Talán a fémművesség a legegységesebb műfaj az iszlám művészetben. Miközben a funkciók és az alkalmazott technikák óriási változatosságot mutatnak, földrajzi téren meglepően nagy az összhang mindabban, ami az Atlanti- és az Indiai-óceán között e tárgycsoporton belül létrejött. Ha mégis a különbségeket keressük, akkor a legfontosabb a kronológiai eltérés. Az idővel egyetemessé váló eljárások ugyanis eredetileg csupán regionális használatban voltak; és jelentős részük kelet-iráni, khurászáni műhelyekből indult hódító útra. Ebben döntő szerepe volt a Nagy-Szeldzsuk Birodalomnak (1037-1157), amely Irán felől a 11. században megszállta a Közel-Kelet nagy részét, és utódállamai révén két évszázadon át viszonylag egységes kulturális és kereskedelmi régiót tartott fenn. A technikai megoldások közül a berakásos technika terjedt el így, tipológiailag zoomorf edények, szászánida jellegű kancsóformák, gyertyatartók, olaj- és faggyúmécsesek eredeztethetők az iráni világból.

A legtöbb állatfigura kézmosó edénynek, tömjénfüstölőnek, esetleg kútszobornak készült (1. kép). Az egykori rendeltetést kitalálni nehéz, mert gyakran hiányzik, vagy kedvezőtlen helyen található a folyadéköntő nyílás, máskor pedig éppen túl sok kifolyó van a tárgyon: valamennyi esetben öntési hiba lehet a magyarázat. Felületi díszítésként vésetek, vörösréz- vagy nemesfém-berakások, domborítások jelennek meg; szeldzsuk kori fejlemény az addig csak kéziratokon alkalmazott, naszkhí stílusú kurzív írás szerepeltetése (kb. 1100-tól), amelyben a betűszárak időnként állat- vagy torzfőkben végződnek. Bár a filigránmunkával vagy fémberakással díszített tárgyak számítottak előkelőnek, a sokkal elterjedtebb vésett ornamentika is minőségi árut eredményezhetett, ráadásul köznapi használati tárgyak elegáns díszéül is szolgálhatott. Egy khurászáni faggyúmécses-típuson például az elnyújtott, ovális csőrforma, a fedélre és az ellipszis alakú fogóra telepített madárfigurák, valamint a mértéktartó vésett díszítés hozzák létre a kellemes összhatást (12. század, 2-3. kép). A típusnak számtalan alakváltozata, két- vagy háromkanócos példánya is ismert (4. kép).