Válogatás a klasszikus perzsa lírából

Perzsa költők antológiája. Szerk., vál. Simon Róbert, Képes Géza. 1968, Budapest, Európa

RÚDAKÍ

A JÓ FOGAK VAKITÓ FÉNYE …

A jó fogak vakitó fénye elveszett, lekopott.

Valának ők ragyogó fénnyel izzó lámpasorok.

Valának egykor esőcseppek és csillagseregek,

Ezüstkapocsba, mives láncba zárt koralldarabok.

Ki hozta rám e bajt, az ég? Ki rendelé el ezt?

Ma nem maradt helyükön semmi, mind kihullt, kikopott.

Ki volt tehát? A Szaturnusz nem, és az évek sem,

Ki volt? Az Isten akarta! Figyeld, amit ma sugok:

A föld, miként szemeink gömbje, meg nem áll sohasem,

Amig világ a világ, ő csak mindörökre forog.

A fájdalom lecsitul egyszer és a kín enyhül

S mi gyógyszered vala – majd egyszer égő sebként sajog.

Az új im egyszer avíttá lesz, ósdivá öregül

S a régit újra varázsolják az elszálló napok.

Hol egykoron sivatag volt, ma kert virul szinesen,

Ahol virág ragyogott egykoron, ma puszta van ott.

Figyelj, Holdam te mosuszfürtü, ó, figyelj te reám,

Figyelj, hogy ő, milyen is volt ő – a mostani rabod.

Ma elbüvölsz, hajad éjfátyla ég, szemembe vakít,

De nem tudod – fiatal volt ő s száz fürtje lobogott.

Im, elröpült az a kor régen. Arca nem sima már.

Im elfakult haja szép fénye, bárhogyan ragyogott.

Hol az idő, amikor drága, jó barát vala ő

S ha szóliták, neve jó vendég – bármikor kopogott.

Szemébe néztek felindultan édes női szemek

S az ő tekintete is vágyva feléjük lobogott.

hová veszett el a kor, melyben élt vígan, nevetőn?

Mikor nem óvta erejét s a vészen is kacagott?

Nevetve pénzt hajigált szerte városunk utain,

Ha nőre lelt, akinek melle almaként duzzadott.

Epedtek érte a szép rabnők s ha jön az éj,

Meg is kereste nehány lopva – az volt ám a titok!

Keresni őt, hogyan is máskor? Éberen les az úr,

S a csók izét követi korbács, börtönzár csikorog.

A gyöngyöző bor, a szép lány, s a bűvölő derekak!

Ha más sóvárgva kívánta, ám nékem mind kijutott.

Hatalmasan teli volt szívem édes kincseivel,

S szerelmemet levelem rejti., versem cime susog.

Valék vidám, nevedet bánat én sosem rebegém,

De tág örömre nyílik szívem és repesve lobog.

Varázsolok ravaszul verssel lágy selyemanyagot

szívből, mely még a minap kő volt s mint üllő kopogott.

Amerre fürge leányt láttam, ránéztem sebesen,

S a férfiszóra, ha ékes volt, hallgattam csudamód.

Családom és gyerekem – semmi pártfogóm nem akadt,

Kötésüktől sohasem félve nem cibált napi gond.

Te Holdarcu, aki most látod arcom, mitsem tudsz!

A régi, régi Rúdakít te bízvást sajnálhatod,

Hiszen, ha látod amint járja dallal ő az utat,

Miként vidám csalogány röpdös, énekel, mosolyog.

De elröpült az a kor rég – a hajdanvolt uraké,

El ám a kor, hogy királyoknak szép verset irhatott.

El ám a nap, mikoron verse a világ dísze volt.

Hová repült el a kor, melyben Khorászánnak dalolt?

Ahol csak élt nemes úr régen a földön valaha,

A háza várt, teli erszénye, s asztalán a husok.

Csak azt vehette körül jólét, rangos az lehetett,

Ki rangot és elismerést a királyoktól kapott.

Jutalmat áda Khorászán, dirhemet negyvenezret,

De megtetézte ötezrével Mákán, amit adott;

Kis összegekben a szolgák is adtak nyolcezeret.

Im, akkor vígan éldegéltem, röpültek a napok.

Nemesszivű emírem hallva bármikor dalomat,

Örült s keresni a kedvem, máris százszolga futott!

De rossz idő! Teveled lettem én is vén. Nosza hát!

Im, add a koldusi tarisznyát s kemény vándorbotot!

Demény Ottó fordítása

MÚLIJÁN CSERMELYNEK …

Múliján csermelynek illat-terhe jön,

Kedvesem emlékezetje erre jön.

Amu érdes gázolóján s fövenyén

Járni oly lágy, mintha selymes keszkenőn.

Kedvesemtől részegen Dzsajhún vize

Szürke ménünknek szügyéig verve jön.

Ó, Bokhárá! Élj soká, élj boldogul,

Mert a sáh hozzád, szerencséshez bejön

 Hold a sáh most és Bokhárá most az ég,

Lám, a hold az égi ösvényekre jön,

Ciprus a sáh és Bokhárá most a kert,

Ím, a cipruslomb az ékes kertbe jön.

Tótfalusi István fordítása

RUBÁ^cÍK

1.

Nem látogat engem, csak a balsors, a csapás,

Rólam ki se kérdez melegen már, csak a láz,

Égő ajakamnak, ha halálom sora jő,

Innom szemem ad csak üde cseppet, soha más.

2.

Eljött… – Ki? – A kedves. – Mikor? – Épp hajnalodott.

Félt¼– Mért? – Hogy az ellen¼ – Milyen ellen? – Rokonok

Csókoltam elégszer¼– Hol? – A nedves ajakán

 Ajk volt? –Nem is ajk. – Hát? – Rubin!…és méz-ize volt¼

3.

Szomjas szivü, halld! gyümölcsért e kertbe ne térj,

Mert itt csak a fűz terem meg s az is de csekély!

Indulj, ne időzz, a kertész nyakon ragad ám,

Mint por telepedj le és fuss, akárcsak a szél.

4.

Megloptad a rózsa illatát és a színét,

Fürtödnek az illatot ¼ a szín arcodon ég,

Fürtöd kiterítve mósusz-illat kavarog,

Arcod patakokba mosva rózsát nyit a rét

5.

Légy úr magadon, nemes férfi leszel,

Bénán, vakon ne nevess: férfi leszel,

Nem férfi, ki elesettbe belerúg,

Nyúlj érte le és vezesd: férfi leszel.

6.

Érted, jaj, elhágy a tűrés meg a szív,

Nélküled elvész az ép ész meg a szív,

Nem kín, de Qáf hegye énbennem a kín,

Nem szív, hanem gránitérc benned a szív.

Tótfalusi István fordításai

ABÚ SAKÚR

ÁFARIN-NÁME

(RÉSZLET)

Kesernyés gyümölcsű fa ellenfeled.

Ha gyűlölted azt már, te sohsem szeresd.

Megöntözve édessel és dússal azt,

A lényegén úgy sem segít semmit az.

Gyümölcsöt, ha ád néked, az rosszízű,

Nem is dús az, inkább fanyar s keserű.

Demény Ottó fordítása

DAQÍQÍ

VILÁG! CSALFA KÉP VAGY TE…

Világ! csalfa kép vagy te, játék valóban,

Hisz kit sem kegyelsz és elillansz te gyorsan.

Hol völgy vagy te egynek, hegyet lát a más ott,

Egy Édenben é1 itt, a más meg Pokolban.

Miért látnak oly szűk időket a bölcsek,

S miért dúslakodnak a balgák a jóban?

Miért kurta éltű a fácán s a páva,

S a kígyót, a sast mért hagyod élni hosszan?

Egy grúz száztíz évet is é1 – az Arabnak

Az élete hatvan után már kilobban!

Ha tótágast nem volna minden tebenned,

Miért, mondd, a hitványt becéznéd te jobban?

Tótfalusi István fordítása

TE BÁLVÁNYOM …

Te bálványom, az édenkerti felleg

Tavasz díszköntösével minket ellep,

A rózsáskertek Édenhez hasonlók,

A fák ékes hurikként díszelegnek.

A föld vérrel behintett dús brokátban,

A lég mint drága égszínkék lepel lep.

A mindenség olyan más lett, hihetnéd:

Gazellával ma tigris csak enyelghet.

Ma bálvány kell, naporcájú ma nékünk

Avagy holdarca, nap méhébe termett;

Egy égő, egy rubintorcája bálvány,

S bor, éppoly színű, mint templomi selymek.

Világunk színre pávához hasonló:

Emitt lágyabb, amott még érdesebb lett,

Olyan lett, mintha mósusszal s ha borral

A lány képét a sívó rögre fested.

A földből rózsavíz illatja árad;

A port, úgy vélni, rózsával keverted.

Kiválasztott Daqíqí négyet abból,

Mi rosszat s jót világunk csak teremhet:

Rubintajkat, tüzes szép bort, a hárfa

Szavát, s Zerdost hitében megpihenhet. –

Tótfalusi István fordítása

KIRÁLYSÁGRA SZERT TENNI ...

Királyságra szert tenni kettő a fontos:

Selyemszín az egyik, de sáfrány a másik;

Az egyik Jemen jól megedzett acélja,

S aranypénz – királynév a hátán – a másik.

Az égtől sugallatra várjon kitartón,

Ki szívében égőn királyságra vágyik,

Kezet tágra nyisson, legyen nyelve ékes,

Szívében keménység s szelídség csatázzék,

Mivelhogy nehéz préda lesz a királyság:

Oroszlánt, keselyt látva meg nem joházik,

Csupán két dolog van, mi bizton elejti:

Az ind kard az egyik s aranykincs a másik;

A karddal vitéz módra fogságba ejted,

S arannyal, ha érted, kötöd meg bokáit.

Kié trón s szerencse, kié kard s aranykincs,

Király-termetet s ékes orcát nem áhít,

De bátor szívet kér csupán s éles elmét,

Hisz ingyen az ég trónra senkit sem állít.

Tótfalusi István fordítása

TE FÜRTEID …

Te fürteid s a sötét éj igen hasonlatosak,

Orcáid és a fehér nap milyen hasonlatosak!

Ha ékszerészek achátot csiszolnak ékessé,

Te ajkaid s az achátkő ilyen hasonlatosak.

Királyaink lugasán át ezerszer is jártam,

A büszke rózsa s az orcád színe hasonlatosak!

Gazella két szeme és egy virágzó nárciszpár

Te két szemedhez akár két iker hasonlatosak.

Ó, láttam én Babilón íjjait s az íjj díszét,

Szemöldököd s a feszült íjj-ívek hasonlatosak.

A testedet minek is méregetni ciprushoz?

A ciprusok s a te tested igen hasonlatosak!

Tótfalusi István fordítása

BÁR AZ ÉJJEL …

Bár az éjjel a világon sem lenne,

Úgy ez ajktól búcsuzásom nem lenne!

Lelkemet sem kínzaná vad skorpió,

Hogyha fürtje bősz fulánkom nem lenne.

Hogyha csillag nem ragyogna ajkain,

Éji csillag hű barátom nem lenne.

Szívemet sem simogatná így a vágy,

Hogyha teste síma bársony nem lenne.

Ha maradnom nem lehetne ott, hol ő,

Maradásom e világon nem lenne.

Tótfalusi István fordítása

MONDJÁK: TÜRELMES LÉGY …

Mondják: türelmes légy, a gyümölcs érte megterem.

Annak, kinek vagyon nem is egy élte, megterem.

Egy hosszu életet türelemmel leéltem én,

S még egyszer élve, tán a gyümölcs érte megterem.

Tótfalusi István fordítása

SOKÁIG MEGMARADTAM…

Sokáig megmaradtam, tüske lettem;

Maradván tüske lesznek, lám, a jobbak.

A víz is, mely gyümölcsben túl soká áll,

A hosszú nyugalomtól zöldre poshad.

Tótfalusi István fordítása

KISZÁ’Í

KÖVETTE NEGYVENEGY ÚJ ÉV …

Követte negyvenegy új év a háromszázadikat,

Savvál huszonhatodik napja volt, csütörtöki nap,

Mikor születtem. E földön mi tenni- s szólnivaló:

Mi várt? Öröm? meg a jómód? dalolni csak dalokat?

Mi várt?! Robot! De rogyásig! Halálig egyre robot!

Apák rablánca, családfők igája: gyermeki had!

Öt évtized leperegtén kezem között mi maradt?

Ezernyi bajnak, ezernyi kudarcnak lajstroma csak.

Hogyan summázzam e listát? Hogyan rendezzem e sort?

Első betűje hazug már, s a vég: a legbadarabb !

A zsarnok vágynak a vásált cseléde lettem.

A sors Sosem pihenve – s a koldus reám, balekra – lecsap.

Jaj, ifjuság ragyogó fénye! Hol vagy, boldog idő?

S ti bájos, szép, gyönyörűszép orcák, varázslatosak?

Erőm, hová, hova tűntél? hová, vidám nevetés?

Hová, gyönyörtele órák? s szerelmek, hajdaniak?

Hajam, jaj, tejszinü immár, szívem szurokszinü lett,

Az arcom ónszinü, bőröm a. csontjaimra tapad.

S akár a rossz nebuló fél: mikor leszen nemulass:

Remegtet egyre halálfélsz, szünetlenül riogat …

Időnk letelt – mehetünk hát. A sors beteljesedett.

Az életünk a jövendő gyereknek már mese csak.

Öt évtized keze morzsolt, Kiszá’í, és ez a mancs

Kitépte fölrepítőid, kitépte szárnyaidat.

Hegyi György fordítása

FARROKHÍ

ZÖLDELŐ-KÉK BÁRSONYÁBAN …

(RÉSZLET)

Zöldelő-kék bársonyában hogyha pompáz már a rét,

És brokátot ölt a hegyhát, ölti hétszín köntösét;

Számtalan levél a fűzfán: papagáj zöld tolla, lám,

Mint gazellák köldökéből mósusz árad szerteszét.

Tegnap éjfélkor tavasznak hozta illatát a szél.

Üdv, te észak-küldte szellő! Jó tavasz-szag, áldva légy!

Köntös-ujjban lengő szellő mintha mósuszt vinne szét,

És a kert, karolva lágyan, szép babákkal játszanék.

Orgonák nyaklánca csillan, rajt’ badakhsi szép rubint –

Gyöngy-kösöntyűk ékesítik csipkerózsák kis fülét.

Vén platán, mint kézfogását, nyujtogatván ujjait,

Megcibálná rózsaágnak vérvörös-szín köntösét.

Tarka színben áll a kert, és mint kaméleon, a rét,

Gyöngyszínű víz ring, s a felhő hinti gyöngyös permetét.

Tán a kertek tarka köntöst ott szereztek, vélheted:

Hol ma hajtják s billogozzák fejdelemnek ménesét.

Ugy ragyog most, s víg a tábor, fejdelemnek székhelyén,

Még a Sors is néz, csodálván ennyi szépség színhelyét.

Mindenütt csak zöld, a szférák egybefolynak szinte már,

És a sátrak, mint a várak, érik egymást szerteszét.

Fürge-ujjú jó zenészek dallamától zeng a föld,

Sátor-mélyen sok pohárnok tölt, kínálván serlegét.

Annyi sátor, s mindenegyben ittasultan fekszenek. –

Annyi rét, és mindenegyes nézi kedves kedvesét.

Járja csók és szemrehányás, szenvedélyes szidalom. –

Hol zenész van, zeng a dal, s hol korhelyek, álom kisért.

Zöld a rét, és merre nézel: mint az égbolt, végtelen,

Partja-nincs tenger színével simaságban egyetért.

Brodszky Erzsébet fordítása

MILY VARÁZSLAT …

Mily varázslat! Minő uj színek megint!

Szürke égbolt s a víz rozsdás színe int.

Mind olyan más: az ég, a víz, az egész;

Nem maradt meg a régi szín, semelyik.

Szürke-gyapjas az ég, miként hegyi-juh,

S párduc-háttal rokon a tó vize itt.

Fellegekben bujkál a nap komoran;

Mintha látnék sötét vízen krokodilt.

Sárga lombok alatt a víz halovány,

Mint a gyömbér-belepte gyöngy – aluszik.

Mint tükörlap, a tó ezüst, s tetejét

Rozsda foltok – a hullt levél – belepik.

Szürke felhő ha nyargalón nekivág

Mintha látnám a sáh lovashadait.

Brodszky Erszébet fordítása

LÁM, MIVÉ LETTEM …

Lám, mivé lettem, hogy elhágy kedvesem?

Tévelyegvén szerte, folyvást őt lesem.

Ajkamat meddig harapjam, kérdezem?

Kedvesemnek gyöngy-fogára éhesen?

Ujra gyöngyöt-pergető felhő szemem,

Mert a gyöngyöt-pergető szót éhezem.

Képe nélkül már az álom elkerül.

Ajkamon nem nyit mosolyt más senki sem

Fogadalmat tettem, őrzi hű szívem –

Míg csak élek, nem szegem meg, nem, sosem!

Ígyvagyok. Hát ő, a kedves, mint van ő?

Én magamról szólhatok csak, róla nem.

Brodszky Erzsébet fordítása

SÖTÉT FELHŐ A KÉK TENGER FELŐL …

Sötét felhő a kék tenger felől szállt és kinyílt sátra

Forogván mint veszett szívben futó eszmék iramlása,

S akár pörgő-kavargó ár a csendes víz középtáján,

Vagy örvénylő boszorkányszél koromszínű kibomlása.

Eső zúdúlt a mélyéből, a mennybolton hasadt széjjel,

Miként pusztán elefánt-nép ezer nyájjá szóródása.

Hihetnéd hogy kitáj tükröt fedő rozsdás por sötétje

Avagy türkisz-azúr bársonyon mókusprém borítása.

A zöldellő tavasz-réthez hasonlít most, amint árad

Az égtájat bezöldítő varázs-tenger hullámzása;

A mennybolt mint a smaragd-tó, színén szárnyas

Szimorg sétál

Tanítgatván fiókáit a kis szárnyak nyitására.

Cserélődőn homályos lesz, világos lesz az ég-ív fönn,

A Nap bújkál, kinéz, aztán behúzódik palástjába.

Weöres Sándor fordítása

SORRA NÉZTEM …

Sorra néztem Szamarkandnak gyönyöreit, kéjeit,

A kerteket, a dombokat, völgyeit és rétjeit,

De zsebemben s erszényemben árva dirhem se lapul,

Szívem remény mezejéből tarka szőttest szőhet itt.

Mindenfelé a bölcsektől hallottam én eleget,

Hogy egy Kauszar és nyolc Éden eget-földet feldiszit;

Ezer Éden, még több Kauszar pompázik itt, leshetem,

De mi haszna, hazatérőn csak az égő szomj hevít.

Ha tobzódhat a tekintet, de a zsák és zseb üres,

Olyan mintha levágott fej aranytálcát nehezít.

Weöres Sándor fordítása

ONSZORÍ

EGY BÖLCS MESÉLTE …

Egy bölcs mesélte el egyszer tanulságért e mesét:

Beszél a fekete varju, s fehér sólyommadár.

Imígy a varju: „Hasonlók vagyunk, igaz, te meg én.

Madár vagyok, s te is az vagy, közös fajúak, lám.”

Felelt a sólyom: „Igaz bár, madár vagy,

s az vagyok én –

De természetre különbség azért akadna talán.

Hogy éljek, nékem e földön királyok adnak bért,

Te döggel élsz, szemetekkel telik be gyomrod akár.

Nekem királyi lakokban, s király kezén a helyem; –

Romok között s temetőkben terád a gyász sora vár.

Az én színem pihenésből ered, tiéd csak a kín;

A jognak én, tilalomnak jegyét te hordod ám.

Királyi kegyben a részem, feléd ki hajlana, mondd?

A jó a jónak örül csak, a rossz gonoszra talál.”

Brodsz^,ky Erzsébet fordítása

CSODÁLOD-É, HOGY A HITVÁNY …

Csodálod-é, hogy a hitvány tanulhat férfierényt,

Ha példaképen ámul, figyelve tett igazát.

Mert ámbraillatot addig lehel a köntös, amig

Még benne rejtve az ámbra, ha tőle el sose vált.

A szív, ha víg örömöt vár, tudásra nem tesz szert –

Párnát ha kíván a fej csak, sosem talál koronát.

Tengerbe hogy beleömlött a víz és elpihen ott,

Poshad, veszíti az ízét, termő erőt sosem ád.

Megjárja majd a magasság nagy utját s ujra leszáll,

Hozván a lélek erényét, s cukornak jó zamatát.

Korán ki fekszik, s későn kelő, ugyan mire megy?!

Győzelmet az nem arathat, királyi trónt sose lát.

Brodszky Erzsébet fordítása

GORGÁNÍ

VISZ ÉS RÁMÍN

(RÉSZLETEK)

VISZ ELSŐ LEVELE

Egész égbolt ha selymem lenne nékem,

És írnok mind a csillag fenn az égen,

S a mennyboltból merítvén égi tintát,

Homokszem-, hal- s falomb-betűkkel írnák,

Világvégéig írnák csak szünetlen

A vágyat, mely reménylőre él szívemben,

Nem írnák meg, hitemre, még felét sem;

E válásban ki látná rettegésem?!

Magányomban szememre nem jön álom,

S ha jön, rabolja hű rád-gondolásom.

Olyan lettem a kíntól: puszta árnyék,

Az ellenség is elnéz már barátként.

Ha sírással vidítom szívem olykor,

Tudom, mit ér: a lángot tűzzel oltom.

Keservemben keserves ír a sírás;

A kínnak kín csak orvossága, nincs más.

Magam vagyok, keserves bú a társam,

Te ellenséggel ülsz együtt vidáman.

Barát gyeplője ellenség kezében –

Szemem könnyűje csordul, hogyha nézem.

E hosszú fájdalom nagy máglya, vélnéd,

Türelmem benne ég el, semmi kétség.

Ki hőségben sem alhat, bárha vágyjon,

A tűzben, mondd, nyugalmat hogy találjon?

Vagyok ciprus, tövestül mit kitépett,

S gonosz kénynek vetett bús messzeléted,

Barátnőim, ha szívük hajtja őket,

S betegségemben engem látni jönnek,

Körém gyűlnek, szorosan körben állnak,

A párnák közt soványan meg se látnak!

„Beteg társnőnk – így kérdik tréfaszóval –

Vadászik tán, avagy ki tudja, hol van?”

A vágytól már olyanná lett a testem:

A látó szemnek elrejtett a testem.

A sírás lett a multban árulómmá –

Ma könnyem sincs, zokogni sem tudok már.

Hitemre, hogy Halál ha jönne értem,

Egy évig várna, meg nem látna mégsem.

A válásban csupán ez egy haszon van:

Nem lelhet rám Halál ily állapotban.

A bánat hegymagassá nőtt előttem,

S türelmem hogy felérjen rá, erőtlen.

Örökké tartson, el nem múlva, kínom,

E válást én ha tűréssel kibírom.

Olyan szívben a tűrés meg nem élhet,

A poklok lángja mit szünetlen éget.

Olyan szív, melynek vére mind kicsorgott,

Nyugodtan hogy takarhat bármi dolgot?

Hazugság az, hogy vérből lett a lélek –

Ha vérem nincs, hogyan, hogy mégis élek?

Te, kedves, míg pihentél itt, e keblen,

A testem lomb s virág volt még a lelkem.

Magányomhoz ez illik: tűz emésszen,

Faágként, melynek ért gyümölcse vész el.

Hogy elmentél, veled ment vágyam-álmom,

Ha nem látlak, nyugalmam nem találom.

Veled van vágyam ott a messzeségben,

Veled tér vissza, máshogy semmiképpen.

A sorsom háborog, s mindegyre várok –

Te mondanád, egekkel hogy csatázok.

Világom nélküled nyugalma-vesztett,

Miként egy hadsereg, vezért ha vesztett.

Ha sírással csitítom szenvedésem –

E búban sírni nem bűn semmiképpen.

Napok múlnak, vicsorgón jőve-mennek,

Vadászeb lép el így gazella mellett.

Magam vagyok, de társam lett a bánat,

S a fájdalmam elég foglalkozást ad.

Hogy elmentél, az életvágy nem éltet –

Te voltál csak nekem mindég az élet.

Tekints orcámra egyszer még, s belátod:

Ilyen sárgát a földön még ki látott?

Ha ellenség vagy is, ki harcban állasz,

Ez arc láttán tudom hogy megbocsájtasz.

E kínt látván, ha mégoly csalfa volnál,

Tudom, még nálam is jobban zokognál.

„Beteg vagy – szólnak –, elsorvadsz a kíntól!

Hozass orvost, hogy orvosságot írjon!”

Sokak baján amíg segít az orvos,

Nekem sok bajt okoz meg kínt az orvos.

Mivelhogy orvosom elárult engem,

Azért van épp e gyötrő kín szívemben.

E titkos fájdalom míg kínnal éget,

Te adhatsz rá csak írt, mely újra éltet.

Emészt a láng, szünetlen látni vágylak,

A szívem nem derül fel, csak ha látlak.

Csak Istenben s a sorsban van reményem,

Napom felfénylik egyszer majd, remélem.

Ha orcád napja felkél s rámragyog majd,

Eloszlat vakhomályt és bánatot-bajt.

Hisz ellenség is megbocsát, ha így lát!

Te nem tudnál, szívemnek látva kínját?

Ha megszánnál, talán ez visszahozhat?

Hisz ellenség te nem lehetsz gonosszabb!

E bús levél ha nem hoz vissza téged.

Kegyetlennek nevezlek, míg csak élek.

Brodsz^,ky Erzsébet fordítása

VISZ NEGYEDIK LEVELE

A válás napja, ó, akkor mi boldog,

Ha hűtlenségre nincsen semmi gondod.

A kedvestől keserves bárha válnod,

Reményed mégis édes: újra látod.

Magányod bánatát könnyebb viselned,

Reménység hogyha sértetlen tebenned.

Az együttlétnek is tüskéje sok van:

Harag, civódás ellentéte sokban –

De legrosszabb: unottság hogyha támad –

Közelség húz le ily gyümölccsel ágat.

Az elválás reménnyel tölti élted:

Viszontlátás örömhírével éltet.

Türelmét vesztve szívem hogyha lázad,

S kesergőn adja hírét bánatának,

„Szívem – mondom –, ne bánd azt, most ha szenvedsz,

De egy nap majd a drága kincsre lelhetsz.

A válás búja télen sújtja létünk,

Tavasszal újra boldogságot érzünk.

Ne bánkódj rajta, mostan bárha szenvedsz,

Ha jő a perc, viszontláthasd a kedvest.

Szerelmeddel üríted telt kupádat,

Felejtesz bajt, s elillan mind a bánat.”

A kertészhez ne mérhess, szívem, engem?

Nem ér fel tán a gondjával szerelmem?

Tekintsed bár, mikor virágot ültet

Virágzásig milyen sok gondja gyűlhet?

Hol álmát veszti s tenger gondot érez,

Kezén olykor tövis-szúrt sebje vérez;

Türelmetlen, s nem alhat nappal-éjjel,

Nevelgetvén locsolja szenvedéllyel.

Így ápolgatja folyton vágyva-vágyván,

Hogy egyszer majd virágot lát az ágán.

Tekintsed bár, ki dallos csalogányt tart:

Dalától szíve mily gyönyörrel árad?

Itatván szór kölest és tiszta árpát,

Ivorból s áloéból rakja házát.

Örökké csak figyel, tűrése fogytán,

Remélvén, hogy csodás hang tör ki torkán.

Tekintsed bár, hajón ki útnak indul,

Sosem ment ő a féléstől s a kíntul.

Örökké álmos, éhség gyötri csúnyán,

Csak ég és víz, a szél-szántotta hullám.

Sehol, semerre biztonságra nem lel,

Hol ettől, hol amattól félve retten.

Reménnyel járja útját ő azonban,

Ha forgathatja árúját haszonnal.

Tekintsed bár, ki vájkál bányamélyben,

Mi kínt szenved magában ott a mélyen?

Se nappal nem talál nyugtot, sem éjjel,

Se nap, sem éj e kínt nem tépi széjjel.

Követ hurcol s vasércet mindörökké,

Zúzván a sziklabércet mindörökké.

Csak egyért él csupán, csak egy, mit áhít:

Hogy egyszer drágakincset lel, királyit.

Remény és kín, nagyobb nincs, mint e kettő,

Az embernek tehát kell mind a kettő.

Amíg Nap s Hold az égen járna, meglásd,

Szerelmemben remény s kín váltja egymást.

Szerelmem fája, díszéül szívemnek,

A kertek ciprusával versenyezhet.

Se forróság a lombjának nem árthat,

Se nem sárgul, rideg fagy bárha támad.

Üdén zöldell s növekszik egyre szépen,

Tavaszból, lám, ki nem fogy semmiképpen.

Szerelmed fája mily cseppet hasonló!

Vad ősz cibálta fához lett hasonló.

Csupasz már, hasztalan termésre várván,

Virág és lomb helyett tövis van ágán.

Remélem bár, kitellik még időmből,

Szerelmed fája ismét hogy kizöldűl.

Hüség gyümölcse áldást hoz, s csodát tesz,

A tüskékből ha száz-szirmú virág lesz.

Vagyok száraz levél, záporra szomjas,

S te hűs lég vagy, ki enyhet záporozhatsz.

Vagyok dervís, csapásban, kínban élek –

Te Qárún vagy, s a kincset szűkre méred.

A könnyem hull, s mi legrosszabb e földön:

Időmet már a sírással kitöltöm.

Szerencsétlen, ki holt kedvest siratván,

Zokog csak egyre árván sírja halmán.

Betegségben vigyázok, bármi érjen,

Egészségem reményét el ne tépjem.

Bolyongok hontalanként ily világban,

Hazámért már beteggé tett a vágyam.

Az út szélén ülök csak, mint a vándor,

Felőled kérdezek csak egyre, bárhol.

Ha mondják is: „Ne táplálj dőre álmot,

Reményed tűnt remény, hiába várod!”

A válasz rá: „Amíg e földön élek,

Remélek, és remélek, és remélek!”

Türelmem nincs, kiűzte már szerelmem;

Reményemnél kitartok rendületlen.

Szegény lelkem a tűzben mégsem ég el,

Ha olykor meglocsolgat jó reményem.

Reményt vesztvén, ó, jaj, lelkem nem élhet!

Remény nélkül egy óráig sem élek.

Brodszky Erzsébet fordítása

A NŐI SORSRÓL

(RÉSZLET)

Találón szólt a móbed, lám, Hosángnak:

A nőknél észt s szemérmet győz, ha vágynak.

Tökéletlen teremtmények, csalárdak,

Szeszéllyel teltek, így rossz hírben állnak.

A vágyért két világot bár veszítnek,

Az értelmet csak aztán kérdezik meg.

Ha ésszel bírsz, szíveddel mérd le vágyad:

Minő szégyen, mi érhet, mily gyalázat!

A csábnak bár a nők bővébe vannak,

Hitelt adnak a csábító szavaknak.

„Szegény” bús férfi csapdát mennyit állít,

Hogy elfoghassa azt, kit szíve áhít.

Örökké nőre les, csak rá vadászik,

Nagyon könnyen kerít hálóba bárkit.

A zsákmányt megkötözvén száz kötéssel,

Reménnyel, bíztatással, esküvéssel,

Ezer módon bizonygat, egyre sarkal,

Könyörgéssel, becéző szép szavakkal.

De bírván, lám, a kínzó vágy csitult már,

S ha felsóhajt, a kínzó vágy csitultán,

Szerelmes vágya finnyásságra fordul,

S fanyalgó hangja hangos szóra mordul.

Hogy úgy vélnéd: kilobbant már a volt láng,

Kihúnyt a tűz, miként hamvába holt láng.

Szegény nő már megúntan, sírva szenved,

Nem érték már a hűtlen férfiszemnek.

Szerencsétlen: ravasz csapdába ejtett,

Hirét veszejtve csak szégyenre tett szert.

Fizet nagy árat, mást juttatva célhoz:

Feszített íj örökké rajta céloz.

A hűtlen férfi már semmit sem átall,

Kíméletlenre vált győzelme által.

Szerelmet nem mutat, sőt szánja inkább,

Szegény nő szégyenét felhányja inkább.

Remél tán még a nő, gyötrő reményben

Ugy ég, mint hó a nap tűző hevében,

A sebzett vadszamárnak társa, úgy van:

Szívét-lelkét a kétség tartja gúzsban.

Urától vagy családjától remegvén,

Az Istent féli, szégyenkezve tettén.

Brodszky Erzsébet fordítása

NÁSZER-E KHOSZROU

VILÁG-FÁNKON GYÜMÖLCS…

(RÉSZLET)

Világ-fánkon gyümölcs szebb semmi sem kél,

Te értő ember, ember-értelemnél.

Világ-fánkon, ki bölcs – értelmes embert

Gyümölcsnek s ostobát tüskének ítél.

Akár tüskék között édes narancs bú,

A rosszak közt a jó elrejtve úgy él.

„Szabad vagy s bölcs, miért Jumghánban élsz hát

Magadban, koldusok módjára?” – kérdél.

De nézd meg jól! Az ég Jumghánban is véd!

Ki bölcs, engem fogolynak senki sem vél.

Ezüstércet, rubintot kőbe zárva

Fogolynak vagy silánynak tán neveznél?

Ha Jumghán gyatra, hitvány is, de megvan

Méltóságom, becsem, s több kell-e ennél?

A kígyó förtelem s undor szemünkben,

De mégis, lám, a kígyókő vagyont ér.

A kagyló gyatraságáért sosem lesz

A pompás gyöngy silány az embereknél.

Ha ékes, tiszta illatú, a rózsa

Csupán trágyán, a szántott földeken kél.

Világ-fánkon gyümölcs vagy te s magad vagy

Fa is, hogy majd gyümölcsöt: szót teremjél.

Te döntsz, hogy tüske nélkül jó gyümölcs, vagy

Gyümölcs nélkül tövis lenni szeretnél.

Ha terméd ész gyümölcsét, jó. Ha nem, hát

Silány nyár, nyárfa, meddő nyárfa lettél.

A dínár-lombu, gyémánt-terhű fához

Hasonlóbb nincs a bölcs értelmű fejnél.

Tudás, ész több a gyémántnál, dinárnál,

Ha éber szemmel, ép szívvel cselekvél.

Ha fád meghozta bölcsesség gyümölcsét,

Gyümölcsével esőként permetezzél.

Gyümölcsöd hogyha szellemdús, ha édes,

Derék tetted szavadtól el sosem tér;

De szemnek bearanyzott rossz dinár vagy,

Ha tett nélkül való szókat fecsegtél.

Ha központ nincs, nem írhat kört a körző,

Szavadhoz szóhoz értőket keressél!

A harctéren tüzes napként kitetszik:

Menekvő támadáshoz vissza nem tér.

Ellőbb tudd meg, miről szólnak, csak úgy szólj –

A turbán, mondd, előbb jön tán a fejnél?

Ki rozsdás szót a tisztával mos össze,

Szivet rozsdátlaníthatni hogyan vél?

Ha mit sem tudsz, minek mindig beszélned?

Csupaszítnod magad le meztelenné?

Arabs nép kerge mód föl és le száguld,

e önnön balgaságod foglya lettél.

Ha nem dév vitt a tévútra, miért, hogy

Virágos rétre leprásan bementél?

Miért mondod, hogy orvos vagy? Betegtől

Tudod jól, gyógyítást hogy senki sem kér.

Göröngyös, nyaktörő szónoklatodtól,

Ha van mód rá, a lelkünk kéri, kímélj!

Ha nem szégyellted eddig balgaságod,

Tanulnod sem lesz inkább szégyen ennél.

Ha most engedsz, ha most jó szóra megtérsz,

Világ végén a lelked tűzre nem tér…

A Hoddzsát tudja zsarnok égi szférák

Fonákságát, s tanácsot szívesen mér.

A mennyek klastromával senki többet

Khorászán népe közzül harcra nem kélt,

Világunk marka mígnem elbocsátó,

S az egyetlen, nagy úrhoz vissza nem tért.

Világunktól ha szenvedsz, járd az útját,

Nem is lelsz útat, ösvényt jobbat ennél.

Tótfalusi István fordítása

ROUSÁNÁ’Í-NÁME

(RÉSZLETEK)

BÖRTÖNBEN …

E börtönben találhatsz cimborákat,

Akiktől futni bölcsebb, válni bátrabb:

Fukarság az, Mohóság az s az Álság,

Szemérmetlenkedés az és Csalárdság,

A Dölyf az s végezetként az Irigység –

Nehogy ily cimborákkal dolgod essék!

Te fuss el s más barátokat keressél,

Neves, nagy, tiszta társakat keressél!

Szerénységet s Elégséget s Kegyelmet,

Szelídséget, Szigort és Engedelmet,

S ha értelmes vagy, akkor Bölcseséget:

Azoktól fuss, ezek közt töltsed élted,

Ezek csak jót, azok rosszat kivánnak,

Hisz önnön birtokodban nemde sáh vagy?

Segítsd meg, kik neked csak jót akarnak,

S akik rosszat kivánnak, elzavarjad!

Ha ilymódon teszel, lelkedben úr vagy,

De dév vagy, hogyha ezt meg nem tanultad!

Tótfalusi István fordítása

SOSEM LELSZ ITT E FÖLDÖN…

Sosem lelsz itt e földön hű barátra,

Bizony, nem lelsz igaz szívű barátra.

A sok-sok csalfa és kétszínű társtól,

Siess megválni a képmutatástól.

Barátod van, de hogy hasznát keresse,

Falás étked hogy a szádból kilesse.

Ha gazdag vagy, kinéznek támaszuknak,

Ha sorsod rosszra fordul, futva futnak.

Szerettek, míg aranyt s dénárt mutattál,

De hitvány léssz, ha pénzed nem maradt már.

Ha marhád fogy, nyomán fogy a barátság,

A károd csak saját hasznukra váltják.

A lelked könnyű, míg megvan hatalmad,

Alább esvén tűnik már súlyosabbnak.

Miért kívánsz barátot, mintha vértet,

Ha semmit sem tehetnek úgysem érted?

Hidegben vagy melegben – vége ez lesz;

Nem illők sem hideghez, sem meleghez.

Ha bölcs vagy hát, olyat válassz barátnak,

Ki dolgodban segít, baj hogyha támad,

Ki véled szíve titkát is megosztja,

Ki melléd áll erősen jóba, rosszba,

Ki jól meghúzza övét, hogyha kéred,

Ki éltét is szívesen adja érted,

Ki tőled semmi kincsért el se válna,

S kinek őszinte szót szól szíve, szája.

Tótfalusi István fordítása

MAGASZTALNUNK A HITVÁNYT …

Magasztalnunk a hitványt nagy nevetség,

Szamár hátára gyöngyöt mintha kötnénk.

Vesződséggel bemocskolnád nyugalmad?

Nem ér fel két világgal rongy jutalmad!

Magad nem resTeled te önszemedben,

Hogy ajkadról hazugság foly szünetlen?

Felállnod rút hazugságot böfögve

A tisztességedet rombolja össze.

Ajándék koldulása szörnyű vétek,

A legfőbb undor és csúfság az észnek!

Te szádat fel ne nyisd bárkit dicsérve,

Tudást vágyó agyad szenvedne érte!

Te nem vagy, mint a költők, szófecsérlő,

A tisztesség tenéked kincset érő.

Igazságtól fülük nyílása zárva,

Ökörre vall beszédük csak s szamárra.

Hiú, hitvány szavuktól mit remélnek?

A kagyló-furdalástól tiszteséget?

Igaz költő a szó uralkodója,

Ilyen hitvány beszédtől Isten óvja!

Tótfalusi István fordítása

QATRÁN

A TAVASZ LEIRÁSA

Rubint a föld a permetező fellegek nyomán.

Csillámlik új rubint-teher a fáknak ág-bogán.

Mint bárbad-on ha játszanak és peng a lant soká,

Galamb s a gerle éneke úgy zeng amott a fán.

Itt lent a rózsa, kedvesem orcája, mosolyog,

Ott fent a felhő, bús szemem, ejt könnyet bánatán.

Fésűt fog és a kertbe megy a fésülő leány,

És ölt menyasszony-éket a kert fája mindahány.

Felhő imitt-amott van, az ég boltja tiszta kék;

Hó csak imitt-amott van a hegyeknek oldalán.

Tulpánvirág piros-feketén bontja szirmait,

Sárgán nyitott a nárcisz, a szirmán fehér, az ám!

Ez, mint ezüst kehelyben a bor jó aranyfa, ég,

Az: mintha tűz lobog s közepén sűrű füstje száll.

Kert kert után virágba borult és ezüstfehér;

Csermely, patak fut, a violáktól mosusz-lilán.

Nagy fák alatt a kis violát nézd, emelt fejét:

Mint zord biró előtt a konok bűnös áll, csak áll.

Százszor-ezer kinyílt tulipán ég a rét füvén,

Gyertyák az óceán közepén, így ha mondanám.

Tulpánlevélen ott a piciny csepp esőcske, nézd:

Nagyúri gyöngy a karneol-ékes alapzatán.

Fácánlesen mikéntha a sólyom magasra száll:

Felhő a rózsa és tulipánok fölött, fut ám!

Földön, ni, hány gazellacsapat – egy a más után!

Égen, ni, darvak, annyi csapat – egy a más után!

Kopóktól ez riadva fut és zöld mezőkre lel,

Sólyomtól az nyugalmat a vízben talál csupán.

Bús orcaként amottan a bakszarva bágyadoz;

Bíbornövény virít, üde, mint boldog orca, lám!

Hajlong a fűz a ciprus előtt, szélben úgy, miként

Király előtt a nagyjai hódolnak ostobán.

Brodszky Erzsébet fordítása

A TEBRÍZI FÖLDRENGÉS

(RÉSZLET)

A jó reményt lehetetlen tovább is őrzeni már

Egy ily világban, amely rendre forgat állapotán.

Mióta áll a világ, egyre változik, alakul,

De nem segít soha már semmi sorsa iszonyatán.

Te más leszel, de az éj és a nap csakúgy alakul.

Te más leszel, de az év s hónap megy a maga során.

Lehetne mondani jövőt jelekből? Nem lehet azt!

De csak figyeld az eget – száll-e jeltadón a madár.

Te szolga vagy s ha beszélsz, kérve szólanak szavaid.

Az ember azt sohasem érti, istenünk mit csinál.

Viraszt az isten, az ember meg álmodik szelíden,

S az ég forog, sohasem áll meg, nyugtot mégse kivárt.

Szíved telítve vagyon vággyal és panaszt szór csak,

A test, reményeinek rabja s vár reá a halál.

Te kín! Örömre nem emlékszel, melyet e kor adott?

Te búcsuzás! Soha nem volt gyönyör e földön tán!

Örömtelibb város egy sem volt Tabríznél sohasem.

A szépségén nem tett túl semmi, sem hitén, vagyonán.

Ki itt lakott, az ölelt vígan, élt, evett, ihatott.

Falán belül sose volt ínség, semmiben se hiány.

Csupán a szív örömével törődve élt, aki élt,

A szolga és a tudós éppúgy, mint akár a király.

Ez istenét kegyesen kéri, űzi az a vagyont,

Kupát szorítva ez itt részeg, az verselni kiván.

Amaz vadászebek hadával űz gazellahímet,

Ez édes ízt akar és könnyű dalt hallani csupán,

S aludni ímhol a szép lánnyal, akin mósusz a jegy,

S a többi is vígan él s terveket naponta csinál.

Javuk szerint vala jósorruk, s ebben volt a remény,

De mint ki nem hiszi és mégis egy vakhírt kitalál,

De mint ki nem hisz, azért mégis álhírt hazudik ő:

Az ég zudít ama városra, hogy büntesse – halált!

A szépre pusztulást, a jóra bajt, keservet, iszonyt.

S a domb lesüpped, a völgy szökken, egymás helyire áll.

Mi puszta volt, magas heggyé lesz, és a hegy sivatag.

A föld nyílik s a fa meghajlik és támaszt se talál.

A hegy megindul, a víz duzzad, árad és megered.

Az ég letépi a tetőket és vadul kiabál.

A hold letépi a fákat, és ágakat sarabol.

Nem is marad helyükön már csak pusztulás s a halál.

Nem is maradt palotáiknak ímhol helye csupán.

Demény Ottó fordítása

MASZ^cÚD-E SZÁ^cD-E SZALMÁN

NÁJ VÁRA BÖRTÖNÉBEN …

Náj vára börtönében hangom jajong, zokog.

Már senkinek se kellő siró fahang vagyok.

Elmondom így a hegynek minden panaszszavam,

Mert bánatomra vigaszt, választ csak ott kapok.

Vak lettem és ha mégse busúlok emiatt,

Mert este itt a reggel, és éjjek a napok.

Hajnal, ha jő, hatalmas hegyként reám szakad,

S egy óriási felhő cellámba lép legott.

Villám hasít be hozzám? Mint napsugár becéz,

S hoz nékem égi jelként hajnal-fuvallatot.

Várbörtönömbe gyékény-fekhelyre dőlök én.

Ám öncsalás e szó, mert kőágyon álmodok.

Nézd! Gazdag ám a zsákmány. Ily jól vadászok én!

Sorsom kevély kezéből már nem szabadulok.

Kardom talán a sorsé? Ékíti drágakő!

Egy szép napon lehet, még fegyvert is hordhatok.

Mért hánytorogsz, vonaglasz? Mért tép a bú Masz^cúd?

Hogy sorsod ily keményen megforgat és kínoz?

Bármily nehéz a sorsod, hitvány ne légy sosem.

Ugy állj, miként a délceg és büszke ciprusok.

Demény Ottó fordítása

ANVARÍ

MIT TESZ AZ, HOGY SZERETSZ?

Mit tesz az, hogy szeretsz? A kín tere vagy;

Búnak is nagy tudásu embere vagy;

Végzeted kardja átdöf és lezuhansz;

Sors nyilaz, száll a nyíl: te célköre vagy;

Lábadon vasbilincs, te kérted, igen:

Más bilincs nem kötöz le, csak vele vagy;

Érzelem talpa rug egy életen át;

Mint az Ő fürtje, hajtva kétfele vagy.

Arca Nap, felragyog: te, látva e fényt,

Semmi más, lég picinyke porszeme vagy;

Sujt a kín, élvezed; király sose léssz:

Érzelem száműzöttje, őrszeme vagy;

Durvaság rug beléd, gyötör, kit imádsz:

Néki mégis rajongva hű fele vagy;

S mert szerelmes vagy, őrli csontjaidat

Vad malom: lenti őrölő-köve vagy.

Devecseri Gábor fordítása

CSAK NÉZD, KI GYÖTRI SZÍVEMET

Csak nézd, ki gyötri szívemet így, s mért e szenvedés!

Hogy mit s kitől remélt, amiért sért e szenvedés?

Forró kiáltásra azért nyílik így a szám,

S fúvó hideg szelekkel azért ért e szenvedés.

Szívbéli jóbarát ha szeret, bánom én a kínt?

Ám nincs barátom! Így minek is vesz vért e szenvedés

Szívem, belőled? Elsuhogott boldog életünk!

Nincs benne, lásd, szünet sose, kisért e szenvedés!

Egy város Anvarí; s ez a gházálja: nap meg éj.

Hit nézd, ki gyötri szívemet így, s mért e szenvedés!

Devecseri Gábor fordítása

MEGLÁTTAM ŐT

Csak messziről láttam: peri ő,

Bálvány, gyönyör, kínt is kerítő;

Kámfor gyanánt szép ámbra-fürtje

Orcája sarkán ringva-lengő;

Eggyé-szövött búcsú s örök csók;

Csillag ragyog: bősz s megsegítő.

Megkérdezem félős-kacéran,

Gyáván az édes lányt, kié ő:

„Forrása bájnak, szólj, az égre!”

„Én? Anvaríé, az égre!” – így ő.

Devecseri Gábor fordítása

MONDTA EGY FÉNYLŐ-ESZŰNEK …

Mondta egy fénylő-eszűnek, mondta egy tán együgyű:

„Tudd, a kormányzónk mi: nem más, kapzsi koldus, szemtelen.”

Szólt amaz: „Hogy volna koldus? Kalpagának gombja csak

Száz olyannak, mint mi, sokszáz évre szóló élelem!”

„Jaj, szegény – igy szólt a válasz–, tévedésed éppen ez!

Köntös, étek nála, mit vélsz, honnan oly töméntelen?

Tudd: a nyakláncán a gyöngyök – gyermekemnek könnyei;

Nem rubint – árváitoknak vére csillog fényesen

Fönt a nyergén; nincs pohár víz, mit ne tőlünk kérne ő.

Kenyerünkből. teste, húsa s csontja, vizsgáld, teljesen.

Hívd tizednek, hivd harácsnak: tudd, a kérés – koldulás.

Egy igazság mondja ezt, hívd tíz neven vagy száz neven.

Az, ki kér, az koldul, így van, s kéregessen bárki is,

Salamon vagy Qárun, egy csak: koldus, és más semmisem.”

Devecseri Gábor fordítása

UTAZZ!

Utazz! Tanít utazásod, s a rang küszöbje lehet.

Mi kincset ád: utazásod, mely alkotásra vezet.

Ha itt silánynak ítélnek, ha nem becsül meg a nép,

Ne várj, utazz el azonnal, keresd meg ujra helyed.

Bizony, nem tudja sajátját becsülni semmi soha,

Se büszke férfit a város, se bánya drágakövet.

De hidd: utazni ha tudna, s helyét cserélni a fa,

A fejsze őt sosem érné, nem ütne rajta sebet.

A földre nézz, meg az égbolt magas terére: a föld

Alant hever, de utaznak a fényes égi jelek.

Deveeseri Gábor fordítása

EMBER KEGYÉNEK …

Ember kegyének beszennyezettje ne légy,

Míg otthonodban kerül kevéske kenyér!

Kik csak kevéssel beérik, lépj közibük:

Olcsó közöttük, mi szép s ezért sokat ér!

Ovd hát a kegytől magad, ha megteheted:

Lelked kicsiny lesz, ha emberek kegye ér.

Tartós lehet tán a test világa? Ne hidd.

Lelked ma itt van, de csakhamar hazatér.

Tudjuk: kinek van, mit adjon, adni ha kész,

Megnyílik őnéki jótevésre a tér;

Mégis: ki azt, mit kínálnak, át se veszi,

Munkája ennek sehogyse könnyű kenyér.

Mert szép erényed, ha adsz; de abba, ha nem

Kérsz s nem fogadsz el – erény ezer belefér.

Deveeseri Gábor fordítása

MONDSZ-E GHAZALT …

„Mondsz-e ghazalt ezután még?” ,Szivem urnője, sosem!

Se szatírát, se dicsőség dalait már” – felelem.

„De miért nem?” „Nosza halljad: csak az eltévelyedés

Szüli mindet; de az elmúlt, soha nem lesz eleven.

Ha daloltam, ha dicsértem, ha haraptam, csak azért:

Szerelem vágya, mohóság, harag áradt szívemen.

A legelső, ahogy éj jött, csupa bánat, csupa gond:

Cukor-ajk és gyürü-hajfürt, hogyan ír meg jelesen.

S az a másik, ha a nap kélt, csak a pénzért nyüszített:

Hogyan is kapja meg, és az, ki megadná, ki legyen.

Az utolsó, valamint egy sebesült eb, csak azért:

Hol is ér egy nyomorultat, kibe ő mar hevesen.

Ez a három be falánk eb! De az isten szeretett:

Maga lett már fogaiktól szabadítóm kegyesen.

S legyek ismét a dicsőség, meg a vágy s gúny dalosa.

Uram, őrizz! Ne igázzam le eszem már, ne tegyem!

Anvarí, tudd: a nemes nem fecsegő! Épp eleget

Fecsegett szád ezidáig; nosza, fékezd nemesen!

A nyugalmat s a menekvést tudakold; mert ami vár,

Lehet egy perc, lehet öt perc, s az is elszáll sebesen.

Devecseri Gábor fordítása

NIZÁMÍ

KHOSZROU ÉS SIRIN

(RÉSZLETEK)

A SZERELEMRŐL

Szerelmet tűztem én zászlómra ékül,

Ne adj’ Isten, hogy éljek már enélkül.

Mert nincs mihrábja több az égi boltnak,

S világunknak vizet más föld nem onthat.

Ezért szolgája légy, csak erre gondolj,

Ha minden tisztaszívű néki hódol.

Szerelmen kívül nincs más tiszta szándék,

Csalárd minden, mi nem szerelmi játék.

Világszellem ha nincs eltelve véle,

Időknek kezdetétől vajh ki élne?

Szerelmétől ki fosztott, senyved az rég,

Halott, bár benne száz lélek lakoznék.

Szerelmed bárha bűbájt nem keverget,

A bánattól ugyé feloldja lelked?

Ne élj csak, mint szamár, alvás-evéssel,

Ha csak macskával is, élj jó kötéssel.

Ha csak macskával is, hű szívet osszál

Inkább, mintsem legyél árván oroszlán.

Szerelmed nélkül egy szem mag se sarjad,

Szerelmed háza adhat csak nyugalmat.

Szerelmes tűz a legfőbb jó, s ha senyved,

Virág nem nyit mosolyt, s nem sír a felleg.

KHUSZRAU ÉS FARHÁD VETÉLKEDŐJE

Tanácskozván a sáh ilyképp határoz:

A hegyzúzót vezessék trónusához.

Belépett, mint a hegy s állt rendületlen,

Nyomában jött a nép sűrű tömegben.

Fejében vert tanyát kín s eltörődés,

Szívében mély magával-nem-törődés.

Siralmas háborultság ült az arcán;

Az ég is könnyezett láttán, siratván.

A sábt nem nézte, mint ül ott a trónján,

Kemény lábat vetett, mint zord oroszlán.

Sírínért ugy epedt, hogy semmi mással

Nem is gondolt, se sáhval, sem magával.

Fogadták őt parancsolt tisztelettel,

Ahány lépése, szórták ékkövekkel.

Leültették az órjás elefántot,

Hol el’fántnagyra szórt aranyhegy állott;

De mert szívében ékkő-kincse egy volt,

Arany vagy por szívének mindenegy volt.

Aranykinccsel mivelhogy nem törődött,

A sáh ajkat nyitott s hint drágagyöngyöt.

De bármit szólt, szavát csiszolta bárhogy,

Csiszolt elmével éppugy visszavágott.

Először kérdi: „Honnan jössz, mi tájról?”

„Barátságnak – felelt – fővárosából.”

A sáh: „Mit tesznek ott, kik benne laknak?”

Felelt: „Bút vesznek ott és lelket adnak.”

A sáh: „Árulni lelket mégsem illik.”

Felelt: „Szerelmeseknek szépen illik.”

A sáh: „Szívtől van égő nagy szerelmed?”

Felelt: „Szívtől, de értek rajta lelket.”

A sáh: „Sírín iránt mily vággyal áradsz?”

Felelt: „Az Édes üdvösséggel áraszt."

A sáh: „Éjente tán holdként csodálod?”

Felelt: „Álmomban, ám hol leljek álmot?”

A sáh: „Meg hát mikor szűnik szerelmed?”

Felelt: „Szívem ha föld mélyén pihen meg.”

A sáh: „S mit tész, ha kastélyába lépsz be?”

Felelt: „Tüstént fejem vetném elébe.”

A sáh: „S ha félszemed sebzé, taposva?”

Felelt: „Párját kínálnám, azt tapossa.”

A sáh: „Más hogyha elhódítja vággyal?”

Felelt: „Kő volna bár, vész kardom által.”

A sáh: „Hozzá ha nem jutsz, semmi áron?”

Felelt: „Távolból is bár látva-látom.”

A sáh: „Holdtól a távollét mi dőre!”

Felelt: „Kóros maradjon messzi tőle.”

A sáh: „S ha mindened kívánni fogja?”

Felelt: „Istentől ezt kérem zokogva.”

A sáh: „Kérné fejed tán, vágyra kapván?”

Felelt: „Zálogba vállamról odadnám.”

A sáh: „Vágyad magadtól máris elvesd!”

Felelt: „Ily tettre nem képes szerelmes.”

A sáh: „Nyugtot keress, meddő a vágyad!”

Felelt: „Nyugtot szívem sohsem találhat.”

A sáh: „Kínod türelmessen viseld el!”

Felelt: „Ily kínt szerelmes hol viselt el?"

A sáh: „Nem szégyen az, kínt tűrni némán.”

Felelt: „Tűrnék, de szívem nem enyém már.”

A sáh: „Vágyadból így csak kín fakadhat.”

Felelt: „Ennél nagyobb üdvöt mi adhat?”

A sáh: „Szíved ha nincs, úgy lelked őrizd!”

Felelt: ,Nélkű1e ellenségem ő is.”

A sáh: „Mit félsz, nagyobb kín még mi érhet?”

Felelt: „Távol ha kell hogy tőle éljek.”

A sáh: „Ágyast kívánsz tán, az hiányzik?”

Felelt: „Más az, ki ágyastársra vágyik.”

A sáh: „Szépsége mint fénylik szívedben?”

Felelt: „Nem tudni azt, csak képzeletben.”

A sáh: „Szívedből irtsd ki szenvedélyed!”

Felelt: „Lelkem ha nincs, aztán hogy éljek?”

A sáh: „Sírín enyém, rá már ne gondolj!”

Felelt: „Szívem mikor lesz ment e gondtól?”

A sáh: „S vágyam ha szemtől-szembe látja?”

Felelt: „Jajszóm világot gyújtva lángra.”

Legyőzetvén a sáh csak nézte szótlan,

Vetélytársát felűL nem múlta szóban.

NAKÍSZÁ GHAZALT MOND SÍRÍN NEVÉBEN

Nekíszá, mint a Bálvány mondta, fennen,

helyes hangnemben ily ghazalt dalolt el:

„ó, szem, üdvöt sugárzó, hagyd az álmot!

A boldogság jelét tán hogyha látod!

Türelmem bércein kelj, égi hajnal!

Szívem szemét, ó, fényesítsd a Nappal!

Ha néhány napra csak, rám üdvöt árassz!

A kulcsot hozd, bilincsem hogy kizárhasd!

Agyam tisztítsd, te jó Szerencsecsillag!

Segíts rajtam, ha tudsz, esengve hívlak!

Csapást készíts, koholj cselt, ó, te kedves!

A búbánat hadát futásba kergesd!

A szívem lázban ég és vértől ázik;

Ha irgalmat hozol, ne késs sokáig!

Esettebb társra nálam nem találhatsz,

Se gyengébbet keresvén sem találhatsz.

Vizet nem öntök bár tenyérre, látod,

De főzök tűzön ízes-jó kebábot.

Fonállal nem tudok bár varrni képet,

Rutám égetni kellőn, ahhoz értek.

S ha méltó nem lehetnék rózsavízhez,

Kínálnék sört, kezemben míg erő lesz.

Ha szőttest nem terítek láb-elédbe,

Seperhet port ruhám köntös-szegélye.

Fejemmel porban én árnyék vagyok csak,

Keserves árvaságban búsulok csak.

Lakozzék csillagraj Hold-udvarodban,

Vidító Vénusz is kell bánatodban.

Fogadj házadba, szolgálnék akárhogy,

Krályné-rangra egy percig se vágyok.

Kívánod tudni, vágyam merre terjed?

Tudod bár jól, ha kérded, mit feleljek?

A vándorral szívet fájón ki oszthat –

Ki gondot hord s a súlytól összeroskad?

Szerelmes rózsaszál, mely fátyla-Tépten

Világtól elvonult s nem látja régen;

Mezőföld, melybe nyílvesszők hatolnak,

Tulpánvirág, mely ifjan, rejtve fonnyad:

Reményét vesztve itt semmit se vár már –

Ilyenné lettem éppen, mondanád rám.

Se társam nincs, bajomban hogy segéljen,

Szerencsém sincs, hogy ölné most a szégyen.

A fuldokló mezítlen példa erre:

A haldoklásban is kell ám szerencse.

Szerencsétlen szívem csak búsul árván,

Szíved hogy lángra gyúljon, várva-várván.

Irántam hogyha nem gyúl lángra vágyad,

Legyen hát úgy, ahogy kívánja vágyad.

Keservet hogyha mérsz rám ajkad által,

Hogy égjek, mint a száraz jó fa, lánggal,

Menyegzőm lesz csak ez, mert el nem égek,

Szerelmes szív a tűzben el nem éghet.

Hogy adhatnék parancsot én királynak?

Ha jobbat szánsz nekem, hát rajtad áll csak.

Brodszky Erzsébet fordítása

LEILÁ ÉS MADZSNÚN

(RÉSZLETEK)

IGAZSÁGTALANSÁGOT NE VISELJ EL!

Mért tűröd el ártalmát gazoknak?

Játékszere mért vagy aljasoknak?

Mért tartod a vállad más fejeknek?

Mért vállalod el, ha sértegetnek ?

Tégy, mint a magas hegy, állj keményen,

Azzal, ami lágy, te bánj keményen!

Mint szűz liliom, ha selymet ölt föl,

Kínt szenved a tiszta itt e földön.

Lelked öli csak a vak alázat,

Lealjasul az, ki fel se lázad.

Légy mint a tövis, s a kopja vállon,

Rózsát utadon sokat nyalábolj!

Rombol csak erőszak, jogtalanság,

Embert öl a rút igaztalanság.

Ó, száqi, időm lejár, ha mondom!

Bort hozz, a fejem nehéz a gondtól!

Vándornak amely világol, abból,

Vén is megujul, ha kortyol abból.

Nembánom ivókat végy ma társul,

S lelj már utat e hiú világbul.

Brodszky Erzsébet fordítása

A PÁDISÁHOK SZOLGÁLATÁT HAGYD EL!

Porszemmel örülj, mint Nap sugára!

Mért vágyol a Dzsemsid udvarába?

Képül ne királyok életét vedd!

Romlást okoz ám a tétlen élet!

Inkább ovakodj a pádisáhtól,

Félj mint a gyapot, ha máglya lángol.

Fénnyel lobogó tűz, oly veszélyt rejt,

Melytől csak a messzeség, mi védhet.

Lám, gyertya körűl a pille fénylett,

S hozzá közelebb hogy ért, elégett.

Ó, száqi, a fájdalom szorongat!

Fájdalmat elűzni tiszta bort adj!

Azt hozd, minek ó-ezüst a színe!

Szívem csupa-kedvre az derítse!

Brodszky Erzsébet fordítása

SERÉNYEN SZOLGÁLD AZ EMBEREKET!

Seprűzd csak e szőnyeget keményen,

Lábad mikoron veted, keményen.

Táncolj, ahogyan kering a mennybolt!

Úton buzogányod éberen hordd!

Inkább gyalogolj, ne ülj nyeregbe!

Nem félve csapást, nézz véle szembe!

Terhét a világnak vidd, ha bírod.

Zálog mi lehetne biztosabb, mondd?

Vállról ha leejted itt a terhet,

Vállon viszik akkor mind helyetted.

Ó, száqi, a bíbor bort elébem!

Jöjj, életet adj, borod segéljen!

Oly bor, mely a szervezettel egyez,

Lelket derít és szívet legyezget.

Brodszky Erzsébet fordítása

MADZSNÚN LEILÁ LÁTÁSÁRA MEGY

A lég, az a bársony öltözékű,

Hogy lábperecét öltötte ékül,

S az ég peremén higanyló csillag

Naptűz vörösében égve csillant,

Madzsnún, dobogó, riadt szívével

S néhány jóbarát kíséretével

Indult a szerelme otthonához; –

Versel, s: „A rabod vagyok!” – kiáltoz.

Ment s már közeledve tűzben égett,

Mert már a türelme inge tépett.

Gonddal tapogatva szíve táján,

Foltozni a rongy-lepeli kívánván,

Ment, botladozón, megittasultan,

Arcát s a fejét csapkodta dúltan.

Nem volt ura többé már szívének –

Így ért közelébe kedvesének.

Ott ült az a Hold, arab ülésben,

Sátrán a lapok kikötve szépen.

Nézett a leány s a szíve sajdult;

Nézett ez is ám, s keserve jajdult.

Lailá a palankin csillag-éke,

Madzsnún borul mint a menny fölébe.

Lailá keze félrevonta fátylát;

Madzsnún szive kín-keservvel átjárt.

Lailá a szívéhez kap – sikoltván;

Madzsnún keze homlokán dobol már.

Lailá? Nem! A hajnalfény-sugár ő.

Madzsnún? Nem! Elégő gyertyaszál ő.

Lailá ? Dehogy ő! A kert a kerten.

Madzsnún? Nem is, ó! Fekély a sebben.

Lailá, mint a Hold, ragyog, sugárzik;

Madzsnún patyolatfehérre válik.

Leilá: szeme fát is kivirultat.

Madzsnún: csupa drágagyöngyöt hullat.

Lailá?! Dehogyis no! Péri volt ő!

Madzsnún? Node?!Máglya, lánggal égő!

Lailá: üde jázmin, ősz-nem-látott.

Madzsnún: lehel őszi pusztaságot.

Lailá szive: pirkadat világa.

Madzsnún kialudt, mint lámpa lángja.

Lailá haja vállra omlik szépen;

Madzsnúnnak a rab-gyűrű fülében.

Leilá: üdítő ital varázsa;

Madzsnúnon a dervis-tánc ruhája.

Lailá belül öltöget selyemmel,

Madzsnún rutaszálat égetett el.

Lailá üde rózsaszál, virágzik,

Madzsnún szeme rózsavízben ázik.

Lailá a haját fésülve bontja,

Madzsnún lesi drágagyöngyöt ontva.

Lailá bora mósusz, illó méreg,

Madzsnún a bor illatától részeg.

Megtelt emez ámbra illatával,

Az meg a szerelme óhajával.

Ám hogy a barátok meg ne lássák,

Egymást csak a távolból csodálták.

Felkelt a Nap és alátekintett.

Köztük ez esett csak: egy tekintet.

Brodszky Erzsébet fordítása

AZ ŐSZ ÉRKEZÉSE ÉS LEILÁ HALÁLA

Hull már a levél, akárha volna

Vércsepp, a fa vére mintha folyna,

Buggyan ki a vére, szél ha rázza,

Fut már el a nyár e vérben ázva,

Korsókban a víz hidegre dermed,

Fonnyadnak a sárga arcu kertek,

És lesz ragyavert az ág, avar lesz,

Bár hitte hiú levél: arany lesz,

Málháznak a nárciszok tevékre,

Pálmák koronájukat tevék le,

Megtörve a jázmin arca, búnak

Könyvébe a rózsafák a búnak,

Ráng, mint a Zahák kígyója, átráng

Rét fürtjei közt a vadvirágpánt…

Megróni ne ródd a fát, ha hullat

Lombot, belekapva vad fuvallat:

Így szórja hajós ki terheit, ha

Fél újra hajótörést gyanítva.

Nézd, jószivü, sója-édes ember,

Haldoklik a kert s dacolni sem mer!

Vagdalja a földműves cselédje

Szőlővenyigék sötét fejét le,

S mint várfalakon gonosztevőké:

Fittyednek a fők lecsüggedővé;

Megkérdi – a föld felé az arca –

Gránátfa gyümölcsitől az alma:

„Hogy vagy?” – de amannak válaszul csak

Vérző szíve vérkönnyűi hullnak;

Mint csöpp szerető-harapta ajkak,

Pisztácfa-gyümölcsök elhasadnak:

Elvérzik a kert, e szörnyű őszi

Tusába kidől, az ősz legyőzi…

Leilá, ez a büszke, ifju homlok

Kútjába a fájdalomnak omlott,

Nem lát soha több tavaszt a kertje,

Lámpása törött, a szél leverte,

Kendője, aranyszínű fejéke

Váltotta aranyszínét sötétre,

Áttört patyolat befedte, zsenge

Szép teste, akár a cérna: gyenge,

Felváltja a hold, az új a teltet,

Már-már elenyész a karcsu termet,

Fellökte agyába a szív keservét,

Lázálmai meg szívét keresték,

Hőség a virágjait gyötörte,

Vad szél tulipánjait letörte,

Megtörte a láz, roskadt a teste,

Láz marta az ajkait sebesre,

Ciprusfa szülötte ágyra dőlt le,

Hullott le a kismadár a földre,

Hullt, mint ekenyomba hull a búza,

Fátylát, az ezüst-aranyost lehúzta

Orcája elé s beszélt imígyen

Anyjához: „Anyám, velem mi légyen?

Mérgezve a kis gazella! Meg volt

Mérgezve a tej, amelybe kóstolt!

Málhám a szerájba hagyva, gyenge

Lettem, de ne szidj meg érte engem!

Mondd: ez szerelem? vért inni folyton?

S mondd: élet-e ez? hiszen halódom!

Szívem csak a bú etette titkon,

úgy eltelité, ki kell ma nyitnom,

És most, hogy a lélek indul útra,

Hadd leljen a titkom is kapúra,

Titkomnak a leple félrecsúszott,

Már mondok e földnek én bucsúszót;

Még egy ölelést, anyám, a végsőt,

Véremre vigyázz, nehogy bevérződj,

Megkérlek, anyám, ha majd a lelkem,

Mert távol a kedves, el-kireppen,

Rajzold ki szemem lábnyom-porából,

Fessed ki az arcom jajszavából,

Könnyének a rózsavízé mosson,

Hűs vére behintsen, illatozzon

Holttestem a szíve illatából,

Készítsd kenetem halott virágból,

Vérrel feketítsd halotti leplem,

Ezt vértanukért kiérdemeltem,

Testemre a mátkadíszem öltve

Tégy engem a hű komorna földbe…

Eljő, tudom én, a kedves itt lesz,

Eljő, a halálomról ha hírt vesz:

Hírt kapva buzogni kezd a búja,

S jő felkerekedve végbucsúra,

jő s ül le a sírszegélyre: holdat

Vél lelni, de lel helyette port csak,

Majd jajgat e furcsa porszülötte,

Szíven ha a bú s a kín ütötte!

Ó, drága, csodálatos szerelmem!

Megkérlek, anyám, szeresd helyettem,

Könyörgök, anyám, ővéle jól bánj,

Görbén ne tekints reá s mogorván;

Őbenne dobog tovább a szívem,

Írd majd neki, hogy mi volt, le híven;

Kincs volt nekem ő, te is tekintsed

Őt, édesanyácska, drágakincsnek;

Búcsút mikor – ezt mondd – Leila intett

E bús karavánszerájnak, innet

úgy ment tova, hogy csak érted égett,

Csak téged imádott és idézett;

Hogy mint szeretett éltébe téged:

Tett erre halál hites pecsétet.

»Hogy van Leilá?« – ne kérdd, ne kérdjed,

Itthagyta e földet, égve érted;

Nem volt amíg élt se dolga más, mint

Érezni miattad búsulást, kínt,

És erre a hosszu útra kelve

Sem volt vele más, csupán keserve,

Még most is, a föld habár benyelte,

Kínozza a vágy utánad egyre,

S mint az, ki továbbutazni vágyón

Jártatja szemét a láthatáron,

Néz hátrafelé, keresve téged,

Vár egyre, amíg utol nem éred,

Már várni ne hagyd, továbbra Leilád,

Két karja kitárva, menj, öleld át!”

Titkát kibeszélte így egészen,

Indulni a messzi tájra készen.

S omlottak a könnyei, és szerelmét

Még hívta szegény. S kiadta lelkét.

Hegyi György fordítása

HAFT PEIKAR

(RÉSZLET)

BISR SZERELMÉNEK TÖRTÉNETE

Rúmban egy ifju élt, ki szép vala és

Olyan édes, akár a lépes méz.

Ész, tehetség, s miket kívánni lehet,

Ékesíték e kedves, ifju fejet.

Bár okos volt: szelíd a szíve, szerény

S tisztasághoz kötözve volt ez erény.

Példaképül becsülte szerte a nép:

Bisr, a tiszta – megérdemelte nevét.

Egy napon, míg bejárta ő a határt,

Hol se lejtőt s emelkedőt se talált,

Sima útján a lelke álmodozott,

Csábítás véle egyre játszadozott:

Drága kép – dúrva leple volt a keret,

Mint a hold, mit sötét felhők raja fed –

Könnyedén lépve, Bisrre rá se figyelt.

Holdról a szél letépte most a lepelt:

Csábításnak a szél is fegyvere volt,

S ím kilibbent födetlen a telehold.

Bisr remeg, roskadozva nézi e nőt:

Íjból egy nyíl a földre szegzi le őt.

O, ez arc lázra gyújt egész sereget,

Bűnbocsánatra szomjazót ezeret.

Karcsu cédrus – virág az arca, vidám:

Mosta fácánkakasnak vére talán.

És e szemhéj, röpítve bűvöletet,

Hány szerelmesnek álmait köti meg?

Harmatos rózsa olyan, mint ez ajak:

Telve mézzel, ragyogva int ez ajak;

Nárcisz olyan, ha szunnyad, mint ez a szem:

Rejtve bár, perzselőn tekint ez a szem.

Lengenek könnyű fürtök arca körül,

Mint sötét szárny, amely a sasra terül.

Hindu holdja – hajánál illatosabb,

És e szem lángja mennyi bánatot ad!

Fürt ha leng s homlokán ha villan a hold:

Vágyad elszáll, amerre illan a hold.

Kél kiáltás az ajkon, önfeledett,

Mintha tüskébe lép a gyönge gyerek –

Bisr kiáltott s a meglepett nő most

Összehúzta a lepleket s ő most

Gyorsan indult előre a síkon át,

Vére hulláma elborítja nyakát.

Bisr, hogy álomból-felnyitotta szemét:

Nincs a kép már! Mereszti ott a szemét.

Szólt: Követném, s hiába, mégse merem!

Tűrni kell – ó, de hol van itt türelem?

Most ez egyetlen út, mi célhoz is ér –

Más uton becstelenség árnya kísér.

Szomjuság űz – pihenni percre se hágy:

Ember elbír sokat: nem öl meg a vágy!

Hát lemondok s a tiszta hit jele ez –

Hogy legyőzzem magam: feltétele ez.

Szent terítőt falumból jobb, ha viszek:

Vár a szentély s elérem – ebbe hiszek.

Képes Géza fordítása

SZENÁ’Í

HADÍQAT AL-HAQÍQAT

(RÉSZLETEK)

RÉG OLVASTAM, MIKÉNT ESETT BAGDADBAN …

Rég olvastam, miként esett Bagdadban

Volt egy ember, ki a szívét eladta.

Tudta mindég – hogy merre az igaz út,

Egyszer egy ná megigézte, lángragyult.

S mert a Tigris közöttük áradt tova

Kedvesének folyóvíz a fátyola.

Ő a víznél megállt, mikor jött az éj,

Nem tudott úr maradni szomjas szivén;

Íme átkelt a gyors vízen sebesen,

Törte izzó igába vak szerelem.

Bajra sem vert szivén a gond riadót,

Vakmerően hasítja át a folyót.

Volt az arcán a nőnek egy anyajegy,

Melyet egyszer a férfi felfedezett,

S kérdi: szólj csak, te holdarcu – mi e jel?

Hogy került arcod hamvára, mondjad el.

S szólt a nő: jaj, ne jőjj ma éjszaka át!

Vész les éltedre, mert szűnőben a vágy.

Mit te láttál az arcomon – anyajegy,

Észrevetted, szűnőbe’ már a tüzed,

Bár ha most is tudod, milyen szép vagyok.

Ám az őrá ezuttal nem hallgatott.

Vízbe lépett s el is merült azonmód,

Elveszett, mert az intésre nem gondolt.

Lelke elszállt, a teste meg lemerült,

Víz lakója, azóta föl se került.

Nem lesett rá a vész, amíg részegen

Vágy tüzelte; de hűlt a vad szerelem.

S józanodván, a végzet ím beérte.

Drága lelkét ragadta el cserébe.

Demény Ottó fordítása

EGY MESÉM VAN, MESÉRE EMLÉKEZEM …

Egy mesém van, mesére emlékezem.

Nagytudásu ősök hagyták ezt nekem.

Élt egy agg nő, tegáv-i vén nénike,

Lánya is volt, Mehiszti volt a neve.

Szép, olyan, mint kecses, sudár cipruság.

Ám beteg lett, emésztik rút babonák.

Vékonyul, mint a holdkaréj, kornyadoz,

Anyja képén is bánat, ül, Sápadoz,

Perzselő láng, panaszkodik té s tova:

Lánya nélkül ki lenne más gyámola?

Egyre hajtá: te meg ne halj, vesszek én.

Úgy a rend, hogy előbb hal el mind a vén.

Ám mi történt? egyik napon tehene

Ételért nyúl s fazékba dagadt feje

S megszorult mint homokban a bóca láb.

Hasztalan bőg, fazék töré homlokát.

Mint a Dév dúl – pokollakó ördög ez

S ront a házhoz, hol asszonya ijedez.

Azt hivé Azraél ez itt s érte jött,

Kérlelé hát jajongva az ördögöt:

Ó, te, hagyjál! nem én vagyok Mehiszti,

Érte jöttél, nem engem kell elvinni.

Én egészséges vagyok még, mint a makk.

El ne téveszd miattam a dolgodat.

És ha végképp Mehiszti kell teneked,

Akkor ott van a házba benn, viheted.

Én meg itt sem vagyok, hiszen nem értem,

Lányomért jössz, de engem hagyj békében.

Lám, ha vész nincs, becézni sem szűn soha,

Ám a bajban könnyen veté őt oda.

Tudd! ha rossz jő, ha kínra jutsz, nem nagyon

Lesz, ki hűen segítsen majd bajodon.

Míg korábban becézte őt; óh, te szép!

Vészt hogy érzett? im, elvevé a kezét.

Ostobáknak barátsága felszínes,

Mint fazék, mely kívül díszes, benn üres.

Demény Ottó fordítása

GHÚR VIDÉKÉN EGY VÁROS ÁLLT VALAHA …

Ghúr vidékén egy város állt valaha,

S minden ember, ki abban élt, vak vala.

Míg nem egyszer, hadával ott a mezőn

Egy király jő s tábort veret kérkedőn.

Volt hadában egy óriás elefánt,

Hogy mutatná, hatalma jele gyanánt,

És a nép, hogy nézhesse, majd eleped,

Vágy emészté azért az ő szívüket.

S némelyik már azon vakok közül ott,

Körbefogván csodálja, és toporog.

Mindegyiknek belőle jut valami,

Mit megismer, ki tudván tapintani,

S mind hisz abban, amit lelki szeme lát,

Mindbe kép él, hogy ilyen egy elefánt.

Visszatérvén a városba a sereg,

jöttükre már kíváncsi nép közeleg.

Kérdik őket: milyen is volt a csoda?

Mily alakú, mihez vág és mekkora?

Szólnak ők, és figyelnek rá emezek,

Majd azután a nép fölkerekedett,

Mert szeretné megismerni valahogy

Mind e furcsa s csodálatos alakot.

Csak tapintják, szalad rajta a kezük,

Mert vakok, lám, világtalan a szemük.

Volt, ki roppant füléhez ért s amikor

Kérdezik – mit érez? így szólt a botor;

Nagy, hatalmas, rémes állat bizony ez,

Mint a szőnyeg sulyos, puha és meleg.

Volt, ki ormányára tevé a kezét

S szólt; tudom már ezen dolog velejét.

Épp olyan mint a csatorna – üreges.

Rémitő és félelmetes dolog ez!

Volt, ki vaskos nagy lábához közelit,

S arra tudván csak rátenni kezeit,

Megtapintá s a többinek kiabál;

Henger ez, mely végivel a földben áll!

Mind csak egy részt tapintva ki, hamisan

S rosszul észlelt, hiányos képzete van.

Ó, a vak szív nem ismeri a tudást!

Nem szerezhet az egészről tudomást.

Ők se láttak. Hitükkel épp olyanok,

Mint tudatlan, ki zsákba varrva mozog.

Denmény Ottó fordítása

EGY BOLOND NYÁJ, POTYOGTAT ROSSZ RÍMEKET …

Egy bolond nyáj, potyogtat rossz rímeket,

Verset irkál, im erre vetemedett.

Renyhe testük s dobogni rest a szivük,

Verselésük beteg miként az eszük.

Arcuk égő vörös, miként a hagyma,

Ám csupán héj lapul, hús nincs alatta.

Látni tán jó, de enni nem tanácsos,

Képük is vág idomított kutyához.

Hogy a szájuk szavakra nyílt, azóta

Nem fogékony tovább az ész a jóra.

Lelkük is, mint a borbafúlt, buta agy,

És szivük még rímüknél is vacakabb.

Testük oly rút, akár példázataik,

És nehézkes különc-hasonlataik.

Ők a viszályt egészségnek nevezik,

S dál a zál-lal –ezek az ő rímeik.

Őrülök szó helyett ez áll –örülök,

Mert az ész már világukból kiszökött.

Tettük is mint a fán ülő majomé,

Lenne ingük daróc, mint a raboké.

Haszna nincs, csak viselik az eszüket,

És süket mind, süketnek is született.

Oly tudatlan világuk és oly üres,

Mindegy nékik: a lány szűz, vagy megesett.

Jaj a föld! mily elégedett a világ,

Hogy e népség a költők elibe vág.

Házainkat, miként falánk egerek;

Ellepik s mi menekülünk, ha lehet.

Macskaformák, mégis egérszerűek,

S házainkat mind ellepik e nyüvek.

Mint a macskák, hasuk mindegyre korog,

S fölzabálják, ha lelnek egy falatot.

Sündörögnek, kivárják az etetést,

S egy falásért elszenvedik a verést.

Demény Ottó fordítása

FERÍD ED-DÍN ^cATTÁR

MANTIQ AT-TAIR

(RÉSZLETEK)

ÉKES ÉS SZÉP VÁRAT EMELT EGY KIRÁLY …

Ékes és szép várat emelt egy király.

Annak ára százezer fénylő dinár.

És midőn már készen állt a műremek,

Vett belé száz díszt, pazar sok szőnyeget.

S jöttek akkor mindenünnen hódolók.

Volt ajándék, véget ott nem ért a bók.

Bölcseket hív, udvarát hogy ellepik.

Mind a király asztalához ültetik,

S kéri - szóljanak merészen, rajta hát

 Hogyha látnak benne bármily kis hibát.

S szóla mind, hogy: lám, a földön nincs ilyen,

És nem is lesz szebb a földön már sosem.

Ám felállt egy szúfi, mondván: ,Jósorú!

Látok egy rést és ez igen szomorú.

Hogyha az nincs, úgy palotád égi kegy.

Édentől jött szép ajándék a tied!”

Ám a sáh szól: „Én e rést meg nem lelem.

Csak zavart szítsz ostobán és szertelen.”

És a szúfi igy felel rá: „Ó, király!

Rés van itt és Azraél e résben áll.

Vajha tudnád tömni rését, mert ha nem,

úgy mit ér trón s palotád is, kedvesem?

Bár gyönyörű s mint az Éden oly csodás.

Jő a vég s már csúf e pompás alkotás.

Nincs mi állandó, csupán a föld maga!

És ha nincs, úgy nincs menekvés már soha.

Mit gyönyörködsz, bárha szép e palota?

Büszkeséged lovát ne hajtsd annyira!

Jaj neked, ha rangod nézve nem merik

Megnevezni sok hibádat s vétkeid.

Demény Ottó fordítása

VÉGTUSÁJÁT VÍVTA BOQRÁT …

Végtusáját vívta Boqrát, haldokolt,

Egy tanítvány kérdve őt, fölé hajolt

„Mondd, ha tested már lemostuk s szemfödőd

Összevarrtuk – hol takarjon majd a föld?”

S szólt: „Ha meglelsz, ó, tanítvány bárhol is,

Eltemethetsz, béke vár rám már ugy is.

Ám de meglelsz? Látod – éltem hosszasan

S megtalálnom mégse tudtam önmagam.

Úgy megyek, hogy amikor elbúcsuzom,

Ki is voltam itt e földön – nem tudom.”

Demény Ottó fordítása

ÚTNAK INDULT MAHMUD …

Útnak indult Mahmud egyszer, éjszakán,

Látja: kincsért ás egy ember, görnyed ám!

Dombok álltak túrt homokból már körül.

Karkötőjét fogta gyorsan a király,

S elhajítván egy homokhegy oldalán,

Mint a szélvész vágtatott el jó lován.

Másnap éjjel útja ismét arra vitt;

Látja: éppúgy ás az ember, meg nem áll.

Szól a sáh: „Hisz mit találtál, tízszer is

Futja abból egy világ adója már!

Mégis ugy túrsz most is éppen, mint elébb?

Semmi szükség, élj ezentul, mint király!”

Szól az ember: „Mit találtam, adva, lám,

Azt a kincset itt a munka adta, lám.

Mert szerencsém itt mutatkozott, tehát

Míg csak élek, túrok itt örökre már.”

Brodszky Erzsébet fordítása

DZSELÁL ED-DIN RÚMÍ

DE MIT VALLJAK, MUZULMÁNOK …

De mit valljak, muzulmánok, ha nem vallom saját lelkem

Muzulmánnak, kereszténynek, zsidónak, még pogánynak sem,

Keletről nem, nyugatról nem, se földtájról, se tengerről,

Se természet homályából, s a forgó ég se szült engem,

Se földmélyből, se tengerből, se szellőből, se tűzlángból,

Se menny-trónról, se rög-porból, se ős-kútból nem ébredtem,

Ha sem Kinát, se Hindusztánt, ha sem Bolgárt avagy Szaqszínt,

Se Trák két királyságát, se Khorászánt nem ismertem,

Az életből, se másikból, se fentről vagy pokolmélyből,

Se Ádámtól, se Évától, se Édenből nem éledtem;

Ha oly tér szült, ahol tér nincs, ha oly jel zár, amily jel nincs,

Ha testem nincs, ha lelkem sincs: imádottam az én lelkem

Egyet vágyón, egyet érzőn, egyet hivón, egyet látón,

A kettősség nem él bennem, a két lét már közös bennem,

Az első ő, a végső ő, a külső ő, a belső ő,

Csak ő él, más tudásom nincs, imádottam megismertem,

Szerelmének kupájától vagyok részeg, s a két létet

Nem is látón, e mámorral s mulatsággal betöltettem;

Ha éltemből csak egy percet hiányoddal kicsorgatnék,

Ez órától szünet nélkül de bánkódnék, miért lettem;

S ha egy percig te vagy nékem magányosság megosztója,

Letiprom mind a két létet, kezem táncban kiterjesztem.

Ó, Tabrízí, olyan részeg vagyok már én ez életben,

A mámorról tudok szólni, de minden mást felejtettem.

Weöres Sándor fordítása

AZ ÉLETBŐL CSAKIS TÉGED KIVÁNLAK …

Az életből csakis téged kívánlak,

Vaj’ illő-é, hogy árvultan kószáljak?

Irótoll lett a szívem a kezedben,

Te vagy nyitja a bánatnak, vígságnak.

Azon kívül, mit óhajtasz: mi sem kell;

Azon túl, mit mutatsz: én mit se lássak.

Ha tüskét, vagy rózsát nőttetsz belőlem,

Szagát érzem tövisnek, vagy rózsának.

Ha úgy tartasz, olyan lettem tenéked,

Ha így kívánsz, ilyen lettem, te lássad.

A korsóból, ahol színt adsz a szívnek,

Szerelmem, vagy gyülőlségem kiárad.

Az őskezdet te voltál, s léssz a végső,

Te tégy jobbá csukásnak mint nyitásnak.

Ha rejtőzködsz, leszek sok közt hitetlen,

Ha feltárulsz, hiszek léted szavának.

Azon túl, mit te adtál, nincs fityingem:

Gyanakvásod zsebemben mit találhat?

Weöres Sándor fordítása

SZÜLETTEM AZON NAP …

Születtem azon nap, mikor Név se volt,

Se kit Név jelezzen, az ős Lét se volt.

Belőlem fakadt Név s a Névveljelölt

Azon nap, mikor még Mi és Én se volt.

Szerelmem hajából jelentés fakadt,

Mikor még hajában végesség se volt.

Keresztet kutattam keresztül-kasul,

De Ő és keresztre-feszítés se volt.

A bálvány-seregben, pogányság helyén

Bolyongtam, de ott még a tűz s lég se volt.

Herát s Gandahára hegyéről körül

Tekinték, de fenn s lenn, irány s tér se volt.

A Qáf hegy csucsáról figyeltem, ahol

Az Anqá madár ült, de föld s ég se volt.

A Kábára néztem, de arrafelé

Az ifjú sosem járt, a vénség se volt.

És lbn Szína bölcset faggattam magát,

De Ibn Szína akkor személy s lény se volt.

A titkok helyéhez közel jártam én,

A felső nagy udvarban ő mégse volt.

De végül tekintém tulajdon szívem,

S imé ott enyém lett, ki másé se volt.

Jó Samsz-i Tibrízí de megrészegült!

Ily ittas szerelmes teremtmény se volt.

Weöres Sándor fordítása

CSODA PERC VOLT …

Csoda perc volt, mikor ültünk palotában, te meg én,

Alakunk pár, de a lélek közös áram, te meg én.

A virág-szín, a madár-hang eleven kút, csobogó,

Amidőn kert öle vár ránk: ime párban te meg én.

Magas égbolt valahány csillaga bámul mireánk,

Mi a holdat nekik adjuk sugarában, te meg én.

Te meg én, és sohatöbbé te meg én: a gyönyör egy;

A szavaktól szabadultunk e világban, te meg én.

A madár-nép eszi máját a kerek menny magasán,

Ahol egy lett ez a kettő, kacagásban, te meg én.

S az a legfőbb csoda: én itt veled együtt heverek,

S ugyanakkor Khorászánban meg Irákban te meg én.

Weöres Sándor fordítása

OLYAN SZÉP Ő …

Olyan szép ő, ki Venust és Lunát vágyakra oktatja,

Tekintése varázsától a menny nézése bécsukva.

Ti óvjátok, muzulmánok, a bensőtök, de én immár

Vele eggyé-ötvöződtem, mint szív vélem sosem tudna.

Szerelméből szült ő engem, végül szívem nekiadtam.

Fa ágán ha gyümölcs hintál, az ágon csüng reáforrva.

A hajfürtje beszél hozzám: Jövel hát, táncolj kötélen!

A gyertyája felém lángol: Elégsz, lepkém, belém hullva!

Hogy jól táncolhass kötélen, ó, lelkem, légy kerek, fürge;

Ha gyertyája feléd lángol, azonnal bukj belé halva.

Ha ízlelted a tűz kéjét, csak égést vágysz örökkétig,

Az életvíz se csábít el a tűz-öltől, nem élsz újra.

Weöres Sándor fordítása

LÁM, SZENÁ^’Í, SZÓLTAK …

Lám, Szená’í, szóltak, a Mester halott.

Nagy dolog ez lám: ilyen ember halott!

Nem volt ő szalma, mit elfúj a szél,

Vízcsepp sem, tél hidegén megfagyott.

Sem fésű, mit kicsi hajszál kitör,

Mag sem, mit föld röge megnyomhatott.

Kincs volt ő, éke e földnek, színarany,

Ég- s földért árpaszemet sem adott.

Földi alakját leveté s dobta el,

Lelkit az égnek ajánló, s feljutott.

Színbora seprűvel bár elvegyült,

Az csak a seprű, amit itthagyott.

Lelke kiáradt, nem láthatja nép –

Mondom: a Kedvesnek juttatta ott…

Útközben marvazi, kurd, rázi és

Rumi találkozván ment, baktatott.

Mindűk már most hazatér, másfelé.

Posztóhoz durva daróc hogy jutott?

Hallgass már, mint az iránytű, a sáh

Szó-könyvéből kitörült, nem vagy ott.

Brodszky Erzsébet fordítása

MOSZLEHO’D-DÍN SZA^cDÍ

GULISZTÁN

(RÉSZLETEK)

INTELMEK

Míg lehelsz, elröpül, ím, életed és

Hogyha már észbekapsz, szegény, alig élsz.

Elsuhant ötven év, s te még alszol,

Öt napod van talán – jegyezd meg jól!

Menni kell már, a dolgod abbahagyod,

Nincs a málhád bekötve, s dobban a dob.

Virrad és édes álom űl szemeden,

Visszatart, bár az ösvény hív szelíden.

Aki jött, mind uj épületbe fogott,

Megy tovább, s másra vár, mit abbahagyott.

Ennek is ég ugyan szívében a vágy,

Ez se tudja felhúzni háza falát.

Támogat tán a jóbarát, de vigyázz:

Csak teher lesz az ingatag szivü társ.

Jó s a rossz meghal, ám a labda röpül,

Ha a jóság röpíti, kapd el, örülj!

Ami jót itt teszel, sírodba kísér –

Ha ilyet küld utánad bárki, mit ér?

Életünk hópehely, s fenn lángol az ég.

Hol a hó? Eltűnik. Kevély vagy-e még?

Pénztelen menni kár, ha vár a bazár:

Kis batyud lóg, s a lábad tétova jár.

Búzatáblád, ha zsenge még, le ne vágd,

Aratáskor mehetsz tallózni kalászt!

Vedd be szíved fülébe Sza^cdí szavát –

Vár az út, férfi módra vágj neki hát!

Képes Géza fordítása

A SÁR ÉS A RÓZSA

A fürdőben agyag-tömböt találtam,

A kedves küldte, s én markomba vettem.

Kiáltottam: „Mi vagy, moszkusz, vagy ámbra?

Az illattól egész megrészegedtem.”

Felelt rá: „Én agyag voltam, de aztán

A rózsával beszélgettünk mi ketten;

Tökélyének nyomát itt hagyta rajtam,

Ezért hát illatok tárháza lettem.”

Képes Géza fordítása

AZ EMBER CSAK EGY TEST …

Az ember csak egy test külön tagja mind,

Hisz egy főanyagból van alkotva mind.

A sors hogyha megsérti egyik tagot,

A test mindegyik tagja végigsajog.

Ha más kínja szíved nem indítja meg,

Nem érdemled akkor az ember nevet.

Képes Géza fordítása

BÚSZTÁN

(RÉSZLETEK)

A KEGYES HÁZIGAZDA

A hír ősi törzsű nemesről beszélt,

Ki buzgó s ki bölcs, s messze Rúmföldön élt.

KisérT pár barát s bár nehéz volt az út,

Szemünk látta végűL e szent férfiút.

Fejet csókol ő és szemet s még kezet,

Leültet s leül: nála nincs ékesebb.

Van itt szolga, szerszám, vetés, kincs – de lám:

A gazdánk fukar, hej, gyümölcs nincs e fán.

Nemes vágya forr, tiszta buzgalma ég,

S a tűzhely a házban hideg, mint a jég.

Az éj jön, de gazdánk imákat morog

S nekünk közben gyomrunk üresen korog.

Övet kötve reggel felénk jő megint,

Kegyet s csókot oszt, ránk vidáman tekint.

De volt egy derűs kedvű hű emberünk,

Ki együtt vesződött a pusztán velünk,

Ez így szólt: „Ne hódolj, ne bókolj nekünk,

Szegénynek falat kell, hisz éhen veszünk.

Ne érintsd sarum szolgaként, mért e gúny?

De adj ennem, és vágd fejemhez sarúm!”

A jótett a lépcső, mely égig felér,

Halott szívvel őrködni semmit sem ér,

Hisz épp így tesz egy mongol őr, azt hiszem:

Halott szívvel áll, ámde virraszt a szem.

Te oszd szét, amid van, ha nagylelkű vagy,

Te tégy jót, különben üres dob szavad.

Az ég várja, kit tiszta szándék hat át,

Ki túl semmiségen a lényegbe lát.

Imád: forma – tartalmat adj hát neki!

A szó gyönge – jótett erőt ád neki.

Képes Géza fordítása

A RÁGALMAZÓ BÉRE

1.

Se jó emberedről ne mondj rosszakat,

Se rosszról – ha mondasz, reád baj szakad:

A rossz ember így lesz dühödt ellened,

S a jó ember is csak dühöng ellened.

Neked bárki mondja: ez és ez gonosz,

Magát meggyalázza s csak ő lesz gonosz.

Ki tudná: koholt-é a vád vagy való?

De ocsmány az ő tette: nyilvánvaló.

Ha rágalmazó szóra nyílik ki szád:

Szavad bár igaz, csak mocsok hull reád.

2.

A rágalmazó nyelve hosszúra nyúlt,

S a férfi, ki sok bölcseséget tanult,

Imígy szólt: „Ne rántsd sárba mások nevét:

Gyanút vet reád ez, s a látszat se véd.

Lecsípsz bár belőle: tekintélye ép,

S nem is nő meg értéked így semmiképp.”

3.

Egy bölcs így beszélt, s hittem én, tréfa ez:

„Bizony jobb, ki lop, mint ki nyelvére vesz.”

Feleltem: „Barátom! Hová lett eszed?

A dolgot te könnyelmű módon veszed.

Igazságtalanság hogyan lenne jó?

A rablást dicsérned bizony nem való.”

De mért is ne? Kockáztat ám az, ki lop!

S mivel néki ételt nem ád senki: lop.

S a rágalmazó? Néki nem kell falat,

S a más számadásába ejt foltokat.

4.

Nizámijja-főiskolás voltam én,

Nappal, s éjjel is, könyveket bújtam én.

Tanítómhoz így szóltam: „Ó, mesterem,

Irígy itt e társam, zavar szüntelen.

Kegyes könyveimben mig elmélyedek,

E társam zajong, s gúnyosan méreget.”

A jámbor tanítót szíven szúrta ez,

Felelt is beszédemre: „Nem furcsa ez?

Irígység a társadtól undok dolog –

De hát rágalom szebb? Te úgy gondolod?

Irígység bizony bűn s a poklokra visz.

Más úton, de poklokra jutsz majd te is.”

Képes Géza fordítása

ÁBRAHÁM ÉS A TŰZIMÁDÓ

Szerájába vendégre várt Ábrahám,

De nem jött utas, bár nagyon várta már;

Falathoz csak úgy nyúlt a nap reggelén,

Az útról ha házába jött egy szegény.

Kiment hát, körülnézve mindenfelé,

S akit várt, a pusztán imé meglelé:

Egy ember pihent ott, olyan, mint a fűz,

Öregség havától fehér, ám derűs.

A próféta szólt néki: „Isten hozott!”

Szívében a testvéri szándék buzog.

S a vándorhoz így szól: „Szemem fénye vagy,

A sóhoz, kenyérhez, ma társam maradj!”

Felugrott az, indult s beért nemsoká,

Tudott már a gazdáról – áldás reá.

A ház népe már egybegyűlt, és a vént

Fogadták a ház drága vendégeként.

A szolgák sürögnek, s im, asztal terűl,

Család s vándor űl benn az asztal körűl.

Az étel fölött még imát mondanak,

De nem szól a vándor, csak űl hallgatag.

Így intik: „Megértél te sok szép időt,

De hallgatva űlsz csak Teremtőd előtt?

Tudod jól: ugy illethet ételt kezünk,

Ha Isten nevéről megemlékezünk.”

Felelt rá: „Biz én ilyet nem ismerek,

Nem szólt errül a tűzimádó öreg.”

A nagylelkű próféta megtudta hát:

Az agg – tűzimádó! Nem is várt tovább,

A házból a pusztába kergette ki,

Mert tisztátalan lett a vándor neki.

De arkangyalát Isten elküldte ám,

Így feddé a szent férfit: „Ó, Ábrahám!

Én száz éve élelmet és életet

Adok néki, s egyszer se tűröd te meg!

Imádjon tüzet bár, biró mégse légy

S ne vond vissza nagylelkűséged kezét!"

Képes Géza fordítása

OBEJD-E ZÁKÁNÍ

MÁGUSOKKAL VARÁZSNEDŰT IGYUNK!

Rajta, lássunk dologhoz is végre!

Rajta, fussunk, akár a gyors élet!

Kapzsi, sóvár világ szemét kifele!

Ájtatosság hamis kezét félre!

Kocsmafertály szegénysorán élünk,

Nem vagyunk a mihráb-sarok népe.

Nem zajongunk: korunk milyen zsarnok,

Nem dühöngünk a durva dús égre.

Név meg erkölcs rabul sosem ejthet,

Birtok és tárgy, vagyon se tart kézbe’.

Kétszínűek sosem tudunk lenni,

Sok csaló sejk jogos dühünk félje!

Csámborogjuk a mágusok negyedét,

– Jószerencse bizony de ránk férne! –

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Bárki sóhajt szerelmi kínjába,

Sóhajában magasra csap lángja.

Gyullad akkor szerelmi-láz gyertya,

Hogyha ily láng bevág a kocsmába.

Forr a bor, száz küszöbre-hullt cseppben

Tükröződik megannyi más ábra.

Lásd, e borból akárki is kostol,

Mindörökkön a mámorát áldja.

Kedvesünk most kövér kupát követel:

Én e percnek vagyok a szolgája.

Bor hevíti barátaim: egyiket

Pengetésre, a másikat táncra.

Kelj!előzd meg a virradat madarát,

S míg a fészkén csapong aranyszárnya,

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Lélek és Ész hivalkodott hajdan,

Ám király lett a Szerelem rajta.

Jött a Szépség a csábhatalmával,

S megjelenvén lepel mögül arca,

Észrevette: a Szerelem lesi őt;

S léprement e kevélykedő balga.

Felfogá ezt a bölcs, derék korhely,

Szerelemmel barátkozott nyomba’.

Ám a szúfi szúfibb akart lenni,

Ájtatos lett, szikárszívű szolga.

Víg örömből kizár az elválás;

Újra-egybekelés csomónk oldja.

Kelj, siess, hogy ha kedvesünk kedve

Társaságunk ivó felé hajtja,

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Kincs a szép szerelem, szívünk sztyeppe.

Mécs a szép szerelem, lelkünk lepke.

Kóborolgat a szerelem-pusztán

Kába lélek, megingatott elme.

Kedvesének a köntösét fogta:

Hazaútját a bölcs csak úgy lelte.

Boldog értő, ki ez-világ vállát

Férfimódra a földre fektette.

Ádámnak egy magocska lett vesztire…

Hát kerüld e magot s e vészt messze!

Életünket eleddig elcsesztük,

Hol mesét, hol varázslatot nyelve;

Mától immár kezünk közé kapván

Kocsmasarkot, leányruhát – jöszte!

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Nincs az Észnek tudása, ó, nincsen!

Szerelemnél nagyobb vezér nincsen.

Nem kereshet akármelyik nyomorult

Szép szerelmet, s nem érdemel kéjt sem.

Szerelmesnek ne emlegesd Édent!

Ott van az, hol a Kedves é1 éppen.

Ó, ne járd be az aszkézis negyedét,

Arra néked ipad-napad sincsen!

Derviseknek kolostorát ne kívánd!

Szent, szerény és igazszívű nincs benn.

Hej, de pompás ivókörünk kedve!

Prédikátor körül hazug minden.

Jöjj, keressük – ha éj, ha nap – kocsmánk!

Muszlimok közt igazhitű nincsen.

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Ó, a szégyentelen szúfik népe!

Nincs szemérme, tudása, értelme.

Táncra készen – sípként –, övük kötve,

S mint a szolga, merednek ételre.

ind a lábszár mögül figyel zsákmányt;

Mint, a macska, leselkedik csendbe’…

Ó, köszönd, hogy szufik között nem vagy,

Élj emírként, ivást se röstelve!

Kelj, amíg nem rikolt-kiált hosszan

Hajnalórán a vén kakas! Kelj te!

Másnapos víg ivókkal idd a borod,

Kocsmanéppel szerelmi szert csencselj!

Felkeressük a mágusok lebuját,

Oldalunkon a lant, kupánk telve…

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Kedvesem, föl! Emeld kupád s kóstold!

Mágusoknak borát emeld, jós-bort!

Boldogságunk lovát ha nyergeljük,

Telt kupából emelgetünk ostort.

Bosszuságot tovább minek tűrjünk?

Messze lökjük szivünktől e rossz kort!

Csapda és mag nekünk az aszkézis;

Félrehányjuk! a csapda már sok volt!

Vedd a hárfád, dobot vigyünk, lantot,

Tortafélét, leányt, no meg hűs bort!

Úgy siessél, hogy egy napon végül

Szedni kell majd a holmid, és kussolsz…

Addig – úgy mint ^cUbaid-i Zákání –

Kocsma útján tapossuk a friss port,

Mágusokkal varázsnedűt igyunk!

Meddig álljuk köpéseid, korunk?!

Gyárfás Endre fordítása

AZ EGÉR ÉS A MACSKA

ha művelt vagy, ha értelmes, megérted

Meséjét most a macskának s egérnek.

Elámulsz majd: tanulsággal megáldott

A történet, amit néked ajánlok.

ó, te elmés, tanult, okos, bölcs fej!

Szólj! a macska- s egércsatát mondd el!

Mondd a macska- s egércsatát versben;

Mint füzérből – figyelj! – futó gyöngyszem…

Arratájt, hol a föld neve Kermán,

Élt a macska: akárcsak egy sárkány.

Melle pajzs és pocakja dob, farka

Bestiáé, s a párducé karma.

Hát mikor még a bömbölést kezdte,

Bősz oroszlán nyüszítve rettegte;

Macskamancsát az asztalon látván,

Úgy inalt el, sörénye szállt vállán.

Egyszer e szörny betért a kocsmába:

Teljesüljön egérvadász álma.

Épp a hordó mögül lesett prédát,

Mint a pusztán a gaz zsivány, úgy várt.

Hirtelen nagy kiáltozás: egy egér

Ott viháncol a nagy hordó tetején,

Borba dugja fejét s iszik…no aztán