11.a Sesshū: Amano hashidate (2000 years of Japanese Art, 1958)

11.b Sesshū: Téli táj (2000 years of Japanese Art, 1958)

11.c Sesshū: Tájkép haboku technikával (2000 years, 1958)

A buddhizmus kínai Chan irányzatának bevezetése Japánban a 12. század végén hosszú időre meghatározta a vallási és a kulturális élet alakulását. A japán szerzetesek a Kamakura-korban (1185-1333) ismét élénkebb kapcsolatot ápolhattak Kínával, s a Chan, japánul Zen tanításokat, melyek nem a szent szövegek, dogmák, vagy szertartások követésén alapultak, hanem a gyakorló közvetlen tapasztalatain, meghonosītották Japánban. A Zen célja az igazság mély átélése, megértése a meditáció (zazen) segítségével. Az etikai szabályok és az önfegyelem gyakorlása, mely a Zen sajátja, hamarosan követendő példává vált a katonai rétegben. A két meghatározó iskola (a Rinzai és a Sōtō) közül melyek meghonosodtak Japánban, különösen a Rinzai volt jelentős hatással a vezető katonai rétegre és a művészeti életre. A hirtelen megvilágosodást, a kōanok (racionális tudással nem megválaszolható kérdések), a tanítás közvetlen átadásának jelentőségét valló irányzat a sógunátus vezetői közt hamarosan meghatározóvá vált, s kiegészült a tea kultúrával is. A Zen szerzetesek, amellett, hogy kolostorokban éltek, foglalkozhattak különböző művészeti tevékenységekkel, mint például a költészet, festészet, kalligráfia vagy kerttervezés. Szinte minden művészeti ágra jellemző az egyszerűség, és a természet középpontba helyezése. A Zen esztétika egyik központi fogalma a wabi, mely hangsúlyozza az egyszerűségben felfedezhető szépséget, az eltelt idő okozta változásokat egy tárgyon, vagy az egyedüllétben megtapasztalható szépség különböző formáit. Az egyik legmeghatározóbb műfaja a Zenhez köthető művészeteknek a tusfestészet.