A kínai chan buddhista iskola az elméleti tudással szemben a gyakorlatra, a meditációra (szkt. dhjána) helyezte a fő hangsúlyt. Az iskola alapítójának az 520—527 között Kínába érkező Bódhidharmát tekinti a hagyomány. A kezdeteket (500—700 között) a Tang-korban virágzó, szóbeliségen alapuló hagyomány (700---1000) követte. A chan-iskola fénykorát a Song-korban (1000—1300 között) élte, s ekkor véste be nevét a kínai művészet és művelődéstörténetbe is. Nyomtatásban jelentek meg a chan anekdota-gyűjtemények, amelyek a hirtelen megvilágosodás szellemét és gyakorlatát tükrözték. A chan művészet művelői főként szerzetesek voltak, akik a chan szellemiségének megfelelően megrajzolták verbális szimbólumaikat, s ezzel tanították Buddha tanát. A chan parabolák és mondókák verbális jelképek voltak, s a festészet ezeket örökítette meg a maga eszközeivel. Különösen a kínai festészetre gyakorolt nagy hatást. A 12. századtól ismeretesek legendás chan mestereket megörökítő képek (Liang Kai és Muqi festményei). A monokróm tusképek egyszerű zsánerképek, apró jelek árulják el szereplőik kilétét: akik között pátriárkák, szerzetesek, luohan-ábrázolások (Buddha-tanítványok), Guanyin-ábrázolások, Nevető Buddha-ábrázolásokegyaránt előfordulnak. A másik gyakori téma a tájkép. Spontán, kifejező tusfoltok használata, merész ecsetkezelés, a pillanatnyi ihletből fakadó formai megoldások jellemzik őket. A chan-festészet későbbi jellegzetességeit előlegezve fontos szerepet kap a rögtönzés, a spontaneitás, ami szoros kapcsolatban áll a chan buddhizmus tanításával, a hirtelen megvilágosodás tanításával.

A Song-kor figurális festészetében gyakori téma a Buddha tanítványok megörökítése, akiknek modelljei a kor szerzeteselöljárói lehettek. Egyénített arcvonások, a mindennapi élet számos apró részlete köszön vissza képeiken. A 13. század után a chan-kultusz átkerül Japánba, és ott virágzik tovább. A chan művészet a remetefestők és az ú.n. individualisták témaválasztását és technikáját termékenyítette meg leginkább a kínai festészetben.