22.a Hakuin Ekaku:Egy kéz tapsa, részlet (Zen painting, 1970)

22.b Hakuin Ekaku:Hotei, részlet (Zen painting, 1970)

22.c Hakuin Ekaku:Bodhidharma, részlet (Zen painting, 1970)

Az Edo-kori (1600-1867) hosszú békeidőszak számos változást hozott a vallási életben is. Annak ellenére, hogy minden japánnak rendelkeznie kellet egy buddhista kolostorhoz tartozását igazoló tanusítvánnyal, a mindennapokban a buddhizmusnak kevesebb szerep jutott. A buddhizmus szerepének csökkenésével párhuzamosan egyre kevesebb igény mutatkozott a szerzetes-festők képei vagy pedig a buddhista tematikájú festmények iránt is. A katonai réteg inkább a kínai eredetű témák, vagy a színes zsánerképek iránt érdeklődőtt, így a szerzetesek művészi képességei háttérbe szorultak. A hangsúly a zengákra került át, azokra a festményekre, melyeket Zen mesterek és szerzetesek készítettek meditációs gyakorlatként, vagy pedig a gyakorlók számára vizuális segédeszközként. A téma igen változatos volt, tájképek vagy kóanok, a racionális gondolkodással nem megválaszolható kérdések megjelenítése, vagy a meditációval kapcsolatos szavak, illetve jelenetek korábbi Zen mesterek életéből. Az egyszerű tusfestményeket ki lehetett függeszteni, és elérendő célként vagy „mottóként“ állandóan rájuk pillantani. A képek általában széles, lendületes ecsetvonásokkal készültek, megfestésükhöz a kalligráfia jelentette a hátteret, s nem a festészeti képzés.

A zenga egyik legnevesebb mestere Hakuin Ekaku (1685-1768). A szerzetes korának egyik legbefolyásosabb Zen mestere, tanár, festő, kalligráfus. Festőként szinte előképzettség nélkül alkotott jelentős, erőteljes műveket. A Zen gyakorlás fontos elemévé tette a festést, főként a helyi motívumokból vagy a mindenki által jól ismert témákból merített, hogy minél szélesebb közönséghez szólhasson. Témáit gyakran humoros vagy szatírikus módon ábrázolta, hogy didaktikus céljait elérje. Tizenöt esztendős korában állt szerzetesnek, s élete hátralevő részében kemény fizikai és szellemi gyakorlatokat végzett. Harminckét éves korában hazatért szülővárosába, hogy résztvegyen a helyi kolostor újjáépítésében. Számos tanítványa, követője lett itt később. Tanítási módszere a kóanokon alapult. Zenga képek festésével hatvan esztendős kora után kezdett foglalkozni, s haláláig alkotott. Egyik neves festménye 1766-ból is egy kóant dolgoz fel: „Hogyan hangzik egy tenyér tapsa?“. A képen Hotei (Maitréja) látható, amint vászonzsákján áll, egyik kezét nyitott tenyérrel a néző felé fordítja, másikat pedig ruhájába rejti. „Hogyan hangzik egy tenyér? Ha összeütöd két tenyered, éles hangot hallasz, de ha felemeled egyik tenyered nincs sem hang, sem illat…ha egyenesen tanulmányozod ezt a kōant, azon a helyen, ahol a racionális tudás kialszik és véget érnek a szavak, hirtelen kihúzod a születés és a halál karmikus gyökerét és áttöröd a tudatlanság barlangját.“