ELŐADÓMŰVÉSZETEK -

Nō, KABUKI, BUGAKU

A japán színház, különösen a Nō és a Kabuki, nagy hatással volt a művészeti életre. A Nō, mely egyesíti az irodalom, tánc és zene egyes területeit, a japán színházművészet legrangosabbnak tartott műfaja. Eredete a 14. századig vezethető vissza; számos szórakoztató néphagyomány elemeiből merített, emellett a kagura (az isteneknek ajánlott zene és tánc) tradícióiból táplálkozik, valamint a gagaku (udvari valamint shintō szentélyekben előadott zene) elemeiből. A Nō kifinomítása, tökéletesítése Kiyotsugu Kannami (1333-84) és fia, Motokiyo Zeami (1363-1443) nevéhez fűződik. Megalapozták a Nō stilisztikai elemeit, több színdarabot is írtak, átemelték a kagura elemeit, s egyes szertartásokhoz kapcsolódó hagyományos táncokat. A Nō a katonai elit formális szórakozásává vált, az Ashikaga sógunok idején (1333-1568) teljesedett ki igazán. A Nōt egy vezetőszínész, egy segítőszínész, mellékszereplők, s négy zenész adják elő, a zenészek furulyán és kézidobokon játszanak. Fontos szerepe van még a kórusnak is. A színészek ragyogó, gazdag öltözeteket viselnek, a főszereplő szinte mindig visel maszkot is. A Nō színház hagyományait mind a mai napig őrzik Japánban. A színházépület maga, a kosztümök, a maszkok mind kiváló műalkotások.

A kabuki a 17. század elején alakult ki Kyotoban. A kabuki egyfajta néptáncból eredeztethető, melyet azon lelkek megbékéltetésére jártak, akik háborúkban hunytak el a 15-16. században. Egy asszony, Izumo no Okuni keverte a tánc elemeit valószerű jelenetekkel. Ez az új stílusú tánc lett a kabuki, azonban ledér volta miatt 1629-ben betiltották. A mai napig fennmaradt kabuki egy következő hagyományból alakult ki, itt már csak férfiak állhattak színpadra, a női szerepeket is férfiak személyesítették meg. Az 1600-as évektől két stílusa alakult ki a kabukinak, az edoi és a kamigatai. Az edoi darabok főként hősök történeteit beszélték el, a kamigataiak pedig elegáns, de gyenge férfiakét. A kabuki a 18. század elején, majd pedig a 19. század elején és közepén kap lendületet, fejlődik tovább, valósághű és érzékletes jelenetek, gyors kosztümváltások jellemzik az előadásokat.

A bugaku udvari tánc, mely az udvari zenét (gagaku) kíséri. A lassú, méltóságteljes táncok a Heian-korban (794-1185) élték fénykorukat. A bugaku tánc, melyet hivatásos udvari táncosok vagy arisztokraták adtak elő, udvari események fénypontja volt, de cseresznyevirág-nézéskor is gyönyörködhettek benne. A tánc eredete a 6. századi kontinentális hatásra vezethető vissza. A bugaku ma már csak néhány helyen maradt fenn Japánban, főként a császári családdal kapcsolatos szentélyekben.