Nāsir-i Khusraw: Safar-nāma

’Útikönyv’(Teherán, 1354/1976, kiadta M. Dabīr Siyāqī). Fordította Tamás Gábor.

Így mondja Abū Mu^cīn [Hamīd] al-Dīn Nāsir bin Khusraw al-Qubādanī al-Marwazī, bocsássa meg neki Allāh: írnok (dabīr) voltam, a szultánság pénzügyeiért és hivatalnoki teendőiért felelős emberek közül. A hivatal (dīwānī) ügyeivel foglalkoztam, s idővel ebben a szakmában vezetői helyre jutva a velem egyenrangúak között hírnévre tettem szert.

A 437. év rabī^c al-ākhir hónapjában [1045. október], amikor Khurāsān emírje Abū Sulaymān Ğaġrī Bayk Dā’ud bin Mīkā’īl bin Salğūq volt, hivatali ügyben elmentem Marwból, s Marw al-Rūd öt falujába lejöttem. Aznap a Jupiter és a Nap zenitpontja együttállása volt. Azt mondják, ezen a napon minden kívánságot, amit kérnek, a Teremtő – Magasztaltassék és áldassék! – teljesíti. Félrevonultam az egyik sarokba, elimádkoztam két imát, s azt kívántam, hogy Isten adjon nekem valódi hatalmat. Amikor a barátok és főrangok közé [vissza]mentem, egyikük egy perzsa költeményt olvasott éppen. Eszembe jutott egy költemény, amelyet szerettem volna, hogy felolvasson: leírtam egy papírra, hogy odaadjam neki azzal, „Ezt a költeményt olvasd fel!”. Még nem adtam oda neki, amikor ő pontosan ugyanabba a költeménybe kezdett bele. Ezt jó jóslatnak vettem, s azt mondtam magamban: Isten – Áldassék és magasztaltassék! – teljesítette nekem a kívánságot.

Innen Ğūzğānānba mentem, közel egy hónapot maradtam ott, s egyfolytában bort ittam (a próféta azt parancsolja: „Mondjátok az igazat, még akkor is, ha ellenetek szól!”)

Egy éjjel álmot láttam, amelyben valaki azt mondta nekem: „Mennyit akarsz inni [még] ebből a borból, amely elveszi az ember értelmét? Ha józan lennél, jobb lenne.” „A bölcsek nem tudtak ezen kívül olyan dolgot kigondolni, amely csökkenti a világ nyomorúságát” – mondtam válaszul. Mire azt felelte: „Az önkívületben és öntudatlanságban nincs megnyugvás, a bölcs nem mondhatta senkinek, hogy az embereknek az öntudatlanságban megtalálják a vezetőt, hanem [olyan] dolgot kell keresni, ami többé teszi az értelmet és az észt.” „Honnan vegyek ilyet?” – mondtam. „Aki keres, talál” – mondta, majd a qibla irányába mutatott, és többet nem szólt.

Mikor az álomból felkeltem, az eset teljesen az emlékezetemben volt, s hatott rám. Azt mondtam magamban: Felébredtem a tegnap esti álomból, most a negyven éves álomból is fel kell ébrednem. Úgy véltem, hogy amíg nem változtatok összes tettemen és cselekedetemen, megkönnyebbülést nem lelek.

A 437. év ğumādā al-ākhira hatodik napján, csütörtökön – a perzsák day hónapjának közepén, a Yazdagird szerinti 414. évben – fejemet, testemet megmostam, elmentem a pénteki mecsetbe, imádkoztam, és segítséget kértem a Teremtőtől annak megvalósítására, ami kötelességem, s megtartóztatni magamat a tiltott, nem illő tettektől, ahogy azt az Igazság – Dícsértessék és magasztaltassék! – parancsolta.

Ezután Šabūrġānba mentem. Este Bāryāb falujában voltam, onnan Samangānon és Tālqānon keresztül Marw al-Rūdba mentem. Majd Marwba mentem, s a rám bízott munka alól felmentést kértem. Azt mondtam, szándékomban van elutazni a qiblához. Az elszámolásnak feleletet adtam, s a világiságot, ami ott volt, némi elengedhetetlentől eltekintve elhagytam. Ša^cbān huszonharmadikán nīšābūri úticéllal kijöttem, s Marwból Sarakhsba mentem, amely harminc paraszanga [út], onnan Nīšābūrig pedig negyven paraszanga.

Szombati napon, sawwāl tizenegyedikén, Nišābūrba értem. E hónap utolsó szerdáján napfogyatkozás volt. Akkoriban Ğaġrī Bayk testvére, Tuġril Bayk Muhammad volt a kormányzó, aki parancsot adott egy medresze megépítésére a szíjgyártók bazárja közelében, s megépítették azt. Ő maga hódításra ment Isfahānba, első alkalommal. Dū al-qa^cda másodikán Muwaffiq eunuch társaságában, aki a szultán eunuchja volt, eljöttem Nīšābūrból. Guwānon keresztül Qūmisba jutottam, és meglátogattam Bāyazīd Bistāmī šaykh – Allāh szentelje meg a lelkét! – síremlékét.

Dū al-qa^cda nyolcadikán, pénteken onnan Dāmġānba mentem. A 437. év dū al-Hiğğa hónapjának első napján Ābkhūrīn és Čāštkh^wārānon keresztül Samnānba mentem, ott egy időre megtelepedtem, és felkerestem a tudomány embereit. Mutattak egy embert, akit ^cAlī Nisāyī mesternek hívtak – odamentem hozzá: fiatal volt s perzsa nyelven, a daylamiak nyelvén ejtette a szavakat, haja kiengedve, körötte gyülekezet. Egy csoport Uqlīdīst [Euklidész] olvasott, egy csoport orvoslást, egy pedig számtant. Beszéd közben a mester azt mondta: „Abū ^cAlī Sīnā mesternél – Allāh irgalmazzon neki! – így olvastam és tőle így hallottam.” Ezzel az volt a célja, hogy megtudjam, ő Abū ^cAlī Sīnā tanítványa. Amikor vitába kerültem velük, azt mondta: „A könyvelésből (siyāq) semmit sem tudok, s vágyam, hogy olvassak valamit a matematikáról.”

Elcsodálkoztam, eljöttem, és azt mondtam: „Ha valamit nem tud, akkor miként tanítja másnak?”

Balkhtól Rayyig háromszázötven paraszangát számoltam. Azt mondják, Rayytól Sāvahig harminc paraszanga [az út], Sāvahtól Hamadānig [megint] harminc paraszanga, Rayytól Sapahānig ötven paraszanga, Āmulig harminc paraszanga. Rayy és Āmul között [ott] van a Dimāwand-hegy, ami egy kupolára hasonlít. Lawāsānnak hívják, és azt mondják, a tetején van egy kút, ahonnan szalmiáksót nyernek és azt is beszélik, hogy ként is. Az emberek marhabőrt hoznak, megtöltik szalmiáksóval, és legurítják a hegy tetejéről, mert úton lehetetlen lehozni.

438. muharram havának ötödik napján – perzsa időszámítás szerint 415. év murdād hónap tizedikén – Qazwīn felé tartottam és Qūha faluba érkeztem: szárazság volt, egy man árpakenyeret két dirhamért adtak. Eljöttem onnan és muÎarram kilencedikére Qazwīnba értem. A [városban] sok a kert, nincs fal, se tövis, semmiféle akadálya sem volt a kertekbe való bejutásnak. Qazwīnt jó városnak láttam, megerősített védfallal és ráépített mellvéddel, remek bazárokkal kivéve, hogy odabenn kevés a víz, s [a város] a föld alatti csatornákra szorul. A város vezetője egy ^calawita volt. A városban lévő valamennyi kézműves közül cipész volt a legtöbb. …

Khandānból Šamīrānig három paraszanga pusztaság, csupa kő. Šamīrān Tāram tartomány egyik települése. A város peremén magas erőd található, alapja durva kő, körötte három falat húztak, és az erőd közepén van egy csatorna, [amelyet] a folyómeder partjáig vittek le, hogy vizet hozzanak onnan fel, és az erődbe vigyék. A tartomány nemes származásúi közül ezer ember van ebben az erődben, így senki sem tud felkelést és lázadást szítani. Azt mondják, az emírnek sok erődje van Daylamban, és az igazság és biztonság teljes, olyannyira, hogy a tartományában senki sem teheti meg, hogy valakitől elvegyen valamit, és az emberek, akik tartományában a pénteki mecsetbe mennek, az összes cipőt a mecseten kívül hagyják, és ezeknek az embereknek senki sem viszi el a cipőjét. Ez az emír úgy írta alá a nevét a papírokon, hogy „Daylam határvédője Ğīl-i Ğīlān Abū ÑāliÎ, az igazhitűek emírének szolgája”. A neve Ğustān Ibrāhim.

Šamīrānban** találkoztam egy jó emberrel, [aki] Darbandból való, a neve Abū ’l-Fadl Khalīfa b. ^cAlī al-Faylasūf. Tehetséges ember volt, nagylelkű volt velünk, kegyességet mutatott felénk, és vitákat folytattunk egymással, és barátság alakult ki közöttünk. Azt mondta nekem: „Mi a terved?” Azt mondtam: „A qiblának tartó útra szántam el magamat.” Azt mondta: „Azt szeretném, hogy visszafelé vezető út[ad] idején gyere erre, hogy viszontlássalak.”

Muharram huszonharmadikán eljöttem Šamirānból. Safarnak tizennegyedik [napjá]n Sarābba értem. Safar tizenhatodikán Sarābból eljöttem és Sa^cīdābādba elértem; 438. Safar huszadikán – ami a régi šahrīwar hónap huszonötödike – Tabrīz városába értem – ez a város Ādarbāyğān települése. Házakkal és emberekkel teli város; lépéssel lemértem a hosszúságát és a szélességét, s mindegyik ezernégyszáz [lépés] volt. A pénteki beszédben a következő módon nevezték meg Ādarbāyğān tartományának uralkodóját: A nagyszerű emír, az állam kardja, a hit csúcsa, Abū Mansūr Wahsūdān b. Muhammad, az igazhitűek emírjének szolgája.

Elmesélték nekem, hogy a városban földrengés következett be 434. rabī^c al-awwal tizenötödikén, csütörtök este – ami a mustariqqa napjaira esett –, az elalvás előtti ima után; a város egy része romba dőlt, másik részének semmi baja sem történt. Azt mondták, negyvenezer ember veszett oda.

Tabrīzban egy Qatrān nevű költővel találkoztam: jó verseket mondott, de a perzsa nyelvet nem tudta jól. Felkeresett. Elhozta Munğīk dīwānját és Daqīqī dīwānját, és felolvasta előttem. Minden jelentést, ami gondot okozott neki, megkérdezte tőlem. Beszéltem vele, leírta a magyarázatokat, és felolvasta nekem a saját verseit [is].

Rabī^c al-awwal tizennegyedikén Tabrīzból útra keltünk, s Marandon át Wahsūdān emír hadseregével Khūyig jutottunk, onnan egy küldöttel elmentünk Barkarīig – [egyébként] Khūytól Barkarīig harminc paraszanga az út –, és ğumādā al-ūlā tizenkettedikén oda megérkeztünk. Onnan Wānba és Wastānba értünk; a bazárban úgy árusították a disznóhúst, akár a birkahúst, és az itteni férfiak és nők a boltban üldögélve, önmegtartóztatás nélkül alkoholt ittak. Onnan Ikhlāt városába értünk, [amikor] ğumādā al-ūlā tizenhetedike volt. Ez a város a muzulmánok és az örmények határa. Barkarītól idáig tizenkilenc paraszanga [az út]. Volt ott egy emír, akit Nasr al-Dawlának neveztek. A kora több mint száz év volt, és rengeteg fia volt – mindegyiknek önálló tartományt adott.

Ebben az Ikhlātban három nyelven beszéltek: arabul, perzsául és örményül; azt gondolom, ebből az okból adták ennek a városnak az Ikhlāt nevet. A helyi kereskedelem pénzzel zajlik. A ratl itt háromszáz dirham.

Ğumāda al-ūlā huszadikán eljöttünk onnan és eljutottunk egy fogadóba. Hó volt és nagy hideg. A pusztában, a város előtt, az út egy darabján deszkát fektettek valamikor a földre, hogy havas, szeles napokon az emberek ezeknek a deszkáknak a tetején mentek.

Innen BiÔlīs városába értünk, ami egy völgyben épült. Itt mézet vásároltunk: száz man került egy dīnārba aszerint, amit nekünk adtak el, és azt mondták, akad [olyan] ebben a városban, akinek egy évben háromszáz-négyszáz bödön méze terem.

Eljöttünk onnan, és láttunk egy erődöt, amit Qif unÛurnak, vagyis „Állj meg és nézd meg”-nek neveznek. Otthagytuk, és egy olyan helyre érkeztünk, ahol volt egy mecset, amiről azt mondták, Uways Qaranī – Allah áldja a lelkét! – építtette. [Olyan] emberekkel találkoztam a környéken, akik a hegyet járták, és egy ciprushoz hasonló rönköt vágtak szét. Megkérdeztem: „Mit kezdenek ezzel?” Azt mondták: „Ennek a fának az egyik végét a tűzben hagyjuk, s a másik végén gyanta folyik ki. Gödörben összegyűjtjük az egészet, onnan edényekbe tesszük, és elvisszük mindenhová.

Azok a tartományok, amelyekről Ikhlāt után szó esett, és itt röviden összefoglaltunk, Mayyāfāriqīnhez tartoznak. …

Āmid városából Íarrānba két út van: az egyik mentén nincs semmiféle lakott terület. Ez negyven paraszanga. A másik mentén számos épület és falu található, lakóinak nagy része keresztény, és ez hatvan paraszanga. Mi karavánnal a lakott [területek mellett vezető] úton mentünk. [Ez] kivételesen sík pusztaság volt, kivéve, hogy annyi volt a kő, hogy a hátas egyetlen lépést sem tudott tenni úgy, hogy azzal ne kövekre lépett volna.

A 438. év ğumādā al-ukhrájának huszonötödikén, pénteki napon érkeztünk Íarrānba; day hónap huszonkettedikén. Az időjárás abban az időpontban olyan volt ott, amilyen Khurāsānban újév (nawrūz) idején. Eljöttünk onnan, és egy városba értünk, aminek Qurūl volt a neve. Egy fiatalember vendégül látott minket a házában: amikor a házába bementünk, bejött egy beduin arab, odajött hozzám. Hatvan éves volt és azt mondta: „Tanítsd nekem a Qur’ānt!” „Mondd: »Az emberek uránál keresek menedéket!«.” Oktattam, és olvasott velem. Amikor azt mondtam: „A dzsinnekből és az emberekből”, azt mondta: „A »Látod-e az embereket«-et is mondjam”. Azt mondtam, „A szúra csak ennyit tartalmaz”. Utána azt mondta: „Melyik az a szúra, amelyikben a »tűzifa szállítója« van?”[48] Nem tudta, hogy a Pusztuljon a keze (tabbat) szúrában »tűzifahordó« szerepel, és nem »tűzifa szállítója«. Akárhányszor elismételtem vele a „Mondd: »Az emberek uránál keresek menedéket!« ” [kezdetű] szúrát, nem volt képes megjegyezni a hatvan éves arab férfi.

A 438. év rağab hónapjának harmadik napján Sarūhba mentünk. Másnap átkeltünk az Eufráteszen és Manbiğba érkeztünk. Ez az első város Szíria (Šām) városai közül. A régi bahmān hónap elseje volt, s az időjárás nagyon kellemes. A városon kívül nem volt semmiféle épület sem. Innen Íalab [Aleppó] városába mentem. Mayyāfāriqīntől Halabig száz paraszanga [az út].

Íalabot szép városnak ismertem meg: hatalmas védfala van, magasságát huszonöt könyöknek mértem. Teljesen kőből épített, hatalmas erőd[e van], a balkhi jónéhányszorosának felel meg, teljesen lakott; a házak egymás tetején állnak. A város vámszedőhely Szíria és Bizánc országa között, valamint Diyārbakir, Egyiptom és ^cIrāq között – az összesből mennek oda kereskedők és kalmárok. Négy kapuja van: Zsidó kapu (Bāb al-yahūd), Isten-kapu (Bāb Allāh), Paradicsom-kapu (Bāb al-ğinān), Antiochiai-kapu (Bāb al-Antākiyya). A helyi bazári súly négyszáznyolcvan dirhamos, megnézhető ratl.

Ha innen dél felé megy az ember, húsz paraszangára van Hamāt, azután Hims, s Dimašqig [Damaszkusz] ötven paraszanga [az út] Íalabból. Í
Halabból Antākiyyáig tizenkét paraszanga, Tarābulus [Tripoli] városáig ugyanennyi, s azt mondják Qustantaniyyáig [Konstantinápoly] kétszáz paraszanga. Rağab tizenegyedikén kijöttünk Íalab városából. Három paraszangára volt egy falu, amelyet Qinnasrūn városának neveznek, s másnap, miután megtettünk hat paraszangát, Sarmīn városába értünk. Nincs védfala. Még hat paraszangát mentünk; [ott] volt Ma^crra al-Nu^cmān. Szilárd védfala van; házakkal és emberekkel teli város. Ajtaján súlyos hengert láttam, amin volt valami felirat, más írással, mint az arab. Megkérdeztem az egyik [helyi]től: „Ez micsoda?” Azt mondta: „skorpiótalizmán, hogy ebben a városban ne legyen, és ne jöjjön soha skorpió, s ha kívülről hoznak [ide], és szabadon eresztik, elmeneküljön, és ne tegye be a lábát a városba”. Az oszlop magasságát tíz könyöknek becsültem; a hely bazárait nagyon népesnek és gondozottnak ismertem meg. A pénteki mecsetét a város közepén lévő magaslatra építették fel, hogy aki a mecsetbe szeretne menni, bármelyik oldalon tizennégy lépcsőfokot kell fölfelé megtennie. A helyiek földművelése csak gabona, de [abból] sok, valamint füge-, olaj-, mandulafa, pisztáciabokor és szőlő bőségesen. Víz[ellátás]a az esőből és kutakból származik.

Volt abban a városban egy férfi, akit Abū al-^cAlā’ Ma^carrīnak neveztek: vak volt, városa vezetője, nagy vagyonnal, sok szolgával és bőséges munkáskézzel, maga az egész város olyan volt, mintha a szolgája lenne. Önmaga darócot öltve és a házban ülve az aszkétaság útját tanította, és fél man árpakenyeret magának osztva egy napra megelégedett egy cipóval, ezen kívül mást nem evett. Azt hallottam, hogy a ház ajtaja nyitva áll, helyettesei és szolgálói végzik a város dolgait, meglehet, mindent, hogy aztán neki számoljanak be róla. Saját vagyonát senkitől sem tagadja meg, folyamatosan böjtöl és éjszakázik, s a világ semmiféle dolgával nem foglalkozik. Ez a férfi a költészetben és az adabban olyan fokon van, hogy Szíria, Maġrib és ^cIrāq kiválóságai egyetértenek abban, ebben a korban nincs ember, aki a nyomába ért vagy ér. Készített egy könyvet, ami az al-Fusūl wa al-Ġāyāt címet kapta – ékesszólóan jelekkel és példákkal, világos és csodás beszéddel, hogy az emberek nem értették, talán csak egy kevesen [közülük], sem az, akinek felolvasta, így aztán megvádolták: „ezt a könyvet azért készítetted, hogy versengjen a Qur’ānnal”. Folyamatosan több mint kétszáz ember a világból a környékén irodalmat és költészetet olvas, s azt hallottam, több mint százezer sornyi verse van. Megkérdezte tőle valaki: „Isten – Magasztaltassék és áldassék! – ennyi sok vagyont és gazdagságot adott neked; mi az oka, hogy az embereknek mindig adsz, de magad nem fogyasztasz [semmit belőle]?” Azt felelte: „Nekem nincs többem annál, amit elfogyasztok”. Amikor odaérkeztem, ez a férfi még életben volt.