Az iszlám művészetek sorában az írásnak különleges szerepe volt. Számos írásstílust használtak, attól függően, hogy milyen alkalomból, kinek, mit írtak le. A kalligráfia története tulajdonképpen töretlen láncolat; az új nemzedékek a régi írás szolgai másolásán nőttek fel. A 13. században élt Yakut al-Mustasimi, az utolsó abbászida kalifa titkára,  a kurzív írás hat alapvető változatát dolgozta ki; mégpedig - török írásmód szerint - a sülüs, nesih, muhakkak, reyhani, tevkii és rikaa írásmódokat. Az általa kidolgozott mintát évszázadokon át követték az iszlám kalligráfusok. Az oszmán kalligráfia egyik megújítója II. Bajezid szultán tanítómestere; Sejh Hamdullah (1429-1520) volt. A legenda szerint a szultán kérésére negyven nap alatt alkotta meg saját stílusát, a nesih egyik változatát (1. kép). Szülejmán szultán korának egyik legnagyobb kalligráfusaként Ahmed Karahisarit (1469-1566) tartjuk számon. Aki,  Seyh Hamdullahhal ellentétben,  az általa másolt Korán-lapokon szívesen alkalmazott egyszerre többféle írásmódot is (2. kép). Az ő nevéhez fűződik az épületeken alkalmazott nagyméretű ún. celi stílus kidolgozása (3. kép). A 17. század második felében élő Hafiz Osman (1642-1698) volt az oszmán kalligráfia újkori megújítója. Őt követően már nem Seyh Hamdullah, hanem az ő munkáit másolták, sőt nyomtatták is egészen a 19. századig. E századból Mustafa Rakim (1757-1826) nevét kell megemlítenünk, aki a szultáni tugra újra komponálásával írta be nevét a kalligráfia történetébe.