1: Mongol Idegenforgalmi Hivatal

2: Nemzeti Parkok Állami Felügyelősége (Almati)

Ukrajnától Mongóliáig szokás volt kőszobrokkal jelölni a sírhelyeket, és a kultikus építményeket (1-2. kép). A szokás a bronzkorig nyúlik vissza, legerősebben mégis a türkökhöz kapcsolódik, és a 7-13. korban élte virágkorát. Általában elnagyolt vonású, tömbszerű figurák ezek, amelyek az akár 3 méteres magasságot is megközelítő, henger alakú kődarabok kivésésével keletkeztek. A részletek – ékszerek, fejfedők, hajviseletek – megformálása gondos és aprólékos, bár egyes bálványoknak csupán a feje szoborszerű. Területi és kronológiai szempontból a kis részletekben sok az eltérés. Mongóliában általában előkelő viselettel mintázták meg őket, s jobbjukat áldásra emelik. A dél-orosz kőbálványok viszont többnyire edényt tartanak mellük előtt összekulcsolt kezükben. Női szobrok esetén többnyire hangsúlyozták a kebleket, még akkor is, ha egyébként ruha fedte a testet. A férfialakok fegyverrel, páncéllal felszereltek. Wilhelm Ruysbroeck (Rubruk, 1210 k. – 1270) ferences szerzetes, IX. Lajos francia király Mongóliába küldött követe felfigyelt e szobrokra és hasznos leírást közölt róluk: „A kunok nagy halmot emelnek a megboldogult felett, és szobrot állítanak neki, mely keletnek néz, és a köldöke előtt serleget tart a kezében” (Gy. Ruitz Izabella fordítása).  

A perzsa nyelvű azerbajdzsáni költő, Nizámi Gandzsaví (1140-1202) – aki felesége révén jól ismerte a kunokat – ugyancsak tudott az oroszul polovecnek nevezett nép bálványairól. Beszámolója szerint az utak mentén álló kőalakok tiszteletadásra, leborulásra késztették az arra haladókat. Mivel az edények mélyítettek, azokban italáldozat lehetett. A termékenységi szimbólumokat hordozó szobrok így nemzetségek őskultuszának lehettek a megszemélyesítői.

Szántó Iván