|
|
 |
AZ ÍRÁSTUDÓK FESTÉSZETÉNEK (BUNJINGA) 19. SZÁZADI HAGYOMÁNYA, URAGAMI GYOKUDō (1745-1820) ÉS
WATANABE KAZAN (1793-1841) MŰVÉSZETE
24.a Uragami Gyokudō: Eső a hegyekben (2000 years, 1958)
24.b Watanabe Kazan: Vadlúd télen (Kokka 210,1907)
A 19. századi bunjinga hagyomány művelőinek életformája sokkal közelebb állt a kínai ideálhoz mint elődeiké. A művelt szamurájok közül kerültek ki a következő generáció képviselői, akik rendszeres kapcsolatot tartottak egymással, festészeti és költészeti összejöveteleket rendeztek. A bunjinga hagyomány egyik legnevesebb képviselője Uragami Gyokudō (1745-1820) volt. A korabeli írástudók jellegzetes életét élte, melankolikus hajlamú festő volt, aki érzéseit a természeti tájak ábrázolásába vetítette ki. Szamuráj családba született, konfuciánus elvek szerint nevelték fel, a szamurájok jellemző oktatásában részesült. Mikor Edoban tartózkodott a kínai citerajátékot is elsajátította. 1794-ben lemondott a tartományban betöltött hivatali rangjáról, s vándorlásba fogott. Különös ruházatot viselt, hangszerét a hátán vitte, s főként zeneleckékből tartotta fenn magát. Művelt, sokoldalú gondolkodó volt, aki még az orvosláshoz is értett valamelyest. Nem festett megbízásból, csak saját gyönyörűségére. Igazán csak hatvan esztendős kora után fordult a festészethez. Korának több bunjinga művészével kapcsolatban volt. Sokat merített a hagyományos kínai írástudó festészetből, annak technikáit, s a tusfestészet legkülönbözőbb fogásait is alkalmazta. Saját korában nem értékelték mint művészt, s csak jóval később, mikor a bunjinga megítélése már megváltozott, ismerték el jelentős festőként.
A bunjinga műfaj művelőinek következő generációja a 19. században már sokkal többet tudott a kínai festészetről és irodalomról, mint elődeik. Sokkal több kínai mű és mintakönyv érkezett Japánba mint korábban, mégis a japán művészek saját kreativitásukat igyekeztek inkább előtérbe helyezni. Számos neves mester képviselte az írástudók eme generációját, közülük az egyik legjelentősebb Watanabe Kazan (1793-1841). Festészetét az új iránti kíváncsiság, a modern módszerek kutatása jellemezte. Szamuráj családba született, jó neveltetésben részesült, de anyagi nehézségek megakadályozták abban, hogy tudós lehessen. Hivatala mellett gyakorolta a festést és a kalligráfiát. 1816 után több művésszel is kapcsolatot tartott, s festészete egyre komolyabban fejlődött. A bunjinga irány képviselői mellett a Kanō-iskola stílusát is tanulmányozta, továbbá a madár-virág kompozíciók iránt érdeklődött. Az 1820-as évek végétől figyelme a hollandok által közvetített európai tudományok és művészet felé fordult. Portrékat kezdett festeni a nyugati festészet hagyományait követve, azonban japán alapanyagok felhasználásával. A nyugati műveltség szinte minden területe érdekelte, még a fegyverek és a haditechnika is. Élete végén háziőrizetbe került nyugati tanulmányai miatt. Egyike volt azon művészeknek, akik korán ráirányították a figyelmet az európai festészet tanulmányozásának jelentőségére.
Bincsik Mónika
|
