34.a Sen Sōsa IV. kalligráfiája kakemonoként montīrozva (Chanoyu, Sydney, 1933)

34.b Honami Kōetsu: A Hyakunin isshu részlete (Kokka 207, 1907)

34.c Miyagawa Chōshun: Kalligráfia részlet (Kokka 184, 1906)

Japánban nem alakult ki saját írásrendszer, csak miután felvették a kapcsolatot Kínával ismerkedtek meg az írásjegyekkel. Az 5. századtól egyre nagyobb számban került át Japánba kínai irodalmi alkotás, költészeti antológiák, majd a buddhista iratok a 6. századtól. Az állammá szerveződő Japánban felismerték az egységesītett írásrendszer jelentőségét mind a kormányzásban, mind a műveltségben. A kínai nyelv elsajátítása, az írás-olvasás tudománya komoly stúdium volt, s még bonyolultabbá tette a helyzetet az, hogy a kínaitól alapvetően különböző japán nyelvre kellett alkalmazni, hozzáigazítani a kínai írásrendszert. A kínai írásjegyeket (japánul kanji) nem lehetett változtatás nélkül alkalmazni a japán nyelvben. A kialakult rendszer leegyszerűsített lényege az, hogy a kínai írásjegy adja a szó értelmét, míg a Japánban kialakult sajátos szótagírás szótagjai beillesztik a szót a japán nyelvtanba.

A kínai írásrendszer átvételével együtt került át Japánba a kínai kalligráfia, a szépírás művészete. Három stílus honosodott meg a kezdeti időszakban, a „szabályos írás“, a „folyóírás“ és a kurzivált. A szabályos írás olvashatósága, fegyelmezettsége ideálissá tette azt a buddhista szútrák másolásához, mely a 6-8. század egyik legfontosabb udvari, vallási feladata és buddhista gyakorlata is volt.

A sajátos japán szótagírás, a kana-írás a 9. századtól alakult ki, a kínai írásjegyek leegyszerűsített alakjaiból. A kanák ejtett szótagokat jelölnek, s az írott szövegekben a kínai eredetű írásjegyekkel vegyesen alkalmazzák őket. A kalligráfia alapeszközei: az ecset, a tus, a tusdörzsölőkő és a papír az írástudók kultúrájának nagy becsben tartott tárgyai.