A 16. században különösen Kína déli, tengerpart-menti tartományaiban --Anhui, Jiangsu, Zhejiang tartományokban-- virágzott fel a városi kultúra. A Jiangnan vidéknek nevezett terület kisvárosai főként selyem- és textiliparuk révén tettek szert jelentős jövedelemre, de a 16. század második felétől a partmenti kereskedelemből is fontos bevételeik származtak. A vidék meggazdagodó hivatalnokai, iparosai és kereskedői voltak a luxuscikkek iránti kereslet fellendítői. Ők adtak lendületet az újfajta igényeket kielégítő kínai bútorművességnek, melynek virágkora a 16. század közepétől egészen a 18. század első negyedéig (kb. 1720-as évek) tart.

A tengerparti kereskedelembe bekapcsolódó dél-kínai városokba kereskedők tucatjai szállították a 16. századtól kezdve Délkelet-Ázsia fáit, melyek kiváló nyersanyagnak bizonyultak a kínai bútorkészítő mesterek kezében (huali fa, nanmu). Rendkívül ellenálló, szilárd faanyagok voltak, melyek számtalan árnyalatban megmutatkozó színe, finom szemcsézettsége és változatos erezete kiválóan érvényesülhetett a bútorok felületén. A kitűnő faanyagok ösztönözték és új megoldásokra sarkallták a vidék asztalosait, amit a fennmaradt bútoranyag hitelesen igazol, és a leírásokból ismert bútorok is megerősítenek.

Az 1560-1722 között virágzó kínai bútorművesség a kiváló anyagválasztás mellett a fák megmunkálásának tökéletességével, a művészi igényű szerkezeti megoldásokkal, tökéletes csapolási és illesztési rendszerek alkalmazásával, valamint a megszületett bútorok formai eleganciájával, egyszerű és visszafogott vonalvezetésével vált kiemelkedővé. Különösen nevezetesek a Ming-korban készített székek –támlás és karosszékek egyaránt-, továbbá a gazdag formavilágot képviselő és tökéletes szerkezeti megoldásokat felvonultató asztalok.