A 18-19. század iráni építészete és városépítése szafavida mintákat követett, akár fővárosi munkálatokról volt szó – mint Sírázban és Teheránban –, akár kormányzósági székhelyekről – mint Kásán vagy Asztarábád –, akár országos vallási központokról (Mashad, Qum). Mellettük idővel egyre-másra tűntek fel a modernizáció csalhatatlan jelei. Éppen ezek egyike, az addigiaknál sokkal részletesebb dokumentáció teszi lehetővé, hogy régebbi korok hasonló gyakorlatára is következtessünk. Az egyik legismertebb Qádzsár kori (1785-1925) vallási épület a teheráni Szipáhszálár-mecset (1880-90). Neve az alapító, Mírzá Haszan Khán hadügyminiszter fővezéri titulusából ered. Hat minarettel koronázott, látványos tömege valójában hagyományos négyejvános szerkezetet rejt, középső udvarral és délnyugaton nagy szentélykupolával (1. kép).

Az épület festői hatású, és rituális szempontból szokatlan, mivel szakít azzal a megszokott gyakorlattal, hogy a bejárat a szentély tengelyében legyen: ehelyett nyugatról nyílik, vagyis a hívőnek csaknem U-kanyart kell megtennie a szentélyig. Ekkor tárul fel teljes pompájában a nagy déli ejván, négy hatalmas minaretjével, amelyek mind egyforma hagymakupolás – inkább kertbe, mint torony tetejére kívánkozó – pavilonokban végződnek. Hasonló, de alacsonyabb minaretpár díszíti a főbejáratot is. A minaretek felületén és a bejárati egység oldalfalain részben fennmaradt az épület egyéb részein már színvonalas modern burkolattal pótolt csempedísz. Vázákból kinövő indák, rózsacsokrok, szőlőfürtök alkotják az eredeti dekorációt, körülöttük medaillonokban íriszek és tulipánok díszlenek, sőt apró, európaias tájképek is, a fennmaradó helyeket pedig gyöngy-, és drágakőfüzérek, valamint ugyancsak európai drapériakompozíciók töltik ki (2. kép). E csempeegyüttesen a kék, az okker, a bíbor és a rózsaszín jellegzetes Qádzsár kori színösszeállítása érvényesül. A középkorig visszanyúló szokás szerint a megrendelő – esetünkben Ahmad 'Alí Khán tábornok – büszke felirata is szerepel rajta (3. kép).

Szántó Iván