Keresés

1: Azerbajdzsáni Múzeum (Tabríz). Fotó: Szántó Iván

2: Puskin Múzeum (Cserdin)

3: Nemzeti Múzeum (Teherán). Fotó: Szántó Iván

4: Művészeti Múzeum (Baku)

 

 

 

 

SZÁSZÁNIDA ÖTVÖSMŰVÉSZET

 

 

 

 

Pusztán csak helyhez kötött emlékművek révén a Szászánida-dinasztia nem válthatta volna ki azt az irigyléssel vegyes csodálatot, amellyel a kortárs világ és az utókor adózott neki. Értékálló aranydinárja és ezüstdrachmája mellett selyemipara és ötvössége játszotta ennek kialakulásában a döntő szerepet, hiszen ezek kincsképzésre kitűnően alkalmas tárgyakat állítottak elő, a perzsa királyság mívesen kidolgozott, hatásos szimbólumaival díszítve. Kínától kelet-Európáig szállították és másolták őket, ami jelentősen megnehezíti az egyes művészeti iskolák saját termékeinek azonosítását, ugyanis a hagyományosan „szászánida fémedényeknek” nevezett csoport nagyobb része valójában utánzat (1. kép).

 

 

Van azonban a szászánida udvari ötvösségnek néhány vonása, amely segít e munkában. A térség legjellemzőbb korabeli fémedényei kör alakú, öblös tányérok, talpas-füles korsók. Ezek a szászánida művészetben jószerével mindig ezüstből készültek, és a domborított felületen vagy annak hátterében gyakran alkalmaztak aranyberakást. Ilyen technikával a Szászánidák előtt és utánuk is dolgoztak Iránban, továbbá ismerték azokat Perzsia határain túl is (például a szogd művészetben), de a megjelenített témák tovább szűkítik a kört. Többek között megfigyelhető, hogy a legnépszerűbb tányérmotívum, a vadászat, a szászánida kori Iránban fokozatosan az uralkodó privilégiuma lett, azaz így a mindenkori királyon kívül mást nem ábrázolhattak (2. kép). Csak a legkorábbi – ezért kronológiai szempontból igen fontos – emlékek vadászai nem viselnek jellegzetes, személyre szólóan felismerhető királyi koronát: valószínű, hogy ekkor még sem az ikonográfia, sem maga a monarchia nem szilárdult meg annyira, hogy a király monopolizálhatta volna az ezüstművességet. Egyes korai tárgyakon a koronaforma még Fársz pártus kori vésett falképeivel mutat rokonságot (3. kép). Más rokon darabokon a hátraforduló nyilazás, illetve a lovas és az áldozat méretben egyenrangú szembeállítása ugyancsak a pártus művészetből, illetve a szászánida vadászreliefekről ismerős (4. kép). A sziklarelief és a fémművesség tehát hosszan együtt fejlődhetett.

 

 

Szántó Iván