcom-szemem.”

Dahák hallgatott rá, s nem értvén a cselt,

a gaz kérlelőnek legott így felelt:

„Legyen hát, ha ebben leled kedvedet,

lehessen dicsőséges ettől neved.”

S a dévnck megengedte: mint jó barát,

a csókjával illesse két oldalát.

Az így tett s a földmélyben cltűnt legott.

S ilyen nagy csodát még ki sem láthatott:

a két vállból két barna kígyó fakadt

Dahák búsan mindenhol gyógyírt kutat.

S lemetszette végtére kígyóit ő.

De illő, hogy ámulj: hisz ismét kinő

a két csúnya kígyó azonmód Dahák

két csókérte vállából, mint két faág.

S az orvoslók eljöttek, bölcsek, tudók,

és elmondta mind sorra, mit csak tudott.

És tették is ezt-azt, amit csak lehet,

de bűvszert e bús bajra egy bölcs se lelt.

S jön orvosnak öltözve ismét a Dév,

tudálékos arccal szobájába lép.

S Dahák sáhhoz így szól: „A sors műve ez,

ne bántsad: lia már létre kélt, léte lesz.

Csak ossz nékik étket, s nyugalmat vele,

és más gyógyszerekkel ne gondolj te se.

Csak embervelőt, agyvelőt vess nekik,

talán csak kimúlnak, ha majd ezt eszik.

Mivel nincs reá szer, csak embervelő,

csak íly szer segít, bárha clrémitő.

Öless két legényt minden új reggelen,

s fejükből velőjük kivágasd nekem.”

Mi mást is kivánt így a dévek feje,

mi mást várt, mi mást kért ? Csak azt, hogy csele

a célját elérvén: a teljes világ

az embertől árván legyen pusztaság.

3. Dzsamséd halála

De aztán Iránban süvöltés riadt,

eminnen s amonnan megindult a had;

a fényes fehér nap sötétté borult,

és Dzsamsédtól mindenki eltántorult,

az Isten sugárfénye elhagyta már,

egészcn megőrült a zsarnok király.

S a téres nagy országban itt és amott

egy-egy büszke úr tűnt fel, úgy vágtatott,

hadat gyűjtve nagy harcra készült elő;

szivükből ki lett végre vettetve ő.

És egyszerre indult Iránból a had,

arab föld felé véve tüstént utat.

Hogy é1 ott egy sárkányi sáh, híre. jött,

kinek képe félelmetes szerfölött.

Iránból lovagnép keresvén királyt,

az orcája fordult Dahák sáh iránt;

s reálelve, mind néki hódoltanak,

királlyá kiáltotta őt ott a had.

Viharként rohant hát a kígyó-király,

arany sáh-fejékkel kit úgy várt Irán.

Iránból s arab földről hadnépeket

szedett, minden égtájról vitézeket.

És Dzsamsédnak, mert rá vetett vad szemet,

a széles világ már szoros gyűrü lett.

S midőn már lesántult e sáh, végzete,

s a trónról egy új zsarnok úr verte le,

elillant, az új úrra hagyván a trónt,

fejéket, hatalmat s a sok birtokot.

Borult néki éjbe a fényes világ,

s a trónt és fejéket Dahák vette át.

Mig ő száz nagy esztendeig rejtezett;

sehol nem találták az emberszemek.

De Kínában aztán, a nagy tengeren

e hitszennyező úr megint megjelen.

Dahák rácsapott nyomban, elfogta őt,

s nem adván bizony néki hosszú időt,

egy fűrésszel elszelte, s már nem terem

e Dzsamséd miatt több sötét félelem.

A sárkány lehétől a sáh rejtezett,

de végül legyőzetve, porrá veszett.

A trónszéke, sáh-fénye – volt! Hirtelen,

mint szalmát a gyanta, a sors vitte el.

Ki volt nála trónon dicsőbb, nagyobb?

S a gondhordozásból mi hasznot kapott?

Hét évszázad elszállt e Dzsamséd fölött,

s a sok jó s a sok rossz a felszínre jött.

Mit érhet neked, mondd, ha hosszú a lét,

de nem tárja titkát világunk eléd?

Mert mézen nevel föl, meg édes boron,

susogván neked lágy, szelíd hangokon:

s tc azt véled, úgy szór kegyet s jót reád,

hogy orcája néked gonoszt már nem ád,

hogy boldog lehetsz csak, vidám végzetű,

s a szíved kitárhatja bízó derű:

de aztán kijátszik; te hittél neki,

s szivcdböl a kín vérét sajtolja ki.

A földön csak ingó csalárdság lakik:

nc vess mást belé, mint a jómagvait.

E csárdába immár bcléúnt szivem,

a terhem hamar vedd le, én Istenem!

*

Daltők egy éjjel azt álmodta, hogy három harcos támadt rá: a legfiatalabbnak ökörfejvégű harci husáng volt a kezében. A husánggal Dahákot fejbe verte, azután szíjakkal összekötözte testét, és elvitte a Damávand hegyére. A móbedek, akiktől az álom megfejtését várta, nem merték vele közölni a gyászos jövőt, csak fejük, a bölcs Zírák mert a királlyal nyíltan beszélni, és megmondta neki, hogy születni fog egy hős, akit Dahák juttat árvaságra; egy tehén fogja felnevelni; a tehén is Dahák kezétől pusztul majd el: de az ifjú egy tehénfejben végőződ husánggal fogja leütni Dahákot.

 Néhány év múlva csakugyan világra jött a megálmodott ifjú: Firédún. Apja Ábtin volt, Dzsamséd unokája, anyja Farának királylány. Dahák mindenütt kerestette félelmes ellenfelét; csatlósai Ábtínt fogták meg; agyveleje Dahák konyhájára került. Firédún születésekor jelent meg a földön a pávatollszíniekben tarkálló szőrű csodatehén, Birmáje: ehhez adta Farának a kisfiút. Dahák keze oda is elért, a tehenet megölték, Firédúnt az Alburz hegységben rejtegette anyja. Mikor Firédún felnőtt, hírt vesz Dahá k garázdálkodásairól, fegyvert fog, és bosszura készül.

*

4. Dahák, Irán királya

Midőn már Dahák így a trónhoz jutott,

egy évezredig rajta császárkotlott.

A teljes világgal ő rendelkezett.

Ilyen volt – tckintsd át ez évezredet:

a bölcseknek erkölcse eltávozott,

szabaddá levén mind az elkárhozott;

Dahák sem tanult mást, bizony semmi mást,

csak rablást, ölést, szörnyü tűzvészhozást.

És éjente két ifjat válogatott

(csckélyrcndüt is, meg lovag-bajnokot)

a kastély-szakács s kése ott ölte lc,

hogy könnyebb leltessen Dahák élete.

Megölték, mert kellett agyuk veleje,

etetgetni két sáhi kígyót vele.

Volt két tisztalelkű, derék férfiú,

két tisztelt szentély, párszi-származatú:

Armájil az egyik, az élőhitű,

Garmájil a másik, a fénylőcszű.

E két férfi egy szép nap összeakadt,

beszélgettek erről meg arról sokat,

a zsarnok királyról, a hadról is épp,

s midőn szóba jött mind a szörnyű ebéd,

az egyik kimondotta: „Átöltözünk

szakácsnak, s a zsarnokhoz átköltözünk;

s talán majd, ha mindent jól eltervelünk,

a mentésre is némi módot lclünk:

a hóhér ha egy ifju vérét veszi,

a párját kezünk még szabaddá teszi.”

És így tettek ők; étkeket sütve, mint

kívánták, szakácskodtak illem szerint;

s midőn férfiút kellett elveszteni,

a szép életet benne elmetszeni,

át két lélekontó bakó megfogott

két ifjú legényt és feléjük futott

s midőn már az útján elébük jutott,

megállt, arcra dobván az áldozatot.

De érzett a két jó szakács kínokat,

szemükből a könny folyt, szívükben harag,

ckép néztek egymásra búval teli,

dühöngvén Dahákon, ki ezt míveli.

A két áldozatból az egyik fiút

leölték, mivel nem került más kiút.

De egy Juhból is vágtak akkor velőt,

s a szép ifjuéval keverték cl ők.

S a másiknak megmentve egy-élctét,

„Eredj – szóltak –, és bújj cl, és rajta légy,

hogy eltűnj a városból, embert kerülj,

a pusztán s a sziklák közt rejtezve ülj.”

S nem ember fejéből, csak értéktelen

juhfőből került így a szörnyélelem;

s így újból meg újból az ifjak közül

Havonként szabad légre harminc kerül.

S hogy kétszázan is voltak együtt, de még

ez ifjak nem is tudták egymás nevét,

nekik ketten ők adva kecskét juhot,

a pusztába küldték e sok bajnokot.

A most élő kurdok mind tőlük valók,

a városi életre nem gondolók.

S czcnközbc tombolva őrjöng Dahák,

ncm is vágyta kímélni önnön hadát:

ha megkívánt cgy harcost, végezte ki,

„Mert dévekkcl szcrződtél” – mondta neki.

S ha látott c sáh tiszta szép lányt, aki

a függöny mögött élt, szó nem kezdte ki,

rabul vette: nem nézett becsűletet,

sem égbéli, sem sáhi törvényckct.

5. Dahák és Káve, a kovács

Egy szép nap még ülvén ivor trónusát,

s a türkiz fejékkel díszítvén magát,

világrészek elsőit hívatta bc,

hogy^, hátát a trónon sudárrá tegye.

S a vénekhez így szólt: „Ti bölcs férfiak,

nemes származású, erényes fiak!

Egy^, titkos nagy cllcnfclcm van nekem,

a bölcs ember átérti, mért említem.

Bizony nem kicsinylem le ellenfelem:

a sorsom lesujthat, csak ezt rettegem.

Sereg^, kell, erősebb; legyen bcnnc még

sűrűbb, több az ember, s peri és a dév.

Mert szervezni óhajtok oly nagy hadat,

miben férfi és démon együtthalad.

Fogadjátok cl tervem, úgysem titok,

hogy ebben a kérdésben nem tágítok.

Ezért most hamar kell nyilatkoznotok:

erény-magvakat vet csupán sáhotok,

s örökké igaz szót beszél, mást soha,

s a jognak s igazságnak őrbajnoka.”

A sáhtól rcmcgvén a nagyranguak,

ckép kélt parancsára nagy hangulat,

s az írást, mivel kénytelen volt reá,

z ifjú s az agg írta tüstént alá.

S az udvarban íly hang kiált birtclcn

„Igazságot adj már, te nagy sáh, nekem!”

A sáhhoz behívták e kárszenvedőt,

üléssel kínálták a fentebb ülők.

A sáh arca felhős; e kérdése van:

„Ki is volt veled, mondd, igazságtalan?”

De kart tárt felé az s eképp harsogott:

„Király, én igazvágyó Káve vagyok.

Igazságom add meg ma! Hozzád futok,

mert ellened van síró nagy vádra ok.

Igazságot adnod, ha dolgod neked,

csak add, így leszen büszke-boldog neved.

Te bántasz, te bánsz oly kegyetlen velem,

a szívembe fúlánkot ütsz szüntelen.

Ha nem vagy velem most igazságtalan,

miért is ragadnád el akkor fiam?

Tizenhét fiam volt e földöm nekem,

s ma ő é1 csupán már, az egyetlenem;

ez egynek kegyelmezz s kegyelmezz nekem,

mert ég majd a májam, tüzel szűntclen.

Ha bűnös vagyok, szólj, ha meg bűntelen,

ürüggyel miért törsz te énellenem?

Tekintsd hát a kínom, hatalmas király,

s ne gyűjts fődre több bűnt a hajdaninál.

Nézd, görnyedt a hátam, biz agg lettem én,

s csak aggok, szivembem nem él már remény,

és nincs ifjuságom, s már nincs több fiam;

a létben kapocs bár kívántabb mi van?

A bősz tettnek is van kiváltó oka,

de lelhet ürügyre a nép zsarnoka.

Beszélj, míly ürügy van ma énellenem,

hogy íly sorscsapással vered vén fejem?

Mi volnék? Kovács csak, ki scmmitse vét,

s kovácsfőmre sáh ontja gyilkos tüzét.

Király vagy, ha kígyó is ábrázatod,

ki kell most igazságomat mondanod.

Világ hét határán ha úr vagy: nekünk

miért jut csak öklöd, miért szenvedünk?

E tettekről számot kell adnod neked,

hogy bámulja földünk e vad tetteket.

S a szád, sáh, talán arról is számot ad:

miért vetted immár soron sarjamat;

mondd, mért kell az én fiam agyvclcjét

a kígyóid étkéül adnunk eléd?”

A szólóra nézett a hadnak ura,

riadtan, hogy ezt kellett hallania.

S az ifjút az apjának átadta ő,

mert az várta, hogy majd a hálája nő.

És felkérte immár a nagy pádisáh:

nevét írja ő is az írás alá.

Elolvasta Káve az írást legott,

de szörnyű kiáltása így szállt legott

a vénekhez: „Hej ördög cinkosai!

Az Istent a szívetek nem rettegi?

a poklok felé fordul el képetek,

a sátán beszédéé lett lelketek.

Ez írás alá én nem írom nevem,

e rossz sáh ma sem kell, sosem kell nekem.”

Kiáltotta, s reszketve szökkent nagyot,

az írást meg eltépte s rátapodott.

Kirontott, s derék sarja indult vele,

kiáltozva száguld az utcára le.

S hogy Káve a kastélyból arrébb került,

a téres piac népe már gyűlve gyűlt.

Kiáltozva kérvén segítségüket,

jogért gyujtja lángokra hő lelküket.

S a bőrkötényt, mellyel ma minden kovács

a lábát takarja, ha jó kalapács

dobog-sujt kezében, dzsidára tűzé;

és porfelleg áradt a térség fölé.

Kiáltozva járt föl-lc lándzsásan ő:

„Hej, sok jó derék ember, istenhivő!

Firédúnra köztünk ki oly várva vár,

Daháknak ne görbedjen jármába már.

Firédún felé kell sietnünk, mivel

a fensége árnyán szívünk megpihen.”

S kitudván, Firédún hol él, ment felé,

Nyakát húzva vállába, járult elé.

A hős sáh-fi, látván a bőrszallagot

a lándzsán, tekint benne jócsillagot;

és rúmi brokáttal díszítette, tett

aranyló alapjára dús ékkövet;

szegélyérc zöld, vérszín és ibolya

rojtot, s így nevezte: Kávc zászlaja.

S e naptól, ki lép trónra, minden király,

s fcjékkcl fölékűl, c rég nyert silány

kovács bőrkötényre új ékszert teszen,

brokát új került rá cképp s új selyem,

s nagy értékű új drágakőgarmada,

s cz így lett a „Kávc sugárcsillaga”,

mély éjben, sötétben sütött, mint a nap,

s a föld bús szivébcn reménység fakadt.

IV. FIRÉDÚN HARCA DAHÁK ELLEN

Firédún a harcokra szánván magát,

titokbaji megőrizte tervét, szavát.

De volt két fitestvére, egyként merész,

idősebbek őnála, két jó vitéz.

Előttük szavát oldva szól: „Kedvesek,

örökké öröm s üdv legyen részetek.

Az égbolt ha fordul, nekünk hoz sikert,

dicső sáh-fejékünk lesz újból mienk.

Kovácsok, dologhoz tudók kellenek;

a harchoz husánggá vasat verjenek.

E szózatra indult a két jó fivér,

kovácsok bazárjába száguldva ér.

És mindaz, ki ott jó nevet, hírt kívánt,

c hívásra indult Firédún iránt.

Firédtín, világ hőse, körzőt fogott:

lerajzolni bunkója mását legott,

s kezéből a porba került kép, olyan

akár egy bivalyfő – a kép éppolyan.

Sok értő kovács erre munkába fog,

s midőn végre kész lett a súlyos dorong,

Firédúnhoz elvitte: mint égi láng,

magas nap, világolt a fényes husáng.

A míves kezek míve tetszett neki;

ezüst- és aranybérüket mérte ki,

s adott drága köntöst, s a lelkükbe sok

reménységet öntött: „Javul sorsotok –

mcgölvén a sárkányt, ki rátok tiport,

s a főtökről én majd lefúván a port,

világunk igazságos úthoz viszem,

Teremtőnk nevét újra naggyá teszem.”

Firédún, fejét nap felé vetve, hát,

kitervelte, bosszulni, hadjáratát.

És kélt vígan útjára Khurdád-napon,

a csillagzatok jók valának nagyon;

elefánt- s bivalyhad feszítvén erőt

az élelmet vitte a hadnép előtt.

Rohanvást haladtak, mint szélvész ha fú,

igazság szívükben, fejükben boszú.

Sahok sahja hallván c hadról, Dahák,

kapott észbe, küzdésre szánván magát.

Parancsát kimondotta: nyergeljenek,

s az élesszcmű gyors lovak gyűtenek.

Hatalmas sereggel vonult-szállt tova,

nyomán dévck és hősök ádáz hada.

A várkapuhoz ment a rejtett uton,

fejében tüzelvén a bosszút nagyon.

Firédún vitéz népe meghallva ezt,

az elrejtett ösvényhez nyargalni kezd.

Leszálltak lovukról legott hirtelen,

keresték a bajnok-tusát szűk helyen.

S a városlakó mind, tetőn, kapuban,

ki fegyverre tud kelni, mellette van;

Firédúnnal érzett a szívük, mivel

Dahák mindet oly véresen nyomta cl.

Falakról a téglák, tetőkről kövek,

s a kardok, nyilak sorra röppentenek

– mint éjszínű felleg felől jég ha dől –,

teret s útat ellepve mindenfelől;

a város lakossága, ifjú meg agg,

ki ért fegyveréhez, ha fegyvert ragad,

nyomult már, vonult már Firédúnhoz át,

Dahák bősz varázsából oldván magát.

A hegyben rivalgásuk visszhangja döng,

és patkóktól porzik a fekete föld,

sötét nagy torony már a por fellege,

dzsidáktól szakad szét a sziklák szíve.

S a tűz templomából kemény hang kiált:

„Ha látnánk a trónon vadállatkirályt,

uralmát viselné az ifjú s öreg,

parancsát se szegné, bizony, senki meg.

De trónrusa téged, biz, egy sem kiván,

te tisztátalanvállu kígyókirály.”

S a hadbéli hősraj s a várbéli nép

orommá dagad most, előtérbe lép.

A fény városából por felhője csap

magasságba, s elkékül ettől a nap.

Kibúvót keresvén dühöngő Dahák,

a kastélyba tart, messzchagyván hadát;

a testét acél-vérttel úgy fedte be,

hogy őt már nc ismerje föl scnkise.

Magas csarnokához loholván loholt,

a karján hat öl hossza nagy pányva volt.

És látván az éjszem Sahrnázt, hitvesét,

Firédúnra mint hajtja titkon fejét,

az orcája nap, s éj a két hajfonat,

s a nyílt száj Dahák sáhra szór átkokat.

Bizony látta már: Isten művelte ezt,

s hogy immár szabaddá amúgyscm lehet.

Agyában dühös féltés vad lángja gyúl,

a párkányra pányvát szorít szótlanul,

már nem félti éltét, a sáh-trónt se már,

a kastélytetőről kötélen leszáll;

kivonván a kardját, halad, rejtve lép,

nem harsogja harcolva hősként nevét,

kezében kifent szörnyü tőrrel suhan,

a tündéri orcákra vérszomjasan.

Midőn már a lábát a földre tevé,

Firédún rohant vad viharként felé,

tehénfő-husángjával főben veré,

sisakját hasította így kétfelé.

De boldog Szirós angyal hozzásuhan:

„Ne üsd – mondja –, órája még messze van;

de megtörve, megkösd, akár egy követ,

s hol két szűk hegyet látsz, odáig vigyed.

Legyen gúzsbaköttetve két begy között,

barát, hív, rokonság se láthassa őt.”

Firédún sokáig nem gondolkodott:

erős jó oroszlánbőr-szíjat fogott,

körülfonta két karját és derekát,

e gúzst szerte nem tépi bősz elefánt.

Aranytrónra ült, s mindeneknél elébb

törölte Dahák sok bősz rendeletét.

Kiáltványt bocsátott ki, íly szózatot:

„Ti diccsel s erénnyel sugáros nagyok,

már nem kell, hogy terheljenek fegyverek,

és jó hírt vagy csúfos hírt így nyerjetek.

Ki jó mesterember, s ki jó katona,

erényért nem egyképp kell harcolnia;

mert ez mesterember, s amaz kardfogó,

hát számukra jó munka más-más való.

Ha egyik a másiknak dolgába vág,

kavart lesz, zavart lesz a széles világ.

Bilincsekben immár a tisztátalan,

kitől mind c föld rettegett nyugtalan

soká tart a békétek, örvendjetek,

s az otthonba., munkára, megtérjetek.”

Meg is tette, tüstént az embersereg,

amit nagy s dicső sáhja meghirdetett;

s a város kiválói, szívük szerint,

arannyal s ezüstkinccsel ékítve mind,

elé mentek egyként, ajándékadók,

örömmel kivánván őt szolgálniok.

S Firédún szíves szót kínált ott nekik,

magas rendet és rangot osztott nekik,

és osztott tanácsokat, dicséretet,

s az Istenre fennszóval emlékezett,

kimondván: „E trónszéken ím fent vagyok,

a sorsotok csillaga jó jelt ragyog.

Mert Isten kívánta, a tiszta, hogy én,

ki készültem útamra Alburz hegyén,

a bősz lelkű kígyótól megmentselek,

s a fenségerőm jót tegyen véletek.

Az Isten, ki jósorsot oszt, jót adott,

az útján igazlelkűen járjatok.

A teljes világnak vagyok sáhja én,

nem ülhetve folyton csak egy szegletén.

Maradnék különben soká nálatok,

és eltöltenék véletek sok napot.”

Megcsókolták előtte most a nagyok

a földet. S az udvarból dörrent a dob.

A város meg, fölnézve, sírt jajgatott,

amért hős Firédún már nem marad ott;

a sárkány-Dahákot kihozták, amint

való volt, kötélgúzsban érdem szerint.

S tovább is vonult már a gyors léptű had

– rabolni e városban nem volt szabad –,

s Dahákot, ki jajgatott keservesen,

egy tevére dobták föl bilincsesen,

Firédún így Sérkhánba hurcolta át.

Ha ezt hallod, így szólj: „Be vén vagy, világ!

Idő völgy felett és magas bérc alatt

milyen sok haladt és milyen sok halad.”

Dahákot tehát megkötözvén vivé

a jósors kegyelt hőse Sérkhán felé.

S terelvén a hegy mély üregjébe, épp

emelt már kezet, szelni törzsről fejét,

de Szirós, az angyal jelent most meg ott,

füléhez hajolt, s néki titkot sugott:

„E foglyot Damávand hegyéhez vigyed,

siess és ne vígy véle kíséretet.

Csak azt vidd, ki nélkül tapot sem tehetsz,

s ki keblére von majd, ha nagy vészbe essz.”

Futár-gyorsan indult Damávand felé,

s az ormon Dahákot bilincsbe veré.

S hogy toldotta béklyó e szörny sáh-kezet,

a sors sok csapásának is vége lett.

És porráfoszolt már Dahák sáh neve,

világunk e gaztól szabaddá leve.

Övéi elöl már Dahák éjbe tűnt,

bilincsek közé verve, hegymélybc tűnt.

Firédún kiválasztva egy szűk helyet,

egy végtclcnül mély odúszegletet,

igen sok nehéz nagy szöget vett elő,

s bevervén fejébe, hol nem volt velő,

s kezét hátrakötvén, a hegyhez köté,

hajította nem múló kínok közé.

Felaggatva rabként, marad, meg se tér,

a sziklára árad szivéböl a vér.

ZÁL ÉS RÚDÁBE

1. Zál beleszeret Rudábéba

Egy Mihráb nevű gazdag és nagy sah

kiterjesztve sok népre kincses kezét;

magas, mint szabad ciprus; orcája szép

tavasz volt, s a Járása: fácán ha lép.

Tudós volt az elméje, bölcs volt szíve,

és két hős, erős válla, fennkölt esze.

Dahák büszke törzsének jó ága volt,

s egész Kábulisztán az országa volt.

Adózott ez évente Számnak, kivel

csatázott s a győzelmet nem vitte el.

Ezt meghallva Dasztánt, hogy nyargal felé,

eléindult Kábulból hajnal felé;

halom kincse volt véle, ékes lova,

ajándéka sokféle, népes hada;

rubint vitt, s mosusznak meg pénznek sokát;

selyem volt a kincs közt, meg ámbra s brokát,

és dús sáh-fejék s rajta fényes kövek,

s aranylánc, topázzal mely ékeskedett.

S ki Kábulban országnagy, eljött vele,

vitézekből állott a kísérete.

S midőn Szám-fi Dasztánhoz hír érkezett,

hogy hozzá e dús úr mi pompát vezet,

elindult elébük, köszöntötte mind,

lakást készített nékik, illem szerint.

És türkiz a trón, melyre tessékeli,

és örvendve, szív-tárva vendégeli.

Vitézekhez illő, sok, dús tál kerül,

s a sok bajnok és Zá1 a tálakhoz ül.

Boröntő hozott bort, kupákat hozott;

és vizsgálta Szám sarja Mihráb sahot.

S az orcája tetszett a hős ifjunak,

szívében fölébredt a hő indulat.

S a nagylelkű Mihráb, a bölcs és derék,

az ifjúnak átadta szívét, eszét.

S hogy Zál asztalától e sáh kél megint,

a mellére, karjára Zá1 rátekint,

s a főbbeknek ezt mondja Szám gyermeke:

„A kard felkötésére jobb hős van-e?

Olyan szép az orcája, szép termete,

Ki szállhatna harcokra méltón vele?

Sosem látsz ilyen hírű hőstermetet.”

S e szót egy világhőse így toldja meg:

„Van őnéki egy lánya, függöny megett.

A napnál az orcája szebb, fényesebb;

tavaszképű, talpáig ivorszinű,

s miként téka-törzs, oly sudár termctű.

Ezüst vállán két mósusz-hajfonata,

bokájáig omlik, mint díszkarika.

Gránátalma orca, sziromszép ajak,

ezüst keblén két szép gránátalma-mag.

A szem – mintha két kerti nárcisz virít,

s rá pillája hollószárny-árnyat borít,

szemöld-íve íj, mely Tirázból kerül,

reá kéjesen mósusz-illat terül.

A holdat ha néznéd, az ő arca az;

mosuszt hogyha szívnál, hajillatja az;

az éden csodás dísze burkolja be,

megejtő varázsú szelíd kelleme.

Dicsőhírű! méltó tehozzád e lány,

ki szép, mint a holdfény az ég hajlatán.”

E szózat midőn Szám fisarjához ért,

a holdarca lányért kívánsága kélt;

heves szíve hős Zálnak úgy fölhevült,

hogy értelme, nyugsága nagy messze tűnt.

Az éj jött, s a szívét a bú ülte meg:

nem is látta még, s róla töprenkedett.

S a nap hogy nyilat lő s a bércig felér,

s a teljes világ, mint a kristály, fehér,

hát Szám sarja, Dasztán nyitott termeket

aranykardtokú hadvezérlőinek.

Bcléptck, lakának dicső díszeül,

s vitáztak, hogy lentebb és fentebb ki ül.

És kélt útra Mihráb is, Kábul Ura,

a zábuli Zá1 Úrnak sátraiba.

S amint útja hosszán a sátorhoz ért,

utat tárt a nép néki, nagy lárma kélt.

S a hőshöz belépett a nagy hős maga,

miként új-gyümölcs-terhű nagytörzsű fa.

Vidult szíve Zálnak, és színe előtt

a főbbeknek főhelyre föltette őt,

és kérdezte: „Tőlem szived mit kiván;

pecsét kell, sisak néki, trón, kard talán?”

S felelt néki Mihráb: „Te fennkölt király,

emelt homlokú büszke, tudd, nem kiván

a sorstól szivcm mást, csak azt, mit neked

megadnod nagyon könnyű, tán megteszed:

 a házamba vígan tc jőjj cl, magad,

világítsd be napként a hajlékomat.”

Felelt Zál: „De módom reá nincs nckcm:

ahol szellemed van, ne várj, nincs helyem;

s nekem Szám nem engedne ebben soha,

királyom se, oly hírt ha meghallana,

hogy bort íva, kettőnkre mámor borult,

s rám bálványimádói sátor borult.

Kivánj bármi mást, csak ne ezt, s megteszem;

mert bölcs vagy, s a látásod édes nekem.”

Magasztalta Mihráb a Zál szózatát,

de „tisztátalan” – szíve így hívta Zált.

És ott hagyta büszkén a Zál trónusát,

bucsúzván reá égi áldást kivánt.

És jó szemmel ott senki nem nézte őt,

de rosszalva, mint Ahriman-tisztelőt.

Mivelhogy hitösvénye ncm volt övék,

a nyelvük nem is zengte dicséretét.

De ránézve Számnak magas nagy fia,

került kedve illőn magasztalnia.

A főbbck pedig, látva fényes szívét,

s hogy Mihrábról míly hévvel szól, szerteszét

már ők is dicsérték, a főbajnokok,

a függöny mögötte hogy összecsapott;

dicsérték legott kcllcmét, jellemét,

beszédének illő szíves szellemét.

S leszállván a Zál-szívre tündér varázs,

eszén érzelem lett csak úr, semmi más.

Egy fennkölt arab hős, igaz, jó vezér,

az ily szívkötésről igaz szót beszél:

„Míg élek, a mén lesz a társam csupán,

s a forgó nagy ég lesz a sátram csupán;

de kedves sosem kell, mert gyöngéd leszek,

s a bölcsek szemében csak gyöngébb leszek.”

Most Zál szíve íly gondba fáradt bele,

de mégis csak érzelme áradt bele.

Körülfonta szívét a hallott beszéd,

szomorkodva féltette bajnoknevét.

Megfordult nehányszor fölötte az ég,

s csak szív-érzelem fogta foglyul szívét.

2. Rudábe beleszeret Zálba

És történt, hogy Mihráb egy szép reggelen

a kastélyból elment sudár-peckesen.

S magában dicsérgette Zált, mert olyan

vitéz és sugárzó, s erős karja van.

S az asszonylakosztályba elballagott;

lakában talált két sugárzó napot:

az egyik Rúdábé, a fénylőszemű,

a másik bölcs Színduklnt, az érzőszivű.

Bizony mindakettő tavasz kertje volt,

mert jóillatokkal telis-telve volt.

S ő Rúdábc láttára ámulva állt,

az Istenhez érette esdése szállt.

Mert ciprusnak látta, s e ciprus felett

borostyán kerek holdja ékeskedett.

Sok ékszer borította, hímes szövet,

és éden-sugárfénye fényeskedett.

És kérdezte Színdukht, s a fényes fogak

fölött szép gyümölcs-ajka kettéhasadt:

„Milyen volt utad s visszatérted, felelj.

– A balsors kezével ne érhessen cl! –

Milyen – mondd! – s Szám ősz fejű gyermeke,

vaj trónnak, vagy fészeknek hű gyermeke?

Van-é hősvonás rajta egyáltalán?

Vitéz módra jár-é a hősök nyomán ?

E boldog Zá1 Szímurghról szót hallat-e?

Milyen, mondd, az orcája, hős-termete?”

S a sáh erre Színdukhtnak így válaszol:

„Ezüst keblű, holdarcu, szép ciprusom!

A Földön nagyon sok vitéz bajnok él,

de Zálnak bizony nyomdokáig sem ér.

Nincs képen sem oly kar, se kantárra kéz,

se nyergét-ülő, mint e Zál-zar vitéz.

Oroszlánszivű; elefántereje,

s a tettben, mint kék tengerárban keze.

Kezéből a trónján arany hull-pereg,

kezétől csatáján gurulnak fejek.

Az orcája, mint bíbor; oly ifju még;

amily ifju, oly ifju jó sorsa épp.

S a haj-színc ámbár akár mint a hó,

vitéz férfipengéje harchoz való.

A vész kardja ő, hogyha küzd emberül,

hegyeskarmu sárkány, ha nyergébe ül.

A vért harc során földre csorgatja ő,

ha fényes vasát föl-le forgatja ő.

Hibáját ha kérded: csupán hóhaja.

Gonoszt rá a rossznyelvű sem mondana.

Mivelhogy fehér fürtje illik neki,

az emberszivet véle elbűvöli.”

S ezt Rúdábe meghallva, tüstént kigyúlt,

az orcája gránátszirom-színre gyúlt.

S e Zálért a szívébe áradt a tűz,

mely éhet, nyugalmat meg alvást clűz.

A szívbéli vágy jött, az ész távozott,

s az ő kedve és tette megváltozott.

Be jól mondta egy bölcsnek elmés szava:

„A nőnek te férfit ne említs soha;

mivel dévnck is nyílt szívet tár a nő,

s ha hall egyet és mást, ravaszsága nő.”

A termében élt öt török szolgalány,

ki mind hív rajongással állt oldalán.

Ez öt fürge clméjünek mondja ki:

„Ki óhajtanám titkomat mondani,

mert szívemnek szívetek hűsége kell,

a szívbéli kínom ti űzzétek el.

No hát mind az öt hallja, és tudja meg

– a sors adja meg jó szerencséteket! –,

mint tenger, ha forrong, szerelmes vagyok,

mint tenger, ha égboltra verdes habot.

Sugárzó szívem Zál vitézért lobog,

az álmomban is csak reá gondolok,

a lelkem szerelmes szünetlen s nagyon,

az arcára sóvárgok éj- s nappalon.

S bizony senki nem tudja kívületek,

mivel szép az elmétek és kedvetek.

Van-é erre orvosság tinálatok?

A számomra terem-é tanácsotok?

Mivel kell, hogy itt rögtön írt leljetek:

a bánat ne mardossa így lelkemet.”

A lányokra ráhullt a nagy döbbenet,

hogy sáhjuk leányától ily rossz jöhet.

Miként Ahriman, nyomban úgy felszökött

helyéről, s eképp szólt a turk lány,az öt:

„Fejék vagy tc minden királylány fölött,

és fejjel kiváló az elsők között,

kit ind föld dicsér, s Kína is szüntelen,

kit ékkő gyanánt tart az asszonyterem,

te termetre szebb, mint a szép ciprusok,

az orcád a csillagnál szebben ragyog,

és elküldik Kannúdzsig és Máyig is

a képed, s a Nyugati Királyig is.

De szégyent ugyan mégsem ismer szived,

s a nemződ iránt benne nincs tisztelet,

hogy azt, kit saját apja távol vetett

a keblétől, kebledre vonná szivcd:

kit ormon nem ember nevelt, csak madár;

ki köztünk ilyen bélyeget hordva jár.

Anyától öregként még senkise lett,

s ha tán mégis, akkor nemes nem lehet.

Ha ébenhajú lány, ki arca-piros,

egy íly aggra vágyódik, sajnálatos.

A teljes világ bámul, óv, véd, szeret;

sahok kincsül őrzik meg arcképedet!

A negyedik égkörből lejő a nap,

hogy férjed legyen, látva arcod, hajad!”

Dc Rúdábe minderre bosszús leve,

miként tűz a szélben, lobogván szíve.

S reájuk kiáltott haragvón a szép,

felütvén fejét és lesütvén szemét;

komor szemmel, orcával ekként beszélt,

míg ráncokba rántotta szemöldökét:

„Tanácsot hisz adtok, de lám, ostoba;

figyelnem reátok nem is jó soha!

Szívem hogyha egy csillag ejtette meg,

vigassága holdban miképen lehet?

A fázó nem rózsára – rőzsére vágy,

bár rőzsénél drágább a szép rózsaágy.

Ecettől ki gyógyul, ha kínja nehéz,

olyannak csupán mégnagyobb kín a méz.

Sc császárt, bizáncit, királyt, kínait,

sem Írán fejékes seregfőbbjeit

nem áhítom: ám Zált, a Számnak fiát,

oroszlánkarú, -vállu, hős harcfiát.

Csak mondják, hogy ifjú, vagy mondják, hogy agg:

a testem s a lelkem csak őérte agg.

A szívembe másnak nc légyen helye,

ne említsetek senkit őkívüle.

Szerelmére vágyom, nem is látva bár,

szerelmem fölébredt a hírérc már.

Nem arcát, haját – őt magát kedvelem,

erényétől ébredt e szív-érzelem.”

Az öt szolgalány, látva, nagy titka mi,

s a gyötrött szivet hallva sóhajtani,

vigasztalni kezdette szorgalmasan;

már mind véle-éreztek, és hangosan

eképpen beszéltek: ,Tiéid vagyunk,

a szívünk szeret téged, ím itt vagyunk,

te döntsd el csupán, mit parancsolsz nekünk,

akármit kívánsz, véle jót mívelünk.”

S az egyik leány szólt: „Te ciprus-sudár,

vigyázz: titkodat más ne tudhassa már.

Bár százezer volna ily híved neked,

s az Úr adna bölcs, büszke szívet neked.

Ez éjszem szeméremmel légyen teli,

orcád pírral írja a szégyen teli.

Ha bűvös tudást kell szereznünk nekünk,

ha bűbáj s varázslat leszen fegyverünk,

madárként az írért mi elröppenünk,

teérted futó fürge őzzé leszünk.

De elhozzuk őt majd a holdunk c1é,

íly nagy szívet zsámolynak hordunk elé.”

A lány ajka bíbor mosollyal tc1c,

és lángarca fordult a lányok fele:

„Ha engem kötésed sikerrel segít,

sudár fát, gyümölcsterhüt, ültetsz el itt,

mely nap-nap rubintkő-gyümölcsöt terem,

mit keblért gyűjt majd a bölcs értelem.”

3. Rúdábe szolgálói találkozunk Zállal

A lányok fölálltak, s clindultanak,

hogy égő szerelmére írt hozzanak.

Görögföld brokátjába öltöztek ők,

s a fürtjükbe rózsákat öltöttek ők.

S az öt lány folyópartra jól illana;

tavasz volt c víz fénye, jó illata,

hová Zál s a had Farvadín hóra jött,

tavaszkor, folyóparti tábort ütött:

közelgett a turk szolgalány, mind az öt,

s e Dasztán felől szóltak egymás között.

Az öt lány a parton virágot szedett,

az arcuk s a keblük virágos liget.

Sürögvén-forogván a rózsát szedők,

a hadfői sátorhoz érkeztek ők.

És Dasztán a trónusról kérdezte: „Kik

e rózsára vágyók? Miért szednek itt

a kertünkbe rózsát? Talán őnekik

tilalmunk nem is szól, nem is rettegik?”

S egy szóló a bajnoknak így válaszolt:

„A fénylelkű Mihráb lakából valók:

az öt lányt, ki rózsát szakít itt neki,

a szép kábulisztáni hold küldte ki.”

De dobbant is ám erre Dasztán szíve,

és nem hagyta már nyugton aztán heve.

Egy szolgával együtt sietvén, legott,

a víz partszegélyéhez elballagott.

Szemével midőn ott a lányokra lelt,

már íjt kért a turktól, s erős kart emelt.

Gyalog járt, mivelhogy vadászatra jött,

s khasísárt vett észre futó hab fölött;

virágarcu szolgája húrhoz nyilat

s világhőse baljába húrt s ívet ad.

S ő rikkantott, rebbenjen föl a madár,

s hogy fölröppent, nyilát is föllőtte már.

Lehullott az égből a szálló madár,

folyót színezett gyors, szökő vérsugár.

S a turkhoz beszélt Zál: „Evezz vízen át,

c törtszárnyu zsákmányt te vidd, hívem, át.”

Az izmos török szolga csónakba ült,

a turk rableányokhoz általkerült.

A lányok fogadták a szép gyermeket,

s beszéltek megoldozva méznyelvüket:

„Az elefánttestű, oroszlánkaru

vitéz, mondd, ki légyen, s melyik népen úr.

Ki húrról cképp lő ki hosszú nyilat,

uralkodhat-é rajta rosszindulat?

Sosem láthatunk nála nyalkább vitézt,

ki jobban kezelhetné íját, ívét.”

A szép szolga ajkába fogat nyomott:

„Nem így kell e felség felől szólnotok;

ő Szísztán magas sáhja, Szám gyermeke,

és Dasztán a császárok ajkán neve.

Az ég nem foroghat különb hős felett,

c korszak sosem lát ilyen híreset.”

A holdarcu ifjún nevettek nagyot

a lányok: „Be kár is nagyot mondanod!

A Mihráb szerájában oly hold ragyog,

ki, jól tudd, a sáhodnál fejjel nagyobb;

ivorszínü; szép törzse szép tékafa;

fején illatos sáh-fejék éjhaja;

szemöldje két nárcisz fölött ível át,

ezüst nádnak látod szemöldoszlopát;

a szája, mint fájdalmas szív, s a haja

fürtvége mint megannyi lábkarika;

a két bűvölője szelíd, álmatag,

mosusz-haj, virágorca, és oly ajak,

hogy lélegzetnek rajta ösvénye nincs;

a világon másnak íly holdfénye nincs.

Mi Kábulból Zábulba jóval jövünk,

a sáhodhoz ünnepi szóval jövünk.

Mert méltó csak az lészen és az helyes,

ha Zálnak s Rútlábénak egy sorsa lesz.”

Az öt lány kimondotta nyíltan neki,

hogy Rúdábe szépsége míly mennyei,

mivel céljuk ez volt: az izzó ajak

s a Szárra-gyermeké együvéforrjanak.

A széparcu ifjú meg így válaszolt:

„Hisz egymáshoz illő a napfény s a hold.

Ha sors kapcsot óhajt, a szívérzelem

a szívben s a szívből a szívért terem.

S ha kíván szakítást, nem is kell beszéd,

csak elvágja egytől a másik felét.

És nyíltan szakít így, de titkos, ha köt,

világ rendje áll mind c kettő mögött.

A hősnek ha szép párja hűsége kell,

a legjobb, ha termét sosem hagyja cl,

s így nem fél, hogy törzséből leány fakad,

és nem retteg ócsárló gúnyszavakat.

Egy hímsólyom így szólt, mikor párja ült,

a szárnyát tojások fölé tárva ült:

Fiókát kiköltvén ha nő)stényt kapunk,

a nemző heréjét ki kell ontanunk.”

Az ifjú nevetve megindult haza.

S ott kérdezte őt Szám neves, hős fia.

„Kik is szóltak véled oly rejtélyesen?

Kívánom, hogy mindenrőI hírt adj nekem.

Mit mondtak, hogy ajkadon mosoly fakad,

s a szádból kivillog ezüstös fogad?”

Ez elmondta őnéki, mit megtudott,

s a hős szíve jókedvtől ifjúhodott.

S a holdarcu gyermekhez így szólt legott:

„Eredj hát a lányokhoz, és mondd meg ott:

ne távozzanak még kicsit, mert hisz a

ligetből talán kinccsel érnek haza.

A kastélyba addig ne térjen rajuk,

míg nem szólhatok titkon őáltaluk.”

Sok ékszert hozat, pénzt, aranykincseket,

és hétszín brokátból öt értékeset,

szelencét, kövekkel mely fenncsillogott,

s a saját füléből egy fülbevalót

belétett. És két gyűrűt is, mit neki

Manócsihr sah küldött. S hogy ezt rakta ki

a szép fényű holdnak: „Vigyétek tehát

az öt lányhoz nagy titkon” – így adta át.

A holdarcu öt lányhoz elmentek ők,

a jó szó vivői, az ékszervivők,

és átadva ékszert, aranykincseket,

beszéltek világhőse Zál-zar helyett.

A holdszép leányok meg így szóltanak:

„Titokban, bizony, már csak oly szó marad,

mi kettőé. Három közt meg nem marad,

s bizony, hogyha négy tudja, széjjelszalad.

Dc mondd cl, te jószívű, elmés legény

a szót akkor is, hogyha titkos, beszélj.”

Majd meghallva, mint vágyik lángolva Zál,

s hogy békét s nyugalmat sehogysem talál,

eképp szóltak egymáshoz: „Ímé a vad

oroszlán a hálónk bogán fennakad.

Mert Rúdábe s Zál vágya így összejő,

szerencsés e sorsjel s igen kedvező.”

Az éjszínszemű kincsvivő ment tehát,

ki elmondta nékik a sáh szózatát;

s e szívbájolók szózatát szószerint

a sáhnak titokban meg is súgta mind.

A rózsák közé ekkor ő ment oda

az öt szolgalányhoz a hadfő maga;

a szépek mint tündéri tiráziak,

elémenve őnéki hódoltanak.

És kérdezett tőlük a jó harcfia

a ciprus-sudár lányra, orcáira,

s a lelkére, hangjára, hadd tudja meg,

a szívére méltó-e: „Beszéljetek

külön róla mind, mind, de ügyeljetek,

hogy görbült beszédet ne ültessetek.

Igaznak ha látom, mit elmondotok,

bizony megbecsüllek; s ha álhangotok

hazugságot orrontat, nem lesz remény,

mert elefánt lábához vettetlek én.”

A lány gyantasárgára sápadt, az öt,

a földet megcsókolta nagy Zál előtt.

Az öt szép leánynak legifjabbja volt,

ki Zál-zar vitéznek, szívét tárva, szólt.

Kimondotta: „Eddig nem is szült anya

nagyok közt olyan nagy hatalmút soha,

mint Szám, oly sudár férfit, oly szép delit,

oly fennköltszivűt, gondos ésszel telit.

De aztán az első, vezérünk, te vagy,

oroszlánkarú hós, te fennkölt, te nagy.

És harmadszor Rúdábenak párja nincs,

őt jó illatú ciprus-águnk tekintsd;

ó rózsa és jázmin s oly ciprus, melyen

Szuhail-csillagot nyujt a gazdag Jemen.

Az arcáról, azt mondanád, bor csepeg:

az illatja - ámbrának érezheted.

S fejéről, mint fény-égből, rózsáira

úgy omlik megejtő sok hajkarika.

Felét átitatják a jó illatok,

a keblén rubint ég, smaragdkő ragyog.

Mint mósuszos páncél a sok fürt, fonat;

a gyűrű a gyűrűre gyűrűt fonat.

Túl kínai bálvány se fényeskedi,

a hold és a Szurajja hódol neki.”

Az öt szolgalányhoz beszélt édesen

a hős pchleván, mondta gyöngédeden:

„Hát mondjátok, őhozzá hogy s mint lelem

utam? hogy keressem? ki kedvez nekem?

Szerelmével eltelt a lelkem-szívem,

reánézni szívbéli vágyam nekem.”

S a lányok feleltek: „Te küldj, és futunk

a ciprus szobájába, fennkölt urunk!

S a bölcs hősről úgy ké1 a szánkon beszéd:

magasztaljuk arcát, szavát, termetét;

s reá szédülést hoz beszédünk, hiszen

szavunkban hamisság bizony nem leszen!

Behálózzuk ébenhajú szép fejét,

s az ajkadra forr ajka, úgy lesz tiéd.

A hős csak siessen hurokkal hamar

a kastélyhoz, és ott a nagy bástyafal

nyakát fogja hurkába – és majd örül

az oroszlán: karjába bárány kerül.

S tapasztalhatod, fönt mi jó lesz neked;

szavunkkal növeld nagyra jókedvedet.”

A lányt így magasztalta ott mind az öt,

s a bajnok szívéből a bú elszökött.

4. A lányok visszatérnek Rúdábéboz

A szép lányok elmenve, Zál visszatért.

S az éj néki oly lassudan jött, miként

egy év. Ám a lányok – két-két rózsaág

kezükben – elérték az úr csarnokát.

Kapus látja őket, gorombán beszél,

haragvó szívéből rideg hangja kél:

„A kastélyt tilos percbe hagytátok el;

hát hol-merre kószáltok, mondjátok cl.”

A szépek pedig szólni készültenek;

eléállva tüstént, keményszívüek:

„Bizony nincs ma más napnál másféle nap,

gonosz dév se bujkál a kertünk alatt.

Tavasz jött, s mi téptünk a rózsáiból

és levendulát a föld orcáiról.

A holdarcu Rúdábe küldött, s szívünk

repes, hogyha részérc rózsát szedünk.

Jogod sincs, hogy íly hangon ródd fel nekünk,

tövis közt ha kedvünkre rózsát szedünk.”

De így szólt az őr erre: „Nincs oly napunk,

minőt más időben tapasztalhatunk,

mert nincs máskor Kábulban Zál hadvezér,

s e földön had és sátor sátrat nem ér.

Nem látjátok-é, hogy a kábuli úr

a nyergébe száll, hogyha nap fényc gyúl;

s miként járnak és kelnek itt estelig,

mert Zál és a sáh egymást úgy kedvelik?

E rózsát ha meglátja majd nálatok,

lesujt földre mindőtöket, várjatok!

Szerájunkból eztán ne távozzatok!

hogy így-úgyne essék a szó rólatok.”

Bement és leült az öt tirázi szép,

s a holdarcuhoz szólt c titkos beszéd:

„Szemünk íly Napot nem csodált még soha,

az orcája mint rózsa, hószín haja.

Gyűlt lángokra Rúdábe forró szíve,

kívánván az arcára fölnéznie.

Elétettek ékszert, aranypénzeket,

s ő mindenre gondolva kérdezgetett

eképpcn: „Milyen volt a Szám gyermeke?

A látványa szebb, vagy vitéz hírneve?”

S peri-arcu öt lány felelt így, mihelyt

a holdarcunál válaszuk helyre lelt:

„Olyan bős lovag Zál: sosincs senkise,

kinek büszke fensége, természete

hasonló. Magas törzse ciprus-sudár;

olyan büszke, oly szép, ragyog, mint sugár;

olyan délceg, izmos! a karja erős,

ilyen, tudd, e karcsú, erős mellű hős.

Két szemfénye két nárcisz, ajka koráll,

és vérszínű orcát visel büszke Zál.

Miként hímoroszláné, karja s keze,

sahé fénye és móbedé bölcs esze.

Hibás rajta csak fürtje, mert az fehér,

de, hidd, hó-hajához csöpp szégyen se fér.

Mert olyan a haja ez orca fölött,

mint ezüst vért vérpiros rózsa fölött.

S te azt mondanád, kell is így lennie,

különben belé nem szeret senkise.

Az orcádról adtunk mi hírt néki ott,

 reménységre gyúlt szíve, így távozott.

Bc készíts utat-módot immár magad:

vigyünk néki hírt, és te őt itt fogadd.”

S a ciprus-sudár szólt ilyen szózatot:

Bc más volt tanácstok, be mást mondtatok.

No lám, hát e Zálnak, kit madár nevelt,

s ki oly fonnyadott volt, oly ősz és öreg,

az orcája most már piros rózsa lett?

S ő szép arcu szép szál világhőse lett?

Az orcámra díszt tán sokat raktatok,

s jutalmat kivánván, sokat kaptatok?”

Eképp szólt, s a szép ajk mosollyal teli,

s az arcán a gránát-szirom színei.

Majd így szólt a nagyfényű hercegleány

az egyik leányhoz: „Szaladj cl, te lány,

lopózz este hozzá, örömhírt vigyél,

beszélj – és figyeld majd, hogy ő mit beszél –:

»Mivel célhoz ért már a vágyad, siess,

szemet már az égbéli szép holdra vess.«”

A lány Zálhoz ezzel sebes-futva ért,

s Tiráz ciprusához legott visszatért.

S a holdarcu sáh-lányhoz így szólt e lány:

„De most már kutass eszköz és mód után;

betöltötte már vágyad Isten neked;

a célig tovább is segítsen neked!”

Hát Rúdábe, szökkenve, munkába kezd,

de nem szól övéi közűl senkinek.

Egy szép terme volt, mind a vídám tavasz,

az ősöknek arcképe ékítve azt;

e termébe kínai brokátokat

s aranyfényű szép kelyhet sokat rakat.

A színborba mósuszt meg ámbrát kever;

a földjén rubint és smaragdkincs hever,

piros rózsa, nárcisz hullt, és ibolya,

és másoldalt jázmin meg levendula.

A kelyheken türkiz s arany volt a dísz;

az italban jó illatú rózsavíz.

S a házból, hol napfény szép nő lakik,

az illat föl is szállt a fénylő napig.

5. Zál elmegy Rúdábéhoz, és eljegyzik egymást

Az ajtót bezárták, letűnvén a nap,

s a kulcsát lehúzta a leánycsapat;

ment Szám-sarja Dasztánhoz egy szolgalány:

„Eredj, járd utad már, a terv készen áll.”

A hadfő a kastélyhoz elment tehát,

mint az, kinek szívét a vágy járja át.

Az éjszem, a rózsaarc erkélyre áll,

hold orcája, ő maga ciprus-sudár.

S amint látja Dasztánt, a Szám gyermekét,

a nagy hírű szép lány eképp nyitja szét

rubintfényű ajkát, s rivall zengzete:

„Köszöntlek, te hős ifju, hős gyermeke,

Teremtőnknek áldjon meg ékes kegye,

a földet neked fényes éggé tegye;

legyen boldog és víg az öt lány szíve,

amért termeted nékem így írta le.

Sötét éjem orcádtól nappá hevül,

és jó illatodtól a szív fényesül.

Te így elhagyod függönyös szép lakod,

s e királyi két lábat gyötröd gyalog?”

E hangot figyelvén a fényes vezér,

amint föltekint, lát oly ékes fehér

naporcát, amelytől az erkélye mint

a gyémánt sugárzott, s a föld mint rubint.

„Te holdarcu szép lány – a hős így felelt –,

üdv éntőlem, áldás az égtől neked!

Be néztem sok éjen Szimák csillagát,

be kértem könyörgőn az Istent magát,

be vágytam, hogy immár az én Istenem

titokban kitárhassa arcod nekem.

S ma hangod nekem minden üdvöt megad,

s c hízelkedő, sírna, kedves szavad.

De adj láthatásodra módot nckcm.

Mért lentről kell hallgatnom szódat nekem?

A tündérarc hallván a hős sóhaját,

megoldotta éjszínű ébenhaját.

A hosszú fonat, mint a hágcsó, omol,

íly mósuszos hágcsó még nem volt sehol.

Gyürün gyűrü, kígyó a kígyókra száll,

nyakáról fonálon fonódik fonál.

Az erkélyről omlott sűrű hajzata,

a földig lebomlott gyűrűhajlata.

A sáncról a sáh-lány kiáltotta le:

,,Te hős ifju bajnok, te hős gyermeke,

most lendülj s a tested c hágcsón emeld,

feszítsél királykart, oroszlánkebelt,

kapaszkodj meg éjszínű fürtömbe jól,

hisz éretted íly dús, elébed hajol.

Azért is neveltem c hágcsóhajat,

hogy útján segíthesse jó társamat.”

A holdarcu szép lányra fölnézve Zál,

s az arcát, haját látva, ámulva áll;

s oly hő csókkal illette ébenhaját,

hogy arája hallotta, míly csókot ád.

S beszélt néki: „Nem lenne illő e tett;

a nap már ne égjen, ha dúló kezet

emelnék a lelkemre íly balgatag,

s a fölsebhedett szívbe vernék nvilat!”

A pányvát a szolgától átvette most,

és lendítve földobta, hangot se szólt,

a párkányt behurkolta – s egy pillanat:

vetült már a párkányra nagy Zá1 lovag.

S hogy ilyképp fölért és a mellvédre ült,

a tündéri orcája mellékerült,

no s aztán Dasztán kezét fogja kéz

s mint két részeg, úgylép a szűz s a vitéz;

a falról leszállott a hős, és a szép

sudár ág körülfonta kézzel kezét;

aranydíszű termébe így mentenek,

királyékű termébe érkezzenek,

az édenbe, fényesbe: sok szolgalány

felállt és megállt ott a szűz oldalán.

S ott Zá1-zar csak ámult az arcon, hajon,

az isten-sugárfényű szép alakon,

a pereces, ékköves, függősön, mert

oly szép volt, oly ékes, mint tavaszi kert.

Két orcája: jázmin közt két tulipán;

a fürtjén gyürű omlott gyűrű után.

És Zál sáhi dicsfényben ült oldalán,

olyan büszke volt, mint amíly szép a lány.

A keblén a dísztőre csüngött, s fején

vöröslő rubindísztő1 ömlött a fény.

És Rúdábe csak nézte s lett nyugtalan,

hogy arcára pillantgatott untalan;

a kart és a vállat s a hős termetet,

a gránitzuzó nagy husángot s kezet,

és lélekfellobbantó arcát minél

tovább nézte, úgy gyúlt a nagy láng szívén.

Ital csurran, csók csattan, kar kart ölel,

s az oroszlán most még nem ejtette cl

a górt. Ámde így szólt a holdarcuhoz:

„Ezüstkeblü, ciprus, mósusz-illatos,

Manócsihr ha meghallja, mit mivelünk,

szívében nem érezhet együtt velünk,

s a Níram-fi Szám is kiáltozni fog,

habos szája nagy mérge rám fellobog.

De nem féltem én testemet, lelkemet,

ha kell, hát felöltöm halottleplemet,

csak azt adja bírám, az én Istenem,

hogy véled legyek már s te mindig velem.

Majd áldozva nézek föl, Isten felé,

fohászt küldve, buzgón a hitben, felé,

hogy föld sáhja Szám szívét tisztítsa meg,

hogy abban ne forrjon harag s gyűlölet.

Figyel rám, ha lelkem kitárom, hiszen;

s te nyíltan lehetsz majd a párom, hiszem.”

És Rúdábe szólt: „Én is ezt kérhetem

az úrtól, ki törvényt ad, és mást sosem

 –tanum rám, könyörgök, Teremtőnk legyen –,

hogy úr már fölöttem ne más hős legyen,

mint Zál-zar, világhőse, mert rajta a

fejék és a dicsfény s a kincsek soka.”

Szerelmük növelvén sok új pillanat,

az ész messzeröppent, a vágy ottmaradt.

S midőn már a hajnal sugárfénye jött,

s a dob feldübörgött a függöny mögött,

Zál, búcsúzva, testéből láncot kötött,

mit Rúdábe keblével eggyészövött.

A pillájuk végébe víz áramolt,

s a naphoz megoldott szavuk szállva szólt:

„Világ büszke szép fénye, pillantatig

ne szállj ellenünk harcba, várj csak kicsit.”

De így lett. S míg bú gyötri szívét, e két

szerelmes megismétli ígéretét

S ledobván a hágcsót a sík földre Zál,

a tündérteremből megint földre száll.

6. Zál házassága

Manócsihr hivatván a mágusait,

a csillagtekintőit s más bölcseit,

magas trónja lábához eljöjjenek,

kutassák a sok fenti fennkölt jelet –

ők eljőve, gondhordva töprengtenek,

a csillagjelek sorra mit rejtenek.

Így háromi nap eltelt; de aztán az ind

csillagmérő szerszámmal jöttek be mind,

s a felséghez nyelvoldva így szóltak ők:

„Figyeltünk a forgó nagy éggömb előtt;

s a csillagsereg fénye nem mást mutat,

csak azt, hogy sugártiszta forrás fakad

Mihráb-lányból és Szám-fiúból: erős

fiú jön világra; világhírű hős;

bizony, hosszu lesz majd az ő élete,

bizony, néki is lesz dicső szép neve.

Vitéz lesz, nagy elméjű, hős cimbora,

seregnek s a serlegnek egyként ura.

Ha ménje sörényén verejték pereg,

Kiszáradt-johú lesz az ellensereg.

Fölötte a sas nem mer elszállani,

előtte megasznak a föld nagyjai.

Sudár lesz, nagy izmú, ki pányvát ha kap,

a hurkot kivetvén, oroszlánra csap.

Sahoknak derék és kemény híve lesz,

Iránban vitézek reménysége lesz.

Felelt most a fennkölt király: „Szóltatok

nekem róla, mindez maradjon titok.”

És elhívta Zál-zart a nagy sáh legott,

kipróbálni elméjét: bölcs mágusok

a hőstől sokat sorra kérdezzenek,

elévetve mélytitku rejtvényeket.

Leülvén az éberszivű mágusok,

a nagy bölcsek, immár leült Zál is ott.

S a kérdése Zál-zarhoz egyűknek ez,

mit ajka a bölcs ifju elébe tesz:

„Tizenkét sudár ciprus áll, mondd mi ez;

sugárfényű, dús nedvű, nő, terjedez,

és mindjükből harminc nagy ág lengedez,

mit Perzsia el sem veszt, meg sem szerez.”

S egy más mágus ezt mondta: ,Fennkölt fiam,

két jó vérű, gyors röptű paripa van:

az egyik szuroktenger színnel rohan,

a másik fehér: mint a kristály, olyan.

Rohanvást suhannak, rohannak tova,

de egymást utol mégsem érik soha.”

S egy más újra: „Harminc lovas száll-szökell;

a lábunk elöl, mondd, hová tűnnek cl?

Figyeld jól – s a számuknak egy híja van,

de számold – s megint mind a harminc rohan.”

A negyedik ezt mondta: „Lásd, ott a rét,

patak hinti zöldjére bűvös vizét.

Egy ember merészen halad rajta át,

suhogtat kezében nagy, éles kaszát,

kiszáradt füvet, nedveset mind levág,

esenghetsz, de nem hallja szád szózatát.”

Az ötödik: „Két büszke ciprusfa nő

a tenger vizéből, mint nádszál, clő.

Madár fészkel águkban, és nappal ül

ezen, míg a másikra éjjel kerül;

azon, melyről elszáll, levél hervad cl,

azon, melyre rászáll, a mósusz lehell.

Az egyik sugártiszta fényben ragyog,

a párján levél és gyümölcs fonnyadott.”

Egy más bölcs meg ezt kérdi: „Fönt egy hegyen

erős várra látott az én két szemem.

E várból nagy elméjü, sok férfi szállt

a síkságra, hol vad bozótot talált.

Emelték a sok házat holdmagasan,

s ki úr lett, ki szolga a síkon alant.

A városra nem gondolt többé ki sem,

nem is lett közöttük megemlítve sem.

Majd földrengés dördült a mívelt helyen,

és cltűnt az ékes mező hirtelen.

S a városra vágyuk kel és ébredez,

s a szívükben emlékezés ébredez.

E fátylas beszédtitkot oldd, gyermekem,

s e bölcseknek itt tárd ki, mondd meg nckem.

Az éjbarna földet – ha ezt fölfeded –

kifejtő szavaddal mosusszá teszed.”

Zál töprenkedett, s végre széttárta már

a karját, mint szárnyat ha tár egy madár,

és válaszra nyitván az ajkát, felelt,

s a sok bölcs előtt sok megoldásra lelt.

Előbb a tizenkét fatörzsről beszélt,

mely harminc-harminc ágát terjeszti szét:

„az évben tizenkét új hold van soron,

ez éppennyi ifjú sah új trónuson.

S egy hó harminc napja a harminc faág,

ilyen, lásd, a teljes, keringő világ.

S mit arról a két lóról elmondtatok,

amcly mint sebes tűz fút, az sem titok,

a napszín s az éjszín: a szálló idő:

e két villanó ló oly illó-tünő;

az éj és a nap, tudd, e két tünde ló,

az ég lüktetését lemérőn futó.

Nem érik be egymást: örökké szalad,

ez attól, az ettől, mint ebtől a vad.

A harminc lovasról beszélt harmadik,

kik sáhunk clőtt szökve-szállnak s akik

kevesbednek eggyel, de aztán megint

soron véve, harmincra lelsz, rend szerint:

a holdcsökkenés ez, nem is más, hiszen

a hold minden éjjel soványabb leszen.

S most könnyön kihízom hüvelyből a szót,

mely cipruson fészkelő madárról szólt.

Világunk a Kostól a Mérleg jcgyig

homályt fed be fénnyel, sugárral borít,

de útján ha fordul, s a Szimákhoz ér,

homály már az úr és sötét arca éj;

a magas ég két karja az a két fa,

az embernek onnan kél kedve s baja.

A szálló madárban napot láss te, fényt,

világunknak ő ad szorongást s reményt.

S a hegycsúcsi várról beszélt egy: az a

kivárt hely, sovárgott örök, szent haza;

S a bokros mezőség: rövid földi lét,

öröm s kincs minékünk, de bú is, sötét.

Kiszámítja mindnyájunk lélegzetét,

s hol engedi bőven, hol elnyomni kész.

S jön aztán a szélvész, a földrendülés,

és fölsír a jaj, fájdalom, szenvedés.

A sok bajt a tüskés mezőn hagyjuk cl,

és költöznünk ismét a városba kell.

A munkánk gyümölcsét majd más eszi meg,

de ő sem maradhat, bizony messzemegy.

Öröktől csak ez volt az élet sora,

örökké ilyen, meg se fordul soha.

S ha itt útra jó hírüen készülünk,

dicsőségre lel végül is szellemünk.

S ha rossz vágy,mohóság parancsolt nekünk,

ez is fényre bukkan, mihelyt elmegyünk.

S ha hátunk az égboltig ér s dús, csodás,

nekünk szemfedő lesz csak és semmi más.

Mikor már az arcunk agyag s por fedi,

csupán rettegés, rém, ijedtség lepi.

A síkság s az éles kaszájú, kinek

haladtán a száraz s a dús fű remeg,

ki száraz füvet s nedveset mind levág,

s ha esdesz, se hallgatja szád szózatát:

kaszás, gyors idő ez, s mi csak mint füvek,

apák apja, sarj sarja, mind egyremegy.

Hisz aggokra, ifjakra nem néz külön,

de számára zsákmány, ki épp szembe jön.

Világunkban immár a rend ez, hiszem,

anyától halál nélkül nem lesz ki sem:

egy ajtón jövünk, másik ajtón megyünk,

a sors meg kiszámítja lélegzetünk.”

Mikor Zá1 e titkokra így rátalált,

öröm szállta meg nagy Manócsihr királyt.

S az ifjút, kit oly sok jeles bölcs csodált,

sahok legnagyobb sahja tapsolta Zált.

S egy ünneplő termet berendeztetett,

miként kéthetes hold, olyan fényeset.

És estérc sok bort behordván oda,

a lelkükre rászállt a bor mámora.

A bölcs Szám derűs kedve túláradott,

s az Istennek érette hálát adott.

S a székhelyre indultak immáron; ott

egy jó hétig még mindje vígan lakott,

az ország rivalgó örömmel teli,

mint éden ragyogván a sáh termei.

S a hős Zá1 s rubintajku szép kedvese,

szemét biz le nem húnyta egy percre se.

És szép rendbe álltak a hadvezetők

karékdíszesen mind a kastély előtt.

Uralmát a sáh Zálnak így adta át,

és Zál vitte harsogva-boldog hadát.

RUSZTEM ÉS SZUHRÁB

Halld, Szuhráb és Rusztem hogymint vívtanak,

sok más harc után halld a párharcukat.

E vérmosta, könnymosta történetet,

mely Rusztcmra indít föl érző szívet.

A vad szél a hegyből előront, s lever

narancsot: nem érett – s a földön hever:

igazságos-é ez, vagy épp zsarnoki?

beláthatja szívünk, vagy nem tűrheti?

Ha törvény a számunkra, hogy meghalunk,

miért búsulunk rajta, mért jajgatunk?

E rejtélyt a lelked sosem fejti meg,

a függönyt, bizony, föl se lebbenthetcd;

mert mindenkit elnyel falánk ajtaja,

de egy sem kerül rajta ismét haza.

Tán jobb helyre is jutsz, ha majd arra szállsz,

a tulsó világon nyugalmat találsz.

Ha nem halna meg mind az ifjú s öreg,

az embertömegtől a föld fúlna meg.

A tűz hogyha éget, mihelyt fellobog,

miért is csodálnád, sosincs rá okod.

Az égés az értelme, éget tehát,

miként ős gyökér mindig új sarjat ád.

Halálunk lehel, mint a tűzvész ha kél,

az ifjat se féli, az aggtól se fél.

Az ifjú az életnek úgy mért örül,

ha nemcsak a vén az, ki elszenderül?

A lét útja nem hosszu És hogyha már

a végzet lován száll a fojtó halál

s előrontva támad, jogosnak tekintsd:

ne búsulj, ne jajgass, hisz értelme nincs.

Az ifjat szemében s az ősz öreget

egyenlőnek ítéld, csak így van hited.

S ha szívednek mélyén a hit lángja ég,

okos lesz, ha hallgatsz az úr rabjaként,

ha buzgón fohászkodva éled napod,

hogy kész légy, ha eljő ítéletnapod;

az úr titka nem tartozik már terád,

ha nem lel szívedben a Rossz cimborát.

Igyekvőn haladj át az egy-életen,

az üdvben, hogy akkorra részed legyen.

S most Szuhráb felől halld e történetet,

a harcát az apjával mint vívta meg.

2. Rakhsot elviszik

A dihkán szavából szövöm most neked

e régmúlt idők adta történetet

melyet néki hajdan egy mágus regélt:

Egy hajnal felé Rusztem útjára kélt,

vadászatra, gondját hogy ott vesse le,

övén kardja, tegzében sok vesszeje.

Felült Rakhsra, nógatta híres lovát,

az elefántnagyságu szép paripát.

Elindult, az út célja vad föld, Turán,

oroszlán gyanánt vágyva zsákmány után.

Turánnak határához ígyen hatolt,

s amint lát a pusztán sok gyors léptű górt,

a trónosztó orcája rózsásra gyúl;

mosolygott, ügettetve Rakhsot vadul.

Husáng, pányva, nyíl volt derék fegyvere,

sok síkföldi gyors górt elejtett vele.

Majd rőzsét, faágat, sok gizgazt szedett,

a síkon lobogtatni jó nagy tüzet.

S hogy égett a tűz már, lobogván a láng,

az órjás vitéz nyársnak egy fát kiránt;

s egy nagy górt reátűz, mikor végre kész

(madár tolla ez néki, épp nem nehéz).

 Mcg is rágta, szétszelve, szétbontva jól,

a velőt is kiszítta csontjaiból.

No, s aztán továbbment, s a parthoz került,

s a szomját clűzvén, el is szenderült.

Világ fáradalmát pihenvén hevert,

s a gyors Rakhs a réten szelíden legelt.

Dc hét-nyolc lovas turk, hogy űzzön vadat,

a síkságra jött, és közelben haladt.

S midőn észrevették a Rakhs lábnyomát,

a partig követték azonnal tovább;

s mikor megtalálták, egy pillantatig

se vártak, kisütvén, hogy ott elkötik

 Köré gyűltek és nem haboztak sokat,

kidobták remekmívü pányvájukat.

És Rakhs, látva, hogy rá miképp várnak ott,

miként bősz oroszlán, nekik vágtatott;

s letépvén az egyik lovasnak fejét,

a két társa testét taposgatta szét.

A turkok közül három így elveszett,

s a harcszomju Rakhs foglyuk ekkor se lett.

De aztán röpült pányva mindenfclől,

s a ló végül is hurkaik foglya lőn.

A városba hurcolva hitték, hogy ott

igen jól eladják a szép állatot

 S midőn álma tűntén a hős felriadt,

keresgette tüstént a kedves lovat,

szemet minden égtáj felé járatott,

de nem lelte meg már a szép állatot.

S hogy meg nem találhatta, búval tele

Szamangán felé ment, a város fele.

S felindulva mondotta: „Így járhatok,

de vaj’ merre, bús szégyenemben, gyalog,

tegezzel, sisakkal s a rám szíjazott

husánggal s a karddal s e vértben gyalog?

A sívó honnoktcngeren hogy jutok

keresztül, s hogy űzök tovább támadót?

S a turkok majd mit szólnak, Rakhssal mi lett?

Aludt Rusztem, és néki rossz vége lett!

Most indulhatok, semmmi jó támaszom,

csupán szívre omló, maró bánatom.

De kardom kapom föl s a fegyverzetem,

a ménem talán újra fellelhetem.”

S a zablát, a szárat s a nyerget vivén,

a hős szólt a nagy puszta portengerén:

„Az élet kegyetlen; no lásd: cgyrcmegy,

nyereghát-c sorsunk, vagy háton nyereg.”

S midőn nyonnra lelt, Rakhs nyomában haladt;

szivébcn sok elbúsító gondolat.

S midőn már Szarmangánhoz ért, ott a sah

s az országnagy is tudta mind jól, hogy a

vitéz, trón-adó hős jön, ámbár gyalog,

vadászván, derék ménje elvágtatott;

elé nnentcnck mind az udvarnagyok,

kiken szép fejék dísze csillog-ragyog.

És ezt mondta mindjük: ,Vajon Rusztem ő,

vagy inkább a nap tán, az épp fölkelő?”

Királyuk vonult most utánuk, gyalog;

kisérték a hadbéli országnagyok.

Szamangáni sáh szólt: „Ki tört ellened,

ki volt oly merész, hogy kiálljon veled?

Mi jóindulattal tekintünk reád,

kivánj és parancsolj, mi úgy adjuk át

a holmink, a testünk, a lelkünk, no vedd:

a legszebb javunk mind, fogadd el, tied.”

Szamangáni sáhnak szavát mérte, és

tapasztalta Rusztem, hogy nem színlelés,

eképp szólt: „Az én Rakhs lovam messze tűnt,

kötőfék se volt rajta, zablát se tűrt.

Folyó nádasától sietvén a mén

nyomában, Szamangánig így értem én.

A hálám, ha most visszaszármaztatod,

igen nagy, szívemtől jutalmad kapod,

s elő, hogyha már nem kerül Rakhs, a mén,

igen, sok vitézed fejét metszem én.”

Felelt most a sáh: „Halld merészhomlokú,

veled szemben íly bűnt, te hős férfiú,

ki sem mer! Mulass nálam, fékezd szíved,

s akként fordul ez, mint te elképzeled.

Ma éjjel mi borral vidítjuk szívünk,

ma lelkünkbe gondot nem engedhetünk.

Hamarság, hevesség nem ér célt: elő

a kígyó a lyukból szelíd szóra jő.

Hisz úgysem marad rejtve Rusztem lova,

a nagy hírű, Rakhs mén, nem illan tova!

Mi majd felkutatjuk s kiadjuk neked,

hisz ismerjük oly sok vitéz tettedet!”

Tahamtan vidáman fogadván szavát,

nem is csüggedett lelke gondban tovább.

Kivár máris indulni vendégeül.

A sáh, válaszát hallva, szívből örül.

Saját oldalán ád helyet most neki,

s elé áll, kiszolgálni, így tiszteli.

A városnak és hadnak főemberét

mind elhívta, készült a méltó ebéd.

Behoztak sok asztalt az asztalnokok,

parancsára, s ettek a nagy bajnokok.

Pohárnok s zenész is bejött mindahány,

és sok rózsaorcáju, éjszem leány.

Zenészekkel együtt leült mind a lány

 hogy űzzék haragját, a hős oldalán.

Mikor mámoros lett s nehéz tcstü ő,

s már túlhosszan ült, s jött az alvásidő,

berendezte fekvőhelyét ott a sah:

mosusz, rózsavíz volt csodás illata.

S pihente – az éjt benne szundítva át –

az út fáradalmát s az est mámorát.

3. Tahmíne

Hogy eltelt az éj hosszu kétharmada

s kigyúlt fönn a hajnal sugárcsillaga,

szelíd, szép parancsnak ncszclt halk szava,

s a hálótereimnek kinyílt ajtaja.

Belép ámbrás lámpással egy szolgalány,

s a mámorbadőltnck megáll oldalán

s egy másik, csodás lányka lépdelt vele,

naporcája, illattal, fénnyel tele.

A hajfürtje hullámos: pányva ha száll;

szcmöldíve íj, maga ciprussudár;

Jemcnből rubintkő – az arca szinc;

az ajka egy szerelmes szorult szíve;

sugárzó okosság, merő tisztaság:

hogy nincs benne tán földi, azt mondanád.

Oroszlánszivű Rusztem ámuldozott,

az égtől rá áldásért fohászkodott.

Meg is kérdi tüstént: „Ki vagy, mondd, leány?

Sötét éjszakában szíved mit kíván?”

S a lány mondta: „Tahmíne, nem más vagyok,

a bútól hasadtszívű, ezt mondhatod.

Szamangán dicső sáhja nemzőm nekem,

oroszlánok és tigrisek nemzetem;

király nincs a földön, ki méltó reám;

az égbolt alatt nem sok é1 íly leány.

Mert fátyoltalan még ki sem láthatott,

a hangom se hallhatták más bajnokok.

De hallottam én sok dicső hősregét

csatáid sugárfényű történetét.

Oroszlán se rettent, se tigris, sc dév,

se krokodil, úgy jársz magadban, setét

nagy éjben, Turán tájain, s egymagad,

szünetlen, miként bősz, hegyes körmű vad.

Egész górt kisütsz, oly nagy izmú karod,

a levegőt kardoddal megríkatod.

A harcban ha látják a husángodat,

oroszlánszív, tigrisbőr kettéhasad.

Az égről a sas hogyha kardodra néz,

lesurranni zsákmányra már nem merész.

Oroszlán is hordozza pányvád nyomát,

a fellegből véresőt hullat dzsidád.

Be sokszor merenghettem íly hűsregén,

az ajkam miattad harapdáltam én!

A vállad kívántam, karod, melledet.

S ma Isten jelölt néked itt fekhelyet.

Tiédnek ha kívánsz, tiéd is vagyok,

én, kit még madár és hal sem láthatott.

Miattad vagyok most ilyen, kedvesem,

szerelmemben öltem meg józan eszem.

S a sors tán megadhatja még: kaphatok

a testcmbe tőled derék magzatot,

s merész lesz, crős lesz, miképen magad;

kegyelhesse Kajván, s az ég és a nap!

És harmadsoron: Rakhsot is megkapod;

s egész nagy Szamangán a lábzsámolyod.”

A szép lány ilyen szózatot hallatott,

mit Rusztem vitéz szíve meghallgatott.

A tündéri orcájut elnézte, és

szavában, csodálhatta, mily bölcs az ész;

s midőn Rakhsról is végre jó hírt adott,

szerencsésnek látta a lányszózatot.

Berendelt azonmód egy bölcs móbedet:

a lányt édesapjától az kérje meg.

Szamangáni sáhban, hogy ez megesett,

a roppant örömtől a szív repesett;

s a lányát a bajnokhoz úgy adta ő,

miként azt szokás írja s törvény elő.

S hogy átadta lányát a hős hadfinak,

rivalgott a városban ifjú meg agg.

S hogy zárt helyre vitte a hős kedvesét,

nem volt hosszu nékik az éj, a setét,

míg nem szállt a napfény a szép bércekig,

clűzni az égről az éj fürtjeit.

A karján a hősnek perec tündökölt,

ez ékszernek ismerte hírét a föld.

Szerelmének átadta, s ezt mondta: „Vedd;

s a sors hogyha majdan leányt ad neked,

a fürtjébe tűzd, hadd jelezhessen ott

örök jószerencsét, kegyes csillagot.

S fiút hogyha ad majd a sors és az ég,

a karjára kösd, apja bajnokjelét.

Alakját az ős adja őnéki, Szám,

vitézségét Szám apja, nagy Nárímán.

A felhők között szálló sast hozza le.

Ne forduljon cl tőle a nap kegye,

oroszlánnal játék legyen vívnia,

elefánttól se kelljen hátrálnia.”

A szép lánnyal eltelt eképp éjjele

 emerről s amarról beszélt még vele.

S midőn már a nap fénye fönt tündökölt,

és szebb arca lett, nyájasabb így a föld,

szívéhez szorította, úgy búcsuzott,

szemérc, fejére sok csókot nyomott.

A tündéri arcú bizony sírva vált,

a kín és a bú vert szívében tanyát.

A sáh pedig Rusztemnek elébe ment,

és kérdezte, mint szunnyadott, mint pihent.

Majd Rakhsról adott hírt e kérdés után,

s a nagy, trón-adó bajnok ismét vidám.

Megy Rakhshoz, cirógatja, megnyergeli,

örül néki szörnycn, s a sáht tiszteli.

S lován vissza, Szísztánba szállott; sokat

forgatván eszében a látottakat;

majd Zábulba tért meg, de egy embere

se tudhatta ott meg, mi történt vele.

4. Szuhráb

Kilenc búnap elszállt a sáh-lány felett,

s hát napfénypompás fiúsarja lett:

miként nagy Tahamtan, biz azt mondanám,

s oroszlánszivű Szám, s dicső Nárimán.

S hogy látták: a frissarcu immár nevet,

adott néki Tahmíne Szuhráb nevet.

Egy hónapra, esztendős, azt vélheted;

miként Zál-fi Rusztem, erős mellű lett.

Csupán hároméves, s porond hőse, vív

 csak öt még s a szíve már bajnoki szív.

S hogy tíz lett, bizony, nem került senkise,

ki párharcra mert volna szállni vele.

Az anyjához lépett egy szép reggelen

s merészen kikérdezte: „Mondd meg nekem,

ki testvéreimnél erősebb vagyok

s a homlokom súrol napot-csillagot,

kinek magva volnék, kitől származom?

Apámról ha kérdnek, mi lesz válaszom?

Ha most megtagadnád igaz válaszod

 a napfényt, bizony, már sosem láthatod.”

Felelt anyja: „Hallgasd a szót, gyermekem,

örülhetsz: dühödten miért rontsz nekem?

Az elefántnagy Rusztem, tudd, hős apád,

Dasztán, Szám, Narímán vitéz ősapád.

Fejed fényes égig azért vetheted,

mert íly büszke hírű dicső nemzeted.

Mikortól az Úrtól világunk világ,

nem láttak, mint hős Rusztem, oly daliát:

oroszlánszívű, teste mint elefánt,

a kéklő vizekből krokodilt kiránt.”

S a harcszomju Rusztemnek egy levelét

előhozva átadta, és véle még

rubintos s aranyterhű három tüszőt,

amellyel Tahamtan köszöntötte őt.

„Apád, hogyha tudná, hogy íly nagy fiú

vagy immár, emelt arcu, hőshomlokú,

el is hívna tüstént, vitéz gyermeket,

s anyád szíve bútól hasadhatna meg.

De kérlek, vigyázz jól,hogy Afrászijáb

ne sejthesse meg benned Rusztem fiát,

mert ő hős apádat vadúl gyűlöli,

mert Rusztem miatt nagy Turánt gyász lepi.

Ha Rusztcmra gerjed dühös bosszuja,

még elveszhet ettől a Rusztem fia.”

Dc Szuhráb felelt erre: „Úgysem lehet

e fényes ncvct titkon clrcjtcned.

A harcokra termett vitéz turkokat

ma mind egybehívom, toborzok hadat,

s meg is támadom harcitűzben Iránt,

az útnak ma égig verem föl porát.

Fejék és kincs gazdája Rusztem legyen,

én Káósz sah trónjára őt ültetem.

Iránból utam visz majd Túrán felé,

s kiállok biz ott én az úr-sáh elé,

és Afrászijáb trónusát elveszem,

a lándzsám a napnál is följebb vetem.

S mint felséges úrnőrc néz rád Irán,

oroszlán leszek majd a harcok során.

Dc ló kell nekem hozzá, gyors lábu ló,

acéllába, sziklákat elszaggató,

egy elefánt-erős és madársebes,

ki vízben hal, pusztán meg gazella lesz.”

E szózatra egy férfiú áll elő,

s a nagy testű Szuhrábnak ezt mondja ő:

„Egy Rakhstól-lett csikóm van – ekkép beszél –

a járása nyíl és szökellése szél;

mint húrról, ha nyíl pattan, száll a mezőn,

a megfuttatott üldözőt üldözőn.”

Az ifjú vitéz felvidul hirtelen,

az arcán mosoly nyílik és pír terem.

Nagyapjához indulva, őtőle kért

a harchoz segítséget és engedélyt.

Szamangáni sáh, látva hőstermetét,

cl is látta jól lánya hős gyermekét.

De Afrászijáb is hamar hírt kapott,

hogy Szuhráb az árra bocsátott hajót,

s a világra kardjával hogy vért kavar,

s hogy Káósz király ellen is vészt kavar.

E hírnek biz örvendezett mód felett,

mosolygott, vidult rajta, jókedve lett.

Szemelt is ki két legvitézebb vezért,

husángforgatáshoz ki legjobban ért.

Húmán volt és Bármán e két nagy vitéz,

oroszlánverők, kiknek nem vész a vész.

S e kettőnek ezt mondta: „Egy cselt tudok;

ti éljetek véle, de légyen titok:

a nagy hős a sarját ne ismerje fel,

fülét jó rokonszó ne érhesse cl.

A hős ifjunak küldök én nagy hadat,

Irán ellen ő hadnak élén halad,

s mikor már a két harcos szcmbcnrohan,

Tahamtan majd harcol, vív fortélyosan,

de bármily erős ő; bizony már idős,

kit ifjú, oroszlánszívű hős legyőz.

Leverjük, ha Rusztem már nem lesz, Iránt,

és Káósznak szűk lesz a teljes világ.

Majd Szuhráb után látva, egy éjjelen

kezünk által álma örökké leszen.”

És írt is megejtő szavú levelet,

hogy Szuhrábnak avval szívét nyerje meg:

„Irán trónja majd hogyha hódol neked,

a civódást mindenhol megszünteted.

Utad hosszu nem lesz: Szamangán, Irán

s Turán csöppnyi fáradság innen csupán.

Hadat küldök én is, ha még kell, fiam;

s trónusra ülj csak fejékkel, fiam.

Húmán s Bármán mindenkinél többet ér,

Turánban nincs két ily vitéz, bölcs vezér.”

A dicsszomjas ifjú elolvasta ezt,

és Íránba tüstént hadat visz-vezet.

A földjére rátörve, minden lakott

vidéket vonultába fclgyujtatott.

5. A Fefér Erőd és Gurdáfaríd

Egy vár állt, Fehér Várerőd volt neve,

Iránnak reménysége, hős véghelye.

A védője, harclátta Hadzsír, a jó,

erős szívű, íjas husángforgató.

A várúr meg Gusztaham volt akkoron,

kiben győz a tettvágy nehéz aggkoron.

Egy szép lánya volt, hős, gonosz, fegyveres,

kevélyszívű, harcban kiváló, neves.

S hogy Szuhráb e Hadzsír erődjéhez ért,

meg is látta Hadzsír a bősz hadvezért;

egy széllábu gyors lóra ült, mint vihar

s a síkságra szállt, mint ki harcot kavar.

A harcszomju Szuhráb, amint látta őt,

a kardját kirántotta, méregbe jött;

rohant, mint oroszlán, a hadból kiszállt,

mcrészcn kiszáguldva Hadzsír iránt.

Először dzsidát dobtak egymás felé;

bizony meg se látnád, melyik melyiké.

A szívére célozva Hadzsír dzsidát,

röpít; száll a fegyver, de nem fúrja át.

S oroszlánszivű ifju Szuhráb rohan,

s ledárdázza Hadzsírt merész-biztosan.

A nyergéből úgy fújja el, mint a szél,

a szívében egy csöppnyi részvét se kél –

miként lomha sziklát, ledöntötte, és

meg is szállta Hadzsírt a bús csüggedés.

Leszökkent s a mellére térdelt neki

az ifjú, azonnal fejét metszeni.

De Hadzsír, lent fetrengve, jobb kart emel

és kínlódva kíméletért esdekel.

Ezért megkötözte s nem ölvén meg őt,

csak Húmánhoz küldte az esdekelőt.

És Húmán e hőstetten ámuldozott,

hogy így foglyul ejtett ilyen bajnokot.

Midőn fönt a várban körülszállt a hír,

hogy foglyúl esett s nincs a síkon Hadzsír,

jajongtak siránkozva nők-férfiak:

„Ó, jaj, nem vezet büszke Hadzsír hadat!”

S a szép Gusztaharc-lány is oly hírt kapott,

hogy ott lent legyőzték a főbajnokot;

a gyötrő keservben sikoltott nagyot,

szivében szomorkodva sóhajtozott.

Nyereghez szokott volt, vitéz Iclkü lány,

dicsőségre tört hősi harcok során.

E Gurdáfarídnál különb bajnokot

a harc sík terén senki nem láthatott.

A súlyos csapást hallva, szégyenkezett,

virágékes orcája éjszinü ett.

A szép lány azonnal lovasvértet ölt,

halasztással egy csöppke percet se tölt.

A páncél alá rejti szép dús haját,

sisakját görög módra szíjazza át.

Kitör, mint oroszlán, rohan kardosan,

viharlábu jó ménje szökken-suhan.

Mint szélverte, -pergette por, ront elő,

kihívó kiáltása égrengető:

„Kik itt oly vitézek, ki oly hős vezér,

a harcszomjazók közt vaj annyit ki ér,

hogy óhajtva kész erre átszállani,

és bősz krokodilként csatát állani?

„De nem volt a bajnok seregből vitéz,

ki ővéle, szem szembe, harcolni kész.

Oroszlánölő ifju Szuhráb pedig

mihelyt látja, ajkát harapdálva víg,

s cképp szól: „No, ismét a hálón akad,

a kardos vadászén, egy új büszke vad.”

Felöltötte harcköntösét, mint vihar,

és kínai sisakot öltött hamar,

és Gurdáfaríd ellen vágtatva tört.

A pányvás leány meg, midőn látta őt,

nyilat húrra tett, lőni készülve már,

nyilától sosem szökhetett el madár.

És Szuhrábra most jobbfclől, balfclől,

lovas módra, nyíl hull, mint zápor ha dől.

Az ifjút a szégyenkezés szállta meg,

rohant harcba, nagy mérge fölgerjedett;

kerek pajzsát feltartva arca elé,

a hős lánynak így tart a harca elé.

A támadást jól látta Gurdáfaríd,

hogy Szuhráb mint tűz lángja, úgy közelít,

az íjt karra vette, s feszült már a húr,

magasságba ugratta ménjét vadúl,

irányítja Szuhrábra fegyverhegyét,

cibálgatja nagy lázasan gyeplejét.

De tigrissé lett Szuhráb, megnőtt dühe,

s már fortélyba fog, mint az ellenfele.

A gyeplőbe markolt, lovat nógatott,

mint Ázargusaszp lángja, úgy vágtatott.

Derékon találván cl ellenfelét,

a vértjét a testén hasítgatta szét,

s a nyergéből úgy verte nyomban le ő,

mint labdát a szélnél szökellőbb ütő.

De tüstént hogy nyergében megtántorult,

a szép szűz a kardjáért kart vetve nyúlt,

cl is szelte Szuhráb dzsidáját vele,

felugrott, rohant; s szállt a por fellege.

Mivel látta: Szuhrábot nem győzi lc,

rohanvást szökött már a várfal fele.

A sárkányülő most lazít gyeplején,

haragjában cltűnt körűle a fény;

elérvén a szép lányt, rikolt hát nagyot,

levervén fejéről sisakját legott;

a páncél alól most a sok fürt kicsap,

s a lány arca úgy gyúl ki, mint égi nap.

A hős látja, hogy lány az ellenfele,

hogy íly dús hajat hord fejékül feje,

és ámulva szól: „Ellenem, lám, Irán

a harctérre hőst küld, ki nem férfi: lány!

Milyen hát amott, hogyha íly hős a nő,

a bősz férfihős mind, a harcfölverő?”

Nyeregből lekapván a pányvát, repült

a szál, és a lány végre foglyul került.

S a hős szólt: „Sosem szállsz tovább már, tc szép;

a harcnak miért is kerested terét?

A hálómba íly vad sosem szállt-szaladt.

 Ne félj, nem kerűlöd ki már karmomat.”

Az arcát kibontotta Gurdáfaríd,

megérezve: már rajta más nem segít;

s szólt nyílt arccal : „Hősök közt hősebb vitéz,

a föld rád, miként bősz oroszlánra néz.

Bizony, két sereg nézi, hogy harcolok

s hogyan vívsz, a bunkó s a kard hogy forog.

Az arcom s hajam, látod, immár szabad,

reám hogyha néz, téged megszól a had:

»Leánnyal csatázik csak íly hosszan ö,

ezért porzik égig a nagy harcmező?

S ilyen hosszu órákat eltölt vele?

Biz ez nem dicsősége, csak szégycnc.«

Miattam ne vonj fődre szégycnt, lovag,

nc szidjon-gyalázzon ma két hősi had.

Ügyünk jobb ma kettőnknek intéznie,

ügyeljen a sáh arra: mit mond esze;

tiéd már a vár és tiéd már a had;

megegyezni jobb; mért kívánsz harcokat?

A vár és a kincsek s személyem tied,

ha eljönni érette éled szíved.”

S az ifjúra szép arc ragyog, csöpp ajak,

s a nyíló ajak közt fehér gyöngyfogak;

mennyország virágkertje volt most a lány,

a kertész nem ültette ciprussudár.

Szcmöldívc két tiszta őzszcm fclctt

örökké virágzó gyönyört hirdetett.

És Szuhráb fclclt: „Jól van, így is legyen.

Te láttál a harcban, ne hidd hát sosem,

hogy oltalmazóúl e kővár elég,

nem oly nagy s magas, mint a felséges ég,

leomlik husángom dühétől hamar,

dzsidátok ne hidd, hogy nyakizmomba mar.”

S most rándítva kantárt a szép szál leány,

s a várába ugratva szél-láb lován,

a bástyára föllép, kihívón kacag,

úgy szemléli föntről a vívóhadat;

s kiált, látva Szuhrábot ottlcnn lován:

„Te hős, kit felénk Kína küldött s Turán!

Ne fáradj tovább: jobb, ha fordulsz; elég,

ne folytasd e harcot, de hagyd cl terét.”

S az ifjú: ,Te szép lány, szavam hallja jól

a hold és a nap, sáh-fejékem s a trón:

e bástyát a földig lerontom, te meg

a foglyom leszel, mert csalárd volt hited!

Amit megbeszéltünk, hová lett, mi lett?”

De Gurdáfaríd hallva ezt, fölnevet,

és ingerkedőn szól: „Ha kit szült Turán,

Iránban ne nézzen sosem pár után.

Ma harcodba, vélem, siker nem kisért;

de jobb, hogyha most érte bú nem kisért;

hiszen tán nem is vagy te turk, és lehet,

hogy itt van, dicső nagyjaink közt, helyed.

A vállad be izmos, karod mily erős!

A hősök között sincs ilyen büszke hős.

De sáhunk füléhez ha oly hír elér,

hogy Túránból eljött egy ádáz vezér,

majd Rusztemmel együtt kiszáll ellened,

s te Rusztem vitézt, tudd, le nem verheted.

A legjobb: tanácsom kövesd, nagy lovag:

irányítsd te Túrán iránt arcodat.

Karodban nc bízz oly nagyon, mert lehet,

hogy bámész barom jár a tested felett.”

Az ifjú, e szót hallva, szégyenkezett,

kezet már a várára mért nem vetett.

„Ma későre jár vívni várostromot;

be nem volt szerencsém ma! – sóhajtozott –,

de eljő a hajnal s ledöntöm falát,

fölébresztve váralji harcunk zaját.”

A várból a földmélyben egy rejtekút

– mit Gusztaham jól ismert – titkon kifut.

Hát gyűjtötte műr össze mind holmiját,

elillanni földmélyi vészúton át.

Egész népe ment véle – s még éjszaka

a várból a rejtett uton lép tova.

A napfő kibukkant a bércek fölött,

S Turán népe harcolni kész szerfölött.

S a hadfő, az ifjú, kezében dzsida,

tüzes ménen ült, vágyva készült fel a

kemény harcra: mint ejti foglyúl a vár hadát,

s mint a nyájat, miként hajtja már.

De senkit se lelt fönt, mikor följutott;

miként bősz oroszlán, aként ordított.

Kitárták a sok várkaput mind,de benn

a sziklás erődben sc volt scnkisem.

S a néhány, ki elszórtan ott rejtezett,

ki készülni késett, s ki nem szökhetett,

elé már alázattal és félve tért,

esengőn könyörgött az egy életért.

De nincs néki más gondja: Gurdáfaríd;

hogy szívéhez láncolja – s nem látja itt.

„Jaj, balsors! – a szívéhez sóhajtva szólt –

be nagy ködbe süllyedt a szép fényű hold!”

6. Káosz Rusztemet küldi a turáni had ellen

A nagy sáli kiadta a rendeletet,

hős Rusztemnek íratva szép levelet.

Dicsérettel, áldással halmozta el,

hogy éber szívű, fényes lelkű legyen.

Majd ezt mondta: „Turk földről, tudd meg, elért

hadával hazánkba egy bajnok vezér.

Fehér Várerődünkbe vévén magát,

körülfogta immár a védők hadát.

Mint elefánté, büszke hőstermete,

s miként bősz oroszláné, oly vad szivc;

Iránban, bizony, párja nincsen neki,

a fényét te tudnád csak csökkenteni.”

Elolvasta Rusztem a sáh-levelet,

mosolygott, de szívébe szállt döbbenet:

a hősöknek hősérc, Számra ütő

vitéz ez: nem is volna biz meglepő,

ha iráni sarj tán c bajnok vitéz,

a turkokról elhinni ily hírt nehéz.

„Az Úr-adta végzést nem is sejthetem,

a sors így milyen turk csatázót kegyel.

Szamangáni sáh-lánytól van bár, tudom,

fiam, de e kedves még ifjú nagyon,

rohamnak sc tudhatja, pillantata

mikor jó s mikor kell hátráltatnia.

A szívem s a lelkem kegyelt kisdede,

még nem tud hadat verni, bajvívni se.

Oroszlán gyanánt küzd, ha felnő, tudom,

porig hull le majd sok seregfő, tudom.

Már bort szürcsöl ajka, de még tejszagú.

Vitéz lesz, ha cljő az új háború.”

Rakhs nyergeltetését parancsolta meg,

s hogy fújják meg immár a harckürtöket.

7. A hadjárat rnegindul Turán ellen

Szurokszínű fátylát letépvén a nap

az éjnek, s kitörvén e ködből, kicsap;

s a sáh Gévnek és Tósznak parancsot ad,

az elefántokra kötni dobokat.

Kinyittatja kincstermeit, zsoldot ad,

hadat rendbe rendezve, málhát rakat.

A hadfő s a tengernyi vértes vele

lovon szállt a vívandó vészek fele.

Vonult, majd megállott a had, majd vonult,

a nap fényes orcája éjjé borult.

A por fellegén át a fegyver ragyog,

mint éjszínű függöny mögött tűz lobog.

A várig vonult így a bajnok sereg,

mezőket belepvén s a halmot-hegyet.

Két mérföldre környűl a sátrak sora,

és lópatkók, elefántlábak sora.

Az őrök riadtak, kiáltottanak,

s már jól tudta Szuhráb, hogy eljött a had.

Amint felfigyelt, lóra gyorsan kapott,

hogy megnézzen íly sok merész bajnokot.

És Húmánnak ujjal mutat rá, milyen

hatalmas sereg gyűlt a táborhelyen.

Mikor messzi meglátta őket Húmán,

sohajtott, szívét félsze elfogta már,

de Szuhrábnak el nem szorult ám szivc,

a fokról vidámszívüen szállva le,

boröntőt hivott nyomba, serleg borért,

a harc híre ncm bántva bajuokszivét.

Leült, étkeket sorra készíttetett,

királyhű vitézekkel ott étkezett.

Aranypajzsosan szállt a nap fölfele,

az égből a sorsot sugározni le;

s felöltötte Szuhráb a harc köntösét,

felült barna ménjére; választva szép,

kiugró fokot, jó magasló helyet,

hogy lássék az íráni vívósereg.

Magához hivatván Hadzsírt, szólt neki:

„A nyíl görbe úton legünk nem szeli;

te is mind e kérdésre úgy válaszolj:

kibúvót ne less és valótlant ne szólj.

Ha kéred kezemből szabadságodat,

hogy ismét emelt homlokún járd utad,

az írániakból akit kérdek én,

nevezd meg, valónak haladj ösvenyén.

Ha mindig valóság lcszcn, mit felelsz,

kezemből kiváló jutalmakra lelsz,

adok néked én drága szép kincseket,

és köntöst és tündöklő ékszereket;

de zugszót, hazug szót ha mondasz nekem,

a részed bilincs, csúnya börtön lcszcn.

A főbbek felől foglak én kérdeni,

ki ott – szólj – a sáh, kik derék hősei,

hazádnak kiváló derék főbbjei,

hogy Tósz, büszke Káósz, vagy Gódarz, aki

amott áll, vagy Bahrám, vagy Ruszteml vezér:

ha róluk kikérdlek, való szót beszélj.

Amott, túl a sokszín-brokát függönyén,

egy tigrisbőr-sátor áll, jól látom én;

előtte száz bősz clcfánt kötve van,

a trón bent, mint türkiz-szín tenger, olyan.

Aranyló napot hord, lobog zászlaja,

fölötte arany hold, szint ibolya.

Ki hát ő a tábor középső terén,

ez íráni nagy hőst ncvczd hős nevén.

Szólt Hadzsír: „Az írási sáh sátra cz,

az oroszlán s clcfánt ncm mást jelez.”

S szólt Szuliráb: „Amott jobbra is, látom én,

sok clcfánt, nagy málha, sok hős legény;

a térséget éjszínű függöny lepi,

körül büszke hősök jeles sátrai,

sok sátor a tábor porondján belől,

sok clefánt hátul, s oroszlán elől.

És elefántzászló a tábor előtt,

s aranycsizmás sok bajnok áll körben őrt.”

És Hadzsír felelt: „Tósz, a Nódar fia,

mert elefántképű az ő zászlaja.”

Majd Szuhráb: „Amott szinte térség terül,

vörös leplű, hol sok vitéz egybegyűl;

lilán leng s oroszlánosan zászlaja,

s a zászló-középen sok ékkő raja.

Igen nagy csapat gyűlik ott, harcosok,

dzsidás vértcsek, büszke páncélosok.

Kié cz? Nevezd meg! Hazug szót ne mondj;

vigyázz: fődre, szólván, a sorsot ne vond!”

Felelt néki Hadzsír: „Nagyok nagyja ő,

a Kasvád-fi Gódarz, a harckedvelő,

a ncmrcttenő, s véle nyolcvan fia,

és oroszlán, clcfánt mindanyija.”

Tovább kérdte Szuhráb: „S a zöld tér amott?

Elől büszke iráni tábornagyok,

középütt a hadfő sugártrónusa,

elől Káve csillagsugár-zászlaja.

A trónon dicső fényben egy szép lovag,

s miként hősöké, karja és válla nagy;

azoknál, kik ott állanak mind körül,

magasságosabb, fejjel, ámbár csak ül.

És mellette éppoly derék harci mén,

ilyen mént bizony még sosem láttam én.

A gazdára nem-némulón úgy nyerít,

miként hogyha vad tengerár zúgna itt.

S van ott még sok vértfedte bősz elefánt,

s ő ott ül közöttük és fennen kiált.

Nincs Íránnak más ily derék bajnoka,

s ilyen mént se láthattam én még soha.

A zászlója selymén egy sárkány pihen,

s aranyló oroszlán a zászlónyelen.”

Szólt Hadzsír magában: „Ha megfejtem itt

az elefántnagy bajnok jelvényeit

az oroszlánbajnoknak, hős ifjunak,

ez Rusztemre, gyilkolni, tüstént lecsap.

Talán jobb, ha mégiscsak eltitkolom,

s nevét most a hősök közt elhallgatom.”

„Szövetséges – így szólt –, kit Kína adott,

a sáhhoz csak nemrégen csatlakozott.”

„Nevét mondd!” – szorongatta Szuhráb. Hanem

az így szólt: „Milyen kár! Nem emlékezem.

Fehér Vár ölén volt az én otthonom,

midőn ő a sáhhoz került, bajnokom.”

E válaszra bús lett a Szuhráb szíve.

És nem volt mód Rusztemre ismernie!

Tudott bár jelekről, mik ismertetik,

az anyjától; s látta, és nem hitt nekik.

E Hadzsír, ha megmondja Rusztem nevét,

vidám kedvre válthatja Szuhráb szívét.

De erről a sors más betűket vetett:

növelned se, csökkentened sem lehet.

Mit másítanál meg? Hisz kész a világ,

az isten neked készen így adta át;

s a sorsadta írás, ha más, mint a vágy,

Haladj megszabott úton úgy is tovább.

A múló világra ne tedd lelkedet,

csak mérget és bút nyersz, és gyötrelmeket.

És folytatta Szuhráb: „Te nem mondsz valót!

Még Rusztem felől ajkad egy szót se szólt.

Ilyen nagy, világhírű harcos pedig

a hadban titokban sosem rejtezik.”

Felelt néki Hadzsír: „Bizony meglehet,

oroszlánölő Rusztemünk messze ment,

tán Zábulba, hol sok a rózsásliget,

és kedvére ott ül ma víg ünnepet.”

„Tudod jól – felelt erre Szuhráb – magad,

a hadfő, ha harcokba indít hadat

s a Föld hőse közben zenével mulat,

azon még a csöpp gyermek is csak kacag.

A legjobb megegyezned itt most velem;

a sok szót, tudod jól, sosem kedvelem;

a hőst hogyha nékem most megmutatod,

a népek között büszke lesz homlokod,

s mit óhajtsz, kegyem néked mindent megad,

kitárom neked titkos kincstáramat.

De titkon, ha óhajtod azt tartani,

mit mindenki tud, s nem kívánsz vallani,

fejed törzseden fönn, bizony, nem marad:

e kettőre gondolva, válassz magad.”

Az oktondi Hadzsír magában beszélt:

„A hősnek ha ismertető sok jelét

kitárnám, e szélgyors kezű turk vitéz,

kinek karja íly nagy, s a tartása szép

és herceghez illő, gyűjt bajnokhadat,

és clcfántnagy lóval Rusztemre csap,

s íly vállal s erővel, s e karral hamar

legyilkolja hősünket karmaival.

És oly bátor aztán a hősök közül,

ki megvívna Szuhrábbal, egy sem kerül,

Iránban, bizony, bosszuló nem kerül,

s ő Káósz sah trónjára könnyen felül.”

Egy mágus szólt: „Tisztelten meghalni jobb,

mint szolgálni káron-derült zsarnokot.”

És így szólt: „Nem értem, te hős, mérgedet.

E Rusztcm vitézt egyre mért kérdezed?

Miért kell viszályt érte fölszítanod,

mért faggatnod arról, mit úgysem tudok,

s mit így nem tudok, lásd be, megmondani

Ha őrjöngve főmtől vágysz megfosztani,

ürüggyel minek kell a vért ontanod?

Minek kell cselekkel nekem rontanod?

Az clefánttestű hőst nem sikerül

leverned, kezedre nem könnyen kerül.

Ne kívánd, hogy ővéle küzdj, eltipor

a harc sík terén, s más se léssz: puszta por.”

Hogy hallotta Szuhráb e vad szózatot,

Hadzsírnak hamar hátat is fordított.

Nem óhajtva föltárni arcát neki,

csak töprenkedett, lelke mit rejt neki.

Majd kart lendített, földre öklözte le,

s megindult a hadfői szállás fele.

Közelgő csatájára készülve fel,

aranyló fejékét legott rakta el,

kemény vértet öltött, s fejére rakott

nagysebten egy szép hellén harc-sisakot.

Dzsidát, íjat, és hurkot is vett elő,

s egy nagy súlyu bunkót a dév-lclkü hős.

A vérében ott forrt a bősz indulat,

eképp ülte meg most a gyors ménlovat.

S kitört, harcnak érezve tűzmámorát,

a holdig kavarván az útnak porát.

Irán sáhja Káósz riadt szóba fog:

„Ó, hős vérből sarjadzott, jó bajnokok!

Rohanjon, ki Rusztcmnak elmondja: e

turánitól rémülten, elment esze

az én hőseimnek, nincs ellenfele,

Iránban, bizony, nincs, ki megvív vele.”

Kélt Tósz útra, elvitte Káósz szavát,

s ott híven kimondotta, jól adta át.

Felelt Rusztem: „Minden más fejedelem,

ha érettem elküldött nagy hirtelen,

hol ütközni, hol pedig étkezni várt,

de Káósz csak harcot, még mást sem kívánt.”

Rakhs nyergeltetését parancsolta meg,

s hogy zord arcu légyen ateljes sereg,

föl is vette hadfői páncélzatát,

körítette szép párducövvel magát.

Felült Rakhsra, elvágtatott, és a had

Zaváréra bízatva hátrább maradt.

S hogy meglátta Szuhrábnak míly karja van,

s hogy melle, mint hős Szám sahé, éppolyan,

eképp szólt: „Vonuljunk el innen magunk

olyad helyre, hol csak mi ketten vagyunk.”

Kezét Szuhráb dörzsölte nagy boldogan,

a küzdés porondjára vígan rohan,

s Tahamtannak ezt mondja: „Jól van, megyek,

te énnékem, én néked elég legyek.

Iránból se kell más, Turánból se kell,

e dolgot csak egymás között döntsük cl.

Dc küzdőporondon ma nincs már helyed,

az öklöm csak egyet csap, és földre vet,

sudár termeted van, s crős vállaid,

de nagy számu éved megárt már nekik.”

Jól megnézte Rusztem a gőgös legényt,

a vállát, a karját, kemény kengyelét,

s szólt lágyan: „Te ifjú vagy, gyöngécske még,

a föld hideg s száraz, langy s enyhe a lég.

Bcjártam már, vén harcos, sok harcteret,

és szerte is vertem sok, nagy sereget.

Sok dév halt szorító vasujjam alatt,

s kudarc még sosem szegte útjaimat.

Ha harcot kívánsz látni, rám nézz, legény;

s ha élve maradsz, krokodiltól se félj.

A szánás, ha szemléllek, szívembe száll,

kiszaggatni szíved nem óhajtanám.

Turánban hisz úgysincsen ellenfeled,

s Iránban se tudnám, ki ér fel veled.”

Az ifjúhoz így szólt a nagy Rusztem; e

szavaktól nagyot vert a Szuhráb szivc.

S Tahamtannak ezt mondta: „Kérdést adok

neked föl: legyen színigaz válaszod:

nevezzed meg immár a törzsed nekem,

te szíves szavadnak csak örvend szívem.

Mivel halld: gyanítom, te Rusztcm vagy, a

dicső Níram ncmzettc nagy harcfia.

Az ezt mondta: „Ncm, nem vagyok Rusztcm én,

Narímanfi Szám törzse épp nem enyém,

Rusztcm fönti bajnok, s én közrend csupán,

se trónom, fejékem, se kastélycsudám.”

Az ifjú, remélt bár, keservekbe hullt;

a nap fényes orcája éjjé borult.

*

[A küzdelmet másnapra halasztották.]

*

8. Rusztem és Szuhráb párbaja

Dzsidát rázva Szuhráb, a harctérre szállt,

és forgatta szívében anyja szavát.

Egy keskeny porondot szemeltek ki, és

ott kezdődött köztük a lándzsatörés.

S már sok lándzsaél és -fogó elveszett.

De most balra rándítva gyeplőjüket,

suhogtatva sűrűn kemény kardjukat,

a vasból tüzet vertek és lángokat.

Kicsorbult a kardjuk, dúlt vad küzdelem:

ítéletnap – az lesz talán majd ilycn!

Emelték erős harci bunkójukat,

kemény karjuk egymásra sujtott sokat;

már görbült husángjuk; s a szélgyors lovak

inognak, s meging mind a két jó lovag;

lefoszlott lovuk leple, ronggyá szakadt,

s a két vitéz vasvértje meg-meghasadt.

A vad küzdelemben kifáradtanak,

a karjuk- s kezükben erő nem maradt;

a testen veríték, a szájban homok,

a nyelvük repedt lett, úgy szomjuhozott.

Egy kissé különvált a két férfiú,

a nemzőbe kín szállt, a nemzettbe bú.

Világ sorsa, ámul terajtad szivem!

Sikert adsz, de bút is nagyon hirtelen.

Nem dobbant a szívükbe szív-érzelem,

le nem lepleződött a hív érzelem!

Igásállat ráismer sarjára jól,

a hal vízben, és kinn a pusztán a gór.

Az ember csak oly vad, hogy nem látja: ki

az ellenfele, s ki a sarja neki.

Szólt Rusztem magában: „Még bősz krokodilt

se láttam, ki így ront a vad harcba, mint

e hős. Lám, Fehér Dévvel végeztem én

hamar s jól, de csüggeszt e bajnoklegény,

e ,ég ,itse látott legény karja s nem

neves nagy vitézé, mely így tesz velem,

hogy immár megútálva hős életem;

s két had nézi, mint dúl e gyászküzdelem!”

S mikor már a hősök s a jó ménlovak

ki tudták pihenni e vad harcukat,

az ívhurra akkorra vesszőt vetett

a híres, koros hős s a kezdő gyerek.

A testükre vért s arra párduc simult,

rá nyíl és gerely hasztalan-szállva hallt,

zudult bár a nyíl, mint a zápor ha dűl,

s mint hulló levél, hogyha fáról röpül.

Keserv szállta meg már a két hős szívét,

s most megfogták egymásnak bőrszíj-övét;

Tahamtan ha félkézbc sziklát ragad,

az éjszínű szirt földbe meg nem marad.

Hegyet bár emelni mi volt őneki?

Viasz volt akármily kemény kő neki.

S most úgy vélte, Szuhrábot így rántja ki

nyeregből, s a harcuknak végét veti.

De bíz meg nem ingott a Szuhráb-derék,

Tahamtan ma nem győz, akármily derék.

Hát elvette karját az övről legott,

s az ifjú ügyességén ámuldozott.

Az ifjú pedig harci bunkót ragad,

és térddel szorítván a fúvó lovat,

a bunkója hős Rusztem vállára csap;

meging ez, de állja a fájdalmakat.

Szólt Szuhráb nevetve: ,Tc pompás lovag,

nem állsz már vitézadta sujtásokat!

E Rakhs, lám, nem is ló, csak nyerges szamár,

s a bajnoklovas karja is gyatra már!

A szívem be szán, mert e küzdés tere

homokját a véreddel hinted tele.

Magát bármi délcegnek vélné a vén,

be szánom, ha azt játssza, hogy még legény.

Tahamtan meg őnéki mitsem felelt,

csak ámuldozott rajta, bús volt, levert.

Majd egymásnak már háttal fordultanak,

a tér szűk: olyan hős e két nagy lovag.

Majd Szuhráb felől szólva fél-éjjelen,

az éj más felén Rusztem alszik, pihen.

S mikor már a nap fénye szárnyat vetett,

s az éj barna hollója hajtott fejet,

a hős Rusztem, tigrissel teste körül,

sebes röptű sárkánya nyergébe ül.

S a vívás porondjára így vágtatott,

felöltvén fejérc a vassisakot.

Míg Szuhráb, sok bajtárs közt, másoldalon

gitárt hallva, bort szíva, vidult nagyon.

Ide Húmánhoz így szólt: „Az arszlánszivű,

kivel harcolok, nem kisebb tcrmetű

vitéz, mint magam; s nem hanyatlik szive

a harc közben ; és válla, bajnokkeze

enyém szinte. Tán cngcm, azt mondhatod,

hogy mértékre hozzá egy^, mester szabott.

E láb és e kengyel! – már reszketteti

az érzés szivem, s arcom szégyen süti,

mert anyámtól hallottam íly jeleket,

elárad szívemben a hő szeretet.

Gyanítom, hogy Rusztem vitéz, mert hisz a

világon kevés é1 ily hős harcfia.

Nem illő apámmal csatáznom nekem,

be csúfság apám ellen így küzdenem.”

De Húmán: „Idáig, ha dúlt ütközet,

sokat láttam én – szólt – a hős Rusztemet;

te hallottad, Mázenderán ostromán

miket vitt a bunkója véghez, talán.

Hasonlít e Rakhshoz az ő Rakhs lova,

de gyatrább a járása, lábhajlata.”

S hogy eljött a hajnal s clőtört a nap,

az álom a harcokra-szomjúakat

cl is hagyta. Szuhráb a vértjébe bújt,

még tartott a mámor, s a vérébe gyúlt.

Rikoltott, s a harctérre úgy ugratott,

bivalyfej-diszű bunkót csóválgatott.

Mosollyal meg is kérdi hős Rusztemet

(az éjt együtt töltötték, úgy vélheted):

„Hogyan telt az éjed? Hogyan kelt napod?

A harcokra szíved miért fordítod?

Hajítsd cl dzsidádat, dühös kardodat,

vesd földre e hasztalan szerszámokat!

Leszállván lovunkról, heverjünk ide,

deríthesse bús homlokunk bor tüze.

Legyünk már barátok Teremtőnk clött,

szivünk bánja meg már, hogy egymásra tört.

Csak induljanak vívni mások csatát,

te, együtt velem, rendezz víg lakomát;

mert érzésre lobbant irántad szivcm,

és vér szökken arcomba, szégyenkezem.

Tudom, nagy vitézek derék sarja vagy.

A törzsed nckcm mondd meg, immár, magad!

Előttem ne rejtsd így titokban neved,

ha vívod velem hős küzdelmedet.

Talán büszke Szám-adta Dasztán fia,

Rusztem vagy te, Zábul nemes bajnoka?”

De szólt Rusztem: „Ó, hírre vágyó gyerek,

a szót szóba így fűzni, mondd meg, minek?

Mi párharc felől szóltunk tegnap, tudod;

e cselt – nem segít rajtad – elhagyhatod.

Te ifjú vagy, én nem vagyok már gyerek,

de készen vagyok vívni küzdelmeket.

Gyerünk vívni hát, más egyébbel pedig

amúgyis Teremtőnk, ki rendelkezik.

A harc hősi síkján, jegyezd meg, gyerek,

ki sem kérdez íly balga kérdéseket.

Alant s fent forogtam, nagyon sok helyen,

a cselt és a sok szót sosem kedvelem.”

Felelt néki Szuhráb, a hős: „Lám, öreg,

füled jótanácsom se hallgatja meg.

Akartam, hogy ágyadban mennél utóbb

suhanjon ki kcbledböl lelked, tudod;

és hogy megsirasson híved-kedvesed,

mikor majd a sírba teszik testedet.

Dc lelked, ha énnékem így átadod,

az Úr óhajából, mit óhajtsz – kapod.”

Lovukról lepattanva mindketten ott,

s le nem véve vértet és harc-sisakot,

s lovuk szirthez állítva, támadtak ők,

a szívük kitárván a bánatnak ők.

Oroszlán gyanánt vív a két jó vezér,

özönlött verejtékük, ömlött a vér.

A nap kélt, a nap hullt, megint este lett,

s hol ez győz, hol az győz a másik felett;

majd lendült az ifjú, mint bősz elefánt

s mint támadó oroszlán, Rusztem iránt;

övét megragadván, aképp rántja meg

a föld is belérendül, és megremeg.

S rohamra mint bősz elefánt, úgyeredt,

és harcképtelenné tevén Rusztemet,

rikoltott nagyot s vad haraggal tele,

a hős Rusztemet földre döntötte le.

A mellérc térdelt, mig arca s keze

s homokkal tömült szája is már tele.

S miként bősz oroszlán, ha hím-górra ront

s vadul földre nyomja a gyors állatot,

övéből kivont egy sugárfényű kést,

hogy azzal levághassa Rusztem fejét.

De Rusztem, szemét rászegezvén, beszélt:

„Egy titkot kell számodra fölfedni még

– cképp szólt –, figyelj rám, oroszlánölő,

husáng s kard ügyes hőse, pányvátvető:

minálunk egész más a küzdőszabály,

minálunk a vívásnak íly rendje áll:

ölő harcban itt az, ki ellenfele

vitézlő fejét porba hajlítja le,

de hátát a földhöz csak egyszer veti,

fejét, bárha birkózva, nem metszheti,

csupán hogyha másodszor így dönti le,

s »oroszlán-vitéz« lészcn így hős neve,

fejét tisztajoggal csak akkor szegi,

a küzdőszabályunk biz ezt mondja ki.”

A sárkánykaromból e csellel kívánt

kiszökni s továbbűzni kínos halált.

S az ifjút megejtette álnok szava,

a vénebb vitéznek csalárd szózata;

mert így hozta sorsa, s derék szíve volt,

s tapasztalni sorsát kevés éve volt.

Elengedte ellenfelét, és kiment

a pusztába, és ott gazellákra lelt;

nyomukban futott és vadászott, eképp

kivetvén eszéből az ellenfelét.

Soká elmaradt; majd, mikor visszajött,

a vívás felől Húmán kérdezte őt,

s ő elmondta Húmánnak, hogy s mint esett,

s hogy míly szókkal is nyert a hős életet.

De Húmán felelt: „Ó, jaj, ifjú, neked

elég volt bizonnyal merész életed.

Jaj melled- s karodnak, jaj válladnak is,

s a lábadnak is, kengyelszíjadnak is!

Oroszlánt ki hálódba fogtál, s cl is

szalasztod, mit értél c hőstettel is?

E vak tetted, meglásd, mit tár majd reád,

a küzdőteen, lásd, mi vár majd reád.

Egy sáh mondta egykor, hogy ellenfeled

kicsinynek ne tartsd, bárha ennek leled.”

Szólt, s elcsüggedett Szuhráb hős szíve és

a kín szállta meg most s a megdöbbenés.

De Húmánhoz így szólt a bajnok: „Ki kell

a szívünkből űznünk c gondot; jer el

a harctérre holnap, s meg is láthatod,

kötőféket én rá miképpen rakok.”

A küzdés porondjára szállt; vad harag

és kín forrt a szívébce tette miatt.

És Rusztem, hogy Szuhrábtól megszabadult,

olyan volt, mint az, kire vasbérc borult.

S egy forráshoz úgy ballagott, mint aki

a testébe lelkét megint most nyeri.

Ivott, ciprus-testét s fejét mosta le,

könyörgése szállott az Isten fele,

hogy immár legyőzhesse ellenfelét;

a nap s hold mit ád néki, nem tudta még;

s az égbolt amott fönt hogy úgy fordul át:

fejéről szerencsét rabol s koronát.

A hír mondja: Rusztem, midőn ifju volt,

az úrtól erőt, oly csodásat kapott:

ha sziklára lépett, nem is léphetett

tovább, mert a két lába ottsüppedett.

S e szörnyű erő már a terhére lett,

a szívében éppen nem örvendezett,

az Úrhoz miatta panaszt hallatott,

jaját ontva kérte a szent Alkotót,

hogy vegye cl ereje egy hányadát,

hadd járhassa immár az útját tovább.

A fényes nagy Isten meg is szánja őt,

és csökkenti tüstént a kőszálerőt.

De nagy harcra kellett ma készülnie,

s az ifjút remegvén, sebes volt szíve,

ezért így könyörgött: „Teremtőm, te add,

ha küzdünk, e szolgádnak oltalmadat.

Erőmet, mit adtál utam kezdetén,

ruházd újra rám most, csak azt esdem én!

Meghallgatta hát most az Úristen őt:

mit elvett, megadván az ős hőserőt.

S ő, szomját eloltván, a harcára szállt,

szívén gondok, orcája halványra vált.

S mint bősz elefánt ront az ifjú oda,

a pányvája kézben s a vállán nyila.

Miként hímoroszlán, ha harcába száll;

derék ménje táncol, nyihog, rúg, kapál.

És Rusztem, mikor látja, míly szép s deli,

az ifjút csodálkozva úgy nézdcli.

Csak ámult s a szívét a kín lepte meg,

s milyen lesz a küzdelme, töprenkedett.

Az ifjú közcljővc szcmléltc őt,

és látván a hősfőt, a fcnségcrőt,

szólt: „Oroszlán karmából föltámadott,

íly bátran miért is kerülsz vissza, mondd.

Miért jössz elém újra, mondd meg nekem.

Hisz úgysem segíthetsz a balvégzeten.”

S midőn újra szirthez kötötték lovuk,

a balsors borította cl homlokuk.

Viaskodni kezdtek, merész hadfiak;

és egyik a másikon övszíjt ragad.

De Szuhráb vezérnek nagy izmú kezét,

lenyűgözte most tán a felséges ég.

Tahamtannak ez fájt, de kart lendített,

megfogta a cédrusi hőstermetet:

s a tigrisfiú háta már görbedő,

az órája jött, benne nincs több crö;

s most Rusztem leverte oroszlánvadul,

de tudván, a földhöz soká nem simul,

előhúzta jó élü kardját s vele

heves lelkű sarját hamar döfte le.

Vonaglott a hős ifju, ontván jaját,

de már jót se gondolt, se rosszat tovább:

„Magamnak szereztem meg ezt – végre szólt –,

az én végzetem kulcsa néked jutott;

te nem vétkezel, mert az égbolt emelt

magasságba engem, s az égbolt elejt.

A sok harcitárs majd kigúnyol-nevet,

hogy így földre verték derék testemet.

Apámat lefestette még rég anyám,

s a vágyain fölébredt a nemzőm után.

Hogy arcára lássak, kerestem soká,

e vágyamba lelkem vetettem soká.

De nem teljesült, jaj, az én óhajom,

sosem láttam arcát s ma sem láthatom.

De most válj vizekben te hallá akár,

sötét éjbe is szétoszolhatsz te már,

vagy csillag gyanánt lakd a fennkölt eget,

s talán még a napfényt is elfedheted,

apám bosszut áll rajtad úgyis, ha a

hírt meghallja: kőpárnán nyugszik fia.

A nagy fényű hősök közül majd hiszen

Rusztem hősnek egy úgyis így hírt viszen,

hogy »Szuhrábot ádáz vitéz verte le,

míg apját kutatgatta tcljcs szíve.«”

Mikor Rusztem ezt hallja, mcgtántorul,

a napfény szemében sötétté borul;

erő nem maradt benne, földig rogyott,

az eszméletét vesztve ájuldozott.

Majd, újból föleszmélve, szól, sír, remeg;

jajongón siránkozva így kérdi meg:

„Neked Rusztemet mondd, mi ismerteti?

A hősök közül már a sors vesse ki!

Mert én vagyok Rusztem, de vesszen nevem!

És Szám-sarj apám értem gyászban legyen!”

Üvöltött vadul, vére forrásba jött,

haját tépte-szaggatta, sírt és nyögött.

S hogy Szuhráb eként látta nagy Rusztemet,

az eszmélet elhagyta, hátraesett,

majd így szólt: „Ha Rusztcm vagy, tudd hát: a te

vak lelkednek ölt meg rossz természete.

Én csaknem a valóra vezettelek,

de szívedbe nem dobbant csöpp szeretet.

Csak oldozd a vértszíjakat testemen

tekintsd meg fehér testemet meztelen,

és karomon ékszered, pecsétedet;

az apjától, lásd, mit kapott gyermeked.

Hogy pergett a dobszó az ajtóm előtt,

két orcája könnyben, anyám sírva jött,

sebes volt az ő lelke, mert elmegyek,

s szólt, csuklómra kötvén egy szép ékkövet:

»Apádtól ez emléket adnám neked,

vigyázz rá: mcgőrizvc, hasznát veszed.«

S most, lám, itt a haszna, hol harc dúl vala,

hol nem nézte sarját az ádáz apa.”

S mikor Rusztem vért-oldva láthatta már

az ékszert, ruháit megszaggatta már:

jaj, kit megölt most az én két kezem,

merész-szívű, híres, vitéz gyermekem!”

És árasztja könnyét, haját tépi ki,

az arcát a víz, tagjait por lepi.

De mondotta Szuhráb: „Csak rosszabb ez így!

ne hullassad immár szemed könnyeit.

Ha elveszted élted, mit érhetsz vele?

Ha így lett cz, így kellett történnie!

De most, hogy sötét éjbe így hullt napom,

a túrániak sorsa fordult nagyon.

A sáh már – az érzés jelét ezzel add –

rád hallgatva, rájuk ne küldjön hadat.

Mivel tőlem indult a hadjáratuk,

én voltam, ki Íránba hoztam haduk,

mutatván a cél büszke fényét nekik,

megadván csatájuk reményét nekik.

És mondtam: ha nemzőmre rálelhetek,

a földön már nem hagyok több sáh-fejet.

Nem élt bennem akkor, te hős, sejtelem,

hogy ő fogja elvenni majd életem!…

Az erdőben van még egy foglyom nekem,

merész-ívű pányvámmal én fogtam el.

Jeledről e foglyot be kérdeztem én!

Mert úgy éltem elképzelt képeddel én.

De ingatag volt mindig felelete,

s üres maradt lelkemben apám helye.

Szavától reménységem oly messze hullt,

a fénylő nap énnékem éjjé borult.

Te tudd meg kilétét cz iráninak,

s vigyázz, meg ne öljék halálom miatt.

Az ismertető sok jelet, mit velem

közölt volt anyám, látva, nem hitt szemem.

A csillagok közt írva volt: végem én

ne másutt találjam, de nemzőm kezén.

Mint villám jövék s mint szél tűnök cl,

az égben vigasságban érlek, hiszem.”

Elállt most a nagy Rusztem lélekzete,

szemén víz omolt, tűzben égett szíve;

Rakhs nyergébe pattant s már fájdalmasan

és vérező szívvel száll, sírón suhan.

A hadnéphez így ért; jajongott, busult

a tettén; s a lelkén vihar kínja dúlt.

Midőn újra látták az irániak,

elémenve mind földre hullottanak;

s az Istennek ott mindje hálát adott,

hogy láthatja ismét a hős bajnokot.

De látván : az orcája porral teli,

s a mellét, ruháját hogyan tépdeli,

mind kérdezte: „Mondd meg, mi történt veled,

miért lett ilyen dúlt a lelked, szíved?”

A szörnytettről szólt, mit saját karja tett,

hogy holttá imádott saját sarja lett.

Szaván sírt, jajongott, kesergett a had,

és ő szinte őrjöngött kínja miatt.

A főbbeknek ezt mondta: „Már énnekem

ma nincs lelkem és testem, nincs életem.

Ne dúljon tovább már a harc, küzdelem,

elég már az én szörnyű tettem legyen.”

De Gódarz felelt: „Szólj, mit ér már neked,

a teljes világot bár lángba veted!

Halálig ha marcangolod kebledet,

a hős ifju lelkét tán megkönnyíted?

Ha ad néki még sok napot végzete,

megoltalmazóul maradj véle te;

s a földről ha cl kell hamar mennie,

örökké, tudod, meg nem él senkise.

Halálunk zavar vad vadászként tova,

diszítscn sisak bár, vagy sáh-korona.

Mert kiviszik azt, kinek órája jő;

s ki tudná, hová jut, mily országba ő?

Kinek nem kell félnie, mondd, a halált?

Sirathatja mindenki önnönmagát.”

De Gódarznak ezt mondta Rusztem: „Figyelj,

te híres-neves, tisztalclkű hivcm,

vígy Káósznak éntőlem izenetet,

beszéld cl, mi érte az én fejemet,

hogy átdöfte kardom vitéz gyermekem.

Ó, bár érne véget nehéz életem!

Ha el nem felejtette jótetteim,

legyen most segítőm, mikor sujt e kín

csodás bűvitalt tart a termében ő,

mitől talpra áll mind a kínszenvedő,

egy serlegnyit küldjön ma énnékem el

tevéled; nc késsen, kegyéből hiszen

tán életre kel még az én hős fiam

és szolgálja trónját, akár én magam.”

A hős mint a szél szállt a tág téren át,

s a nagy sáhnak átadta Rusztem szavát.

Szólt Káósz: „E hősnél van-é kit szemem

különbnek tekinthetne? Nincs scnkiscm.

De majd, hogyha kap gyógyitalt, melyre vár,

a nagy tcstü hős ifju talpára áll,

és egyesít Rusztem erővel erőt,

s rám pusztulást hoz, magához véve őt.

És Szuhráb, a sorsverte? Mi érte őt?

A trón és fejék ellen úgy esküdött,

hogy így szólt: »E lándzsával öllek meg én,

s a fődet kcrcsztfára fölszegzem én!«

Ha ő most megél, és e földön marad,

csak szenved alatta az apró s a nagy.

Ki ellenfelét váltja éppé, csupán

szomorkodni hívja a földet magán.”

És Gódarz, e szót hallva, eltávozott,

viharként a bajnokhoz elvágtatott,

és ezt mondta: „Álnok a fejedelem,

silány törzs, csupán gyatra vackort terem.

A földön veszcttszívü nincs még ilyen,

nem enyhíti mások keservét sosem.

Magad látogasd meg, kísérelj sötét

rossz lelkébe vetni egy aprócska fényt.”

Elindult az elefánttestű vezér,

de hírnök jön immár, ki ekként beszél:

„E széles világból fiad messzeszállt,

koporsót kiván már, sosem trónusát.”

9. Szuhráb megsiratása

E hírt hallva hős Rusztem, arcába tép,

és szaggatja keblét, haját, köntösét.

Majd szélként leszökken lováról legott,

fejére sisak helyett szór homokot.

S ahány más seregfő, akár ő, jaját

csak ontotta, gyászolt, siránkozva állt.

S ő jajgatva mondotta: „Hős ifju, nagy

csatázók emelt homlokú sarja vagy!

A nap, hold ezentúl sosem lát ilyet,

a trónod, fejéked, csatád vértedet!

Ki mást vert a sors még le íly gyászosan?

Csak engem, kezemtől hogy így halt fiam!

Le kell vágni most már az én két karom,

a székem sötét föld legyen már, nc trón.

A föld ily vitézt még sosem láthatott,

de hozzá hasonlítva gyermek vagyok!

Mi lesz szóm, ha majd anyja megtudja czt?

Miként küldök őnéki üzcnctct?

Az ártatlant mért kellett elvcsztcncm,

a napját sötét éjbe clrejtenem?

És Tahmíne apja, a hős hadvczér,

fehérlclkü lányának majd mit regél?

Hogy bősz-szívű Rusztem ledöntötte őt,

s belédöfte, hogy lcnt hevert már, a tört.

Megátkozva Szám törzsc: cmbertelen

és érzéstelen-szívü – cz lesz nevem.

De hát hittük-é azt, hogy ő íly korán

íly fölserdült ciprus lesz ifjúkorán?

S hogy készülve harcokra gyűjt sereget,

s hogy számomra éjjé tesz fénylő eget?”

S adott rá parancsot: vitézlő fiát

már fedje be királyi fénylő brokát.

Mert trón volt s nagy ország a szívóhaja,

s egy keskeny koporsó lett része-laka.

A harctérről elvitték czt a lakot,

s a hadfő a sátrához elballagott.

A függönykcrítés fölégettetett,

és port szórt fejérc a tcljcs sereg.

S a sáh sok scrcgfőbbje mind gyászban ül

az útmenti porban Tahamtan körül.

És minden vezér vígaszontón beszélt,

de nagy kínja elzárta Rusztem szívét.

A fenséges ég mindig ílyképp forog:

fejék egykczébcn, s a másban hurok.

Fejékkel ki trónt ül, vidulván szive,

a pányvával azt hirtelen rántja le.

A világhoz miért is ragaszkodunk,

ha társakkal együtt csak eltávozunk?

Majd Zábulba Rusztem vitéz visszatér;

és Zál, hallva, hogy jő a bús hadvezér,

egész Szeisztánnal elé ballagott,

szívében keserv, gyász, sötét bú lakott.

Koporsó elé lép a teljes sereg,

a főranguak főre port hintenek.

A holt hős lován csonka volt a farok,

be voltak hasítva az üstök, dobok.

S a holt szűk lakát hogy lehet látnia,

ranydíszű ménről leszáll Szám fia.

Tahamtan pedig ment elé, már gyalog,

sebes szívű: tépett ruhában zokog.

A főtiszt arany díszövét oldva hull

az ifjú elé mind, a földig borul;

a keskeny koporsót lerakták megint

az öszvérről, és őt siratták megint.

Tahamtan pedig, sírva, apja előtt

nyitván az aranyszeges ládatetőt,

ezt mondotta: „Nézd, büszke Szám fekszik itt

e szűk lakban.” És Zál jajong, könnyezik,

omol könnye, s ajkáról sorsmegszabó

Urához kiált, száll a bús hangu szó.

Midőn Rusztem ismét a kastélyba tér,

a koporsót hozatja maga elé.

És meglátta Rúdábe és mint patak,

a könnyek szeméből csak omlottanak,

keservben kiáltott, omolt jajja sok,

szívéből kitörvén a bús sóhajok.

Jaját égig verte föl a boltozat,

a szívük szorult, hallva íly hangokat.

Zokog Rusztem is, keblén úgyomlanak

a könnyek, miként áradó dús patak;

hihetnéd: az ítélet végnapja jött,

s az emberszivektűl a kedv elköszönt.

S a koporsót, melyben az ifjú feküdt,

az országnagyokhoz hozatván megint,

fedélnyitva, felfedte bajnokfejét,

és elhúzta Szám előtt szemfödelét.

S a hősöknek testét is megmutatá;

miként hogyha éj szállna égből alá,

és mintha a kastély átváltozna nagy

koporsóvá a nyugvó nagy hős miatt.

S miként hogyha roppant-karú, -vállu Szám

aludnék kifáradva sok harc után.

Rusztem patkóformáju dakhmát rakat;

szemét sírta vakká a nép és a had.

Nap eltelt sok aztán Tahamtan felett,

de nem szállt a szívébe ismét a kedv.

Majd megnyugvást lelt végre Rusztem, mivel

megértettc: más útra már úgyse lel.

A földön – beszélik – van sok rettenet,

és mindegyikünk lclkc hord sebhelyet.

Lehet bár nap, elméjü bölcs valaki,

a sors bősz cselét mégse játszhatja ki.

10. Szuhráb anyja

És Szubráb szülőjéhcz hír érkezett,

hogy Rusztem ledöfte a hős gyermeket.

Sikoltott, ruháját vadul tépte rneg,

siratván a még meg sem ért gyermeket.

Az ingét a körmével föltépte ő,

hogy rózsásszinű teste villant elő.

És sírt, jajveszékelt, és sok-könnyü két

panasz közt el-elveszti eszméletét.

Haját, megsodort pányvaként, ujjain

csavargatta, szaggatta; évén a kín.

Fejérc sötét földet szórt az anya,

és kínlódva, karjába mart szép foga.

Kiáltozva így szólt: ,Szivem gyermeke,

be mély porba hulltál, anyád lelke, te!

Az országutat leste mindég szemem,

tán Szuhrábnak s Rusztemnek hírét veszem.

Az arcodra gondoltam, úgy láttalak:

»Fiam most a széles világban halad.

Apádat kerested te, rá is lelél,

s az úton hamar visszakészülsz, fclém.«

Hihettem talán azt, hogy ily hír jöhet,

hogy Rusztem kiszaggatta tőrrel szíved?

Hogy nem tudta megszánni ábrázatod,

sudár termeted, büszke bajnok-karod.

Hogy- nem tudta nncgszánni hős kebledet,

s a kardjával oly szörnycn átdöfhetett.

Én gyöngéden ápoltam szép testedet,

sok fényes napot töltve, mély éjeket:

most ázik a vértől e test át meg át,

e szép testre már gyászlepel vet ruhát.

A keblemre ugyan már kit szorítok?

Ki oszlat felőlem borút, bánatot?

Kinek mondom el majd, mi bánt engemet?

Kivel tölthctem bé a földön helyed?

Jaj énnékem, tested és lelked, szemed

a szép sáhi kertből a sárba esett!

Hadak szép reményc, keresvén apád,

helyette szemed, lám, a sírodra lát.

Reményed csapás lett, a balsors levert,

a tested, szivem sarja, sárban hevert.

De előbb, mint tőrét kihúzta s fehér

melledből a tőrérc omlott a vér,

az anyádtól megkapott emlékjelet

miért nem mutathattad őnéki meg?

Apád adta azt hajdanán énnekem,

bizalmad miért nem virult, gyermekem?

Elárvult fogolyként maradt itt anyád,

ki mást már nem őriz, csak gondját, jaját.

Az útadra mért is neul keltem veled,

melyen mondahősök közt lett hősneved?

Már nagy messze rám ismert volna, s velem

köszönt messziről téged, én gyermekem,

és eldobja úgy hősi kardját hamar,

és nem szúrja át úgy a szíved, fiam!”

Elájult, s a földön kinyúlt, mint halott,

a vér megfagyott benne, azt mondhatod.

S midőn újra eszmélt, a bú fogta el,

megölt sarja balsorsát gondolva el.

A könnyét pirossá a vér festi át;

s magához vezettetve Szuhráb lovát,

szorongatta keblére a mén fejét;

és meghatva bámulta búját a nép.

A ló képét s homlokát csókolta ő,

patájáig folyt könnye, mint véreső;

a föld vérszinű már, mert vérkönnye hull,

s a lónak patájára arccal borul.

S az ifju királyköntösét most akképp

szorította kcblérc, mint gyermekét;

és hozták a vértet s a pányvát elé,

 az ifju dzsidáját, husángját elé;

a súlyos husánggal úgy verte fejét,

emelgette sarja karját, kebelét.

Szegényeknek osztván ki szép kincseit,

aranyt és ezüstöt, remek méneit,

a kastélyt is elzárta, trónját pedig

magasból legördíti mély völgyekig.

Az ünnepi termet is mind dúlta szét,

ahonnan csatájába indult a szép.

És kék gyászruhát vett föl, így öltözött,

de elvész a kék szín a könnyek között.

És jajgatva, könnyezve tölt napra éjt.

S az ifjú után már csak egy évig élt.

Bölcs Bahrámnak ezt mondta édes szava:

„A holtakhoz lelked ne kössed soha,

magad sem maradhatsz a földön soká,

siess hát, a bú el ne töltsön soká.

Kitűzetve számodra is már a perc,

hát várod, mig cljő; mi mást is tehetsz?

A titkát, ez így van, ki nem fejtheted,

a kulcsát keresd bár, sehol nem leled.

E múló világhoz ne kösd szívedet,

a lét kurta, hasznot nem oszthat neked.”

Tudod már e könnymosta történetet,

mely Rusztcmra indít föl érző szívet.

BAHRÁM GÓR

1.

Midőn Bahrám Gór sáh királysága jött,

a nap is meghódolt az új úr előtt.

Ő így szólt: „Dicső nemzőm trónján ülök,

Tahmúrasz szellemében felkészülök.

És pusztán igazságra tekintek én,

még úgy is, ha ivásból hamisság beszél.

Felülmúlom ebben nagy őseimet,

és mutatom nektek is ösvényetek.

Zerdust nagy prófétánk hitét követem,

s mit őseim vallottak, az lesz hitem.

Ti javaitok s földetek urai,

és vagytok a hitnek is hű őrei.

És nőitek, sarjaitok sáhjai.

Be boldog, ki lelkes és józan eszű!

Én kincstárba kincset sosem halmozok,

a népemre evvel nyomort nem hozok.”

Elrendelte eztán: Gusászp írnokot,

a bölcs, nagy tudásút hivassák legott;

Dzsuvánójt is hívják el véle együtt,

a pénztárnokát, azt az éber szeműt.

Parancsolta, töröljék azt az adót,

amellyel Irán népe még tartozott.

Az okos sáfárok eltávoztanak,

s e kérdésben Kajvánhoz járultanak,

ki akkortájt mindent leginkább tudott,

s a föld pénzügyén át meg át láthatott.

Kutatták a hátrálék végösszegét,

kiszámítva apróra mindent elébb:

és kilencvenhárommillió dénárt

találtak, mint mi megilleti Iránt.

A számlákat égetteté nagy tűzön,

Irán-szerte ébredt a kedv és öröm.

S egy szép napon, hajnalban bort hozatott,

jöttek hozzá vígan a seregnagyok.

S közébük belépett egy ember, aki

a faluból gyümölcsöt hozott neki.

Tevén gránátalmát, almát, birset is,

s a sáhok sáhjához való csokrot is.

A világ királya jól fogadta őt,

és hellyel kínálta a főbbek között.

Az embert, gyümölcs- és virág-elhozót,

kinek pehleví neve Kírui volt,

e látvány boldogsággal töltötte el:

király, sok nagyúr és vigasságterem.

S hogy látott borral telt kristálypoharat,

a szívén az izgalom végigszaladt.

Kinyújtotta kezét az urak előtt,

a poharat megfogta s talpra szökött.

Királyát megéltette, aztán ivott,

és szólt: „Én borpusztító Kírúj vagyok.”

És ürített hétszer is borserleget,

s a borivók előtt becsűlete lett.

A sáh engedélyével ment ki, mikor

már várta, hogy átmossa testét a bor.

A városból így hát vigan távozott,

de mikor erős melle kavarodott,

lovával a népből kikanyarodott,

s a síkságról egy hegy felé vágtatott.

Leszállt ott a lóról, s egy rejtett zugot

kiválasztva, árnyékban elszunnyadott.

A hegyről egy éjszínű varjú leszállt,

s szemét vájta őnéki, míg szundikált.

Másnap Bahrám hálóterméből kiment,

s hát hallja, ínit néki egy híve jelent:

hogy Kírúj szemébe, míg kábán hevert

a domb oldalán, varju vad csőre vert.

A király lelke elsötétült nagyon,

Kírúj miatt elfogta vad fajdalom.

S a hírnök már szólt is a kastély előtt:

„Halljátok, ti bölcs emberek, jók, dicsők!

Tilos a bor mindenütt mindenkinek,

legyen akár lovag, akár kézműves.”

Egy esztendő így telt cl, ki sem ivott,

de bortól, parancsára, tartózkodott.

S a sáh, ha vigadtak, bortöltés helyett

olvastatott sok régi történetet.

Egy kis varga egy szép nap házasodott,

derék, kedves, jómódu, szép lányt kapott.

De tett kellett – s nem győzte. Sírt a legény

szülőanyja sarjának bús helyzetén.

Szerencsére volt még a háznál kevés

dugott bor; behívta fiát oda, és

ezt mondotta: „Ebből hét pohárral végy,

hogy már magadbiztos és győzelmes légy:

tán ez éjjel feltöröd pecsétedet;

a csákány ha rongyból van, nem fejt követ!”

A csizmadia hét pohárral ivott,

rugalmas lett lába és bőre legott.

Az ifjút a bor megvadította: ment,

s a zárt házkaput jól fel is törte bent.

A sáh egy oroszlánja éppen kitört,

a láncát letépvén, a városba tört.

A kis varga részeg volt, és tíz helyett

nagy bátorságában hatvan ujja lett.

Megült hát a bőgő oroszlán felett,

megmarkolva jól két oroszlánfület.

És véletlen épp jóllakott volt a vad,

az ifjú a hátán megült mint lovag.

Az oroszlánápoló odafutott,

a kezében láncot és pányvát hozott,

s hát lát az oroszlánon csizmadiát,

ki úgy nyargal és űzi, mint szamarát.

Futott vissza ismét a kastély felé,

belépett s ment bátran a nagy sáh elé,

és elmondta, mit látott, míly nagy csodát,

milyet senki sem hall és senki se lát.

Elámult a fennkölt sah, hívatta hát

a mágusok fejét és sok főurát,

s szólt főmágusához: „A csizmadiát

tudd meg, hogy ki szülte, hogy milyen család.

Megértem, ha lovagi rendből való,

hisz íly nagy vitézség azokhoz való.”

Elmentek szülőanyját kérdeni meg,

fia tán magasabb helyről született.

Az anyja beszélt, beszélt igen sokat,

és végül a királyhoz maga szaladt.

Áldást kért a nagy sáhra, s így szólt: „Neked,

 míg áll a világ, legyen jó életed.

Az én kis fiam, bárha túlzsenge volt,

családfővé lett, mert megházasodott;

de hogy végrehajtsa, nem volt ereje;

hitvány – mondta az asszony – természete.

De adtam én hét pohár bort: eldugott

titok volt, miről senki más nem tudott.

Az arca piros lett, és rongykötege

fölemelte fejét, és csonttá leve.

A hét jó pohártól lovaglelke lett.

Ki hinné, hogy a sáhot érdekli ez?

Nagyapja is varga volt, ő is csak az,

a származása ennél nem magasabb.”

A nagy sáh a vénasszonyon jót nevet:

„Tcgyétck örökké e történetet.

S a mágushoz így szólt: „Ezentúl a bor

szabad lesz, ihat bárki és bármikor.

De annyit nem, hogy feküdjék részegen,

s szemét varju vájhassa, annyit sosem.”

A kastélykapuból zengtek szózatot:

„Halljátok, ti fénylő övű bajnokok:

ihattok mindnyájan, csak mértékkel, bort;

de kezdetkor végérc gondoljatok.

A bor ha a jókedvhez elvezetett,

aludjatok, hogy cl ne gyengüljetek.”

2. Bahrám Gór szerelmei

S egy szép nap fölül lóra Bahrám király,

s vadásztársasággal vadűzésre száll.

Szép szerszámmal harminc tevét rakva meg,

ezüstkengyel van rajtuk, arany-nyereg.

A sáh sátorát vitte tíz jó teve,

a mélyén brokátdíszü fekvőhelye.

Előtte meg hordozta hét elefánt

s sáh tengerszínű smaragd trónusát.

Egy-egy karddal ékes lovagnak nyomán

harminc aranyöves, -nyerges szolga jár.

1's száz állat hordozott zenészeket,

kik szép mívű fejékkel fejékesek.

És sólymot a solymászok százhatvanat,

s hoztak kétszáz ölyvet s királysólymokat.

A legszebb egy éjszín madár volt, melyet

a sáh minden madárnál jobban szeret.

A két lába éjszínű volt, csőre meg

mint arany a lazúron fényeskedett.

Ez éjszín madárnak Tugral volt neve,

mint vérrel telt két serleg égett szeme.

A kínai nagykán ajándéka volt,

trónt és gránátkő-sáhfejéket csatolt

az hozzá s aranyláncot, topázkövet,

harminchat függőt, negyven karperecet,

és kínai kincset háromszáz tevén,

háromszáz rubingyűrüt hozzátevén.

Százhatvan vadászpárducot vittenek

a világfényes sáh nyomán, ékkövek

diszítették nyakörvüket, láncosan

haladtak, s a láncuk is mind színarany.

A királyok királya ím így halad,

fejéke a csillagnál is magasabb.

Folyóparthoz érvén a vadászcsapat,

a sáh lát a víz színén madárhadat.

A dob hangja dörrent, Tugral felröpült,

a solymász kezén hisz türelmetlen ült.

De gémnél különb célra vágyódhatott;

ha kellett, a párducra is rácsapott.

Most eltűnt a légben, egy gémet fogott

a karmába Tugral és elsuhogott,

mint húrról ha nyíl pattan, úgy elsuhant,

a solymász a sólyom nyomában rohant.

A sáh szíve elszorult röpte miatt,

és ő is a csengő hang nyomán rohant.

S az útján egy nagy kert elé érkezett,

egy szép villa állt ott a bokrok megett.

A sahnak nyomán néhány csatlós haladt,

vadásznépe ment űzni, messzebb, vadat.

Bahrám Gór belépett a szép kertbe, s ott

valóságos édenkertet láthatott:

mikéntha brokát fedné; szolgasereg

sürgött benne, sok dísszel ékeskedett.

Virág közt medencére lelt közepén,

s a partján a lányaival ült egy vén.

Három elefántcsont-fchérségü lány,

mind türkizfejékkel, pihent oldalán.

Az arcuk tavasz, termetük szép sudár,

szép ívelt szemöldjük, hajuk pányva-szál,

kezükben egy-egy drága kristálypohár.

Bahrám Gór a lányokat bámulta, s már

elámulva szemlélte szép arcukat,

de éj ült a lelkére Tugral miatt.

A dús földesúr rátekintett legott,

az orcája fűszínre halványodott.

Bölcs vén volt c kert ura, Barzín nevű.

A sáh jöttén lelkére nem szállt dcrű,

de szélként rohant, hogy köszönthesse őt,

a földet megcsókolta lába előtt,

s: „Naporcáju sáh – mondta –, kényed szerint

forogjon az ég boltja. Bár azt, hogy itt

maradj kétszáz lovassal kertem gyepén,

kimondani előtted nem merem én,

de Barzín szerencséje holdig felér,

ha üdülni kívánna itt a vezér.”

Világbíró Bahrám sah ekként felelt:

„Tugral sólymom eltűnt ma, érette telt

a szívem szorongással. Mert kedvelem:

vadűzésre párducnál több volt nekem.”

Barzín meg a királynak felelte: „Én

egy éjszínü madarat láttam imént,

aranycsengetyűs volt, a tolla szurok,

a karina s a csőre sáfránysárga volt;

a kertembe röppent, diófámon ül,

szerencsésen immár kezedhez kerül.”

A sáli egy szolgának parancsot adott,

hogy kutassa végig az egész diót.

Szélként szállt a szolga, majd harsant szava:

„Legyen mindig boldog a világ ura!

Mert Tugral egy ágba akadt a dión,

s a solymász kezével megfoghatja jól.”

Tugral megkerültén a vén így beszélt:

„Világunkban íly nagy király- még nem élt!

Örülsz, hát igyál egy pohár bort, te nagy,

szivednek nyugalmára telvén, vigadj!”

Leszállott a lóról a nagy sáh, s közel

került már a kúthoz. S öröm fogta el

a vént; hát került is aranyserlege,

köszöntött azonmód a sáhra vele;

majd kristálypohárt is sokat kér az agg,

mit Bahrám Gór elébe kedvvel lerak.

Világbíró Bahrám pedig hirtelen

kiitta, ürítgette mértéktelen.

Midőn Barzín ezt látta, jókedve lett:

hát mindenkinek sorra bort töltöget.

Ittas lett a ház ura, s ezt mondta: „Ím,

tehetségekben gazdag szép lányaim!

Bahrám Gór, a sáh, jött a kertünkbe ma,

de nem hadvezérként, nem öl-dúl hada.

Hát mondj énekes lányom, dalt, hallja ő,

s te, holdszép leányom, lantod hozd elő!”

S most Bahrám elé lép a három leány,

köves szép fejékkel ragyog mindahány.

Egy értett a tánchoz, lanthoz második,

amannak meg szép hangja gondot veszít.

A királyok királya poharazott,

zenéjükre jókedvüen hallgatott.

És kérdezte: „Mondd meg: míly lányok ezek,

kik íly nagy vigasságban élnek veled?”

Barzín válaszolt néki: „Nagy hírű sah,

ne veszthessen c1 téged földünk soha!

Tudd meg, hogy az én három leányom e

három lány, a szívemnek dús öröme.

Ez dalt zeng, amaz meg lantját pengeti,

amaz tancol, lábát ütemre szedi.

Királyom! én miben sem szűkölködöm:

van aranyam, kertem, van pénzem, mezőm,

s három lányom, mint tavasz szép mosolya,

amilyennek láthatja őket a sah.”

S a daloshoz szólt: „Holdszépem, küzdd le hát

szíved félszét s zengesd a nagy sah dalát.”

A bálványszép dalnok s a lantos leány

szívéből a félelmet kiűzte már.

Az énekes lánya sah elébe áll

és ezt mondja: „Holdarcu fennkölt király!

a holdhoz hasonló vagy, méltó helyed

a Khuszrauk nagy trónja, az jár neked.

Az orcád mint gránátvirág, és szívűnk

nevet boldogan, hogyha rád nézhetünk.

Te nyílheggyel hajszálat kettéhasítsz,

igaz szózatod hallva, tej lesz a víz.”

Midőn Bahrám Gór hallotta ezt a dalt,

kiürítette a súlyos poharat,

s szólt Barzínhoz: „Ó, halld, merész homlokú,

jót s rosszat kipróbált igaz férfiú,

különb vőt te énnálam nem lelsz soha,

királyok közt hős vagyok, hadak ura.

E három leányod ma add nékem és

fejékeddel immár az égboltig érsz.”

„Sahok sahja – szólt Barzín –, bárcsak neked

bor s töltője megnyerné tetszésedet!

Szolgálom trónod, fényed és koronád,

s a sorsot, mely áldással fénylik reád.

Három lányom éppígy szolgál tégedet,

a lábadnál rabnők gyanánt fekszenek.

Van énnékem köntösöm, van szőnyegem,

leboríthatom és kiteríthetem,

van ebből vagy kétszáz teverakomány

a kincstermeimben, ha nem több talán,

és fejékek, nyakláncok, karperecek:

e lányokban mindenkép kedved lehet.”

Bahrám végighallgatta Barzínt s felelt:

„Csak tartsd rejtve, mit házad kincsterme rejt;

a kincsedből énnékem, nem kell, ne adj,

s te kertedben bor mellett dallal vigadj.”

„Három holdszép lányom – az agg szólt megint –

gajómarszi, hósangi törvény szerint

tehozzád adom, mind a: lábad pora!

és mindhárom éretted él majd, te sah!”

A sáh szépnek látta a három leányt,

királynők közé nyomba fölvette hát.

Hozatott négy arany hordszéket a had

egy^, tisztjével. S a bálványszép lányokat

elefánt-utisátrakba ülteté

 s negyven rúmi rabszolgát rendelt köré.

A három szép a nőtermekbe vonult,

a boldog sah bor mellett tovább vidult.

És ott is maradt, míg le nem részegült,

de aztán vidám szívvel hordszékbe ült,

aranydíszű szép hálótermekbe tért,

egy hétig vidám ámbraillatban élt,

evett és ivott és ajándékozott,

beszélgetve töltött el éjt és napot.

A nyolcad napon meg vadászatra ment,

Rúzbeh s még ezerjó lovas vélt ment.

Ligetbe értek, hol jártak szép juhok;

a pásztornép félt tőlük, s széjjelfutott.

A főjuhász nézett csak Bahrámra ott,

mert juhoktól ő űzött vadállatot.

Bahrám sáh kikérdezte: „Mondd meg nekem,

ki tartja e juhokat íly rossz helyen.”

„Ó, nagy férfiú – szólt a pásztor neki –,

csak egymagam járok e rétekre ki;

Egy gyöngykalmár nyája ez; hegyről, uram,

a síkságra tegnap tereltem magam.

És gazdag a gazdájuk, nem rémíti,

ha veszteség veszélye fenyegeti;

szamárrakományszámra tart ékkövet,

arany s ezüst kincse van, szép ékszerek.

S van egy lánya is, szép, ki szépen zenél,

dús göndör haján hullám hullámot ér.”

„Hol áll hát a kastélya, mondd meg nekem;

beszéld cl, ne titkold előlem sosem.”

A főjuhász ezt mondta: „Menj csak tovább,

s egy újonnan épült helységre találsz.

S az égbolt ha fölveszi éjköntösét,

a kalmári csarnokban már kezdetét

veszi a mulatság: csak várj, s füledet

borozóknak s lantnak hangja üti meg.”

Bahrám meghallgatta; majd kérte lovát,

s hozatott magának királyi ruhát.

Elvált dasztúrjától, a seregtől el;

a fejében immáron sok vágy tüzel.

S a főurakhoz Rúzbch így szólala:

„Irán sahja most bemegy a faluba,

a gyöngykalmár ajtaján tüstént kopog;

figyeljétek, mit mondok, mit gondolok:

a lányt majd a kalmártól megkéri, és

arany sah-fejékkel díszítvén fejét,

arany hálótermébe őt ülteti,

s Barzínhoz a többit visszaküldheti.

A nőszéssel ő soha be nem telik;

ha éj jön, már szaladnak előle mind.

Mert száznál is több hálószobája van.

Be rossz, ha a sáhnak íly sok vágya van.

A termekben kilencszázharminc leány,

fejékes és ékköves mindvalahány.

A szolga megszámolta termeiben,

minden leány^, dúsan és díszben pihen.

Ezért kell olyan sok adót szednie,

egy év alatt Rúmot vetné semmibe.

A testéért és termetéért immár

s gyűlést díszítő szép arcáért be kár!

Nem lát még ilyen nagy hőst már a világ,

ki egyszerre két górba szegzi nyilát:

elpusztul a nők, az ölelés miatt;

lezüllik és sápadt leszen, sorvatag;

az orcája halvány lesz, gyöngül szeme,

teste lankadt, egész képe fekete.

Haját a nők légköre fehéríti,

az ősz haj az életkedvét elveszi.

Mint kampósbot, görbül meg szép termete.

Ezerféle bajt hoz sok asszonyügye.

Egy hónapban egyszer kell ölelni nőt;

ha többször, az eloroz vért és erőt.

Ha másért nem, hát gyermekei miatt

kell vigyáznia a bölcs férfiunak.”

A kastélyba íly szókkal indultanak,

s eközben bevégezte útját a nap.

Sötét este Bahrám megindult, s vele

csak egy szolga mint lovász-kísérete.

A gyöngykalmár házához érkeztek, és

már csendült fülébe a lantpengetés.

Bahrám pedig jelt adott, kopogtatott,

míg a világ urához fohászkodott.

Kiszólt néki egy szép szavú szolgalány:

„Íly későn ki zörget lakunk ajtaján?”

„A sáh reggel – Bahrám íly választ adott –

a síkon vadűzésre elvágtatott.

De ménemn lesántult alattam, tehát

maradtam, mert nem tudtam menni tovább.

A faluban ménem s arany nyergemet

még ellopnák, hálást tán itt lelhetek.”

Bement hát a gazdához és szólt a lány,

hogy ifjú vitéz zörget itt ajtaján.

„Hát nyiss néki ajtót! – szól a ház ura. –

Nem láttál még vendéget nálam soha?”

Futott hát kaput tárni tüstént a lány,

és Bahrámnak ezt mondta: „Lépj hát be már!”

A földcsűr fölpattant, meglátva őt,

meghajtotta szép testét a sáh előtt

s szólt: „Légyen ez éj szíved jó öröme,

S ki rád törne, annak szakadjon szíve!”

Egy szőnyegre néki párnát tétetett;

a szép arcu Bahrámnak örvendezett.

Egy szolgája dús asztalt hozott neki,

hideg s meleg étkekkel telisteli.

S egy második szolga is jött, arra meg

vendége lovát bízta, hogy kösse be.

És Bahrám lovásza is asztalt kapott,

s fekvőhelyet néki is rendeztek ott.

A ház ősz urának pedig szék került,

s a gazda a vendég sah mellé leült.

S az ajkán előszöris íly szó fakadt,

magát mentve így szólt: „Te bátor lovag,

az én otthonomnak vagy vendége itt,

el kell hát fogadnod nyers szokásait.

Ha ettünk, emelnünk kell nagy serleget,

jó álomhoz térnünk csak aztán lehet.”

A szolgáló medencét, vizet hozott,

az idegen előtt nagy zavarban volt.

Kezet mostak ekkor, s az úr bort kivánt,

zenét és vigalmat, s nyugalmat. S a lány

hozván a vörös boros serlegeket,

a dísz rajtuk rózsa és szép lepkeszeg;

az úr Bahránmak nyujtott víg serleget,

és így szólt: „Borvendégem, mondd meg neved.

A vágyam, hogy barátságot köss velem,

és ebben Bahrám király lesz kezesem.”

A királyok királya jót nevetett,

s: „Én Gúsaszp lovag vagyok – ígyen felelt –

s a lantszóra jöttem e házba, uram,

nem hogy soká maradjak vagy hogy igyam.”

S a gazda: „Van itt egy oly lánygyermekem,

hogy büszke homlokkal az eget verem.

A bortöltőm s lantosom, énekesem

és gondűzőm szépséges lánygyermekem.

És Árzó, a »vágyat sugárzó« neve,

borom tölti, szívemet nyugtatja le.”

Sudár ciprusához szólt: „Fogd lantodat,

S jőjj hozzánk, te szépség, vár Gúsaszp lovag.

A szép lantverő lány a sáhnál terem,

miként gránátalmafa, oly kecsesen,

és Bahrámhoz így szól: „Te díszes lovag,

ki mindenben oly büszke, oly sáhi vagy!

Tekintsd magadénak e víg csarnokot,

apám házigazdád s a kincstárnokod.

A sötét éj jelentse örömödet,

a felhőknél magasabb légyen fejed!”

Bahrám szólt: „Csak ülj itt le, verd lantodat!

Dalt kívánok hallgatni, most nyomba, hadd

ifjodjék meg tőle az agg Máhijár,

a szívét zálogul nekem adja már.”

A lány fogta lantját, s a bölcs mágusok

dalát kezdte. És hogy a selyemhúrok

megszólaltak, immár az egész szobát

rögtön jázminvirágillat járta át.

A vendég felé fordult aztán a lány,

és folytatta; ámult a vendég, dalán.

Mert ezt zengte: „Sáh-arcú hős férfiú,

egyeneslelkű, magascsillagzatú!

Ki Bahrámot nem látta még, a nagyot,

a fennen magasztalt, a békés sahot,

elég, hogyha rád pillant, mert csak te vagy

a seregben, ki hozzá hasonlítasz.

A derekad nádszál, ciprus termeted,

ciprus, melybüszkén vet fácánlépteket.

Szíved hős oroszlán, tested clefánt;

a harcban két mérföldre röppentsz dzsidát;