25.a Fujiwara Kōkan másolata Iwasa Matabei művéről (Die Geschichte der, 1925)

25.b Iwasa Matabei portréja (Die Geschichte der, 1925)

25.c Edo térképe a 19. század közepéről (Die Geschichte der, 1925)

Az Edo-kor (1600-1867)elejénszületett új műfaj, az ukiyo-e („a lebegő világ képei“) a színházak, az örömnegyedek világát ábrázolja, azokat a szórakozási formákat jeleníti meg, melyeket a városi lakosság és a szamurájok alacsonyabb rangú rétegei kedveltek. A korszakot részleteiben is jellemző zsánerek a festmények és a fametszetek közvetítésével terjedtek el széles körben a városi lakosság köreiben. Az ukiyo szó először buddhista összefüggésben volt használatos, az emberi világ múlandóságát, tűnékenységét jellemezték vele, azonban az Edo-korra a szó jelentése némileg módosult. A „lebegő világ“ az érzéki örömöknek hódoló társadalomra, s az állandóan változó emberi hīvságokra utalt. Az ukiyo szó az örömnegyedek, színházak félvilági életét jellemezte. Az örömnegyed, a város magas fallal körülvett, elkülönített negyede, ahol a kurtizánok, gésák, a teaházak és a kapcsolódó üzletek kaptak helyet, valamint a színházak, ahol a kabuki és bunraku darabokat adták elő lettek témái az ukiyo-e képeknek.

A japán fametszetkészítés technikájának lényege, hogy a fadúcon kifaragott képet nedvszīvó papírra nyomtatják. A tervező művész elkészíti a tervet papíron, amelyet azután áttetsző papírra másolnak át, ezt pedig a mintával lefelé felragasztják a falemezre, mely általában cseresznyefából készül. A szükséges vonalakat, formákat magasan meghagyva a dúc feleslegét lefaragják, így a minta marad kiemelkedő a falapon. Erre a kiemelkedő felületre viszik fel a festéket, majd ráfektetik a papírt, és hátsó oldalát egy speciális eszközzel dörzsölve átviszik a festéket a papír előoldalára. A korai fametszetek csak fekete színnel készültek, ha szükséges volt kézzel vittek fel néhány alapszínt. A sokszínnyomás technikája csak fokozatosan alakult ki, körülbelül a 18. század közepe tájára fejlődött ki teljes pompájában. Akár 20 különböző szín nyomtatását is meg tudták oldani. Ehhez minden egyes színhez külön dúcot kellett megfaragni, továbbá precíz illesztési technikákat kellett kialakītani, hogy a színek és a körvonalak pontosan kerüljenek a helyükre. A papírnak, hogy a többszöri dörzsölést is jól bírja, tartósnak, ugyanakkor nedvszívónak kellett lennie, általában az eperfa belső kérgéből készītették (hoshō).