32.a Tebako, maki-e és gyöngyházberakás, Kōrin, 17. sz. vége (Kokka 190, 1905)

32.b Kamakura maki-e īrószeres doboz (Kokka 236, 1906)

A lakkot (urushi) már az időszámításunk előtti időkben is használták Japánban, porózus anyagból készült használati tárgyak tartóssá tételére, díszítésére. A lakk a Japánban, Kínában, Koreában, Dél-kelet Ázsiában honos lakkfa (Rhus család, leggyakrabban a Rhus vernicifera) nedve. Ha legkülső kérgüket apránként lefejtik, vékony, sárga belső kéreg válik láthatóvá. Ezt megkarcolva először egy lakknedv-, majd pedig egy következő, vizet tartalmazó réteg található, átmetszésükkel nyerik ki elegyüket. A nyerslakkból azután különféle eljárásokkal számos - eltérően alkalmazható - lakk állítható elő.

A lakktárgyak teste vagy alapja sokféle nyersanyagból készülhet. Japánban leggyakoribb a fatest, de vannak bambuszfonatból, kerámiából, fémből, bőrből, sőt papírból való tárgytestek is. Különleges eljárás volt a 8-9. században többnyire a buddhista szobrok készítésénél alkalmazott „szárazlakk“ technika (dakkacu kansicu), melynél – miután a szobor agyagmagját borító textilrétegekre felvitt lakkrétegek megszilárdultak –, a héj alól eltávolították a belső formát. A lakkbevonattal a külső behatásoknak, nedvességnek, hőnek, alkoholnak, rovaroknak, egyes fizikai igénybevételeknek is igen ellenálló felület jön létre, mely azonban könnyű anyagból készült tárgytestet fed. A lakk felvitele több fázisban történik: az első, a számos lépésből álló alapozás, ezután az alsó, a középső, végül a legfelső lakkrétegek gondos felhordása következik, minden egyes alkalommal kivárva a megfelelő száradási időt. A száradáshoz többek között magas páratartalom, egyenletes, s nem túl meleg hőmérséklet szükséges.

A lakktárgy funkciójától, méretétől, minőségétől függően is számos lakkfelviteli technika, felületkialakítás és sokféle díszítő eljárás használatos, melyek nemcsak, hogy koronként igen változatosak, hanem számos esetben divatokat is követnek. Európában leggyakrabban a vörös vagy fekete lakk alapon aranypor felszórásával, vagyis a maki-e díszítő technikával kialakított képekkel találkozhatunk. Maki-e tárgyakat már a 8. század óta készítenek, napjainkban is élő technika. Az eljárás lényege az, hogy a lakkal - ecset segítségével - mintát rajzolnak a felületre, s amíg az nedves (azaz kötőereje van), bambusz felszórócsőből aranyporral hintik meg. A maki-e csakis a japán lakkművészetre jellemző, sokoldalú technika; alkalmazzák visszapolírozott (togidasi), lapos (hira) és megemelt (taka) változatait, ezen eljárások kombinációit, s az aranyporok finomságának, formájának, színének, felszórásának sokfélesége szinte végtelen változatosságot biztosít. A gyöngyház- és elefántcsont-berakásokkal, a geometrikus formákra vágott aranyfüstlemez darabkákkal (kirikane) még dekoratívabb, részletgazdag felületek alakíthatók ki, melyek háromdimenziós hatást keltenek. A maki-e, azaz a „felszórt kép“ időigényes, aprólékos, és nehezen javítható munkafolyamatok végeredménye.

Bincsik Mónika